„Szép vá­ro­sod­ban té­ve­dez­ve jár­tam, (…) / s hom­lo­kod tit­ka át­öm­lött belém.”¹ – áll Weöres Sán­dor Da­lok NaConxypan-ból cí­mű ver­sé­nek (1939–40) ti­zen­ket­te­dik stró­fá­já­ban. Va­jon ki a vers meg­szó­lí­tott­ja, mi­lyen le­het a „vá­ros”, ame­lyet a lí­rai én ins­pi­rá­ci­ós for­rás­ként ne­vez meg, s mi­re utal­hat az a bi­zo­nyos „ti­tok”?

      A kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­hoz jó ki­in­du­ló­pon­tot ad az elem­zés­ben a vers cí­me: a Da­lok NaConxypan-ból a Gulácsy La­jos kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sai és szö­ve­gei ál­tal te­rem­tett Na’Conxypan-világot idé­zi. A vers a több­fé­le vi­lág­kép és fi­lo­zó­fia fe­lé nyi­tott Meduza kö­tet­ben (1944) je­lent meg; olyan köl­te­mé­nyek kö­zött ka­pott he­lyet, ame­lyek tá­vo­li kul­tú­rá­kat idéz­nek (El­ső em­ber­pár, Istar po­kol­já­rá­sa, A Venus boly­gó­hoz, Kí­nai temp­lom, Ja­pán tánc­já­ték). A kö­tet­kom­po­zí­ci­ó­ból adó­dó­an így a Da­lok NaConxypan-ból olyan fü­zér lánc­szem­ének is te­kint­he­tő, amely egy má­sik mű­vész vi­lá­gá­ra utal. Az uta­lás mel­lett azon­ban új­ra is al­kot­ja a Na’Conxypan-élményt: szá­mos pon­ton kap­cso­ló­dik Gulácsy al­ko­tá­sa­i­hoz, a köl­té­szet nyel­vé­vel meg­idé­zi, egy­ben ki­for­gat­ja a fes­tő mű­vé­szi ma­ga­tar­tá­sát és a ké­pek sti­lisz­ti­kai esz­kö­ze­it. Így a vers nem csak ön­ma­gá­ban és a weö­re­si köl­té­szet kon­tex­tu­sá­ban ér­de­kes, a szö­veg pár­be­széd­be lép Gulácsy mun­ká­i­val: azok köl­csö­nö­sen meg­vi­lá­gít­ják egy­mást.

      Mi e pár­be­széd ki­in­du­ló­pont­ja, hol a kap­cso­ló­dás Weöres és Gulácsy mû­vé­sze­te kö­zött? Ta­nul­má­nyom el­sõ fe­lé­ben a köl­tõ és a fes­tõ mû­vé­szi ma­ga­tar­tá­sá­nak ha­son­ló­sá­gát és kü­lönb­sé­ge­it já­rom kö­rül, il­let­ve azt, hogy a Da­lok NaConxypan-ból tük­ré­ben ho­gyan ér­tel­mez­he­tõ és ér­tel­me­zõ­dik Gulácsy mû­vé­szi at­ti­tûd­je (Mi­ért ép­pen Gulácsy?). Má­so­dik lé­pés­ben szo­ros kép- és szö­veg­elem­zés­sel azt fo­gom be­mu­tat­ni, hogy me­lyek azok a sti­lisz­ti­kai jel­leg­ze­tes­sé­gek, ame­lye­ket a Weöres­-vers meg­ra­gad Gulácsy mû­ve­i­bõl (Tin­ta és fes­ték na­gyí­tó alatt). E szem­pont­tal pár­hu­za­mo­san lé­nye­ges lesz a mediális kü­lönb­sé­gek kér­dé­se, te­hát az, hogy a kö­zös sti­lisz­ti­kai je­gyek mi­ként je­len­nek meg a má­sik mé­di­um­ban.

 

 

Mi­ért ép­pen Gulácsy?

 

Weöres és Gulácsy mű­vé­szet­fel­fo­gá­sa, ma­ga­tar­tá­sa több szem­pont­ból is ha­son­ló­sá­got mu­tat. A szak­iro­da­lom mind­ket­te­jü­ket – Weörest a költészettörténetben,² Gulácsyt a művészettörténetben³ – ra­di­ká­lis újí­tó­nak tart­ja. Jel­lem­ző mű­al­ko­tá­sa­ik­ra a maszk­hú­zás, a jel­mez­öl­tés és az ez­zel já­ró én-ke­re­sés. Weöres so­kat em­le­ge­tett „próteuszi ma­ga­tar­tá­sa”, az alak-, sze­rep-, sőt nemváltás (lásd Psyché, 1972) pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tó a Gulácsy fes­té­sze­té­ben (és ma­gán­élet­ében is) meg­je­le­nő maszk­hú­zás szo­ká­sá­val.

      Gulácsynak szá­mos jel­me­zes ön­arc­ké­pe van. Hol szer­ze­tes­ként (Ön­arc­kép szer­ze­tes ru­há­ban, Ab­bés önarckép),⁴ hol dan­dyként (Egy hi­val­ko­dó fi­a­tal­em­ber / Cravate rouge), hol re­ne­szánsz jel­mez­ben (Ön­arc­kép vi­rág­gal / Re­ne­szánsz ru­hás ön­arc­kép vi­rág­gal) vagy ép­pen Don Juanként je­le­nik meg (Don Juan kert­je). Élet­mû­vé­nek leg­jel­leg­ze­te­sebb da­rab­jai pe­dig a bo­hóc­cá masz­kí­ro­zott ön­arc­ké­pek (Csap­szék a Tök­fil­kó­hoz, Bo­hóc, szá­já­ban szeg­fû­vel, A bo­lond és a ka­to­na, Na’Conxypan-i ala­kok, Bo­hóc szegfûvel).⁵ A le­ve­le­zé­sek­bõl tud­juk, hogy Gulácsy éle­té­ben is elõ­sze­re­tet­tel öl­tött jel­mezt, A Hét ne­vû he­ti­lap­ban pe­dig ál­ne­ve­ket vá­lasz­tott magának.⁶ A fes­tés mel­lett min­dig írt, a na’conxypani ké­pe­ket is me­sék kí­sé­rik Na’Conxypani tör­té­ne­tek címmel.⁷ A maszk­öl­tés a szö­ve­ge­i­ben is meg­mu­tat­ko­zik: Cevian Dido és Pauline Holseel cí­mû re­gé­nyé­be is be­il­lesz­ti azt az Oscar Wilde-idézetet, mi­sze­rint „[a]z em­ber leg­ke­vés­bé ön­ma­ga, ha sa­ját sze­mé­lyé­ben be­szél. Ad­ja­tok ne­ki ál­ar­cot, és az iga­zat fog­ja mon­da­ni.”

      Mind­ez a na’conxypani képek⁸ ér­tel­me­zé­sé­re néz­ve is je­len­tős: az át­tet­sző ár­nya­la­tok­kal, a vé­ko­nyan fel­hor­dott fes­ték­ré­teg­gel, a csil­lám­ló szí­nek­kel és a fi­nom vo­ná­sok hi­á­nyá­val az ar­cok ki­dol­go­zat­la­nok, sti­li­zál­tak, ami bi­zo­nyos szem­pont­ból egy­sé­ges­sé te­szi őket. Mint aho­gyan a Na’Conxypani tör­té­ne­tek­ben a sze­rep­lők vis­­sza-vis­­sza­tér­nek (ilyen pél­dá­ul a cuk­rász­da­tu­laj­do­nos Bolboll anyó, Bamm, a ház­mes­ter vagy Huttertonn, aki ál­lan­dó jel­leg­gel va­la­mi­lyen kí­sér­le­ten pe­pe­csel a la­bo­ra­tó­ri­u­má­ban), a ké­pe­ken is bár­me­lyik alak te­kint­he­tő maszk­nak, jel­mez­nek, ame­lyek­be ked­vé­re be­le­raj­zol­hat­ta/fest­het­te ma­gát az alkotó.⁹

      A Gulácsy-féle és a weö­re­si jel­mez­öl­tés azon­ban kü­lön­bö­zik is egy­más­tól. Míg Gulácsy sa­ját ar­cot adott a ké­pe­in kü­lön­bö­ző sze­rep­kö­rö­ket be­töl­tő alak­ja­i­nak, sze­mé­lyes­sé té­ve ez­ál­tal al­ko­tá­sa­it és mű­vé­sze­tét, ad­dig Weöres köl­té­sze­té­ben ép­pen a sze­mé­lyes­ség zá­ró­jel­be té­te­le, ki­vo­ná­sa a cél. Sza­ba­di Ju­dit pél­dá­ul egye­ne­sen „ala­nyi fes­tő­nek” ne­ve­zi a mű­vészt; úgy fo­gal­maz: „[h]a van ala­nyi köl­tő, Gulácsyt ala­nyi fes­tő­nek mond­hat­juk, aki­nek egy se­reg ké­pe val­lo­má­sos jel­le­gű, oly­an­­nyi­ra, hogy ál­ma­i­nak gyak­ran ő a foly­to­no­san ál­cá­zott, il­let­ve át­vál­to­zott, és ez­ál­tal meg­sok­szo­ro­zott ar­cú hőse.”¹⁰

      Ez­zel szem­ben így szól Weöres Ars po­e­ti­ca cí­mű ver­se: „Az oko­sok ajánl­ják: le­gyen egyé­ni­sé­ged. / Jó, de ha több­re vágyol, le­gyél egyén-fö­löt­ti: / vesd le nagy köl­tő­sé­ged, or­mót­lan sárcipődet.”¹¹ A Ti­ze­dik szim­fó­nia so­rai („[e]gymásra né­zünk: nem tud­juk tár­sa­ink ne­vét, nem tud­juk ön­ma­gunk ne­vét. Mert nincsen.”¹²) ép­pen el­len­té­tes sze­mé­lyi­ség-fel­fo­gás­ról ta­nús­kod­nak, mint az a gesz­tus, hogy Gulácsy a sa­ját ké­pe­it „kis Gulácsyk”-nak nevezte.¹³ A weö­re­si sze­mély­te­len­ség össz­hang­ban van a mo­dern lí­ra deperszonalizáló ten­den­ci­á­já­val, de egy­ben an­nak spe­ci­á­lis vál­to­za­tát te­rem­tet­te meg az­zal, hogy a szö­veg – lát­szó­lag pa­ra­dox mó­don – ép­pen az én­ben va­ló mé­lyebb­re me­rü­lés­sel vé­li el­ke­rül­he­tő­nek az ént („Pe­dig nem rej­tő­zöm – csak iga­zá­ban nem va­gyok (…) de leg­ben­ső mi­vol­tom ma­ga a nem­lét.” [Önarckép]¹⁴). A weö­re­si po­é­ti­kai ma­ga­tar­tás tük­ré­ben a vers­ben meg­idé­zett Gulácsy-féle mű­vé­szi at­ti­tűd – a sze­mé­lyes­ség pro­jek­ci­ó­ja ké­pek­be, ala­kok­ba – iro­ni­kus­nak te­kint­he­tő.

 

 

Tin­ta és fes­ték na­gyí­tó alatt

 

Az ant­ro­po­mor­fi­zált ter­mé­szet

 

Kö­ze­lebb­ről szem­lél­ve a Gulácsy-képeket és a Weöres­-ver­set, a kö­zöt­tük lé­vő ös­­sze­tar­to­zás meg­íté­lé­sem sze­rint két jel­leg­ze­tes­ség­ben ra­gad­ha­tó meg: az em­ber és a ter­mé­szet vi­szo­nyá­nak, il­let­ve az alak­vál­tás – hang­vál­tás – hang­nem­vál­tás kér­dés­kö­ré­nek meg­je­le­ní­té­sé­ben. A Gulácsy-képek köz­pon­ti mo­tí­vu­ma az em­ber, hol a sze­mé­lyek köz­pon­ti el­he­lyez­ke­dé­se ré­vén (Na’Conxypan. Lá­to­más Ve­ro­ná­ban), hol a lét­szá­muk ál­tal (Cökxpon, A hí­don bo­lon­dos, fur­csa nép­ség vo­nult ke­resz­tül, Sé­tá­lók Na’Conxypanban). A ter­mé­sze­ti ele­mek és az épü­le­tek is va­ló­já­ban vagy em­be­ri ala­ko­kat, vagy rej­tet­ten va­la­mi­lyen em­be­ri test­rész­le­tet for­mál­nak. A Sé­tá­lók Na’Conxypanban cí­mű ké­pen a ke­men­ce szá­ja­ként funk­ci­o­ná­ló lyuk két sti­li­zált em­ber­ala­kot idéz, a Cökxpon cí­mű raj­zon a fel­irat fö­löt­ti áb­rán szem, száj, orr raj­zo­ló­dik ki a vo­na­lak­ból. A Na’Conxypan-i je­gyes­pár cí­mű ké­pen a nő ru­ha­min­tá­ja női fej kör­vo­na­la­it su­gall­ja, az ol­dal­ra kun­ko­ro­dó ka­csok haj­fürt­ök­re em­lé­kez­tet­nek; az el­túl­zott, bug­­gyos szok­nya­nad­rág ívét pe­dig vis­­sza­tük­rö­zi az óri­ás­vi­rág for­má­ja, ez­zel is szo­ros kap­cso­la­tot lé­te­sít­ve az em­be­ri, mes­ter­sé­ges tárgy (a ru­ha) és a ter­mé­sze­ti mo­tí­vum kö­zött.

      A vis­­sza­tük­rö­zés, em­ber és ter­mé­szet ös­­sze­kap­cso­lá­sa ön­ma­gá­ban még nem len­ne hu­mo­ros, de az a faj­ta egyen­ran­gú vi­szony, amely an­nak kö­szön­he­tő, hogy az em­be­ri ala­kok be­le­ol­vad­nak a ter­mé­szet­be, a torz, gro­teszk ele­mek tár­sa­sá­gá­ban bur­kolt gúnyt sej­tet. En­nek leg­szem­be­tű­nőbb meg­nyil­vá­nu­lá­sa a Sé­tá­lók Na’Conxypanban cí­mű kép egyik rész­le­te. A fest­mény bal ol­da­lán vé­gig­hú­zó­dó fa ké­pé­ből ál­la­ti arc raj­zo­ló­dik ki. Az ol­dal­haj­tás két le­ve­le a tö­vé­ben meg­je­le­nő két fe­ke­te folt­tal szem­párt je­le­nít meg szem­go­lyó­val, alat­ta-kö­zöt­te orr, a fö­löt­te nyú­ló la­pu­le­vél­for­ma pe­dig fülpár. Az orr meg­hos­­szab­bí­tá­sa ma­dár­csőr­re vagy or­mány­ra, a fü­lek pe­dig mé­re­tük­ből és for­má­juk­ból adó­dó­an ele­fánt­fü­lek­re em­lé­kez­tet­nek, ami már ön­ma­gá­ban is gro­teszk ha­tást kelt, hi­szen a nö­vény ke­cses, haj­lé­kony, fi­nom in­dá­zá­sa éles el­len­tét­ben áll az ele­fánt tö­meg­kép­ze­té­vel. A gro­teszk ha­tás a ko­mi­kum mi­nő­sé­gé­vel pá­ro­sul az­ál­tal, hogy e kép­rész­let alatt ál­ló fér­fi ka­lap­ja be­le­lóg a kom­po­zí­ci­ó­ba: a ka­lap ka­ri­má­ja ki­egé­szí­ti azt, szá­jat for­máz. A kom­po­zí­ció ne­vet­sé­ges­sé te­szi az em­bert az­zal, hogy egy na­gyobb ké­pi struk­tú­rá­nak ren­de­li alá. A ko­mi­kum ab­ból fa­kad, hogy e ki­me­re­ví­tett ál­ló­kép csu­pán kí­vül­ről szem­lél­ve vá­lik hu­mo­ros­sá, a fér­fi szem­szö­gé­ből néz­ve mind­ez nem lát­szik, ő ma­ga te­hát nincs tu­da­tá­ban an­nak, hogy gúny tárgya.¹⁵

      A Da­lok NaConxypan-ból rá­ját­szik a Gulácsy-képek sa­já­tos em­ber–ter­mé­szet vi­szo­nyá­ra, ha­son­ló­kép­pen egyen­ran­gú kap­cso­lat jön lét­re („[h]a csíz­zé vál­nál – má­ma ez a gon­dom” [230.]; „[k]is ki­rály­nő, te ár­vács­ka-ci­pő­jű” [229.]; „a víz alat­ti ház­ban él­de­gé­lek, / s föl­fal­nak ten­ger­mé­lyi csil­la­gok” [230.]). Ez a faj­ta or­ga­ni­kus­ság, az ös­­sze­ol­va­dás a ter­mé­szet­tel és a tár­gyak­kal nem egye­dü­li je­len­ség Weöres­nél: köl­té­sze­té­ben a sze­mé­lyes­ség fel­szá­mo­lá­sá­nak egyik is­mér­ve ez a po­é­ti­kai technika.¹⁶

      A „kö­ze­lí­tés” azon­ban két­irá­nyú. Weöres­nél nem csu­pán az em­ber kö­ze­lít a nö­vé­nyi és ani­má­lis szint­hez, ha­nem a ter­mé­sze­ti ele­mek és tár­gyak meg­emel­ked­nek, ant­ro­po­mor­fi­zá­lód­nak. Az ál­la­tok ne­ve előt­ti ha­tá­ro­zott név­elő („a nagy ma­jom,” „a hu­szon­négy nagy ma­dár”) – amel­lett, hogy me­sés elem – a ben­ső­sé­ges vi­szony, az is­mert­ség je­le. A ter­mé­szet em­ber­hez kö­ze­lí­té­sé­nek me­ta­fo­ri­kus meg­je­le­ní­tő­je az „[e]rkélyemet már föl­ver­te a bő fű. / A halk pa­tak el­mos­ta ker­te­met” (229.) sor. A meg­eme­lés ki­fe­je­zet­ten po­é­ti­kai esz­kö­ze pe­dig az aposztrophé („[s]zélkakasok, vi­har-ütem­re for­gók, / mo­hos krip­tám­ban hal­lom han­go­tok!”; „[v]ilág ha­jó­sa, haj­nal, tisz­ta né­ne, / egy csöppke mé­zes-csé­szét adj ne­kem” [229.]). Az aposztrophé per­sze nem ki­vé­te­les esz­köz a lí­rá­ban, itt azért ér­de­mes még­is te­kin­tet­be ven­ni, mert a Gulácsy-képek em­lí­tett jel­leg­ze­tes­sé­gé­nek tük­ré­ben je­len­tés­kép­ző sze­rep­pel bír. A vers­ben ki­emelt he­lyen sze­re­pel, hi­szen a fel­ütés ez­zel in­dít: „[h]ová re­pül­tök, háromélü kar­dok, / for­ró­ság­tok­ra mely ég sze­le fútt, / e jel­te­len vi­lá­gon mit akar­tok” (227.). Az aposztrophé jel­lem­ző­it szám­ba ve­vő Jonathan Cullert idéz­ve, az alak­zat funk­ci­ó­ja a vi­lág dol­ga­i­nak ér­zé­ken­­nyé té­te­le, va­la­mint an­nak elő­idé­zé­se, hogy a tárgy is én-ként konstituálódjon, ami egy „te”-t implikál.¹⁷ Weöres ver­sé­ben te­hát az egyen­ran­gú vi­szony az aposztrophé alak­za­tán ke­resz­tül, va­gyis hang­sú­lyo­san a hang­ra épü­lő és épí­tő po­é­ti­kai esz­köz ré­vén ér­vé­nye­sül (a kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben lát­ni fog­juk, hogy mi­ért ki­emelt je­len­tő­sé­gű a hang esz­köz­ként mű­köd­te­té­se).

      Ez a faj­ta ki­egé­szí­tő jel­leg, más­faj­ta lá­tás­mód a Weöres­-vers­ben ezen kí­vül még egy pon­ton ész­lel­he­tő: a mind­ket­te­jük mű­vé­sze­té­ben hang­sú­lyos or­ga­ni­kus­ság meg­je­le­ní­té­se más-más sti­lisz­ti­kai jeg­­gyel pá­ro­sul. A fi­nom or­na­men­ti­ka Gulácsynál túl­zás­ba és tor­zí­tás­ba haj­lik. A sze­ces­­szió és a ro­ko­kó je­gyei, a ke­cses vo­nal­ve­ze­tés a tö­ré­keny­ség, báj, idill, szép­ség hor­do­zói, túl­esz­té­ti­zált­sá­guk­kal azon­ban már-már karikaturisztikussá vál­nak. Jel­lem­ző a ter­mé­sze­ti szép ki­eme­lé­se, el­túl­zá­sa. A Sé­tá­lók Na’Conxypanban cí­mű ké­pen a fa ol­dal­haj­tá­sa leg­alább két­szer ak­ko­ra, mint az em­be­rek, egé­szen a lap te­te­jé­ig ér. Az em­be­ri ala­kok ese­té­ben pe­dig bi­zarr ha­tást kelt az egy­ügyű gyer­mek­rajz­sze­rű­ség. A Sé­tá­lók Na’Conxypanban vagy a Na’Conxypan-i je­gyes­pár cí­mű ké­pen meg­ma­rad ugyan a nők ke­cses­sé­ge, nő­i­es­sé­ge, azok még­is egy­ben csúf­fá, ne­vet­sé­ges­sé vál­nak a ka­bá­tok, ka­la­pok, szok­nyák tor­zí­tá­sá­val, a ru­ha­vi­se­let­ben a pöt­­työs-csí­kos kom­bi­ná­ci­ó­val, a bum­for­di ci­pők­kel vagy a Cökxpon cí­mű raj­zon a ko­pasz­ság­gal, a tor­zan nagy csí­pő­vel.

      Weöres ver­sé­ben ez­zel szem­ben in­kább el­len­té­te­ző tech­ni­ka ré­szét ké­pe­zik ezek az ele­mek. A csíz­zé vá­lás, az ár­vács­ka ci­pő me­sés, szí­nes, bá­jos, gyönyörűszép esz­té­ti­zá­ló ké­pek so­rá­ba il­lesz­ke­dik. A me­sé­lés be­széd­hely­zet­ét te­rem­tik meg a kö­vet­ke­ző so­rok: „[a] vá­ros­ban, mit hét na­pig ke­rül­hetsz, / arany-szek­rény­ben él a nagy ma­jom,” (228.) „[h]ol li­la fák közt lankadoz a lé­lek, / ott al­szik a hu­szon­négy nagy ma­dár,” (228.) „[a] köl­tő-her­ceg várt rám a hegy or­mán / négy as­­szon­­nyal” (228.). Az arany-szek­rény, az „el­ham­vadt reg­ge­lek,” a Hét Ha­rang­vi­rág Te­re, a csöppke mé­zes csé­sze ké­pe, az éj­fél vad ten­ger­szem­re haj­ló ág-bo­ga mind-mind ér­ték­te­lí­tett, fo­ko­zot­tan szép ké­pek.

      A „föl­fal­nak ten­ger­mé­lyi csil­la­gok” sor pe­dig fé­lel­me­tes­sé­gé­vel ah­hoz a kép­cso­port­hoz tar­to­zik, amely ezek­kel ép­pen el­len­té­tes mi­nő­sé­get hor­doz. Do­mi­náns emel­lett a két­ség­beesést, kínt, bá­na­tot, fáj­dal­mat ki­fe­je­ző sí­rás mo­tí­vu­ma („s mind­an­­nyi­an zo­kog­tunk reg­ge­lig” [228]), „egy so­vány an­gyal­ka sír ma­gá­ba” [229.], „ki sír­va fag­gatsz, hű ba­rá­ti lé­lek” [230.]). Hang­sú­lyo­sak a vesz­te­sé­get, le­mon­dást tük­rö­ző elé­gi­kus élet­ké­pek: „hasz­ta­lan re­mél­tem, hogy ki­érek az igaz­ság elé,” (227.) „csak két fe­jem ma­radt és há­rom uj­jam,” (228.) „mert óku­lá­ja el­hagy­ta sze­gényt” (229.). Erő­tel­jes az erő­szak, a bru­ta­li­tás, az eb­ből fa­ka­dó tes­ti fáj­da­lom ké­pi meg­je­le­ní­té­se is: „[t]üdőd ve­lem volt, míg én ve­re­ked­tem / s amint el­nyúl­tam hol­tan a ha­von / és kő­vé fagy­tam,” „szét­pan­csolt vér és kidült szesz,” „vér­ző-tal­pú sze­gény ka­to­na” (230.). Te­hát az a faj­ta megjelenítésmód, amely Gulácsy ké­pe­in a túl­esz­té­ti­zált­ság­ként, a szép­ség je­gye­i­nek el­túl­zá­sa­ként, az ala­kok tor­zí­tá­sa­ként je­le­nik meg, Weöres ver­sé­ben az el­len­té­tes mi­nő­sé­gek egy­más mel­let­ti­sé­gé­ből fa­kad, sőt az éles szem­ben­ál­lás mi­att még hang­sú­lyo­sabb is, mind a fest­mé­nye­ken.

 

Alak­vál­tás – hang(nem)váltás

 

A ké­pek és a vers kö­zött a má­sik és egy­ben leg­ér­de­ke­sebb kap­cso­ló­dá­si pont az alak­vál­tás – hang­vál­tás – hang­nem­vál­tás kér­dé­se. Ha meg­vizs­gál­juk, hogy ki be­szél a vers­ben, lát­juk, hogy a lí­rai én nem fel­tét­le­nül egye­dü­li. A má­so­dik stró­fá­ban a „hos­­szú, füg­gé­lyes, szűk fém­cső” ké­pe, a csú­szás és meg­ér­ke­zés ak­tu­sa a szü­le­tés fo­lya­ma­tát idé­zi: a meg­szó­la­ló mint­ha sa­ját szü­le­tés­ko­ri pers­pek­tí­vá­já­ra em­lé­kez­ne. Ezt kö­ve­tő­en hol egy ha­jós be­szél („[l]átták kék vi­tor­lám” [228.]), hol egy „köl­tő her­ceg” szó­lal meg („[p]olcold föl lá­ba­dat s pi­henj, aludj csak, / el­fá­radt szol­gám” [228.]), hol egy szol­ga (a szol­gá­ja?): „[a] köl­tő her­ceg várt rám a hegy or­mán” (228.).

      A kü­lön­bö­ző be­szé­lők fel­té­te­le­zé­sét a stró­fák el­té­rő tér- és idő­kép­ze­te, el­té­rő élet­ké­pei, szi­tu­á­ci­ói is fel­erő­sí­tik. A vers­szak­ok szá­mo­zá­sa kü­lön, le­zárt egy­sé­ge­ket su­gall, ami azt a kér­dést ve­ti fel, hogy vers­szak­ok­ról vagy ver­sek­ről be­szé­lünk-e egy­ál­ta­lán: a cím vo­nat­koz­hat egyet­len szö­veg­re, de húsz köl­te­ményt ös­­sze­tar­tó cik­lus­cí­met is je­löl­het. A négy sor­ból ál­ló, ti­pog­rá­fi­a­i­lag szin­te sza­bá­lyos, tég­la­lap ala­kú vers­szak­tes­tek kis ké­pecs­kék­re hasonlítanak¹⁸ (ter­mé­sze­te­sen azon elő­ze­tes tu­dás­sal, hogy a vers kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­so­kat dol­goz fel). A stró­fák ez­ál­tal a Gulácsy-festmények ver­bá­lis ki­ve­tü­lé­se­i­ként is ér­tel­mez­he­tők, meg­írt, meg­ver­selt Na’Conxypan-képekként. Ha mind­ezek­re a vers­cím (össze­tar­tó ere­jé­nek) táv­la­tá­ból te­kin­tünk, ap­ró, szí­nes rajz­da­rab­kák­ból ál­ló mo­za­ik­ké­pet ka­punk, fik­tív Na’Conxypan-montázst.

      A Da­lok NaConxypan-ból és a mon­tázs­tech­ni­ka ös­­sze­kap­cso­lá­sát más szem­pont is alá­tá­maszt­ja. A vers­re vé­gig jel­lem­ző a szét­esés és egy­ség él­mé­nyé­ből fa­ka­dó ket­tős­ség. Gya­ko­ri­ak a tö­re­de­zett­sé­get hor­do­zó so­rok: „er­re fut­nak / a régesrég el­ham­vadt reg­ge­lek” (228.), „[c]sak két fe­jem ma­radt és há­rom uj­jam” (228.), „[r]omok alól a menny caf­rang­ja lát­szik, / itt-ott ki­lóg mint kor­ha­dó pa­lást” (231.). Ez­zel szem­ben egy­ség­él­ményt sej­tet a cím ös­­sze­tar­tó ere­je, az ál­lan­dó dialogikus be­széd­hely­zet, a nap­szak­ok, a szí­nek, a me­sés mo­tí­vu­mok, ál­la­tok, ter­mé­sze­ti ele­mek gya­ko­ri meg­idé­zé­se. A vers­be­li alap­él­mény, a ket­tős­ség tö­mör ki­fe­je­ző­je a „[s]zemeddel az egész ten­gert ha­lá­szod / s ho­rog­gal mit fogsz? Egy­né­hány ha­lat” (231.) vers­zár­lat, amely­ben a ten­ger bir­tok­ba ve­he­tet­len­sé­ge a tö­re­de­zett­ség, a szét­esés él­mé­nyé­ből fa­ka­dó hi­ány­ér­zet ké­pi meg­je­le­ní­tő­je. Emel­lett a szür­re­a­lisz­ti­kus ele­mek­kel meg­idé­zett álom­sze­rű­ség­gel a vers olyan, Weöres köl­té­sze­tén be­lül né­hány év­vel ké­sőb­bi, avant­gárd je­gyek­ben tob­zó­dó köl­te­mé­nyek­hez kap­csol­ha­tó, mint az Arany kés fo­rog (1946) vagy Az áram­lás szob­ra (1944), utób­bi­ban az ér­tel­men tú­li meg­idé­zés a nyelv­ta­ni sza­bá­lyok meg­sér­té­sé­vel is ki­e­gé­szül („nyugmozgás siethez in­dul sietben ablakik”).¹⁹ A NaConxypan-vers szí­nes, me­sés ele­mei Jó­zsef At­ti­la Me­dá­li­ák cí­mű ver­sét is eszünk­be jut­tat­hat­ják. Az avant­gárd je­gyek a tör­té­ne­ti tá­vol­ság mi­att is je­len­tés­kép­ző sze­rep­pel bír­nak: a vers nem­csak ma­gán vi­se­li, de a jel­leg­ze­tes­sé­gek do­mi­nan­ci­á­já­val ref­lek­tál is ar­ra, hogy Gulácsy szá­zad­for­du­lós preraffaelita ihletettségű, sze­ces­­szi­ós szim­bo­liz­mu­sát a ’40-es évek ele­jén szó­lalt­ja meg, „mo­der­nebb” nyel­ven vá­la­szol rá.

      A kér­dés­re, hogy ki az egyes vers­szak­ok be­szé­lő­je, a le­het­sé­ges vá­lasz ös­­sze­füg­gés­ben áll az­zal, hogy Weöres ver­se ép­pen Gulácsy ké­pe­it idé­zi meg, te­hát az­zal a (már rész­le­te­zett) mű­vé­szi ma­ga­tar­tás­sal, hogy szin­te mind­egyik ké­pé­be be­le­fes­tet­te az arc­kép­ét. Efe­lől néz­ve a kü­lön­bö­ző stró­fák el­té­rő be­szé­lői kö­zül né­hány vers­szak meg­szó­la­ló­ját egy-egy meg­al­ko­tott Gulácsy-hang is ké­pez­he­ti, mely ér­tel­me­zé­si kí­sér­le­tet még iz­gal­ma­sab­bá te­szi, ha fi­gye­lem­be ves­­szük Weöres „próteusziként” em­le­ge­tett po­é­ti­kai ma­ga­tar­tá­sát. Aho­gyan te­hát Gulácsy a fes­té­sze­té­ben szin­te be­lép a sa­ját meg­al­ko­tott vi­lá­gá­ba, ez a já­ték Weöres­nél úgy je­le­nik meg, hogy a vers­ben hol egy is­me­ret­len, hol akár egy „Weöre­sé­vel,” hol pe­dig egy „Gulácsyéval” azo­no­sít­ha­tó hang szó­lal meg.

      Az „[a] vá­ros­ban, mit hét na­pig ke­rül­hetsz, / arany-szek­rény­ben él a nagy ma­jom”; „ott al­szik a hu­szon­négy nagy ma­dár” (228.) so­rok­ban a ha­tá­ro­zott név­elők hor­doz­ta ismertségérzet mú­ze­u­mi, vá­ros­lá­to­ga­tói, tár­lat­ve­ze­tő-jel­le­get köl­csö­nöz, ami azt su­gall­ja, mint­ha egy meg­al­ko­tott Gulácsy-figura ide­gen­ve­ze­tő­ként mu­tat­ná be sa­ját vá­ro­sát. A ha­to­dik vers­szak­ban szin­tén le­het Gulácsy a be­szé­lő, a „köl­tő-her­ceg” ért­he­tő Weöresre.²⁰ A „[s]zép vá­ro­sod­ban té­ve­dez­ve jár­tam, (…) / s hom­lo­kod tit­ka át­öm­lött be­lém.” (229.) szö­veg­rész meg­szó­lí­tott­ja pe­dig a fes­tő. A „[h]a csíz­zé vál­nál – má­ma ez a gon­dom – / hoz­nál-e né­kem ün­nep­kor di­ót?” (230.) so­rok a Gulácsy-féle me­ta­mor­fó­zis­ra és (önreflexív meg­nyil­vá­nu­lás­ként) a weö­re­si köl­té­szet jel­leg­ze­tes alak-, sze­rep-, hang­vál­tás­ára is utalhat.²¹ A hang­öl­té­si já­ték a leg­több stró­fá­ban tet­ten ér­he­tő, ez­ál­tal a vers­szö­veg egy Weöres-Gulácsy pár­be­szé­des já­ték­ként is ol­vas­ha­tó. Ezt nyo­ma­té­ko­sít­ja a cím­ben a -ból rag, amely azt elő­le­ge­zi, hogy a be­szé­lő egy más­va­la­ki ál­tal te­rem­tett vi­lág­ból szó­lal meg.

      Az alak- és hang­vál­tás azon­ban hang­nem­vál­tás­sal egé­szül ki, és ezen a pon­ton vá­lik hang­sú­lyos­sá a má­sik mé­di­um meg­idé­zé­se. A Weöres­-vers­ben a kép­te­rem­tés mel­lett a hang, a lí­ra hang­zós lét­mód­ja is kü­lö­nö­sen fon­tos sze­re­pet kap, az egyes stró­fák­ban nem­csak a meg­szó­la­lók kü­lön­böz­nek, ha­nem a be­széd­mód is mo­du­lál. A vers­fel­ütés ér­dek­lő­dő vagy szá­mon ké­rő kér­dő mon­da­ta­it a har­ma­dik és ne­gye­dik vers­szak le­író jel­le­ge, hig­gadt, me­sé­lő be­széd­hely­ze­te kö­ve­ti. Az ötö­dik stró­fá­ban „a kis hidon min­den­nap vár­ta­lak” sor hi­ányt és csüg­ge­dést tük­rö­ző hang­vé­te­le után a kö­vet­ke­ző „[a]zóta men­­nyit hal­vá­nyult az éj­jel!” (228.) fel­ki­ál­tás örö­möt, re­ményt su­gall. A he­te­dik­ben a meg­szó­la­ló hang­ja gon­dos­ko­dó („[p]olcold föl lá­ba­dat s pi­henj, aludj csak, / el­fá­radt szol­gám” [228.]). A nyol­ca­dik vers­szak „[c]sak két fe­jem ma­radt és há­rom uj­jam: / buj­dos­nom kel­lett zöld hinárokon, / és meg nem mond­ta sen­ki, ho­va fujjam / só­ha­jo­mat, mely ve­le­tek ro­kon!” (228-229.) fel­ki­ál­tá­sa két­ség­beesést tük­röz. A ti­zen­har­ma­dik vers­szak­ban a lí­rai én kö­nyör­gő han­gon be­szél („[v]ilág ha­jó­sa, haj­nal, tisz­ta né­ne, / Egy csöppke mé­zes-csé­szét adj ne­kem / S meg­en­ge­dem há­lá­ból és cse­ré­be, / hogy ár­nya­mat el­nyújtsd a nagy he­gyen” [229.]), majd az ezt kö­ve­tő stró­fa „[e]zer su­gár ta­lál­ko­zik az űr­ben (…) [c]sak a sor­sok közt nincs ta­lál­ko­zás” (230.) tény­köz­lő ki­je­len­tő mon­da­tai böl­cse­le­ti hang­nem­ben szó­lal­nak meg.

      Azt a faj­ta sti­lisz­ti­kai já­té­kot te­hát, amely a kép­ző­mű­vé­szet­ben az ala­kok szint­jén ra­gad­ha­tó meg, a vers a hang já­té­ká­val idé­zi, az alak­vál­tást hang­nem­vál­tás­sal je­le­ní­ti meg, va­gyis ki­játs­­sza a lí­ra (rész­ben) akusz­ti­kus lét­mód­ját. (A köl­té­szet­re uta­lás exp­li­cit meg­fo­gal­ma­zá­sa az utol­só vers­szak fel­üté­se: „E vers is va­ló­ság, akár az ál­mod.” [231.]) Az egyes stró­fák hang­nem­ének kü­lön­bö­ző­sé­ge azon­ban nem­csak a köl­tői nyelv­hez va­ló vi­szony­ként ar­ti­ku­lá­ló­dik, ha­nem egy­ben ze­nei tech­ni­ká­ra em­lé­kez­te­tő mo­du­lá­ci­ót idéz. Ezt erő­sí­ti a cím, amely­ben a „da­lok” fő­név utal­hat akár a lí­rai, akár a ze­nei mű­faj­ra is.

      Így a Da­lok NaConxypan-ból vers­sel és ének­kel is fel­idé­zi Gulácsy bi­ro­dal­mát és megte­rem­ti a sa­ját NaConxypan-városát. Amellett, hogy Gulácsy vi­lá­ga mind a sti­lisz­ti­kai esz­kö­zök­kel, mind a hoz­zá kö­tő­dő mű­vé­szi at­ti­tűd­del ins­pi­rá­ci­ós for­rás­ként szol­gál, a vers fel­dol­goz­za és új­ra is al­kot­ja a jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket. Mind­ezt úgy te­szi, hogy ref­lek­tál a mű­vé­szi ma­ga­tar­tás­be­li ha­son­ló­sá­gok­ra, el­té­ré­sek­re, és ki­játs­­sza a mediális és stí­lus­tör­té­ne­ti kü­lönb­sé­ge­ket. Így ke­let­kez­nek a da­lok Na’Conxypanról és Na’Conxypanból. Így lesz­nek a meg­ver­selt Gulácsy-képekből meg­éne­kelt Gulácsy-képek: weö­re­si NaConxypan-montázs.

 

-----

¹     Weöres Sán­dor: Da­lok NaConxypan-ból; a dol­go­zat­ban Weöres ver­se­it az aláb­bi kiadásból idézem: Weöres Sán­dor, Egy­be­gyűj­tött köl­te­mé­nyek I-III., Bp., He­li­kon, 2008. Tel­jes so­rok vagy vers­szak­ok idé­zé­se­kor az ol­dal­szá­mot zá­ró­jel­ben jel­zem a fő­szö­veg­ben az idé­zet mel­lett.

²     Vö.: Schein Gá­bor, Weöres Sán­dor, Bp., Elekt­ra, 2001, 5-7.

³     Vö.: Sza­ba­di Ju­dit, A mo­dern­iz­mus sors­kér­dé­sei [be­ve­ze­tés], Bp., Fe­ke­te Sas Ki­adó, 2008, 7.; Eisler Mi­hály, Gulácsy La­jos, Ma­gyar mű­vé­szet, 1993/2, 65-70., 66.; Keserü Ka­ta­lin, Gulácsy La­jos. In: uő., Rippl-Ró­nai, Csontváry, Gulácsy, Bp., Noran, 1999, 33-34.

⁴     A kép­cí­mek a két, Gulácsyval be­ha­tó­an fog­lal­ko­zó mű­vé­szet­tör­té­nész (Sza­ba­di Ju­dit és Maros-völgyi Gá­bor) ál­tal szer­kesz­tett al­bu­mok­ban nem min­den eset­ben egyez­nek. Dol­go­za­tom­ban el­sőd­le­ge­sen Sza­ba­di Ju­dit cí­me­it adom meg (Vö.: Sza­ba­di Ju­dit, Gulácsy La­jos, Bp., Cor­vi­na, 1969; ill. Sza­ba­di Ju­dit (szerk., vál., elő­szó), Gulácsy La­jos, A vi­rág­ün­nep vé­ge, Ös­­sze­gyűj­tött írá­sok Gulácsy-képekkel, Bp., Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1989), Marosvölgyi Gá­bor cím­va­ri­án­sa­it az adott kép el­ső em­lí­té­se­kor a fő­szö­veg­ben má­so­dik he­lyen, a láb­jegy­zet­ben pe­dig zá­ró­jel­ben jel­zem (Vö.: Marosvölgyi Gá­bor, Gulácsy La­jos, Bp., Mundus Ma­gyar Egye­te­mi Ki­adó, 2008).

⁵     Sza­bol­csi Mik­lós A clown mint a mű­vész ön­arc­ké­pe cí­mű ta­nul­mány­kö­te­té­ben az iro­da­lom- és mű­vé­szet­tör­té­ne­ten vé­gig­vitt bo­hóc-mo­tí­vu­mok so­rá­ban Gulácsy is he­lyet kap. Sze­rin­te Gulácsy ön­arc­ké­pe­in a bo­hóc-to­posz olyan konnotációkat idéz fel, mint a parodisztikus, iro­ni­kus, csú­fon­dá­ros jel­leg (Sza­bol­csi Mik­lós, A clown mint a mű­vész ön­arc­ké­pe, Bp., Ar­gu­men­tum, 2011, 59.).

⁶     „A fe­szes bár­sony­nad­rág­ban, csip­ke­zsa­bó­val, csip­ke­man­dzset­tá­val és kúp ala­kú barettal olyan Don Qui­jo­te­-meg­je­le­né­se volt…,” egy jel­mez­bá­lon pe­dig re­ne­szánsz ru­há­ban fény­ké­pez­tet­te le ma­gát (Idé­zi Sza­ba­di Ju­dit, A káp­rá­zat fes­tő­je: Gulácsy La­jos. In: uő., A mo­dern­iz­mus sors­kér­dé­sei, i. m., 75.).

⁷     Gulácsy me­séi az aláb­bi kö­tet­ben ol­vas­ha­tók: Sza­ba­di Ju­dit (szerk., vál., elő­szó), Gulácsy La­jos, A vi­rág­ün­nep vé­ge, Ös­­sze­gyűj­tött írá­sok Gulácsy-képekkel, i. m.

⁸     Egyik ta­nul­mány sem vál­lal­ko­zik ar­ra, hogy meg­ha­tá­roz­za, pon­to­san mely al­ko­tá­sok so­rol­ha­tók „a na’coxypani vo­nu­lat­hoz.” A jel­leg­ze­tes em­ber­ala­kok, ru­hák, a kis­vá­ro­si kör­nye­zet, il­let­ve az alap­ján, hogy me­lye­ket em­lí­tik a leg­több­ször, az aláb­bi ké­pe­ket so­ro­lom ide: Na’Conxypanban hull a hó (Egy­na­pos hó), 1913; Sé­tá­lók Na’Conxypanban, 1909 (Gyxvilp, 1910 kö­rül); Ut­ca Na’Conxypanban, 1902; Cökxpon, 1909 kö­rül; Na’Conxypan (Lá­to­más Ve­ro­ná­ban), 1910–1912; A Na’Conxypan-i pol­gár­mes­ter, 1909 kö­rül; Na’Conxypan-i je­gyes­pár, 1903; Va­sár­nap dél­után Comóban, 1911–1912; Na’Conxypani ut­ca­rész­let (Acrobatmania), 1908 kö­rül; A hí­don bo­lon­dos, fur­csa nép­ség vo­nult ke­resz­tül, 1908; A pú­pos vén­kis­as­­szony ré­gi em­lé­ke­it me­sé­li Her­bert­nek, 1911–1912; Na’Conxypani alak (Deux Gulácsy), 1909 kö­rül; Bo­hó­cok (Na’Conxypani ala­kok), 1911–1912.

⁹     Így fo­gal­maz Gulácsy egyik Er­dei Vik­tor­hoz írott le­ve­lé­ben: „Iga­zán úgy fo­gok itt él­ni, mint egy Na’Conxypan-beli her­ceg”; „Ked­ves Her­ce­gem, Vittorio! Na’Conxypan-i ural­ko­dá­som és a Vaj­ku­tya ut­cai köz­nap­ok el­kö­vet­kez­tek. Kis különítvényem, mint egy ősi kas­tély oly ren­dít­he­tet­le­nül áll. (...) Ölel hű Birkabordiani Gulácsy La­jos” (idé­zi Sza­ba­di Ju­dit, A fan­tasz­ti­kum tar­to­má­nya: Na’Conxypan. In: uő., Gulácsy La­jos, szem­től szem­ben, Bp., Gon­do­lat, 1983, 224.

¹⁰    Sza­ba­di Ju­dit, Gulácsy La­jos ön­arc­ké­pei. In: uő., A mo­dern­iz­mus sors­kér­dé­sei, i. m., 123.

¹¹    Weöres, i. m., II., 146.

¹²    Weöres, i. m., II., 280.

¹³    Sza­ba­di Ju­dit, A káp­rá­zat fes­tő­je: Gulácsy La­jos. In: uő., A mo­dern­iz­mus sors­kér­dé­sei, i. m., 83.

¹⁴    Weöres, i. m., I., 272.

¹⁵    E ten­den­cia ér­vé­nye­sül Gulácsy egyik (nem na’conxypani) szö­ve­gé­ben is: „A Nő be­szél: a hall­ga­tó Nő, ki so­ha nem szo­kott nyílt len­ni hoz­zád. (…) Fe­léd nyújt­ja ívelt kar­ja­it, az ága­kat, me­lyek hótestéből nő­nek s kék há­ló­ját ve­tik fe­léd a tit­kolt szent bű­nök özö­né­nek” (Gulácsy La­jos, Be­széd egy is­me­ret­len mű­re­mek­ről. In: Sza­ba­di Ju­dit (szerk.), A vi­rág­ün­nep vé­ge, i. m., 1989, 50.).

¹⁶    Csak né­hány pél­da a Weöres­-kor­pusz­ból: „Ami­kor még sen­ki­se vol­tam, / fény, tisz­ta fény, / a kí­gyó­zó pa­ta­kok­ban / gyak­ran alud­tam én. / Hogy majd­nem va­la­ki let­tem, / kő, dur­va kő” (Ének a ha­tár­ta­lan­ról, Weöres, i. m., III., 135.); „Ár­nyad vol­tam, ned­ves mo­ha közt buj­do­kol­tam, (…) Lán­god vol­tam, for­ró­sá­go­dat sír­va hord­tam.” (Tün­dér­sze­re­lem, Weöres, i. m., I., 249.); „Gyil­kol­va mo­zog / er­dő­bo­rí­tott zu­ha­tag vi­lá­ga / hol a hím a nős­tényt le­szúr­ja / hol a nős­tény a hí­met el­nye­li (…) a sö­tét úton amer­re a két­fe­jű su­han / aki­ben én va­gyok te és te vagy én” (Grá­di­csok éne­ke V., Weöres, i. m., II., 224.).

¹⁷    Culler, Jonathan, Aposztrophé, ford. Szé­les Cson­gor, He­li­kon, 2000/3., 370-389., 372.

¹⁸    Ha­son­ló ti­pog­rá­fi­ai tech­ni­ká­val ta­lál­ko­zunk Ba­bits Mi­hály Mes­­sze, messze… cí­mű ver­sé­ben vagy a ze­né­ben Mu­szorgsz­kij Egy ki­ál­lí­tás ké­pei cí­mű zon­go­ra­da­rab­já­ban, ahol egy-egy meg­kom­po­nált té­tel fe­lel­tet­he­tő meg az egyes ké­pek­nek.

¹⁹    Weöres, i.m., I., 413.

²⁰    Ada­lék ezen ér­tel­me­zé­si le­he­tő­ség­hez, hogy Weöres Sán­dort a ko­ra­be­li kri­ti­ka és az iro­da­lom­tör­té­net is köl­tő­zse­ni­nek, cso­da­gye­rek­nek tar­tot­ta. Er­ről lásd Schein Gá­bor kis­mo­nog­rá­fi­á­já­nak „Te drá­ga cso­da­gye­rek” cí­mű fe­je­ze­tét (Schein, i.m., 18-27.); il­let­ve az is árul­ko­dó, hogy Vas Ist­ván Mért vij­jog a sas­ke­se­lyű cí­mű mun­ká­já­ban a Weöres­ről szó­ló fe­je­zet cí­me: „A kis fő­her­ceg” (Vö.: Vas Ist­ván, Mért vij­jog a sas­ke­se­lyű, I., Bp., Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1981, 230-256.).

²¹    Ér­de­kes ha­son­ló­ság Gulácsy és Weöres mű­vé­szi ma­ga­tar­tá­sá­ban az is, hogy a me­ta­mor­fó­zis egyes al­ko­tá­sok­ban mind­ket­te­jük­nél nem-vál­tás­sal is pá­ro­sul. A Ró­zsa­lo­vag (1913–1918) cí­mű kép pél­dá­ul egy fér­fi­ru­há­ba öl­töz­te­tett nőt áb­rá­zol, ami egy­be­cseng­het Weöres Psychébeli nem-vál­tá­sá­val.