Az eső nem csak a vo­nat­ab­lak­ból lát­ha­tó uta­kat, dom­bo­kat, me­ző­ket, a pá­lya­ud­var­ok sín­pár­ja­it, a kül­vá­ros­ok ház­tömb­je­it mos­ta ös­­sze, az időt is egy­ne­mű­vé for­mál­ta, mint­ha a ta­vaszt, a nya­rat, az őszt és a te­let is örö­kö­sen per­me­te­zés kí­sér­te vol­na, ha­son­ló­nak lát­ta or­szá­go­kon át­ve­ze­tő út­ján a tá­ja­kat, egyik éj­sza­ká­ján ott­ho­ná­ban fel­ri­ad­va le­raj­zol­ta az ál­má­ban meg­je­le­nő eső­füg­gön­­nyel ta­kart út­vesz­tő­ket, hol le­het az a map­pa, gon­dol­ja a ku­pé­ban hát­ra­dől­ve, me­lyik ko­mód­fi­ók­ban, a dom­bok fe­ke­ték, a vá­ro­sok szó­ró­dó fé­nyei álom­be­li uta­zá­sa­i­ra em­lé­kez­te­tik, az üzemanyagkutak, az áru­ház­lán­cok szí­nes fel­ira­tai vib­rál­nak, az ide­gen or­szá­gok­ban ter­mé­sze­tes­nek te­kint­het­te vol­na ott­hon­ta­lan­sá­gát, még­is ott­ho­nos­sá­got érez, mert ked­ve­li a ma­gányt, egye­dül van a hat­sze­mé­lyes fül­ké­ben, töp­reng­het azon, hogy mi­köz­ben már Né­met­or­szág­ban ha­lad a vo­nat, mint­ha már­is rá­ta­lált vol­na olyan kap­cso­la­tok­ra is, ame­lyek azok­hoz fűz­ték, akik­nek a nyo­má­ban el­in­dult, aki­ket nem is­mer­he­tett, nem is igen hal­lott ró­luk, mert ami­kor meg­szü­le­tett, már nem él­tek, gyer­mek­ko­rá­ban ap­ja is csak né­hány szó­val em­lé­ke­zett meg két test­vé­ré­ről és a só­gor­nő­jé­ről, az ő nagy­báty­ja­i­ról, nagy­nén­jé­ről, azok le­het­né­nek, ha él­né­nek, de ami­ó­ta az öreg­as­­szony át­ad­ta ne­ki a hat­van éve őr­zött le­ve­le­i­ket, fény­ké­pe­i­ket, nem aka­rom ma­gam­mal vin­ni a sír­ba, mond­ta, le­gyen a ti­éd, a te csa­lá­dod em­lé­kei, ne­kem csak a je­gye­sem volt a Fe­ri nagy­bá­tyád, s a ba­rát­nőm, Évi­ke, a má­sik nagy­bá­tyád fe­le­sé­ge, ha­za­vit­te a fe­hér vá­szon­ba­tyu­ba cso­ma­golt le­ve­le­ket, fény­ké­pe­ket, az író­asz­ta­lán őr­zi, ur­ná­nak ne­vez­ve ma­gá­ban a ba­tyut, ar­ra gon­dol a ku­pé­ban hát­ra­dől­ve, hogy a fény­ké­pe­ken fi­a­ta­lon lát­ha­tó nagy­nén­je és a két nagy­báty­ja mi­lye­nek le­het­né­nek, ha még él­né­nek, de hát ha nem hal­tak vol­na meg, pon­to­sab­ban szól­va ha nem gyil­kol­ták vol­na meg őket, bi­zo­nyá­ra már ak­kor sem él­né­nek.

      A há­rom fi­vér kö­zül ap­ja volt a leg­fi­a­ta­labb. Ké­sőn jött gye­rek volt Kellermann And­rás, nem­csak La­ci­nál és Fe­ri­nél, de La­ci fe­le­sé­gé­nél, Évikénél is jó­val fi­a­ta­labb, a szé­gyen­től, ami­ért a leg­jobb ba­rát­nő­jét, Évi­két nem tud­ta negy­ven­négy­ben meg­men­te­ni, nem tud sza­ba­dul­ni an­­nyi év után sem, mond­ta Zsóka, az öreg­as­­szony, ami­kor a le­ve­le­ket és a fény­ké­pe­ket át­ad­ta, vidd, vidd, ak­kor ta­lán kön­­nyebb lesz ne­kem a sí­rom előtt, ha meg­sza­ba­dí­tasz a szé­gyen­től, az volt az ér­zé­se, mi­köz­ben az öreg­as­­szony te­kin­te­tét fi­gyel­te, hogy az em­lék, amit ő szé­gyen­nek ne­ve­zett, annyi­ra be­le­mar­ta ma­gát, hogy nem tud már sza­ba­dul­ni tő­le, ugyan mit te­he­tett vol­na a fegy­ve­re­sek­kel szem­ben, gon­dol­ja a ku­pé­ban.

      Ko­ráb­ban nem fog­lal­koz­tat­ta a csa­lád­ja múlt­ja. Nem vol­tak er­ről is­me­re­tei. Vé­gig­ol­vas­ta az egy­ko­ri le­ve­le­ket. Sor­ba ren­dez­te a ké­pes­la­po­kat is, a fény­ké­pe­ket is a há­tu­kon fel­jegy­zett dá­tu­mok sze­rint. Úti­ter­vet ké­szí­tett, hogy Zsóka as­­szony, most már így ne­vez­te ma­gá­ban, ké­ré­sé­nek ele­get te­gyen. Po­zso­nyon, Prá­gán, Ber­li­nen át ér­ke­zik el­ső úti cél­já­hoz, Fürstenberg Havelig, on­nan ha van au­tó­busz, az­zal, ha nem, gya­log, nem hos­­szú az út Ravensbrückbe, az­tán majd vo­nat­tal Kielig, ott el­dön­ti, mi­lyen sor­rend­ben ke­re­si fel azo­kat a he­lye­ket, ahol a le­ve­lek, a ké­pes­lap­ok, a fény­ké­pek út­mu­ta­tá­sai sze­rint azok jár­tak, akik­nek a nyo­má­ban el­in­dult. Apám­mal már nem tu­dok er­ről be­szél­ni, nem tu­dom tő­le szá­mon kér­ni, mi­ért hall­gat­ta el a csa­lád múlt­ját, mi­ért nem volt ró­la ké­pes be­szél­ni. Ta­lán őt is a szé­gyen­ér­zet töl­töt­te el, ami­ért nem tu­dott se­gí­te­ni a test­vé­re­in, vagy a te­he­tet­len­ség, hány­fé­le vál­to­za­ta van a múlt­tör­lés­nek, gon­dol­ja a ku­pé­ban hát­ra­dől­ve.

      A ka­la­uz a me­net­jegy­ét ké­ri. El­len­őr­zi, meg­kö­szö­ni, fi­gye­li az uta­sát. Az érett­sé­gi előtt ál­ló di­ák­ja­i­nak a he­ti rajz­órán Paul Klee kön­­nyed vo­nal­ve­ze­té­sű raj­za­it be­mu­tat­va gya­ko­rol­tat­ta a ce­ru­za­tar­tást, a hul­lám­vo­na­la­kat, spi­rá­lo­kat, az ilyen rajz­mun­ka ön­fel­sza­ba­dí­tás, ma­gya­ráz­ta, nem lesz­tek bi­zo­nyá­ra fes­tők, ta­lán rajz­ta­nár­ok sem, de az ér­zé­sek, a ki­fe­je­zé­sek sza­bad­sá­gát az ilyen vo­nal­ve­ze­tés­ből kós­tol­gat­hat­já­tok, a ka­la­uz fel­tű­nő­en sá­padt­nak lát­ja uta­sát, se­gít­he­tek va­la­mi­ben, uram, kér­de­zi, Kellermann Gyu­ri mo­so­lyog, kö­szö­nöm, nincs mi­ért, mi­köz­ben a Klee-rajzok vo­nal­ve­ze­tés­ét ma­gya­ráz­ta, és a bel­ső sza­bad­ság él­mé­nyét em­lí­tet­te, az egyik, mind­vé­gig fe­szül­ten fi­gye­lő di­ák­lány fel­állt, ki­ment a táb­lá­hoz, gyors vo­ná­sok­kal fel­skic­cel­te a raj­zo­kat, oko­san ér­tel­mez­te, de mint­ha ké­tely is lett vol­na ben­ne, he­lyes, mond­ta ne­ki, de úgy lá­tom, va­la­mi fog­lal­koz­tat­ja, amit nem em­lít meg, a di­ák­lány te­kin­te­te szi­go­rú lett, va­la­min még gon­dol­koz­nom kell, ta­nár úr, még­is min, a ké­sőb­bi Klee-képekre gon­do­lok, mond­ta a lány, meg­for­dult, vis­­sza­ült a pad­ba, on­nan fi­gyelt, olyan­nak lát­ta a di­ák­lány pil­lan­tá­sát, mint­ha szá­mon­ké­rés lett vol­na ben­ne, ha­za­ér­ve fel­la­poz­ta Klee al­bu­má­ban az utol­só ké­pe­ket, új­ra­ol­vas­ta a hoz­zá­juk ren­delt, már sok­szor ol­va­sott szö­ve­ge­ket, két év­ti­zed­del az ezer­ki­lenc­száz­hú­szas An­ge­lus Novus után is fel­buk­kan­nak a ké­pe­ken an­gya­lok, ol­vas­ta, de ezek már kí­sér­te­ti­es fi­gu­rák a há­bo­rú ár­nyé­ká­ban, arc­ta­lan arc­cal, test nél­kü­li test­tel, a rej­tett bor­zon­gás úszik át raj­tuk, ol­vas­ta már nem az an­gya­li te­kin­tet, ha­nem a gép­an­gyal te­kin­te­te lát­ha­tó, ki­kény­sze­rít­ve né­ző­i­ből, hogy a tel­jes ka­taszt­ró­fát, a tör­té­ne­lem gé­pe­ze­tét lás­sák, ami­kor idá­ig ért a szö­veg­ben, a di­ák­lány szá­mon ké­rő te­kin­te­te je­lent meg előt­te, a kö­vet­ke­ző órán, gon­dol­ta, ki kell tér­nem az utol­só kor­szak ké­pe­i­re, az úti cél­ja fe­lé szá­gul­dó vo­nat­ban úgy érez­te, job­ban meg­ér­ti a di­ák­lány te­kin­te­te nyo­mán fel­tá­ma­dó szé­gyen­ér­ze­té­re em­lé­kez­ve azt a má­si­kat, a ré­git, Zsóka asz­szo­nyét is, hi­á­ba ál­ta­tom ma­gam az­zal, gon­dol­ta, hogy nem a raj­ta­nár fel­ada­ta be­szél­ni a tör­té­ne­lem gé­pe­ze­té­ről, ha­nem a tör­té­ne­lem­ta­ná­ré, a szü­lő­ké, az új­sá­go­ké, a televízióműsoroké, ez nem más, mint me­ne­kü­lés, tu­laj­don­kép­pen mi­től, az eső nem állt el, a sze­rel­vény be­fu­tott Fürstenberg Havel pá­lya­ud­var­ára.

     

Az ál­lo­más­hoz kö­ze­li pan­zi­ó­ban szo­bát vesz ki. Egy órát pi­hen.

      Zá­por. Üres ut­cák.

      Nem száll fel az au­tó­busz­ra. Már a vo­na­ton el­ha­tá­roz­ta, hogy gya­log megy az egy­ko­ri tá­bo­rig ugyan­azon az úton, ame­lyi­ken a me­ne­tet haj­tot­ták.

      Az út per­sze nem le­het ugyan­az, gon­dol­ja, nem az egy­ko­ri tá­bor­hoz fog meg­ér­kez­ni, va­la­mi­fé­le mú­ze­um­hoz csak, aho­vá bé­ké­sen le­het be­lép­ni, és ha már ott lesz, sem­mi­vel sem ke­rül kö­ze­lebb a dol­gok, így gon­dol­ko­zik ró­luk, a dol­gok meg­is­me­ré­sé­hez, a meg­is­mer­he­tet­len az meg­is­mer­he­tet­len, lép­ked a fel­fröc­­cse­nő sár­ban, az as­­szony, aki Évi­ké­vel ezt a né­hány ki­lo­mé­ter­nyi utat is meg­jár­ta, aki el­be­szél­te Zsókának, hogy itt ha­lad­tak, mi az, hogy ha­lad­tak, haj­tot­ták őket, mond­ta Zsóka, eső­kö­pe­nye csuk­lyá­ját a fe­jé­re húz­za, gyor­sít, aho­vá meg­ér­ke­zik, ott éhez­tet­ték, dol­goz­tat­ták őket, az as­­szony­nak, aki me­sélt ró­la Zsókának, ott kel­lett a ha­lot­ta­kat te­met­ni, azo­kat, akik­nek az el­ham­vasz­tá­sá­hoz ke­vés­nek bi­zo­nyult a kre­ma­tó­ri­um tel­je­sí­tő­ké­pes­sé­ge, ho­lott vol­tak na­pok, ami­kor hu­szon­négy órán át üze­melt, az as­­szony, mond­ta Zsóka, aki mind­er­ről me­sélt, az, hogy me­sélt, kis­sé ta­szí­tó, gon­dol­ja, mi­köz­ben az egy­ko­ri tá­bor fe­lé ha­lad, de Zsóka így mond­ta el, az as­­szony, mi­köz­ben te­me­tett, ar­ra gon­dolt, hogy a kö­vet­ke­ző na­pon majd őt te­me­tik ugyan­így, már lát­ha­tó a me­szelt épü­let­sor, az eső­füg­gö­nyön túl nem fe­hé­rek, ólom­szí­nű­ek a me­szelt fa­lak, min­den ólom­szí­nű, a ka­pu­hoz ve­ze­tő, gon­do­san meg­tisz­tí­tott fü­ves tér­ség is, még nem dön­töt­te el, mer­re in­dul to­vább, ha túl­jut a ka­pun, fon­tos vol­na be­lép­ni a be­lép­he­tet­len­be, ami per­sze meg­va­ló­sít­ha­tat­lan, a kon­fe­ren­cia­ter­mek­ben, a me­mo­á­rok­ban, az em­lék­fa­la­kon a meg­őr­zés igye­ke­ze­te, ma­rad­junk ab­ban, hogy a meg­tör­tént­ről, gon­dol­ja, a ka­pu előtt ta­vacs­ka, fe­hér­már­vány obe­liszk, kis le­po­rel­ló fo­tó­so­ro­za­tot vá­sá­rol az áru­sí­tó­he­lyen, Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück, Monument am See, mit der Plastik – Fo­tó: Deutsche Fotothek, Dresden. A töb­bi fo­tón is fel­irat: Ehemaliges KZ Ravensbrück, Krema-torium, Häftlinge bei der Arbeit, Der Appellplatz, Der Zellenbau, sze­ret­né el­kép­zel­ni, hogy a múlt­ban lép­ked, hasz­ta­lan, csak a fo­tók má­so­lat­vi­lá­gá­ban, kre­á­ci­ó­i­ban jár, de ami­kor a két ma­gas kő­fal kö­zé szo­rí­tott ki­vég­ző­fo­lyo­só­hoz ér, még­is mint­ha hal­la­ná a pus­ka­lö­vé­se­ket, hon­nan jö­het a szag, nem le­het­sé­ges, hogy a haj­da­ni bűz, nem lát lá­to­ga­tó­kat, egye­dül áll a kre­ma­tó­ri­um előtt.

      A ke­men­ce tor­ka szűk. Ép­pen csak el­fér­he­tett ben­ne egy test. A tég­lá­kon ha­mu. Be­nyúl. Nem tör­li le az uj­já­ról.

      Sze­ren­csénk volt, me­sél­te Zsókának az as­­szony, aki vis­­sza­tért, hogy Évi­ké­vel ki­tar­tot­tunk egy­más mel­lett az utol­só pil­la­na­tá­ig, meg­osz­tot­tuk az élel­met, a pok­ró­cot, a hol­mi­ja­in­kat már a meg­ér­ke­zés­kor el­vet­ték, órá­kig kel­lett áll­ni az Appellplatzon a fagy­ban is.

      Át­megy az Appellplatzra.

      Ir­ma Grese volt a ne­ve, me­sél­te az as­­szony Zsókának, mond­ta Zsóka, alig volt több húsz éves­nél, ő volt a leg­ke­gyet­le­nebb, ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­hat­ban ha­lál­ra ítél­te a nürn­ber­gi bí­ró­ság.

      Itt ütöt­te kor­bác­­csal a ra­bo­kat, ahol ál­lok, gon­dol­ja.

      Dok­tor Clauberg vé­gez­te a nő­kön a kí­sér­le­te­ket, Zsóka azt mond­ta, már na­gyon ré­gen nem gon­dol ar­ra, amit az as­­szony­tól hal­lott, aki vis­­sza­tért, de most el kell mon­da­nom ne­ked, mond­ta Zsóka, Évi­ke a nagy­né­néd volt, ha nem is is­mer­ted, őrizd meg a le­ve­le­ket, a fo­tó­kat, rö­vi­de­sen meg­ha­lok, is­mé­tel­get­te, nem aka­rok ar­ra gon­dol­ni, hogy a le­ve­le­ik, a fo­tó­ik va­la­mi ku­ká­ba ke­rül­nek, és úgy ége­tik el azo­kat is, ahogy Évi­két.

      Az egy­ko­ri né­gyes szá­mú ba­rakk­ban már­vány­táb­lán né­hány tu­cat­nyi név, az el­pusz­tul­ta­ké, kü­lön or­szá­gon­ként. A ma­gyar em­lék­fal­nál szá­radt ko­szo­rúk.

      Nem gon­dol­ja, hogy meg­ta­lál­ja, de ke­re­si Kellermann Lászlóné, Évi­ke ne­vét.

      Tíz­ezer fé­rő­hely­re negy­ven­ezer ra­bot zsú­fol­tak ös­­sze.

      A fo­tó­kat, em­lék­tár­gya­kat áru­ló as­­szony har­minc év kö­rü­li.

      Ér­dek­lőd­he­tek?

      Ter­mé­sze­te­sen, uram…

      Hol la­kik?

      Az as­­szony el­ma­gya­ráz­za, hogy a kö­zel­ben van egy kis fa­lu.

      Mi­ó­ta dol­go­zik itt?

      Egy esztendeje…

      A szü­lei ta­lán a há­bo­rú ide­jén születtek…

      Ké­sőbb, uram, nem sok­kal, de később…

      A nagy­szü­lei is itt él­tek?

      Ezt nem tu­dom pontosan…

      Be­szél­tek a csa­lád­ban ar­ról, ami itt tör­tént?

      A nagy­szü­le­im még kis­lány­ko­rom­ban meghaltak…

      De a szü­lők?

      Nem… nem…

      Csak ak­kor hal­lott ró­la, mi­kor az ál­lást el­fog­lal­ta?

      Igen, uram, így van…

      Min­dig ilyen ke­vés a lá­to­ga­tó?

      Ma szün­nap van, he­ten­ként egy szün­nap, mint a mú­ze­u­mok­ban. Az igaz­ga­tó as­­szony el­ren­del­te, hogy ha lá­to­ga­tó jön, azért en­ged­jük be… a sta­tisz­ti­ka miatt…

      Kellermann Gyu­ri le­ül a kő­pad­ra a ta­vacs­ka mel­lett.

      Fe­hér hat­­tyú úszik a víz­ben.

      Fi­gye­lik egy­mást.

      A hat­­tyú eme­li a szár­nyát. Ket­tőt csap. Nem emel­ke­dik.

      A Ba­la­ton part­ján is lá­tott hat­­tyút ilyen kö­zel­ről a szig­li­ge­ti ha­jó­ál­lo­más mó­ló­já­nál. Ke­nyér­da­rab­kák­ra, kif­li­vé­gek­re les­tek.

      A hat­­tyú fi­gyel.

      Az    em­lék­fa­lon rá­ta­lált a Kellermann Lászlóné név­re. Ki vé­set­het­te fel? Ta­lán az as­­szony, aki itt volt, aki el­mond­ta Zsókának, mi tör­tént Évi­ké­vel.

      Át­jár­ta a ve­ze­ték­ne­vé­vel va­ló ta­lál­ko­zás ér­zé­se, el kel­lett ide jön­nöm, gon­dol­ja, nem csak Zsóka ké­ré­sé­re, ezért az ér­zé­sért, lük­tet ben­ne az ér­zés, a kre­ma­tó­ri­um­ról nem sok­kal a tá­bor fel­sza­ba­dí­tá­sa után ké­szül­het­tek a fo­tók, a te­tőn lát­ha­tók a re­pe­dé­sek, ol­dalt tör­me­lék, ab­ron­csok, vas­ta­lics­kák, sín­pár.

      Az épü­let kö­ze­lé­be ül­te­tett fák ta­lán ti­zen­öt-húsz éve­sek. A ta­vacs­ka szé­lén az em­lék­mű­alak át­ölel egy csontsovány má­sik ala­kot, mint­ha vé­de­ke­ző­en tar­ta­ná ma­ga elé, ho­lott ő vé­del­me­zi.

      A szo­bor­nál fe­ke­te­kö­pe­nyes as­­szony áll.

      Mint­ha fu­tás­nak ered­ne, mint­ha me­ne­kü­lni pró­bál­na, de nem moz­dul. Őt fi­gye­li.

      El­in­dul. Kö­ze­le­dik.

      Von­zó arc.

      A bőr­szí­ne, mint­ha Al­gé­ri­á­ban töl­tött vol­na éve­ket.

      Di­va­tos fe­ke­te eső­kö­peny.

      Kellermann Gyu­rit egy szí­nész­nő­re em­lé­kez­te­ti, a ne­vé­re nem em­lék­szik, csak a film cí­mé­re, Sze­rel­mem, Hi­ro­si­ma.

      Az as­­szony hoz­zá lép.

      Köszönöm…

      Kö­szö­nöm, fe­le­li.

      Né­zik egy­mást.

      Tud­ják, hogy egyi­kük mi­ért ült a ned­ves kő­pa­don, a má­si­kuk mi­ért állt az eső­ben so­ká­ig a szo­bor­nál.

      Az as­­szony ar­con csó­kol­ja. Mint­ha ezen ma­ga is cso­dál­koz­na.

 

Jobb­ra rom­fa­lak. Az egy­ko­ri ab­lak­nyí­lás­ok­ban ka­var­gó lég­áram­lat­ok. A fény do­hány­színt hint a csu­pasz tég­lák­ra.

      Bal­ol­dalt a tég­la­hal­ma­zok­ban egy­ko­ri ka­puk nyí­lá­sai.

      Nem ut­ca ve­zet a tör­me­lé­kek kö­zött, göd­rö­ket, buc­ká­kat ke­rül­get­nek a tu­ris­ták. Hall­ga­tag fi­a­ta­lok. Mint­ha Pom­pe­ji rom­jai kö­zött lép­ked­né­nek, mond­ta elő­ző nap Ma­ri­an­ne-nak egy né­met egye­te­mi hall­ga­tó az Em­lék­ház­ban.

      Marianne be­mu­tat­ja a tár­lók­ban üveg alá ren­de­zett, így mond­ja, mu­ze­á­lis rek­vi­zi­tu­mo­kat.

      A fa­la­kon Oradour köz­ség egy­ko­ri ut­cá­it, temp­lo­mát, fon­to­sabb épü­le­te­it áb­rá­zo­ló fo­tók. Ahol az imént meg­áll­tak, ott volt a temp­lom, mond­ja Marianne, nem mes­­sze a köz­ség­há­za. Na­pon­ta be­mu­tat­ko­zik, csak a ke­reszt­ne­vét mond­ja, ahogy az ide­gen­ve­ze­tők szok­ták, ő az Em­lék­ház igaz­ga­tó­ja, ere­de­ti szak­má­ja épí­tész­mér­nök, a múlt épí­té­sze­ti re­konst­ruk­ci­ó­ja a szen­ve­dé­lye, fel­ada­ta mind­an­nak a meg­őr­zé­se és kar­ban­tar­tá­sa, ami az egy­ko­ri Oradourból meg­ma­radt, és a lá­to­ga­tók tá­jé­koz­ta­tá­sa a múlt­ról, azt nem mond­ja el, hogy a tá­jé­koz­ta­tás nem te­kint­he­tő az épí­té­sze­ti szak­ma ré­szé­nek, de a pá­lyá­zat­nak, amit az oradouri re­konst­ruk­ci­ó­ra meg­hir­det­tek, ez is fel­té­te­le volt, pál­cá­val a ke­zé­ben a fa­la­kon lát­ha­tó fo­tók­ra, tér­ké­pek­re, is­mer­te­tő szö­ve­gek­re mu­tat­va mond­ja el min­den nap, hogy ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­négy jú­ni­us ti­ze­di­kén, a nor­man­di­ai part­ra­szál­lást kö­ve­tő har­ma­dik na­pon meg­tor­lás­ként a Das Reich SS pán­cé­los had­osz­tály Der Führer el­ne­ve­zé­sű ez­re­de el­ső zász­ló­al­ja har­ma­dik szá­za­dá­nak ka­to­nái ház­ról ház­ra jár­va ös­­sze­te­rel­ték a la­kó­kat a vá­sár­té­ren, két­fe­lé osz­tot­ták őket, egyik ol­dal­ra a fér­fi­a­kat, a má­sik­ra a nő­ket és a gye­re­ke­ket ál­lí­tot­ták, Marianne ami­kor idá­ig ért, jobb­ra és bal­ra mu­ta­tó moz­du­lat­tal kí­sér­te a tá­jé­koz­ta­tást, a lá­to­ga­tók kö­zül az idő­seb­bek le­ül­tek a fa­lak men­tén so­ra­ko­zó szé­kek­re, a fér­fi­a­kat, foly­tat­ta Marianne, paj­ták­ba te­rel­ték, le­gép­pus­káz­ták őket, a paj­tá­kat fel­gyúj­tot­ták, a nő­ket és a gyer­me­ke­ket a temp­lom­ba zár­ták, a rob­ba­nó­anya­got az ol­tár­nál he­lyez­ték el, a me­ne­kü­lő­ket le­gép­pus­káz­ták, egyet­len nő, Marguerite Rouffanche as­­szony me­ne­kült meg, az SS-ek vé­gig­jár­ták az épü­le­te­ket, a még ott ta­lált já­ró­kép­te­len be­te­ge­ket is agyon­lőt­ték, ös­­sze­sen hat­száz­negy­ven­két em­bert gyil­kol­tak meg, ha­tan él­ték túl a vé­reng­zést, ha­lad­junk to­vább, szó­lí­tot­ta fel na­pon­ta a lá­to­ga­tó­kat Marianne, az Em­lék­ház má­sik he­lyi­sé­gé­ben is vol­tak fo­tók és do­ku­men­tu­mok a fa­la­kon, ez volt a haj­da­ni pos­ta­hi­va­tal, mu­tat­ta pál­cá­já­val, az a pék­ség, a há­bo­rú után De Gaulle tá­bor­nok úgy dön­tött, hogy so­ha­se épít­sék új­já a te­le­pü­lést, érin­tet­le­nek le­gye­nek az üsz­kös ma­rad­vá­nyok, ez ter­mé­sze­te­sen fo­lya­ma­tos re­konst­ruk­ci­ót kí­ván, amit én irá­nyí­tok, mond­ta na­pon­ta, a temp­lom fém­tö­meg­gé ol­vadt ha­rang­ját is meg­őriz­tük az ol­tár rom­jai mel­lett.

      Az egyik nyá­ri reg­ge­len még a tu­ris­ta­cso­port ér­ke­zé­se előtt az egy­ko­ri fő­ut­ca egyik va­la­mi­ko­ri ka­pu­já­ban egy, a tég­la­ra­ká­son ül­dö­gé­lő fér­fit pil­lan­tott meg.

      Kö­nyö­két tér­dé­re tá­maszt­va, ke­zét ököl­be szo­rít­va ült. Mint­ha em­lék­tárgy­ként hoz­zá­tar­to­zott vol­na a ro­mok­hoz.

      Negy­ven év kö­rü­li­nek lát­ta. Ta­lán a nagy­szü­lei egy­ko­ri ott­ho­ná­nak ka­pu­já­ban ül­dö­gél, gon­dol­ta Marianne, ál­ma­i­ban is meg­je­lent a na­pon­ta a ro­mok kö­zött ül­dö­gé­lő fér­fi, ál­má­ban ma­gát is meg­pil­lan­tot­ta kis­lány­ként, amint ül az ott­ho­nuk ka­pu­já­ban, Al­gé­ri­á­ban, ahol az ap­ja éve­kig mér­nök­ként dol­go­zott, kis­lány­ként ked­venc szó­ra­ko­zá­sa volt ül­dö­gél­ni a ka­pu­ban, bá­mul­ta a szem­köz­ti ká­vé­zó te­ra­szán azt a fér­fit, aki min­den nap a szí­nes er­nyő ár­nyé­ká­ban it­ta a ká­vé­ját, ál­má­ban lát­ta ma­gát, amint ak­kor sem hú­zó­dik vis­­sza, ami­kor lö­vé­se­ket hall, hi­á­ba in­tet­ték a szü­lei, hogy vi­gyáz­zon, meg­szo­kott volt a min­den­na­pos lö­völ­dö­zés, a rá­dió reg­ge­li hí­re­i­ben is a ha­lot­tak szá­má­ról szó­ló je­len­té­sek, ma­gas alak lé­pett a te­ra­szon ká­vé­zó fér­fi­hez, hos­­szú kés­sel át­vág­ta a tor­kát, a fér­fi fe­je elő­re­bu­kott, a ke­zé­ben tar­tott csé­szé­ből le­folyt a ká­vé a fe­hér nad­rág­já­ra, a vér­csep­pek a vi­lá­gos­kék in­gé­re.

      A tu­ris­ták több­nyi­re né­me­tek vol­tak, de an­go­lok is, rit­káb­ban észa­ki­ak, tá­vol-ke­le­ti­ek. Marianne a be­szá­mo­ló­i­ban min­dig ki­tért ar­ra, hogy a múlt­ról már csak a je­lek ad­nak né­mi hírt, de a je­lek is hol­tak an­­nyi idő után, meg kell őket fej­te­ni, hogy tud­juk, mi az, ami el­tűnt, de még­is ve­lünk ma­rad.

      So­ha nem be­szélt ap­já­val a kis­lány­ko­rá­ban lá­tott át­vá­gott nya­kú fér­fi­ről. Ap­ja több­ször be­le­kez­dett, ak­kor még élt Marianne any­ja, ti­zen­öt éves volt, ami­kor rák­be­teg­ség­ben meg­halt, több­ször be­le­kez­dett az ap­ja, hogy el­mond­ja, mi­lyen volt negy­ven­négy nya­rán a nor­man­di­ai part­ra­szál­lás, az élen ha­la­dó ro­ham­csó­nak­ok egyi­ké­ben ült, mert ko­ráb­ban, ami­kor a né­me­tek a ten­ger­be szo­rí­tot­ták az ez­re­dét, né­hány élet­ben ma­radt baj­tár­sá­val át­ju­tott Ang­li­á­ba, gép­pus­ka­tűz­ben száll­tunk part­ra, mond­ta, ott fe­küd­tünk a tűz­ben a ha­lot­tak kö­zött a sár­ban, ami­kor idá­ig ju­tott az em­lé­ke­zés­ben, fel­ug­rott a ka­ros­szék­ből, el­hall­ga­tott, so­ha töb­bet nem be­szélt a há­bo­rú­ról, az oradouri ro­mok kö­zött ül­dö­gé­lő fér­fi ta­lán hal­lot­ta, mi tör­tént itt ak­ko­ri­ban, ami­kor az apám a de­szan­to­sok­kal a sár­ban fe­küdt, gon­dol­ta Marianne, ta­lán a hat élet­ben ma­radt em­ber va­la­me­lyik­ének az uno­ká­ja, min­dig min­den­ki a múlt­ján lép­ked, ma­gya­ráz­ta a tu­ris­ták­nak, ak­kor is, ha sem­mit nem tud a múlt­ról, há­ta mö­gött a ravensbrücki kre­ma­tó­ri­um fe­hér­re me­szelt épü­le­té­vel, a szo­bor mel­lől néz­te a ta­vacs­ka part­ján a kő­pa­don ülő fér­fit, fel­fi­gyelt rá már előbb is, ami­kor a ki­vég­ző­fal szűk fo­lyo­só­ján ment vé­gig, ta­lán ő is is­me­ret­len, még­is hoz­zá­tar­to­zó nyo­mok­ban lép­ked, gon­dol­ta, s et­től is­me­ret­le­nül is olyan kö­zel érez­te ma­gá­hoz, mint­ha együtt jár­ták vol­na be az egy­ko­ri tá­bort, a fér­fi fel­állt, el­in­dul­tak, ami­kor már kö­zel­ről lát­ták egy­más te­kin­te­tét, még a szem alat­ti rán­ca­i­kat is, Marianne oda­lé­pett hoz­zá, ar­con csó­kol­ta, vis­­sza­men­nék még, mond­ta, ké­zen fog­va el­in­dul­tak.

      Áll­tak az Appellplatzon.

      Kellermann Gyu­ri­nak az örö­kö­sen tar­tó eső­zés­től át­ned­ve­se­dett ci­pő­jé­ben fá­zott a lá­ba.

      Fog­ta az is­me­ret­len as­­szony ke­zét, úgy érez­te, hogy mint va­la­mi men­tő­öv­be ka­pasz­ko­dik be­lé, hal­lat­szott a tá­bo­ron túl­ról az au­tó­busz mo­tor­zú­gá­sa.

      Az as­­szony meg­kér­dez­te, hon­nan ér­ke­zett. Kellermann Gyu­ri nem tu­dott fran­ci­á­ul, de a né­hány szót ér­tet­te, Bu­da­pest, vá­la­szol­ta, meg­kér­dez­te az as­­szonyt, be­szél ta­lán né­me­tül vagy an­go­lul, az as­­szony bó­lin­tott, né­me­tül foly­tat­ta, Kellermann Gyu­ri úgy lát­ta, va­la­mi kü­lö­nös kény­szer in­dít­ja ar­ra, hogy fo­lya­ma­to­san be­szél­jen, Oradourból jött, épí­té­sze­ti rekonstruktőr, ta­nul­má­nyoz­ni kí­ván egy olyan em­lék­he­lyet, ame­lyet egy­ko­ri for­má­já­ban re­konst­ru­ál­tak, Oradourt nem épí­tet­ték új­já, meg­őriz­ték a ro­mo­kat, dok­to­ri dol­go­za­tá­ra ké­szül, olyan, így mond­ta, mű­tárgy­ról is be kí­ván szá­mol­ni, ame­lyet te­hát ere­de­ti for­má­ban őriz­nek meg, ezért jött ide, áll­tak a kre­ma­tó­ri­um előtt, tud­ja-e, hogy mi tör­tént Oradourban ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­négy jú­ni­u­sá­ban, kér­dez­te, Kellermann Gyu­ri nem tud­ta, az asszony el­mond­ta, be­nyúlt a ke­men­ce­to­rok­ba, be­le­mar­kolt a ha­mu­ba, Marianne a ne­vem, mond­ta, Georges a ne­vem, mond­ta Kellermann Gyu­ri, jöj­jön, mond­ta Marianne, jegy­ze­te­ket kell ké­szí­te­nem a ba­rak­kok fa­pric­­cse­i­nek ál­la­gá­ról, úgy lát­tam, a leg­több desz­ka új, de né­hány szak­sze­rű­en res­ta­u­rált, ma­ga hogy ke­rült ide?, Kellermann Gyu­ri né­hány szó­val el­mond­ta, a ba­rak­kok­ban ápo­ro­dott volt a le­ve­gő, Kellermann Gyu­ri rajz­map­pá­ja a há­ti­zsák­já­ban volt, de le­tett ró­la, hogy váz­la­to­kat ké­szít­sen, új­ra meg­áll­tak az em­lék­osz­lop­nál a ta­vacs­ka mel­lett, a hat­­tyú már nem volt ott, Kellermann Gyu­ri hű­vös­nek lát­ta az as­­szony te­kin­te­tét, ilyen le­het, gon­dol­ta, ami­kor ab­ban az Em­lék­ház­ban a tu­ris­ták­nak elő­adást tart, cse­ré­ben, ami­ért bi­zal­mas volt ve­lem, for­dult az as­­szony­hoz, én is el­mon­dom, hogy még csak az utam ele­jén tar­tok, óh, mond­ta az as­­szony, mi­köz­ben hall­gat­ta őt, én is azt hi­szem, hogy van­nak dol­gok, ame­lyek ha nem is a mi éle­tünk­ben tör­tén­tek, de még­is hoz­zánk tar­toz­nak, nincs rá mód, hogy ma­gunk elől el­me­ne­kül­jünk, Kellermann Gyu­ri bó­lin­tott, Zsóka ju­tott az eszé­be, aki an­­nyi év után sem sza­ba­dult meg a szé­gyen ér­zé­sé­től, ami­ért nem tud­ta meg­men­te­ni a ba­rát­nő­jét, s a pil­la­nat tört ré­szé­ben most úgy érez­te, hogy si­ke­rült ta­lál­koz­nia a nagy­nén­jé­vel, akit nem is­mert, sok ku­ta­tó­mun­ka áll még előt­tem, mond­ta Marianne már a szál­lo­da bár­já­ban, ugyan­ott vet­tek ki szo­bát, ko­nya­kot ren­del­tek, hogy át­me­le­ged­je­nek.

      Han­gu­lat­vi­lá­gí­tás. Bor­dó füg­gö­nyök.

      Marianne tür­kiz gyap­jú­pu­ló­ver­ben volt. A fe­szü­lő anyag ki­emel­te a mel­lét. Fes­tet­len kör­mök. Rúzs nél­kül is élénk­szí­nű volt az aj­ka.

      A má­so­dik ko­nyak után el­mond­ta, hogy rö­vi­de­sen ber­li­ni kon­fe­ren­ci­á­ra uta­zik. Elő­adást tart. A prog­ram a múlt re­konst­ruk­ci­ó­ja, fi­lo­zó­fu­sok, tör­té­né­szek, írók kö­zött őt épí­tész­ként hív­ták meg. A be­szá­mo­ló­ja el­ső ré­szé­nek Oradour lesz a té­má­ja, a má­so­dik rész­nek Ravensbrück. A múlt épí­té­sze­ti re­konst­ruk­ci­ó­já­nak két­fé­le vál­to­za­ta. Nagy do­ku­men­tá­ci­ót ál­lít ös­­sze.

      Ját­sza­ni kez­dett a zon­go­ris­ta.

      Né­hány pár a par­kett­ra vo­nult.

      Ren­ge­teg le­vél, ké­pes­lap, fény­kép ma­radt rám, mond­ta Kellermann Gyu­ri.

      Az jó, mond­ta Marianne, az em­lé­ke­zé­sek nem meg­bíz­ha­tók, a tár­gyak, a je­lek fon­to­sab­bak. Sze­ret­ném ki­dol­goz­ni az elő­adás be­fe­je­ző ré­szé­ben, ha ér­dek­li, ér­de­kel, mond­ta Kellermann Gyu­ri, sze­ret­ném ki­dol­goz­ni az újabb épí­té­sze­ti tár­gyak vir­tu­á­lis kap­cso­la­tát a múlt el­tün­te­tett alak­za­ta­i­val, ta­nul­má­nyoz­tam már az egy­ko­ri ber­li­ni Reichstag épü­le­té­nek, Hit­ler bun­ker­já­nak a do­ku­men­tá­ci­ó­ját, még hát­ra van­nak az új Reichstag ter­vei, a ki­vi­te­le­zés­nél fel­hasz­nált anya­gok, is­te­nem, még men­­nyi mun­ka, ha van en­nek az egész­nek ér­tel­me, fi­zes­sünk, Georges, még min­dig fá­zom, jöj­jön, alud­junk együtt.

 

-----

      Részlet a Vanderbilt jacht hajóorvosa című készülő regényből.