Űr-érzékeny lelkek

regényrészlet

Havasréti József  regényrészlet, 2013, 56. évfolyam, 7-8. szám, 729. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

„Ó boldogság! Boldogság! Láttam az élet születését, láttam a mozgás kezdetét!

Úgy lüktet a vérem, hogy ereim megpattannak. Szeretnék repülni, úszni,

ugatni, bőgni, vonítani. Szeretném, ha szárnyam, páncélom, kérgem volna,

szeretnék füstölni, ormányt viselni, kicsavarni a testemet, mindenhová eloszlani,

benne létezni mindenkiben, kiáradni az illatokkal, kibontakozni a növényekkel,

ömölni, mint a víz, rezegni, mint a hang, villogni, mint a fény,

minden formába belesimulni, minden atomba belenyomulni,

lehatolni az anyag mélyére – szeretném, ha én volnék maga az anyag!”

Flaubert: Szent Antal megkísértése

 

A fi­úk a busz­meg­ál­ló­ban ácso­rog­tak, az er­dőt át­sze­lő kes­keny or­szág­út szé­lén, az­tán el­un­ták a vá­ra­ko­zást, és el­in­dul­tak az ál­lat­kert be­já­ra­ta fe­lé. Köz­ben vá­gya­ko­zó pil­lan­tá­so­kat ve­tet­tek a pénz­tár mel­lett ál­ló bü­fé­asz­tal kí­ná­la­tá­ra – cu­kor­tól ra­ga­dó üdí­tők, ká­vé ter­mosz­ból, mely­nek pe­re­mét vas­ta­gon el­lep­ték a le­gyek, szik­kadt po­gá­csák, ol­csó cso­ko­lá­dék és ná­po­lyik, ol­vadt tö­rök­méz, sze­men­ként ce­lo­fán­ba cso­ma­golt málnapiros és mé­reg­zöld sa­va­nyú­cu­kor­kák la­pos üveg­tá­lon – de pénzt, mint ki­de­rült, nem ho­zott ma­gá­val egyi­kő­jük sem. A bi­o­ló­gia szak­kör az ál­lat­kert­ben in­gye­nes be­lé­pést biz­to­sí­tott szá­muk­ra, a busz­ra bér­le­tük volt, en­ni­va­lót pe­dig min­den­ki ho­zott ott­hon­ról, há­ti­zsák­ban, mely­ben a szend­vi­csek és a vizeskulacs mel­lett fü­zet, toll­tar­tó, na­gyí­tó és ál­lat­ha­tá­ro­zó is he­lyet ka­pott. Fe­ke­te ta­nár urat vár­ták, aki ké­sett, szo­ká­sa sze­rint. A lá­nyok – nem vol­tak so­kan, mert a szak­kör a bo­ga­rak­kal, bé­kák­kal, kí­gyók­kal nem sok lányt von­zott – kö­te­les­ség­tu­dó­an a meg­ál­ló­ban áll­tak, no­ha az öreg ta­nár, ami­kor azt mond­ta: „a busz­meg­ál­ló­ban ta­lál­ko­zunk”, nyil­ván a be­já­rat kör­nyé­ké­re gon­dolt; be­le­ért­ve a pénz­tár­fül­két a gör­be vas­kor­lát­tal, a bü­fé­asz­talt és per­sze a busz­meg­ál­lót is. Az­az, ne men­je­nek be ad­dig, amíg ő meg nem ér­ke­zik, ne csa­va­rog­ja­nak el se­ho­vá.

– Fe­ke­te ta­nár úr azt mond­ta, hogy a meg­ál­ló­ban vár­ja­tok – ki­a­bál­ták a fi­úk után, mint­egy meg­elő­le­gez­ve Fe­ke­te ta­nár úr maj­da­ni ha­rag­ját, de ők nem tö­rőd­tek a ki­a­bá­lás­sal. Fe­ke­te ta­nár úr kés­ni fog, mint min­dig, majd­nem fél óra lesz, mi­re fel­pö­fög ide az ócs­ka Tra­bant­ján. A fi­úk a ke­rí­tés mel­lett les­ték, hogy kint­ről, az­az in­gyen, meg le­het-e pil­lan­ta­ni va­la­mi ál­la­tot. Bent, a fák mö­gött, az őzek ki­fu­tó­já­ból lát­szott egy sze­let­nyi hely, ahol egy ­hí­zott őz­bak fe­küdt a fű­ben, és egy­ked­vű­en rá­gott va­la­mit. Fent, a ma­jom­ház ma­gas­la­tán, ha jól fel­ágas­kod­tak, lát­ni le­he­tett né­hány hin­tá­zó cer­kóf­maj­mot, de a für­ge moz­gá­sú ál­la­tok ha­mar el­tűn­tek szem elől. Ez volt min­den, il­let­ve hal­la­ni le­he­tett a ví­zi­ma­da­rak ri­csa­ját a kis­tó fe­lől, a maj­mok si­val­ko­dá­sát, a pá­vák ki­a­bá­lá­sát, az öly­vek vij­jo­gá­sát, vagy oly­kor, in­kább csak es­te­fe­lé, egy-egy öb­lös orosz­lán­or­dí­tást.

Ren­des elő­vet­te a há­ti­zsák­ból az ál­lat­ha­tá­ro­zót, né­ze­get­te az áb­rá­kat, mi a kü­lönb­ség a kar­valy és a vér­cse röpképe kö­zött. Er­re­fe­lé nem fész­kelt se vér­cse, se kar­valy, de bent, a ma­dár­ház­ban, kö­zel­ről ta­nul­má­nyoz­hat­ták a ragadozómadarakat. Novák a me­le­gí­tő­nad­rág zse­bé­ből ce­lo­fán­ba cso­ma­golt cu­kor­sí­pot vett elő, ki­cso­ma­gol­ta, és a síp hang­ját pró­bál­gat­ta. A síp gyen­gén szólt, nem ver­se­nyez­he­tett sem a sza­dis­ta tor­na­ta­nár fém­síp­já­val, mel­­lyel a fáj­dal­mas ba­rac­ko­kat osz­to­gat­ta, sem a mű­anyag út­tö­rő­síp­pal. Hi­á­ba, a cu­kor az csak cu­kor, bár­mi­lyen ke­mény is, nem síp cél­já­ra gyár­tot­ták, gon­dol­ta Novák. Egy ha­tá­ro­zott áll­ka­pocs­moz­du­lat­tal ket­té­rop­pan­tot­ta a cu­kor­sí­pot, és az egyik da­ra­bot Ren­des­nek ad­ta, aki há­lá­san pil­lan­tott rá. Köszi, mo­tyog­ta, és to­vább­ra is az ál­lat­ha­tá­ro­zó­ba mé­lyedt.

– Mi olyan ér­de­kes? – kér­dez­te Novák. – Sem­mi – vá­la­szol­ta ő, és be­csuk­ta a köny­vet. Novák Emil la­zán a vas­kor­lát­nak dőlt, szép ar­cán fö­lé­nyes mo­soly. Fe­ke­te­ ha­jú, sö­tét­ bő­rű fiú volt, min­den erő­fe­szí­tés nél­kül a leg­jobb ta­nu­ló az osz­tály­ban. Ren­des kö­ve­ket és ter­mé­se­ket rug­do­sott a föl­dön, nem kí­mél­ve a szan­dál­ból ki­ló­gó zok­ni­ját. – Jö­het­ne már a Fe­ke­te – fűz­te hoz­zá.

– Fe­ke­te ta­nár úr? – kér­dez­te gú­nyo­san Novák. – Felül bőr, alul szőr – tet­te hoz­zá, és jót rö­hög­tek az idét­len tré­fán. Fe­ke­te ta­nár úr va­ló­ban tel­je­sen ko­pasz volt, a fe­je búb­ja bar­na és fé­nyes, mint a bi­cik­li nyer­ge, sza­kál­la vi­szont nem volt. Az „alul szőr” ki­té­tel nyil­ván az öreg ta­nár bo­zon­tos mell­kas­ára vo­nat­ko­zott, ami gyak­ran ki­lát­szott ros­­szul be­gom­bolt szür­ke kö­pe­nyé­ből, ami­ben nem is ta­nár­nak né­zett ki, ha­nem va­la­mi mű­sza­ki el­adó­nak, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha el­ál­ló fü­le mö­gé tűz­te a kéz­zel fa­ra­gott ce­ru­zát. Fe­ke­te ta­nár úr nem ad ma­gá­ra, je­gyez­te meg időn­ként Novák. Az öreg­úr a fő­is­ko­lán ta­ní­tott, és va­la­mi kü­lö­nös el­hi­va­tott­ság­ból fog­lal­ko­zott az ál­lat­ker­ti szak­kör­be já­ró vá­ro­si gye­re­kek­kel. Novákot egyéb­ként ré­gebb­ről is­mer­te, mert a fiú ap­ja a fő­is­ko­lán dol­go­zott mint ze­ne­tör­té­nész. A ze­ne! Ren­des tíz év alatt csak Novákék la­ká­sá­ban lá­tott va­ló­di zon­go­rát. Né­ha le­ül­tek a zon­go­ra elé, ő és Novák, fel­nyi­tot­ták a hang­szert, és ta­lá­lom­ra csé­pel­ték a bil­len­tyű­ket, amíg a szom­széd­ból va­la­ki át nem ko­po­gott, meg­elé­gel­ve az esz­te­len klim­pí­ro­zást. Novák ap­ja ál­ta­lá­ban a szom­széd szo­bá­ban fe­küdt az ágyon, és ol­va­sott. Őt nem za­var­ta a zaj. Né­ha be­jött Novák nő­vé­re, aki ze­nét is ta­nult, sőt, va­ló­já­ban csak ő hasz­nál­ta a hang­szert, és el­ját­szott a fi­úk­nak va­la­mit, né­hány tak­tus Bar­tó­kot, Schu­ber­tet vagy Ko­dályt. Novák édes­ap­ja, ma­gas, gör­nyedt fér­fiú, sű­rű fe­ke­tés­szür­ke haj­jal, vé­kony­ra stuc­colt ba­jus­­szal (ami­től úgy né­zett ki, mint az idős Já­vor Pál), több­nyi­re de­pres­­szi­ó­já­val küsz­kö­dött, de ezt tit­kol­ni pró­bál­ta kör­nye­ze­te előtt. Még­is: Ren­des szin­te csak fe­küd­ni lát­ta, fe­küdt az ágyon és a pla­font néz­te, fe­küdt az ágyon és aludt, fe­küdt az ágyon és ol­va­sott. Hogy mi­kor dol­go­zott, rej­tély volt, de a fi­úk nem is tö­rőd­tek ez­zel.

A ke­rí­tés mö­gül ki­hal­lat­szó ál­la­ti zsi­vajt egy au­tó pö­fé­ke­lé­se sza­kí­tot­ta meg. A Tra­bant! A vá­ros fe­lő­li út­ról be­for­dult a füs­töt oká­dó kis­au­tó, mint egy nagy, igyek­vő cse­re­bo­gár, és me­rész ív­ben a pénz­tár­fül­ke elé ka­nya­ro­dott. Ro­po­gott a ka­vics, fe­nyő­to­boz­ok la­pul­tak szét, a tisz­ta le­ve­gő meg­telt az égő ben­zin és olaj sza­gá­val. Fe­ke­te ta­nár úr meg­ér­ke­zett, de nem volt egye­dül. A Tra­bant­ból egy va­la­mi­vel fi­a­ta­labb fér­fi ká­szá­ló­dott elő, aki szür­ke nad­rá­got, koc­kás in­get és gu­mí­ro­zott nad­rág­tar­tót vi­selt. Az or­ra he­gyén ős­ré­gi fém­ke­re­tes szem­üveg bil­le­gett, ami – mint Novák han­go­san meg­ál­la­pí­tot­ta – a Beat­les­-sztár, John Lennon hí­res szem­üve­gé­re ha­son­lí­tott. Ren­des nem so­kat tu­dott er­ről, se John Lennonról, se a drót­ke­re­tes szem­üveg­ről; Novák nő­vé­ré­nek vol­tak rock ’n’ roll le­me­zei, igaz, nem olyan sok, Il­lés, Ome­ga és ha­son­lók, meg né­hány „nyu­ga­ti” le­mez, Beat­les­- és Bob Dylan-albumok, ami­ket ös­­sze­ku­por­ga­tott va­lu­tá­já­ból Ju­go­szlá­vi­á­ban vá­sá­rolt. A ven­dég meg­állt a fi­úk előtt, kí­ván­csi­an bá­mul­ta őket, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és Fe­ke­te ta­nár úr biz­ta­tá­sá­ra be­mu­tat­ko­zott. Bio­ké­mi­kus volt vagy or­vos vagy ef­fé­le; a fi­úk nem na­gyon ér­tet­ték, hogy mit mond; Ren­des csak ar­ra em­lé­ke­zett ké­sőbb, hogy a ven­dég va­la­mi né­met hang­zá­sú ne­vet mor­mo­gott. A ven­dég – drót­szem­üve­gé­vel és nad­rág­tar­tó­já­val – ha le­het, még Fe­ke­te ta­nár úr­nál is kü­lö­nö­sebb te­remt­mény volt. Ren­des rög­tön a szí­vé­be zár­ta az öreg­em­bert (ne­ki leg­alább­is öreg­nek lát­szott) – ahogy Fe­ke­te ta­nár urat is, né­hány he­te, az el­ső ta­lál­ko­zás so­rán. Pe­dig a drót­szem­üveg va­la­hogy olyan… no igen, tanhideg volt. E szót jel­lem­ző­nek érez­te, no­ha, ak­kor, nem tud­ta, ho­gyan is öt­lött fel ben­ne az, hogy tanhideg – rá­adá­sul a ven­dég te­kin­te­te a szem­üveg mö­gött és szé­les, ki­csit ko­bold­sze­rű mo­so­lya a szem­üve­get tar­tó erős orr alatt ba­rát­sá­gos és me­leg­sé­get su­gár­zó volt. Egyéb­ként ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra, mind­ket­ten ala­cso­nyak és ros­­szul öl­tö­zöt­tek vol­tak, fo­guk és ke­zük sár­ga a ren­ge­teg ni­ko­tin­tól, el­ál­ló fü­lük­kel és há­ti­zsák­juk­kal úgy néz­tek ki, mint két ka­land­vá­gyó er­dei ma­nó. Test­vé­rek len­né­nek? – gon­dol­ta ké­sőbb Ren­des, de hát a ne­vük nem is ha­son­lí­tott.

Az ál­lat­kert! A vá­ros büsz­ke­sé­ge ma­ga­san fent, a he­gyen, az er­dő mé­lyén te­rült el, és va­ló­já­ban ap­rócs­ka volt. A tár­sa­dal­mi mun­ká­val be­épí­tett te­rü­le­ten egy ma­jom­ház, egy med­ve­ház, egy farkaskifutó, egy ker­ti tó, egy ma­dár­ház, egy is­tál­ló – kö­rü­löt­te ki­sebb ki­fu­tók­ban te­vék, bö­lé­nyek, bi­va­lyok –, to­váb­bá az úgy­ne­ve­zett „kis­ra­ga­do­zó-sor” hú­zó­dott. Az utób­bi elég kü­lö­nö­sen fes­tett, leg­in­kább kál­vá­ria­domb­hoz ha­son­lí­tott: ké­tol­dalt a stá­ci­ók he­lyén vas­ket­re­cek, a ket­re­cek mé­lyén né­hány le­tar­gi­á­ba süp­pedt sar­ki ró­ka, sa­kál, mo­só­med­ve, gö­rény és nyest la­kott, fent, a „stá­ci­ók” fö­lött pe­dig a vég­cél, a lé­nyeg, a szen­té­lyek szen­té­lye, az orosz­lán­ház magasodott. Az ál­lat­kert le­ve­gő­jét orr­fa­csa­ró bűz ha­tot­ta át, a ra­ga­do­zók vi­ze­le­te tó­csák­ban állt a ki­fu­tók­ban, a be­ton­ból ké­szült alj­za­ton. Hús bom­lott, trá­gya pá­rol­gott, hol ke­vés­bé erő­sen, hol pe­dig job­ban, at­tól füg­gő­en, hogy mi­kor ta­ka­rí­tot­tak, és hogy az­nap épp’ mi­lyen me­leg volt. A szak­kör­be já­ró fi­úk sze­ret­ték ezt a vad, sőt ta­lán iz­ga­tó sza­got, még ha nem is val­lot­ták be, sem egy­más­nak, sem ott­hon, a lá­nyok pe­dig kö­te­les­ség­tu­dó­an fin­to­rog­tak, ami­kor át­ha­lad­tak a ket­re­cek kö­rül hul­lám­zó bűz­fa­lon. Az orosz­lá­nok ket­re­ce fö­lött, kis­sé tá­vo­labb, fe­nyő­fák kö­zé rejt­ve fá­ból épí­tett va­dász­ház húzódott. Ren­des nem tud­ta, hogy ak­kor épí­tet­ték-e va­jon, ami­kor az ál­lat­ker­tet, vagy ta­lán ko­ráb­ban is ott állt, és csu­pán be­ke­be­lez­ték, ami­kor ki­sza­kí­tot­ták az er­dő­ből az ál­lat­kert cél­já­ra ki­sze­melt da­ra­bot. Ré­geb­bi­nek lát­szott, mint az ál­lat­kert; bent pe­dig, a fű­sze­res gyan­ta­sza­got és fa­fer­tőt­le­ní­tő pác sza­gát árasz­tó fa­lak mö­gött egy ap­ró tan­te­rem vagy in­kább la­bo­ra­tó­ri­um rejtőzött. Itt tar­tot­ták a szak­kör fog­lal­ko­zá­sa­it, kö­rül­ül­ve a hos­­szú asz­talt, amit ka­vi­csok, ás­vány­min­ták, ter­mé­sek, va­la­mint szak­köny­vek bo­rí­tot­tak, a fal mel­lett pe­dig szek­ré­nyek­ben, pol­co­kon és köz­vet­le­nül a fal­ra akaszt­va min­den­fé­le ki­tö­mött vagy for­ma­lin­ba zárt ál­lat­pre­pa­rá­tum volt lát­ha­tó. Ezek a kon­zer­vált ál­la­tok sok­kal eg­zo­ti­ku­sab­bak vol­tak, mint ami­lye­ne­ket kint, élő­ben lát­ni le­he­tett: te­nyér­nyi óri­ás­bo­ga­rak, ma­dár­pó­kok és skor­pi­ók, ki­tö­mött szí­nes pa­pa­gá­jok, pa­ra­di­csom­ma­da­rak és ha­son­lók. De élő ál­la­tok is akadtak odabent: tró­pu­si és ha­zai ha­lak az ak­vá­ri­u­mok­ban, tek­nő­sök és bé­kák, la­pos üveg­me­den­cé­jük fö­lött éj­jel-nap­pal vil­lany­lám­pa iz­zott, to­váb­bá ki­sebb üve­gek­ben ap­ró ví­zi­ál­lat­ok, me­lyek sza­bad szem­mel alig lát­szot­tak. De a mik­ro­szkóp alatt olya­nnak tűntek, mint egy fan­tasz­ti­kus film sok­csá­pú, ol­lós ször­nyei – is­me­ret­len cél fe­lé ke­re­ke­ző, im­boly­gó, eve­ző, la­pá­to­ló, úszó, kí­gyó­zó lé­nyek va­la­mi tá­vo­li boly­gó­ról.

Ren­des eze­ket sze­ret­te a leg­job­ban, úgy érez­te, ilyes­fé­lé­ket ma­ga is tart­hat­na ott­hon. Ku­tyát vagy macs­kát az any­ja nem en­ge­dett tar­ta­ni, nem hoz­ha­tod ide, a pa­nel­ba, mon­do­gat­ta, a ter­rá­ri­um fö­lött foly­ton éget­ni ké­ne a vil­lanyt, azt azért nem le­he­tett, a ka­ná­ri és a pa­pa­gáj pe­dig túl hangos lett volna. Az egér, a hör­csög, a ten­ge­ri­ma­lac un­do­rí­tó, a csuk­lyás­pat­kányt pe­dig szó­ba se mer­te hoz­ni ott­hon. Nyu­lat, nos, nyu­lat meg ő nem akart, pe­dig ez volt az egyet­len ál­lat, mely hé­be-hó­ba meg­for­dult a la­kás­ban, kis­gye­rek­ko­rá­ban ugyan­is hús­vét előtt az ap­ja min­dig kis­nyu­lat ho­zott va­la­hon­nan, ta­lán a pi­ac­ról. Az any­ja en­nek se örült; a nyúl pár hé­tig el­volt az er­ké­lyen egy drót­há­lós ket­rec­ben, amit Ren­des kö­te­les­ség­tu­dó­an fel­ci­pelt az alag­sor­ból, et­te a ré­pát, a ka­ra­lá­bét és a park­ban sze­dett fü­vet, nőtt és nőtt, az­tán, ami­kor ki­nőt­te a ket­re­cet és az er­kélyt, fa­lu­ra ke­rült, ahol, gon­dol­ta Ren­des, a sok ké­nyez­te­tés után nyil­ván agyon­ütöt­ték és me­get­ték va­la­hol.

A gye­re­kek nagy ne­he­zen ös­­sze­ve­rőd­tek az ál­lat­kert pénz­tá­ra előtt, és vég­re el­in­dul­hat­tak föl­fe­lé, a va­dász­ház­hoz. Fe­ke­te ta­nár úr és a ven­dég jó­val előt­tük lép­delt; ér­de­kes mó­don a nagy szen­zá­ció, a ma­jom­ház gro­teszk la­kói: a cerkófok, makákók, pá­vi­á­nok nem ér­de­kel­ték őket, pe­dig a maj­mok kész­sé­ge­sen sza­lad­tak a ke­rí­tés­hez, és a le­ma­ra­dó gye­re­kek előtt pro­du­kál­ták ma­gu­kat. Az öre­gek hal­kan be­szél­get­tek va­la­mi­ről. Az­tán meg­áll­tak, és el­mé­lyül­ten bá­mul­tak va­la­mit, ahol nem volt sem­mi lát­ni­va­ló. Eszem meg­áll, gon­dol­ta Novák, mit le­het an­­nyit bá­mul­ni egy os­to­ba fű­cso­món? Vé­gül túl­ju­tot­tak az orosz­lán­há­zon, ahol szo­bor­sze­rű me­rev­ség­ben he­ver­tek az orosz­lá­nok, csak a far­kuk moz­dult meg oly­kor, hogy el­za­var­ják a hús ma­ra­dé­ká­ra oda­se­reg­lő, kö­vér­ség­től lom­ha le­gye­ket. Az orosz­lán­ház kör­nyé­kén csak kö­vér le­gyek vol­tak, vas­ta­gon el­lep­ték a le­rá­gott bor­da­cson­to­kat. „Ho­mo memento mori” – je­gyez­te meg szín­pa­di­a­san, a cson­tok­ra mu­tat­va Novák. Ezek nem ko­po­nyák, mond­ta Ren­des, de ez nem so­kat szá­mí­tott. A ro­va­rok a lá­to­ga­tó­kat sem kí­mél­ték, a fi­úk né­ha el­kap­tak egyet-egyet, és az ál­lat duz­zadt pot­ro­hát ös­­sze­nyom­va les­ték, ho­gyan po­tyog­nak elő bent­ről az ele­ven ku­ka­cok.       

Fe­ke­te ta­nár úr a ven­dég se­géd­le­té­vel be­te­rel­te a szak­kör tag­ja­it a ház­ba. A szű­kös elő­tér­ben min­den­ki le­pa­kolt, a tás­kák és há­ti­zsák­ok tar­tal­má­ból csak a fü­ze­tet és a ce­ru­zát le­he­tett be­vin­ni, sem­mi mást. Kö­rül­ül­ték az asz­talt, és kí­ván­csi­an vár­ták, hogy mi fog tör­tén­ni most. Fe­ke­te ta­nár úr be­je­len­tet­te, hogy ma a ven­dég tart­ja az elő­adást, ugyan­is ve­tí­tés lesz, és ő, a szak­kör ve­ze­tő­je, csu­pán a dia­ve­tí­tőt ke­ze­li majd. Fe­ke­te ta­nár úr ha­son­má­sa az asz­tal­ra tet­te tás­ká­ját, mely leg­in­kább az olyan tás­kák­ra em­lé­kez­te­tett, mint ami­lyen­ben, ahogy Novák meg­je­gyez­te hal­kan, de azért hal­la­ni le­he­tett, a vízvezetékszerelők tart­ják a csa­var­kul­cso­kat, a git­tet és a kó­cot. Ren­des és még pá­ran kun­cog­tak, Novák hát­ra­dől­ve él­vez­te a si­kert, és a két öreg­re né­zett, akik a je­lek sze­rint sem­mit se hal­lot­tak. A tás­ká­ból dia­fel­vé­te­le­ket tar­tal­ma­zó do­boz ke­rült elő, Fe­ke­te ta­nár úr pe­dig elő­szed­te az egyik szek­rény­ből a dia­ve­tí­tőt, és nagy üg­­gyel-baj­jal be­le­he­lyez­te a di­á­kat a to­váb­bí­tó egy­ség­be. Ki­nyi­tot­ta a ve­tí­tő­vász­nat, a fal­ra ugyan­is nem le­he­tett ve­tí­te­ni, mert min­den te­nyér­nyi he­lyet el­fog­lal­tak a pre­pa­rá­tu­mok. Az­tán Fe­ke­te ta­nár úr fel­kap­csol­ta a vil­lanyt, majd az ab­la­kok­hoz ment, és be­húz­ta a spa­let­tá­kat. – Mi­ről lesz szó? – kér­dez­te va­la­ki. – Az ős­er­dők­ről – mond­ta a ven­dég. Ren­des bos­­szan­ko­dott. Ős­er­dő! Az ős­er­dőt is­mer­te jól, fő­leg Mol­nár Gá­bor köny­ve­i­ből, me­lye­ket ré­gen, pár éve, a nyá­ri szü­net­ben ol­va­sott. Kul­lan­csok, or­chi­de­ák, li­á­nok, pál­mák, piranháktól hem­zse­gő fo­lyók, maj­mok, ta­pí­rok, ja­gu­á­rok. Dzsun­gel­pi­ó­cák. Vagy Kittenberger Kál­mán és Szé­che­nyi Zsig­mond? Ugyan­ez pe­pi­tá­ban: csim­pánz, go­ril­la, orr­szar­vú, ele­fánt, orosz­lá­nok. Jó, vé­gül is ér­de­kes, ha­tá­roz­ta el ma­gát, a nad­rág­tar­tós fic­kó ta­lán tud va­la­mi olyas­mit is mu­tat­ni, amit még Mol­nár Gá­bor se lá­tott. Va­gyis, izé. Mol­nár Gá­bor vak volt, gon­dol­ta Ren­des, és el­vi­gyo­ro­dott. Ezt Nováknak kel­lett vol­na mon­da­nia, gon­dol­ta az­tán; az egész idét­len­ke­dés Novák re­szort­já­nak szá­mí­tott.

– El­áru­lom nek­tek, hogy so­ha nem jár­tam a tró­pu­so­kon – mond­ta a ven­dég, és a gye­re­kek csa­ló­dot­tan hall­gat­ták, nem egé­szen ért­ve, hogy ak­kor mi tör­té­nik most. Ős­er­dők a tró­pu­so­kon van­nak, ezt min­den­ki tud­ja jól. De a nad­rág­tar­tós nem jött za­var­ba. – Az ős­er­dők ugyan­is nem csak a tró­pu­so­kon lé­tez­nek. Most az eu­ró­pai és a szi­bé­ri­ai ős­er­dők­ről lesz szó…

Szó­val az eu­ró­pai ős­er­dők­ről lesz szó. A gye­re­kek fi­gyel­tek is, meg nem is. A ven­dég ék­te­le­nül so­kat be­szélt, köz­ben Fe­ke­te ta­nár úr üzem­be he­lyez­te a dia­ve­tí­tőt, és le­kap­csol­ta a vil­lanyt. A szo­bá­ban most kü­lö­nös han­gu­lat ural­ko­dott. A dia­ve­tí­tő hal­kan züm­mö­gött, a le­ve­gőt las­san be­töl­töt­te a ké­szü­lék iz­zó­ját el­le­pő por égett sza­ga. A hül­lők és két­él­tű­ek fö­lött to­vább­ra is ég­tek a fű­tő­lám­pák, a ter­rá­ri­u­mok mé­lyé­ről vis­­sza­ve­rő­dött a fény, és va­la­mi tom­pa de­ren­gést adott. A spa­let­ták ré­se­in fény­pász­mák ha­tol­tak be, me­lyek­ben vas­ta­gon ka­var­gott a por. Novák zseb­lám­pát vett elő, be­kap­csol­ta, és a lám­pa fény­kör­ét a fal­ra akasz­tott ki­tö­mött fü­les­ba­goly­ra irá­nyí­tot­ta. Hu­ho­gott, a töb­bi­ek fel­rö­hög­tek. Fe­ke­te ta­nár úr oda­ment Novákhoz, el­vet­te tő­le a zseb­lám­pát, és a sar­ká­val gyen­gé­den a ren­det­len­ke­dő fe­jé­re kop­pin­tott. Moór, a sza­dis­ta tor­na­ta­nár több erőt adott vol­na be­le, gon­dol­ta Ren­des. Novák meg­fe­gyel­me­zé­sé­től csak na­gyobb lett a zaj, még a nad­rág­tar­tós is vi­ho­gott. Az­tán csend lett. Ezek az in­ci­den­sek na­pi­ren­den vol­tak, szin­te egyet­len fog­lal­ko­zás sem múlt el je­le­net nél­kül, de utá­na Novák min­dig (úgy­mond) „el­ült”, a szak­kö­ri órák ugyan­is – szem­ben má­sok­kal, akik jók vol­tak, de nem na­gyon fi­gyel­tek – va­ló­ban ér­de­kel­ték őt.

 

Ren­des és Novák ké­sőbb pró­bált vis­­sza­em­lé­kez­ni az egész­re. A ven­dég ál­tal ve­tí­tett ké­pek nyo­masz­tó­an ha­tot­tak rá­juk, az elő­adás pe­dig meg­ra­gad­ha­tat­la­nul kü­lö­nös volt. Mint­ha ab­ba az er­dő­be, amit ők is­mer­tek, bom­bát ha­jí­tot­tak vol­na: ki­dőlt fák, zűr­za­var, át­jár­ha­tat­lan­ság min­den­hol. – So­kan nem is tud­ják az ős­er­dő­ket más­ként el­kép­zel­ni, mint aho­gyan az út­le­írás­ok az af­ri­kai, az in­di­ai vagy a dél-ame­ri­kai ős­er­dő­ket meg­raj­zol­ják – mond­ta a nad­rág­tar­tós.

– Az ős­er­dő azon­ban az észa­ki és a mér­sé­kelt égö­vi tá­ja­kon is meg­ta­lál­ha­tó, no­ha egy­re ki­sebb te­rü­le­ten, és egy­ál­ta­lán nem min­den­hol. Kö­zép-Eu­ró­pá­ban ma már, be­le­ért­ve Ma­gyar­or­szá­got is, nin­cse­nek ős­er­dők. Ki­vé­ve ta­lán Len­gyel­or­szá­got, ahol az ősi len­gyel és uk­rán er­dő­sé­gek ös­­sze­ér­nek. Ha ma ős­er­dőt aka­runk lát­ni, a leg­job­ban tes­­szük, ha egészen… Szi­bé­ri­á­ig uta­zunk. Igen, Szi­bé­ri­á­ig – is­mé­tel­te meg a nad­rág­tar­tós, él­ve­zet­tel íz­lel­get­ve a szót.

A ven­dég sza­vai de­le­jes ha­tás­sal vol­tak a fi­úk­ra. Mint­ha az er­dők szel­le­me ki­áradt vol­na sza­va­i­ból, és ma­gá­ba szip­pan­tot­ta vol­na a je­lent: a va­dász­há­zat, a fi­ú­kat és a lá­nyo­kat, és Fe­ke­te ta­nár urat is, aki mint­ha transz­ban kat­tint­gat­ta vol­na a ke­zé­ben szo­ron­ga­tott táv­kap­cso­lót. – Ha bel­jebb nyo­mu­lunk az ál­mo­dó va­don­ba, sza­vunk halk su­so­gás­sá tör­pül, az ős­er­dő le­he­le­te fé­lel­me­tes li­dérc­nyo­más­ként fek­szik a lel­künk­re. Akik a sza­bad­ság ho­ná­nak mond­ják az er­dőt, nem lát­tak olyat ősi alak­já­ban – je­len­tet­te ki a nad­rág­tar­tós.

Az elő­adás után Ren­des és Novák el­kö­szönt a töb­bi­ek­től, akik a busz­ra vár­tak az ál­lat­ker­ti meg­ál­ló előtt. A Tra­bant a két öreg­gel ré­gen el­pö­fé­kelt már, de a fi­úk úgy érez­ték, ma­rad­ni­uk kell még. Ta­lá­lom­ra in­dul­tak el, az ál­lat­kert kö­rü­li jól is­mert kör­nyé­ken kó­szál­va, és az elő­adás sú­lyos sza­vai kó­vá­lyog­tak a fe­jük­ben. Ren­des szó­lalt meg elő­ször.

– Te, én ész­re­vet­tem va­la­mit. Va­la­hogy olyan fur­csán be­szélt – mond­ta.

– Úgy ér­ted, rac­­csolt? – kér­dez­te Novák. – Nem, nem – foly­tat­ta Ren­des – valahogy… mintha… száz év­vel ko­rább­ról, az idő mé­lyé­ről be­szélt vol­na hoz­zánk. Mint­ha egy ré­gi könyv­ből ol­vas­ná. Vagy úgy, mintha… meg­száll­ta vol­na va­la­hogy a té­ma. Az er­dő szel­le­me vagy va­la­mi ha­son­ló. Tudod… a li­dérc­nyo­más, ami­ről an­­nyit ka­rat­­tyolt.

– Hü­lye vagy – je­len­tet­te ki Novák. Csend lett; de lát­szott, hogy Novák is el­gon­dol­ko­dik a hal­lot­ta­kon. És ahogy meg­szó­lalt; tény­leg úgy hang­zott, mint­ha könyv­ből ol­vas­ná: – Min­den óri­ás ará­nyo­kat ölt, de a lát­vány csak im­po­nál, nem üdít, an­­nyi kö­rös­kö­rül az enyé­szet és a kor­ha­dás. An­­nyi ha­lott ös­­sze­gyü­lem­lé­se el­nyom­ja a friss ta­laj be­nyo­má­sát, a tör­zsek kö­rül po­cso­lyák ke­let­kez­nek, in­go­vá­nyos lesz a föld, és az egész al­ta­laj bű­zös mo­csár, mely­ben csak nagy fá­rad­ság­gal le­het ha­lad­ni a tör­zsek híd­ja­in, mi­köz­ben meg­esik, hogy de­ré­kig be is sza­kad a ván­dor a kor­ha­dó fák bel­se­jé­be – sza­val­ta Novák.

– Iga­zad van – fűz­te hoz­zá. – Nor­má­lis em­ber nem be­szél így.

Ren­des cso­dál­ko­zott. Nováknak jó me­mó­ri­á­ja volt, rész­ben en­nek kö­szön­het­te is­ko­lai si­ke­re­it. De most úgy be­szélt, mint­ha dik­tál­nák ne­ki. Úgy érez­te, el­mé­jé­ben ki­nyit­nak egy köny­vet, majd mint­ha va­la­ki rög­tön la­po­zott vol­na – szin­te hal­lot­ta a la­pok su­ho­gá­sát.

Ez az – ha­dar­ta Ren­des –, ami az ős­er­dő ké­pé­be bor­zal­mas színt ve­gyít, mert az éle­tük de­lé­nek ör­ven­dő fák tár­sa­sá­gát ré­gi szá­za­dok el­halt ta­núi za­var­ják meg. E fa­kí­sér­te­tek szür­kés, zuz­mós vagy héjtalan tör­zsei me­re­ven nyúl­nak fel a zöld lomb­ko­ro­nák fö­lé, cson­ka ága­ik­kal memento morit int­ve élő szom­szé­da­ik­nak…

 

– Ér­de­kes – ál­la­pí­tot­ta meg Novák. – De hát a szak­kör csak most volt. Még em­lé­kez­he­tünk rá.

– Per­sze – mond­ta Ren­des. – Bár a Fe­ke­te elő­adá­sa­i­ra so­ha nem em­lé­kez­tünk ennyire… – Ren­des itt el­hall­ga­tott. A pusz­ta gon­do­lat­tól, hogy az öreg órái ta­lán nem vol­tak olyan lenyűgözőek, mint a ven­dé­gé most, rá­tört a lel­ki­fur­da­lás. Az­tán foly­tat­ta: – De nem ez az ér­de­kes. Ha­nem amit mond­tam: hogy ez olyan ré­gi. Mint­ha már száz éve ír­ták vol­na. Mint­ha va­la­ki on­nét be­szél­ne ide, hozzánk…

– Hát kis­sé be­le­lo­val­ta ma­gát, igaz. Mint a me­se­mon­dók ré­gen. Ez a má­ni­á­ja, nyil­ván. Mint Fe­ke­té­nek a ví­zi­bol­hák – tet­te hoz­zá Novák.

Ne­vet­tek. Az „ős­er­dő” nyo­masz­tó em­lé­ke el­osz­lott, kö­rös­kö­rül nem volt más, mint a fris­sen zöl­del­lő töl­gyek és a gyan­tá­tól il­la­to­zó fe­nyők, a pu­ha fény­fol­tok a ro­po­gós ava­ron, és ha fel­néz­tek, ak­kor meg­pil­lant­hat­ták a té­vé­to­rony pi­ros-fe­hér csí­kok­kal tar­ká­zott csú­csát. Eszük­be ju­tott az el­ső fog­lal­ko­zás. A hosz­­szú asz­ta­lon mik­ro­szkó­pok so­ra­koz­tak, és Fe­ke­te ta­nár úr pi­pet­tá­val a le­me­zek­re he­lye­zett egy-egy víz­csep­pet, egy ubor­kás­üveg­ből vé­ve a min­tát, mely­nek za­va­ros vi­ze va­la­me­lyik kö­ze­li po­cso­lyá­ból szár­ma­zott. Egy­szer­re ha­jol­tak a mik­ro­szkó­pok fö­lé, és Fe­ke­te ta­nár úr a ke­ze­it dör­zsöl­ve vár­ta a ha­tást. Ren­des csak üg­­gyel-baj­jal ta­lál­ta meg a ké­pet, az­tán a ra­gyo­gó fény­kör­ben még­is­csak meg­je­lent előt­te a tea­szí­nű lötty­ből ki­na­gyí­tott lát­vány. A víz­csepp kö­ze­pé­ben kü­lö­nös te­remt­mény for­go­ló­dott: kör­te­for­ma test, hos­­szú, mél­tat­lan­kod­va ha­do­ná­szó csá­pok­kal, han­ga-ágacs­ká­hoz ha­son­ló fa­rok­kal, mind­két ol­da­lán zacs­kó, te­le ró­zsa­szín gyön­gyök­kel. A ví­zi­bol­ha ké­pe és az ál­lat­ka kö­rül ör­vény­lő pa­rá­nyok nyüzs­gé­se el­gon­dol­kod­tat­ta Ren­dest. A nagy­rit­kán lá­tott fan­tasz­ti­kus fil­mek­re gon­dolt: a gülüszemű ször­nyek­re, a rö­he­jes po­lip­csá­pok­ra, a zöl­des­­szür­kén te­ker­gő­ző rücs­kös bőr­re, mely alatt nyil­ván egy sta­tisz­ta iz­zad­ta ha­lál­ra ma­gát. Tu­dod, ma­gya­ráz­ta Nováknak ké­sőbb, ezek a ször­nyek és az űr­ha­jó­ik olyan fur­csák. Le­het­sé­ges, hogy az ide­gen lé­nyek, akik meg­száll­ják a Föl­det, nem óri­á­si na­gyok, ha­nem el­len­ke­ző­leg, ap­rók, mint ezek az ál­lat­kák. Itt van­nak min­den­hol. És nem is tu­dunk róluk…

– Ja. Le­het­sé­ges – hagy­ta rá Novák.

 

*

 

A kö­vet­ke­ző hé­ten Fe­ke­te ta­nár úr is­mét a nad­rág­tar­tós­sal ér­ke­zett. Megint az ős­er­dő, mo­rog­ták pá­ran le­mon­dó­an, de Novák és Ren­des iz­ga­tot­tan vár­ták a foly­ta­tást. A va­dász­ház­ban kö­rül­ül­ték az asz­talt, és Fe­ke­te ta­nár úr is­mét el­he­lyez­ke­dett a dia­ve­tí­tő mel­lett. Az az­na­pi óra még a múlt­ko­ri­nál is kü­lö­nö­sebb volt. A né­met ne­vű ven­dég ugyan­is a gom­bák­ról be­szélt. Gom­bák? Ez az egész va­la­hogy egy­re fur­csább, gon­dol­ta Ren­des. Mi jö­het még? A kér­dés jo­gos­nak bi­zo­nyult. Az elő­adás ugyan­is nem úgy si­ke­rült, ahogy el­gon­dol­ták.

A nad­rág­tar­tós ki­pa­kol­ta a di­á­it, az­tán mel­lé­jük ra­kott egy ko­pott hús­szí­nű vá­szon­ba kö­tött köny­vet. – Ma a gom­bák­ról fo­gunk be­szél­get­ni – mond­ta. – Kü­lö­nös­kép­pen a „mér­ge­ző” gom­bák­ról – foly­tat­ta a ven­dég, a „mér­ge­ző” szót iro­ni­ku­san hang­sú­lyoz­va. Hm, le­si a ha­tást, gon­dol­ta Ren­des, a für­ké­sző szem­párt fi­gyel­ve. Ek­kor a ven­dég te­kin­te­te egy pil­la­nat­ra meg­ál­la­po­dott raj­ta. En­gem fi­gyel most, csak en­gem, gon­dol­ta Ren­des. Va­jon mi­ért?

– A nagy­né­ném fér­je egy­szer gom­ba­mér­ge­zést ka­pott, és ki­mos­ták a gyom­rát! – ki­a­bál­ta be egy kis­lány­hang. A ven­dég fel­ne­ve­tett, a gye­re­kek vi­hog­tak.

– Per­sze, a gom­bák­kal vi­gyáz­ni kell. Ezért fon­tos, hogy ala­po­san meg­is­mer­jé­tek őket. De most nem er­ről lesz szó. Kü­lön­ben se len­ne időnk ar­ra, hogy át­te­kint­sük az ös­­szes ehe­tő és mér­ge­ző gom­ba tu­laj­don­sá­ga­it. Er­re van­nak a ha­tá­ro­zók. Fe­ke­te ta­nár úr majd ajánl né­há­nyat, ha va­la­kit ez ér­de­kel. – Fe­ke­te ta­nár úr bó­lin­tott. – Ma a gom­bák, khm, khm… – íz­lel­get­te a szót a ven­dég – mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­té­ről fo­gunk beszélni…

– Mér’? A gom­bák­nak van mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­te? – ri­kol­tott be­le a fél­ho­mály­ba Novák. 

– Van – je­len­tet­te ki olyan ko­moly han­gon a ven­dég, hogy még Novák is el­csen­de­se­dett.

– Ez a mű­ve­lő­dés­tör­té­net sok-sok fe­je­zet­ből áll, az ős­kor­tól kezd­ve egé­szen nap­ja­in­kig. De ma csak a kö­zép­kor­ról fo­gunk be­szél­ni. Jó len­ne több­ről is, de több­re most nincs időnk.

 

A ven­dég za­var­tan la­poz­gat­ta a hús­szí­nű köny­vet, az­tán foly­tat­ta. – A kö­zép­kor­ban az em­be­rek éle­tét kü­lö­nös ese­mé­nyek dúl­ták fel. Nem­csak a há­bo­rúk, ha­nem sok­fé­le más tár­sa­dal­mi és lel­ki nyug­ta­lan­ság. Ak­kor az em­be­rek, ezt bi­zo­nyá­ra már tud­já­tok, na­gyon val­lá­so­sak vol­tak. Nos, az em­be­rek imád­koz­tak, temp­lom­ba jár­tak, meg­tar­tot­ták az ün­ne­pe­ket, de so­kan nem elé­ged­tek meg ezzel…

– El­za­rán­do­kol­tak a Szent­föld­re! – ki­a­bál­ta be egy hang.

– Mi az, hogy szent föld? – kér­dez­te egy má­sik.

– Pa­lesz­ti­na, te hü­lye – szólt köz­be Novák.

– Igen, Pa­lesz­ti­ná­ba – hagy­ta jó­vá Fe­ke­te ta­nár úr, és a ven­dég fe­lé bic­cen­tett, hogy le­het foly­tat­ni az elő­adást. – Az em­be­rek kü­lö­nös vi­lág­ban él­tek. Ezt a vi­lá­got ti­tok­za­tos lé­nyek né­pe­sí­tet­ték be, jók, ros­­szak egy­aránt. Bo­szor­ká­nyok, ör­dö­gök, an­gya­lok, dé­mo­nok, szellemek…

– Al­ki­mis­ták! – ki­a­bál­ta be az előb­bi hang.

– Igen, al­ki­mis­ták. A kö­zép­ko­ri fel­fo­gás sze­rint a vi­lág je­lek­ből állt. Min­den lé­te­ző do­log Is­ten di­cső­sé­gét hir­det­te. Min­den­ki kap­cso­lat­ba akart lép­ni a transz­cen­dens vi­lág­gal, vagy úgy, hogy a je­le­ket ol­vas­ták, vagy…

– Mi az, hogy transz­cen­dens? – sza­kí­tot­ta fél­be va­la­ki.

– Mi az, hogy ol­vas­ták? – kér­dez­te egy má­sik.

– Jó kér­dé­sek – mond­ta el­is­me­rő­en a nad­rág­tar­tós. – Ve­gyük csak elő­re a má­so­dik kér­dést. A kö­zép­ko­ri em­ber úgy te­kin­tett a vi­lág­ra, mint egy rejt­vény­re. A vi­lág olyan volt szá­má­ra, mint a tit­kos­írás. Ha meg­fejt­jük a rejt­vényt, ak­kor meg­ta­lál­juk az utat az is­te­ni böl­cses­ség­hez. Vagy ma­gá­hoz Is­ten­hez. Így gon­dol­kod­tak pél­dá­ul a kabbalisták.

A ven­dég el­hall­ga­tott. Ta­lán ar­ra várt, hogy va­la­ki meg­kér­dez­ze: „Mi az, hogy kabbalisták?” De sen­ki sem kér­dez­te meg. Az­tán foly­tat­ta, ta­lán ar­ra gon­dolt, hogy so­ha nem lesz vé­ge, ha min­den szót el­ma­gya­ráz. – Kis­sé el­ka­lan­doz­tunk. Még egy szó a transz­cen­dens­ről, hogy mi is len­ne az. A transz­cen­dens­re csak kö­vet­kez­te­tünk. Transz­cen­dens az, ami túl van az ál­ta­lunk köz­vet­le­nül ta­pasz­tal­ha­tó vi­lá­gon. Az ér­zé­ke­ink­kel meg­ta­pasz­tal­ha­tó vi­lá­gon. Transz­cen­dens az… ami­ben hi­szünk. Ilyen Is­ten. Az Örök­ké­va­ló, mond­juk így, in­kább. Ilyen a pla­tó­ni ide­á­lis vi­lág. 

– És ilyen pél­dá­ul a kom­mu­niz­mus – szúr­ta köz­be elé­ge­dett arc­cal Novák. 

A gye­re­kek hall­gat­tak, a két öreg fel­vi­ho­gott. – Fi­am, ezt hon­nan vet­ted? – kér­dez­te a ven­dég.

– Ahogy a ta­nár úr mond­ta az előbb. Kö­vet­kez­tet­tem rá.

– Fi­am, te tel­je­sen hü­lye vagy – mond­ta Fe­ke­te ta­nár úr. Ezen már min­den­ki ne­ve­tett, egy ide­ig vár­ni kel­lett, míg a rend új­ra hely­re­állt. Az­tán foly­tat­ták. – Né­há­nyan azon­ban úgy érez­ték, hogy köz­vet­le­nül, hogy úgy mond­jam, egy me­rész ug­rás­sal is el le­het jut­ni a transz­cen­dens vi­lág­ba. Ezek vol­tak a misz­ti­ku­sok. Vé­gül is, azt mond­hat­juk, hogy a kö­zép­ko­ri vi­lág­kép­ben sok ilyes­fé­le ta­pasz­ta­lat összegződött…

 

A szo­bá­ban moz­go­ló­dás tá­madt. A ven­dég igye­ke­ze­te, hogy a gye­re­kek­kel meg­ér­tes­se ma­gát, ku­darc­ba ful­ladt. Ren­des, mint min­dig, rá­ér­zett ar­ra, hogy mi volt az, amin meg­tört a len­dü­let, meg­ér­tet­te az elő­adó gond­ját. Ha elő­re­sza­lad a mon­da­ni­va­ló­val, ak­kor nem ér­tik, ha min­den szót el­ma­gya­ráz, ak­kor meg un­ják. Ők. Har­ma­dik sze­mély­ben gon­dolt a töb­bi­ek­re. Ők, az­az Novák és Ren­des ki­vé­te­lek vol­tak, ők ér­tet­ték az elő­adó min­den sza­vát.

      – No igen, ho­gyan is jön­nek ide a gom­bák? – mond­ta ön­ma­gát fe­gyel­mez­ve a ven­dég. – Nos, so­kan azt gon­dol­ták, hogy van­nak úgy­ne­ve­zett „szent” gom­bák. Ezek­re ma azt mond­juk, hogy „mér­ge­ző” gom­bák, sőt, bo­lond­gom­bák, de a ha­tó­anya­guk kü­lö­nös lá­to­má­so­kat idé­zett elő. Misz­ti­kus lá­to­má­so­kat, ha úgy tet­szik.

Fe­ke­te ta­nár úr be­kap­csol­ta a dia­ve­tí­tőt. A nad­rág­tar­tós foly­tat­ta:

– Mi­lyen is volt a kö­zép­ko­ri kép­ze­let? Kön­­nyű vá­la­szol­nunk rá, sok-sok le­írás és kép örö­kí­ti meg. Sok­kal ér­de­ke­sebb kér­dés, hogy mik le­het­tek en­nek a fan­tasz­ti­kum­ban tob­zó­dó kép­ze­let­nek a for­rá­sai? Álom? Eksz­tá­zis? Lá­to­más? Mind­ez együtt? So­kat gon­dol­kod­tam ezen, és ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam, hogy talán… a gom­bák.

– A gom­bák? – kér­dez­te va­la­ki bi­zony­ta­la­nul.

– Igen, a gom­bák. Per­sze, ott van­nak az ál­mok, az em­ber sok fur­csa dol­got össze­ál­mo­dik. De mi a for­rá­sa az álom­ké­pek­nek? Az álom egy kü­lö­nös vi­lág­ba nyújt be­lé­pőt. Egy iga­zibb vi­lág­ba. És vol­tak em­be­rek, akik ezt az iga­zibb vi­lá­got ku­tat­ták. Ők köz­vet­len kap­cso­lat­ba akar­tak lép­ni a szent­tel. Nem akar­tak, hogy úgy mondjam… köz­ve­tí­tő­ket. Ez per­sze bűn… a köz­vet­len szemlélhetőség… po­gány­ság. De mi idé­zi elő az ál­mot? Mi okoz­za a lá­to­mást? Ez utób­bi kér­dés­re van­nak vá­la­sza­ink. Ki­vált­ja őket a fáj­da­lom. A re­me­ték, a za­rán­do­kok a föl­dön alud­tak, szö­ges övet hord­tak, meg­kor­bá­csol­ták ma­gu­kat. Lá­to­má­so­kat okoz a ko­pár­ság. A si­va­tag, a ki­et­len szik­lás táj. Ha az el­mét nem érik in­ge­rek, ak­kor ön­ma­gát iz­gat­ja, vi­zi­o­nál. És vé­gül ott van­nak a tu­dat­mó­do­sí­tó sze­rek. Ott a bor, amit a ré­gi gö­rö­gök it­tak, ott a ha­sis, amit az in­di­ai re­me­ték szív­tak, és ott van­nak a… gom­bák. Tud­juk, hogy a szent gom­bák fo­gyasz­tá­sa szá­mos he­lyen a val­lás ré­sze volt. Me­xi­kó­ban pél­dá­ul vagy Szi­bé­ri­á­ban, a sá­má­nok föld­jén, ahol a mi őse­ink is éltek [táltosgeci, gon­dol­ta Novák], de ta­lán itt, Eu­ró­pá­ban is. Csak ke­vés adat ma­radt fenn er­ről. Fő­ként azért, mert a gom­bá­kat fo­gyasz­tó szent em­be­re­ket bo­szor­ká­nyok­nak tar­tot­ták. Így az­tán nagy volt a tit­ko­ló­dzás. Az is fel­té­te­lez­he­tő, hogy a bo­szor­ká­nyok­tól és a dé­mo­nok­tól va­ló fé­lel­met, mely a kö­zép­kor­ban oly­kor jár­vány­sze­rű­en vé­gig­sö­pört Eu­ró­pán – vol­ta­képp a gom­bák okoz­ták. Te­gyünk egy kí­sér­le­tet!

– Mi­fé­le kí­sér­le­tet? – kér­dez­te gya­na­kod­va Novák.

– Sem­mi kü­lö­nös­ről nincs szó. Hallottatok… Re­me­te Szent An­tal­ról?

 

Sen­ki sem hal­lott ró­la. A dia­ve­tí­tő kat­tant egyet, és a ve­tí­tő­vász­non kü­lö­nös áb­ra je­lent meg. Elő­ször (a kép al­ján ál­ló vár­tor­nyot és né­hány szik­lát nem szá­mít­va) nem lát­tak sem­mi fel­is­mer­he­tőt, csak va­la­mi esze­lős ka­var­gást. Az­tán a ven­dég pál­cá­já­nak irá­nyát kö­vet­ve kezd­ték fel­is­mer­ni a rész­le­te­ket. Csu­há­ba öl­tö­zött sza­kál­las vén­ség ver­gő­dött a kép kö­ze­pén; nyil­ván ő Szent An­tal. Most, hogy már jól lát­ták a csu­ha re­dő­it, a hos­­szú sza­kál­lat, a kér­ges ar­cot, tud­ták, hogy ők is ilyen­nek kép­zel­né­nek el egy re­me­tét. De a re­me­te szé­ná­ja ros­­szul állt! Ro­var­test­ből, ma­dár­csőr­ből, gyík- és pat­kány­fa­rok­ból, bo­gár- és de­ne­vér­szárny­ból, ku­tya- és hal­fej­ből, sár­kány- és bo­gár­ka­rom­ból ál­ló dé­mo­nok ra­gad­ták el Szent An­talt, tép­ték, ütöt­ték, kar­mol­ták. Szent An­tal nem til­ta­ko­zott, ar­cán nem volt sem fáj­da­lom, sem iszo­nyat – sem­mi olyas­mi, ami­re szá­mí­ta­ni le­he­tett vol­na, csak va­la­mi sö­tét, ál­la­ti­as kö­zöny, mint aki­nek már mind­egy, gon­dol­ta Novák. Fel­emel­te a ke­zét.

– Ez most jó, vagy rossz? – kér­dez­te.

– Hogy ér­ted, fi­am? – kér­de­zett vis­­sza a ven­dég.

– Hát, biz­tos rossz ne­ki, ha ilyen dö­gök von­szol­ják. De az ar­cán nem lát­szik sem­mi. Meg… tud­ják, ha ez az a lá­to­más, ami­ről az előbb szó volt it­ten, ak­kor, hogy is mondjam… hogy jön ide a ma­ga­sabb ren­dű igaz­ság? Ha ez az igaz­ság, amit a kö­zép­kor­ban min­den­ki lát­ni sze­re­tett vol­na, ak­kor én nem va­gyok kí­ván­csi rá…

– Iga­zad van – mond­ta a ven­dég. – De min­den ilyen kép több­fé­le je­len­tés­sel ren­del­ke­zik. A je­len­tés­ré­te­gek olya­nok, mint a krémrétegek… egy tor­tán. Az el­ső ré­teg, amit látsz, az, hogy Re­me­te Szent An­talt el­ra­gad­ják a dé­mo­nok. Úgy is fel­fog­ha­tod, mint il­luszt­rá­ci­ót va­la­mi ré­gi le­gen­dá­hoz. De van rej­tet­tebb ér­tel­me is. Sőt, sze­rin­tem kettő…

– Még­pe­dig? – kér­dez­te Novák.

– Hm. Egy­részt azt mu­tat­ja, hogy az Örök­ké­va­ló áb­rá­zol­ha­tat­lan. Mint mond­tam, a köz­vet­len felismerhetőség… po­gány­ság. De a ször­nyek vi­lá­ga, a fé­lel­me­tes, a bi­zarr, a szokatlan… nos mint­egy vis­­szá­já­ról áb­rá­zol­ja az Úr tö­ké­le­tes vol­tát. Ő an­­nyi­ra tö­ké­le­tes, hogy nem lát­hat­juk a mi föl­di anyag­ból va­ló sze­me­ink­kel. Csak a vis­­szá­ját. Ér­ted fi­am?

– Nem. Ez ne­kem ma­gas. És mi a má­sik? De ha az is ilyen, ak­kor el se mond­ja.

A gye­re­kek ne­vet­gél­tek, de kis­sé ijed­ten. Novák el­ve­tet­te a suly­kot. Ez már szem­te­len­ség, úgy ám! A lá­nyok Fe­ke­te ta­nár úr­ra néz­tek. – Ha nem tetszik… ha­za­me­hetsz – mond­ta az öreg ta­nár.

– Hagy­jad – mond­ta a ven­dég. – Iga­zad van, fi­am. Ezek nem biz­tos, hogy gye­re­kek­nek va­ló dol­gok. De ha már itt va­gyok, hall­gas­sá­tok vé­gig.

– Bo­csá­nat – mond­ta Novák. – Szó­val, csak sze­ret­tem vol­na tud­ni, hogy mi a má­sik je­len­té­se en­nek a kép­nek.

– Jól van. Ha vé­gig­néz­zük a ké­pe­ket, mert Szent An­tal tör­té­ne­te sok mű­vész kép­ze­le­tét meg­ra­gad­ta, ar­ra is gon­dol­ha­tunk: nem biz­tos, hogy csak a re­me­te meg­kí­sér­té­sét áb­rá­zol­ják, hanem… az ins­pi­rá­ció for­rá­sát. Szent An­tal meg­evett va­la­mit, ami­től lá­to­má­sai tá­mad­tak.

– Egy gom­bát? – kér­dez­te Novák.

– Olyas­mit. A hí­res fran­cia író, Flau­bert, re­gény­ben dol­goz­ta fel Szent An­tal tör­té­ne­tét – itt a ven­dég a hús­szí­nű könyv­re mu­ta­tott, amit ma­gá­val ho­zott. – Szent An­tal (de ez csak já­ték, ezért mond­tam, hogy gon­do­lat­kí­sér­let­ről van szó csu­pán) a tör­té­net kez­de­tén egy da­rab ke­nyér után ku­tat, mert éhes. Szó­val, le­het, hogy ab­ban a ke­nyér­ben volt… va­la­mi. A gabonamagvakat ugyan­is gyak­ran pa­ra­zi­ta­gom­bák tá­mad­ják meg. Vagy ta­lán nem is ke­nyér volt. Hi­szen a man­na, amit a zsi­dók a pusz­tá­ban ke­nyér gya­nánt et­tek, az is zuz­mó vol­ta­kép­pen. Man­na­zuz­mó. Le­het, hogy meg­ter­mett va­la­mi, va­la­mi zuz­mó, azon a szik­lán, és Szent An­tal ab­ból evett.      

– Vagy tény­leg lá­to­má­sai vol­tak. Úgy ér­tem, tény­leg az ör­dög kí­sér­tet­te – mond­ta Novák.

– Igen – mond­ta a ven­dég. – Az is le­het. De néz­zük a töb­bi ké­pet.

 

A ven­dég tel­ten zen­gő hang­ja el­ke­ve­re­dett a ve­tí­tő­vász­non lá­tott ké­pek­kel: Szú­nyo­gok dön­ge­nek, bé­kák ug­rán­doz­nak, kí­gyók szi­szeg­nek. Vil­lá­mok vil­lan­nak. Meg­ered a zá­por. A szél­ro­ham­ok­ban cso­dá­la­tos test­ré­szek ka­va­rog­nak. Al­li­gá­tor­fe­jek őz­lá­bon, kí­gyó­far­kú bag­lyok, tig­ris­po­fá­jú disz­nók, sza­már­fa­rú kecs­kék, olyan bo­zon­tos bé­kák, mint a med­ve. Ví­zi­ló nagy­sá­gú ka­mé­le­o­nok, két­fe­jű bor­jak, me­lyek­nek egyik fe­je sír, a má­sik böm­böl, négy­lá­bú mag­za­tok, me­lyek köl­dök­zsi­nór­ju­kon füg­ge­nek, és fo­rog­nak, mint a já­ték­csi­ga, szár­nyas gyom­rok, me­lyek úgy röp­köd­nek, mint a le­gyek. Ezek a lé­nyek az ég­ből hul­la­nak le, a föld­ből búj­nak elő, a szik­lá­ból árad­nak ki. Sze­mek vil­log­nak, szá­jak böm­böl­nek min­den­fe­lé. És mel­lek dül­led­nek, man­csok me­re­dez­nek, fo­gak csi­ko­rog­nak, tes­tek csat­tan­nak ös­­sze. Egye­sek szül­nek, má­sok pá­ro­sod­nak, vagy egyet­len ha­ra­pás­sal fel­fal­ják egy­mást. Egy­más érin­té­sé­től meg­sok­szo­ro­zód­va egy­más­ra mász­nak, s mind­any­­nyi­an An­tal kö­rül ke­rin­ge­nek sza­bá­lyos imbolygással…      

 

Novák fi­gyelt. Mi­ért va­gyok itt? És mi­ért van itt ő? A ven­dég. Idő­uta­zás. Ilyen gon­do­la­tok nyug­ta­la­ní­tot­ták, hol a ven­dég ma­gya­rá­za­ta­i­ra, hol a ké­pek­re fi­gyel­ve, hol pe­dig egy­sze­rű­en ma­gá­ba szip­pan­tot­ta a me­leg­ből, a pre­pa­rá­tu­mok foj­tó mú­ze­um­sza­gá­ból, a vil­ló­dzó fény­fol­tok­ból, a vász­non lá­tott ször­nyek ka­var­gá­sá­ból ös­­sze­ál­ló zson­gás. Ren­des is va­la­mi ha­son­lót érez­he­tett, mert el­aludt. Tej­fe­hér ar­cán vis­­sza­tük­rö­ző­dött a ve­tí­tő fé­nye, a sze­me fé­lig ki­nyílt, a rés­ben lát­szott a fe­hér­je, de ez is szí­nes volt, szin­te vi­lá­gí­tott. Kí­sér­te­ti­es, gon­dol­ta Novák. Az­tán mind ki­tar­tób­ban fi­gyel­te Ren­dest, aki sem­mi­fé­le kép­re vagy szó­ra nem re­a­gált. Egye­sek szül­nek, má­sok pá­ro­sod­nak, vagy egyet­len ha­ra­pás­sal fel­fal­ják egy­mást. El­aludt, pont most, ami­kor kezd ér­de­ke­sebb len­ni. Novák ol­dal­ba bök­te a ba­rát­ját. Hm. Nem moz­dul. Ta­lán szól­ni kéne…

– Ren­des ros­­szul van.

A ven­dég ös­­sze­rez­zent. Fe­ke­te ta­nár úr a fe­jét csó­vál­ta, Novák lát­ta, hogy eb­ben a moz­du­lat­ban nem ta­nács­ta­lan­ság rej­lik, hanem… szem­re­há­nyás. Va­jon mi­ért? Mint­ha ide­ge­sek len­né­nek, gon­dol­ta Novák. – Ros­­szul van? – kér­dez­ték egy­szer­re.

– Igen, vagy mi. De le­het, hogy csak el­aludt itt a sö­tét­ben.

A ve­tí­tőt ki­kap­csol­ták, egy pil­la­nat­ra vak­sö­tét lett. A ven­dég fel­kap­csol­ta a vil­lanyt, Fe­ke­te ta­nár úr pe­dig vi­zet en­ge­dett egy bög­ré­be, és ke­vés­ke víz­zel meg­pas­kol­ta Ren­des ar­cát. Az­tán a gye­re­kek­hez for­dult. – Má­ra vé­gez­tünk. Fog­lal­já­tok el ma­ga­to­kat oda­kint. Mi itt ma­ra­dunk Ren­des­sel. Le­het, hogy meg kell mér­ni a vér­nyo­má­sát.

A gye­re­kek szét­szé­led­tek, nem tö­rőd­ve Ren­des­sel, de Novák nem moz­dult. A ven­dég Fe­ke­té­re né­zett, aki le­gyin­tett: hadd ma­rad­jon, leg­alább ha­za­kí­sé­ri a ba­rát­ját. Novák ki­nyi­tot­ta a leg­kö­ze­leb­bi ab­la­kot, hogy friss le­ve­gő jö­hes­sen be, Fe­ke­te ta­nár úr pe­dig vi­zes zseb­ken­dő­vel tö­röl­get­te Ren­des ar­cát. Un­do­rí­tó, gon­dol­ta Novák, lát­tam, hogy az előbb be­le­fúj­ta az or­rát. Ren­des­nek mind­egy volt; a ven­dég pe­dig csak állt és né­zett. Elég in­ten­zí­ven né­zi, gon­dol­ta Novák. Úgy fi­gye­li, mint­ha va­la­mi kí­sér­le­ti ál­lat len­ne. Vagy va­la­mi fu­ra kis bo­gár.

Az­tán Ren­des meg­moz­dult; ki­nyi­tot­ta a szá­ját. Va­la­mit mon­dott, de nem ér­tet­ték.

– Ros­­szul vagy, fi­am? – kér­dez­te Fe­ke­te ta­nár úr.

– Nem, nem, csak el­alud­tam. Bocsánat…

– Sem­mi baj kis­fi­am – mond­ta a ven­dég. – És mit ál­mod­tál?

Mit ál­mod­tál? Nem nor­má­lis, gon­dol­ta Novák. Ren­des ráz­ni kezd­te a fe­jét:

– Nem tu­dom. Nem em­lék­szem. Vagy… va­la­mi fur­csa he­lyen jár­tam. Züm­mö­gést hal­lot­tam. És rossz szag volt. Igen, szú­nyo­gok vol­tak, mil­li­ó­nyi szú­nyog. 

El­hall­ga­tott, szem­hé­ja las­san le­csu­kó­dott, az­tán emel­ked­ni kez­dett. De a sze­me megint va­la­hogy fen­na­kadt, csak a fe­hér­je vi­lá­gí­tott. Mind­járt el­al­szik új­ra, gon­dol­ta Novák.

– És hol volt ez a hely? Itt az er­dő­ben? – kér­dez­te a ven­dég mo­hón.

– Nem. Nem tu­dom. Nem itt volt. Va­la­hogy min­den úgy… más­ho­gyan volt.

– Ezt hogy ér­ted fi­am?

– Nem tu­dom. Illetve… tu­dom. Az volt a fur­csa, hogy va­la­mi más­mi­lyen nyel­ven be­szél­tek. És akkor… ér­tet­tem azt a nyel­vet. Tud­tam, hogy mi­ről be­szél­nek. De most nem tudom…  

– Kik be­szél­tek? Más is volt ott?

Fe­ke­te ta­nár úr meg­fog­ta a ven­dég kar­ját. – Fe­jezd be, kér­lek. Ros­­szul van. Hagy­jad bé­kén.

De a ven­dég nem hagy­ta ma­gát. – Más is volt ott?

Novák fi­gyelt. Most mi ez itt, ki­hall­ga­tás? Hi­szen csak ál­mod­ta, öreg. Ek­kor Ren­des megint meg­szó­lalt. – Suler ott volt. Én vol­tam az, én vol­tam ő…

Ren­des sír­va fa­kadt. Ki ez a Suler, gon­dol­ta Novák. És mi ez az egész, egy­ál­ta­lán? De a nad­rág­tar­tós nem hagy­ta ma­gát. Fe­ke­te ta­nár úr le­vet­te a szem­üveg­ét, és tö­röl­get­ni kezd­te a zseb­ken­dő­jé­vel. Ta­kony­csík, gon­dol­ta Novák.

– Ki az a Suler? Mit tudsz ró­la fi­am?

– Hagy­ja bé­kén! – för­medt rá Novák.

 

A ven­dég hát­ra­hő­költ. Kö­zel egy­for­ma ma­ga­sak vol­tak, Novák ma­gas, a ven­dég ala­csony, Novák erős gye­rek volt, a nad­rág­tar­tós pe­dig egy rán­cos bőr­rel be­vont jár­ká­ló csont­váz. Meg fog­ja üt­ni, ro­hant át Fe­ke­te ta­nár úr agyán. Köz­be­ve­tet­te ma­gát.

– Elég le­gyen. Meg­til­tom, hogy foly­tasd – mond­ta.

– Mit? – kér­dez­te Novák. – Mit foly­tas­son? Egy­ál­ta­lán, ki­cso­da ma­ga?

Ren­des­ről el­fe­led­kez­tek. Fe­ke­te ta­nár úr Novák vál­lá­ra tet­te a ke­zét. – Jól van, fi­am. Csak se­gí­te­ni akart. Le­het, hogy ros­­szul fo­gott hozzá…

– Nem. Ma­ga se­gí­te­ni akart, de ő nem. Ez nem se­gít­ség volt, ha­nem val­la­tás.

Ös­­sze­néz­tek. Itt az ide­je ab­ba­hagy­ni. A ven­dég meg­szó­lalt: – Jól van, fi­am. Nem akar­tam bán­ta­ni a ba­rá­to­dat. Csak ag­gód­tam mi­at­ta. Itt a ta­nár úr is. Ba­rá­tok va­gyunk. Ho­gyan is bánt­hat­tam vol­na?

Novákot nem ha­tot­ta meg a ma­gya­ráz­ko­dás. El­for­dí­tot­ta a fe­jét, Ren­des ar­cát néz­te. Egész nor­má­lis szí­ne lett. Le­het, hogy rém­ál­mai vol­tak. Ki­nek nin­cse­nek? De mi ez a Suler-hablatyolás?


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs