Parti Nagy Lajosnak

 

Nem tu­dom, men­­nyi­re vagy­tok T.-ben is­me­rő­sek, ked­ves ba­rá­ta­im, fel­té­te­le­zem, ke­vés­sé – ta­lán ezért bí­zott meg el­be­szé­lő­tök az­zal, hogy vi­lá­gít­sak meg nek­tek a he­lyi vi­szo­nyok­ból né­me­lye­ket. Só­gor Mi­hály va­gyok, szü­le­té­sem sze­rint ugyan mezőhegyesi, de most már T. az ott­ho­nom. Csak­úgy, mint atyai ba­rá­tom­nak, Var­jú Jós­ka bá­csi pa­rá­dés­ko­csis­nak, aki szin­tén az ál­lam mezőhegyesi ménesbirtokán, a nem­zet lo­vá­sza­ként kezd­te, akár­csak édes­apám.

     Azt mond­ja Var­jú bá­csi, hogy dön­tő kér­dé­sek előtt igen­is okul­hat­nánk a múlt­ból. Mert em­lék­szünk-e, pél­dá­nak oká­ért, ki nyert man­dá­tu­mot T.-ben az 1926-os nem­zet­gyű­lé­si vá­lasz­tá­so­kon? Hát a mély­re­ha­tó föld­re­for­mot hir­de­tő Ma­gyar­or­szá­gi Föld­mű­ves- és Mun­kás­párt or­szá­gos el­nö­ke, egy pes­ti ügy­véd, dok­tor Dé­nes. És mi­ért si­ke­rül­he­tett ez a győ­ze­lem? Túl azon, hogy a nincs­te­le­nek be­csa­pott­nak érez­ték ma­gu­kat a szá­nal­mas Nagy­atá­di-föld­re­form mi­att, nem kis rész­ben a kor­mány­pár­ti el­len­fél pök­hen­di kam­pá­nyá­nak volt ez kö­szön­he­tő. 

      Mert az Egy­sé­ges Párt je­lölt­je, a nyu­gal­ma­zott fő­is­pán, úgy hig­­gyé­tek el, hogy nem is tar­tott nor­má­lis vá­lasz­tá­si gyű­lést, csak vé­gig­haj­ta­tott han­gos­ko­dó kortesbandájával pár­szor a fő­ut­cán. Az em­be­rei mo­nok­lit vi­sel­tek, il­lu­mi­nál­tak vol­tak és kö­te­ked­tek, hin­tó­ik­ról óbé­gat­tak és os­tor­ral csap­kod­tak a bá­mész­ko­dók fe­lé, az ar­ra ha­la­dó te­hén­csor­dát vi­szont a jár­dán tök­ré­sze­gen föl­so­ra­koz­va és ka­la­pot emel­ve kö­szön­töt­ték. Nem kell mon­da­ni, ezek után mit gon­dolt ró­luk az egy­sze­rű fa­lu­si nép.

     Kü­lö­nö­sen, hogy a vok­so­lás reg­ge­lén ezek a kor­te­sek erő­sza­ko­san fag­gat­ni kezd­ték az ar­ra já­ró­kat, hogy na, ki ve­le, ki­re fog­nak sza­vaz­ni. Ami­kor pe­dig egy pék­le­gény azt fe­lel­te hety­kén, hogy ő igen­is az el­len­zé­ki dok­tor Dé­nes­re, a pi­a­ci cső­dü­let sze­me lát­tá­ra föl­po­foz­ták. Az­tán a köz­ség­há­zá­ra tó­dul­tak, és rá­tá­mad­tak a sza­va­zat­szám­lá­ló he­lyet­tes fő­jegy­ző­re az­zal, hogy ki fog­ják rú­gat­ni az ál­lá­sá­ból.

     Ahogy pe­dig a szám­lá­lás vé­gez­té­vel – kortestanyájuk fe­lé tart­va, már igen­csak ré­sze­gen – szem­be­ta­lál­koz­tak egy ka­pá­lás­ból ha­za­té­rő gya­log­mun­kás­sal, az­zal tá­mad­tak rá, hogy mért nem volt sza­vaz­ni. Az eset ta­núi az­óta is em­le­ge­tik, hogy a fő­is­pán em­be­rei ez­után vé­res­re ver­ték a sze­ren­csét­lent. Majd pe­dig, hogy el­ri­as­­szák a kö­ré­jük gyü­le­ke­ző­ket, pisz­tolyt sü­töt­tek el a ka­pás fü­le mel­lett. Ad­dig­ra ott vol­tak már a csend­őrök is, és alig bír­ták fé­ken tar­ta­ni a tö­me­get, amely fel­dü­hö­dött e gya­lá­zat lát­tán. Oros­há­zán és Ma­kón már azt hí­resz­tel­ték: T-ben odá­ig fa­jul­tak a dol­gok, hogy lö­völ­dö­zés, gyil­ko­lás, akasz­tás fo­lyik.

     Hát ezek után, ké­rem, a föld­mun­kás­ok egy­részt e bics­ka­nyi­to­ga­tó bá­nás­mód fe­let­ti föl­há­bo­ro­dá­suk­ban, más­részt a vá­lasz­tá­si győ­zel­mük­től még­is­csak föl­bá­to­rod­va szer­vez­ke­dés­be fog­nak – pél­dá­ul röp­cé­du­lá­kon buz­dí­ta­nak ar­ra, hogy épít­sünk ma­gunk­nak sa­ját föld­mun­kás­ott­hont. Azt pél­dá­ul ké­sőbb ma­ga Chraban csend­őr me­sé­li majd ne­künk – mert őve­le szó­ba le­het azért áll­ni –, hogy a ter­jesz­tők at­tól sem ri­ad­tak vis­­sza, mi­sze­rint nyil­vá­nos gyü­le­ke­zé­sen – mond­juk em­lék­táb­la-ava­tá­son –, a kis­cser­ké­sze­ket, a di­ák­sap­ká­so­kat meg a pa­raszt­lány­ká­kat is föl­hasz­nál­va ado­gas­sák kéz­ről kéz­re a röp­ira­to­kat, míg őne­ki, a föl­fegy­ver­zett ha­tó­sá­gi sze­mély­nek hi­á­ba gya­nús, ha ma­ga sem ér­ti, mi­cso­da. 

Elég az hoz­zá, hogy a gyűj­tés meg a két­ke­zi se­gít­ség nyo­mán alig egy év múl­va meg­nyit­hat­juk a föld­mun­kás­ott­hont. Dok­tor Dé­nes, a győz­tes kép­vi­se­lő esz­kö­zö­li ki a bel­ügy­mi­nisz­te­ri en­ge­délyt, hogy T. sum­más­pa­raszt­jai ott egy földmíves egye­sü­let tag­ja­i­ként rend­sze­re­sen gyü­le­kez­hes­se­nek.

     Ám eb­be a já­rás meg a me­gye urai nem akar­nak be­le­nyu­god­ni. Elő­ször azt a kí­ván­sá­gu­kat köz­lik, hogy az ott­hon ve­ze­tő­sé­gé­ben ne sze­re­pel­je­nek olyan egyé­nek, akik a ’19-es kom­mu­niz­mus alatt ex­po­nál­va vol­tak. Ami­kor ez ím­mel-ám­mal tel­je­sül, a fő­szol­ga­bí­ró lis­tá­kat kezd kül­döz­get­ni T. elöl­já­ró­ság­ára azok­nak a ne­vé­vel, aki­ket sem a föld­mun­kás­ott­hon­ban, sem má­sutt nem óhajt lát­ni. A név­sor hét­ről hét­re bő­vül, vé­gül a ha­tó­ság már azt kö­ve­te­li, hogy az egye­sü­let azon­na­li ha­tál­­lyal tö­röl­je tag­jai so­rá­ból az aláb­bi­a­kat – és kö­vet­ke­zik 350 név. De mi­vel az nem haj­lan­dó tö­röl­ni, a föld­mun­kás­ott­hont til­tott gyű­lé­se­zé­sek ürü­gyé­vel be­zá­rat­ják, in­gó és in­gat­lan va­gyo­nát pe­dig zár alá ve­szik.

     Na most a dok­tor Dé­nes­nek mint ügy­véd­nek a já­rás­bí­ró­sá­gon si­ke­rül ugyan ezt a tör­vény­te­len­sé­get ide­ig-órá­ig ér­vény­te­le­nít­tet­nie, Bé­kés me­gye fő­is­pán­ja vi­szont egye­ne­sen a mi­nisz­ter­el­nök­höz for­dul. Azt ír­ja ne­ki – és ez meg­je­le­nik a me­gyei saj­tó­ban –, hogy a me­gyé­ben ve­szé­lye­sen dest­ruk­tív moz­gal­mat szít a Ma­gyar­or­szá­gi Mun­kás­párt, ami tűr­he­tet­len. T. köz­ség­ben pél­dá­ul egye­dül ez a párt van csak meg­szer­vez­ve 700–800 tag­gal, iz­ga­tás cí­mén vi­szont még­is­csak ne­héz rá­juk le­csap­ni, mert igen óva­to­san nyi­lat­koz­gat­nak. Ezért ő azt ja­va­sol­ja – már­mint a fő­is­pán a kor­mány­fő­nek –, hogy a ha­tó­ság ta­gad­ja meg fe­dő­szer­ve­ze­tük, a Földmíves Egye­sü­let alap­sza­bá­lyá­nak lát­ta­mo­zá­sát, osz­las­sa fel őket, tilt­sa meg a gyü­le­ke­zé­sü­ket, szék­há­zu­kat pe­dig ad­ja át köz­hasz­nú cé­lok­ra.

     Na, ké­rem szé­pen, höl­gye­im és ura­im, mond­ja Var­jú bá­csi. Mi­vel hogy oly­kor nincs, ami job­ban ösz­tö­nöz­né a ki­há­gást, mint a ka­te­go­ri­kus til­tás, több se kel­lett T. nagy­köz­ség föld­mun­ká­sa­i­nak. Min­den kö­vet meg­moz­gat­nak, ha kell, kul­tú­rott­ho­nuk elé ez­ren áll­nak oda – oda­áll­tunk, így is mond­ha­tom, mert su­hanc­ként már én, Só­gor Mis­ka is ott tü­le­ked­tem a fi­a­tal­ság ve­zé­re, Dusza Já­nos sar­ká­ban, még ha csak azért is in­kább, hogy uno­ka­hú­gá­nak, Lóczi Zuzícskának a kö­ze­lé­ben le­hes­sek.

     Dok­tor Dé­nes or­szá­gos bot­rányt csi­nál az ügy­ből, és Jó­zsef fő­her­ceg­hez for­dul – mond­hat­ni, arány­lag ki­tű­nő le­vél­ben, mert kö­zöl­te­ti a Nép­sza­vá­ban. „Az eset­ről tu­do­má­sa van Ti­szán­túl egész föld­mun­kás­sá­gá­nak, amely az ott­hon be­zá­ra­tá­sá­ban és T. föld­mű­ve­se­i­nek sza­ka­dat­lan küz­del­mé­ben a ha­ta­lom ál­tal va­ló le­igá­zá­su­kat és el­nyo­ma­tá­su­kat lát­ja” – ír­ja kép­vi­se­lőnk, majd ar­ra ké­ri őfen­sé­gét, hogy ke­gyes­ked­jék az ügyet párt­fo­gá­sá­ba ven­ni, és T. föld­mun­kás­sá­gá­nak ér­de­ké­ben leg­ma­ga­sabb be­lá­tá­sa sze­rint in­téz­ked­ni.

     A do­log ezek után ál­ta­lá­nos meg­le­pe­tés­re nyug­vó­pont­ra jut ab­ban az ál­sá­gos for­mu­lá­ban, hogy a mun­kás­ott­hon alap­sza­bá­lya jóváhagyatik, ha a szék­ház­ban sem­mi­ne­mű po­li­ti­kai te­vé­keny­sé­get foly­tat­ni nem fog­nak. Édes Is­te­nem, ha mond­ha­tom így, drá­ga ba­rá­ta­im, ugyan mu­tas­sa meg már va­la­ki, ho­gyan le­het­ne ki­ke­rül­ni ezt a po­li­ti­ká­nak mon­dott csúf­sá­got ott, ahol még le­het­sé­ges han­go­san be­szél­get­ni kö­zös dol­gok­ról, vagy leg­alább csönd­ben el­töp­ren­ge­ni raj­tuk! Min­den­eset­re el­há­rul a kul­túr­ház ki­sa­já­tí­tá­sá­nak ve­szé­lye, mi­köz­ben a ve­ze­tő­ség tény­leg ipar­ko­dik szó sze­rint ven­ni a ha­tó­sá­gi uta­sí­tást és ki­tes­sé­kel­ni a fa­lak kö­zül min­den olyan ös­­sze­jö­ve­telt, ahol bár­mi­ne­mű gon­do­lat meg­fo­gal­ma­zó­dá­sá­nak ve­szé­lye fe­nye­get­het.

     Így hát in­nen­től fog­va a he­ve­sebb föl­for­ga­tá­sok­ra fő­ként már a mun­kás­ott­ho­non kí­vül, bi­zo­nyos ma­gán­há­zak­nál buk­kan­ha­tunk rá. Te­szem azt a leg­na­gyobb ti­tok­ban tar­tott meg­be­szé­lé­sek­re, vagy köz­rend­be üt­kö­ző ro­kon­lá­to­ga­tás­ra. Pél­dá­ul K. Ist­ván bu­da­pes­ti la­kos, ha­jó­gyá­ri mun­kás – mi­ként ezt az­tán a Friss Új­ság­ban Weisz Ja­kab meg is ír­ja – meg­lá­to­gat­ta T.-ben la­kó báty­ját, és olyan új­sá­go­kat meg nyom­tat­vá­nyo­kat ha­gyott ná­la, hogy azo­kat a csend­őr­ség, amely tu­do­mást szer­zett a do­log­ról, kom­mu­nis­ta pro­pa­gan­da­anyag­nak mi­nő­sí­tet­te, ezért el­ko­boz­ta, ter­jesz­tő­jü­ket pe­dig föl­je­len­tet­te.

     Na és mi­re „ve­te­me­dett” Z. Mi­hály a sa­ját lakásán?, te­szi ki a gú­nyos idé­ző­je­let a cikk­író Ja­kab. Elő­re be nem je­len­tett esz­me­cse­rét foly­ta­tott szá­mos is­me­rő­sé­vel. Elő­ször csu­pán jó­in­du­la­tú fi­gyel­mez­te­tést ka­pott, mely­ből azon­ban saj­ná­la­to­san nem okult, és leg­kö­ze­lebb már 26 sze­mély vett részt a ná­la szi­go­rú kons­pi­rá­ció kö­ze­pet­te meg­tar­tott ös­­sze­jö­ve­te­len. A csend­őrök raj­tuk ütöt­tek, és egy­től egyig föl­je­len­tet­ték őket en­ge­dély nél­kü­li gyű­lé­se­zé­sért. Ami­ért a bün­te­tő­bí­ró a ház­tu­laj­do­nost és a két fő­ko­lom­post 8-10 na­pi el­zá­rás­ra meg 10-20 pen­gő pénz­bün­te­tés­re, az ös­­szes töb­bit pe­dig 5-5 pen­gő­re ítél­te.

     Na, fi­zet­het­tek, nyomorultak!, de hát ki tud­ta vol­na ezt ki­fi­zet­ni, mi­kor egy­nek se volt ép­pen mun­ká­ja? Hát er­re a pénz­bün­te­tést is el­zá­rás­ra vál­toz­tat­ták, amit a köz­sé­gi fog­dá­ban kel­lett le­töl­te­ni­ük – ká­rom­ko­dott is a bí­ró, hogy a köz­ség nya­ká­ba pa­kol­ják ezt a te­mér­dek föl­for­ga­tót, még jó, hogy sa­ját kosz­ton kell a bün­te­té­sü­ket le­töl­te­ni­ük. Mi­u­tán pe­dig kö­zös fog­dá­ba let­tek be­zár­va, ezt az időt is föl­hasz­nál­hat­ták ar­ra, hogy jól ki­po­li­ti­zál­has­sák ma­gu­kat. De Ja­kab ezt már nem a cikk­ben ír­ja, ha­nem mi­ne­künk me­sé­li, ahogy ös­­sze­aka­dunk ap­já­nak fény­ké­pé­sze­te előtt.

 

*

 

Hát azt tud­já­tok-e, drá­ga ba­rá­ta­im, hogy ezek után 1931-ben ho­gyan ment vég­be T.-ben a nem­zet­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­vá­lasz­tás? Rög­tön le­szö­gez­ném, hogy ak­kor még nem Semetka Já­nos volt a bí­ró, őt csak fél év múl­va vá­laszt­ják majd meg. Ahogy én Var­jú bá­csi­tól tu­dom, a do­log az­zal kez­dő­dött, hogy mi­u­tán az Egy­sé­ges kor­mány­párt je­lölt­je, egy oros­há­zi jo­gász az elő­ző hé­ten szé­pen ki­szó­no­kol­ta ma­gát a fa­lu ös­­szes hely­szí­nén, ak­kor dok­tor Dé­nes kép­vi­se­lőnk, az el­len­zé­ki föld­mű­ves- és mun­kás­párt ve­zé­re szin­tén meg­kap­ta az en­ge­dé­lyét ar­ra az egyet­len gyű­lé­sé­re – egy gaz­dál­ko­dó ud­va­rá­ra.

     Mért?, mi a baj az udvarral?, kér­dez­te a jegy­ző, tán nem elég nagy maguknak?, leg­alább majd job­ban hal­la­nak, mint a sza­bad­té­ren. Bi­zony nem volt az
va­la­mi tá­gas ud­var – tu­dom, mert kö­lyök lé­tünk­re Koleszár Matyival mi is ott ólál­kod­tunk. De mi­re föl­vir­radt a nagy nap, már pity­mal­lat­kor föl­so­ra­ko­zott a fő­tér­re két szá­zad ki­ve­zé­nyelt ka­to­na­ság meg egy sza­kasz­nyi csend­őr. Kö­zép­re meg oda­te­le­pí­tet­tek a négy ég­táj fe­lé irá­nyít­va négy gép­pus­kát, hi­szen mind­járt kez­dő­dött, ugye, a vá­lasz­tás.

     A föld­mun­kás­ott­hon már egy he­te be lett zá­rat­va, ne­hogy a nyitvatartásából bár­mi grim­busz le­gyen, vagy va­la­mi elő­re nem lát­ha­tó oda­gyü­le­ke­zés. A vá­lasz­tó­pol­gá­ro­kat pe­dig melyikpártiság és hovaszavazás sze­rint kezd­ték be­gyűj­te­ni az egyik is­ko­la­ud­var­ra vagy a má­sik kocs­ma­ud­var­ra. A nép szép fe­gyel­me­zet­ten vá­ra­ko­zik az ös­­szes adott he­lyen. De ré­szint hogy sem­mi bán­tó­dá­sa ne es­sék, ré­szint pe­dig hogy a sa­ját­ma­ga netáni zú­go­ló­dá­sá­tól se ra­gad­tas­sa el ma­gát, oda­kint, a le­zárt ka­puk előtt szu­ro­nyos-pus­kás csend­őrök vi­gyáz­nak rá.

     Az volt mond­va, hogy föl­vált­va, szá­za­sá­val fog­nak sza­vaz­ni, hol a kor­mány­pár­ti­ak, hol meg az el­len­zé­ki­ek ud­va­rá­ról in­dí­ta­nak egy-egy transz­por­tot a köz­ség­há­za fe­lé. És ez így is tör­tént, hogy egy­szer a kor­mány­pár­ti, más­­szor meg a kor­mány­pár­ti száz fő kö­vet­ke­zett, hogy az­tán a kor­mány­pár­ti­a­kat el­len­zé­ki­ek kö­ves­sék, és így to­vább. Min­dig be­ma­sí­ro­zott a száz fő az elöl­já­ró­ság ud­va­rá­ra, ott a ke­zük meg lett emel­tet­ve, hogy ki ki­re akar, le­szá­mol­ták, me­het, és jö­he­tett a kö­vet­ke­ző száz.

     Na, most ez csak el­mond­va megy ilyen gyor­san! Mert hi­á­ba kezd­ték reg­gel jó­kor, akár­hogy is igye­ke­zett a sza­va­zat­ki­sze­dő bi­zott­mány, dé­lig az el­len­zé­ki­ek­ből – hogy, hogy nem – még­is csak vagy 100-120 fő tu­dott le­sza­vaz­ni. A töb­bi 500-600 em­be­rük, akik egész nap tény­leg nem bo­rí­tot­ták rá a kint őr­kö­dő csend­őrök­re a nagy­ka­put, nem bír­tak sor­ra ke­rül­ni dél­után né­gyig sem. Ami­kor pe­dig be kel­lett re­kesz­te­ni a vá­lasz­tást, hi­szen nap­nál vi­lá­go­sab­ban le­járt az adott idő, föl let­tek szó­lít­va, hogy men­je­nek bé­ké­ben ha­za.

     Ha­ha, kön­­nyű ezt mondani!, na de ér­vényt is sze­rez­ni a szép szó­nak, az tán olyan egy­sze­rű? Mi­kor a csa­lád­tag­ok­kal kis­vár­tat­va ké­tez­res­re duz­zad föl már a tö­meg, amely an­­nyi­ra erő­sza­ko­san kez­di ki­fe­jez­ni a ma­ga szavazhatnékját, hogy a csend­őrök pa­rancs­no­ka nem ha­boz­hat. Köz­li, hogy tíz per­cet kap­nak, és ak­kor vagy pus­ka­tus, vagy gép­pus­ka-sor­tűz, még ma­ga se tud­ja, me­lyik le­gyen, de ad­dig el­dön­ti.

     Na és mit gon­dol­tok, fe­le­ba­rá­ta­im, tíz perc múl­va mi­lyen fe­le­let fo­gad­ja en­nek az Armandula Vla­gyi­mir őr­nagy­nak az ul­ti­má­tu­mát? – mert es­kü­szöm, így hív­ták.

     A vá­lasz az egy­sé­ge­sen ös­­sze­zárt aka­rat – hogy nem tá­gí­ta­nak.

     Mi­re föl a csend­őrök, ugye – mit te­het­né­nek, hát Vla­gyi­mir őr­nagy se csi­nál­hat seg­get a szá­já­ból, már bo­csá­nat – pus­ka­tus­sal és kard­lap­pal pró­bál­ják meg­fé­kez­ni a né­pet. Az meg, ami­lyen ma­kacs, hát nem tá­gít. Úgy­hogy a kö­te­les­sé­gü­ket tel­je­sí­tő csend­őrök­nek lő­fegy­ver­hasz­ná­la­tuk­tól meg­foszt­va, fél­ka­rú óri­á­sok­ként kell meg­küz­de­ni­ük a pusz­ta­ke­zű lét­szám­fö­lén­­nyel. Ezek után nincs mit cso­dál­koz­ni azon – per­sze min­dig van, aki cso­dál­ko­zik –, hogy négy-öt se­be­sült fek­ve ma­radt a kö­vön, mi­u­tán a töb­bi szét­szé­ledt, és lá­bon hord­ta el, amit ka­pott.

     A föld­mun­kás­pár­ti dok­tor Dé­nes pe­dig as­­szo­nyo­kat kül­dött ki a hop­pon ma­radt sza­va­zók gyü­le­ke­ző­he­lyé­re, hogy le­csi­tít­sa vá­lasz­tó­it – azt üzen­te ne­kik, ne­hogy ve­re­ked­ni kezd­je­nek, mert majd szé­pen meg lesz tá­mad­va pe­tí­ci­ó­val ez az egész vá­lasz­tás. Ahogy du­kál, ta­núk­kal, alá­írá­sok­kal fog­ják be­bi­zo­nyí­ta­ni, úgy­mond, a dur­va vá­lasz­tá­si csa­lást. Tud­ni­il­lik ki­de­rült, hogy mind­ezen felül a je­lölt-aján­ló alá­írá­sok­kal is sú­lyo­san vis­­sza­él­tek. Még­pe­dig nem más, mint ma­ga a vá­lasz­tá­si biz­tos, aki dok­tor Dé­nes 5000 tá­mo­ga­tó­já­ból 4500-at tö­rölt – azon a cí­men, hogy ugyan­ezek a ne­vek már sze­re­pel­tek a kor­mány­pár­ti je­lölt lis­tá­ján. Ho­lott pont fordítva!, a kor­mány­pár­ti kor­te­sek csal­tak, ők má­sol­ták le dok­tor Dé­nes tá­mo­ga­tói név­so­rát.

     Ha­nem ab­ból a pe­tí­ci­ó­ból nem lett vé­gül sem­mi. A ha­tó­ság elő­ször az­zal kezd­te ijeszt­get­ni az alá­író­kat, hogy őne­kik kell ös­­sze­dob­ni és le­tét­be he­lyez­ni a per­költ­sé­get, amely akár öt­ezer pen­gő­re is rúg­hat, amit nem is fog­nak vis­­sza­kap­ni, ha ne­tán ve­szí­te­né­nek – és eb­ből an­­nyi bi­zony igaz volt, hogy dok­tor Dénesék párt­ve­ze­tő­sé­ge saj­nos nem gon­dos­ko­dott a le­té­ti ös­­szeg­ről. Vé­gül pe­dig – ha hi­szi­tek, ha nem, de mi Matyival sze­mé­lye­sen is ta­núi vol­tunk ilyen ese­tek­nek – a kor­mány­pár­ti kor­te­sek ne­ki­áll­tak pénzt osz­to­gat­ni an­nak, aki tö­röl­tet­te a ne­vét a pe­tí­ci­ó­ról. Dok­tor Dé­nes va­la­hai hí­vei pe­dig csa­ló­dot­tan for­dul­tak el párt­ve­zér­ük­től.

 

*

 

De hogy mi­ben is le­het­ne meg­ra­gad­ni el­be­szé­lőnk sze­rint Weisz Dá­vid nap­fény­mű­ter­mé­nek lé­nye­gét, és mit fog­lal ma­gá­ba an­nak be­ren­de­zé­se.

     Az a bi­zo­nyos nap­fény-meg­vi­lá­gí­tá­sú, te­tő- és fer­de­fal-ab­la­kos mű­te­rem egy­részt azt je­len­ti, hogy Weisz még a vil­la­nó mag­né­zi­um majd a vil­lany­vi­lá­gí­tás tér­hó­dí­tá­sát kö­ve­tő­en is szí­ve­seb­ben ope­rál a ter­mé­sze­tes szórt fén­­nyel, más­részt vi­szont la­bo­ra­tó­ri­u­ma is a va­ló­di nap­su­ga­rak fény­nya­láb­ja­i­val mű­kö­dik, me­lye­ket a mes­ter az ud­var­ról egy tü­kör­rel irá­nyít az ab­lak­ba, s on­nan óri­á­si kon­den­zor­len­csék­kel pár­hu­za­mo­sít­va lö­vet be ma­gá­nak a mű­te­rem­be. Mes­ter­sé­ge alap­szer­szá­má­ul egyéb­ként egy 90 cen­ti­mé­ter kép­át­mé­rő­jű, egye­di ké­szí­té­sű, fa­ra­gott áll­vá­nyos fa­ka­me­ra szol­gál, ezt egé­szí­ti ki az a fa­li faprojektor, amely a hoz­zá­ér­tők sze­rint a ma­ga konform len­csé­i­vel a fel­vé­te­li fényutat min­den tor­zí­tás nél­kül ké­pes re­konst­ru­ál­ni a na­gyí­tás fény­vi­szo­nya­i­ban.

     Ha el­len­ben sza­bad­té­ri föl­vé­telt óhajt ké­szí­te­ni, Weisz a ma­ga te­kin­té­lyes mé­re­tű ka­me­rá­ját sze­kér­re kény­te­len föl­pa­kol­tat­ni – ké­sőbb egy kar­csúbb da­rab­bal már ké­zi erő­vel is el­bol­do­gu­lunk, va­gyis ket­ten kü­lö­nö­sebb meg­eről­te­tés nél­kül ve­het­jük a vál­lunk­ra, s ily mó­don kön­­nyen vá­lik rög­zít­he­tő­vé bár­mely kül­ső ob­jek­tum, je­le­net és egyéb sza­bad ki­te­kin­tés a pers­pek­tí­vá­ba. Weisz ked­ve­li egyéb­ként a gra­fi­kai ha­tá­sú kép­mó­do­sí­tó el­já­rá­so­kat is, to­váb­bá ma­ga pré­se­li pa­pír­ké­pe­i­nek mí­ves ke­re­te­it, nap­fény­má­so­ló fa­ke­re­tei és képfelületmódosító szatináló hen­ge­rei pe­dig már a mes­ter fény­ko­rá­ban, a har­min­cas évek­ben is rit­ka­ság­szám­ba men­nek, s ipar­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű­ek. Az így ga­ran­tált mi­nő­ség ak­kor szem­be­öt­lő iga­zán, ha te­kin­tet­be ves­­szük, hogy a negy­ve­nes évek ele­jé­re a fa­lu­ban már egy-két ama­tőr is pró­bál­ko­zik fény­ké­pe­zés­sel – hogy mást ne mond­junk, mint Semetka bí­ró fi­át, Ist­vánt, aki gyak­ran dol­goz­tat­ja ki fel­vé­te­le­it ép­pen a Weiszékkel.

 

*

Úgy kép­ze­lem, hogy ami­kor a vén Semetkának át­ad­juk a szü­lő­fa­lu­já­ból va­ló füstöltkolbászt, ne­ki ré­gi la­ko­dal­mak jut­nak eszé­be – pél­dá­ul az uno­ka­hú­gáé, mert ak­kor együtt mu­lat­tak a fi­a­tal su­hanc Milotával. Aki a fényképezkedéshez a jobb szél­re fog oda­áll­ni a mel­lé­re tű­zött hos­­szú sza­lag­já­val, mint druzsba, ami a ko­szo­rús­lány le­gény-meg­fe­le­lő­jét je­len­ti. A nász­nép­ről ugyan­is kö­te­le­ző volt fel­vé­telt ké­szít­tet­ni a Weiszékkel (vagy Hu­szár­ral vagy Buchbinderrel), ám hogy ott köz­ben re­zes­ban­da fúj, az csak ab­ból lát­szik, ha ne­tán egy-egy baj­szos-mel­lé­nyes atya­fi ki­ma­ga­so­dik a hát­só sor­ból, s föl­emelt két kar­ja, kö­nyék alá hul­ló ki­gom­bolt ing­uj­ja el­mo­só­dik az ex­po­ná­lás fo­lya­mán – nyil­ván nem len­get­né rit­mus­ra, ha nem szól­na ze­ne a né­ma fo­tog­rá­fi­án.

     Ott, a vén Semetka je­len­lét­ében, ahogy kö­rül­ül­tük az ágyát, eszünk­be se ju­tott vol­na per­sze he­lyes­bí­te­ni el­be­szé­lőn­ket. De utó­lag azért meg­je­gyez­nénk, hogy az em­le­ge­tett fény­kép 1948 feb­ru­ár­já­ban ké­szült, hadd ne ho­za­kod­junk elő az if­jú pár há­zas­sá­gi anya­köny­vi ki­vo­na­tá­val. Ami­ből az kö­vet­ke­zik, hogy no­ha uno­ka­hú­ga la­ko­dal­mán ott vol­na a he­lye, de Semetka Já­nos ak­kor már nyolc hó­nap­ja át­te­le­pült Szlo­vá­ki­á­ba, úgy­hogy nem mu­la­toz­hat ott az if­jú Milotával.

     A vén Semetka új­ra az or­rá­hoz eme­li a ha­zai kol­bászt, be­hunyt szem­mel szip­pant az il­la­tá­ból. Az­tán mint­ha még­is a még füs­tö­let­len, friss kol­bász sü­té­sé­nek az ér­zé­ki em­lé­kek mé­lyé­re be­ivó­dott, min­dig is­mert sza­ga hat­ná át – most is a rég­múlt­ból, ami­kor T.-ben még a Nagy ut­cai ház ke­men­cé­jé­ből húz­ták elő a csi­ga­vo­nal­ban te­ke­re­dő kol­bás­­szal te­li tep­si­ket. Ezek az örö­kös sü­tés­től zsí­ro­san el­fe­ke­te­dett bádogtepsik nem­ze­dé­ke­ken át szol­gál­ták a csa­lád disz­nó­to­ra­i­nak, la­ko­dal­ma­i­nak és egyéb ün­ne­pe­i­nek szá­za­it, és Semetka úgy ér­zi, föl tud­na idéz­ni akár min­den egyes va­cso­rát – a sü­tés-fő­zés mi­ként­jé­től az ét­rend fo­gá­sa­in át egé­szen ad­dig, hogy mit ját­szott a fú­vós­ze­ne­kar, kik mi­ről be­szél­get­tek, min vi­tat­koz­tak ös­­sze, és ki rú­gott be.

     De hogy el tud­juk-e kép­zel­ni azo­kat a fo­ga­dá­so­kat, ami­kor a köz­ség­be te­kin­té­lyes ven­dé­gek jöt­tek, kér­di el­be­szé­lőnk. És azt, ahogy Weisz Dá­vid mind­ezt meg­örö­kí­ti? Ami­kor mond­juk a vá­lasz­tó­kör par­la­men­ti kép­vi­se­lő­je, más­kor a fő­is­pán vagy a csend­őr­ség meg a hon­véd­ség ilyen-olyan elöl­já­rói ér­kez­nek fú­vós­ze­ne­ka­ri kí­sé­ret­tel, ne­tán ma­ga Eckhardt vagy Baj­csy­-Zsi­linsz­ky, aki­ket a hely­be­li tót kis­bir­to­kos­ok ugyan­úgy is­te­ní­tet­tek, mint or­szá­go­san a ma­gyar kis­gaz­dák.

     Vol­tak, akik vas­úton utaz­tak, ké­nyel­mes pullmann-kocsiban – kü­lön­vo­nat csak a kor­mány­zó csa­lád­ját és az ő ven­dé­ge­i­ket utaz­tat­ta a szom­szé­dos mezőhegyesi ménesbirtokon rend­sze­re­sen meg­ren­de­zett va­dá­sza­tok­ra –, s ilyen­kor a hí­res­sé­ge­ket a he­lyi elöl­já­rók már a vas­út­ál­lo­má­son ün­ne­pé­lye­sen kel­lett, hogy fo­gad­ják, majd fo­ga­to­kon szál­lí­tot­ták őket a vi­zit hely­szí­ne­i­re s vé­gül a szá­la ét­ter­mé­be.

     Má­sok ta­lán im­po­záns au­to­mo­bil­lal ér­kez­tek – ők a köz­ség­há­za tet­sze­tős épü­le­te előtt, a leg­na­gyobb cső­dü­let kö­ze­pén száll­hat­tak ki a gép­jár­mű­ből, eset­leg va­la­mi ka­kas­tol­las vagy dísz­kar­dos egyen­ru­hás sze­mély je­len­tést is tett ne­kik, ne­tán csok­rot is kap­tak. Vagy csak egye­dül Semetka bí­ró volt az, aki a ven­dé­get kö­szön­töt­te egy­sze­rű, kis­sé tó­tos ak­cen­tus­sal fel­hang­zó sza­vak­kal, de bár­mi­faj­ta tisz­tel­gő-haj­bó­ko­ló gesz­tust mel­lőz­ve, ha­ja­don­főtt, szál­fa­egye­ne­sen – mint az egyet­len csiz­más-nyak­ken­dőt­len gaz­dál­ko­dó a sok nad­rá­gos-úr­fé­le kö­zött.

Tud­ni nem tud­juk, de meg­pró­bál­juk el­kép­zel­ni el­be­szé­lőnk ked­vé­ért.

     Semetka négy cik­lu­son át, ti­zen­két évig állt a tíz­ezer la­ko­sú nagy­köz­ség élén, és mi­sze­rin­tünk egy­ál­ta­lán nem volt kön­­nyű dol­ga. Elő­ször 1931-ben vá­lasz­tot­ták meg, mi­u­tán ha­za­tért né­met­or­szá­gi ta­nul­mány­út­já­ról, és úgy tud­juk, az a kép­vi­se­lő­tes­tü­let, ame­lyet ve­zet­ni hi­vat­va volt, igen­csak kü­lön­bö­zött az elő­ző cik­lus­be­li­ek­től: 1919 óta nem volt ben­ne an­­nyi sze­gény­pa­raszt és nincs­te­len, mint most, ami­kor az övé­ik mind be­sza­vaz­ták azt a húsz je­löl­tet, aki­ket a he­lyi szo­ci­ál­de­mok­ra­ták és a föld­mun­kás­ott­hon­ba já­rók ja­va­sol­tak – és csak to­váb­bi húsz tag ke­rült be a tes­tü­let­be virilis jo­gon.

     A fa­lu­ban már az elő­ző té­len is ren­ge­te­gen éhez­tek és fáz­tak, úgy­hogy mu­száj volt fo­lyó­sí­ta­ni né­mi bú­za­köl­csönt a rá­szo­ru­lók­nak, a köz­sé­gi ta­nyá­ról pe­dig vi­he­tett ma­gá­nak fű­te­ni­va­ló csut­kát, kó­rót vagy rő­zsét, aki­nek ju­tott. De az új bí­ró hi­va­tal­ba lé­pé­se­kor már 615 csa­lád­nak nem volt be­te­vő fa­lat­ja sem – on­nan tud­juk, hogy ő rög­tön ös­­sze­szám­lál­tat­ta –, hi­szen még töb­ben ma­rad­tak sum­más­mun­ka nél­kül, mint az­előtt, és el­adó­sod­tak a ki­sebb gaz­dák is. Úgy­hogy azon­na­li élel­mi­szer­se­gélyt kez­de­nek osz­ta­ni liszt­ből vagy bú­zá­ból és rozs­ból meg krump­li­ból.

     És bí­rás­ko­dá­sá­nak még min­dig az el­ső he­té­ben Semetka Já­nos rend­kí­vü­li kép­vi­se­lő­tes­tü­le­ti köz­gyű­lést hí­vat ös­­sze, hogy ké­se­de­lem nél­kül be­in­dít­tas­sa a rá­szo­ru­lók szá­má­ra az ín­ség­mun­kát. Ki­fag­gat­ja a jegy­zőt meg a szám­vi­vőt, mi van a kas­­szá­ban, mek­ko­ra ös­­sze­get tud­nánk meg­moz­dí­ta­ni az ügy ér­de­ké­ben – ke­mé­nyen al­ku­do­zik ve­lük, ki­ké­ri a mi kép­vi­se­lői vé­le­mé­nyün­ket is, vé­gül 11 000 pen­gő­ben ál­la­po­dunk meg. Hos­­szú vi­ta so­rán dől el, hogy a köz­ség en­­nyi mun­ka­bér fe­jé­ben mit csi­nál­tas­son meg a szük­ség­mun­ká­sok­kal: tölt­sék föl és ala­kít­sák ki a le­ven­te­tér fut­ball­pá­lyá­ját, épít­se­nek ce­ment-gya­log­jár­dá­kat, hoz­zák rend­be a Hő­sök li­ge­tét, fá­sít­sa­nak, és tisz­tít­sák ki az ár­ko­kat meg a víz­át­ere­sze­ket.

     Utób­bi nem té­vesz­ten­dő ös­­sze a Szá­raz­ér ön­tö­ző­csa­tor­ná­já­nak me­der-ki­épí­té­sé­vel, szól rá Semetka egy köz­be­szó­ló­ra, az egé­szen más tész­ta, úgy­hogy azt most ne is ke­ver­je ide sen­ki!

     A több­ség ne­he­zen ér­ti meg, hogy az ilyes­fé­le kí­ván­sá­go­kat meg­elő­ző­en ki kell al­kud­nunk egy­más­sal, mek­ko­ra nap­szám­bért fi­zes­sünk – et­től függ ugyan­is, hogy az adott sum­má­ból mi min­den­re fut­ja. A fő­jegy­ző 1 pen­gő 20-as nap­szá­mot ja­va­sol, az úgy­ne­ve­zett „mun­kás­ér­de­ke­ket kép­vi­se­lő” tes­tü­le­ti ta­gok vi­szont az 1.50-ért áll­nak ki. Pe­dig eszük­be jut­hat­na, hogy ez a 11 000 pen­gő mi­lyen ha­mar el­fogy – úgy­hogy ami­kor már apa­dó­ban lesz, be­le­egyez­nek ám a na­pi 3 ki­ló liszt­be és 2 ki­ló krump­li­ba vagy a 80 fil­lér­be is, csak az meg­le­gyen.

     Semetka Já­nos a kez­det kez­de­tén le­szö­ge­zi, hogy akit a sza­va­zói be­vá­lasz­tot­tak, az a kép­vi­se­lő­tes­tü­le­ti ülé­sen min­dig hal­lat­hat­ja a hang­ját, ahogy azt a tör­vény elő­ír­ja. És az is meg van ne­kik en­ged­ve, hogy a föld­mun­kás­ott­hon­ban egy­más közt szé­pen meg­be­szél­jék a gond­ja­i­kat. Rend­ben. De az már nem jár­ja, ké­rem, hogy a pi­a­con foly­vást a nyil­vá­nos buj­to­ga­tás és lá­zí­tás men­jen. Ugye, szo­kás sze­rint ott vár­nak mun­ká­ra a nap­szá­mo­sok, mi­re meg­je­len­nek köz­tük a ve­zé­re­ik, a hely­bé­li szo­ci­a­lis­ták han­ga­dói, a Lóczi, a Hudák, a Dusza meg a töb­bi, és az amúgy is el­ke­se­re­dett nincs­te­len tö­meg so­ra­i­ban mé­te­lye­ző mun­kát vé­gez­nek. Ki­jön­nek a mun­kás­ott­hon­ból, ahol meg­szív­ták ma­gu­kat is­ten tud­ja, hon­nan sze­dett föl­for­ga­tó né­ze­tek­kel, és ne­ki­áll­nak te­le­po­li­ti­zál­ni az egy­sze­rű nép fe­jét. De sok­szor egész na­pon át nem tá­gí­ta­nak, mint akik a for­ra­da­lom ki­tö­ré­sét is itt, a mi em­ber­pi­a­cun­kon akar­ják be­vár­ni.

És ha már itt tar­tunk, ne hagy­juk ki Semetka bí­ró hi­va­tal­vi­se­lés­ének leg­for­róbb ese­mé­nyét, az 1933-as éh­ség­lá­za­dást sem! Feb­ru­ár kö­ze­pén a köz­ség he­lyet­tes fő­jegy­ző­je be­je­len­ti, hogy el­fo­gyott az ín­ség­mun­ka­pénz – a legrosszabb-kor!, ha­bár mi­kor le­het az ilyes­mi­nek he­lyes ide­je? Az ép­pen föl­osz­la­tott he­lyi szoc­de­mek, Lócziék úgy dön­te­nek, hogy szót emel­nek a fő­jegy­ző­nél a szük­ség­mun­kák le­ál­lí­tá­sa el­len, és a föld­mun­kás­ott­hon tag­sá­gá­val kö­zö­sen til­ta­ko­zó föl­vo­nu­lást ké­szí­te­nek elő. Az ín­sé­ge­sek in­du­la­ta­it alig bír­ják már fé­ken tar­ta­ni, pe­dig a tün­te­tést szi­go­rú­an ti­tok­ban kell szer­vez­ni, mert ha ki­tu­dód­na a dá­tu­ma, a ha­tó­ság kar­ha­tal­mi erő­ket hív­na a köz­ség­be, hogy a meg­moz­du­lást le­ti­por­ja.

     Ma­gunk sem ért­jük, ho­gyan volt ez le­het­sé­ges, de tény­leg csak a de­monst­rá­ci­ót meg­elő­ző haj­nal­ban ész­lel­tek a jár­őrö­ző csend­őrök va­la­mi gya­nú­sat, úgy­hogy a pa­rancs­no­kuk oda is ál­lít­ta­tott négy ka­kas­tol­last a föld­mun­kás­ott­hon elé. De bi­zony azok mint­ha ott se let­tek vol­na, a tö­meg gyü­le­ke­zé­sét majd a föl­vo­nu­lást még hát­rál­tat­ni se vol­tak ké­pe­sek, nem­hogy meg­aka­dá­lyoz­ni – úgy­hogy nyo­mon kí­sér­ték pusz­tán az ese­mé­nye­ket.

     Elöl ha­ladt a me­net­ben a me­mo­ran­dum át­adá­sá­ra meg­vá­lasz­tott kül­dött­sé­günk öt fő­vel, nyo­munk­ban pe­dig a négy csend­őr. És őu­tá­nuk az ezer­fős tö­meg, amely na­gyobb­részt el­ke­se­re­dett volt, ki­a­bált és fújolt, kisebbrészt azon­ban már nem­csak han­gos kö­ve­te­lő­zés­re, ha­nem tett­le­ges­ség­re is ké­szen állt. Ez a meg­fé­kez­he­tet­len ki­sebb­ség egy­sze­rű­en fél­re­lök­te a köz­ség­há­za ka­pu­já­ban posz­to­ló két csend­őrt az erő­sí­té­sül ér­ke­ző négy kol­lé­gá­juk­kal egye­tem­ben, úgy­hogy a tö­meg be­nyo­mult az elöl­já­ró­ság ud­va­rá­ra.

     Kül­dött­sé­günk ne­vé­ben a föld­mun­kás­ott­hon if­jú­sá­gát ve­ze­tő Dusza Jan­kó ott rö­vid be­széd­ben emel­te ki kö­ve­te­lé­se­ink kö­zül azt, hogy a köz­ség­há­za pad­lá­sán ta­lál­ha­tó 200 má­zsa bú­za el­le­né­ben az elöl­já­ró­ság mél­tóz­tas­sék foly­tat­ni az ín­ség­mun­kát, va­la­mint hogy a köz­ség­há­zi tiszt­vi­se­lők szí­ves­ked­je­nek tisz­tes­sé­ge­sen bán­ni és be­szél­ni az egy­sze­rű, szük­sé­get szen­ve­dő em­be­rek­kel. Azt kell hogy mond­juk, Dusza ügyes szó­nok­la­ta ha­tá­sos­nak bi­zo­nyult, haj­szá­lon mú­lott, hogy nem tör­tek-zúz­tak, és sen­ki nem tört rá a hi­va­tal­no­kok­ra. Üvöl­töt­tek, ök­lü­ket ráz­ták, de ott ma­rad­tak az ud­va­ron.

     Semetka Já­nos hi­va­ta­li szo­bá­já­ban fo­ga­dott min­ket, át­vet­te a me­mo­ran­du­mot, el­ol­vas­ta, és azt mond­ta, ő ké­szen áll akár rög­tön ki­áll­ni az em­be­rek elé, és fe­lel­ni a pe­tí­ci­ónk­ra, de csak két fel­té­tel­lel: elő­ször is, ha ab­ba­hagy­ják az or­dí­to­zást, hogy em­ber mód­já­ra le­hes­sen egy­más­sal be­szél­ni, má­sod­szor pe­dig ha utá­na bé­ké­ben el­hagy­ják a köz­ség­há­za ud­va­rát.

     Az előb­bi men­ni fog, mond­tuk a bí­ró­nak, de az utób­bit sen­ki se ga­ran­tál­hat­ja, hi­szen a csön­des ha­za­vo­nu­lás at­tól függ, ugye, hogy tet­szik-e majd a nép­nek a be­je­len­tés.

     A leg­han­go­sab­bak oda­kint per­sze le­or­dí­tot­tak ben­nün­ket, ahogy a bí­ró fel­té-t­ele­it tol­má­csol­tuk, de az­tán egy­re töb­ben in­tet­ték csönd­re a töb­bi­e­ket, hogy csak meg ké­ne hall­gat­ni a bí­rót, hát­ha ígér va­la­mit. Úgy­hogy kis­vár­tat­va el­csön­de­sült a mo­raj.

     Semetka bí­ró meg­állt a lép­cső­sor te­te­jén, és tu­dat­ta ve­lünk, hogy elő­ször is má­tól fog­va hi­va­ta­li fe­nyí­tést von ma­ga után, ha bár­mely elöl­já­ró­sá­gi tiszt­vi­se­lő tisz­te­let­le­nül vi­sel­ke­dik az ügy­fe­lé­vel. Má­sod­szor pe­dig a pad­lá­son nem 200, ha­nem csak 150 má­zsa bú­za van – ő haj­lan­dó új­ra­mé­ret­ni, ha nem his­­szük –, és a kép­vi­se­lő­tes­tü­let ezt a tar­ta­lé­kot ele­ve sem szán­ta más­ra, mint hogy ab­ból majd bú­za­köl­csönt és se­gélyt os­­szon az ín­sé­ge­sek­nek. De ha a köz­aka­rat azt most rög­tön a to­váb­bi ín­ség­mun­kák fe­de­ze­té­ül kí­ván­ja föl­hasz­nál­ni, ő meg­ígé­ri, hogy már hol­nap el­fo­gad­tat­ja ezt a kép­vi­se­lők­kel. Ha­nem ak­kor tu­do­má­sul kell ven­ni, hogy a tar­ta­lék-se­gély­ala­pot to­váb­bi ál­la­mi és ma­gán-kö­nyör­ado­mány­ok­ból kell meg­pró­bál­ni fel­töl­te­ni, ám en­nek si­ke­rét ma­nap­ság nem ga­ran­tál­hat­ja sen­ki. Hol­nap­után le­het je­lent­kez­ni a szük­ség­mun­ká­ra, a rész­le­te­ket a mun­ka­ve­ze­tők a reg­ge­li kez­dés előtt a pi­a­con tu­dat­ni fog­ják. En­nél töb­bet mon­da­ni most nem tu­dok.

     Kör­be­te­kin­tett a tö­me­gen, és no­ha nem kér­dez­te meg, van-e kér­dés, bó­lin­tott, mint aki azt kons­ta­tál­ja, hogy nin­csen, úgy­hogy el­kö­szönt, és be­ment.

     Azt per­sze nem kö­töt­te az or­runk­ra, hogy a más­na­pi ülé­sen ő nem­csak a tar­ta­lék­bú­za föl­sza­ba­dí­tá­sát fog­ja in­dít­vá­nyoz­ni, ha­nem azt a meg­tor­ló in­téz­ke­dést is, mi­sze­rint az em­ber­pi­a­con a cso­por­to­su­lás reg­gel ki­lenc után el­zá­rás ter­he alatt megtiltassék, és ez a csend­őr­ség ál­tal szi­go­rú­an betartassék. Utób­bi el­len a húsz el­len­zé­ki kép­vi­se­lő he­ve­sen til­ta­ko­zott ugyan, a virilisek 21:20 arány­ban még­is meg­sza­vaz­ták a köz­ren­di szi­go­rí­tást, hi­szen a bí­ró is ve­lük sza­va­zott.

     De ahogy em­lék­szünk, a nyo­mor a vál­ság el­múl­tá­val is ke­vés­sé eny­hült csak a fa­lu­ban, a har­min­cas évek de­re­kán is szé­les kör­ben volt szük­ség elöl­já­ró­sá­gi vagy ál­la­mi ín­ség­elő­le­gek­re és kö­nyör­ado­mány­ok­ra. Év­ről év­re vis­­sza­kö­szönt a meg­alá­zó pro­ce­dú­ra, hogy a meg­ka­pott köl­csön­bú­zá­ju­kat so­kan ara­tás után se tud­ták vis­­sza­tör­lesz­te­ni, mert egy­ál­ta­lán nem ju­tot­tak ara­tó­mun­ka-ke­res­mény­hez, mi­re a fő­is­pán el­ren­de­li az adós­ság ha­tó­sá­gi be­haj­tá­sát. Az elöl­já­ró­ság meg­kí­sé­re­li ki­pré­sel­ni ezt az ín­sé­ge­sek­ből, de saj­nos a zá­lo­go­lá­sok al­kal­má­val azt ta­pasz­tal­ja – és er­ről rész­le­tes je­len­tés­ben re­fe­rál a fel­te­he­tő­leg tá­jé­ko­zat­lan fő­is­pán­nak –, hogy a bú­za­adó­sok­nál sem­mi le­fog­lal­ha­tó in­gó­ság nem lel­he­tő fel, be­te­vő fa­lat­juk sin­csen, ma is ín­ség­se­gély­re szo­rul­nak. A köz­ség ín­ség­mun­ka el­le­né­ben ké­szen is áll­na se­gély­ben ré­sze­sí­te­ni őket, ha vol­na mi­ből, hát eh­hez kér­né T. kép­vi­se­lő­tes­tü­le­te ne­vé­ben a mél­tó­sá­gos fő­is­pán úr se­gít­sé­gét alul­írott Semetka Já­nos köz­sé­gi bí­ró, ahe­lyett, hogy mél­tó­sá­god os­to­ba basz­ta­tá­sai mi­att fö­lös­le­ges ma­gya­ráz­ko­dá­sok­ra pa­za­rol­nánk a tin­tát, fűz­te még hoz­zá gon­do­lat­ban év­ről év­re szin­tén ugyan­úgy.

 

*

 

1938-ban va­la­me­lyik je­les no­vem­be­ri na­pon, ami­kor T. fő­te­re las­san már meg­telt, s el­fog­lal­ták he­lyü­ket az egyen­ru­hás­ok csak­úgy, mint a nem­ze­ti vi­se­le­tű­ek s az egy­sze­rű ün­nep­lő­be öl­tö­zöt­tek, Semetka Já­nos be­lép a tu­rul­ma­da­ras re­ví­zi­ós em­lék­mű osz­lo­pa és mell­véd­je kö­zé, elő­ve­szi gon­do­san meg­írt be­szé­dét, és szó­no­kol­ni kezd. 

     Ar­ról be­szél, mek­ko­ra elég­té­tel is az, hogy a Fel­vi­dék vis­­sza­tért, hogy a cse­hek ál­tal Tri­a­non­ban el­ra­bolt szín­ma­gyar te­rü­le­te­in­ket – az­az csak egy ré­szü­ket saj­nos – most vis­­sza­kap­tuk, s hogy még­sem a né­pek cse­ré­jé­nek os­to­ba öt­le­tét fo­gad­ták el po­li­ti­ku­sa­ink. Mert ezt is mér­le­gel­ték ál­lí­tó­lag, hogy mond­juk a csa­bai szlo­vák­sá­got ki­cse­ré­lik a kas­sai ma­gyar­ság­gal – de győ­zött hál’Istennek a jó­zan ész, és el­ve­tet­ték. 

     De hát így is van ez jól, drá­ga hon­fi­tár­sa­im, zen­ge­ti meg hang­ját a tér fö­lött Semetka bí­ró, hisz az em­ber vég­re is nem idei ti­nó, akit csak úgy át­te­re­lünk az egyik legelő­ről a má­sik­ra. Mert az em­bert nem­csak a tes­ti-lel­ki sze­mé­lyi­sé­ge te­szi, nem­csak a ne­ve meg a mes­ter­sé­ge, ha­nem a kör­nye­ze­te, az em­lé­kei meg a múlt­ja is, az is­me­rő­sei, a ba­rá­tai, de még az el­len­sé­gei is.

     Weisz Dá­vid­nak en­nél a fényképfölvételnél Ja­kab fia se­géd­ke­zett, akit Kóbinak be­céz­tünk, s ar­ra is em­lék­szünk, ho­gyan cö­ve­kel­te le a ka­me­ra­áll­ványt még ide­jé­ben az em­lék­mű­vel fron­tá­li­san szem­ben, míg elő­re nem to­lak­szik oda is a nép, hogy az­tán amíg ap­ja gon­do­san be­ál­lít az ex­po­ná­lás­hoz min­dent, Kóbi már csak az evan­gé­li­kus fe­hér zász­ló alatt cso­por­to­su­ló le­ány­ko­szo­rút stí­rol­ja, bos­­szú­san ke­rül­get­ve te­kin­te­té­vel a lát­vány­ba be­al­kal­mat­lan­ko­dó tűz­ol­tó­si­sa­kot. Mi pe­dig ki­gyúlt arc­cal és hul­lám­zó ke­bel­lel la­tol­gat­juk, hogy va­jon me­lyi­künk ér­dek­li ezt a ve­szet­tül jó­ké­pű Kóbit, tény­leg a bí­ró lá­nya, Semetka Ma­ri vagy mi­kö­zü­lünk va­la­ki.

Az em­bert meg­ha­tá­roz­za min­den írott és írat­lan kap­cso­la­ta, min­den vo­nat­ko­zá­sa és lát­ha­tat­lan szer­ző­dé­se, mind­az te­hát, ami az ő éle­tét és sze­mé­lyi­sé­gét je­len­ti, han­goz­tat­ja köz­ben a szó­nok. Eb­ből kö­vet­ke­ző­en az em­bert hi­á­ba he­lye­zik át bé­kés meg­egye­zés alap­ján, te­szem azt Tót­kom­lós­ról Ri­ma­szom­bat­ba, kez­di pél­dá­it so­rol­ni, s hi­á­ba ad­nak ne­ki új élet­le­he­tő­sé­get, éle­te ott nem lesz töb­bé iga­zi élet. Nem túl­zás azt mon­da­ni, hogy nyo­mo­rék­nak fog­ja érez­ni ma­gát, ott­hon­ta­lan­nak, mert Semetka sze­rint az ott­hon a nagy ha­zán be­lül a má­sik, ki­sebb ha­zát is je­len­ti, az em­lé­kek, a kö­zös­sé­gek ha­zá­ját is, ahol az em­ber em­ber­ré lett. Va­gyis ha Rozs­nyó ma­gyar­sá­gát át­te­le­pí­tik Szar­vas­ra, a szar­va­si szlo­vák­sá­got pe­dig el­kül­dik cse­ré­be Ró­zsa­hegy­re, ak­kor mind a ma­gyar, mind a szlo­vák ott­hon­ta­lan lesz.

     Meg­mond­tuk mi, nem a kas­sai ma­gyart, ha­nem ma­gát Kas­sát kell vis­­sza­ad­ni, be­il­lesz­te­ni új­ból az anyanemzettestbe. Nem a né­pet kell cse­rél­ni, ha­nem oda kell csa­tol­ni, erő­sen rög­zí­te­ni a fal­va­kat és a vá­ro­so­kat a tör­té­nel­mi anya­or­szág­hoz. És most vég­re be­tel­je­se­dett ez az óha­junk!

     Mi­lyen iga­za van, szól oda Weisz Ja­kab mi­ne­künk.

     Mért mon­dod ezt, Kóbi?

     Mert így leg­alább a szü­lő­föl­dünk is vis­­sza­tér az anyanemzettesthez.

     Már hogy ki­nek a szü­lő­föld­jé­ről be­szél, ér­tet­len­ke­dünk, mi­köz­ben a kö­rü­löt­tünk ál­lók le­pis­­szeg­nek min­ket.

     A sa­ját­já­ról – va­gyis a Weiszékéről. Mert hogy ők Lé­ván, az is­mert ősi ma­gyar fé­szek­ben szü­let­tek.

     Léván?, hát az meg…?, tá­tot­tuk el a szán­kat.

     Nem tud­já­tok, hol van Lé­va? Tri­a­non előtt já­rá­si szék­hely volt Bars me­gyé­ben, Esz­ter­gom fö­lött. Do­bó Ist­ván épít­te­tett ott ma­gá­nak vár­kas­télyt, az ma is meg­van, a vá­rat vi­szont Vak Bot­­tyán le­rom­bol­tat­ta.

     Nem hagy­nád már ab­ba, Kóbi?, foj­tot­tuk be­lé a szót, de ahe­lyett, hogy meg­sér­tő­dött vol­na, ő ne­ve­tett ki min­ket. Ez az én szü­lő­vá­ro­som, ki­ál­tot­ta súg­va, és most ma­gyar lett

Az em­ber tit­ko­sabb lény, mint ami­lyen­nek föl­kent urai hin­nék, tisz­telt gyü­le­ke­zet, fű­zi to­vább a gon­do­lat­me­ne­tet a bí­ró, s már nem em­lék­szik, hon­nan is vet­te. Nem elég ne­ki, ha he­lyet szo­rí­ta­nak szá­má­ra va­la­mely ide­gen vá­ros­ban, ahol akad a ván­dor­nak fe­dél, és jut né­mi ke­nyér – ő ott­hont és ha­zát akar, ősi kö­tött­sé­get. Akit a né­pi egy­ség ér­de­ké­ben ki­ta­szí­ta­nak eb­ből a ti­tok­za­tos szer­ző­dés­ből, az jó le­het más­hol is ál­lam­pol­gár­nak vagy mes­ter­em­ber­nek – de nem lesz ott­hon töb­bé se­hol. Az a szlo­vák, aki meg­ta­nult jó ma­gyar­nak len­ni Kis­kő­rös­ön, de meg­őriz­te szlo­vák anya­nyelv­ét, nem­ze­ti vi­se­le­tét és ha­gyo­má­nya­it, bol­dog­ta­lan szlo­vák lesz, ha el­vi­szik hol­nap Ár­vá­ba. Az a ma­gyar pe­dig, aki Liptóban szü­le­tett, igaz ma­gyar ma­radt a szlo­vá­kok kö­zött is, iga­zabb nem le­het­ne hol­nap Deb­re­cen­ben sem.

     Fe­jünk fe­lett a fe­hér lo­bo­gó, az országvisszagyarapítás di­a­da­lá­nak evan­gé­li­kus zász­la­ja – de lobogásmentesen, úgy­hogy hát­ra­te­ker­get­ve a fe­jün­ket se tu­dunk töb­bet ki­ol­vas­ni ró­la an­nál, hogy „Krisz­tu­sért”. A zász­lót Karkus Ró­zsi­ra tuk­mál­ta rá a tisz­te­len­dő úr – nyil­ván szán­dé­ko­san nem a szó­nok lá­nyát, Semetka Ma­rit vá­lasz­tot­ta. Elő­ző es­te egy­sze­rű­en be­nyi­tott a mandolinzenekari pró­bánk­ra, és az­zal nyom­ta Ró­zsi ke­zé­be, hogy le­á­nyom, úgy vol­na he­lyes, ha az evan­gé­li­kus le­ány­kör hol­nap ez alá a lo­bo­gó alá gyűl­ne. Hát az alá gyűl­tünk – más­kor meg a ha­vas fel­le­gek alá a Bor­szi­ge­ten vagy az át­tet­sző nyá­ri ég­bolt alá a Szá­raz­éren.

    

A fény­ké­pek Dr. Kan­csó Já­nos Tótkomlósi Di­gi­tá­lis Ar­chí­vu­má­ból va­lók.