Beninbe a nor­vég mis­­szi­o­ná­ri­u­sok te­hát Ele­fánt­csont­part­ról jöt­tek át. Ahol ko­ráb­ban éve­kig ki­tar­tot­tak a pol­gár­há­bo­rús ál­la­po­tok kö­zött, ám mi­u­tán több­ször ki­fosz­tot­ták őket, és a Nor­vé­gi­á­ban ös­­sze­gyűj­tött ado­má­nyok na­gyob­bik ré­szét az emész­tet­te fel, hogy el­ra­bolt mun­ka­tár­sa­i­kat új­ra és új­ra ki­vált­sák a ge­ril­lák­tól, kény­te­le­nek vol­tak ma­guk­ra hagy­ni, és Jé­zus Krisz­tus gon­dos­ko­dá­sá­ra bíz­ni azt a né­hány test­vé­rü­ket, akik a he­lyi mu­zul­mán benn­szü­löt­tek kö­zül ki­ke­resz­tel­ked­tek.

Cotonou-ban bé­ke az ép­pen volt, de ér­dek­lő­dés an­nál ke­ve­sebb. Az el­ső év­ben alig lé­zeng­tek né­há­nyan a bib­lia­órá­kon. Túl­sá­go­san nagy volt a nyu­ga­lom a misz­­szi­ó­ban. Bot­rány csak egy­szer tört ki majd­nem, ami­kor a beniniek ös­­sze­szó­lal­koz­tak egy­más kö­zött, hogy a Noé bár­ká­ja alatt hul­lám­zó víz va­jon édes volt-e in­kább vagy sós. A leg­több­jük ka­to­li­kus­nak volt ke­resz­tel­ve, és bár a vudu szel­le­mek ta­ná­csai sze­rint él­ték a min­den­nap­ja­i­kat, azért el­jár­tak mi­sé­re is, így a kér­dés meg­íté­lé­sé­ben min­den­ki sa­ját ma­gát tar­tot­ta a leg­il­le­té­ke­sebb­nek. A misszió tit­ká­ra a tett­le­ges­ség el­sza­ba­du­lá­sa előt­ti utol­só pil­la­nat­ban elő­kap­ta a gi­tár­ját, és be­le­kez­dett egy dal­ba Jé­zus Krisz­tus sze­re­te­té­ről. Öb­lös hang­ja túl­har­sog­ta az or­dí­to­zást, és a vi­tat­ko­zók még­se es­tek egy­más­nak, sőt a má­so­dik dal­ra, ami­ben már a Szent­lel­ket di­csér­te, töb­ben rin­ga­tóz­ni kezd­tek, vé­gül pe­dig kö­zös tánc ke­re­ke­dett. Az ös­­sze­jö­ve­telt zá­ró cso­ko­lá­dés muffint, híg, nor­vég ká­vét kor­tyol­va hoz­zá, már min­den­ki jó­ked­vű­en töm­te ma­gá­ba.

Egy má­sik al­ka­lom­mal az egyik mis­­szi­o­ná­ri­us elő­adá­sát Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sá­ról egy kar­valy­or­rú szu­dá­ni fér­fi sza­kí­tot­ta fél­be, aki mel­les­leg hasz­nált ro­bo­gók Beninbe va­ló be­ho­za­ta­lá­val fog­lal­ko­zott. Azt ál­lí­tot­ta, ő ma­gá­tól a kartúmi kopt met­ro­po­li­tá­tól tud­ja, hogy Jé­zust nem tet­ték sír­ba, nem on­nét tűnt el har­mad­na­pon. Ha­nem ha­lá­la után né­hány órá­val a holt­test még ott a ke­resz­ten ki­nyi­tot­ta a sze­mét, ki­szed­te lá­bá­ból, te­nye­ré­ből a szö­ge­ket, mint a kak­tusz­tüs­két, le­má­szott, be­ment Je­ru­zsá­lem­be, ahol azt a zsi­dó fő­pa­pot, a Ka­li­fát vagy kit a sza­kál­lá­nál fog­va vé­gig­húz­ta a vá­ro­son, majd egye­ne­sen a po­kol leg­mé­lyebb bugy­rá­ba ha­jí­tot­ta. A kar­valy­or­rú ál­tal elő­a­dott apok­rif fel­tá­ma­dás-tör­té­net na­gyobb tet­szést ara­tott a je­len­lé­vők kö­zött, mint a ka­no­ni­zált, amit a mis­­szi­o­ná­ri­us ko­ráb­ban elő­a­dott. Ezt a mis­­szi­o­ná­ri­us, úgy tűnt, nem ve­szi a szí­vé­re, ki­für­kész­he­tet­len arc­ki­fe­je­zés­sel hüm­mö­gött a kar­valy­or­rú me­sé­je alatt. Ami je­lent­het­te azt, hogy ő is is­me­ri a fel­tá­ma­dás­nak ezt a vál­to­za­tát, és tu­laj­don­kép­pen el­fo­gad­ja, mint le­het­sé­ges ver­zi­ót, de azt is, hogy el­uta­sít­ja és is­ten­ká­rom­lás­nak tart­ja. Úgy ke­zel­te a vé­le­mé­nyét, mint egy iga­zi nor­vég: sa­ját sze­mé­lyes tu­laj­do­ná­nak te­kin­tet­te, és nem osz­tot­ta meg sen­ki­vel.

A mis­­szi­o­ná­ri­us fe­le­sé­gek há­zi­mun­ka-tan­fo­lya­mát is gyé­ren lá­to­gat­ták. Oda az as­­szo­nyok jár­tak el Ma­dame Betty ve­ze­té­sé­vel, és meg­ta­nul­ták, hogy ho­gyan for­gas­sák a kö­tő­tűt. Az el­ké­szült gyapjúzokninak mind­egyi­kük vég­te­le­nül örült, és ott­hon a la­kás leg­főbb dí­sze­ként ló­gat­ta fel a pla­fon­ra. An­nál is büsz­kéb­ben mu­to­gat­ták a ven­dé­ge­ik­nek, mi­vel ná­lunk a leg­töb­ben me­zít­láb vagy szan­dál­ban jár­nak, és még an­nak is, aki meg­en­ged­he­ti ma­gá­nak, hogy ci­pőt ve­gyen, fe­les­le­ges lu­xus, hogy rá­adá­sul zok­nit húz­zon.

A mis­­szi­o­ná­ri­u­sok je­len­lé­te te­hát nem ma­radt ész­re­vét­len, de a szal­ma­te­tő­vel fe­dett ha­rang­láb, ame­lyet azért emel­tek a mis­­szió ud­va­rán, hogy alat­ta ke­resz­tel­jék át a meg­tér­te­ket, el­ha­gyat­va ázott a mon­szun­eső­ben.

Mert ugyan mi­lyen esé­lye van an­nak, aki evan­gé­li­kus­ként leg­elő­ször hal meg Beninben?, kér­dez­ték egy­más­tól a mis­­szi­ó­ba lá­to­ga­tó he­lyi­ek. Az örök­élet­ben már ve­le van a fel­tá­madt Jé­zus Krisz­tus, de ad­dig ha­lott­ként mi­hez kezd egy szál ma­gá­ban? Re­mény­ked­jen, tár­sa­ság után só­vá­rog­va, ma­gá­nyo­san, hogy meg­hal nem­so­ká­ra egy má­so­dik, egy har­ma­dik, egy ne­gye­dik evan­gé­li­kus? És ha már töb­ben van­nak is? A ko­ráb­ban meg­hal­tak tö­me­ge­i­hez ké­pest még ak­kor is csak ma­rok­nyi­an lesz­nek, és leg­job­ban te­szik, ha fe­gyel­me­zet­ten fek­sze­nek to­vább a lan­gyos, benini föld­ben, és tü­rel­me­sen meg­vár­ják a Fel­tá­ma­dást, mi­köz­ben leg­na­gyobb bos­­szú­sá­guk­ra a fé­lig vudu, fé­lig ka­to­li­kus ha­lot­tak ked­vük­re sé­ta­fi­kál­nak fö­löt­tük.

Az­tán vá­rat­la­nul még­is meg­lett az el­ső evan­gé­li­kus ha­lott.

A nor­vég mis­­szi­o­ná­ri­u­sok Ele­fánt­csont­par­ton mahu törzs­be­li mu­zul­má­no­kat té­rí­tet­tek. Így, ami­kor meg­ér­kez­tek hoz­zánk Cotonou mel­lé, az anya­nyelv­ükön és az an­go­lon kí­vül leg­in­kább még a ná­lunk tel­je­sen is­me­ret­len mahu nyel­ven be­szél­tek, fran­ci­á­ul csak a leg­ele­mibb szin­ten. A töb­bi be­vett nyel­ven, fonul, jorubául vagy minául pe­dig meg­szó­lal­ni sem tud­tak. Sze­ren­csé­jük­re azon­ban itt­lét­ük el­ső nap­ja­i­ban ke­zel­ni kezd­ték a lep­rá­ját egy nagy­da­rab, jó ke­dé­lyű kő­mű­ves­nek, aki­ről nem csak az de­rült ki, hogy imád be­szél­ni, ha­nem az is, hogy szü­le­tett nyelv­zse­ni. Nem­csak an­go­lul és fran­ci­á­ul cse­ve­gett fo­lyé­ko­nyan, nem­csak a Cotonou kör­nyé­kén hasz­ná­la­tos mind­egyik benn­szü­lött nyel­ven, de még nor­vé­gul is el­bol­do­gult. An­nak kö­szön­he­tő­en, hogy hó­na­po­kig dol­go­zott ko­ráb­ban nor­vé­gok­nak, akik az or­szág­hoz tar­to­zó kon­ti­nen­tá­lis ta­lap­za­ton, a ten­ger alatt geo­ló­gi­ai ku­ta­tá­so­kat vé­gez­tek an­nak a benini kor­mány­nak a meg­bí­zá­sá­ból, amely két­éven­te ad ki köz­le­ményt, mi­sze­rint a kö­zel­jö­vő­ben meg fog­ják erő­sí­te­ni a hírt, hogy Benin óri­á­si kő­olaj- és föld­gáz­me­zők­kel ren­del­ke­zik, és a vi­lág leg­sze­gé­nyebb or­szá­gai kö­zül ka­ta­pul­tál­ni fog a vi­lág leg­gaz­da­gabb, olaj­ter­me­lő or­szá­ga­i­nak exk­lu­zív klub­já­ba.

A lep­rás kő­mű­ves, Eric fő­nye­re­mény volt a mis­­szi­o­ná­ri­u­sok­nak. Ve­le vi­gasz­tal­ta őket az Úr az Ele­fánt­csont­part­ról va­ló kény­te­len eva­ku­á­lá­su­kért. Eric hoz­zá­juk sze­gő­dött min­de­nes­nek. A hi­va­ta­lok­ba, ahol in­téz­ni­va­ló­juk akadt, el­kí­sér­te őket, tol­má­csolt ne­kik a bib­lia­órán, a há­zi­mun­ka-tan­fo­lya­mon, nyír­ta a fü­vet a kert­ben, és őriz­te a mis­­szió épü­le­tét éj­sza­ka.

Vég­te­le­nül há­lás volt, ami­ért fog­lal­koz­tak a lep­rá­já­val, amit még az egyik rossz­in­du­la­tú szom­széd­ja kül­dött rá haj­dan egy fa­lu­si vudu szel­lem se­gít­sé­gé­vel. Eric vá­la­szul a szom­széd­ra vérhast kül­dött vis­­sza egy má­sik fa­lu­si vudu szel­lem­mel. A szom­széd hi­á­ba halt be­le ké­sőbb az így ka­pott vér­has­ba, a lep­rát már egyik szel­lem se vit­te el. Eric bi­zal­ma meg­ren­dült a vuduban. A mis­­szi­o­ná­ri­u­sok jó­zan gon­dol­ko­dá­sú, de sze­re­tő Jé­zus Krisz­tu­sát ezért nagy lel­ke­se­dés­sel fo­gad­ta. De ar­ra, hogy egy szál ma­gá­ban evan­gé­li­kus le­gyen Beninben, ő sem vál­lal­ko­zott. Ha­bo­zott, mint a töb­bi­ek, mint Ma­dame Betty is, aki nem­rég ka­to­li­zált, és még rös­tell­te vol­na ma­gát a cotonou-i püs­pök úr előtt, hogy olyan gyor­san át­tér.

Így ke­resz­te­lés nél­kül kö­szön­tött be az el­ső Hús­vét a nor­vég mis­­szi­ó­ba. A mis­­szi­o­ná­ri­u­sok fel­adat hí­ján ha­za­re­pül­tek, hogy sífussanak vég­re a nap­sü­tés­től szik­rá­zó ha­von, és a ter­mo­szuk for­ró ká­vé­val te­li ku­pak­ját két ma­rok­ra fog­va imád­koz­za­nak Is­ten­hez a gyö­nyö­rű nor­vég ter­mé­szet­ben. Nem vol­tak csa­ló­dot­tak. Érez­ték, hogy oda­lent Dé­len egy­re töb­bek lel­ke meg­nyí­ló­ban van az Evan­gé­li­um fe­lé. Ar­ra szá­mí­tot­tak, hogy a nagy át­tö­rés, a tö­me­ges meg­té­rés a kö­vet­ke­ző Hús­vét­kor kö­vet­ke­zik be.

Az Úr­ba ve­tett nagy bi­za­lom­mal tér­tek vis­­sza a va­ká­ci­ó­juk­ról Beninbe. Észak hi­de­ge, mint át­tet­sző gló­ria a hos­­szú re­pü­lő­úton egész vé­gig ott csil­lo­gott a fe­jük fö­lött. Utol­só kris­tá­lya ak­kor ol­vadt el, ami­kor a ta­xi, amely a cotonou-i rep­tér­ről be­hoz­ta őket, meg­állt a mis­­szió épü­le­te előtt. Eric-kel utol­já­ra Os­ló­ból si­ke­rült szót vál­ta­ni­uk te­le­fo­non, az­óta hi­á­ba csö­rög­tek rá a kér­dé­se­ik­kel több­ször is a hos­­szú­ra nyú­ló vá­mo­lás alatt, nem vet­te fel a mo­bil­ját.

Pe­dig min­den jel sze­rint vár­ta őket. A tró­pu­si est­ben, amely egész év­ben min­dig ugyan­azon az órán száll le, a ka­pu két ol­da­lán kor­moz­va égett a rossz ni­gé­ri­ai pet­ró­le­um a mé­cses­ben, hogy nor­vég szo­kás sze­rint je­lez­ze, ven­dé­get vár a ház. A kert gye­pét fris­sen nyír­ták, a ház­ban ra­gyo­gott min­den a ta­ka­rí­tás­tól, az ol­tá­ron a Bib­lia az az­na­pi ige­hely­nél volt ki­nyit­va. Ép­pen csak Eric nem volt se­hol.

Vé­gül a ga­rázs­ban ta­lál­ták meg, el­nyúl­va fe­küdt az au­tó mel­lett. A sö­tét­ben elő­ször azt hit­ték, sze­re­lés köz­ben olaj öm­lött ki rá, az gyűlt tó­csá­ba alat­ta. Csak ami­kor ki­húz­ták az ár­nyék­ból a lám­pa­fény­re, ak­kor lát­ták, hogy a sa­ját vé­ré­ben he­vert. Hi­á­ba pró­bál­ták fel­élesz­te­ni, Eric nem tért ma­gá­hoz. Ma­dame Betty és a mis­­szió tit­ká­ra be­hoz­ták a fran­cia kór­ház­ba, ahol még az­nap éj­sza­ka meg­mű­töt­ték gyo­mor­vér­zés­sel. Más­nap dél­előtt az al­ta­tás­ból fel­éb­red­ve vis­­sza­nyer­te az esz­mé­le­tét. Mi­u­tán jó­zan íté­lő­ké­pes­sé­ge bir­to­ká­ban egy­ér­tel­mű­en ki­fe­jez­te az aka­ra­tát, hogy be akar lép­ni a Nor­vég Evan­gé­li­kus Egy­ház­ba, meg­ke­resz­tel­ték, éle­té­ben elő­ször és utol­já­ra két szín alatt úr­va­cso­rát vett, és dél­után­ra meg­halt.

Ügye­let­ben vol­tam az­nap éj­sza­ka. As­­szisz­tens­ként se­gí­tet­tem a mű­tő­ben, ahol Eric gyom­rá­ból ki­vág­ták a per­fo­rá­ló­dott részt, majd a gyom­rot vis­­sza­varr­ták. A vá­rat­lan mű­té­tet le­szá­mít­va nyu­god­tan telt az éj­sza­ka a kór­ház­ban, haj­na­lig több­ször át tud­tam men­ni az in­ten­zív osz­tály­ra Erichez, aki­nek az ágya mel­lett Ma­dame Betty és a mis­­szi­o­ná­ri­u­sok együtt vir­rasz­tot­tak.

Eric el­vesz­té­se után a nor­vég mis­­szió éle­te gya­kor­la­ti­lag meg­bé­nult. A misz­­szi­o­ná­ri­u­sok kö­zül sen­ki nem tu­dott elég jól fran­ci­á­ul, hogy to­vább­gör­ges­se az in­té­zen­dő­ket a hi­va­ta­lok­ban, ve­zes­se a bib­lia­órát, és meg­tart­sa a há­zi­mun­ka-tan­fo­lyam vé­gén az áhí­ta­tot. Ma­dame Betty a fér­jén, az alprefektuson ke­resz­tül ugyan szer­zett egy fonbé fér­fit, aki­nek ki­fo­gás­ta­lan volt a fran­ci­á­ja, és fo­lyé­ko­nyan be­szélt an­go­lul, de ha­mar ki­de­rült ró­la, hogy a sa­ját fan­tá­zi­á­ját kö­vet­ve he­tet-ha­vat ös­­sze­hord tol­má­cso­lás cí­mén, és rá­adá­sul kleptomán.

Ericnek sze­ne­gá­li be­ván­dor­ló­ként nem volt ro­ko­na Beninben, a mis­­szi­o­ná­ri­u­sok­ra ma­radt, hogy el­te­mes­sék, most már úgy is, mint az el­ső benini evan­gé­li­kus ha­lot­tat. A mis­­szió tit­ká­ra jött be a kór­ház­ba a holt­test­ért, és mi­vel an­go­lul én ér­tet­tem ve­le leg­job­ban szót a se­bé­sze­ten a fran­cia nyel­vű kór­há­zi­ak kö­zül, se­gí­tet­tem ne­ki az ilyen­kor szo­ká­sos nyom­tat­vá­nyok ki­töl­té­sé­ben, és át­kí­sér­tem az iro­dá­ba, ahol súg­tam, ki­nek men­­nyi bak­sist ad­jon, hogy meg­sze­rez­ze a kö­te­le­ző alá­írá­so­kat és pe­csé­te­ket. Ami­kor a te­met­ke­zé­si vál­lal­ko­zó vé­gül rá­csap­ta a fur­gon hát­só aj­ta­ját a ko­por­só­ra, amely­ben Eric holt­tes­te lég­men­te­sen le­zár­va he­vert, és el­bú­csúz­tunk, meg­ígér­tem ne­ki, hogy más­nap dél­után mun­ka vé­gez­té­vel el­kí­sé­rem a cotonou-i pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal­ba.