A temetőben, ahol Al Jolson nyugszik

novella

Hempel, Amy  fordította: Sári B. László, novella, 2013, 56. évfolyam, 7-8. szám, 753. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Amy Hempel (1951) a kor­társ ame­ri­kai minimalista pró­za ki­vé­te­le­sen te­het­sé­ges, kul­ti­kus alak­ja. Az ere­de­ti­leg pszi­cho­ló­gus vég­zett­sé­gű író­nő a nyolc­va­nas évek­től je­lent­ke­zett no­vel­lás­kö­te­te­i­vel (Reasons to Live [Ami­ért él­ni ér­de­mes] (1985); At the Gates of the Animal Kingdom [Az ál­lat­vi­lág ka­pui előtt] (1990); Tumble Home1 (1997); The Dog of the Marriage [Ku­tya a há­zas­ság­ban] (2005)), és oly­an­­nyi­ra hű ma­radt a for­má­hoz, hogy egyetlen kisregényen kí­vül prózát nem is írt mást. En­nek el­le­né­re mind iro­dal­mi dí­ja­i­nak so­ka­sá­ga, mind pe­dig 2007-ben meg­je­lent, ad­di­gi ös­­szes no­vel­lá­ját tar­tal­ma­zó élet­mű­ki­adá­sa ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy e szűk mű­fa­ji ke­reszt­met­szet el­le­né­re ha­zá­já­ban so­kan az egyik leg­jobb kor­társ pró­za­író­nak tart­ják, jól­le­het, Ma­gyar­or­szá­gon úgy­szól­ván is­me­ret­len.

       Hempel vi­lá­gát az egyé­ni tra­u­mák és pszi­cho­ló­gi­ai kö­vet­kez­mé­nye­ik ár­nyalt, lel­ki fi­nom­sá­gok­ra ér­zé­keny áb­rá­zo­lá­sa jel­lem­zi; az ér­dek­li, aho­gyan a hét­köz­na­pi élet leg­ap­róbb rez­dü­lé­se­i­ből ki­bon­ta­ko­zik hő­se­i­nek há­nyat­ta­tott sor­sa. Ta­lán ép­pen ezért: ma­gát nem is minimalistaként, ha­nem „miniatűristaként” jel­lem­zi. Tör­té­ne­tei gyak­ran az ál­lat­vi­lág­ból vett meg­fi­gye­lé­sek­re épí­tő pél­dá­za­tok, a didaxis leg­cse­ké­lyebb je­le nél­kül. Igaz ez az itt kö­zölt, an­to­ló­gi­ák­ba ta­lán leg­több­ször be­vá­lo­ga­tott rö­vid­tör­té­ne­té­re is.

SÁRI B. LÁSZLÓ

 

 

Jessica Wolfsonnak

 

– Fe­lejt­he­tő tör­té­ne­te­ket me­sélj ne­kem – mond­ta. – Ha­szon­ta­lan dol­gok­ról szól­ja­nak, vagy be­le se kezdj.

      Ne­ki­áll­tam hát. El­me­sél­tem ne­ki, hogy a szú­nyo­gok ki­ke­rül­nek min­den csep­pet, ha eső­ben re­pül­nek, és so­se áz­nak el. El­me­sél­tem, hogy Bing Crosby volt az el­ső sza­la­gos mag­nó tu­laj­do­no­sa Ame­ri­ká­ban. Hogy a Hold ba­nán ala­kú – te­li­hold­kor a vé­ge fe­lől lát­juk.

      A ka­me­ra je­len­lé­te rá­éb­resz­tett, mit is csi­ná­lok, és el­hall­gat­tam. Egy pla­fon­ra rög­zí­tett kon­zol­ról me­redt ránk; olyas­fé­le le­he­tett, ami­vel a bank­rab­ló­kat pró­bál­ják len­cse­vég­re kap­ni. A ké­pün­ket az in­ten­zív osz­tály nő­vér­pult­já­ba köz­ve­tí­tet­te.

      – Gye­rünk, csajszi – mond­ta. – Hoz­zá­szoksz majd.

      Volt kö­zön­sé­gem. Foly­tat­tam hát. Tud­ta-e, hogy Tammy Wynette meg­vál­toz­tat­ta da­lá­nak szö­ve­gét? Tény­leg. Hogy most azt ének­li, hogy „tarts ki a ba­rá­ta­id mel­lett”? Mond­tam ne­ki, hogy Paul Anka is így járt. Hogy már úgy ének­li, hogy „a gyer­me­kün­ket hor­dod a szí­ved alatt”. Mert ele­ge lett a fe­mi­nis­ta pi­cso­gás­ból.

      – Foly­tasd! – mond­ta. – Mid van még?

      Hát, igen.

      Ne­ki min­dig tar­to­gat­tam még va­la­mit.

      – Tud­tad, hogy ami­kor az el­ső csim­pánzt meg­ta­ní­tot­ták be­szél­ni, ak­kor mind­járt ha­zu­dott is? Hogy ami­kor meg­kér­dez­ték tő­le, ki csi­nált oda az asz­tal­ra, ak­kor jel­nyel­ven azt fe­lel­te, hogy a kar­ban­tar­tó? És ami­kor kér­dő­re von­ták, ak­kor el­né­zést kért, és be­val­lot­ta, hogy va­ló­já­ban a prog­ram­igaz­ga­tó volt a tet­tes. De anya­ként biz­to­san jó oka volt er­re.

      – Ez jó! – mond­ta. – Pél­dá­zat.

      – Me­sél­het­nék még a csim­pánz­ma­má­ról – mond­tam ne­ki. – De meg­sza­kad­na tő­le a szí­ved.

      – Kösz, nem – vá­la­szol­ja, és a maszk­ját va­kar­ja.

 

Úgy né­zünk ki, mint két tör­vé­nyen kí­vü­li jó­fiú. Mind­egy is, me­lyik csa­pat­ban ját­szunk, a hely­zet az, hogy még nem szok­tam meg a masz­kot. Foly­ton azt a langy­me­leg pon­tot fog­do­som, me­lyen ke­resz­tül a lé­leg­ze­tem, is­ten­nek há­la, tá­vo­zik. Ő már meg­szok­ta a ma­gá­ét. Csak a leg­fel­ső zsi­nórt kö­ti meg. A töb­bit – és eb­ből is lát­szik, hogy pro­fi – egy­sze­rű­en lóg­ni hagy­ja.

      A Marcus Welby Kór­ház­ban va­gyunk. Az a fe­hér épü­let az a pál­ma­fák­kal, a fő­cím fel­irat alatt. Ho­lly­woo­di kór­ház, bár a vá­ros­tól jó né­hány mér­föld­nyi­re nyu­gat­ra fek­szik. Az út túl­ol­da­lán ott a ten­ger­part, de azt nem mu­tat­ja a ka­me­ra.

 

A nő­vér­nek Leg­jobb Ba­rát­ja­ként mu­tat be. Árul­ko­dó, hogy nem hasz­nál­ja a ne­ve­met. Ar­ról árul­ko­dik, hogy ők – már­mint ő meg a nő­vér – jó­ban van­nak egy­más­sal.

      – Me­sél­tem ne­ki, hogy ré­gen Canada Dryt it­tunk, és úgy tet­tünk, mint­ha Ka­na­dá­ban len­nénk.

      – En­­nyi­re idi­ó­ták vol­tunk – fe­le­lem.

      – Akár test­vé­rek is le­het­né­nek – mond­ja a nő­vér.

      Fo­ga­dok, azon tű­nőd­nek, hogy ak­kor meg mi­ért tar­tott an­­nyi ide­ig, hogy tisz­te­le­te­met te­gyem ezen a puc­cos he­lyen? Rá­kér­dez­nek-e?

      Nem, nem kér­dez­nek rá.

      Két hó­nap­ba tel­lett, de mi­lyen hos­­szú is az út?

      A leg­jobb ma­gya­rá­zat, ami­vel szol­gál­ha­tok, az az, hogy az egyik ba­rá­tom két hó­na­pig egy hul­la­ház­ban dol­go­zott. Az­tán tör­té­ne­tek­kel trak­tált. Va­la­mi­ért nem a leg­vé­re­sebb­től ké­szül­tem ki, de en­nek is meg­van a ma­ga oka. Egy fér­fi a 101-es fő­úton dél­nek tart­va ös­­sze­tör­te a ko­csi­ját. Nem vesz­tet­te el az esz­mé­le­tét. De a kar­já­ból ki­vil­lant a vé­res csont, és mi­kor rá­pil­lan­tott, ha­lál­ra ré­mült tő­le.

      Már­mint tény­leg ször­nyet­halt.

      Ezért nem mer­tem ide­dug­ni az or­ro­mat. De most itt va­gyok, és re­mé­lem, túl­élem.

Fel­ráz­za a kön­­nyű nyá­ri ta­ka­rót, ki­vil­lan aló­la az egyik lá­ba, amit nem akar­tál lát­ni. Et­től el­te­kint­ve, ha rá­né­zel, meg­ért­he­ted, a tör­vény mi­ért ír­ja elő, hogy egy­szer­re leg­alább ket­ten le­gye­nek min­dig a test­ mellett.

      – Eszem­be ju­tott va­la­mi – mond­ja. – Teg­nap éj­sza­ka. Azt hi­szem, hogy fel­fe­dez­tem egy sen­ki és sem­mi ál­tal be nem tö­mött pi­a­ci rést. Már­mint – mond­ja –, hogy min­dig le­gyen ott va­la­ki, aki meg­te­szi he­lyet­ted, ha te kép­te­len vagy rá. Ak­kor hív­ha­tod, ami­kor csak aka­rod – ha a hely­zet úgy ala­kul.

      Meg­ra­gad­ja az ágy mel­let­ti te­le­font, és a nya­ká­ra te­ke­ri a zsi­nórt.

      – Hé! ­– mond­ja. – A vi­szont­hal­lás­ra!

      Foly­tat­ja, és kun­cog. De nem tu­dom, min.

      – Nem is em­lék­szem – mond­ja. – Kübler-Ross sze­rint mi is kö­ve­ti a Ta­ga­dás fá­zi­sát?

      Sze­rin­tem a Ha­rag­nak kell kö­vet­kez­nie. Az­tán az Al­ku­do­zásnak, majd a De­pressziónak, és így to­vább. De a vá­laszt meg­tar­tom ma­gam­nak.

      – Az a bi­bi – mond­ja –, hogy mi van a Fel­tá­ma­dás­sal? Is­ten lát­ja lel­ke­met, úgy sze­ret­nék meg­hal­ni, ahogy a nagy könyv­ben meg van ír­va. De ki­hagy­ta a Fel­tá­ma­dást.

 

Ne­vet, és úgy ka­pasz­ko­dom a hang­já­ba, mint­ha fo­lyon­dá­ron lóg­nék, és kö­te­let dob­tak vol­na utá­nam.

      – Me­sélj még a mu­to­ga­tós csim­pánz­ról – mond­ja. – Mit csi­nál­nak ve­le, ha vé­ge a kí­sér­let­nek, és azt ta­lál­ja mon­da­ni, hogy „Nem aka­rok vis­­sza­men­ni az ál­lat­kert­be”?

      Ami­kor nem fe­le­lek, azt mond­ja:

      – Rend­ben, ak­kor me­sélj ne­kem ál­lat­tör­té­ne­te­ket. Sze­re­tem az ál­lat­tör­té­ne­te­ket. De kí­mélj meg a be­teg szto­rik­tól – hal­la­ni sem aka­rok a meg­va­kult vak­ve­ze­tő ku­tyák­ról.

      Nem, nem me­sé­lek be­teg szto­ri­kat ne­ki.

      – Mit szól­nál a hal­lás­sé­rül­tek ku­tyá­i­nak tör­té­ne­te­i­hez – mon­dom ne­ki. – Nyu­gi, nem sü­ke­tül­nek meg, csak be­szi­go­rí­ta­nak. New Jersey-ben la­kik pél­dá­ul egy golden retriever, aki fel­éb­resz­ti a sü­ket anyu­kát, és be­cin­cál­ja a lá­nya szo­bá­já­ba, ha a lány a ta­ka­ró alatt zseb­lám­pá­val ol­vas.

      – Ne csi­náld! – mond­ja. – Tel­je­sen ki­ké­szí­tesz.

      – Úgy tart­ják, az okos ku­tya en­ge­del­mes, de a még oko­sabb azt is tud­ja, mi­kor ta­gad­ja meg az en­ge­del­mes­sé­get.

      – Igen – fe­le­li. – Az oko­sab­bak­kal min­dig ez a hely­zet. Mint pél­dá­ul most is.

 

A Jó Do­ki­val flör­töl, aki ép­pen most ér­ke­zett. A Rossz Do­ki egy pil­lan­tást vet az in­fú­zi­ó­ra, mi­e­lőtt kö­szön­ne, de a Jó Do­ki olyan dol­gok­kal vic­ce­lő­dik, mint hogy „Mi­lyen meg­rá­zó do­log is epi­lep­szi­ás­nak len­ni”. A Jó Do­ki pontokat osztogat magának a par­ko­ló­ban ki­ke­rült nyo­mo­ré­kok után. A Jó Do­ki egy ki­csit be­le van zúg­va, ezért azt mond­ja: még egy év. Az ágyá­hoz húz­za a szé­ket, és ki­küld, hogy sé­tál­jak egy órát a par­ton.

      – Hozz ne­kem va­la­mit a ten­ger­part­ról – mond­ja. – Bár­mi meg­te­szi. Vagy az aján­dék­bolt­ból. Az se baj, ha nem túl íz­lé­ses az a va­la­mi.

      Az or­vos el­füg­gö­nyö­zi az ágyát.

      – Várj! – ki­ált utá­nam.

      Vis­­sza­for­du­lok, és be­né­zek a füg­göny mö­gé.

      – Mind­egy, mit ho­zol – mond­ja –, csak ne ma­ga­zin-elő­fi­ze­tés le­gyen.

      Az or­vos el­for­dul.

      Ba­rát­nőm ne­ve­té­sét a szá­já­ról ol­va­som.

 

Ami gyak­ran ve­szé­lyes­nek tű­nik, nem az: mint a fe­ke­te kí­gyók vagy a for­gó­szél tisz­ta idő­ben. Míg más, tel­je­sen hét­köz­na­pi, utad­ba eső dol­gok, mint pél­dá­ul ez a part itt, hem­zseg­nek a ve­szély­for­rá­sok­tól. A ta­laj­ról sár­ga por száll a ma­gas­ba, a hő­ség­ben a din­­nye egy éj­sza­ka alatt be­érik – föld­ren­gés elő­sze­le mind­ez. Elő­for­dul­hat, hogy a tö­röl­kö­ződ rojt­ja­it fo­nod, és a part egy pil­la­nat alatt el­nyel, mint­ha ho­mok­órá­ban ül­nél. Mo­raj­lik a le­ve­gő. A part men­ti ol­csó la­ká­sok­ban ma­guk­tól tel­nek meg a für­dő­ká­dak, a ker­tek pe­dig zöld hul­lá­mok­ban csa­pód­nak a há­zak­nak. Ha vé­gül sem­mi nem tör­té­nik, a por elül, a hő­ség a te­tő­fok­ára hág, és a fé­le­lem át­ad­ja he­lyét a vágy­nak. Az ide­ge­ket csak egy ka­taszt­ró­fa ké­pes le­csil­la­pí­ta­ni.

 

– So­se kö­vet­ke­zik be, ha rá­gon­dolsz – mond­ta egy­szer. – Föld­ren­gés, föld­ren­gés, föld­ren­gés.

      – Föld­ren­gés, föld­ren­gés, föld­ren­gés – mond­tam én is.

      Mint aki fél a re­pü­lés­től, és imá­val tart­ja ma­gas­ban a gé­pet, haj­to­gat­tuk ezt a mantrát, míg­nem egy utó­rez­gés meg­re­pesz­tet­te a pla­font.

      A het­ven­ket­tes nagy föld­ren­gés után tör­tént. Fő­is­ko­lá­ra jár­tunk, és a kol­lé­gi­um nyolc ki­lo­mé­ter­re volt az epi­cent­rum­tól. Ami­kor az utó­ren­gés és az ug­rán­do­zó pul­zu­som el­csen­de­sed­tek, na­rancs­le­vet löt­­tyin­tett egy po­hár pezs­gő­be, és az­zal vic­ce­lő­dött, hogy a kansasi Ocean View-ba köl­tö­zik. Fel­aján­lot­tam ne­ki, hogy a fi­zi­ku­sok ál­tal meg­jó­solt, a kö­vet­ke­ző, vagy az azt kö­ve­tő föld­ren­gés után ki­emel­ke­dő új kon­ti­nen­sen ke­resz­tül el­vi­szem majd Ha­waii­ra – au­tó­val.

      Most már nem tu­dom ki­mon­da­ni azt a szót: kö­vet­ke­ző.

      Azt kér­dez­né: ki a kö­vet­ke­ző?

 

Én vet­tem csak ész­re, hogy az or­vo­sok már nem azt mond­ják, ha, ha­nem azt, hogy ami­kor? Hát per­sze, hogy nem csak én; a fé­le­lem el­ha­ra­pó­dzott. Hogy el­te­rel­jük a fi­gyel­mün­ket, a ja­pán bo­ga­rak ván­szor­gá­sát fi­gyel­jük. A fi­gye­lem­el­te­re­lés­re az erő­szak meg­fi­gye­lé­se a ter­mé­szet­ben a leg­jobb mód­szer.

      Azt akar­tam, hogy ve­lem együtt fél­jen. De csak an­­nyit mon­dott:

      – Nem is tu­dom. Va­la­hogy nem fé­lek.

      Nem félt sem­mi­től, még a re­pü­lés­től sem.

      Van egy vis­­sza­té­rő ál­mom: fel­szál­lunk a gép­re, be­csa­tol­juk az öve­ket, és vé­gig­gu­ru­lunk a ki­fu­tón. A gép öt­ven ki­lo­mé­ter per órás se­bes­ség­gel emel­ke­dik el, már a le­ve­gő­ben já­runk, a fák te­te­jét sú­rol­juk. Még­is idő­ben érünk New York­ba.

      An­­nyi­ra kel­le­mes.

      Egyik éj­jel még Moszk­vá­ba is el­ju­tot­tam így.

 

Egy­szer ő is ve­lem re­pült. Ma­ka­dám­di­ót et­tünk, ráz­kó­dott a gép szár­nya. Ő tud­ja, hogy a szárny­vég há­rom mé­tert ha­jol­hat le­fe­lé és fel­fe­lé is, anél­kül, hogy le­tör­ne. Hisz eb­ben. Bí­zik az ae­ro­di­na­mi­kai tör­vé­nyek­ben. Az én agyam meg­bi­csak­lik. Azt már-már el tu­dom fo­gad­ni, hogy egy ha­di­ha­jó úszik, pe­dig köz­tu­do­má­sú, hogy az acél el­sül­­lyed a víz­ben.

      Most lá­tom a sze­mé­ben a fé­lel­met, és nem fo­gom ró­la le­be­szél­ni. Min­den oka meg­van rá, hogy fél­jen.

      Az egyik föld­ren­gés után a hat­órás hí­rek­ben el­ső­sö­ket mu­tat­nak, akik egy ro­mos ját­szó­té­ren ta­ná­ri ve­zény­szó­ra ki­a­bál­nak.

      – Rossz Föld! – or­dít­ják, mert a ha­rag erő­sebb a fé­le­lem­nél.

 

De ma min­den nyu­godt a par­ton. Biz­tos min­den­ki nyug­ta­tót vett be, zsib­badt vagy al­szik. Fi­a­tal lá­nyok dör­zsöl­nek kó­kusz­ola­jat egy­más ne­he­zen el­ér­he­tő test­ré­sze­i­be. Macaronillatúak. Kagy­ló­ként nyit­ják fel pi­pe­re­tük­rü­ket: a nap fe­hér su­ga­rai tán­col­nak a csil­lo­gó vál­la­kon. A Seventeenből ta­nult moz­du­la­tok­kal se­lyem­vi­rá­got il­lesz­te­nek vi­zes ha­juk­ba. Pó­zol­nak.

      Fel­spé­ci­zett verdák so­főr­jei gyűl­nek ös­­sze bá­mul­ni őket, egy kar­ton sör tár­sa­sá­gá­ban. Mi­kor a lá­nyok a bikinivonalaikat vizs­lat­ják, han­gos­kod­ni kez­de­nek. Ahogy a fi­úk vé­gez­nek a sör­rel, már odébb is áll­nak, mo­tor­ja­i­kat bő­ge­tik a su­gár­úton.

      Az egész­ség e szem­be­szö­kő lát­vá­nya fe­lett a Palm Royale ró­zsa­szí­nű­re pin­gált, ko­vá­csolt­vas dup­la te­ra­szai. Ott va­la­hány­szor le­pe­dőt cse­rél­nek, meg­hal va­la­ki. A fel­haj­tón egy men­tő­au­tó, a bent­la­kók ma­ra­dé­ka az er­ké­lyen dü­lön­gél, és ügyet sem vet a tény­re: va­la­ki megint meg­előz­te.

      Az óce­án­ra me­red­nek: tud­ják, ve­szé­lyes, és nem csak az áram­la­tok mi­att. Szin­te lát­ni, ahogy a ho­mo­ki cá­pák farokúszója elő­re­hajt­ja és élet­ben tart­ja gaz­dá­ju­kat.

      Ha ki­néz­ne az ab­la­kon, lát­ná mind­ezt, vagy va­la­mit be­lő­le. Ő len­ne az el­ső, aki meg­je­gyez­né, mi­lyen kön­­nyű is el­ron­ta­ni va­la­mit.

 

Mi­kor vis­­sza­ér­tem, a szo­bá­ban egy má­sik ágy várt.

      Két má­sod­per­cig nem esett le a tan­tusz. Az­tán mint­ha ko­por­só zuhant vol­na a fe­jem­re.

      Ki akar hasz­nál­ni min­den egyes per­cet. Az éle­te­met akar­ja.

      – El­ke­rül­té­tek egy­mást Gussie-val – mond­ta.

      Gussie a szü­lei száz­öt­ven ki­lós, narkolepsziás szo­ba­lá­nya. Gyak­ran al­szik el a va­sa­lás közben. Ab­ban a csa­lád­ban a pár­na­hu­za­to­kat égés­nyo­mok sze­gé­lye­zik.

      – Nem kis út ez ne­ki – mond­tam. – Hogy ér­zi ma­gát?

      – Hát, nem aludt el, ha er­re vagy kí­ván­csi. Gussie el­ké­pesz­tő. Tu­dod, mit mon­dott? „Haggya mán ab­ba ezt az ag­go­dal­mas­ko­dó­dást, térgyeljen le, oszt’ imádkodzzon”. Én, aki ki sem tu­dok kel­ni az ágy­ból.

      Meg­rán­tot­ta a vál­lát.

      – Mi­ről ma­rad­tam le?

      – Föld­ren­gés előt­ti idő van – mond­tam ne­ki.

      – A föld­ren­gést úgy le­het leg­in­kább meg­előz­ni – mond­ta –, hogy az em­ber el­köl­tö­zik Ka­li­for­ni­á­ból.

      – Hasz­nos ta­nács – fe­lel­tem. – Ike tisz­te­le­tes is ad­hat­ta vol­na: „A sze­gény­sé­get úgy le­het meg­előz­ni, hogy az em­ber ki­ke­rül a sze­gény­sor­ból.”

      Imád­tuk Ike tisz­te­le­test.

      Ész­re­vet­tem, hogy az ar­ca fel­püf­fedt.

      – Tu­dod – mond­ta –, cu­da­rul ér­zem ma­gam. Las­san be­fe­je­zem a mó­ká­zást.

      – Van egy ré­gi in­di­án köz­mon­dás – mond­tam. – Oly­kor a far­ka­sok el­hall­gat­nak. Olyan­kor a Hold vo­nyít.

      – Navahó?

      – Nem, graffiti a Palm Royale elő­csar­no­ká­ból – fe­lel­tem. – Vet­tem egy új­sá­got. Ol­va­sok ne­ked va­la­mit.

      – Ak­kor is, ha nem ér­de­kel sem­mi?

      A szí­nes kis­hí­rek ol­da­lá­ra la­poz­tam. Azt kér­dez­tem tő­le:

      – Tud­tad, hogy mi­nél több rá­kot esz­nek a fla­min­gók, a tol­luk an­nál ró­zsa­szí­nűbb?

      Az­tán azt, hogy:

      – Tud­tad, hogy az esz­ki­mók­nak is szük­sé­gük van hű­tő­szek­rény­re? És azt tu­dod-e, hogy mi­ért van szük­sé­gük az esz­ki­mók­nak hű­tő­szek­rény­re? Tud­tad-e, hogy azért, mert kü­lön­ben az ös­­szes éte­lük jég­gé fagy­na?

      A har­ma­dik ol­dal­ra la­poz­tam, és egy hír­ügy­nök­sé­gi je­len­tés­re lel­tem Me­xi­kó­vá­ros­ból. El­ol­vas­tam ne­ki a CSIR­KÉ­VEL RA­BOLT BAN­KOT cí­mű cik­ket, ami ar­ról szólt, hogy egy fér­fi egy bank­tól né­hány sa­rok­nyi­ra grill­csir­két vá­sá­rolt. Ahogy a bank mel­lett sé­tált, hir­te­len rá­tört va­la­mi. Be­sé­tált a bank­ba, és oda­ment a pul­tos­hoz. Rá­fog­ta a bar­na pa­pír­zacs­kót, az meg oda­ad­ta ne­ki az az­na­pi be­vé­telt. Vé­gül a grill­csir­ke il­la­ta ve­zet­te a rend­őr­sé­get a fér­fi nyo­má­ra.

 

Azt mond­ta, a tör­té­net­től meg­éhe­zett, így hát le­lif­tez­tem hat eme­le­tet a ká­vé­zó­ba, és hoz­tam ne­ki jég­kré­met, ami­lyet kért. Egy­más mel­lett fe­küd­tünk a té­vé­zés­hez ide­á­lis dő­lés­szög­be ál­lít­ha­tó ágya­kon; a Good Hu­mor pa­pír­ja he­vert a le­pe­dőn sza­na­szét, mi meg a géz rán­cai kö­zül csi­pe­get­tük a pi­rí­tott man­du­lát. Lucy és Ethelt, Mary és Rhodát ját­szot­tunk. A sö­té­tí­tők be­húz­va, ne­hogy fény ve­tül­jön a kép­er­nyő­re.

      Meg­néz­tünk egy fil­met, ami­ben két fér­fi sze­re­pelt, akik­ről egy­kor azt hit­tük, le aka­runk ve­lük fe­küd­ni. Az ő fic­kó­ja az enyé­met ül­döz­te, aki pin­cér­nő­ket gyil­kolt.

      – Jó film – mond­ta, mi­kor az orv­lö­vé­szek mind­ket­te­jü­ket le­te­rí­tet­ték.

      Már­is hi­ány­zott ne­kem.

 

Egy fi­lip­pí­nó nő­vér ti­pe­gett be a szo­bá­ba, és be­ad­ta az in­jek­ci­ó­ját. Be­gyűj­töt­te a jég­kré­mes pál­ci­ká­kat az éj­je­li­szek­rény­ről – an­­nyi volt be­lő­lük, hogy egy ki­sebb ál­la­tot sín­be te­het­tünk vol­na ve­lük.

      Az in­jek­ci­ó­tól mind­ket­ten el­ál­mo­sod­tunk. Alud­tunk egyet.

      Azt ál­mod­tam, hogy lak­be­ren­de­ző, aki a la­ká­so­mat jött átalakítani. Ti­tok­ban dol­go­zott, éne­kelt ma­gá­ban. Ami­kor vég­zett, büsz­kén az aj­tó­hoz ve­ze­tett.

      – Hogy tet­szik? – kér­dez­te, és bel­jebb tes­sé­kelt.

      Min­den ge­ren­dát, pár­kányt és ki­lin­cset szí­nes dra­pé­ri­á­ba bur­kolt, a fé­nyes tük­rö­ket pe­dig pasz­tell­szí­nű krepp­sza­la­gok sze­gé­lyez­ték.

 

– Ha­za kell men­nem – mond­tam ne­ki, mi­kor fel­éb­redt.

      Azt hit­te, a Ca­nyon­be­li há­zá­ra gon­dol­tam, de fel kel­lett vi­lá­go­sí­ta­nom, hogy nem, ha­za ha­za aka­rok men­ni. Ki­nyúj­tóz­tat­tam a ka­rom, mint aki­nek fáj­dal­mai van­nak. Ígér­nem kel­lett ne­ki va­la­mit. Ne­kem, a Leg­jobb Ba­rát­nak. De még azt sem tud­tam meg­ígér­ni, hogy vis­­sza­jö­vök.

      Ki­csi­nek, gyen­gé­nek és vesz­tes­nek érez­tem ma­gam.

      Meg iz­ga­tott vol­tam.

      A par­ko­ló­ban ott várt a nyit­ha­tó te­te­jű au­tóm. Amint ki­te­szem a lá­bam ab­ból a szo­bá­ból, ha­sí­tom ve­le a part men­ti sztrá­da rák­il­la­tú le­ve­gő­jét. Malibuban meg­ál­lok, és sangriát iszom. A bár­ban túl­fű­tött, han­gos ze­ne szól. Pa­pa­yát, rá­kot és je­ges din­­nyét szol­gál­nak fel. Va­cso­ra után az­tán a rek­ke­nő hő­ség­ben rám tör a kéj, ele­ve­nen vib­rá­lok, és le sem fek­szem egész éj­jel.

      Szó nél­kül tép­te le ar­cá­ról a masz­kot, és a pad­ló­ra ha­jí­tot­ta. Le­rúg­ta ma­gá­ról a ta­ka­rót, és az aj­tó­hoz ro­hant. Biz­tos utál­ta, ahogy le­ve­gő után kell kap­kod­nia, és meg-meg­áll, hogy vis­­sza­nyer­je az egyen­sú­lyát, ahogy ki­vi­har­zik az el­kü­lö­ní­tő­ből, át az elő­szo­bán, ahol be kell mo­sa­kod­ni és fel kell ven­ni a masz­kot.

      A han­gos­be­mon­dó ki­a­bál­ta a ne­vét, a fo­lyo­són a sze­mély­zet fut­ko­sott. A Jó Dok­tort hív­ták a hang­szó­rók. Ki­nyi­tot­tam az aj­tót, és a nő­vé­rek olyan szú­rós te­kin­tet­tel bá­mul­tak rám, mint­ha a szö­kés öt­le­te tő­lem szár­ma­zott vol­na.

      – Hol van? – kér­dez­tem, mi­re a rak­tár aj­ta­ja fe­lé bic­cen­tet­tek.

      Be­néz­tem. Két nő­vér tér­delt mel­let­te a pad­lón, hal­kan su­tyo­rog­tak ne­ki. Az egyi­kük az or­ra és a szá­ja elé tar­tot­ta a masz­kot, a má­sik las­san, kör­kö­rö­sen masszí­roz­ta a há­tát. A nő­vé­rek egy pil­la­nat­ra fel­néz­tek, hogy az or­vos jött-e meg, de ami­kor lát­ták, hogy nem, foly­tat­ták a mun­ká­ju­kat.

      – Úgy, úgy, úgy, szí­vem – búg­ták.

 

Azon a reg­ge­len, ami­kor át­vit­ték a te­me­tő­be, ahol Al Jolson is nyug­szik, be­irat­koz­tam egy „Nem aka­rok fél­ni a re­pü­lés­től” kur­zus­ra.

      – Mi­től fél a leg­job­ban? – kér­dez­te az ok­ta­tó, mi­re azt fe­lel­tem, hogy:

      – At­tól, hogy el­vég­zem ezt a kur­zust, és még min­dig fé­lek.

 

Egy po­hár vi­zet tar­tok éj­sza­ka az éj­je­li­szek­ré­nyen, hogy meg tud­jam ál­la­pí­ta­ni: a föld reng-e a par­ton, vagy csak én re­me­gek.

 

Hogy mi­re em­lék­szem?

      A lé­nyeg­te­len dol­gok­ra, ami­ket hal­lok: hogy Bob Dylan anyu­ká­ja ta­lál­ta fel a hi­ba­ja­ví­tót, hogy huszonhárom embernek kell lennie egy szo­bá­ban ahhoz, hogy öt­ven szá­za­lék esél­­lyel es­sen ugyan­ar­ra a nap­ra ket­te­jük szü­le­tés­nap­ja. Kit ér­de­kel, hogy igaz-e, vagy sem? A fe­jem te­le szi­vac­­csal, ami ma­gá­ba szív­ja az in­for­má­ci­ót. Más nem szi­vá­rog át.

      Át­né­zem a rész­le­te­ket, ho­gyan mu­tat­nak, ha új­ra el­me­sé­lem a tör­té­ne­tet: a csó­kot a géz­masz­kon át, a sá­padt ke­zet, ahogy meg­iga­zít­ja a pa­ró­kát. Már ak­kor ész­re­vet­tem őket, ami­kor meg­tör­tén­tek, nem utó­lag jut­nak eszem­be – bár nem ér­tem, mi­ért ta­nul­hat­nánk töb­bet ab­ból, ha vis­­sza­te­kin­tünk va­la­mi­re, mint ab­ból, ha ép­pen rá­pil­lan­tunk.

      Még az is le­het, azt mon­dom majd, ott ma­rad­tam éj­sza­ká­ra.

      És ki tud­ná biz­ton ál­lí­ta­ni, hogy nem így tör­tént?

 

A csim­pánz jár az eszem­ben, aki a ke­zé­vel be­szélt.

      A kí­sér­let so­rán kis­csim­pán­za szü­le­tett. Kép­zeld csak el idom­ár­jai lel­ke­se­dé­sét, ami­kor a csim­pánz­ma­ma ma­gá­tól kez­dett el az új­szü­lött­nek mu­to­gat­ni.

      Ba­ba, iszik, tej.

      Ba­ba, ját­szik, lab­da.

      És ami­kor a ba­ba meg­halt, az anya ott állt a test mel­lett, rán­cos ke­ze egy ál­lat ke­cses­sé­gé­vel járt a le­ve­gő­ben: ba­ba, gye­re, ölel, ba­ba, gye­re, ölel – fo­lyé­ko­nyan be­szél­ve im­már a bá­nat nyel­vét.

 

Sá­ri B. Lász­ló for­dí­tá­sa

 

-----

1     Le­for­dít­ha­tat­lan szó­já­ték: egy­szer­re je­lent „ren­det­len ott­hont”, és utal a ten­ger­já­ró ha­jók tör­zsé­nek azon kö­zép­ső ré­szé­re, mely a víz­vo­nal fö­lött be­szű­kül, így lát­va el hul­lám­tö­rő és víz­el­ve­ze­tő funk­ci­ót.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs