Csillapíthatatlan jelentés

Czeglédi András és Tóth-Barbalics István interjúja Balassa Péterről

Czeglédi AndrásBeck AndrásTóth-Barbalics István  beszélgetés, 2013, 56. évfolyam, 7-8. szám, 772. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Czeglédi And­rás: Balassa Pé­ter tíz éve halt meg, és mint­ha len­ne egy­faj­ta Balassa-felejtés: nem­csak ‘80-as évek­be­li stá­tu­szá­hoz, ha­nem a ’90-es évek­hez vi­szo­nyít­va is. Te ér­zé­ke­led ezt?

Beck And­rás: Ke­vés­sé kö­ve­tem a kor­társ iro­da­lom­kri­ti­kai dis­kur­zust, de el tu­dom kép­zel­ni, hogy van ilyes­mi. Más­fe­lől meg lé­te­zik Balassa-díj, élet­mű­so­ro­zat, né­hány éve pe­dig Bán Zol­tán And­rás­tól meg­kap­ta Balassa a fő­íté­szi ki­ne­ve­zést, amit, bár­hogy is for­gat­juk, nem osz­to­gat­nak akár­ki­nek. Ez a ket­tős­ség ös­­sze­függ­het az­zal a hely­zet­tel, ami­be Balassa a rend­szer­vál­tás után ke­rült. Szá­mom­ra min­den­eset­re na­gyon éle­sen el­vá­lik a ‘80-as évek és a ké­sőb­bi kor­szak Balassája. Én a ‘80-as évek­ben ta­lál­koz­tam ve­le: írá­sa­i­val is, sze­mé­lye­sen is, az egye­te­men. A ’90-es évek ele­jé­től-kö­ze­pé­től az­tán írá­sa­i­val és ve­le ma­gá­val is ke­vés­bé volt in­ten­zív a kap­cso­la­tom. De per­sze nem el­ső­sor­ban emi­att te­szek kü­lönb­sé­get a két év­ti­zed kö­zött, ha­nem mert a szel­le­mi je­len­lét­ének sú­lya is egész más volt a két idő­szak­ban. Balassa ‘80-as évek­be­li sze­re­pe az ál­ta­la meg­úju­ló pró­zá­nak ne­ve­zett pró­za­po­é­ti­kai for­du­lat el­is­mer­te­té­sé­ben óri­á­si és ta­lán egye­dül­ál­ló a ma­gyar iro­da­lom egész tör­té­ne­té­ben. Mint kri­ti­kus egyen­ran­gú fél­ként, egy­faj­ta társ­al­ko­tó­ként és tel­je­sen szink­ron­ban mű­kö­dött egy je­len­té­keny pró­za­író ge­ne­rá­ci­ó­val.

CzA: De ez nem csak sze­mély­füg­gő: a hely­zet is hoz­ta, hogy egymaga vál­ha­tott „in-tézménnyé”.

Tóth-Barbalics Ist­ván: Takáts Jó­zsef hív­ja fel a fi­gyel­met: a kri­ti­ka nem csu­pán mű­bí­rá­lat, s nem is csak né­hány nagy egyé­ni­ség függ­vé­nye.

CzA: Rá­adá­sul alap­ve­tő kon­tex­tus volt a szű­kös­ség és a sza­bad­ság­hi­ány. Egy sza­ba­dabb tár­sa­da­lom­ban, pél­dá­ul a Nyu­gat Ma­gyar­or­szá­gán, ilyen sze­rep­re alig­ha nyí­lik le­he­tő­ség.

B. A.: Sze­rin­tem nem an­­nyi­ra a hely­zet volt spe­ci­á­lis, mint in­kább Balassának vol­tak spe­ci­á­lis ké­pes­sé­gei. Az, hogy a sze­re­pe egye­dül­ál­ló volt, ter­mé­sze­te­sen nem je­len­ti azt, hogy egye­dül lett vol­na mint e meg­úju­ló pró­za kri­ti­ku­sa. Ugyan­ak­kor nem ar­ról van szó, hogy volt egy ten­den­cia, amit már csak ér­tel­mez­nie kel­lett, ha­nem hogy Balassa jó­részt ma­ga raj­zol­ta ki az ál­ta­la pro­pa­gált mű­vek kon­túr­ja­it és tét­je­it. Ma­gá­nak az új pró­za lé­te­zé­sé­nek be­je­len­té­se, pon­to­sab­ban e lé­te­zés bejelentésének nyo­ma­té­ko­sí­tá­sa volt az, amit ma­gá­ra vál­lalt, és amit így nem is igen tu­dott el­vé­gez­ni más. Ez­zel nem sze­ret­ném a töb­bi kri­ti­kus ér­de­me­it csök­ken­te­ni, vagy alá­be­csül­ni az olyan de­monst­ra­tív meg­nyil­vá­nu­lá­sok je­len­tő­sé­gét, mint a ré­gi Moz­gó Vi­lág­ban az Es­ter­házy Ter­me­lé­si-re­gé­nyét mél­ta­tó kri­ti­ku­si kó­rus. Nem a sem­mi­ből jött Balassa, és nem is el­ső­ként ér­ke­zett. Nem ő fi­gyelt föl bi­zo­nyos írók­ra, de ő adott ne­kik erős ér­tel­me­zést, és nagy sze­re­pe van ab­ban, hogy egy­ál­ta­lán be­szél­he­tünk pró­za­po­é­ti­kai for­du­lat­ról.

CzA: En­nek a fo­nák­ja je­le­nik meg Bán Zol­tán And­rás­nál: mi­lyen ret­te­ne­tes kon­zek­ven­ci­ák­kal járt a Balassa ál­tal ma­gá­ra vett fő­íté­szi sze­rep; főkanonizátorsága – amúgy tisz­te­let­re­ mél­tó sza­bad­ság­har­ca mel­lett is – le vagy ki is zárt más le­he­tő­sé­ge­ket.

BA: Nem gon­do­lom, hogy le- vagy ki­zárt vol­na bár­mit is. Er­re esz­kö­ze sem volt, egy­sze­rű­en mond­ta a ma­gá­ét. Más is mond­hat­ta (ke­vés ki­vé­tel­lel), és ha Balassa szó­la­má­nak nem raj­zo­ló­dott ki iga­zi al­ter­na­tí­vá­ja, az nem raj­ta mú­lott, és ta­lán nem is a sza­bad­ság­hi­á­nyon, ha­nem azon, hogy ezek­nek az al­ter­na­tí­vák­nak sen­ki sem adott ha­son­ló nyo­ma­té­kot. Fel szok­ták ten­ni a kér­dést, hogy Balassa mi­ért Ottlikot tar­tot­ta meg­ha­tá­ro­zó­nak, mért nem mond­juk Szentkuthyt? Szentkuthy fan­tasz­ti­kus író, le­nyű­gö­ző­en nagy­sza­bá­sú fi­gu­ra, de tel­je­sen al­kal­mat­lan rá, hogy egy pél­dá­zat ala­nya, mé­di­u­ma le­gyen (vagy egy egé­szen más pél­dá­zat­nak le­het­ne a mé­di­u­ma, ki kel­le­ne ta­lál­ni). Ottlik vi­szont emi­nen­sen volt er­re al­kal­mas. És az a metaforika, amit az Is­ko­la a határonhoz le­he­tett kap­csol­ni, mely a kö­vet­he­tő és fel­sza­ba­dí­tó pél­da kö­rül for­gott, túl­mu­ta­tott az iro­dal­mon. Borges mond­ja, hogy min­den író meg­te­rem­ti a sa­ját elő­de­it, így te­rem­tet­te meg Balassa is egy pró­za­író nem­ze­dék­nek azt a ha­gyo­má­nyát, ami ilyen mó­don szá­muk­ra alig­ha lé­te­zett. He­te­ro­gén tár­sa­ság volt ez, gon­dol­junk csak Ná­das Pé­ter­re és Es­ter­házy Pé­ter­re, hogy mi­lyen el­té­rő al­ka­tú és pró­za­po­é­ti­ká­jú szer­zők. Balassa erős ér­tel­me­zé­se nem utol­só­sor­ban azért volt és ab­ban volt erős, mert ezt a két al­ko­tót ki­emel­te, és az új pró­za ügyé­nek kö­zös plat­form­já­ra hoz­ta. E kö­zös­ség mi­ben­lé­te az­óta sem evi­dens, de ak­kor a mér­le­ge­lés­nél, a de­káz­ga­tás­nál töb­bet nyo­mott a lat­ban ma­ga a gesz­tus. Az pe­dig, hogy e két írót oly­kor még min­dig együtt em­le­get­jük, e gesz­tus ka­no­ni­zá­ló ere­jét mu­tat­ja. Amit Balassa az el­ső há­rom kö­te­té­ben vitt vég­hez, az tu­da­tos, prog­ra­mos és nagy­sza­bá­sú épít­ke­zés volt, amely­nek alap­szó­la­ma a „va­gyunk” (a Ter­me­lé­si-re­gény­ről írott ta­nul­má­nyá­nak cí­me is ez), egy nem­ze­dék ön­ma­gá­ra ta­lá­lá­sá­nak em­fa­ti­kus ál­lí­tá­sa.

En­nek az épít­ke­zés­nek fon­tos ele­me volt, hogy egy ki­mun­kált hagyományösszefüggésben je­löl­te ki az új pró­za he­lyét, pon­to­sab­ban egy­faj­ta la­za ge­ne­a­ló­gi­ai há­lót kre­ált, elő­dök, mes­te­rek, af­fi­ni­tá­sok szö­ve­dé­két ke­rí­tet­te az ál­ta­la pro­pa­gált pró­za­írók mű­vei kö­ré. Az apák nem­ze­dé­ké­ből min­de­nekelőtt Ottlikot és Mé­szölyt hoz­ta be a kép­be, a nyu­ga­to­sok kö­zül pe­dig Ba­bit­sot és Kosz­to­lá­nyit. Hogy va­ló­ban be­szél­he­tünk-e egy ilyes­fé­le kon­ti­nu­i­tás­ról, ta­lán megint nem an­­nyi­ra fon­tos, mint ér­tel­me­zői vál­lal­ko­zá­sá­nak a lép­té­ke, hogy va­la­ki ezt így na­gyon együtt­lát­ta, meg az, hogy jó ér­zék­kel vá­lasz­tot­ta ki az em­lí­tett szer­ző­ket. Balassa vál­lal­ko­zá­sa és vá­lasz­tá­sai ma­gu­kon vi­se­lik egyé­ni­sé­gé­nek és lá­tás­mód­já­nak a bé­lye­gét. Ami a töb­bi iro­da­lom­kri­ti­kus kö­zül Balassát ki­emel­te, az nem ér­tel­me­zé­se­i­nek meg­ala­po­zott­sá­ga, in­ven­ci­ó­zus­sá­ga vagy ré­te­ge­zett­sé­ge, ha­nem a táv­la­ta és a hő­fo­ka. Nem a je­len­tés­adás, ha­nem a je­len­tő­ség­adás te­rü­le­tén tu­dott ő va­la­mi egé­szen kü­lö­nö­set. Az ér­tel­me­zés a je­len­tés­adás ak­tu­sa, és diszkurzív for­mát ölt, de Balassánál ez ki­csit meg van bil­lent­ve. Ő olyan­faj­ta es­­szét mű­vel, ami­nek él­te­tő ele­me az írás és a gon­dol­ko­dás drá­ma­i­sá­ga, a nagy gesz­tu­sok és a nagy té­tek. Ez ös­­sze­függ az­zal, amit kváziteoretikus írá­sa­i­ban ki­emel: az iro­dal­mi mű­vek kri­ti­kai elem­zé­se szá­má­ra min­dig egy tá­gabb meg­ér­tés te­re­pét je­len­ti. Nem­csak a meg­is­me­ré­sé vagy a je­len­tés­te­rem­té­sé, ha­nem az ön­ér­tel­me­zé­sé, ön­is­me­re­té is.

CzA: A Bán-kri­ti­ka lé­nye­ge: a fő­ítész­ség csak sza­bad­ság­hi­á­nyos szi­tu­á­ci­ó­ban lé­te­zik. Balassának hi­he­tet­len te­het­sé­ge volt a gesz­tus­adás­ra – ám kel­lett hoz­zá a hely­zet, hogy ez ér­vé­nye­sül­jön. Nem az-e egyik oka ‘89 utá­ni stá­tusz­vál­to­zá­sá­nak, hogy a sza­bad­ság­hi­ány, ami ad­dig jel­lem­ző volt, meg­szűnt vagy más ala­kot öl­tött? És így a nagy gesz­tu­sok le­he­tő­sé­gei be­szű­kül­tek.

BA: A sza­bad­ság­hi­ány egy szem­pont­ból va­ló­ban konst­ruk­tív té­nye­ző­vé vált Balassa ki­tün­te­tett sze­re­pé­ben. En­nek kö­szön­he­tő ugyan­is, hogy a meg­úju­ló pró­za ál­ta­la kí­nált kon­cep­ci­ó­zus és nagy ha­tá­sú po­zi­ci­o­ná­lá­sá­nak ele­mei a ’80-as évek­ben nem vál­tak nyílt vi­ták tár­gyá­vá. Kri­ti­ku­sok kö­zött mű­kö­dött egy­faj­ta bel­ső szo­li­da­ri­tás a ha­tal­mi be­széd­mód el­le­né­ben. Emi­att a Balassa ál­tal konst­ru­ált szer­zői lis­tá­val, azok egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyá­val vagy az ál­ta­la meg­je­lölt hagyományösszefüggések ér­vé­nyé­vel és fő­képp a kri­ti­ku­si be­széd­mód­já­val kap­cso­la­tos kér­dé­sek ér­dem­ben nem me­rül­tek fel. Ezt én bi­zo­nyos ér­te­lem­ben sze­ren­csé­nek tar­tom. Nem mint­ha Balassa ek­ko­ri mű­kö­dé­se min­den ízé­ben meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len lett vol­na, ha­nem mert az egyes kér­dé­sek és ös­­sze­füg­gé­sek tisz­tá­zá­sát má­sod­la­gos­nak gon­do­lom e kon­cent­rált és konzseniális ér­tel­me­zői mű­kö­dés funk­ci­ó­já­hoz és je­len­tő­sé­gé­hez ké­pest. A nyíl­tabb vi­ta alig­ha­nem szét­zi­lál­ta vol­na Balassa ér­tel­me­zői po­zí­ci­ó­já­nak kon­túr­ja­it, vagy mond­juk így, drá­mai ere­jét. Eb­ben a te­kin­tet­ben va­ló­ban dön­tő for­du­lat ’88–’89, de nem csu­pán a po­li­ti­kai vál­to­zá­sok mi­att, ha­nem mert ad­dig­ra Balassa vég­hez­vit­te, ami­re vál­lal­ko­zott. ’86-ban je­lent meg Es­ter­házytól a Be­ve­ze­té­s a szép­iro­da­lom­ba és Ná­das­tól az Em­lék­irat­ok köny­ve; ad­di­gi pá­lyá­ju­kon a leg­je­len­tő­sebb mű­vek; bi­zo­nyí­té­ka­kép­pen an­nak, hogy itt va­ló­ban át­tö­rés tör­tént. Te­hát az ügy, a pró­za át­tö­ré­sé­nek ügye, rend­ben lát­szott len­ni, és tán az­óta is rend­ben van.

A ’80-as évek vé­gé­re Balassa be­széd­hely­ze­te két ok­ból is ra­di­ká­li­san meg­vál­to­zott. Egy­fe­lől meg­szűnt kri­ti­ku­si po­zí­ci­ó­já­nak vé­dett­sé­ge, ami a ha­ta­lom­mal szem­be­ni tömb­sze­rű szo­li­da­ri­tás­ból fa­kadt. Ez a vé­dett­ség ugyan nem csak rá vo­nat­ko­zott, de ne­ki volt mes­­sze a leg­erő­sebb kri­ti­ku­si po­zí­ci­ó­ja. Más­fe­lől eb­ben a po­zí­ci­ó­ban be is töl­töt­te hi­va­tá­sát. ’89 után ezért egy­re ke­vés­bé érez­het­te azt, hogy be­széd­hely­zet­ben van, és ezek­nek az évek­nek a leg­na­gyobb kér­dé­se és ki­hí­vá­sa szá­má­ra az le­he­tett, ho­gyan hoz­hat­ja is­mét hely­zet­be ön­ma­gát, ho­gyan ta­lál­hat­ja meg új­ra a ma­ga test­re sza­bott be­széd­hely­zet­ét. Egy ilyen erős és ki­vé­te­les sze­rep rend­kí­vü­li te­her is. Te­her volt Balassának is, ami ta­lán e po­zí­ció meg­szű­né­se után vált nyo­masz­tó­vá, és te­her volt a töb­bi kri­ti­kus­nak is. Ki­csit ha­son­ló sze­re­pe volt a ’80-as évek el­ső fe­lé­nek ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet­ében He­gyi Ló­ránd­nak az új szen­zi­bi­li­tás ka­no­ni­zá­lá­sá­ban. De a sze­re­pük sú­lya még­is egész más, mint­hogy az új szen­zi­bi­li­tás fes­té­sze­te af­fé­le mú­ló ros­­szul­lét­nek, efe­mer epi­zód­nak tű­nik a pró­za for­du­la­tá­nak je­len­tő­sé­gé­hez ké­pest.

Ab­ban nem va­gyok biz­tos, hogy ezek az erős gesz­tu­sok ne lé­tez­het­né­nek nyíl­tabb iro­dal­mi köz­élet­ben is. Sze­rin­tem igen, csak eh­hez sok min­den szük­sé­gel­te­tik. Min­de­nek­előtt egy olyan em­ber, aki ké­pes ar­ra, hogy lát­vá­nyo­san meg­hos­­szab­bít­sa és a sa­ját ér­tel­me­zé­se­i­hez haj­lít­sa a mű­vek erő­vo­na­la­it. Eb­ben nagy szol­gá­la­tot tesz egy olyas­faj­ta foly­to­no­san vég­ső té­tek­re ki­he­gye­zett vi­lág­ér­zé­ke­lés, mint ami­lyen a Balassáé volt. A ’70-es évek vé­gén kez­dett kri­ti­kát ír­ni, és ha meg­néz­zük, elég fan­tasz­ti­kus, hogy ’78 és ’82 kö­zött mi min­dent, mi­lyen je­len­tő­sé­gű dol­go­kat írt, mi­lyen ös­­sze­fo­got­tan, prog­ram­sze­rű­en. Ki-ki gon­dol­hat ró­la, amit akar, de a for­má­tu­mát ne­héz nem el­is­mer­ni.

Van még itt egy na­gyon fi­gye­lem­remél­tó do­log. Takáts Jó­zsef jegy­zi meg, mint­egy mel­lé­ke­sen, em­lí­tett, ki­vá­ló ta­nul­má­nyá­ban, hogy Balassa kri­ti­ku­si gon­dol­ko­dá­sa ál­lan­dó vál­to­zás­ban volt. Én úgy mon­da­nám, hogy gon­dol­ko­dá­sá­nak a hang­sú­lyai ala­kul­tak át, to­lód­tak el, de ná­la a hang­súly, a nyo­ma­ték szin­te min­den. Ezt is fon­tos lát­ni, meg azt, hogy az ál­lan­dó át­ala­ku­lás egy­szer­smind ál­lan­dó küz­del­mes ke­re­sés és ön­kor­rek­ció is volt. Már a ‘80-as évek­ben is. Alig né­hány év­vel azu­tán, hogy ki­je­löl­te az új pró­za ér­tel­me­zé­si ke­re­te­it, meg­ír­ja es­­szé­jét Mé­szöly Meg­bo­csá­tá­sá­ról, ami­vel fe­lül­ír­ja egyik leg­fon­to­sabb ko­ráb­bi meg­ál­la­pí­tá­sát, és a ref­le­xió he­lyett/mel­lett a rej­té­lyes­ség cse­lek­mény­szer­ve­ző el­vé­re irá­nyít­ja a fi­gyel­met, mint a tör­té­net vis­­sza­hó­dí­tá­sá­nak esz­kö­zé­re. Ez ’84-ben volt, egy-két év múl­va pe­dig a min­den­ko­ri „len­ti­ek” vi­lág­ta­pasz­ta­la­tá­nak je­gyé­ben per­li vis­­sza a tra­gi­ku­mot, a meg­ren­dü­lést és a mély­sé­get, ami nem­csak a poszt­mo­dern iró­nia min­den­ha­tó­sá­ga el­len irá­nyul, ha­nem a magaskultúra kri­ti­ká­ja is. Szó­val mind­un­ta­lan új szem­lé­le­ti mó­dok von­zá­sá­ba ke­rül, és ezek­nek a to­vább­lé­pé­sek­nek min­dig van va­la­mi prog­ram­sze­rű jel­le­ge, im­pe­ra­tí­vu­sza. Fe­szült és ki­fi­no­mult fi­gye­lem­mel kí­sér­te az iro­da­lom föld­ta­ni ren­gé­se­it, vagy in­kább foly­to­nos föld­in­du­lá­so­kat prog­nosz­ti­zált és ve­tí­tett rá az iro­da­lom drá­mai mó­don ér­zé­kelt moz­gá­sa­i­ra. Ez egyút­tal a foly­to­nos ön­ref­le­xió, a foly­to­nos szám­ve­tés kész­te­té­sét is jel­zi. Ek­ko­ri­ban, ez­zel szo­ros ös­­sze­füg­gés­ben kez­di el ír­ni a Ha­lál­nap­lót is.

TBI: E mű­vé­nél fel­vet­nék egy má­sik szem­pon­tot. Mint­ha Balassa éle­té­ben len­ne egy rej­tett di­lem­ma: osz­cil­lá­lás ér­te­ke­ző pró­za és szép­iro­da­lom kö­zött. Nyelvi-gesztikus te­het­sé­gé­nek mű­faj­ke­re­sé­se. Kez­det­ben pró­za­író­nak ké­szült. ’86 kö­rül fel­me­rül a szép­iro­da­lom fe­lé nyi­tás – de a Ha­lál­nap­ló re­cep­ci­ó­ja ezt az utat le­zár­ta. Ha nem ez a re­ak­ció szü­le­tik, ta­lán más foly­ta­tá­sa, bel­ső ará­nyai lesz­nek az élet­mű­nek.

A Ha­lál­nap­ló ma­ga sem egy­sé­ges: es­­szék, elem­zé­sek, magánbeszédek… Musil fe­lől is ol­vas­ha­tó: metaforma, műfaj-problematizálás. Más-más té­mák­hoz más-más meg­szó­la­lás­mó­dok, personák tar­toz­nak. A kö­tet ezek re­per­to­ár­ja­ként metamű: a szer­ző ed­di­gi be­széd­mód­ja­i­nak dekonstruálása is. Fő­leg a ké­sőb­bi Balassa-írások fe­lől, me­lyek a poszt­mo­dern­hez, dekonstrukcióhoz va­ló vi­szony új­ra­gon­do­lá­sai, mind újabb ele­me­ik beeme­lé­sei. Ez vis­­sza­su­gár­zik a Ha­lál­nap­ló­ra is: olyan el­moz­du­lá­si kí­sér­let­nek mu­tat­ja, mely több, egy­más­sal küz­dő ol­va­sat fel­kí­ná­lá­sát cé­loz­za. Egy dekonstruált hermeneutika, dialogicizált dekonstrukció le­he­tő­sé­gét. Meg­sze­lí­dít­ve ott van ez a Ná­das-mo­no­grá­fia „in­terp­re­tá­ci­ós kö­zös­ség” fe­je­ze­té­ben is.

A Balassa-felejtés in­nen ol­vas­va: ami le­zá­ró­dott az oe­uv­re-ben, az ka­no­ni­zá­ló­dott. Az utol­só év­ti­zed fel­ve­té­seit hallják alig olvassák azokat meg: a ko­ráb­bi­ak foly­ta­tá­sa­ként. (A re­a­liz­mus-re­ví­zió, a Vö­rös­mar­ty­-kép is.) Eb­ben, igaz, sze­re­pet ját­szik, hogy az új­ra­gon­do­lás prog­ram­ja be­fe­je­zet­len, a Ha­lál­nap­ló pe­dig prob­le­ma­ti­kus.

CzA: Ne­kem a Ha­lál­nap­ló ér­té­ké­ről más a vé­le­mé­nyem. Egy nap­ló­ról van szó, mely az ön­ma­gun­kon mun­kál­ko­dás do­ku­men­tu­ma is. Lá­tom a he­lyét, még ha ta­lán mon­dat­szin­ten nincs is min­den rend­ben ben­ne.

BA: Sze­rin­tem is szin­te szük­ség­sze­rű volt, hogy va­la­mi ef­fé­lét ír­jon. Gon­dol­ko­zá­sá­nak drá­ma­i­sá­gá­val függ ös­­sze, hogy az es­­szé­írás ná­la – no­ha ez nem fel­tét­le­nül ölt sze­mé­lyes for­mát – min­dig a sa­ját élet­kér­dé­sek­kel va­ló szám­ve­tés, ön­ma­gunk meg­ér­té­sé­nek, il­let­ve sza­va­ink te­her­bí­ró ké­pes­sé­gé­nek ál­lan­dó pró­bá­ra té­te­le. Mi­kor ezt mon­dom, vol­ta­kép­pen ha­za­be­szé­lek: ez ne­kem is alap­ve­tő, és nyil­ván en­nek az af­fi­ni­tás­nak kö­szön­he­tő, hogy Balassa rend­kí­vü­li ha­tás­sal volt rám az egye­te­mi évek­ben. Má­ig épen őr­zöm ma­gam­ban azt a meg­ren­dü­lés­sel elegy szel­le­mi iz­gal­mat, amit szá­mom­ra je­len­tett. A gon­dol­ko­dás­nak ez a drá­mai for­má­ja egy­szer­smind stí­lus­kér­dés is, és ami ez­zel együtt jár, min­dig an­nak szé­lén egyen­sú­lyo­zik, an­nak ve­szé­lyét hor­doz­za, hogy túl nagy ter­het ró a sza­vak­ra, hogy pusz­ta stí­lus­kér­dés­sé vá­lik. A Ha­lál­nap­ló két­ség­kí­vül be­le­csú­szott eb­be a csap­dá­ba. Far­kas Zsolt kri­ti­ká­já­ban szá­mos olyan moz­za­nat van, amit kár vol­na el­há­rí­ta­ni. Egé­szé­ben még­is van ben­ne va­la­mi alap­ve­tő cél­té­vesz­tés. Vagy in­kább ma­ga a cél meg­té­vesz­tő. Mert úgy tesz, mint­ha Balassa egész te­vé­keny­sé­gét, elő­re- és vis­­sza­me­nő­leg le­ír­ná. Az egész úgy van ki­mun­kál­va, mint egy vég­ze­tes jobb­ho­rog, és az egész írás­ban ott fi­cán­kol a ki­üté­ses győ­ze­lem di­a­da­la. Azt gon­do­lom, hogy ez a kri­ti­ka, de még Margócsy Ist­ván a Sza­bad­ban cí­mű kö­tet­ről szó­ló pon­tos és mél­tá­nyos kri­ti­ká­ja is nagy­já­ból-egé­szé­ben érin­tet­le­nül hagy­ja Balassa ’80-as évek­be­li tel­je­sít­mé­nyét – an­nak el­le­né­re, hogy e kö­zött és a Ha­lál­nap­ló kö­zött jól lát­ha­tó a fo­lya­ma­tos­ság. Va­la­ki­nek egy­szer meg kel­le­ne néz­nie ezt a fo­lya­ma­tot, fel­tár­ni, fel­tér­ké­pez­ni an­nak rend­kí­vül bo­nyo­lult szö­ve­tét: mi tör­tént Balassával és Balassában mond­juk 1986 és 1993 kö­zött.

Vis­­sza­tér­ve a ’90-es évek ele­ji kri­ti­kák­ra: az evi­den­ci­át, hogy ezek leg­fel­jebb szőr­men­tén érin­tik Balassa ko­ráb­bi mun­kás­sá­gát, azért ér­de­mes hang­sú­lyoz­ni, mert e kri­ti­kák­nak va­la­hogy épp el­len­té­tes volt az akusz­ti­ká­ja. Mint­ha vis­­sza­me­nő­le­ges ér­vén­­nyel ren­del­kez­tek vol­na, és oly­kor tán még egy kis elég­té­tel, a revans szel­le­me is át­ha­tot­ta őket.

Itt kí­nál­ko­zik egy pár­hu­zam Ottlik ek­kor­tájt meg­je­lent Bu­dá­já­nak re­cep­ci­ó­já­val. Az Ottlik mű­vé­ről írt éles és jo­gos bí­rá­la­tok né­me­lyi­kén is nyo­mot ha­gyott az Ottlik-kultusz mi­at­ti – ko­ráb­ban kény­sze­rű­en el­foj­tott – ir­ri­tá­ció és revans-hangulat. Mind­két mű, per­sze más-más mó­don, an­nak a küz­de­lem­nek a do­ku­men­tu­ma, ami­nek egy rend­kí­vü­li tel­je­sít­mény utá­ni „ho­gyan to­vább?” a tét­je. Egy te­tő alá ho­zott nagy mű így vagy úgy min­dig fel­ad­ja az em­ber­nek a lec­két. Ottlik az Is­ko­la meg­írá­sa után egész éle­té­ben ez­zel a hely­zet­tel né­zett szem­be, hall­ga­tá­sá­val ép­pen úgy, mint a Bu­da írá­sá­val. A ’80-as évek vé­gén Balassa is ki­csit ha­son­ló hely­zet­ben ta­lál­ta ma­gát: a leg­kü­lön­bö­zőbb mó­do­kon ke­re­si sa­ját, nem­csak a rend­szer­vál­tás utá­ni, ha­nem a meg­újult pró­za kri­ti­kus-bá­bá­ja­ként el­vég­zett fel­ada­ta utá­ni he­lyét, be­széd­hely­zet­ét, kri­ti­ku­si po­zí­ci­ó­ját. Az es­­szé­nek az az írói for­má­ja, ami­vé a Ha­lál­nap­ló vált, en­nek csak egyik irá­nya. Egy má­sik a köz­éle­ti pub­li­cisz­ti­ka, az ő sza­vá­val „ci­vil­pró­za”, de én pél­dá­ul eh­hez a küz­de­lem­hez kap­cso­lom az Át­ke­lés az üve­gen cí­mű Már­ton Lász­ló-re­gén­­nyel va­ló ki­tar­tó fog­lal­ko­zá­sát, ta­nít­vá­nyai fog­lal­koz­ta­tá­sát, akik­nek írá­sa­i­ból kö­te­tet szer­kesz­tett. (Ne­héz nem gon­dol­ni itt a Diptychonra, amit hat év­vel ko­ráb­ban Ná­das és Es­ter­házy nagy­re­gé­nyé­ről írt es­­szék­ből vá­lo­ga­tott.) Úgy is mond­hat­nám, hogy a Balassa Pé­ter utá­ni es­­szé­írás ne­héz­sé­ge­i­vel küsz­kö­dik ek­ko­ri­ban, ami két­sze­re­sen is ne­héz a szá­má­ra, mint­hogy ő Balassa Pé­ter. Ez­zel elő­ször Hekerle Lász­ló bir­kó­zott, aki eb­ben szin­te elő­fu­tá­rá­vá is vált ma­gá­nak Balassának. A küz­del­met az új­bó­li au­ten­ti­kus meg­szó­la­lá­sért az ak­ko­ri évek egyik leg­fon­to­sabb fej­le­mé­nyé­nek érez­tem. Hekerle ha­lá­la is egyik im­pul­zu­sa volt a Ha­lál­nap­ló­nak, és szá­mom­ra e mű leg­jobb le­he­tő­sé­ge­it ta­lán épp az ő posz­tu­musz kö­te­té­hez írt elő­szó-es­­szé mu­tat­ja (Be­tét a Ha­lál­nap­ló­ból az al­cí­me, de ez a be­tét a könyv­ben nem sze­re­pel­). Kü­lön aján­lom a Balassa-felejtők fi­gyel­mé­be.

CzA: Balassa mind­vé­gig ké­pes volt az el­ké­pesz­tő­en in­ten­zív je­len­tés­adás­ra. Ez­zel tu­dott von­za­ni és ri­asz­ta­ni so­ka­kat. De ref­lek­tált a je­len­tés­adás kon­tex­tu­sá­nak vál­to­zá­sá­ra is. A ta­ní­tás, ami min­dig fon­tos volt szá­má­ra, ’86–’88 után ta­lán még in­kább a je­len­tés­adás köz­pon­ti he­lyé­vé vált. És az ez­red­for­du­lón ke­se­rű­en szem­be­sült ve­le, hogy a je­len­tés­adás­nak ez a kö­ze­ge sem tud már úgy mű­köd­ni, ahogy el­vár­ná. Itt lép be a kép­be a „jelentéscsillapítás”…

TBI: …, Beck And­rás ki­fe­je­zé­se, ame­lyet Balassa Pé­ter is­mé­tel­ten elő­hoz, ön­fi­gyel­mez­te­tés­ként: a je­len­tést nem árt csil­la­pí­ta­ni.

BA: Balassa a nagy gesz­tu­sok em­be­re: te­át­rá­lis, drá­mai sze­mé­lyi­ség volt. A vi­lá­got drá­mai ki­éle­zett­ség­ben lá­tó va­la­ki, ami na­gyon fon­tos a je­len­tő­ség­adás ké­pes­sé­gé­ben, az ar­ti­ku­lá­lás­ban. De, és ezt ke­vés­sé szok­ták hang­sú­lyoz­ni, volt ben­ne va­la­mi nagy jó­zan­ság is. Per­sze af­fé­le ör­vény­szé­li jó­zan­ság volt az övé. Olyan ön­ref­le­xi­ós ké­pes­ség, amely ná­la szin­tén drá­mai for­má­kat öl­tött. Na­gyon jól tud­ta, hogy ő a mé­lyen ár­kolt nagy gesz­tu­sok em­be­re. Ám pon­to­san ér­zé­kel­te, hogy mi­lyen jó­té­kony, mi több, hat­ha­tós esz­köz oly­kor az understatment. De ezt a bi­zo­nyos je­len­tés­csil­la­pí­tást azért nem di­men­zi­o­nál­nám túl.

TBI: Mi­lyen volt és ho­gyan ala­kult az ér­tel­me­zői kö­zös­ség ró­la al­ko­tott ké­pe?

BA: Ahogy em­lí­tet­tem, ’88–’89-ben meg­vál­to­zott a kons­tel­lá­ció, ami­ben az ő ér­tel­me­zé­si aján­la­tai meg­szü­let­tek. A ko­ráb­bi, fe­le­más iro­dal­mi nyil­vá­nos­ság­ban ne­héz lett vol­na egy Balassa-bírálatot úgy po­zí­ci­o­nál­ni, hogy leg­alább ré­szint ne mo­sód­jon ös­­sze a hi­va­ta­los kri­ti­ká­val. Ugyan­ak­kor volt Balassával szem­ben el­len­ér­zés, több fe­lől is. Pél­dá­ul a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék tá­jé­kán (per­sze ez is csak ’89 után vált fé­lig-med­dig manifesztté). Ők azt gon­dol­ták, hogy ha a po­li­ti­ka nem le­het a sza­bad­ság és au­to­nó­mia te­re, ak­kor az esz­té­ti­kum sem vál­hat an­nak va­ló­di te­re­pé­vé, Balassa pe­dig úgy lát­ta, hogy az esz­té­ti­kai te­rep a sza­bad in­di­vi­duum szá­má­ra be­jár­ha­tó, de nem azért, mint­ha ez va­la­mi különút vol­na.

CzA: Esze­rint Csengey Dé­nes és a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék tu­laj­don­kép­pen egy plat­form­ra ke­rül Balassával szem­ben a po­li­ti­kai és esz­té­ti­kai sza­bad­ság kér­dé­sé­ben?

BA: Ab­ban az ér­te­lem­ben igen, hogy mind­ket­tő vas­ko­sabb po­li­ti­kai re­a­li­tás­sal szá­molt. És itt is­mét ér­de­kes Ottlik sze­re­pe. Le­he­tett va­la­mi vis­­szás ab­ban, ha va­la­ki olyan erő­vel hang­sú­lyoz­za a „min­den megvan”-t vagy „a sza­bad­ság eny­he má­mo­rát” a ‘80-as évek­ben, mint ahogy ezt Balassa tet­te Ottlikra hi­vat­koz­va. De már az Is­ko­la el­ső fe­je­ze­té­nek sza­bad­ság­má­mo­rá­ban is volt va­la­mi bi­zarr, ha meg­gon­dol­juk, hogy 1957 nya­rán va­gyunk, fél év­vel a for­ra­da­lom után, a meg­tor­lá­sok kel­lős kö­ze­pén. Balassa ír­ja 1980-as nagy Ottlik-tanulmányában: „A »min­den meg­van« [már­mint az ottliki], a nagy­sza­bá­sú élet­nyo­mo­rú­ság el­fo­ga­dá­sa nem le­mon­dás, ha­nem va­ló­di, mé­lyen be­szí­vott sza­bad­ság. Iga­zi ki­lé­pés, a szem­ben­ál­lás gör­cse nél­kül”. El tu­dom kép­zel­ni, hogy vol­tak, akik a szem­ben­ál­lás­nak ezt a gör­csét ép­pen­ség­gel hi­á­nyol­ták Balassánál. Szá­mom­ra és so­kak szá­má­ra vi­szont rend­kí­vül fon­tos volt az, amit Balassa Ottlikból ki­han­go­sí­tott, és ma is az le­het. Esze­rint ugyan­is a mű­vé­szi meg­is­me­rés ta­pasz­ta­la­ta épp olyan hús­ba­vá­gó va­ló­ság, mint a po­li­ti­kai cse­lek­vés vagy a fi­zi­kai mun­ka.

CzA: Em­lí­tet­ted, hogy a ‘80-as évek­ben több­fé­le el­len­ér­zés volt ér­zé­kel­he­tő vele szemben.

BA: Nyíl­tan csak a hi­va­ta­los kri­ti­ka bí­rál­ta Balassát. Pél­dá­ul az új, le­cse­rélt Moz­gó Vi­lág­ban Ber­kes Er­zsé­bet vagy a Nép­sza­bad­ság­ban E. Fe­hér Pál, aki az Ész­já­rás­ok és for­mák meg­je­le­né­se­kor ne­hez­mé­nyez­te, hogy mit tá­mo­gat a Tan­könyv­ki­adó (ilyes­mi volt írá­sá­nak cí­me is), mond­ván, leg­alább az ok­ta­tás­po­li­ti­ká­ba nem ké­ne been­ged­ni az ilyen han­go­kat. Ugyan­ak­kor Kis Pin­tér Im­re a Je­len­kor­ban A szí­ne­vál­to­zás meg­je­le­né­se után rend­kí­vül el­is­me­rő, szin­te meg­ren­dült es­­szét írt ar­ról: mi­lyen cso­da, hogy ezen a si­vár vi­dé­ken egy ilyen te­het­ség és esszéisztika ki­vi­rá­goz­ha­tott. Kis Pin­tér volt egyéb­ként az a ba­rát, aki Balassa el­mon­dá­sa sze­rint a kor­társ ma­gyar iro­da­lom fe­lé te­rel­get­te. Vis­­sza­tér­ve az el­len­ér­zé­sek­hez: a né­pi-ur­bá­nus el­len­tét csak töb­bé-ke­vés­bé tem­pe­rál­tan je­lent­ke­zett Balassa kap­csán, ahogy ezt a Csengey ál­tal kez­de­mé­nye­zett pár­be­széd­kí­sér­let is mu­tat­ja.

CzA: A Csengey-levélváltáson kí­vül érez­he­tő volt, hogy Balassában e té­ren ott a köz­ve­tí­tő haj­lam vagy sze­rep?

BA: Őszin­tén szól­va én nem ér­zé­kel­tem ilyes­mit. De a le­vél­vál­tás, Balassa le­ve­le óri­á­si ha­tás­sal volt rám. Em­lék­szem, nyá­ron je­lent meg: ol­vas­tam a na­pon a kert­ben, és fut­ko­sott a hi­deg a há­ta­mon. Ez az írá­sa jó pél­da az előbb em­le­ge­tett jó­zan­sá­gá­ra: itt na­gyon ki­egyen­sú­lyo­zot­tan fo­gal­maz, a dol­gok ki­be­szé­lé­sé­nek és tárgy­sze­rű meg­ne­ve­zé­sé­nek per­sze megint csak je­len­tő­ség­tel­jes fel­ada­tát vál­lal­va.

TBI: Ho­gyan lá­tod az esz­té­ti­ka­i­lag, mű­vé­szet­el­mé­le­ti­leg kon­ci­pi­ált Balassa-kritikákat? Az ed­di­gi­ek in­kább eti­ka­i­ak, tár­sa­da­lom­kri­ti­ka­i­ak, ide­o­ló­gi­a­i­ak.

BA: Azt hi­szem, a Balassáról írott kri­ti­kák min­dig in­kább ilye­nek, mert az esz­té­ti­kai ta­pasz­ta­lat vagy a mű­vé­szet­el­mé­le­ti gon­dol­ko­dás ná­la so­ha­sem ste­ri­len el­kü­lö­nít­he­tő.

CzA: Szó­ban ta­lál­koz­tam olyan Balassa-bírálattal is, hogy a ’70-es évek iz­gal­mas tel­je­sít­mé­nye, A re­gény át­vál­to­zá­sa egy te­o­re­ti­kus tét­tel bí­ró iro­da­lom­tör­té­né­szi pá­lya­fu­tást ígért. És, tes­sék, meg­mon­dóem­ber lett be­lő­le. Ta­lán trivializálom a kri­ti­kát, de itt a te­o­re­ti­kus Balassa a re­le­váns. Mi a vé­le­mé­nyed er­ről?

BA: Sze­rin­tem az át­me­net a Flau­bert­-könyv és a kri­ti­kai mun­kás­ság közt zök­ke­nő­men­tes, és az az ér­zé­sem, hogy a ’80-as évek nagy kri­ti­ka­so­ro­za­tá­ban mér­sé­kelt te­o­re­ti­kus am­bí­ció vagy bi­zo­nyí­tás­kény­szer mun­kál. A ’90-es évek­ben már ér­zek ilyes­mit, ami megint azt mu­tat­ja, hogy iga­zá­ból nem ta­lál­ta a he­lyét. Balassa írás­mód­ja sok­kal szen­zu­á­li­sabb, ér­zé­kibb és ér­zé­kek­re han­gol­tabb volt, mint hogy klas­­szi­kus el­mé­le­tet akar­jon csi­nál­ni. A hermeneutika azért volt meg­ha­tá­ro­zó szá­má­ra, mert dia­lo­gi­ku­sabb és sa­ját al­ka­tá­hoz is job­ban iga­zo­dó meg­ér­tés min­tá­já­ul szol­gált.

CzA: A di­a­ló­gus szá­má­ra alap­fel­té­tel volt, és ez most is érzékelhető. Húsz-hu­szon­két éves sze­ge­di egye­te­mis­ták­kal ol­vas­ta­tom Csengeynek írt le­ve­lét, és meg­ren­dí­tő: men­­nyi­re hat. Nem ab­ban az ér­te­lem­ben ak­tu­á­lis, mint a Mi a ma­gyar, ha nem kér­de­zi foly­ton-foly­vást, de na­gyon na­gyot üt így, ne­gyed­szá­zad után is.

BA: Be­val­lom, a Mi a magyar…-t most, e be­szél­ge­tés előtt ol­vas­tam elő­ször, ezért iga­zá­ból csak most vettem észre, hogy a magyarság-problématika men­­nyi­re fog­lal­koz­tat­ta. Ez a ’93-as írás az ele­ve­né­be vág an­nak a több­nyi­re most is el­ma­ra­dó vagy fél­re­csú­szó dis­kur­zus­nak, ami pél­dá­ul nem­ré­gi­ben a Mi a ma­gyar? cí­mű ki­ál­lí­tást is övez­te.

CzA: Ez a ‘80-as évek­ben nem volt tri­vi­á­lis?

BA: Ne­kem ak­ko­ri­ban nem. De Takáts Jó­zsef né­hány év­vel ez­előtt a Ha­tár Győ­ző és Balassa köz­ti vi­tá­ról írt elem­zé­sé­ből már vi­lá­gos­sá vál­ha­tott. Eb­ben Balassa kép­vi­sel­te azt az ál­lás­pon­tot, hogy a ma­gyar iro­da­lom­nak van egy sa­ját­la­gos, csak rá jel­lem­ző ka­rak­te­re, ami a nyu­ga­ti ol­va­sók szá­má­ra ne­he­zen meg­kö­ze­lít­he­tő­vé te­szi. Per­sze nem nemzetkarakterológiai, ha­nem tör­té­ne­ti ér­te­lem­ben vett sa­já­tos­sá­got ír kö­rül.

CzA: Zsi­dó­ság és ke­resz­tény­ség ak­ko­ri­ban men­­nyi­re ke­rült elő­tér­be Balassánál? Ne­künk meg­ha­tá­ro­zó órá­ink kö­tőd­nek mind­eh­hez: Kaf­ka, Buber, Kierkegaard, Tolsz­toj és Dosz­to­jevsz­kij kap­csán.

BA: Em­lé­ke­im sze­rint kü­lön tematizálva nem na­gyon. Dok­tor Faustus, A tu­laj­don­sá­gok nél­kü­li em­ber volt, meg Dosz­to­jevsz­kij Odú­la­kó­ja. Kaf­ká­tól csak A tör­vény ka­pu­já­ban, de nem a zsi­dó­ság­ra ki­he­gyez­ve. És a ke­resz­tény­ség sem. A Dok­tor Faustusban a né­met­ség kér­dé­se volt a dön­tő, meg a mű­vé­szet apo­ka­lip­ti­kus funk­ci­ó­ja vagy le­he­tő­sé­ge, ami ösz­­sze­függ a né­met­ség el­té­ve­lye­dé­sé­vel. Szá­mom­ra ez volt a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb, meg per­sze a kri­ti­ka­írás órák.

CzA: Ha­lá­la előt­ti na­pon adott in­ter­jú­ja leg­vé­gén írá­sai (ta­lán picit né­me­tes?) ko­mor­sá­gá­ról pa­nasz­ko­dott: „Egy ki­csit hu­mor­ta­la­nabb­nak ér­zem a fo­gal­ma­zá­sa­i­mat, mint ami­lyen va­gyok. És a ve­lem kap­cso­la­tos el­vá­rást is hu­mor­ta­la­nabb­nak ér­zem, és ez en­gem na­gyon dü­hít…”

BA: Bán Zol­tán And­rás azt ír­ja, hogy fre­ne­ti­kus hu­mo­rát ma­ga mö­gött hagy­ta a fő­ítész­sé­gért. Én már eb­ben a kor­szak­ban is­mer­tem meg, és azt hi­szem, hogy a hu­mor nem zsi­ge­ri­leg, in­kább af­fé­le el­len­súly­ként volt fon­tos a szá­má­ra. Jól tud­ta, hogy az ő vég­le­tes és ab­szo­lu­ti­zá­ló al­ka­ta vég­le­te­sen igény­li ezt a par excellence re­la­ti­vis­ta lá­tás­mó­dot. Am­bi­ci­o­nál­ta a hu­mort, de az lát­ni­va­ló, hogy ami­kor Balassa a hu­mor­ról be­szél, ak­kor is nagy sú­lyo­kat emel­get.

CzA: Er­dély­ben órát tar­tott Ka­rin­thyról…

BA: Ezt is csak most tud­tam meg. Na­gyon ér­de­kel­ne, hogy mi­ről be­szélt. Én Ka­rin­thyról hoz­zá ír­tam a szak­dol­go­za­to­mat, ’87-ben. Ak­ko­ri­ban oda­ad­tam ne­ki Ka­rin­thy Fe­renc Szel­lem­idé­zés cí­mű re­mek köny­vét, ami fe­le­részt az ap­já­ról szól. El­ol­vas­ta, és föl­tűnt ne­ki ben­ne a Falstaff-problematika, er­re re­zo­nált, oly­an­­nyi­ra, hogy ’88-ban be­je­lent­ke­zett a cen­te­ná­ri­u­mi Ka­rin­thy­-kon­fe­ren­ci­á­ra, „A Falstaff-motívum Ka­rin­thy mű­ve­i­ben” cí­mű elő­adás­sal. De az­tán nem ír­ta meg. Saj­nos.

CzA: Balassa ön­kor­rek­ci­ó­já­hoz tar­to­zott, hogy igye­ke­zett el­len­sú­lyoz­ni erős né­met és orosz el­kö­te­le­ző­dé­sét. Kez­det­ben a fran­ci­ák­kal (lásd a Flau­bert­-mo­nog­rá­fi­át!), a ’90-es évek­ben egy­faj­ta an­gol­szász fel­la­zí­tás­sal – leg­alább­is igény­szin­ten.

BA: Igény­szin­ten min­den­kép­pen. Eb­ben ta­lán ne­kem is volt né­mi sze­re­pem. Ami azt il­le­ti, na­gyon nem sze­ret­tem Balassa éles Ame­ri­ka-el­le­nes­sé­gét, ami a rend­szer­vál­tás kör­nyé­kén te­tő­zött. Én ak­ko­ri­ban kós­tol­gat­tam a prag­ma­tis­ta gon­dol­ko­dást, Rorty fi­lo­zó­fi­á­ját. Be­szél­tem is ne­ki er­ről, és na­gyon ér­de­kel­te. Ab­szo­lút nyi­tott volt. Meg­volt az a kü­lö­nös ké­pes­sé­ge, hogy gon­do­la­ti­lag ön­ma­ga elé vág­jon. Ez is na­gyon erős önreflexivitásáról ta­nús­ko­dik.

CzA: Ide­vág­hat az is­mét­lés mint gesz­tus és az is­mét­lő­dés balassai fel­ér­té­ke­lé­se. Le­gyen szó Es­ter­házy hí­res tet­té­ről – egy pa­pír­lap­ra le­má­sol­ni az Is­ko­la a határont –, vagy ar­ról, ahogy Je­les And­rás Dobozy Im­re Szél­vi­har­já­ból Tra­gi­kus ese­mé­nye­ket ren­dez. Az órá­kon is hang­sú­lyo­san elő­jött az is­mét­lés vagy annak le­he­tet­len­sé­ge: Kaf­ká­nál, Kierkegaard-nál. Mint a kul­tú­ra lehetőségfeltétele és mint dé­mo­ni ret­te­net.

BA: Az is­mét­lés­ben kü­lö­nös fe­szült­ség van az el­moz­du­lás és az ön­azo­nos­ság kö­zött. Az Es­ter­házy-fé­le má­so­lás gesz­tu­sá­ban is ott fe­szül ez a ket­tős­ség. És per­sze alap­ve­tő­en ze­nei ka­te­gó­ria is.

TBI: A ze­ne a ’80-as évek­ben men­­nyi­re ját­szott sze­re­pet?

BA: Az órá­kon nem na­gyon. De volt ze­ne­hall­ga­tás – gon­do­lom, ké­sőbb is.

CzA: Hogy­ne, hogy­ne! Ez kü­lön be­ava­tá­si szer­tar­tás volt.

BA: Igen, ezek a ri­tu­á­lék! Ezek­ben a ze­ne­hall­ga­tá­sok­ban volt egy kis kény­sze­re­dett­ség – ahogy egyéb­ként az órá­kon is. De ez is hoz­zá­tar­to­zott az együtt­lét ri­tu­á­lé­já­hoz, meg a je­len­tő­ség­tel­jes el­hall­ga­tá­sok, a sza­vak nél­kü­li meg­ér­tés csönd­jei.

TBI: Balassa utol­só éve­i­ben be­le­fo­gott egy Mó­ricz Zsig­mond-mo­nog­rá­fi­á­ba. Vol­tak en­nek előz­mé­nyei?

BA: Én nem lát­tam en­nek je­lét, de ha fi­gyel­me­seb­ben ol­va­som az Ész­já­rás és for­ma cí­mű es­­szét, meg­akad­ha­tott vol­na a sze­mem egy ak­ko­ri­ban óha­tat­la­nul is in­kább iro­ni­kus­nak tet­sző zá­ró­je­les meg­jegy­zé­sen, mi­sze­rint „e so­rok író­ja ün­ne­pé­lye­sen és ko­mo­lyan ki­je­len­ti, hogy ter­mé­sze­te­sen Mó­ricz Zsig­mon­dot tart­ja a leg­na­gyobb ma­gyar író­nak”. Iro­ni­ku­san vagy nem iro­ni­ku­san, de még­is­csak elő­ke­rül te­hát már itt is Mó­ricz. Az­tán meg az Édes An­ná­ról írt nagy ta­nul­má­nyá­ban utal hang­sú­lyo­san a Bar­bá­rok­ra.

CzA: A sze­gény­ség kérdése…

BA: Balassa és a sze­gény­ség: en­gem ez 1985-ben ért utol, ek­kor hal­lot­tam az Aka­dé­mi­án, egy Kosz­to­lá­nyi-em­lék­ülé­sen az em­lí­tett Édes An­na-elem­zést. Ab­ban a me­rev, for­má­lis és unott kör­nye­zet­ben ele­mi ha­tást tett rám, és azt hi­szem, még so­kak­ra ha­tott ébresztőleg, akik már szun­di­kál­ni kezd­tek, ami egy kon­fe­ren­ci­án ter­mé­sze­tes is. Va­la­mi ele­men­tá­ris do­log­ról be­szélt itt, a ma­ga emelt mód­ján. Azok­nak az em­be­rek­nek a va­dul va­ló­sá­gos vi­lág­ér­zé­ke­lé­sé­ről, akik ezt nem tud­ják ar­ti­ku­lál­ni. Balassa alap­meg­győ­ző­dé­se volt, hogy a szel­lem dol­gai nem va­la­mi kü­lön re­kesz­ben le­le­dze­nek, nem vá­laszt­ha­tók el sem tes­ti, sem köz­na­pi éle­tünk­től. Ben­ne tel­jes át­já­rás volt szel­le­mi és ér­zé­ki közt, ami gon­dol­ko­dá­sát, írás­mód­ját is meg­ha­tá­roz­ta. Eh­hez kap­cso­ló­dott fo­gé­kony­sá­ga a me­ta­fi­zi­kai és a na­gyon is fi­zi­kai ér­te­lem­ben vett sze­gé­nyek iránt.

A Kosz­to­lá­nyi és a sze­gény­ség re­mek­be sza­bott írás, de nem biz­tos, hogy so­kat ci­tál­ják az iro­da­lom­tör­té­né­szek. Ez is a Balassa-felejtéshez tar­to­zik, ha van ilyen. Itt is, mint oly sok írá­sá­ban, vég­ső pon­to­kat érint, és ezért ne­héz a stan­dard iro­dal­mi kon­tex­tus­ban el­he­lyez­ni. Úgy ér­tem: nem biz­tos, hogy eb­ből az írás­ból jól fel le­het ké­szül­ni egy Édes An­na-vizs­gá­ra. Sok eset­ben ta­lán nem is té­te­le­sen szám­ba ve­he­tő ál­lí­tá­sai a leg­fon­to­sab­bak. Nem ilyes­mi az, amit a leg­in­kább ér­de­mes tő­le meg- és el­ta­nul­ni.  

Ha Balassa nem lett vol­na, az egye­tem vég­te­le­nül si­vár vi­dék lett vol­na a szá­mom­ra. Má­sod­éves ko­rom­ban kezd­tem az órá­i­ra jár­ni, és at­tól kezd­ve min­den fél­év­ben leg­alább egy sze­mi­ná­ri­u­mát föl­vet­tem. Tu­laj­don­kép­pen az egyet­len élő em­ber volt, aki­től na­gyon erős szel­le­mi im­pul­zu­so­kat kap­tam. Ta­nár­ként egé­szen ki­emel­ke­dő sze­mé­lyi­ség volt, rop­pant erős, fe­szé­lye­ző. Na­gyon tisz­tel­tem, és ez egy kis fa­lat is vont kö­zénk. Sok szem­pont­ból egész más al­kat, egész más ha­bi­tus va­gyok, mint ő, és éve­kig tar­tó küz­de­lem volt a ha­tá­sá­val va­ló szám­ve­tés. Er­ről so­se be­szél­tünk, de azt hi­szem, pon­to­san ér­zé­kel­te – na­gyon ér­zé­keny em­ber volt.

 

A be­szél­ge­tés­ben em­lí­tett fon­to­sabb írá­sok el­ső meg­je­le­né­sei: Takáts Jó­zsef: „El­lent­mon­dás­ok. Vi­ta Bán Zol­tán And­rás­sal”, Kalligram, 2009. már­ci­us, 52–55. – Boj­tár End­re, Hor­váth Iván, Szegedy-Maszák Mi­hály, Szö­ré­nyi Lász­ló, Ve­res And­rás: „Szö­veg­ma­gya­rá­zó Mű­hely. Öt­fo­kú ének”, Moz­gó Vi­lág, 1979. de­cem­ber, 114–128. – Bán Zol­tán And­rás: „Meg­halt a Fő­ítész, el­múlt a rút vi­lág!”, Kalligram, 2008. no­vem­ber, 71–86. – Balassa Pé­ter: „Va­gyunk”, Je­len­kor, 1980. feb­ru­ár, 162–170. – Uő: „A cse­lek­mény rej­té­lye mint anek­do­ti­kus for­ma. Mé­szöly Mik­lós: Meg­bo­csá­tás”, Éle­tünk, 1984., 8. sz., 839–845. – Uő: „Drá­mai ese­mé­nyek: fé­le­lem és rész­vét a nyolc­va­nas évek mű­vé­sze­té­ben”, in: A má­sik szín­ház. Szép­iro­dal­mi, Bp., 1989. 287–305. – Uő: Ná­das Pé­ter. Kalligram, Po­zsony, 1997. 197–324. – Vö­rös­mar­tyról pl. Uő: „E zűr-mind­et lát­ni”, Vi­lá­gos­ság, 1997, szep­tem­ber–ok­tó­ber, 17–26.; ill. „Benn szer­te­von­szolt arc­cal. Vö­rös­mar­ty, a ta­kács és maszk­mes­ter”, Élet és Iro­da­lom, 2000. de­cem­ber 22. 45. – Far­kas Zsolt: „A »Halálnapló« mon­da­ta­i­ról”, Hol­mi, 1994. au­gusz­tus, 1206–1220. – Margócsy Ist­ván: „Balassa Péter/Szabadban” (Margináliák), 2000, 1993. ok­tó­ber, 57–61. – Üve­ge­zés. Mű­hely­ta­nul­má­nyok Már­ton Lász­ló Át­ke­lés az üve­gen cí­mű re­gé­nyé­ről. Ös­­sze­áll. Balassa Pé­ter. JAK, Pes­ti Sza­lon, [Bp.], 1994. – Diptychon. Elem­zé­sek Es­ter­házy Pé­ter és Ná­das Pé­ter mű­ve­i­ről, 1986–88. […] ös­­sze­gyűjt. uő. Mag­ve­tő, Bp., 1988. – Uő: „A Hekerle-örvény. Elő­szó. Be­tét a Ha­lál­nap­ló­ból”, in: Hekerle Lász­ló: A nincs­te­len­ség előtt. […] vál. Abody Ri­ta et al. Mag­ve­tő, Bp., 1988. 5–11 . p. – A je­len­tés­csil­la­pí­tás­ról pl. Uő: „… túl­fű­tött és élet­te­len szín­ház lett a teatrum mundiból…” (ifj. Bagossy Lász­ló in­ter­jú­ja), Be­szé­lő, 1993. má­jus 22., 26–28. p. – Csengey Dé­nes: „A két­ség­beesés mél­tó­sá­ga. Le­vél Balassa Pé­ter­nek”, ill. Balassa Pé­ter: „Se pajz­­zsal, se dár­dá­val. Vá­lasz­le­vél Csengey Dé­nes­nek”, Éle­tünk, 1987. jú­ni­us, 481–504. – Uő: „ „…Az végeknél…”. Kom­men­tár Ottlikhoz, avagy a mű­elem­zés bu­ká­sa”, in: A szí­ne­vál­to­zás. Es­­szék. Szép­iro­dal­mi, Bp., 1982. 253–292. – Ber­kes Er­zsé­bet: „A né­zet és a szö­veg. Balassa Pé­ter: A lát­vány és a sza­vak”, Moz­gó Vi­lág, 1987. no­vem­ber, 120–124. – Kis Pin­tér Im­re: „Mű­vé­szet mint meg­vál­tás”, Je­len­kor, 1983. szep­tem­ber, 813–820. – Balassa Pé­ter: „A re­gény át­vál­to­zá­sa és az Ér­zel­mek is­ko­lá­ja”, in: A szí­ne­vál­to­zás. 5–204. – Uő: „Mi a ma­gyar, ha nem kér­de­zi foly­ton-foly­vást?”, Li­get, 1993. ősz, 50–58.; 1993. tél, 20–27. – Takáts Jó­zsef: „Pár­hu­za­mos port­rék. A Határ–Balassa-vita”, Je­len­kor, 2008. ok­tó­ber, 1112–1127. – Balassa Pé­ter: „Ha­gyo­mány­ról és hu­mor­ról. Tö­re­dék” (Cson­tos Eri­ka in­ter­jú­ja), Je­len­kor, 2003. de­cem­ber, 1170–1175. – A Ka­rin­thy­-ta­ní­tás­ról: Uő: „Én egy­sze­rű­en ezt a vegyeset lá­tom” (Szénási Sán­dor in­ter­jú­ja), in: Vég­te­len be­szél­ge­tés. 487. – Uő: „Egy re­gény mint go­be­lin. Ottlik és Es­ter­házy – egyet­len la­pon”, in: Ész­já­rás­ok és for­mák. Elem­zé­sek és kri­ti­kák újabb pró­zánk­ról, 1978–1984. Tankönyvk., Bp., 1985. 308–321. – A Mó­ricz-mun­ká­la­tok az élet­mű­ki­adás­ban: Uő: Ma­ga­tar­tá­sok ta­lál­ko­zó­ja. Ba­bits, Kosz­to­lá­nyi, Mó­ricz. Szerk. Szar­ka Ju­dit. Ba­las­si, Bp., 2007. 115–211. – A Móriczra vonatkozó idézet: Uő: „Ész­já­rás és for­ma. Meg­úju­ló pró­zánk­ról”, in: A szí­ne­vál­to­zás. 208-209. – Uő: „Kosz­to­lá­nyi és a sze­gény­ség. Az Édes An­na vi­lág­ké­pé­ről”, Új Írás, 1985. no­vem­ber, 110–116.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs