Az útra kelés nehézségei

(– kollázs és kommentár a Jelenkor 55. évfordulójára –)

Ágoston Zoltán  alkalmi írás, 2013, 56. évfolyam, 10. szám, 1010. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

(in medias res) Ez az írás nem ta­nul­mány, ép­pen ezért ke­rü­li a szak­iro­dal­mi hi­vat­ko­zá­so­kat. Jó­részt a szer­kesz­tő­ség ar­chí­vu­má­ban, le­ve­le­zé­sé­ben ta­lált anya­gok alap­ján pró­bál ké­pet ad­ni a Je­len­kor fo­lyó­irat in­du­lá­sá­ról, mely nem volt zök­ke­nő­men­tes. Szán­dé­kom ezen túl csu­pán an­­nyi, hogy ke­rül­jem a mi­ti­zá­ló be­mu­ta­tást, s a tör­té­net­nek ez­út­tal in­kább az esen­dő ol­da­lát vagy épp a fo­nák­ját mu­tas­sam be. Ám elő­ze­te­sen sem sze­ret­nék ös­­sze­fog­la­ló, ér­tel­me­ző mó­don a „ta­lált tár­gyak” elé­be vág­ni, me­net köz­ben ta­lán több min­den ki­de­rül.

 

(Át­vé­te­li elis­mer­vény) Az aláb­bi öt­ven­öt éves le­let in­di­rekt mó­don a Je­len­kor lé­te­sí­té­sé­nek ter­vé­ről ad hírt 1958. áp­ri­lis 21-éről („az ala­ku­ló­ban lé­vő fo­lyó­irat”). A do­ku­men­tu­mot áta­dó­ként Mé­szá­ros Fe­renc (a le­en­dő lap el­ső, párt­hű fe­le­lős szer­kesz­tő­je) és Pákolitz Ist­ván (köl­tő, év­ti­ze­de­kig a Je­len­kor szer­kesz­tő­je, ha­lá­lá­ig mun­ka­tár­sa) jegy­zi a pé­csi írók ré­szé­ről, az át­ve­vő Far­kas Elemérné, a me­gyei Nő­ta­nács tit­ká­ra. A szö­veg­ben sze­rep­lő „volt pé­csi író­cso­port” ki­fe­je­zés ma­gya­rá­za­tá­ra ké­sőbb ke­rí­tek sort.

 

„Alul­írot­tak ta­nú­sít­juk, hogy a volt pé­csi író­cso­port he­lyi­sé­gé­ben lé­vő be­ren­de­zé­si és egyéb tár­gyak kö­zül az alább fel­so­rol­ta­kat a pé­csi írók meg­bí­zott kép­vi­se­lői a Ma­gyar Nők Or­szá­gos Ta­ná­csa Ba­ra­nya me­gyei Nő­ta­ná­csa ré­szé­re ide­ig­le­ne­sen, meg­őr­zés cél­já­ból át­ad­ták. A pé­csi írók meg­bí­zott kép­vi­se­lői be­le­egye­zé­sü­ket ad­ják ah­hoz, hogy az iro­da­he­lyi­ség­ben lé­vő bú­to­rok kö­zül a két író­asz­talt és az ülő­bú­to­ro­kat a Nő­ta­nács ké­sőbb meg­ál­la­pí­tan­dó fel­té­te­lek sze­rint hasz­nál­ja mind­ad­dig, amíg az ala­ku­ló­ban lé­vő fo­lyó­irat szer­kesz­tő­sé­gé­nek ar­ra szük­sé­ge nem lesz.

      Az át­adott, il­let­ve át­vett tár­gyak jegy­zé­ke:

      1 db kom­bi­nált szek­rény, 2 db író­asz­tal, 1 db 2személyes re­ka­mié, 1 db üveg­la­pos kis kerekasztal, 1 db haj­lí­tott ru­ha­fo­gas, 2 db ka­ros­szék ülő­pár­ná­val, 6 db tám­lás­szék ülő­pár­ná­val, 2 db tám­lás­szék, 1 db író­gép­asz­tal, 1 db fa­li­tér­kép, 4 db kép (Pe­tő­fi, Ady, Mó­ricz, Jó­zsef A.), 1 db ál­ló­lám­pa, 3 db fa­li­kar, 2 db nagy ke­rá­mia-kan­csó, 4 db kis ke­rá­mia vá­za, 1 db ke­rá­mia-ku­lacs, 2 db ha­mu­tar­tó (ke­rek, üveg), 1 db fa­ra­gott fa ci­ga­ret­tás­do­boz, 1 db Ori­on vi­lág­ve­vő nép­rá­dió, 1 db nagy­mé­re­tű sző­nyeg, 1 db Bim-bam óra, 1 db kály­ha-elő­ke (réz), 4 db nép­mű­vé­sze­ti kis te­rí­tő

      A fen­ti tár­gya­kat a Nő­ta­nács meg­őr­zés­re, il­let­ve hasz­ná­lat­ra át­ve­szi az­zal, hogy azt (sic!) az író­cso­port jog­utód­já­nak szük­ség ese­tén hi­ány­ta­la­nul vis­­sza­ad­ja.”

 

Hogy az utób­bi mon­dat egyez­te­té­si hi­bá­ját ki kö­vet­te el, már nem tud­juk ki­de­rí­te­ni. Ho­mé­rosz is aludt né­ha, és gon­do­lom, az írók meg a Nő­ta­nács is. Alá­ír­ták, így a fe­le­lős­ség egye­tem­le­ges. De sok­kal fon­to­sabb en­nél, hogy az át­vé­te­li elis­mer­vény tár­gya­it ma­gunk elé kép­zel­ve be­bú­to­roz­hat­juk a Szé­che­nyi té­ri ré­gi szer­kesz­tő­sé­gi he­lyi­sé­get a Hu­nya­di-szo­bor lo­vá­nak fa­ra mö­gött (mely szo­bor ek­kor még csak né­hány éve áll, a vá­ros la­kó­i­nak erős ber­zen­ke­dé­sé­től kí­sér­ve). Meg­nyu­god­va ve­het­jük tu­do­má­sul, hogy még­is­csak négy iga­zi író ké­pe ló­gott a fa­la­kon, nem pe­dig a Marx-Engels-Lenin tri­um­vi­rá­tu­sé. Úgy lát­szik, va­la­mi­ért szük­ség volt egy két­sze­mé­lyes re­ka­mi­é­ra is. És gon­dol­junk be­le: a Je­len­kor el­ső lé­pé­se­it az Ori­on vi­lág­ve­vő nép­rá­dió és a Bim-bam óra ko­rá­ban tet­te meg!

      A „volt pé­csi író­cso­port” ki­fe­je­zés­hez tar­to­zó ma­gya­rá­zat már nem ilyen lel­ke­sí­tő. Az ira­tok közt ta­lál­tam ugyan­is egy ha­tá­ro­za­ti ja­vas­la­tot, me­lyet a Ha­za­fi­as Nép­front Ba­ra­nya me­gyei Bi­zott­sá­gá­nak fej­lé­ces pa­pír­ján kí­ván­tak név­te­len meg­fo­gal­ma­zói be­ter­jesz­te­ni (sor­sá­ról nin­csen tu­do­má­som, kel­te­zé­se: 1957. jú­li­us 11.). Ez új, a Nép­front ke­be­lén be­lü­li iro­dal­mi cso­port meg­ala­ku­lá­sát je­len­ti be, s el­ha­tá­ro­ló­dik a ko­ráb­bi­tól. „Az új cso­port tag­jai ki­je­len­tik, hogy okul­tak a múlt hi­bá­i­ból, kü­lö­nö­sen ab­ból az el­len­sé­ges te­vé­keny­ség­ből, amely 1956. ok­tó­be­ré­ben az el­len­for­ra­da­lo­mig ve­ze­tett és ab­ba szá­mos jó szán­dé­kú írót is be­le­so­dort. Ér­vény­te­len­nek te­kin­tik a volt pé­csi író­cso­port­nak el­len­sé­ges be­fo­lyás alatt 1956. ok­tó­ber 23-tól a cso­port fel­osz­la­tá­sá­ig ho­zott ha­tá­ro­za­ta­it és dön­té­se­it és nem fo­gad­ják ma­guk kö­zé azo­kat, akik tu­da­to­san a pro­le­tár­dik­ta­tú­rát és a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sét el­le­nez­ve áll­tak ki az el­len­for­ra­da­lom mel­lett.”

      Az előz­mé­nyek­hez tar­to­zik még Szán­tó Ti­bor­nak, a Je­len­kor köz­vet­len lap­előd­je, a Du­nán­túl fő­szer­kesz­tő­jé­nek tör­té­ne­te, akit ha­mis vá­dak alap­ján le­tar­tóz­tat­tak és vizs­gá­la­ti fog­ság­ba ve­tet­tek Bu­da­pes­ten. Szán­tót tet­ték fe­le­lős­sé azért, mert va­la­ki azt ál­lí­tot­ta, hogy az ok­tó­be­ri for­ra­da­lom alatt fegy­ver­rel lőt­tek a Szé­che­nyi tér­re az író­cso­port iro­dá­já­nak ab­la­ká­ból. A vád ha­mis­nak bi­zo­nyult, egy rend­őr­tiszt­től eredt, aki­nek írá­sa­it ko­ráb­ban vis­­sza­uta­sí­tot­ta a Du­nán­túl. A ha­zug­ság le­lep­le­ző­dé­se sem se­gí­tett már Szán­tón, aki­nek amúgy is gyen­ge lá­tá­sa a több hó­na­pos bör­tön­fog­ság alatt csak­nem a tel­jes vak­sá­gig rom­lott. A szó­be­széd sze­rint a Je­len­kor in­du­lá­sa­kor meg­ke­res­ték, le­gyen a lap fő­szer­kesz­tő­je. Mi­re azt vá­la­szol­ta: ahon­nan őt bi­lincs­be ver­ve vit­ték el, oda töb­bet sem fő­szer­kesz­tő­nek, sem se­ho­gyan nem jön vis­­sza.

 

* * *

 

(Az el­ső lap­szám 1958 ok­tó­be­ré­ben és a szer­kesz­tő­ség át­ala­ku­lá­sa) A be­ve­ze­tő és több írás is ele­get kí­ván ten­ni a párt kul­túr­po­li­ti­kai irány­el­ve­i­nek, ame­lyek­re hi­vat­ko­zik is a szer­kesz­tő­sé­gi kom­mü­ni­ké, de a lap­szám egé­sze már egy­ál­ta­lán nem tart­ja ezt a vo­na­lat. Az el­ső szép­iro­dal­mi mű, Pákolitz Ist­ván Janus Pan­no­ni­us cí­mű ver­se ugyan ak­tu­a­li­zál­ha­tó át­hal­lá­sok­kal tett­erős köl­tő­ként áb­rá­zol­ja hő­sét („jám­bor em­ber köl­tő nem le­het!”), de sze­mé­lye még­sem a leg­al­kal­ma­sabb A mun­kás­osz­tály ol­da­lán cí­mű kom­mü­ni­ké­ben em­le­ge­tett kul­tu­rá­lis for­ra­da­lom szim­bo­li­zá­lá­sá­ra, hisz még­is­csak kle­ri­ká­lis alak volt vég­ső so­ron, rá­adá­sul a hos­­szú vers für­dő­zik az an­tik for­mák­ban: hol he­xa­me­ter­ben, hol jam­bus­ban, hol disz­ti­chon­ban szól­nak stró­fái. Takáts Gyu­la Tersánszky Jó­zsi Je­nő het­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­já­ra ugyan­csak he­xa­me­ter­ben szer­zett ver­se – mely Tersánszky egy há­bo­rú utá­ni, nyil­ván Ka­pos­vá­ron le­zaj­lott irodalmi-zenei-cirkuszi fel­lé­pé­sét me­sé­li el bő­vé­rű­en – nem ke­rül­he­tett vol­na be egyet­len mun­kás­moz­gal­mi an­to­ló­gi­á­ba sem. S a töb­bi­ek ha­son­ló­kép­pen nem: Csor­ba Győ­ző Fa­ust-for­dí­tá­sá­nak rész­le­te, Csányi Lász­ló ci­gány vers­for­dí­tá­sai, Lo­vász Pál an­tik té­má­jú Vil­la rustica cí­mű ver­se, Fá­bi­án Ist­ván ta­nul­má­nya a kor­társ mo­dern nyu­ga­ti iro­da­lom­ról, ahol Szerb An­tal­ra, Karl Jaspersre és Toynbee-re hi­vat­ko­zik, to­váb­bá Luk­ács György Az ész trón­fosz­tá­sa cí­mű köny­vé­vel vi­tat­ko­zik az ir­ra­ci­o­na­lis­ta fi­lo­zó­fia és a hit­le­riz­mus köz­vet­len azo­no­sí­tá­sa mi­att.

A Dunántúl szerkesztõi és munkatársai 1953-ban:  Csorba Gyõzõ, Pákolitz István és Szántó Tibor (a jobb szélen)

Ez­zel együtt sem ál­lí­tom azt, hogy a Je­len­kor­ban már a kez­de­tek­ben sem kö­zöl­tek vol­na vo­na­las írá­so­kat. Pél­dá­ul Szinnyei Jú­lia pé­csi író­nő el­ső kö­te­té­ről, A sző­lő­bo­szor­kány­ról szól­va kri­ti­ku­sa a szer­ző na­tu­ra­lis­ta szem­lé­le­tét kár­hoz­tat­ja, amely­nek tük­ré­ben min­den sze­rep­lő be­teg, el­fer­dült íz­lé­sű, de­ka­dens, és a köny­vet el­ural­ja az ero­ti­ka. „A cse­lek­mény fel­sza­ba­du­lá­sunk után ját­szó­dik. Hogy ér­de­kel­he­ti eze­ket az em­be­re­ket csak a pénz és a sze­re­lem tes­ti vo­nat­ko­zá­sa?” – kér­de­zi a bí­rá­ló fel­há­bo­ro­dot­tan.

      A kez­de­ti idő­ben a szer­kesz­tő bi­zott­ság­ban nem ta­lá­lunk olyan iro­dal­má­ro­kat, akik a ké­sőb­bi Je­len­kor­nak meg­ha­tá­ro­zó mun­ka­tár­sai let­tek vol­na. 1959 áp­ri­li­sá­tól tű­nik fel elő­ször a szer­kesz­tő bi­zott­ság tag­ja­ként Tüs­kés Ti­bor ne­ve. A vál­to­zás ek­kor nem kéz­zel­fog­ha­tó, az csak az 1960. de­cem­be­ri lap­szám­ban vá­lik ér­zé­kel­he­tő­vé, amely­re el­ső íz­ben ke­rül meg­bí­zott fő­szer­kesz­tő­ként Tüs­kés ne­ve. Ek­kor köz­li elő­ször sa­ját ver­se­it a lap­ban Csor­ba Győ­ző, mel­let­te a vers­ro­vat­ban töb­bek közt Keresztury De­zső, Beney Zsu­zsa, Takáts Gyu­la, Ka­lász Már­ton és Tor­nai Jó­zsef sze­re­pel­nek. E szám­ban kö­zöl itt el­ső al­ka­lom­mal Mé­szöly Mik­lós, Az at­lé­ta ha­lá­la rész­le­tét, s ugyan­így Kon­rád György a Klasz­­szi­kus re­gény a hu­sza­dik szá­zad­ban cí­mű ta­nul­má­nyát. A szám anya­gá­ból meg­em­lí­tem még Tellér Gyu­la Kálidásza-fordítását, il­let­ve a do­ku­men­tum ro­vat­ban Dé­vé­nyi Iván írá­sát Ba­bits esz­ter­go­mi idő­sza­ká­ról, ben­ne szá­mos le­vél pub­li­ká­ci­ó­já­val.

Szántó Tibor, a Dunántúl fõszerkesztõje

* * *

 

(Ol­va­só ke­res­te­tik) A Je­len­kor el­ső szá­ma – túl az 56-os for­ra­da­lom le­ve­ré­sén, az ál­la­mi rep­res­­szi­ón, a gya­nak­vá­son és bi­zal­mat­lan­sá­gon – 1958 ok­tó­be­ré­ben nap­vi­lá­got lát, még­pe­dig rög­tön 5000 pél­dány­ban, ami igen bá­tor do­log (igaz, lap­előd­jük, a Du­nán­túl utol­só év­fo­lya­má­nak pél­dány­szá­má­hoz iga­zod­tak). Kép­zel­he­tő a szer­zők és szer­kesz­tők örö­me, ami­be bi­zo­nyá­ra nem ke­vés büsz­ke­ség ve­gyült. A szer­kesz­tő­sé­gi le­ve­le­zés aláb­bi da­rab­ja­i­ból ké­pet al­kot­ha­tunk az el­ső té­to­va lé­pé­sek­ről, ahogy a fo­lyó­irat bi­zony­ta­la­nul, ta­po­ga­tóz­va ke­re­si kö­zön­sé­gét. A lap te­hát meg­ér­ke­zik a Pé­csi Szik­ra Nyom­dá­ból, bi­zo­nyá­ra he­gyek­ben áll, s a nagy kér­dés: hol te­rem az ol­va­só. Az el­ső lap­szám­ban kö­zölt be­kö­szön­tő sze­rint a szer­kesz­tő­ség egyik fő fel­ada­ta „a kul­tú­rá­ra szom­jas dol­go­zó tö­me­gek igé­nye­i­nek ki­elé­gí­té­se, igé­nyük és mű­velt­sé­gi szín­vo­na­luk szün­te­len fo­ko­zá­sa”. Eze­ket a kul­tú­rá­ra szom­jas tö­me­ge­ket kell te­hát va­la­hol meg­ta­lál­ni. A Bada-csonyvidéki Ál­la­mi Pin­ce­gaz­da­ság Ba­la­ton­fü­red­ről 1958. no­vem­ber 14-én így re­a­gált a meg­je­le­nés­re (ügy­in­té­ző: Németh/JP, tárgy: Fo­lyó­irat­ok vis­­sza­kül­dé­se).

 

„Mel­lé­kel­ten vis­­sza­küld­jük a hoz­zánk va­ló­szí­nű­leg té­ve­dés­ből meg­kül­dött 10 drb. Je­len­kor c. fo­lyó­ira­tot, mi­vel er­re Vál­la­la­tunk Önök­nél meg­ren­de­lést nem tett.

 

Mell.: 10 db.                                                                                        ol­vas­ha­tat­lan alá­írás

Aján­lott”

 

A fen­ti, jó­in­du­la­tú té­ve­dést fel­té­te­le­ző le­vél­től el­té­rő­en íme egy sem­le­ges­ség­re és ki­zá­ró­lag a té­nyek­re szo­rít­ko­zó vál­to­zat, a Bács-Kis­kun me­gyei Ta­nács Gyógy­szer­tá­ri Köz­pont­já­nak le­ve­le 1959. ja­nu­ár 5-éről (tárgy: „Je­len­kor” vis­­sza­kül­dé­se, elő­adó: Turiné/KE).

 

„Csa­tol­tan vis­­sza­küld­jük a 10 db. „Je­len­kor” c. iro­dal­mi fo­lyó­ira­tot az­zal, hogy ezt tu­do­má­sunk sze­rint Köz­pon­tunk nem ren­del­te.

                              

                               Sárosi Józsefné                                    Bo­tocs­ka György

                               igaz­ga­tó                                                               fő­köny­ve­lő

 

Mel­lék­let: 10 db.”

                                                                                                                            

      A Dél-Du­nán­tú­li Áram­szol­gál­ta­tó Vál­la­lat Üz­let­igaz­ga­tó­sá­gá­nak le­ve­le Ka­pos­vár­ról 1959. ja­nu­ár 7-én kelt (ügy­in­té­ző: Árvai/SZné), s az rö­vid­sé­ge el­le­né­re sem nél­kü­lö­zi a sze­mé­lyes érin­tett­ség je­gye­it. Íme a vál­la­lat­tal ben­ső­leg azo­no­su­ló ügy­in­té­ző ne­hez­te­lő so­rai.

„Mel­lé­kel­ten vis­­sza­küld­jük Cím­nek az ál­ta­la kül­dött JE­LEN­KOR 2-es szá­mú fo­lyó­ira­tát, az­zal, hogy ezt Üz­let­igaz­ga­tó­sá­gunk nem ren­del­te meg és egyéb­ként Önök egy sort sem ír­tak, hogy mi cél­lal kül­dik, csak egy­szer­re 10 db-ot cí­münk­re meg­kül­de­nek.

 

Mel­lék­let: 10 db. JE­LEN­KOR                           

                                                                                                              pe­csét, alá­írás: Árvai”

 

A Ko­má­rom Me­gyei Ál­la­mi Épí­tő­ipa­ri Vál­la­lat, az­az a ta­ta­bá­nyai KOMÉP 1959. ja­nu­ár 15-i vá­lasz­le­ve­le a Je­len­kor par­ti­zán­ak­ci­ó­já­ra a té­ves cím­zés el­le­né­re – „Komárommegyei Ta­nács V.B. Mű­ve­lő­dés­ügyi Osz­tá­lya, Je­len­kor Szer­kesz­tő­bi­zott­sá­ga, Ta­ta­bá­nya” – cél­hoz ért (tárgy: köny­vek vis­­sza­kül­dé­se, ügyet in­té­zi: Auerbach/HI). A cím­zés jel­zi a KOMÉP erős re­gi­o­ná­lis kö­tő­dé­sét (vö:„Extra Tatabányam non est vi­ta”, il­let­ve: „min­den út Ta­ta­bá­nyá­ra ve­zet”). Más­részt ér­de­mes rá­han­go­lód­ni a stí­lus emel­ke­dett­sé­gé­re, mely rög­tön a fel­ütés­ben do­mi­náns­sá vá­lik. A vá­lasz­té­kos­ság a szó­is­mét­lés ke­rü­lé­sé­ben is tet­ten ér­he­tő, ezért a fo­lyó­irat má­sod­já­ra könyv­ként sze­re­pel a szö­veg­ben.

 

„Csa­tol­tan vis­­sza­szár­maz­tat­juk a vál­la­la­tunk cí­mé­re meg­kül­dött „Je­len­kor” c. fo­lyó­irat el­ső 5 és má­so­dik 5 pél­dá­nyát, mi­vel vál­la­la­tunk ezen köny­ve­ket nem ren­del­te meg.

 

10 db mel­lék­let!

                                                                                                              két ol­vas­ha­tat­lan alá­írás”

 

 

Nem tud­juk, va­jon mi­lyen meg­fon­to­lá­sok alap­ján kül­döz­get­ték a fo­lyó­irat el­ső szá­ma­it a szer­kesz­tők a négy vi­lág­táj fe­lé, va­jon mi­lyen lis­ta se­gí­tet­te ezt az út­tö­rő ge­ril­la-mar­ke­tin­get az öt­ve­nes évek vé­gén. Min­den­eset­re a cí­vis vá­ros­ból is ta­lál­tunk vá­lasz­le­ve­let, ta­lán nem oko­zunk meg­le­pe­tést ve­le: el­uta­sí­tót. Ez­út­tal a deb­re­ce­ni Ta­laj­ja­ví­tó Vál­la­lat mon­dott ne­met a Vö­rös Had­se­reg út­ja 54-ből (elő­adó: Valkóné/Pné, táv­ira­ti cím: „TA­LAJ”)

 

„Mel­lé­kel­ve vis­­sza­szár­maz­ta­tunk 13 db. »Jelenkor«.-című fo­lyó­ira­tot, mi­vel vál­la­la­tunk igényt nem tart rá.

 

Deb­re­cen, 1959. I. 30.                                                                  Pe­csét, ol­vas­ha­tat­lan alá­írás”

 

 

A Ta­laj­ja­ví­tó is ne­met mon­dott hát a kul­tú­rá­ra – né­mi­leg el­len­té­te­sen ne­ve üze­ne­té­vel, mely az ere­de­ti la­tin cultura fo­ga­lom­nak bi­zo­nyá­ra ré­szét ké­pez­te. Ez volt te­hát a rög­va­ló­ság, zá­po­roz­tak a vis­­sza­uta­sí­tá­sok – po­zi­tív tar­tal­mú, el­fo­ga­dó le­ve­lek e vo­nat­ko­zás­ban az ar­chí­vu­munk­ban nem vol­tak fel­lel­he­tők –, de a fo­lyó­irat lel­kes szer­kesz­tői nem ad­ták fel. Sőt, mond­hat­ni no­tó­ri­us­sá vált ez a lap­kül­döz­ge­tés az aláb­bi le­ve­lek ta­nú­sá­ga sze­rint. A Vas me­gyei Ál­lat­for­gal­mi Vál­la­lat Szom­bat­hely­ről 1959. feb­ru­ár 20-án kel­te­zett le­ve­le  így szól (ügy­in­té­ző: Bejczy/ Kö.).

 

„Vál­la­la­tunk ré­szé­re most már má­sod­íz­ben kül­de­nek a »Jelenkor« cí­mű fo­lyó­irat­ból 7 pél­dányt. A pél­dány­szá­mo­kat (sic!) el­ső íz­ben is vis­­sza­küld­tük Önök­nek és most má­sod­íz­ben is vis­­sza­küld­jük az­zal, hogy vál­la­la­tunk a fo­lyó­ira­tot Önök­nél nem ren­del­te meg.

      Kér­jük, hogy a jö­vő­ben a fo­lyó­irat­ból vál­la­la­tunk­nak ne küld­je­nek, mert a vis­­sza­kül­dé­sek­kel és le­ve­le­zé­sek­kel csak fe­les­le­ges több­let­mun­kát okoz­nak.

 

                                                                                                      Pe­csét, ol­vas­ha­tat­lan alá­írás”

 

A So­mogy me­gyei Ter­mény­for­gal­mi Vál­la­lat­nál Ka­pos­vá­ron egye­ne­sen a fő­köny­ve­lő fog­lal­ko­zik az eset­tel, nyil­ván an­nak sú­lyos­sá­ga és ma­ka­csul vis­­sza­té­rő jel­le­ge mi­att (fő­köny­ve­lő: Vándor/Kun). Ta­lán nem té­ve­dünk, ha a már-már fe­nye­ge­tő han­got ös­­sze­füg­gés­be hoz­zuk a vál­la­la­ti hi­e­rar­chi­á­ban be­töl­tött ma­ga­sabb poszt­tal.

 

„Csa­tol­tan vis­­sza­küld­jük a mai na­pon vál­la­la­tunk­hoz ér­ke­zett 15 db »JELENKOR«-t. Vál­la­la­tunk ezen fo­lyó­ira­tot nem ren­del­te meg, a jö­vő­ben sem kí­ván­ja meg­ren­del­ni, s most már má­sod­íz­ben küld­jük vis­­sza Önök­nek az­zal, hogy azt sem el­ad­ni, sem meg­tar­ta­ni nem áll mó­dunk­ban.

 

Ka­pos­vár, 1959. feb­ru­ár 24.

                                                                                                              Üd­vöz­let­tel:

Mel­lék­let: Cso­mag!

                                                                                              Pe­csét, alá­írás: Ván­dor és Nagyné”

 

Fi­gye­lem­re­ mél­tó az el­tö­kélt, a jö­vő­re néz­ve is ka­te­go­ri­kus el­zár­kó­zás az iro­dal­mi fo­lyó­irat­tal va­ló bár­mi­ne­mű kap­cso­lat­tól. En­nek je­le a kül­de­mény ér­ke­zé­sé­nek nap­ján fo­ga­na­to­sí­tott azon­na­li in­téz­ke­dés: is­mer­ke­dés, la­poz­ga­tás, töp­ren­gés nél­kül azon­nal vis­­sza a fel­adó­nak. Em­lé­kez­zünk csak a „kul­tú­rá­ra szom­jas dol­go­zó tö­me­gek” té­te­lé­re! Ezek a ke­se­rű ta­pasz­ta­la­tok is hoz­zá­já­rul­hat­tak ah­hoz, hogy a lap pél­dány­szá­mát a kez­de­ti 5000-ről 4000-re csök­ken­tet­ték 1959 jú­ni­u­sá­tól (ami még min­dig négy­sze­re­se volt a je­len­le­gi­nek), vé­gül 1960 ele­jé­től 3000 pél­dá­nyon ál­la­po­dott meg a Je­len­kor.

 

* * *

 

(Mű­fa­ji kér­dé­sek) A kö­vet­ke­ző eset­nél va­la­ki ala­po­san le­ma­radt a bro­sú­rá­ról: az aláb­bi le­ve­let a Du­nán­túl fo­lyó­irat szer­kesz­tő­sé­gé­nek küld­te, amely ak­kor már har­ma­dik éve meg­szűnt. A lap az 1956-os for­ra­da­lom le­ve­ré­sét a bo­rí­tó­ján fe­ke­te szín­alá­nyo­más­sal ér­zé­kel­tet­ve az utol­só szá­mát az év vé­gé­vel je­len­tet­te meg (il­let­ve tény­le­ge­sen va­ló­szí­nű­leg ’57 ele­jén lá­tott nap­vi­lá­got az ’56 vé­gi lap­szám). Ezt a szö­ve­get vi­szont 1959. no­vem­ber 27-ére kel­tez­te szer­ző­je, aki ugyan a pé­csi Káp­ta­lan ut­cá­ban la­kott, de vál­la­la­ta, a Dom­bó­vá­ri Ser­tés­te­nyész­tő és Hiz­la­ló Vál­la­lat alsómocsoládi üzem­egy­ség­ének pos­ta­bé­lyeg­ző­jé­vel ad­ta fel író­gép­pel írt le­ve­lét. A pos­tá­sok ko­mo­lyan vet­ték hi­va­ta­lu­kat, gon­dol­kod­tak; cím­zés­ként csak an­­nyi állt, hogy „Pécs”. A le­vél egy szer­kesz­tő­ség­nek szólt (név nem fon­tos), ki­kéz­be­sí­tet­ték hát a Je­len­kor­nak.

      „Alsómocsoládi köz­ség­ben Somoskői Jó­zsef vál­la­la­ti dol­go­zó 2 éves Ani­kó ne­vű kis­le­á­nya, ki már a szom­széd­ba is el­tud jár­ni, így 22.én a bucsu nap­ján d.u. 4 óra táj­ban is el­tá­vo­zott lá­to­ga­tó­ba kis­ba­rát­já­hoz. Szü­lei az el­tá­vo­zás­nak sem­mit sem tu­laj­do­ní­tot­tak gon­dol­ván ar­ra, ki­csi a fa­lu, mes­­sze nem me­het az ut­cá­ban min­den­ki is­me­ri.

      Nagy volt a meg­döb­be­né­sük mi­kor es­te sem ér­ke­zett meg, szü­lei min­den el­kép­zel­he­tő he­lyen ke­res­ték, majd éj­sza­ka a mágocsi rend­őr­sé­get is ér­te­sí­tet­ték. a kis­le­ány el­tű­né­sé­ről.

      Más­nap hét­főn d.e. Stricker Ja­kab gép­ál­lo­más al­kal­ma­zott­ja, ki a köz­ség­től 2 km tá­vol­ság­ra Szalatnak köz­ség ha­tá­ra mel­lett a szán­tást el­len­őriz­te – egy szalatnaki ci­gány fel­hí­vá­sá­ra – szal­ma ka­zal kö­ze­lé­ben ta­lált egy 2 év kö­rü­li le­ányt ki­ben az el­ve­szett kis Ani­kó­ra is­mert fel, ki még jó egész­ség­nek ör­ven­dett, így a szü­lők nagy örö­mé­re ha­za szál­lí­tot­ta.

Va­sár­nap éj­jel -5 fok hi­deg volt, így va­ló­szí­nű, hogy aki a gyer­me­ket ma­gá­val vit­te csak a fagy el­múl­ta után a d. e. órák­ban tet­te ki szá­mít­va ar­ra, hogy va­la­ki meg­ta­lál­ja, men­tet­te meg a meg­fa­gyás­tól.

      Tet­tes ki­lé­te után a nyo­mo­zás fo­lyik.”

 

Ez volt az írás­mű, mely­ről nem le­het tud­ni, va­jon a krimiirodalom irá­nyá­ba tett bá­tor­ta­lan lé­pés­ként kell-e ol­vas­nunk, vagy még­is­csak egy­sze­rű tu­dó­sí­tás­nak szán­ta szer­ző­je, csu­pán a fo­lyó­irat, il­let­ve a na­pi­lap mű­kö­dé­sé­nek kü­lönb­sé­ge nem volt elég­gé vi­lá­gos szá­má­ra.

Szántó Tibor és Galsai Pongrác

* * *

 

(Ho­no­rá­ri­um) An­gyal End­re, a ki­vá­ló pé­csi szla­vis­ta és ba­rokk-ku­ta­tó – ek­ko­ri­ban a deb­re­ce­ni KLTE ok­ta­tó­ja – egy le­ve­le­ző­lap­ja ar­ról árul­ko­dik, hogy az alant kö­vet­ke­ző prob­lé­ma so­ha nem ve­szít ak­tu­a­li­tá­sá­ból.

 

„Ked­ves Ba­rá­ta­im,

      kö­szö­net­tel vet­tem a JE­LEN­KOR II/6. szá­mát és örü­lök, hogy kis cik­ke­met ilyen ha­mar hoz­tá­tok. Más­kor is szá­mít­hat­tok rám! Most csak azt ké­rem, hogy az ese­dé­kes ho­no­rá­ri­u­mot – amen­­nyi­ben még nem ad­tá­tok fel – egye­te­mi cí­mem­re küld­jé­tek (Deb­re­cen 10, Szláv Tan­szék), mert ke­ve­set va­gyok la­ká­so­mon. – Mind­nyá­ja­tok­nak me­leg ba­rá­ti üd­vöz­le­tét kül­di

                                                                                                             

                                                                                                              igaz hí­ve­tek

Deb­re­cen, 1960. jan. 16.                                                                  An­gyal End­re

 

 

A le­ve­le­ző­lap mel­lett egy gyű­rött táv­ira­tot ta­lál­tam, a pos­ta­bé­lyeg­ző sze­rint ugyan­ezen év au­gusz­tu­sá­ból, az­az mint­egy nyolc hó­nap­pal ké­sőbb, a kö­vet­ke­ző, a le­vél­től sti­lá­ri­san is kü­lön­bö­ző, tö­mör üze­net­tel:

 

„Honoraariumot nem kap­tam meg – An­gyal”

***

 

(A kri­ti­kus ol­va­só) Sok­szor pa­nasz­kod­nak a lap­szer­kesz­tők ar­ra, hogy úgy ér­zik, mun­ká­juk lé­nye­gé­ben hi­á­ba­va­ló, az ol­va­sók nem fi­gyel­nek elég­gé. Az aláb­bi le­vél azon­ban azt bi­zo­nyít­ja, hogy mi­ként most, ak­kor is vol­tak iga­zán fi­gyel­mes ol­va­sók. Ez a le­vél egye­ne­sen a mű­vé­szet, az írás egyik leg­főbb prob­lé­má­já­hoz szól hoz­zá, s a tu­do­mány ál­tal iga­zolt vi­lág ké­pét ké­ri szá­mon a szép­iro­dal­mon is. Lás­suk te­hát a tu­do­má­nyos ala­pú re­a­liz­mus egy ki­csiny, kri­ti­kai hit­val­lá­sát, me­lyet egy Pé­csett, 1961. jú­ni­us 7-én fel­adott le­ve­le­ző­lap­pal kéz­be­sí­tett a pos­ta.

 

„Ked­ves Fő­szer­kesz­tő Úr!

 

Teg­nap es­te a Kos­suth rá­di­ó­ban egy tu­do­má­nyos elő­adás hang­zott el, amely­ben az elő­adó ar­ról adott fel­vi­lá­go­sí­tást, hogy a bőr­át­ül­te­tés nap­ja­ink­ban még nincs meg­old­va. Bőr­pót­lás csak­is sa­ját bőr­ből le­het­sé­ges. Más sze­mély bő­rét ilyen cél­ra hasz­nál­ni nem le­het.

      A Je­len­kor 2. szá­má­ban lé­vő egyik el­be­szé­lés (Ha­vas G. Mú­zsa ke­res­te­tik) té­má­ja az, hogy Bo­jár Im­re meg­égett bő­ré­nek pót­lá­sá­ra je­lent­ke­ző­ket ke­res­nek, akik haj­lan­dók le­nyú­zat­ni »törölköző nagyságú« da­ra­bon a bő­rü­ket, hogy Bo­jár élet­ben ma­rad­jon.

      Ez te­hát ab­szur­dum!

      A Szer­kesz­tő Bi­zott­ság he­ten­ként ös­­sze­ül vi­tat­koz­ni.

      Has­sa­nak oda, hogy az írók pusz­tán ha­tás­kel­tés cél­já­ból ne ír­ja­nak kép­te­len­sé­ge­ket.

         Ez meg­ren­dí­ti az ol­va­só bi­zal­mát.

                                                                                                              Üd­vöz­let­tel:

                                                                                                      Zsitkovszky Jenőné”

 

* * *

 

(Őrült?) Az aláb­bi, név­te­le­nül fel­adott pos­tai le­ve­le­ző­la­pot nem tud­ni, pon­to­san mi­kor ad­ták föl. Az el­mo­só­dó pos­ta­bé­lyeg­ző ta­lán 1960 szep­tem­be­rét do­ku­men­tál­ja, de az idő­pon­tot két­sé­ges­sé te­szi az, hogy az elő­re­nyom­ta­tott le­ve­le­ző­la­pon még 20 fil­lér a fel­adá­si díj (egy pé­csi pos­tán ad­ták fel), mi­köz­ben más ha­son­ló le­ve­le­ző­lap­ért ugyan­ek­kor már töb­bet kel­lett fi­zet­ni. A bé­lyeg ta­lán vas­ko­hót áb­rá­zol, amely előtt gőz­moz­dony von­ta sze­rel­vény ro­bog át, s en­nek füst­je a gra­fi­ka nagy ré­szét be­bo­rít­ja. To­váb­bá a cím­zés itt sem a Je­len­kor­nak szól, ha­nem a „Du­nán­túl szép­iro­dal­mi na­pi­lap­nak”. Ám a két­ha­von­ta meg­je­le­nő Du­nán­túl fo­lyó­irat, mint em­lí­tet­tük, 1960-ban már rég nem lé­te­zett. A fel­adó ele­gen­dő­nek tar­tott cím­zés­ként an­­nyit oda­ír­ni: „Pécs”. Az ál­la­mo­sí­tás mo­tí­vu­ma a szö­veg­ben 1950 kör­nyé­két va­ló­szí­nű­sí­te­né, s ak­kor a lap­előd le­ve­le­zé­sé­ből ke­rült vol­na a Je­len­kor ar­chí­vu­má­ba. Vi­szont a Ha­za­fi­as Nép­front em­le­ge­té­se 1954 után­ra da­tál­ja, mert a szer­ve­zet ak­kor­tól lé­te­zett.

 

„No­tó­ri­us pa­nasz­te­vő. Ilyen cím előtt meg kell áll­ni. Ma sza­bad ki­fosz­ta­ni, ma sza­bad tett­leg sú­lyo­san bán­tal­maz­ni. Er­re egész­ség­ügyi en­ge­dély van. Ha ez fáj, le­het pa­nasz­ra men­ni. Rend­őr­sé­gen fo­ga­dó nap. Pa­nasz meg­hall­ga­tás, el­in­té­zés 00. Ha­za­fi­as Nép­front ugyan­az zöld­ben. Nő­ta­nács: ki­megy a Ma­ri né­ni, a volt ta­ka­rí­tó­nő. El­in­té­zés 000. Nem ért hoz­zá, nem is ta­gad­ja. Jön a szí­nész meg­bí­zott, er­re már fe­lel­ni nem le­het. Te­hát le­het foly­tat­ni. A tol­va­jo­kat nem ál­la­mo­sí­tot­ták. A De­lí­ri­um Tremesben szen­ve­dők to­vább űz­he­tik a fosz­to­ga­tást, lo­pást stb. Sem­mi baj nem lesz. Van­nak jó or­vo­sok, ad­nak or­vo­si iga­zo­lást. Eset­leg a Bel­kli­ni­ká­ra 3-4 na­pi be­uta­lást. A be­teg oda nem jut­hat, az nem jár. Ha be­teg, meg­ka­par­gat­ják (?), me­het to­vább. Agyő.”

A Jelenkor szerkesztõi és munkatársai 1961-ben: Tüskés Tibor, Bárdosi Németh János, Kende Sándor, Takáts Gyula, Pákolitz István  és Csorba Gyõzõ

„No­tó­ri­us pa­nasz­te­vő” cím­mel a Je­len­kor el­ső év­fo­lya­ma­i­ban nem ta­lál­tam írást, így nem tu­dom, a le­vél­nek mi volt a köz­vet­len ki­vál­tó oka. Az írá­sos le­let min­den­eset­re ér­zék­le­tes ké­pet ad a szov­jet mód­ra bü­rok­ra­ti­zált tár­sa­da­lom mű­kö­dés­kép­te­len­sé­gé­ről. Meg­ra­ga­dó a be­fe­je­zés, amely­ben a szö­veg nar­ra­tív szint­jét le­zá­ró kön­­nyed, ele­gáns for­mu­la egy­ben a le­vél szer­ző­jé­nek bú­csú­sza­va­ként is ért­he­tő. Ez a re­zig­nált „agyő” a ma­ga sti­lisz­ti­kai el­kü­lön­bö­zé­sé­vel mint­ha a le­vél­író tá­vol­sá­gát is je­lez­né a Ha­za­fi­as Nép­front­tal és Nő­ta­náccsal sú­lyos­bí­tott kör­nye­ze­té­től.

 

* * *

 

(Du­nán­tú­li­ság) Ahogy a Pé­csett 1941-től 1948-ig mű­kö­dő Sor­sunk Várkonyi Nán­dor szer­kesz­té­sé­ben, úgy a Du­nán­túl is egyet­len volt a ma­ga ne­mé­ben, hisz a Du­ná­tól nyu­gat­ra a fő­vá­ro­son kí­vül nem je­lent meg rend­sze­re­sen más iro­dal­mi fo­lyó­irat ak­ko­ri­ban Ma­gyar­or­szá­gon. Ezt a hely­ze­tet a min­den­ko­ri szer­kesz­tők meg­pró­bál­ták a ja­vuk­ra for­dí­ta­ni, s elő­sze­re­tet­tel hi­vat­koz­tak a táj­egy­sé­gen élők vagy on­nan szár­ma­zók előtt a kö­zös lo­ká­lis iden­ti­tás­ra. Ez az iden­ti­tás­ke­re­sés tá­masz­kod­ha­tott a Sor­sunk egyik leg­meg­be­csül­tebb szer­ző­je, Ham­vas Bé­la gon­do­la­ta­i­ra, aki Várkonyi Nán­dor szer­kesz­tői mű­kö­dé­sé­re köz­vet­len ha­tás­sal volt, de a du­nán­tú­li írók és Ka­zin­czy köz­ti vi­ta is ott áll­ha­tott a tör­té­ne­ti hát­tér­ben, vég­ső so­ron pe­dig a ró­mai Pannonia pro­vin­cia tár­gyi-szel­le­mi örök­sé­ge ké­pez­het­te a kul­tu­rá­lis kü­lön­bö­ző­ség tu­da­tá­nak alap­ját. Az in­du­ló Je­len­kor – lap­előd­je­i­nek gya­kor­la­tát kö­vet­ve – a tel­je­sen meg­vál­to­zott tár­sa­dal­mi kö­zeg­ben is a du­nán­tú­li­ság kon­cep­ci­ó­já­ból kö­vet­ke­ző­en pró­bál­ja meg­szó­lí­ta­ni a kör­nye­ző me­gyék ta­ná­csa­it, hogy já­rul­ja­nak hoz­zá a fo­lyó­irat meg­je­le­né­sé­hez. Az aláb­bi­ak­ban há­rom me­gyei ta­nács vá­lasz­le­ve­lé­ből idé­zek.

Az Írószövetség közgyûlésén (1961. május 19–20.) Bárdosi Németh János,  Pákolitz István és Csorba Gyõzõ

      A So­mogy me­gyei ta­nács mű­ve­lő­dé­si osz­tá­lya a fe­le­lős szer­kesz­tő­nek 1959. no­vem­ber 5-én adott vá­la­sza egé­szen meg­le­pő ered­ményt hoz: „Úgy dön­töt­tünk, hogy a so­mo­gyi író­cso­port szá­má­ra kü­lön szép­iro­dal­mi fo­lyó­ira­tot adunk ki ne­gyed­éven­ként. A ren­del­ke­zés­re ál­ló ös­­sze­get a kö­vet­ke­ző költ­ség­ve­té­si év­re er­re a cél­ra ál­lí­tot­tuk be. Így nem áll mó­dunk­ban az egyéb­ként he­lyes ja­vas­la­tu­kat anya­gi­lag tá­mo­gat­ni.” A Je­len­kor kez­de­mé­nye­zé­se te­hát egy má­sik fo­lyó­irat in­dí­tá­sát ered­mé­nyez­te. Fáj­da­lom­dí­jul ar­ról biz­to­sít­ják a pé­csi szer­kesz­tő­sé­get, hogy a „So­mo­gyi Iro­dal­mi na­pok” ke­re­té­ben tá­mo­gat­ni fog­ják a fo­lyó­irat „hír­ve­rő” est­jét.

      A Tol­na me­gyei ta­nács vá­la­sza már en­­nyi ered­ményt sem hoz. „Saj­ná­lat­tal kö­zöl­jük, hogy a Je­len­kor ki­adá­si költ­sé­ge­i­hez nincs mó­dunk­ban hoz­zá­já­rul­ni – bár aján­la­tu­kat öröm­mel vet­tük.” Ez fon­tos, te­hát hogy a mű­ve­lő­dé­si osz­tály mint olyan örült a pénz­ké­rés­nek, s el­kö­te­le­zett­sé­gét bi­zo­nyí­tan­dó ki­je­len­ti, hogy „a hír­ve­rő »Jelenkor Iro­dal­mi Estek« szer­ve­zé­sé­hez is min­den er­köl­csi tá­mo­ga­tást meg­adunk”.

      A har­ma­dik le­vél egy­ér­tel­mű­en a legszofisztikáltabb, iga­zi hi­va­tal­no­ki mes­ter­mun­ka, ezt hos­­szab­ban idé­zem.

      „A Vas és Ba­ra­nya me­gyék kö­zött ki­épí­ten­dő iro­dal­mi kap­cso­la­tok el­gon­do­lá­sát cél­ra­ve­ze­tő­nek és hasz­nos­nak tart­juk. Saj­nos, a je­len költ­ség­ve­té­si év­ben nincs anya­gi fe­de­ze­tünk ar­ra, hogy aján­la­tuk, a Szom­bat­he­lyen meg­ren­de­zen­dő Je­len­kor iro­dal­mi est meg­va­ló­sít­ha­tó le­gyen. Ezt az egyéb­ként igen élet­re­va­ló el­gon­do­lást ké­sőbb­re kell ha­lasz­ta­nunk.

      Ami most már a Je­len­kor Vas me­gyei szá­mát il­le­ti, is­mét anya­gi­ak dön­tik el, le­het­sé­ges-e fo­lyó­ira­tuk­ban Vas me­gye Ta­ná­csa VB költ­ség­ve­té­si hoz­zá­já­ru­lá­sá­val biz­to­sí­tott va­si szá­mot ki­ad­ni. A Va­si Szem­lé­ben, me­gyénk or­gá­nu­má­ban le­he­tő­sé­get nyúj­tot­tunk ed­dig is szép­író­ink mű­ve­i­nek pub­li­ká­lá­sá­ra. Az a tö­rek­vés, hogy a Va­si Szem­le szép­iro­dal­mi ro­va­ta a jö­vő­ben még na­gyobb le­he­tő­sé­get nyújt­son szép­iro­dal­mi mű­vek köz­zé­té­te­lé­re. Szem­lénk meg­je­len­te­té­se igen te­te­mes anya­gi ter­het ró az azt ki­adó Vas me­gyei Ta­nács VB-re, s ezért nincs mód ar­ra, hogy a ter­he­ket a Je­len­kor Vas me­gyei szá­ma anya­gi meg­ala­po­zá­sá­val még nö­vel­ni le­hes­sen.

      Bár vá­la­szunk az utób­bi pont­ban is ne­ga­tív, még­is re­mél­ni sze­ret­nők, ha egyes Vas me­gyei köl­tők ter­mé­sét – mi­ként ed­dig is tet­ték – meg­je­len­tet­nék ki­ad­vá­nyuk ha­sáb­ja­in. Így, bár nem egész szám­ra ki­ter­je­dő­en, még­is csak kép­vi­sel­ve len­ne me­gyénk a Je­len­kor­ban.”

      Úgy tű­nik, itt az el­adó­val akar­tak meg­ve­tet­ni va­la­mit.

 

* * *

 

(A pusz­tai köl­tő) Vé­gül az utol­só le­let az in­du­lás éve­i­ből: a pusz­tai köl­tő le­ve­le. A pos­ta­bé­lyeg­ző a ba­ra­nyai Ki­rály­egy­há­za köz­sé­get sej­te­ti, ami össz­hang­ban áll az­zal, hogy szer­ző­je a le­ve­let Rigópusztáról, az em­lí­tett fa­lu te­le­pü­lés­ré­szé­ről kel­tez­te. A cím­zést nem ap­róz­ta el, a bo­rí­té­kon mind­ös­­sze en­­nyi ol­vas­ha­tó: „Adas­sék a Pé­csi Írók Cso­port­já­nak, Pécs”. A vá­ros ne­vét pe­dig egy ele­men­tá­ris len­dü­le­tű és csöp­pet sem sza­bá­lyos vo­nal­lal húz­ta alá, mely a fél bo­rí­té­kot át­szel­ve elő­reve­tí­ti a sza­bad szel­lem kor­lá­tok­ra fit­­tyet há­nyó je­len­lét­ét. Meg­le­het, a nagy­vo­na­lú cím­zés mi­att ke­rült a bo­rí­ték hát­ol­da­lá­ra több kü­lön­bö­ző pos­ta­bé­lyeg­ző is, hisz kön­­nyen le­het, hogy a pos­tás­kis­as­­szony­ok ta­nács­ta­la­nul to­lo­gat­ták egy ide­ig egyik re­kesz­ből a má­sik­ba, míg vé­gül cél­já­hoz ért. Az ere­de­ti fel­adás ide­je 1960. má­jus 19.

 

„Ked­ves Collegák!

 

El­kül­dök egy pár val­lá­sos tár­gyú szer­ze­ményt, da­cá­ra an­nak, hogy nem va­gyok komenyis-ta, de az ih­let ezt dik­tál­ta, és Önök is me­rít­het­nek be­lő­le áhí­ta­tot, mert egy fi­a­tal em­ber­től még ta­nul­hat­nak, de a vén em­be­rek­től és a Bib­li­á­tól sem­mit! Mert egy fér­fi, ha is­mét gyer­mek­ké vá­lik, már nem ra­kon­cát­lan­ko­dik, csak íz­lés­te­le­nül vi­sel­ke­dik és kel­le­met­len­ke­dik. Ezért nem sze­re­tik őket sem csa­lád­ja, sem uno­ká­ja. A cé­lom az, hogy Önö­ket el­szó­ra­koz­tas­sam. Ar­ra ké­rem Collega ura­kat, hogy ezen pár so­ros írá­so­mért ne­hogy Kos­suth-díj­ra föl­ter­jes­­sze­nek, mert nem sze­re­tem a nyil­vá­nos­sá­got. Mert én Cryptogám ter­mé­sze­tű va­gyok, mint a Ba­goly. Én a hús­vé­ti ün­ne­pek­re akar­tam meg­lep­ni so­ra­im­mal, de az ün­ne­pi ké­szü­lő­dés he­vü­le­té­ben úgy be rúg­tam, mint egy sza­már! Ezért ké­sett az írá­som.

      Jó egész­sé­get és al­ko­tást.

 

                                                               Omár Chaym szel­le­mé­ben el­né­zé­sü­ket ké­rem

                                                                              1960. ápr. 18-án, Ri­gó­pusz­ta

                                                                                        Gerenday Já­nos”

 

Így szólt te­hát a töl­tő­tol­lal s lát­ha­tó­an igen nagy erő­fe­szí­tés­sel, ku­sza be­tűk­kel írt le­vél, amely­hez több ver­set is csa­tolt a szer­ző, itt most hár­mat te­szünk köz­zé.

 

Sze­gény em­ber ab­rak­ja (?)                                                  El­kár­ho­zott

 

Szent fa­zék áll az ol­tár­nál,                                     Menny­or­szág­ba he­lyet én már nem ka­pok,

Hall­ga­tom, hogy mit pré­di­kál,                                 Min­den he­lyet el­fog­lal­tak a pa­pok.

Ajánl alá­za­tos­sá­got,                                               Ha ott nincs hely, jó lesz ne­kem a po­kol,

Ígé­ri a Menny­or­szá­got.                                          Menny­or­szág­ról ne­kem a pap mit pa­pol.

Ér­tem én azt, szent fa­ze­kam,                                Volt ré­szem a föl­dön ben­ne ele­get,

Mut­asd meg a he­lyet ot­tan,                                   Meg­szok­tam – bí­rok hi­de­get, me­le­get.

Jöj­jél ve­lem, he­lyez­zél el,                                      Se­géd­mun­kás le­szek, majd ott tü­ze­lek

És menj az is­ten hí­ré­vel.                                        A go­no­szok­nak, hogy meg ne hűl­je­nek.

Azt fe­lel­te az én pa­pom,                                        Me­leg­szem én is a go­nosz lel­kek­kel,

at­tól Is­ten ir­gal­maz­zon.                                         Mit tö­rő­döm én a menny­be­li­ek­kel.

„Majd föl­visz­nek az an­gya­lok”,                              Fa­gyos­kod­ja­nak és di­de­reg­je­nek,

Ő ma­rad itt, én le­gyek ott.                                    Szen­ved­tem mi­at­tuk itt lent ele­get.

Az el­sőbb­ség ne­ked du­kál,

Ha ott jobb, itt mért ma­rad­nál.

„Azért, fi­am, hogy a Nép­nek

Men­­nyet ad­jak, üd­vös­sé­get.”

Sze­rin­tem a menny­be me­net

Egy meg­ol­dat­lan egyen­let.

 

 

Ter­me­lő cso­port dal

 

A püs­pök­nek nin­csen olyan jó dol­ga,

Mint né­kem a ter­me­lői cso­port­ba.

Nem dol­go­zok ura­ság­nak, ku­lák­nak,

Csak ter­me­lő cso­port­ban a csa­lád­nak.

Fer­tály nap­ján nem tar­tom már a zsá­kot,

Ocsus bú­zát már ne­kem ne ad­ja­tok.

In­té­ző­től, is­pán­tól már nem fé­lünk,

Ma­gunk bir­to­kán bő­sé­ge­sen élünk.

A Vi­lá­got ne iga­zítsd Bib­lia,

Volt rá időd, még­sem csi­nál­tad so­ha.

A tu­do­mány fog­ja azt meg­csi­nál­ni,

A vé­ne­ket hagy­juk csak bib­li­áz­ni.

A vé­nek­től sem­mit sem ta­nul­ha­tok,

Vé­ne­ket a Bib­li­á­val hagy­juk ott.

 

A ver­se­ket kö­ve­tő­en utó­irat­ként még en­­nyit írt a szer­ző, a ré­gi ma­gyar iro­da­lom szel­le­mé­ben szól­va, „az ma­ga ment­sé­gé­re”:

      „Hát én csak ilyen mar­ha­sá­go­kat tu­dok ír­ni, ha nem tud­nak raj­ta mo­so­lyog­ni, ne­vet­ni, jöj­je­nek hoz­zám, majd jól megcsikálom, hogy ne­ves­se­nek.

     

                                                                                                                             Tisz­te­let­tel”

 

* * *

 

(Post scriptum) Nagy­já­ból ilyen ké­pet fest a lap in­du­lá­sá­ról a szer­kesz­tő­ség hi­va­ta­los le­ve­le­zé­se. Hő­si­nek nem ne­vez­het­jük, de ne­héz­nek igen. Két pé­csi előd­je is tár­sa­dal­mi ka­tak­liz­mák kö­vet­kez­té­ben szűnt meg: a Sor­sunk 1948-ban, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel évé­ben, a Du­nán­túl pe­dig az 1956-os for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­vel. A Je­len­kor im­már öt­ven­ötö­dik éve mű­kö­dik, a rend­szer­vál­tás nem ren­dí­tet­te meg, hisz nem az államszocialista tár­sa­dal­mi struk­tú­rá­ban gyö­ke­re­zett, ha­nem a hu­sza­dik szá­zad hú­szas-har­min­cas éve­i­ben meg­kép­ző­dő, rész­ben ál­lan­dó, rész­ben vál­to­zó sze­rep­lők ál­tal ala­kí­tott „pé­csi iro­da­lom­ban”. A lo­ká­lis kö­tő­dés, ös­­sze­tar­to­zás tu­da­ta azon­ban nem je­len­tet­te az uni­ver­zá­lis iro­dal­mi igé­nyek fel­adá­sát. Hisz a „pé­csi iro­da­lom” ja­va ré­sze – s re­mé­lem, a Je­len­kor in­du­lá­sá­ról ké­szí­tett mos­ta­ni ös­­sze­ál­lí­tás nem cá­fol rá – a kö­rül­mé­nyek szű­kös­sé­ge, ki­csi­nyes­sé­ge el­le­né­re is min­dig az egye­te­mes ma­gyar és vi­lág­iro­da­lom ho­ri­zont­ján ke­res­te he­lyét, a vál­to­zó ide­o­ló­gi­ai el­vá­rá­sok­tól va­ló füg­get­len­ség­re tö­re­ked­ve.

Tüskés Tibor és Veres Péter


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs