Tom­pa And­rea: Több tu­cat drá­ma szer­ző­je vagy, újabb da­ra­bo­dat, a Prí­ma kör­nyé­ket eb­ben a sze­zon­ban mu­tat­ták be. Hos­­szú szín­há­zi gya­kor­la­ti pá­lyád van, dra­ma­turg­ként, igaz­ga­tó­ként dol­goz­tál. Még­is több­ször hal­lot­tam tő­led, hogy nem sze­re­ted a szín­há­zat. Ho­gyan fér meg ez ben­ned – drá­má­kat ír­ni, de a szín­há­zat még­sem ked­vel­ni.

Spiró György: A drá­ma mint iro­dal­mi mű­faj lé­te­zik az agyam­ban. Nem va­gyok szín­há­zi em­ber, vé­let­le­nül ke­ve­red­tem be­le. Na­gyon szép idő­ket töl­töt­tem Ka­pos­vá­ron: az a ti­zen­egy év, amíg ott dra­ma­turg vol­tam, ki­vé­te­les volt, nem­csak azért, mert olyan nagy­sze­rű volt a szín­ház – bár az volt –, de el­ső­sor­ban az em­be­rek vol­tak nagy­sze­rű­ek. Te­het­sé­ges, in­tel­li­gens ban­da ve­rő­dött ös­­sze, jó volt köz­tük len­ni. De nem mond­ha­tom, hogy amíg szín­há­zon be­lül él­tem mint dra­ma­turg vagy igaz­ga­tó, jobb da­ra­bo­kat ír­tam vol­na, mint előt­te vagy utá­na. Ez ná­lam nem így függ ös­­sze. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben a szín­ház még szű­kí­tet­te is a drá­ma­írói fan­tá­zi­á­mat, ami­kor rá­jöt­tem, hogy mi­lyen va­ló­sá­gos le­he­tő­sé­gek kö­zött mu­tat­nak be egy-egy mű­vet. Ko­ráb­ban ez­zel nem tö­rőd­tem, ahogy az­óta sem igen. Leg­fel­jebb nem mu­tat­ják be, at­tól még a drá­mát meg le­het ír­ni. Nem ál­lí­tom, hogy tel­je­sen szín­ház­ide­gen va­gyok, de van ben­nem va­la­mi ide­gen­ség. Én a szín­há­zat mint mű­fajt nem ked­vel­tem an­­nyi­ra, mint a jö­ven­dő drá­ma­írók szok­ták. Ne­kem az ope­ra volt a szín­ház, nyolc évig ze­nél­tem, ope­ra­bér­le­tünk volt. Gye­rek- és if­jú­ko­rom­ban cso­dál­koz­tam is, hogy ha már szín­ház, mi­ért nem éne­kel­nek és tán­col­nak ben­ne. Mi­nek szö­ve­gel­nek pusz­tán? Ope­ra­köny­ve­ket ír­tam vol­na in­kább, ope­ra­sze­rű­sé­get kép­zel­tem a szín­pa­don. A leg­jobb da­rab­ja­im­ban ez a ze­ne­i­ség meg is van.

A szín­há­zi ta­pasz­ta­lat te­hát szű­kí­tet­te a fan­tá­zi­ád.

Le­nyírt olyan le­he­tő­sé­ge­ket, ame­lyek­nek nem baj, ha ben­ne van­nak a da­rab­ban.

Heiner Müller sze­rint csak azok a drá­ma­írók ér­de­ke­sek, akik egy­ál­ta­lán nem tö­rőd­nek a szín­pad le­he­tő­sé­ge­i­vel, sza­bá­lya­i­val, nem is­me­rik az anya­gi, fi­zi­kai kor­lá­to­kat.

Olyan da­rab­szer­ző­nek, aki a mai szín­ház­ból él, mu­száj eze­ket is­mer­nie. De ha va­la­ki úgy dönt, hogy nem eb­ből fog él­ni – ahogy én so­ha nem az írás­ból él­tem –, ak­kor an­nak mind­egy. Azt fi­gyel­tem meg, hogy 5-10 éven­te na­gyon meg­vál­to­zik a szín­pad­sze­rű­ség fo­gal­ma. Aki eb­ből él, an­nak eh­hez al­kal­maz­kod­nia ér­de­mes, aki pe­dig nem, an­nak nem kell ve­le tö­rőd­nie, hi­szen ami most nem szín­pad­sze­rű, le­het, hogy az lesz va­la­mi­kor. De if­jú ko­rom­ban két da­ra­bom kap­csán is meg­pró­bál­tam al­kal­maz­kod­ni a szín­pad kí­vá­nal­ma­i­hoz.

Mi­lyen da­ra­bok vol­tak ezek?

A Han­ni­bál és a Ba­las­si Meny­hárt. A Han­ni­bál­ban sok sze­rep­lő van, és min­den­ki fér­fi, a Ba­las­si Meny­hárt in­kább af­fé­le cse­lek­mény­te­len őrü­let, az­óta sem ad­ták őket elő. A Víg­szín­ház­ban Rad­nó­ti Zsu­zsa na­gyon ked­ve­sen fog­lal­ko­zott ve­lem mint if­jú szer­ző­vel, és tő­le meg Horvai Ist­ván­tól jó ta­ná­cso­kat kap­tam, ho­gyan pró­bál­jam szín­pad­sze­rű­vé ten­ni őket. Meg is tet­tem. Ké­sőbb Kecs­ke­mé­ten Ruszt Józsefék drá­ma­pá­lyá­za­tot hir­det­tek. Az el­ső dí­jat nem ad­ták ki, gon­do­lom, hogy ne kell­jen be­mu­tat­ni a drá­mát, de a má­so­dik díj az enyém lett, ko­moly pénz­ju­ta­lom­mal. Ké­sőbb esz­mél­tem, hogy té­ve­dés­ből nem a szín­pad­sze­rű­vé át­dol­go­zott ver­zi­ó­kat küld­tem el, ha­nem az ere­de­tit; Forgách And­rás volt az előzsűri, meg­mu­tat­ta a lek­to­ri vé­le­mé­nye­ket. Ös­­sze­ha­son­lí­tot­tam a Han­ni­bál és a Ba­las­si Meny­hárt két vál­to­za­tát, és ki­de­rült, hogy az ere­de­ti ver­zió volt a jobb. Ez nem a szín­ház hi­bá­ja; ők be­csü­let­tel pró­bál­koz­tak ve­lem, de én re­mény­te­len vol­tam. Job­ban jár­tam, ami­kor nem tö­rőd­tem a szín­ház sza­bá­lya­i­val – még az is elő­for­dult, hogy még­is be­mu­tat­ták az ilyen da­ra­bo­kat.

A szín­ház­ide­gen­sé­ged mű­fa­ji kér­dés, vagy em­be­ri-sze­mé­lyi­ség­be­li is? Hi­szen a szín­ház kö­zös­sé­gi al­ko­tás, ezért kö­zös­sé­gi együtt­mű­kö­dést fel­té­te­lez. A pró­za­írás ma­gá­nyos mű­faj.

Va­ló­szí­nűbb, hogy tra­di­ci­o­ná­lis, kon­zer­va­tív író­ként kezd­tem ír­ni, és az is ma­rad­tam.

Mit ér­tesz kon­zer­va­tív írón?

Azt, hogy az író ar­ra va­ló, hogy az egész mű­vet ő al­kos­sa meg, az ele­jé­től a vé­gé­ig. Tá­mo­ga­tom azo­kat a szín­há­zi al­ko­tás­mó­do­kat, ami­kor a szer­ző együtt­mű­kö­dik a ren­de­ző­vel, de nem gya­ko­rol­tam, és nem is va­gyok rá al­kal­mas. Író tí­pu­sú szer­ző va­gyok, aki­vel nem le­het mit kez­de­ni a szín­ház­ban. Mint dra­ma­turg bol­do­gan szol­gál­tam má­sok cél­ja­it, szán­dé­ka­it egy tár­su­lat­ban, ez több­ször is meg­tör­tént. De mint író, nem má­sod­he­ge­dűs va­gyok egy tár­su­lat­ban, ha­nem én va­gyok az…

… Is­ten.

Igen. Er­ről nem tu­dok le­mon­da­ni. Kí­vá­na­lom­ra re­me­kül tud­tam dal­szö­ve­get ír­ni, át­ír­ni, húz­ni, adap­tál­ni, de mint író nem tu­dok így mű­köd­ni.

Ezen ér­tem azt, hogy sze­mé­lyi­ség­jegy is – a kö­zös­sé­gi mun­ká­hoz együtt­mű­kö­dés kell.

Ma már az iro­da­lom­ban is nyu­ga­ti min­tá­ra meg­je­lent a kö­zös­sé­gi, meg­ren­de­lés­re va­ló al­ko­tás. Va­la­ki je­lent­ke­zik egy öt­let­tel egy ki­adó­ban, a szer­kesz­tő kér egy szi­nop­szist. Pon­to­san úgy, mint a film­nél. Ez­után el­kez­dik kö­zö­sen fej­lesz­te­ni a mű­vet, mi­lyen ka­rak­te­rek kel­le­nek be­le, mi­lyen szi­tu­á­ci­ók. Ame­ri­ká­ban mű­kö­dik ez, sőt, Né­met­or­szág­ban is.

Itt ezt a szép­iro­da­lom­ban ne­héz el­kép­zel­ni.

Si­ker­köny­vek­nél itt is csi­nál­ják. Ipa­ri mó­don. Az a kéz­mű­ipar, amit én csi­ná­lok, a vi­lág­ban már nem jel­lem­ző. En­gem csak az ér­de­kel, amit én ki tu­dok ta­lál­ni. Szá­mom­ra na­gyon fon­tos, hogy ne ha­tár­idő­re dol­goz­zak, nem szok­tam szer­ződ­ni sem. Meg­írom, be­adom a szín­ház­nak, ha kell, jó, ha nem, úgy is jó. Ez ar­cha­i­kus tí­pu­sú mű­kö­dés, de ha az em­ber elég ki­tar­tó és ma­kacs, mint én, ak­kor be­jö­het.

Ha nem fon­tos, hogy elő­ad­ják a da­ra­bod vagy sem, ak­kor mi iz­gat va­ló­já­ban? Hi­szen da­ra­bot nem ol­vas­nak, nem is na­gyon ad­nak ki. Re­gényt ír­ni más, an­nak még le­het­nek ol­va­sói.

A da­rab­ban az a tét, hogy én meg tu­dom-e ír­ni. A töb­bi nem ér­de­kel.

Ezek sze­rint so­ha nem ír­tál meg­ren­de­lés­re?

De ír­tam: Az Im­posz­tort Ma­jor Ta­más meg­ren­de­lé­sé­re ír­tam. Ha nem ő ké­ri, nem ír­tam vol­na meg. És meg­ren­de­lés­re ír­tam a Csir­ke­fe­jet is, ott Gobbi Hil­dá­nak kért da­ra­bot Szé­kely Gá­bor.

Ezek a leg­na­gyobb drá­mai si­ke­re­id.

Igen. És meg­ren­de­lés­re ír­tam a Hon­de­rűt, amit Kerényi Im­re kért Tol­nai Klá­ri szá­má­ra. De per­sze vol­tak fel­ké­ré­sek, ame­lyek­nek nem tet­tem ele­get. Meg­ren­de­lés­re ír­ni ak­kor jó, ami­kor tár­su­lat­ban le­het gon­dol­kod­ni. És az is iz­gal­mas, ami­kor olyan szí­nész­ben kell gon­dol­kod­ni, aki­ről én ma­gam nem gon­dol­kod­nék. Rá­adá­sul olyan da­ra­bo­kat kér­tek, ami­lye­ne­ket ma­gam­tól nem ír­tam vol­na meg. Te­hát gaz­da­gabb lett az élet­mű­vem.

Egy té­ma, egy öt­let egy­ből meg­ta­lál­ja a mű­fa­ját, hogy drá­ma vagy re­gény lesz be­lő­le, vagy csúsz­kál a fe­jed­ben, ke­re­si a mű­fa­ját?

Van, ami­kor csúsz­kál, van, ami­kor egy­ér­tel­mű. Volt, hogy drá­má­nak akar­tam va­la­mit meg­ír­ni, és re­gény lett be­lő­le. A Fog­sá­got drá­má­nak gon­dol­tam el, ahogy a Fe­le­ség­ver­senyt is, amit ere­de­ti­leg egy arisz­to­pha­né­szi víg­já­ték­nak kép­zel­tem, de meg­állt ben­nem a té­ma fej­lő­dé­se. Ilyen­kor le­het, hogy mű­fajt kell vál­ta­ni. Per­sze, sú­lyo­sabb gon­dok is le­het­nek, és ak­kor az egé­szet ki le­het dob­ni. Sok da­ra­bot és két re­gényt dob­tam ki így.

Ami­kor a Fe­le­ség­ver­seny úgy­mond mű­fajt vál­tott, mi­lyen fá­zis­ban volt? Fej­ben tar­tot­tad, vagy már va­la­men­­nyit meg is ír­tál be­lő­le?

Nem volt meg­ír­va, de ki volt dol­goz­va: sze­rep­lők, öt­le­tek, sok min­den.

Jegy­ze­telsz, vagy gon­dol­kodsz csak raj­ta?

Na­gyon rossz a me­mó­ri­ám, vagy na­gyon sze­lek­tív, ar­ra nem bíz­ha­tom, min­dent le kell ír­nom, sú­lyo­san jegy­ze­te­lek. A leg­jobb öt­le­tek fél­álom­ban jön­nek, gyor­san fel kell ír­ni. Ilyen­kor, fél­álom­ban va­la­mi gát át­sza­kad, hir­te­len meg­je­len­nek dol­gok.

És tu­dod-e sze­ret­ni a szín­há­zat? Ami­kor nem a te da­ra­bo­dat játs­­szák.

A jó szín­há­zat igen. Lát­tam éle­tem so­rán öt-hat iga­zán meg­rá­zó elő­adást. Azok őrü­le­te­sek vol­tak.

Mik vol­tak ezek?

Andrzej Wajda két elő­adá­sa, ezek nagy ha­tás­sal vol­tak rám: az Ör­dö­gök a krak­kói Stary Teatrban. Jan Nowicki el­ké­pesz­tő volt ben­ne, a má­sik Wyspiański No­vem­be­ri éj cí­mű drá­má­ja volt, ugyan­csak az ő fő­sze­rep­lé­sé­vel. Ek­kor dön­töt­tem el, hogy len­gyel drá­má­val, iro­da­lom­mal sze­ret­nék fog­lal­koz­ni; 1972-ben vol­tunk.

Már tud­tál len­gye­lül?

Igen, de a len­gyel szín­ház, drá­ma még nem volt fon­tos ak­kor szá­mom­ra. Úgy dön­töt­tem, oda uta­zom, aho­va le­het, és olyan nyel­ven fo­gok meg­ta­nul­ni, ami el­ér­he­tő szá­mom­ra, ezért ta­nul­tam ke­le­ti nyel­ve­ket, mert hi­szen nyu­gat­ra nem le­he­tett utaz­ni. Nagy él­mé­nyem volt Peter Stein ren­de­zé­sé­ben a Marie-Luise Fleisser ál­tal a hú­szas évek­ben írott mű, az Ingolstadti tisz­tí­tó­tűz, a má­sik pe­dig egy Kleist-dráma, a Homburg her­ce­ge, ugyan­csak az ő ren­de­zé­sé­ben, Bruno Ganzcal a fő­sze­rep­ben, aki ak­kor még fi­a­tal volt.

Nagy ma­gyar elő­adá­sok is vol­tak, ame­lyek fon­to­sak let­tek szá­mod­ra?

Ka­pos­vá­ron a Marat/Sade, ami­hez ép­pen nem volt sem­mi kö­zöm dra­ma­turg­ként, mert ak­kor ke­rül­tem oda, ami­kor be­mu­tat­ták. Iga­zi szer­tar­tás volt. És lát­tam egy fan­tasz­ti­kus Ljubimov-rendezést, a Mes­ter és Margaritát. Az is szer­tar­tás volt. A vé­gén ha­tás­va­dász mó­don a szí­né­szek be­hoz­ták Bul­ga­kov port­ré­ját, töb­bet is, gyer­tyák­kal, ócs­ka giccs, és még­is zokogtam… meg­ren­dí­tő volt. Ta­lán ezek vol­tak a leg­na­gyobb él­mé­nye­im. És per­sze na­gyon sok jó ma­gyar elő­adást is lát­tam, de ál­ta­lá­ban a szín­ház mér­he­tet­le­nül unal­mas és ér­dek­te­len. Fi­zi­ka­i­lag ros­­szul va­gyok, ha rossz az elő­adás. A re­gényt el­do­bom, ha rossz. A színházban…

… ott kell ül­ni.

Ré­gen ki­men­tem, amíg nem is­mer­tek. Most nem te­he­tem meg. Ez a pol­gá­ri il­le­del­mes­ség bor­zasz­tó.

A szer­zők­nek, al­ko­tók­nak is árt.

Min­den­ki­nek. Emi­att le­he­tő­leg ke­ve­set já­rok, csak a ba­rá­tok da­rab­ja­i­ra, vagy ha na­gyon mond­ják, hogy ér­de­mes.

A szá­mod­ra fon­tos fi­a­tal írók elő­adá­sa­i­ra el­mész?

Igen.

És tudsz ve­lük őszin­te len­ni?

Őszin­te az em­ber csak te­het­sé­ges em­be­rek­kel tud len­ni. Ha meg is sér­tőd­nek, jó­té­kony ha­tás­sal le­het rá­juk.

Látsz te­het­sé­ges szín­pa­di szer­zőt?

Ta­ní­tot­tam drá­ma­írást, köz­tük is van te­het­sé­ges, és igen, van­nak ko­moly szín­pa­di szer­zők. Pél­dá­ul Ham­vai Kor­nél, bár ő már nem olyan fi­a­tal, na­gyon te­het­sé­ges, de az­zal nem ér­tek egyet, hogy bo­hó­za­to­kat ír. Mikó Csa­ba na­gyon te­het­sé­ges drá­ma­író. Tasnádi Ist­ván, Háy Já­nos – tő­le fő­leg a Gézagyereket sze­re­tem.

És hogy lá­tod, most ne­héz el­jut­ni a szín­pa­dig?

Most megint na­gyon ne­héz. Ahogy az én pá­lyám kez­de­te­kor is ne­héz volt. An­nak ide­jén két do­log volt el­kép­zel­he­tet­len: hogy va­la­ki har­minc éves kor alatt szín­pad­ra ke­rül­jön – egyet­len ki­vé­tel volt: Bol­di­zsár Iván fia, sze­gény Mik­lós –, és hogy úgy ke­rül­jön szín­pad­ra, hogy még nem el­is­mert pró­za­író, nincs leg­alább egy si­ke­res re­gé­nye. Rész­ben ezért ír­tam meg az el­ső re­gé­nye­met – ve­gye­nek ko­mo­lyan mint drá­ma­írót.

Tu­da­to­san ír­tál eb­ből a cél­ból re­gényt?

Igen, de volt sze­mé­lyes okom is. Egyéb­ként eszem ágá­ban nem lett vol­na re­gényt ír­ni: hos­­szú, unal­mas, sok mun­ká­val jár. A drá­mát sok­kal ér­de­ke­sebb­nek ta­lál­tam. Az­tán ki­de­rült, hogy te­het­sé­ge­sebb pró­za­író va­gyok, mint drá­ma­író. A drá­má­ban sok min­dent meg­ta­nul­tam, de nem va­gyok szü­le­tett drá­ma­író. Per­sze Pus­kin sem szü­le­tett drá­ma­író, még­is elég jó drá­má­kat írt. A drá­mai konf­lik­tu­sok­hoz szük­sé­ges gon­dol­ko­dás­sal nem szü­let­tem úgy együtt, mint Shakes­peare vagy Kleist. De Cse­hov sem szü­le­tett drá­ma­író, még­is jó. A re­gény meg­je­le­né­se után el­kezd­tek ko­mo­lyan ven­ni, at­tól kezd­ve le­het­tem drá­ma­író. Elég so­ká­ig nem mu­tat­ták be a da­rab­ja­i­mat. Ti­zen­hat éve­sen kezd­tem és har­minc­két éve­sen volt az el­ső be­mu­ta­tóm. Ak­kor már sej­tet­tem, le­het, hogy a pá­lyá­mat mint be­til­tott szer­ző fo­gom be­fe­jez­ni. És tény­leg van rá esé­lyem, de nem za­var.

Ez akár nép­sze­rű­sé­get is hoz­hat.

Nem, hi­szen nem tud­ják meg, mit ír­tam. Van olyan da­ra­bom, amit so­ha nem fog­nak el­ját­sza­ni. De en­gem az ér­de­kel, hogy ös­­sze tu­dom-e hoz­ni – ha igen, szá­mom­ra az a si­ker­él­mény, amel­­lyel nem ve­te­ked­het a kül­ső si­ker.

Mi­köz­ben tel­je­sen meg­vál­to­zott a vi­lág, ma ugyan­olyan ne­héz el­jut­ni a szín­pa­dig egy fi­a­tal szer­ző­nek.

A szín­há­zak anya­gi­lag is ros­­szul áll­nak, ezért óva­to­sak let­tek. Nagy ri­zi­kó olyan szer­zőt be­mu­tat­ni, aki nem fog telt há­za­kat von­za­ni, és hát mi­ért von­za­na telt há­za­kat egy kez­dő szer­ző? Ri­zi­kó a stúdióelőadás, mert csak vi­szi a pénzt. Gya­kor­la­ti­lag meg­szün­tet­ték a füg­get­len szín­há­zak tá­mo­ga­tá­sát, ez­zel a leg­jobb ama­tőr szín­há­za­kat te­szik tönk­re, el­vág­va a szín­há­zi után­pót­lás ne­ve­lé­sét, a mű­vé­szi gon­dol­ko­dá­sú szín­há­zak le­he­tő­sé­gét. Eb­ben a vi­lág­ban fi­a­tal szer­ző­ként szín­pa­di mű­ve­ket ír­ni, nem is tudom…

… ta­lán for­ga­tó­köny­vet ír­ni ros­­szabb.

For­ga­tó­könyv fej­lesz­tés­re még ad­nak pénzt. A film­re min­dig több pénz lesz, mint fi­a­tal szer­zők­re a szín­ház­ban. A te­het­sé­ges em­be­rek el­men­nek mást csi­nál­ni, ezt ti­zen­öt éve lá­tom. El­men­nek reklámszakembernek… En­gem mély­sé­ge­sen nem ér­de­kelt a pénz, min­dig volt ál­lá­som. Ez az én sze­mé­lyes hü­lye­sé­gem. Ezért le­het­tem sza­bad szel­le­mi­leg, de per­sze rab­ság­ban is él­tem. Mint a leg­ros­­szabb di­let­tán­sok, má­so­dik-har­ma­dik mű­szak­ban ír­hat­tam.

Az egye­te­mi pá­lyád előtt is min­dig volt ál­lá­sod?

Ál­ta­lá­ban ket­tő, és még amel­lett is kel­lett ke­res­ni, mert ne­héz volt meg­él­ni. Ilyen ál­do­zat­ra ke­ve­sen ké­pe­sek, de ez fel is za­bál­ja az em­ber ener­gi­á­it és ideg­rend­szer­ét. Van egy má­sik elő­nye is: min­dig ben­ne vol­tam a tár­sa­da­lom­ban, tud­tam, hogy mi zaj­lik Ma­gyar­or­szá­gon, és meg­pró­bál­tam an­nak is utá­na néz­ni, hogy mi zaj­lik Ke­let-Eu­ró­pá­ban. A töb­bi­re nem volt le­he­tő­sé­gem és pén­zem, én ma­gam csak Ma­gyar­or­szág meg a kör­nye­ze­te meg­is­me­ré­sét tud­tam fi­nan­szí­roz­ni. Min­dig ön­fi­nan­szí­ro­zó vol­tam: ha ne­ki­fog­tam egy na­gyobb mun­ká­nak, elő­re ös­­sze kel­lett gyűj­te­ni a pénzt, hogy meg tud­jam csi­nál­ni.

A köz­tu­dat sze­rint sok író azért kezd el szín­ház­ban dol­goz­ni, mert job­ban fi­zet.

Így is van.

Ez té­ged mo­ti­vált?

Nem, de kö­rül­be­lül tíz­szer job­ban fi­zet, mint a pró­za.

Ez elég je­len­tős kü­lönb­ség. Még­is az iro­da­lom na­gyon le­né­zi a drá­mát és a szín­há­zat.

Ma­gyar­or­szá­gon a re­form­kor­ban ala­kult ki ez a hely­zet. Van­nak olyan or­szá­gok, ahol az iro­dal­mi hi­e­rar­chia élén a drá­ma­író áll – pél­dá­ul Len­gyel­or­szág­ban. Ná­luk a ro­man­ti­ka át­vet­te a klas­­szi­ciz­mus ér­ték­rend­jét, amely sze­rint a leg­ma­ga­sabb pi­e­desz­tá­lon a drá­ma­író áll. Ek­kor még nem is volt re­gény, a köl­té­szet is af­fé­le al­ma­nach-köl­té­szet­ként lé­te­zett. A nagy nem­ze­ti tra­gé­dia­írók mind ír­tak ver­se­ket is, de a mai na­pig a len­gyel tu­dat­ban a drá­ma­író a leg­fon­to­sabb az iro­da­lom­ban. Ná­lunk a ro­man­ti­ka ko­rá­ban fő­képp el­be­szé­lő köl­te­ményt ír­tak, amit ta­lán már nem na­gyon kel­lett vol­na. És az­tán jött a re­gény. A 19. szá­zad öt­ve­nes, hat­va­nas éve­i­ben a ro­man­ti­kus drá­ma el­kez­dett ér­dek­te­len­né vál­ni, ez­zel pár­hu­za­mo­san pe­dig győ­zött a bé­csi nép­szín­mű­re ala­po­zott ma­gyar ze­nés víg­já­ték. Szig­li­ge­ti és Szi­ge­ti hi­he­tet­le­nül nép­sze­rű­ek vol­tak. Ezt a mű­fajt a kri­ti­ku­sok le­be­csül­ték, nem szá­mol­tak ve­le. A re­gény ma is fon­tos, de ha va­la­ki szín­ház­ban egy drá­má­val nagy si­kert arat, azt nem ve­szik ko­mo­lyan.

Nincs is drá­ma­kri­ti­ka.

Va­ló­ban. A Luk­ács György-fé­le drá­ma­esz­té­ti­ka – amely sze­rin­tem ma is ér­vé­nyes és fon­tos – nem vesz tu­do­mást az új fej­le­mé­nyek­ről. Cse­hov Luk­ács sze­rint ér­dek­te­len Ib­sen-után­zó. Nem ér­tet­te a mo­dern szín­há­zat és drá­mát, a ka­ba­rét és a ze­nés mű­fa­jo­kat pe­dig le­néz­te. Nem vet­te ész­re, hogy az ope­ra to­vább él az ope­rett­ben, majd a mu­si­cal­ben. Az ki­fe­je­zet­ten jó, hogy nincs drá­ma­írás-kri­ti­ka: így a drá­ma­írók men­te­sül­nek az esz­té­ti­kai kö­te­le­zett­sé­gek alól. Nem ké­rik szá­mon raj­tuk azt, amit a re­gé­nyen és a köl­té­sze­ten igen, azok sok­kal ter­hel­tebb mű­faj­ok. A drá­ma nem szá­mít ide­o­ló­gi­a­i­lag fon­tos­nak.

És nem hi­ány­zik pél­dá­ul ne­ked a kri­ti­kai vissz­hang?

Nem olyan nagy baj, hogy nincs, jobb így, mint­ha len­ne. Ami­re az ide­o­ló­gia rá­te­szi a ke­zét, azt meg­öli. A drá­ma sza­bad. A leg­jobb mű­ve­im azok, ame­lye­ket min­den­nel szem­ben, il­let­ve sem­mit fi­gye­lem­be nem vé­ve hoz­tam lét­re. Ke­vés ilyen mű­vem van.

Ez Heiner Müller el­vá­rá­sa is.

Igen, bár őt ma­gát nem be­csü­löm sok­ra. Ta­valy le­vo­nat for­má­já­ban el kel­lett ol­vas­nom A Bé­ke­csá­szár cí­mű drá­má­mat, 1982-ben je­lent meg. Na­gyon ré­gen nem ol­vas­tam, egy­kor ti­zen­hét évig ír­tam. Azt hi­szem, ha va­la­mi be­lő­lem meg­ma­rad, ak­kor ez lesz az. A töb­bi el­tű­nik. Pró­zát min­dig le­het ír­ni. Olyan re­gé­nye­ket, ami­lye­ne­ket én ír­tam, szok­tak ír­ni má­sok is. Ilyen da­ra­bot azon­ban nem írt sen­ki, nem is fog, én sem ír­tam töb­bet. Ez a mű vol­ta­kép­pen lehetetlen… Egy el­va­kult, ma­kacs, ön­fe­jű őrült ti­zen­hét évi mun­ká­ja ered­mé­nye­képp jött lét­re. Örü­lök, hogy meg­szü­le­tett, mind­egy, hogy ál­ta­lam vagy sem. Ta­lán A Két­fe­jű fe­ne­vad­dal van egy ka­te­gó­ri­á­ban. Sze­rin­tem a leg­jobb ma­gyar drá­mák egyi­ke, a négy vagy öt leg­jobb közt ben­ne van. Nem fog­ják so­ha elő­ad­ni, mert van ben­ne ki­lenc­ven szí­nész, és vers­ben ír­tam. Tel­je­sen be­so­rol­ha­tat­lan, de nem anar­chis­ta. A töb­bi mun­kát más is meg­ír­hat­ta vol­na, bár én ír­tam meg őket. Hos­­szú tá­von ezek­re a fur­csa mű­vek­re épül az iro­da­lom, de az több száz év alatt de­rül csak ki.

Köz­ben van­nak olyan da­rab­ja­id, ame­lye­ket sok­fe­le ját­sza­nak, mint a Prah, ami két sze­rep­lős drá­ma, és sok he­lyen megy kül­föld­ön is. Va­la­ki egy be­szél­ge­té­sen idé­zett té­ged, mint­ha azt mond­tad vol­na, hogy a Rad­nó­ti Szín­ház kö­zön­sé­ge előtt na­gyon ne­héz vol­na ját­sza­ni ezt a da­ra­bot, ak­ko­ra a sza­ka­dék a da­rab­be­li vi­lág és prob­le­ma­ti­ka és a né­ző­té­ren ülők tár­sa­dal­mi osz­tá­lya kö­zött.

A Rad­nó­ti­ban is­te­ni­ek vol­tak a szí­né­szek, jó volt az elő­adás, nyolc­van­hat­szor ment hat évig. A prob­lé­ma nem­csak a Prah, ha­nem mind­azon da­ra­bok ese­té­ben fenn­áll, ame­lyek­ben a pol­gá­ri ré­teg alat­ti ré­te­get áb­rá­zo­lom. Ma­gyar­or­szá­gon az eh­hez a ré­teg­hez tar­to­zók szá­ma öt-hat mil­lió, a ma­gyar la­kos­ság több­sé­ge. Ők azon­ban so­sem lát­ják eze­ket a da­ra­bo­kat, csak a fel­jebb le­vők. En­nek az a ve­szé­lye, hogy van­nak jó szán­dé­kú, ér­zé­keny drá­ma­írók, akik a sze­gény­sé­get sze­ret­nék áb­rá­zol­ni, és egy­faj­ta 19. szá­za­di ro­man­ti­kus szem­lé­let­tel né­zik a prob­lé­má­kat. Ma­gam az ide­a­li­zá­lást meg­pró­bá­lom ki­vé­de­ni. A vi­lág­iro­da­lom egyik nagy író­ja, Gor­kij is­me­ri iga­zán azt, hogy mi­lyen rém­ség és bor­za­lom a nép. Ő on­nan jön. Raj­ta kí­vül még az orosz iro­da­lom is na­gyo­kat té­ved – Tolsz­toj­tól kezd­ve so­kan, ha­mis az áb­rá­zo­lá­suk, lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás mo­ti­vál­ja őket. Ez a ro­man­ti­kus haj­lan­dó­ság min­dent el szo­kott ön­te­ni. A mi iro­dal­munk pol­gá­ri iro­da­lom, és nem lát ki be­lő­le. En­gem va­ló­szí­nű­leg azért nem ad­nak ki Né­met­or­szág­ban, mert ér­zik, hogy nem pol­gá­ri iro­dal­mat aka­rok ír­ni, ez a tö­rek­vés pe­dig tő­lük idegen… Ami ma a vi­lág­ban si­ke­res, az kis­pol­gá­ri: az ame­ri­kai és a né­met kis­pol­gár az ol­va­só és a né­ző, aki nem mer szem­be­néz­ni az iga­zi kér­dé­sek­kel. A ma­gyar pol­gá­ri tu­dat­ban van­nak olyan tu­dat­ele­mek, ame­lye­ket rám ve­tí­te­nek, no­ha nin­cse­nek ben­nem, pe­dig fog­lal­ko­zom ve­lük a mű­ve­im­ben.

Mit ve­tí­te­nek rád?

Rám ve­tí­tik, hogy li­be­rá­lis va­gyok, hogy zsi­dó va­gyok, és még sok min­den egye­bet. Én sok­kal in­kább vad­em­ber va­gyok, mint amit sze­ret­nek.

Ez a be­so­ro­lá­sod in­kább újabb fej­le­mény, nem?

Ez 1986 óta tart.

Mi tör­tént ak­kor?

Ak­kor zsi­dóz­tak le elő­ször. Az­óta va­la­me­lyes szim­pá­tia is van irányomban, de in­do­kol­ha­tat­lan gyű­lö­let is. Az az ér­de­kes, hogy az áb­rá­zo­lá­som­nak tár­gya mind­az, amit rám ve­tí­te­nek, de az at­ti­tű­döm­nek nem al­ko­tó­ele­me. Kü­lönb­sé­get il­le­ne ten­ni a szer­ző sze­mé­lye és az áb­rá­zo­lás tár­gya és for­má­ja kö­zött, ez ná­lunk nem megy.

Ez ré­gi prob­lé­ma – a szer­ző azo­no­sí­tá­sa a mű­vek né­ző­pont­já­val.

Fő­leg a drá­má­ban, ahol bi­zo­nyos sze­re­pe­ket az író szó­csö­vé­nek vél­nek. A Kvar­tett­ben a Ven­dég ne­vű sze­rep­lő Ame­ri­ka-el­le­nes szó­la­ma­it so­kan az én vé­le­mé­nyem­ként ol­vas­ták, ami bu­ta­ság. Vi­lág­szer­te van olyan né­zet, amely sze­rint az iro­dal­mat a szer­ző azért ír­ja, hogy a né­ze­te­i­nek han­got ad­jon. Ez a szem­lé­let a ma­gyar mű­vé­sze­tet tönk­re­te­szi. Ez min­dent meg­öl, és ezt lá­tom el­ural­kod­ni az egész ma­gyar szel­le­mi élet­ben.

A Prah pé­csi elő­adá­sá­ban az Urán­vá­ros­ban, egy sze­ré­nyebb kö­zön­ség előtt kö­ze­lebb volt a szín­pad és a né­ző­tér, az em­ber nem érez­het­te azt a tár­sa­dal­mi sza­ka­dé­kot, mint a Rad­nó­ti Szín­ház­ban.

Pé­csi ér­tel­mi­sé­gi kö­zön­ség előtt lát­tam a da­ra­bot, így ezt nem ér­zé­kel­tem. De Pé­csett is ugyan­az a prob­lé­ma: egye­te­mi vá­ros, bár az egye­te­mis­ták alig jár­nak szín­ház­ba, és a hi­va­ta­los szín­ház most el is szok­tat­ja a fi­a­ta­lo­kat at­tól, hogy jár­ja­nak. De min­de­nütt a pol­gá­ri ré­teg jár szín­ház­ba, a le­sza­ka­dók már ke­vés­bé, és ez vi­lág­szer­te így van. Ná­lunk az ol­va­sók több­sé­ge negy­ven év kö­rü­li nő. A ma­gyar re­gény kez­de­tén ha­son­ló volt a hely­zet: a Fan­ni ha­gyo­má­nya­it a szer­ző női kö­zön­ség­nek aján­lot­ta.

A színházbajárók közt is sok­kal több a nő.

Így van. Ez­zel nincs mit kez­de­ni – et­től nem le­szek in­kább női író, mint vol­tam, ezt nem ve­he­tem fi­gye­lem­be.

A kö­zön­sé­get nem tu­dod fi­gye­lem­be ven­ni?

Nem. Amit meg tu­dok ír­ni, az iz­gat, a kö­zön­ség­től füg­get­le­nül. A ha­tás­sal per­sze tö­rő­döm, és al­kal­maz­ko­dom a be­fo­ga­dók tü­rel­mé­nek meg­fo­gyat­ko­zá­sá­hoz, ami az el­múlt két év­ti­zed­ben ha­tá­ro­zot­tan meg­fi­gyel­he­tő.

Az új, eb­ben az évad­ban be­mu­ta­tott da­ra­bod, a Prí­ma kör­nyék is va­la­me­lyest a le­sza­ka­dó vi­lá­go­kat ír­ja meg.

Ab­ban azért van egy ér­tel­mi­sé­gi há­zas­pár.

Még­sem olya­nok, akik­kel én azo­no­sul­ni tud­nék. In­kább azt mon­da­nám rá­juk: dip­lo­má­sok.

Van egy sza­bály, amit fon­tos­nak tar­tok: ér­tel­mi­sé­git szín­pa­don áb­rá­zol­ni ti­los, mi­vel nem cse­lek­szik, mert tud­ja ke­zel­ni az in­du­la­ta­it és szub­li­mál. Az ér­tel­mi­sé­gi sze­rep­lő re­gény­be va­ló. A drá­má­ban ak­ció van, a drá­mai hős­nek meg kell tör­nie, tönk­re kell men­nie, meg kell vál­toz­nia. Az ér­tel­mi­ségi nem tö­rik meg úgy, mint egy me­lós, ha­nem szub­li­mál, pszi­chi­á­ter­hez jár, és ki­üté­sei tá­mad­nak. Drá­má­ban csín­ján kell ve­le bán­ni.

Olyan drá­ma­esz­té­ti­kát fo­gal­ma­zol meg, amely­nek a 20. szá­za­di drá­ma leg­in­kább el­lent­mond. A 20. szá­za­di drá­mák­ban nem tör­té­nik sem­mi – nincs vál­to­zás, csak ál­lan­dó­ság.

Jó drá­mák nin­cse­nek is köz­tük.

A cse­lek­vés már Cse­hov­nál is prob­le­ma­ti­kus.

Én is azt hit­tem. De ki­de­rült, hogy csak azért, mert ros­­szul játs­­szák őket. Cse­hov­ból ír­tam a szak­dol­go­za­to­mat, és fel­fe­dez­tem, hogy ren­ge­teg nagy, iga­zi cse­lek­vés van ben­ne. Nagy cse­lek­vés az is, ami­kor a cse­lek­vés el­ma­rad, és va­la­ki­nek a ha­lá­lát okozza… Ezek a drá­mák na­gyon pon­to­san van­nak meg­ír­va. Meg le­het­ne men­te­ni a bir­to­kot, ha csi­nál­ná­nak va­la­mit a Cse­resz­nyés­kert­ben. Egyet­len szó ki­mon­dá­sá­val vis­­sza le­het­ne tar­ta­ni a ha­lál­ba in­du­ló Tuzenbachot… Cse­hov, a drá­ma­író olyan drá­mai, mint Shakes­peare. Az ér­tel­mi­sé­gi fi­gu­rái nem an­­nyi­ra ér­tel­mi­sé­gi­ek, mint tu­da­to­san ön­va­kí­tó egye­dek. A gyá­va­ság szín­pom­pá­ja az ő vi­lá­guk.

A Prí­ma kör­nyék­ben mi­lyen öt­le­tet lát­tál meg?

Hogy öl­dök­lik a nyug­dí­ja­so­kat. Idő­sze­rű té­ma. Hi­szen ez fo­lyik.

Bo­hó­zat, tra­gé­dia, ab­szurd – bár­mi meg­ír­ha­tó eb­ből a té­má­ból, hogy egy nyugdíjasotthonban nyug­dí­ja­sok­ra le­het va­dász­ni pén­zért. Te in­kább azt a meg­ol­dást vá­lasz­tod, hogy mint egy re­á­lis vi­lá­got épít­ve el­hi­te­ted a né­ző­vel, ez va­ló­ban meg­tör­té­nik. Ez a né­ző­pont ta­lán kö­vet­ke­zik ab­ból a drá­ma­esz­té­ti­ká­ból, amit a ti­ed­nek gon­do­lok.

Sze­rin­tem ne­kem nincs drá­ma­esz­té­ti­kám. Na­gyon kü­lön­bö­ző szer­zők ír­ták az én da­rab­ja­i­mat, és ha egy ol­va­só nem tud­ná, hogy a szer­ző azo­nos, nem is jön­ne rá. Az alap­öt­let mel­lett van még egy fon­tos as­pek­tu­sa en­nek a da­rab­nak: a fő­hős, a Su­nyi bá. Úgy gon­do­lom, hogy je­len­tős sze­rep, iga­zi ke­let-eu­ró­pai fi­gu­ra. A Szap­pan­ope­rá­ban az ő előz­mé­nye a Kö­zös kép­vi­se­lő, akit Ke­let-Eu­ró­pá­ban min­de­nütt re­me­kül ját­szot­tak, mert is­me­rik. Ez a ház­mes­ter-tí­pus, aki se­géd­ke­zik, aki vég­re­hajt, de so­ha nem ő a fe­le­lős. Nem em­lék­szem, hogy Su­nyi bá-féle sze­re­pet írt vol­na va­la­ki. Ha egy da­rab­ban egy fi­gu­ra iga­zi és jó, ak­kor az a da­rab már él. A re­gény­ben is ezt ta­pasz­ta­lom: ha van ben­ne egy nagy alap­tí­pus, ak­kor a töb­bi ré­sze le­het va­cak és szer­kesz­tet­len, még­is él­ni fog. Né­ha el­ső­ként le­het ar­che­tí­pu­so­kat áb­rá­zol­ni, nagy do­log, ne­kem rit­kán si­ke­rült. Ta­lán Az Ik­szek ilyen, és ilyen Su­nyi bá is. Sok ba­jom van ez­zel a da­rab­bal: hos­­szan du­mál­nak, ke­vés a cse­lek­mény.

Van a szer­ző­ben rész­vét az alak­jai iránt?

Ha nem lett vol­na, nem tu­dom meg­ír­ni. Su­nyi bát is meg kell ér­te­nem be­lül­ről.

Bol­dog­ta­lan­ná tesz, ha nem csi­nál­ják meg jól a da­ra­bod?

Az csak bos­­szant. Az tesz bol­dog­ta­lan­ná, ha én nem tu­dom meg­csi­nál­ni. Olyan is elő­for­dult, hogy ki­de­rült, jobb a da­rab, mint ami­lyen­re em­lé­kez­tem, bár ez rit­ka. Az a gya­ko­ri, hogy ros­­szabb, mint em­lé­kez­tem rá.

Mint em­lí­tet­ted is, drá­ma­írást ta­ní­tot­tál. Van egy köz­hi­e­de­lem, hogy drá­ma­írást le­het ta­ní­ta­ni, re­gény­írást nem.

Min­dent le­het ta­ní­ta­ni bi­zo­nyos mér­té­kig. A tech­ni­kát meg le­het ta­ní­ta­ni. In­kább szem­lé­le­tet le­het át­ad­ni, meg hogy a fi­a­ta­lok le­gye­nek me­ré­szek. Bá­tor­sá­got szok­tam ta­ní­ta­ni, nem for­mát. Fon­tos hi­va­tás ön­bi­zal­mat cse­peg­tet­ni a te­het­sé­ges em­be­rek­be. Le­gye­nek tisz­tá­ban a te­het­sé­gük sa­já­tos­sá­gá­val. Nem va­la­mi ide­gent kell ad­ni ne­kik, ha­nem a sa­ját­ju­kat kell ki­fej­lesz­te­ni.

Van olyan, akit te in­dí­tot­tál el?

Mikó Csa­ba pél­dá­ul. Sok évem­be telt, amíg Ham­vai Kor­nélt rá­be­szél­tem, hogy ír­jon da­ra­bot. Kár­pá­ti Pé­tert is na­gyon biz­tat­tam, bár ő ma­gá­tól is írt vol­na. Aki­nek a sze­rep­lő­je be­szél, aki lát, aki­nek ví­zi­ó­ja van, az tud drá­mát ír­ni.

Hi­ány­zik a ta­ní­tás?

2008-ban bo­csá­tot­tak el az EL­TE-ről. Nem ár­tott, több időm van ír­ni, de azért még most is ta­ní­tok. Ah­hoz ké­pest, hogy so­sem akar­tam ta­ní­ta­ni, 1978-től har­minc éven át sza­ka­dat­la­nul ta­ní­tot­tam.

Men­­nyi­re ír­ja át a drá­ma­író sze­re­pét az a szín­ház, amely kö­zös­sé­gi al­ko­tá­so­kat, ren­de­zői szö­ve­ge­ket hasz­nál, vagy ép­pen alig épít a szö­veg­re?

Na­gyon. Ez egy­re ál­ta­lá­no­sabb je­len­ség. Ugyan­ak­kor egy­re ipa­ribb, szel­lem­te­le­nebb mű­kö­dés­hez ve­zet­het, fu­tó­sza­la­gon gyár­tott da­ra­bok­hoz. Na­gyon ha­mar na­gyon mo­do­ros lesz az ilyes­mi. A kollektíve lét­re­ho­zott szö­ve­gek­ben nem hi­szek: a szí­né­szek­nek csak a leg­ócs­kább köz­he­lyek jut­nak az eszük­be – ért­he­tő: mi­nél töb­bet akar­nak be­szél­ni a szín­pa­don, és a már sok­szor si­kert ara­tott for­du­la­to­kat tud­ják „imp­ro­vi­zá­ció” gya­nánt elő­húz­ni. Le­het, hogy ez az egész el fog tűn­ni a sül­­lyesz­tő­ben, mert nem elég­gé po­pu­lá­ris. Nem vé­let­le­nül Né­met­or­szág­ból ter­jedt el, ahol sok pénzt ad az ál­lam a szín­ház­nak. De hát nincs me­se, min­dig a po­pu­lá­ris győz. Má­ra a szín­ház elit­mű­faj­já vált, gaz­da­gabb or­szá­gok­ban van rá fi­ze­tő­ké­pes ke­res­let, ál­la­mi tá­mo­ga­tás­sal fenn le­het tar­ta­ni. De ami nem po­pu­lá­ris, hos­­szú tá­von nem tud fenn­ma­rad­ni, er­re ta­nít a kul­túr­tör­té­net. Ma csak tá­mo­ga­tás­ból le­het szín­há­zat üze­mel­tet­ni, és ez mes­ter­kélt mű­kö­dés. Ezért be­le is szól az, aki pén­ze­li, pro­du­cer vagy po­li­ti­kus.

Úgy tart­ják, hogy a Csir­ke­fej iga­zi for­du­la­tot ho­zott a ma­gyar drá­má­ban. Most egy ilyen for­du­lat hol, hon­nan jö­het?

Már nem tő­lem fog jön­ni, ha­nem a fi­a­ta­lok­tól. Va­la­mi vad, víg­já­té­ki, bo­hó­za­ti for­du­la­tot sejtek… Le­het, hogy új mű­fa­jo­kat kell ki­ta­lál­ni, ame­lyek va­ló­ban po­pu­lá­ris­sá tud­nak vál­ni.

Új for­mák kel­le­nek, ahogy Cse­hov ja­va­sol­ja.

Igen. És ki kell men­ni a szín­ház­épü­le­tek­ből. Ha nem le­het meg­él­ni a szín­ház­ból, vis­­sza kell men­ni má­sod­ál­lá­sú ama­tőr­nek, és elöl­ről kell kez­de­ni a sem­mi­ből.