A titokzatos Borbély Szilárd-drámák

Radnóti Zsuzsa  színház, 2013, 56. évfolyam, 6. szám, 604. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A ma­gyar szín­ház két év­szá­za­don át zár­vány­ként ke­zel­te a ko­ru­kat meg­ha­la­dó re­mek­mű­ve­ket, s ez­ál­tal foly­to­no­san le­ma­radt a prog­res­­szív, szel­le­mi, sti­lá­ris vál­to­zá­sok­ról. Hol nem tud­ta, hol nem akar­ta, hol nem mer­te szín­pad­ra vin­ni a nagy újí­tó drá­ma­írók tex­tu­sa­it. Köz­is­mer­tek a 19. szá­zad több év­ti­ze­des le­ma­ra­dá­sai, Cso­ko­nai, Ma­dách, Vö­rös­mar­ty, Ka­to­na szö­ve­ge­i­vel. Ma sze­ren­csé­re leg­alább őket játs­­szuk nyak­ra-fő­re, ere­de­ti­ben, át­ír­va, új­ra­ír­va, ki­nek ahogy tet­szik, s ez rend­ben is van, de a 20. szá­zad­dal már nem ál­lunk olyan jól. A ha­gyo­má­nyok­ba be­le­si­mu­ló szö­ve­gek­kel nincs kü­lö­nö­sebb le­ma­ra­dás, a ra­di­ká­lis szel­le­mi­sé­gű és szem­lé­le­tű mű­vek­kel an­nál in­kább, akár gon­do­la­ti kor­sze­rű­sé­gük­ben, bá­tor­sá­guk­ban, akár dra­ma­tur­gi­ai, for­mai avant­gar­diz­mu­suk­ban újí­tot­tak. A zse­ni­á­lis Füst Mi­lánt a ma­ga lét­el­mé­le­ti mély­sé­gé­ben a Ma­dách Szín­há­zi ős­be­mu­ta­tók után Szé­kely Gá­bor fe­dez­te fel több év­ti­zed­del meg­írá­suk után. A lá­za­dót és A zon­go­rát Zsámbéki Gá­bor és Val­ló Pé­ter, a Má­li né­nit Ve­re­bes Ist­ván, A né­ma ba­rá­tot He­ge­dűs D. Gé­za re­ha­bi­li­tál­ta. De egyik alap­mű­ve, a IV. Hen­rik ki­rály má­ig nincs a ma­ga iga­zi mély­sé­gé­ben meg­fejt­ve. (Kár, hogy Tordy Gé­za iz­gal­mas mun­ká­já­nak a Győ­ri Szín­ház­ban Ka­szás At­ti­la fő­sze­rep­lé­sé­vel má­ig nem lett foly­ta­tá­sa.) A hely­zet nem ja­vult Déry Ti­bor és Remenyik Zsig­mond mű­ve­i­vel sem. Mind­ket­ten szem­lé­le­ti, tar­tal­mi és for­mai ra­di­ka­liz­mu­suk­kal ma­rad­tak pá­lya­szé­len. Az egyet­len ki­vé­tel Déry Az óri­ás­cse­cse­mő­je, amely úgy tűnt, fel­fe­de­zé­se után el­fog­lal­ja mél­tó he­lyét a kor­sze­rű szín­há­zi re­per­to­ár­ban, de mos­ta­ná­ban is­mét fe­le­dés­be me­rült. De egy­fel­vo­ná­sos, da­da­is­ta kom­po­zí­ci­ói má­ig is­me­ret­le­nek, ahogy A ta­núk is, amely a pes­ti pol­gá­rok meg­sem­mi­sí­tő tá­bo­rok­ba hur­colt zsi­dó hon­fi­tár­sa­ik sor­sa irán­ti kö­zöm­bös­sé­gé­vel szem­be­sít. (Egy­sze­ri szol­no­ki be­mu­ta­tá­sa után szin­tén fe­le­dés­be sül­­lyedt.) Remenyik da­rab­ja­i­nak még el­ha­nya­gol­tabb sors ju­tott. Ér­de­kes mód ezek a szín­mű­vek for­mai me­rész­sé­gük­kel is el­ri­asz­tot­ták az egy­ko­ri és je­len­le­gi kon­zer­va­tív ma­gyar szín­há­zi „tren­det”, de a lé­nye­gük el­uta­sí­tá­sa még árul­ko­dóbb: az a ha­tal­mas vál­ság, amely a két há­bo­rú kö­zöt­ti Eu­ró­pát Ausch­witzig so­dor­ta, s kö­vet­kez­mé­nyei má­ig él­nek. Ez tük­rö­ző­dik – per­sze át­té­te­le­sen – ezek­ben a tex­tu­sok­ban. Az­tán jött a múlt szá­zad­kö­zép nagy kor­társ drá­ma­írói kor­sza­ka, amely azon­ban el­ső­sor­ban nem szín­ház­szem­lé­le­ti, íz­lés­be­li, anya­gi le­ma­ra­dás­ból, ha­nem kul­túr­po­li­ti­kai be­til­tá­sok mi­att szen­ved­te meg (a rend­szer­vál­tá­sig ugyan egy­re csök­ke­nő mér­ték­ben) a kort, amely­ben szü­let­tek. Mé­szöly Mik­lós, Sarkadi, Csurka, Weöres Sán­dor, Ör­kény Ist­ván, majd Kornis Mi­hály, Eörsi Ist­ván, Ná­das Pé­ter út­tö­rő dra­ma­tur­gi­á­jú és lá­za­dó szö­ve­gei kö­zül sok né­ha egy év­ti­ze­dig is hevert az asz­tal­fi­ók­ban. S mi­kor föl­sza­ba­dul­tak a til­tás alól, töb­bek adek­vát szín­pa­di nyel­vét so­ká­ig ke­res­gél­ték a szín­há­zi­ak. Lát­vá­nyos pél­da er­re Weöres Sán­dor drá­mai élet­mű­ve, kü­lö­nö­sen A két­fe­jű fe­ne­vad, amely­nek sok­szo­ros ne­ki­fu­tás után csak a kö­zel­múlt­ban szü­let­tek ér­vé­nyes és kor­sze­rű meg­szó­la­lá­sai (Nyír­egy­há­za, Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház).

      És hogy ál­lunk mind­ez­zel a 21. szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­ben? A rend­szer­vál­tás utá­ni két év­ti­zed­ben ke­ve­sebb ilyen le­ma­ra­dást tart szá­mon a szak­mai köz­vé­le­mény. Le­het­sé­ges, csu­pán azért, mert a je­len­leg zár­vány­ra ítélt tex­tu­sok­ról még nem tud­ha­tó bi­zo­nyos­ság­gal, men­­nyi­re lesz­nek időt­ál­ló­k. Ám azért las­san, de biz­to­san bő­vül­nek a vá­ra­ko­zó lis­ták, a par­ko­ló pá­lyán vesz­teg­lő, ér­vé­nyes­nek tű­nő szín­pa­di al­ko­tá­sok.

      Az egyik leg­fon­to­sabb ilyen „vá­ra­ko­zó lis­tás” szín­pa­di al­ko­tó Bor­bély Szi­lárd. Köl­tői élet­mű­ve már szé­les kör­ben be­fo­ga­dott és el­is­mert, el­mé­le­ti, kri­ti­kai szin­ten is mély­re­ha­tó­an fel­dol­go­zott, ez azon­ban nem ér­vé­nyes drá­mai al­ko­tá­sa­i­ra. Az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben, 1998-tól má­ig, meg­szü­le­tett egy tit­kok­kal te­li, je­len­tős szín­pa­di élet­mű, két em­lé­ke­ze­tes ál­lo­más­sal; az 1998-as A kamera.man deb­re­ce­ni stú­dió­szín­pa­di be­mu­tat­ko­zá­sá­val, Pinczés Ist­ván ren­de­zé­sé­ben, Dobák Lí­via dra­ma­tur­gi köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Ez a stú­dió ak­ko­ri­ban a kor­társ ma­gyar drá­ma egyik leg­fon­to­sabb mű­he­lye volt; 2009-ben, szin­tén Deb­re­cen­ben a nagy­szín­ház­ban ke­rült szín­re egy­ön­te­tű kri­ti­kai el­is­me­rés­sel és vissz­hang­gal a Ha­lot­ti Pom­pa, amely azon­ban nem önál­ló szín­pa­di mű, ha­nem Bor­bély Szi­lárd kü­lön­bö­ző köl­tői-pró­zai és szín­pa­di írá­sa­i­ból Vidnyánszky At­ti­la ál­lí­tot­ta ös­­sze és ren­dez­te, az ő sa­já­tos, lá­to­má­sos, szür­re­a­lis­ta szín­pa­di nyel­vén. E két elő­adás kö­zött azon­ban szin­te tel­jes a csönd a drá­mák kö­rül. (Fel­ol­va­sá­sok, rá­di­ós be­mu­ta­tók, egy Akár Akár­ki szín­pa­di kí­sér­le­te tö­ri meg né­ha-né­ha a hall­ga­tást.) Úgy tű­nik, a szín­há­zak még nem ta­lál­ták meg a kul­csot, az ér­vé­nyes be­széd­mó­dot Bor­bély szín­há­zi gon­dol­ko­dás­mód­já­nak au­ten­ti­kus meg­szó­lal­ta­tá­sá­hoz.

      Az iga­zi, ra­di­ká­li­san más hang, dra­ma­tur­gia, te­ma­ti­ka meg­ta­lá­lá­sá­hoz min­dig is rö­gös út ve­zet, de így, rend­sze­rint ugyan meg­kés­ve, sok-sok ku­darc után, a szín­ház­csi­ná­lók még­is fel­fe­de­zik, meg­ta­nul­ják az írók kü­lön­le­ges, új be­széd­mód­ját. (Lásd Füst Mi­lán-, Weöres­-elő­adá­sok tör­té­ne­tei). Esz­té­ti­kai sza­bály­ként el­mond­ha­tó ugyan­is, hogy nem az iga­zi újí­tók­nak kell ido­mul­ni a meg­lé­vő ká­no­nok­hoz, ha­nem a szín­pad­nak kell fel­fe­dez­nie azt a sa­já­tos szín­pa­di nyel­vet, amely kom­pa­ti­bi­lis a fel­kí­nált szö­veg leg­mé­lyebb ér­té­ke­i­vel. Thomas Bernhard ma nem len­ne ko­runk egyik leg­je­len­tő­sebb drá­ma­író­ja, ha a Burgtheater ren­de­ző­je, Claus Peymann nem dol­goz­ta vol­na ki a bernhardi szö­ve­gek ér­vé­nyes, szín­pa­di meg­szó­la­lás­mód­ját vagy Peter Stein Botho Strauss drá­ma­nyel­vét a ber­li­ni Schaubühnén. Bor­bély Szi­lárd­nak ez saj­nos nem ada­tott meg. Sze­ren­csés csil­lag­ál­lás ese­tén lét­re­jö­he­tett vol­na Vidnyánszky At­ti­lá­val, de saj­nos ez el­ma­radt.

      Öt je­len­tős drá­ma szü­le­tett ed­dig Bor­bély mű­he­lyé­ben; a már em­lí­tett A kamera.man (1997), az Akár Akár­ki (2003–2009), a Sze­münk előtt vo­nul­nak el (2001–2010), a Szól a ka­kas már (2004–2010) és Az Olaszliszkai (2008–2011). Mind­egyik szö­veg új- és új dra­ma­tur­gi­ák­kal, új mű­faj­ok­kal kí­sér­le­te­zik, mint­ha az író örö­kös ku­ta­tás­sal pró­bál­ná meg­ta­lál­ni a szá­má­ra meg­ada­tott leg­fon­to­sabb szín­pa­di be­széd­mó­dot, ki­fe­je­zé­si for­mát. S ami még fon­to­sabb: több­je­len­té­sű, több­ér­tel­mű, rej­té­lyek­kel, el­hall­ga­tá­sok­kal, bi­zony­ta­lan­sá­gi té­nye­zők­kel meg­al­ko­tott szö­ve­gek ezek, ame­lyek­nek a szín­pa­don kell meg­ta­lál­ni a meg­va­ló­sí­tás, a meg­fej­tés ér­vé­nyes mód­ját, a szö­veg­meg­szó­la­lás hi­te­les­sé­gét, az adott szín­ház adott al­ko­tó­i­nak vá­la­szát, az adott konk­rét tér­ben és idő­ben. Ahány drá­ma, an­­nyi ti­tok­za­tos­ság.

      A kamera.man há­rom sze­rep­lő­jé­nek al­vi­lá­gi tör­té­ne­te az am­bi­va­len­ci­ák sű­rű ös­­sze­fo­nó­dá­sát mu­tat­ja. A me­rész, még ma is pro­vo­ka­tív tör­té­net egy há­rom­szög tör­té­ne­te, amely­ben két fér­fi és egy nő, de le­het­sé­ges, hogy két fér­fi és egy fi­a­tal lá­nyos fiú vagy fi­ús lány jár­ja vé­gig a sze­rel­mek, el­ha­gyá­sok, áru­lá­sok, sze­xu­á­lis él­mé­nyek stá­ci­ó­it, meg­jár­va köz­ben az orpheusi al­vi­lá­got is, az élet és a ha­lál stá­ci­ó­it, olyat is, ami­kor a lány (ta­lán fiú) va­já­kos, bor­zon­ga­tó esz­kö­zök­kel pró­bál­ja új­ra­éb­resz­te­ni az egyik ha­lott fér­fit. S mind­eköz­ben az sem egy­ér­tel­mű, hogy nem szí­né­szek-e ők, akik vagy el­ját­sza­nak egy szín­pa­di já­té­kot, vagy el­kez­dik ját­sza­ni, az­tán rém­álom­sze­rű­en éle­tük és ha­lá­luk ál­lan­dó­an vál­to­zó va­ló­sá­gá­ban ta­lál­ják ma­gu­kat. Va­ló­szí­nű, hogy egy­sze­ri ol­va­sás­ra szin­te le­he­tet­len kö­vet­ni ezt a gon­do­lat­sort, de ha egy szö­veg­elem­ző sze­mi­ná­ri­u­mon vagy egy jól fel­ké­szült, in­ven­ci­ó­zus ren­de­ző ál­tal ve­ze­tett ol­va­só­pró­bán len­nénk, min­den ket­tős­ség­nek, ál­lí­tás­nak meg le­het­ne ta­lál­ni a drá­mai és te­át­rá­lis igaz­sá­gát a konk­rét írói mon­da­tok­ból ki­in­dul­va. S mind­ezt még te­té­zi egy ka­me­ra ál­lan­dó moz­gó és be­fo­lyá­so­ló je­len­lé­te, amely szin­te meg­sok­szo­roz­za a va­ló­sá­go­kat egy ka­me­ra­man és a szí­nen kör­be fel­ál­lí­tott tük­rök se­gít­sé­gé­vel.

      A sű­rű, kép­sze­rű­en lát­ta­tó, emelt szö­veg em­lé­kez­tet Ná­das Pé­ter szer­tar­tás-szín­há-
z­ára, je­le­sül a Ta­ka­rí­tás cí­mű, szin­tén há­rom­sze­rep­lős há­rom­szög-drá­má­já­ra, amely­ben ha­son­ló­an rej­té­lyes mó­don vál­ta­koz­nak az erő­vi­szony­ok a sze­rep­lők kö­zött. Min­dig ket­ten fog­nak ös­­sze a har­ma­dik el­len, s a tör­té­net vé­gén itt is ha­lá­lok és fel­tá­ma­dá­sok vál­to­gat­ják egy­mást. S ugyan­úgy ér­tel­me­zés kér­dé­se, hogy amit lá­tunk a szín­pa­don, men­­nyi­ben kép­ze­let vagy va­ló­ság, fan­tá­zi­á­lás vagy re­a­li­tás. Mind­két mű nyel­ve tö­mör, emel­ten iro­dal­mi jel­le­gű pró­za­köl­té­szet. A kamera.man drá­mai szö­ve­ge an­­nyi­ra nyi­tott és több ér­tel­me­zést kí­nál fel, hogy szin­te egy egész fesz­ti­vált le­het­ne ren­dez­ni, ahol ahány ren­de­zői ér­tel­me­zés, an­­nyi kü­lön­bö­ző elő­adás jö­het­ne lét­re egy­azon mű­ből.

      Tel­je­sen más tí­pu­sú hang­vé­tel jel­lem­zi az Akár Akár­ki tör­té­ne­tét, így ez is sok­fé­le meg­va­ló­sí­tást, meg­fej­tést kí­nál a ma­ga sa­já­tos, szin­tén nyi­tott dra­ma­tur­gi­á­já­val. A drá­mai szö­veg a mo­ra­li­tás­drá­mák kö­zép­ko­ri ha­gyo­má­nyát tá­maszt­ja fel, a mai is­ten és mo­rál nél­kü­li vi­lág­ban. Ámoralitás, ír­ja a mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zás, elő­re je­lez­ve, hogy ezek­ből a tör­té­ne­tek­ből, éle­tek­ből és ha­lá­lok­ból ki­ve­szett már az is­ten­hit, a mo­rál, a szo­li­da­ri­tás, el­fe­lej­tő­dött már az el­mú­lás té­nyé­vel va­ló kö­te­le­ző szem­be­né­zés, il­let­ve a szem­be­sü­lés az élet­utak ed­di­gi stá­ci­ó­i­val, amely fel­adat pe­dig a ré­gi mo­ra­li­tá­sok­ban szo­kás és kö­ve­tel­mény volt. En­nek a nyolc epi­zód­ból ál­ló, ön­ma­gá­ba vis­­sza­ka­nya­ro­dó tör­té­net­sor­nak a sze­rep­lői vagy fa­tá­lis vé­let­len mi­att hal­nak meg, vagy le­szá­mo­lás­ban, dur­va ki­vég­zés­ben pusz­tul­nak el. Az élet­ben mar­adot­tak pe­dig mint a sze­me­tet, úgy hagy­ják ott az út szé­lén a ha­lot­ta­kat, il­let­ve vagy ki­foszt­ják zse­be­i­ket, vagy gyá­ván, pá­nik­sze­rű­en sza­ba­dul­nak meg a kí­nos konc­tól, a hul­lá­tól. S nem elég ez a der­mesz­tő tá­vol­ság­tar­tás a ha­lott lény­től, az író még Brech­tet idé­ző son­gok­kal és egy masz­kot vi­se­lő, tár­gyi­la­gos nar­rá­tor­ral is el­tá­vo­lít­ja a ha­lál té­nyét, és meg­foszt­ja az ese­ményt min­den ér­zel­mi több­le­té­től és sú­lyá­tól.

      Ma­nap­ság a ré­gi mo­ra­li­tá­sok, misz­té­ri­u­mok, pas­sió­já­ték­ok, szen­ve­dés­tör­té­ne­tek mű­fa­ját szí­ve­sen ele­ve­ní­tik fel az írók. Meg­tet­te ezt év­ti­ze­dek­kel ez­előtt Hofmannsthal, majd Botho Strauss a Ki­csi és nagy cí­mű já­té­ká­ban. (En­nek ép­pen ta­valy volt nagy si­ke­re Edit Clever ki­vá­ló né­met szí­nész­nő­vel, a ma­gá­nyos as­­szony epi­zó­dok­ból ál­ló tör­té­ne­té­vel, a Bé­csi Ün­ne­pi He­tek mű­so­rán.) Majd egy ma­gyar szer­ző, Kár­pá­ti Pé­ter az, aki a ha­gyo­má­nyo­sabb mo­ra­li­tás-fel­fo­gást élesz­tet­te fel Akár­ki cí­mű történetfüzérében, amely­ben szin­tén egy as­­szony, szem­be­sül­ve kö­zel­gő – és fel­té­te­le­zett – ha­lá­lá­val, meg­pró­bál ren­det rak­ni ma­ga kö­rül, el­bú­csúz­va kör­nye­ze­té­től. Per­sze, ez a tör­té­net is el­ka­nya­ro­dik a ha­gyo­má­nyos, emel­ke­det­tebb tör­té­net­me­sé­lés­től, s tra­gi­ko­mi­kus fel­hang­ok­kal, mo­tí­vu­mok­kal bő­vül. (Em­lé­ke­ze­tes volt Zsámbéki Gá­bor ren­de­zé­se Csá­ká­nyi Esz­ter­rel, a Kam­rá­ban.) Az Akár Akár­ki na­gyon sok le­he­tő­sé­get és szín­pa­di erőt su­gal­ló szö­veg, de még szük­ség vol­na egy elem­ző, elő­adá­si pél­dányt el­ké­szí­tő, kor­ri­gá­ló mun­ká­ra, amely meg­szün­tet­né a szö­veg­ben he­lyen­ként elő­for­du­ló egye­net­len­sé­ge­ket, s a vers­be­té­tek­kel jel­zett ref­lek­tá­lá­sok, tanulságok túl sű­rű hasz­ná­la­tát.

      Is­mét más han­gu­la­tú, dra­ma­tur­gi­á­jú a Szól a ka­kas már. Su­gár­zó­an élet­sze­re­tő, já­té­kos vi­lá­got idéz fel, sok-sok együttérző hu­mor­ral, mint­ha Bohumil Hrabal sze­ret­ni va­ló­an esen­dő vi­lá­gá­val ta­lál­koz­nánk. Bor­bély Szi­lárd már a Ha­lot­ti Pom­pa ver­se­i­ben, egy betlehemes já­té­ká­ban és egy má­sik, sok­kal ko­mo­rabb drá­má­já­ban is fel­idé­zi a ma­gyar kul­túr­tör­té­net el­sül­­lyedt ér­té­ke­it és em­lé­ke­it, pon­to­sab­ban az eu­ró­pai ke­resz­tény és zsi­dó kul­tú­ra egye­dül­ál­ló­an szer­ves ös­­sze­fo­nó­dá­sát, egy­más­ra épü­lé­sét, a ma­gyar­or­szá­gi haszid le­gen­dák fel­tá­masz­tá­sát a hí­res cso­da­rab­bik­ról Olaszliszkán, Nagykállón, Sá­tor­al­ja­új­he­lyen. A köl­tői já­ték a ma­gyar nép­me­sék és a haszid tör­té­ne­tek mo­tí­vu­ma­i­ból van kom­pi­lál­va. Ha­son­ló­an Kár­pá­ti Pé­ter da­rab­já­hoz, aki szin­tén haszid le­gen­dák­ból rak­ta ös­­sze A ne­gye­dik ka­put, ami már két elő­adás­ban is si­ke­re­sen de­bü­tált (For­gács Pé­ter, majd Novák Esz­ter ren­de­zé­sé­ben).

      A menny­ből le­száll a föld­re há­rom ark­an­gyal, mert hí­rül ve­szik, hogy Kállóban szü­le­tik meg a Mes­si­ás. Az­tán sok ka­lan­don és mu­lat­sá­gos for­du­la­ton ke­resz­tül per­sze ki­de­rül, hogy csak egy kis félzsidó cse­cse­mő szü­le­tett, de is­mer­ve a ma­dá­chi mon­dást, hogy „min­den új­szü­lött egy Mes­si­ás”, így még az is le­het­sé­ges, hogy a jós­lat a jö­vő­ben be­tel­je­sed­het. A fi­lo­zo­fi­kus, köl­tő­i­en iro­ni­kus já­ték egy árkádia-beli, idil­li vi­lá­got su­gá­roz Kállóban, ahol a leg­na­gyobb bé­ké­ben él együtt a ke­resz­tény ma­gyar fa­lu és a Zsi­dó­ut­ca la­kói. A já­ték nyel­ve is csu­pa hu­mor, já­té­kos­ság: re­me­kül ke­ve­re­dik ben­ne a mai ar­gó, a jiddis és a ma­gyar né­pi­es ki­fe­je­zé­sek.

      Sok­kal ko­mo­rabb és ri­asz­tóbb a vi­lág Az Olaszliszkai cí­mű ora­tó­ri­um­ban, amely­nek bal­jós mű­fa­ja: sors­ta­lan drá­ma, a gö­rög drá­má­kat idé­ző kó­rus­sal és köl­tői didakszissal. A mű­ben fel­idé­ző­dik az olaszliszkai ta­nár­lin­cse­lés, amely­ben az Ál­do­zat­nak ne­ve­zett ta­nár (aki ez­zel a meg­ne­ve­zés­sel már el­ve ha­lál­ra­ítélt­ként sze­re­pel), ko­csi­já­val el­so­dor egy ci­gány kis­lányt, s ezért meg­lin­cse­lik. S mi­köz­ben előt­te még ar­ról ára­do­zott az au­tó­ban űlő na­gyob­bik lá­nyá­nak, hogy ez a vi­lág gyö­nyö­rű, a le­he­tő vi­lá­gok leg­job­bi­ka, er­re a vé­le­ke­dés­re ször­nyű vá­lasz rém­sé­ges pusz­tu­lá­sa, és az is, ahogy ko­ráb­ban ve­le vi­tat­ko­zó lá­nya mell­be­vá­gó mo­no­lóg­gal szem­be­sí­ti őt az iga­zi ma­gyar va­ló­ság­gal: „El­hagy­ni ezt az or­szá­got ha­mar, / ahol nem le­het be­csü­let­tel él­ni, (…) ahol egy­mást ta­pos­sák el sem­mi­ért, / hisz hol­nap­után már csak öre­gek és tol­va­jok ma­rad­nak itt.”

      A má­sik epi­zód, ha le­het, még tra­gi­ku­sabb. Egy el­té­vedt ide­gen ke­re­si a te­me­tőt, a cso­da­rab­bi sír­ját, és egy fa­lu­be­li­től ér­dek­lő­dik, aki azon­ban mély­sé­ges gyű­lö­let­tel be­szél az ide­ge­nek te­me­tő­jé­ről, a zsi­dó múlt­ról, ami­től min­den ros­­szat ere­dez­tet, és meg­fe­nye­ge­ti, majd el­ker­ge­ti a mes­­szi­ről jött lá­to­ga­tót. Ez is a kö­zös zsi­dó–ma­gyar múlt ré­sze: a me­se­be­li­en har­mo­ni­kus Szól a ka­kas mártól ed­dig a két­ség­beej­tő epi­zó­dig, a men­tá­li­san, mo­rá­li­san, eg­zisz­ten­ci­á­li­san le­pusz­tult ma­gyar va­ló­sá­gig.

      A drá­ma el­ső két epi­zód­ja nagy ívű és ret­te­ne­tes or­szág-ví­zi­ót raj­zol fel, de vé­gül nem tel­je­se­dik ki a drá­ma­írói tab­ló, mert a har­ma­dik epi­zód erősen le­szű­kül a lin­cse­lők na­tu­rá­lis kö­zeg­ben tar­tott, túl­sá­go­san di­dak­ti­kus­ra si­ke­re­dett bí­ró­sá­gi tár­gya­lá­sá­ra.

      S utol­só­ként ta­lán a leg­ta­lá­nyo­sabb szín­pa­di szö­veg­ről le­gyen szó, e nagy ívű pa­ra­bo­lá­ról, ami­nek is­mét kü­lön­le­ges mű­fa­ji meg­je­lö­lé­se van: te­o­ló­gi­ai, po­li­ti­kai re­vü. A cí­me: Sze­münk előtt vo­nul­nak el. Er­ről a da­rab­ról van több el­mé­le­ti, iro­dal­mi ér­té­kű elem­zés, te­o­ló­gi­ai, fi­lo­zó­fi­ai, kul­túr­tör­té­ne­ti szem­pont­ok fel­tér­ké­pe­zé­sé­vel. A mű­vet azon­ban még nem vizs­gál­ták a szín­pa­di konk­ré­tu­mok vi­lá­ga fe­lől, pél­dá­ul a mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zás­ban sze­rep­lő po­li­ti­ka szem­szö­gé­ből.

      Egy szín­mű ak­kor tud iga­zán meg­szó­lal­ni, ha sa­ját je­len­ko­rát, a je­len időt tud­ja kép­vi­sel­ni, tük­röz­ni, a min­dig vál­to­zó időt és a ve­le vál­to­zó te­re­ket. Konk­rét idő­be he­lyez­ve na­gyon sok rej­tett ér­ték és meg­fej­tés buk­kan­hat fel­szín­re. Egy olyan gaz­dag je­len­tés­tar­to­má­nyok­kal ren­del­ke­ző mű, mint ez, min­den egyes idő­ben, kor­szak­ban fel­kí­nál­ja va­la­me­lyik je­len­té­sét, je­len­tés­ár­nya­la­tát. Egyik fon­tos meg­kö­ze­lí­tés le­het itt és most a ma­gyar je­len­ben az ál­lam­ha­ta­lom és az alatt­va­lók vi­szo­nya; az, hogy a köz­pon­to­sí­tott ha­ta­lom ho­gyan nyo­mo­rít­ja meg, tor­zít­ja el, te­szi szer­vi­lis­sé vagy bün­te­ti meg a ne­ki ki­szol­gál­ta­tott egyént, va­gyis az ál­lam­pol­gárt. Ho­gyan le­het el­hi­tet­ni a ha­ta­lom ke­gyelt­je­i­vel, ki­szol­gá­ló­i­val, a ha­ta­lom­tól füg­gők­kel a leg­kép­te­le­nebb ha­zug­sá­go­kat, hi­e­del­me­ket. Ho­gyan mű­kö­dik egy idő után ön­já­ró­an ez az óri­á­si ha­tal­mi ap­pa­rá­tus, mi­köz­ben egy­re vi­lá­go­sabb, hogy a tör­té­net leg­főbb moz­ga­tó­ja, fő­sze­rep­lő­je, a Her­ceg nem is lé­te­zik. Mint­ha az em­be­rek sa­ját ma­guk­ból, bel­ső igény­ből ter­mel­nék ki uru­kat, ve­zé­rü­ket.

      A mű el­vo­nat­koz­ta­tott, köl­tői te­rek­ben ját­szó­dik, így hát fel­idéz­he­tő len­ne a ró­mai bi­ro­da­lom ku­lis­­szái kö­zött is, a szám­ta­lan újabb ko­ri dik­ta­tó­ri­kus kor­sza­kán át a je­len idő­kig, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san em­lé­ke­ze­tünk­be idé­zi a hu­sza­dik szá­zad re­mek­mű­ve­it, A kas­télyt, A pert, s ta­lán Orwell 1984-ét is. Kaf­ka fő­hő­se, K., il­let­ve Joseph K. még hi­szi, hogy egy­szer el­jut a kas­tély urá­hoz, s egy­szer el­jut pe­ré­nek bí­ró­i­hoz, s ár­tat­lan­sá­ga be­iga­zo­ló­dik. De se a kas­tély­ban, se a bí­ró­sá­gon nem ta­lál­ja az in­téz­ked­ni, dön­te­ni jo­go­sul­ta­kat, csak a ne­kik már be­hó­dolt, lo­já­lis alatt­va­ló­kig jut el, ahogy Orwell Nagy Test­vé­ré­vel sem ta­lál­ko­zik sen­ki. Bor­bély opu­sá­ban is már min­den­ki alatt­va­ló, hi­szen itt se ta­lál­ha­tó va­ló­já­ban a konk­rét leg­fel­ső ha­ta­lom, de az alatt­va­lók ébe­rek: aki­ben fel­me­rül va­la­mi­fé­le két­ség, a tart­ha­tat­lan­ság fel­is­me­ré­se, vagy az el­fá­ra­dás, a ki­lé­pés vá­gya, azt azon­nal lik­vi­dál­ják.

       A ha­ta­lom szol­gái lát­vá­nyos kül­dött­ség­ként, ba­rok­kos pom­pá­ban kör­be-kör­be jár­ják a pusz­ta vi­dé­ket, két arc­ké­pet hor­doz­va ma­guk­kal, a Her­ce­gét és meny­as­­szo­nyá­ét, de so­ha nem ta­lál­koz­nak ös­­sze, s mi­kor vég­re nagy ese­mény­ként lét­re­jön az ün­ne­pé­lyes ta­lál­ko­zás és a kép­cse­re ak­tu­sa, ki­de­rül, hogy a le­lep­le­zett arc­kép nem a meny­as­­szo­nyé, ha­nem egy is­me­ret­len, ala­csony ran­gú as­­szo­nyé, gye­rek­kel a kar­ján. Az in­ci­denst, a pro­vo­ká­ci­ót, ahogy mond­ják a me­net irá­nyí­tói, azon­nal el­tus­sol­ják, a kép­más meg­ta­lált, élő mo­dell­jét pe­dig a szí­nen ép­pen meg­je­le­nő ha­lál­me­net­be ta­szít­ják. A tör­té­ne­lem a kez­de­tek óta te­le van me­ne­tek­kel: di­a­dal­me­net, ko­ro­ná­zá­si me­net, ha­lál­me­net, élet me­ne­te, éh­ség­me­net, bé­ke­me­net, ki­hez mi áll a leg­kö­ze­lebb, azt vá­laszt­hat­ja a szín­pa­di meg­va­ló­sí­tás­ban. S a kül­döt­tek vo­nu­lá­sa foly­ta­tó­dik to­vább, ha tet­szik az idők vé­ge­ze­té­ig vagy a ki­re­kesz­tet­tek lá­za­dá­sá­ig. Mert a csil­lo­gó, lát­vá­nyos, showműsorok fel­szí­ne alatt fel­sej­lik a nyo­mo­rul­tak va­ló­sá­ga, a há­bo­rú pusz­tí­tot­ta vi­dék, a „pusz­ta or­szág”, a mes­ter­sé­ge­sen és tö­ké­le­te­sen ket­té­sza­kí­tott vi­lág.

      Bor­bély Szi­lárd dús, kü­lön­le­ges jel­me­zek­be buj­ta­tott, cir­ku­szi mu­tat­vá­nyo­sok­kal, gör­lök­kel te­li szín­pa­di vo­nu­lá­so­kat írt inst­ruk­ci­ó­i­ban. De az író el­kép­ze­lé­se­i­től el is le­het tér­ni, mint sok­szor a klas­­szi­ku­sok ese­té­ben, mint pél­dá­ul a kö­zel­múlt­ban több­ször is, Weöres da­rab­ja­i­nál. Az el­té­rés le­he­tő­sé­gét Bor­bély elő­zé­ke­nyen fel­kí­nál­ja, ami­kor szá­mos mai ki­fe­je­zést, fo­gal­mat, sőt kel­lé­ket is el­rejt az ő nagy, pom­pá­za­tos ba­rokk szín­há­zá­ban. A lát­vá­nyos kül­ső­sé­ge­ket, a sti­li­zált for­mát le­csu­pa­szít­va, csak a szö­veg ér­tel­me­zé­sé­re ha­gyat­koz­va le­het­ne elő­adást lét­re­hoz­ni, ma­i­vá, kö­ze­li­vé ten­ni a tör­té­ne­tet, amely­ben a gon­do­la­ti lé­nyeg, a mély­szer­ke­zet meg­ta­lá­lá­sá­val, mai kel­lé­kek­kel, a dip­lo­ma­ták ál­tal hor­dott öl­tö­zé­kek­kel, a sze­gény­me­net­ben pe­dig mai gön­cök­ben fel­lé­pő sze­rep­lők­kel, szó­val a Peter Brook-féle „sze­gény szín­ház” esz­kö­ze­i­vel is meg­szó­lal­tat­ha­tó len­ne a tex­tus, amely­ben ta­lán job­ban kó­dol­ha­tók len­né­nek a ma is ér­vé­nyes al­lú­zi­ók; a ha­ta­lom és a ki­szol­gál­ta­tot­tak örö­kös kör­for­gá­sa. Ez ter­mé­sze­te­sen egy ol­va­sa­ta csu­pán en­nek a lá­to­má­sos tab­ló­nak, en­nek az apo­ka­lip­ti­kus vi­lág­drá­má­nak, hi­szen ugyan­úgy ben­ne rej­lik egy fi­lo­zó­fi­ai ih­le­té­sű, el­vo­nat­koz­ta­tott, Hieronymus Bosch vi­lá­gá­ban meg­je­le­nő eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ci­ós és kultúrkrízis fel­mu­ta­tá­sa is.

      Az évek mú­lá­sá­val szép las­san is­mét bő­vül­nek a jo­gos ér­vé­nyű vá­ra­ko­zó lis­ták, akár ős­be­mu­ta­tók­ra vár­va, akár to­váb­bi elő­adá­sok­ra. Ér­de­kes je­len­ség, hogy né­hány drá­ma­köl­tőnk ma­nap­ság vi­lág­drá­ma for­má­já­ban be­szél egy nagy eu­ró­pai ka­tak­liz­ma ér­ze­té­ről. Mi­ti­kus há­bo­rúk, is­te­nek, fél­is­te­nek, ha­lot­tak és em­be­rek, zombik és kí­sér­te­tek har­col­nak, szen­ved­nek, pusz­tul­nak ezek­ben a nagy­sza­bá­sú opu­sok­ban. Em­lé­kez­te­tő­ül fel kell idéz­nünk Spiró György ko­rai drá­má­ját, a Bé­ke­csá­szárt és Kornis Mi­hály ér­dem­te­le­nül nem mél­tá­nyolt ví­zi­ó­ját, a Rend­kí­vü­li ál­la­pot cí­mű „tö­meg­drá­mát”. Spiró még Ró­ma pusz­tu­lá­sát vi­zi­o­nál­ja, Kornis már a rend­szer­vál­tás utá­ni li­dér­ces ma­gyar va­ló­ság­ról fest láz­ál­mot. A nap­ja­ink­ban szü­le­tett vi­lág­drá­mák vi­szont az eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ció glo­bá­lis ös­­sze­om­lá­sát jó­sol­ják (Bor­bély drá­má­ja, Ná­das Pé­ter Szi­rén­éne­ke, Térey Já­nos drá­mai köl­te­mé­nye, a Je­re­mi­ás avagy Is­ten hi­de­ge, a Nibelung-la­kó­park tet­ra­ló­gia, és leg­újabb mű­ve, az Epi­fá­nia ki­rály­nő. Eb­be a sor­ba tar­to­zik a fi­a­tal Maruszki Ba­lázs Végevégevégemindennek cí­mű, „apo­ka­lip­ti­kus szín­da­rab” al­cí­mű drá­má­ja). Ér­de­kes meg­szó­la­lás Schein Gá­bor A her­ceg ál­ma is, amely egy esz­té­ti­zá­ló for­má­ba öl­töz­te­tett po­li­ti­kai, ha­tal­mi álom já­ték. Er­dős Vi­rág vi­szont épp el­len­ke­ző­leg, vi­lág­vé­ge-lá­to­má­sa­it a min­den­nap­ok kön­tö­sé­be öl­töz­te­ti, s ez­zel na­gyon kö­ze­li ér­ze­te­ket, szo­ron­gá­so­kat éb­reszt, amely­ben egye­di és me­rész mó­don sze­rep­lő­i­ben ös­­sze­ol­vaszt­ja a hu­mán és az ani­má­lis lé­te­zést. Ná­la ugyan­is ez az ál­la­ti és em­be­ri lé­te­zés szür­re­á­lis, álom­sze­rű ter­mé­sze­tes­sé­gé­ben szer­vesül a me­ta­mor­fó­zi­son át­esett sze­rep­lő és kör­nye­ze­te szá­má­ra is. (A me­rény­let, Ma­da­rak) Térey Já­nos Je­re­mi­ás avagy Is­ten hi­de­ge már meg­szó­lalt a Nem­ze­ti Gobbi Hil­da szín­pa­dán, Ná­das Szi­rén­éne­ke pe­dig a Kam­rá­ban. Ez utób­bi elő­adá­sa is bi­zo­nyí­ték, hogy egy ilyen nagy­sza­bá­sú lá­to­má­sos tab­lót az eu­ró­pai és ma­gyar ci­vi­li­zá­ci­ós tör­té­ne­lem­ről be le­he­tett sű­rí­te­ni, zsu­go­rí­ta­ni egy ilyen ki­csiny szín­pad­ra is, és eb­ből a rop­pant gaz­dag­sá­gú anyag­ból ki le­he­tett emel­ni egy fő, meg­ha­tá­ro­zó mo­tí­vu­mot, amely a ren­de­ző, Dö­mö­tör And­rás sze­mé­lyi­sé­gé­hez kö­zel állt, ez pe­dig az apát­lan fi­úk ka­riz­ma­ti­kus tör­té­ne­te. A lát­szó­lag le­csu­pa­szí­tott mű még­is na­gyon erő­sen és ka­rak­te­risz­ti­ku­san szó­lalt meg. Ugyan­úgy, ahogy Mundruczó Kor­nél tet­te a Nibelung-la­kó­park egyik ré­szé­vel, ame­lyet a Szik­la­kór­ház­ban, majd a ki­ürí­tett Li­pó­ton vitt szín­re. Min­dent le­het, csak na­gyon erős te­át­rá­lis gon­do­lat és lá­to­más kell hoz­zá, és olyan konk­rét ren­de­zői ol­va­sat, amely egy­aránt vo­nat­ko­zik a szö­veg ér­tel­me­zés­re és a konk­rét te­át­rá­lis meg­va­ló­sí­tás­ra. Ez az a bi­zo­nyos ren­de­zői és dra­ma­tur­gi elő­adás­pél­dány, amely alap­ja az új han­gú, a szö­veg leglényegét meg­szó­lal­ta­tó pro­duk­ci­ó­nak. Ha akad­ná­nak szín­ház­csi­ná­lók, akik ilyen me­ré­szen, de ugyan­ilyen ér­vé­nyes­ség­gel nyúl­ná­nak Bor­bély tex­tu­sa­i­hoz, a drá­mai élet­mű kü­lön­le­ges ér­té­kei ugyan­úgy bi­zo­nyít­hat­ná­nak a szín­pa­don is, mint sze­ren­csé­sebb pá­lya­tár­sai esetében.

 

-----

          A szöveg szerkesztett és kibővített változata a debreceni DESZKA fesztiválon elhangzott előadásnak.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs