Amorali

(Jegyzetek a 2012–2013-as színházi évadról)

Tarján Tamás  színház, 2013, 56. évfolyam, 6. szám, 597. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Dézsávü-élményekben fel­tű­nő­en bő­vel­ke­dett a most zá­ru­ló sze­zon, me­lyet alig­ha so­rol­hat­nánk az ez­red­for­du­lót kö­ve­tő idő­szak je­len­tő­sebb éva­dai kö­zé: né­hány ki­emel­ke­dő elő­adás, há­rom-négy ered­mé­nyes tár­su­la­ti erő­fe­szí­tés és kez­de­mé­nye­zés, de utá­na a szé­les me­zőny­ben job­bá­ra csak tisz­tes vagy ke­vés­bé tisz­tes kö­zép­szer, meg az egy­re szo­ron­ga­tóbb küsz­kö­dés a fenn­ma­ra­dá­sért.

      Dézsávü: azt lát­ja a né­ző a Nem­ze­ti Szín­ház a Moh­ácsi test­vé­rek ál­tal ala­po­san át­sza­bott, elementaritásával, zú­gó mo­rá­lis in­du­la­tá­val együtt is hul­lám­zó szín­vo­na­lú A ve­len­cei kal­már­já­ban, hogy a bí­ró­sá­gi je­le­net (Shylock kont­ra Antonio) a leg­főbb dön­té­si jo­got ma­gá­ra a dó­zsé­ra ru­ház­za, aki lé­ha, kö­zép­ko­rú arany­if­jú­ként együtt iszik, csa­tan­gol, ran­da­lí­ro­zik Antonióék ke­dé­lyes an­ti­sze­mi­ta kom­pá­ni­á­já­val. Shylock, az ügy­ben nye­rés­re ál­ló, no­ha er­köl­csi­leg nem ma­ku­lát­lan zsi­dó hi­te­le­ző kény­te­len el­fo­gad­ni a já­ték­sza­bá­lyo­kat. Még azt is, hogy két, női mi­vol­tát és hely­be­li ér­de­kelt­sé­gét ál­ru­há­val szin­te egy­ál­ta­lán nem lep­le­ző „jog­tu­dor”, úr­nő és ko­mor­ná­ja, Portia és Nerissa oszt­ja az észt ab­ban a Ve­len­cé­ben, ahol nő nem is lép­het­ne jo­gi pá­lyá­ra. A dó­zse ugyan­is a mi­nap vál­toz­ta­tott a tör­vé­nye­ken, és meg­sza­vaz­tat bár­mely szá­má­ra elő­nyös ren­de­le­tet, ha úgy hoz­za ked­ve vagy kény­sze­re.

      Be­ül ugyan­ez a né­ző a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház Zsámbéki Gá­bor ren­dez­te nagy­sze­rű, komp­ri­mált Ib­sen­jé­re – A nép el­len­sé­ge –, s azt lát­ja: a fer­tő­ző vá­ro­si für­dő ügyé­ben az iga­zat és a te­en­dő­ket fel­tár­ni pró­bá­ló or­vos, Dr. Stockmann alig kap szót az ál­ta­la ös­­sze­hí­vott gyű­lé­sen. Hi­szen egy pil­la­nat alatt meg­vá­lasz­ta­nák le­ve­ze­tő el­nök­nek a Pol­gár­mes­tert (a dok­tor­ral fe­szült vi­szony­ban ál­ló és el­len­ér­de­kelt test­vér­báty­ját). Ha őt még­sem, meg­fe­lel he­lyet­te talp­nya­ló csat­ló­sa. Az or­vos te­hát csak egy ka­nyar­ral, ere­de­ti tár­gyá­ról le­mond­va jut szó­hoz. Mind­ez Ib­sen­nél is így ol­vas­ha­tó (1882-ben ír­ta), a ke­vés vál­toz­ta­tás­sal (ám sok hú­zás­sal) élő pro­duk­ció szö­ve­gé­be csak an­­nyit ékel­tek be a Pol­gár­mes­ter­nek a til­ta­ko­zó öcs­höz in­té­zett sza­va­ként: „El­fe­led­ke­zel ar­ról, Tomas, hogy a hét ele­jén meg­vál­toz­tat­tuk a gyü­le­ke­zé­si tör­vé­nye­ket”.

      Dézsávü: amit meg-meg­sza­kí­tott mo­no­lóg­já­ban Stockmanntól hal­lunk, az a ve­le­je, itt-ott szó sze­rin­ti tar­tal­ma az Orlai Pro­duk­ció mű­he­lyé­ben lét­re­ho­zott Par­ti Nagy Lajos–Dés Lász­ló-est­nek, a Fülkefor és vi­dé­ké­nek, és a Stú­dió K-ban a Himmelwerk GmbH-nak, a csőd­be dő­lő makrotorony-építés kis­sé el­pan­gó pél­dá­za­tá­nak is. Akar­va-aka­rat­la­nul be­kap­cso­ló­dott e vir­tu­á­lis dis­kur­zus­ba a Tháliába má­jus­ban ven­dég­já­ték­ra lá­to­ga­tó székelyudvarhelyi Tomcsa Sán­dor Szín­ház, amely Szál­in­ger Ba­lázs Köz­tár­sa­ság cí­mű, shakes­peare­-ie­sen sű­rű tra­gé­di­á­ját vit­te szín­re (a kap­ko­dó ren­de­zői lo­gi­ká­jú és esz­köz­vi­lá­gú ős­be­mu­ta­tó esz­té­ti­ka­i­lag épp­úgy sok seb­ből vér­zik, mint az alakítások több­sé­ge). Idéz­zük a für­dő­or­vos (rö­vi­dí­tett) rep­li­ká­ját A nép el­len­sé­gé­ből, Kúnos Lász­ló új for­dí­tá­sá­ban: „Az igaz­ság és a sza­bad­ság leg­ve­sze­del­me­sebb el­len­sé­ge itt van kö­zöt­tünk, és az nem más, mint a meg­ha­tá­ro­zó több­ség. A több­ség­nek so­ha nincs iga­za. So­ha! Hig­­gyék el ne­kem! Ez egyi­ke azok­nak a köz­ke­le­tű ha­zug­sá­gok­nak, ami el­len a sza­bad és gon­dol­ko­dó em­be­rek­nek lá­zad­ni­uk kell. Egy or­szág la­ko­sai kö­zött kik van­nak töb­ben? Az oko­sak vagy az os­to­bák? Azt hi­szem, eb­ben meg­egyez­he­tünk, hogy az os­to­bák az egész föld­ke­rek­sé­gen ré­misz­tő több­ség­ben van­nak. De az nincs rend­ben, azt so­ha az élet­ben nem le­het el­fo­gad­ni, hogy az os­to­bák ural­kod­ja­nak az oko­sak fe­lett! En­gem túl­ki­a­bál­hat­nak, de meg­cá­fol­ni nem tud­nak. A több­sé­gé a ha­ta­lom – saj­nos –, de nem az igaz­ság. Az igaz­ság az enyém, a ke­ve­se­ké, az egyes em­be­ré. Min­dig a ki­sebb­ség­nek van iga­za”.

      A köz­élet po­rond­ján igen­csak na­i­vul vi­sel­ke­dő, esz­me és igaz­ság pusz­ta lé­te­zé­sé­től gyors győ­zel­met re­mé­lő Dr. Stockmann vé­gül, meg­szep­pent kis csa­lád­já­tól övez­ve, a ma­gá­nyos szo­ci­á­lis harc és szol­gá­lat il­lú­zi­ó­já­ba igyek­szik vis­­sza­vo­nul­ni. Akár rá is fog­hat­nák: meg­bo­lon­dult. Pe­dig csak a fenn­ál­ló vi­szo­nyok ab­szur­di­tá­sá­ra ke­res vá­laszt: „Tud­já­tok, a do­log úgy áll, hogy az a leg­erő­sebb em­ber a vi­lá­gon, aki egé­szen egye­dül van”.

      Igen, az abszurd(um)ig ju­tot­tunk. A fen­ti mon­dat majd­nem meg­egye­zik az ab­szurd nagy­mes­ter­ének, Samuel Beckettnek egy tö­mör pár­be­szé­dé­vel (Rá­dió I., 1961): „– Tel­je­sen egye­dül van? / – Aki egye­dül van, az tel­je­sen egye­dül van.” Beckett nem en­ge­dé­keny. Ná­la az egye­dül­lét mo­rá­lis tar­tás, de nem erő. Ve­re­ség.

 

*

 

Ál­szent­ség len­ne tu­cat­nyi bu­da­pes­ti és né­hány vi­dé­ki pre­mi­ert szem­léz­ni, ered­mé­nyek­ről, fo­gya­té­kos­sá­gok­ról, je­len­sé­gek­ről ér­te­kez­ni, ha előbb nem a Nem­ze­ti Szín­ház dol­gát ál­lí­ta­nánk cent­rum­ba. Egy be­kez­dés ere­jé­ig; s nem is csak a Nem­ze­ti­ét. A nem­ze­ti mű­vé­szet do­hány­áru­dá­i­nak el­osz­tá­sa jo­gi­lag nem tá­mad­ha­tó­an ment vég­be (Nem­ze­ti Szín­ház, Tra­fó; Ludwig Mú­ze­um stb. – ke­vés­sel ko­rább­ról az Új­szín­ház, az évad­ból a Bu­da­ör­si Já­ték­szín jö­het­ne szó­ba ki­sebb hor­de­re­jű pél­da­ként). Le­het vé­le­mé­nyünk az új nem­ze­ti kul­tu­rá­lis tra­fi­kok kü­lön­fé­le­képp vé­gig­vitt és el­té­rő mó­don kom­mu­ni­kált át­szer­ve­zé­si fo­lya­ma­ta­i­ról: az ed­dig ér­lelt, szín­vo­na­las, nagy­já­ból „fe­le­úton” tar­tó prog­ra­mok, pro­jek­tek, kö­zös­sé­gek csö­mö­rig át­po­li­ti­zált, szó­la­mo­san meg­ide­o­lo­gi­zált, ha­mi­san „több­sé­gi”, erő­fi­tog­ta­tó de­rék­ba és ke­rék­be tö­ré­sé­ről, a vál­tá­sok „tech­ni­kai” elő­ké­szí­té­sé­ről és le­ve­zény­lé­sé­ről. Van is. Ki­nek-ki­nek más. Ta­lán né­mi­képp ke­vés­bé ci­ni­kus és mel­lé­be­szé­lő, ke­vés­bé ér­zés­te­le­ní­tett an­nál, amit a nem­zet szí­né­sze­i­nek egyi­ke (a Nem­ze­ti­ben ma­ra­dó ki­tű­nő mű­vész) meg­fo­gal­ma­zott: „An­­nyi igaz­ga­tó­vál­tást meg­él­tem már, hogy né­mi­leg immunis let­tem az ilyes­mi­re. Ez a mos­ta­ni [a le­járt meg­bí­za­tá­sú, de a posz­tért pá­lyá­zó Al­föl­di Ró­bert he­lyé­be a po­zí­ci­ót ré­geb­ben cél­ba vett Vidnyánszky At­ti­la ér­ke­zé­se a Nem­ze­ti Szín­ház ve­zér­igaz­ga­tó­ja­ként] ugyan ki­csit ügyet­le­neb­bül zaj­lott le az át­la­gos­nál, de azért az ál­pá­lyá­zat­nak is ko­moly tra­dí­ci­ói van­nak ná­lunk”. A mű­vész – aki pá­lyá­ja so­rán ma­ga ugyan­csak szer­zett ta­pasz­ta­la­to­kat a szín­ház­igaz­ga­tói szék el­fog­la­lá­sá­ról és el­ha­gyá­sá­ról – azért nem ál­pá­lyá­zat-pár­ti, hi­szen hoz­zá­tet­te: ne­ki nem tet­szik, hogy szí­né­szek és ren­de­zők he­lyett most a di­rek­to­rok let­tek fon­to­sak. A vi­szony­la­gos tár­gyi­la­gos­sá­gát a po­li­ti­kai túlhatalom reg­ná­lá­sa, a szak­mai és mo­rá­lis zűr­za­var kö­ze­pet­te is meg­őriz­ni igyek­vő kí­vül­ál­ló­nak sok egyéb mel­lett az a kis­stí­lű­ség, szűk­keb­lű­ség, pár­be­széd­re va­ló kép­te­len­ség nem tet­szik – egy pél­da a sok kö­zül –, amel­­lyel pél­dá­ul a kor­mány­zat úgy ta­lál­ta jó­nak, hogy az idén már­ci­us 15-én ki­osz­tott, a szín­ház­mű­vé­szet te­rü­le­té­re ju­tó mű­vé­sze­ti dí­jak (mint­egy har­minc díj) kö­zül egyet­len egyet sem, a leg­sze­ré­nyeb­bet, egy ár­va Já­szai-dí­jat se ado­má­nyoz­zon a Nem­ze­ti Szín­ház egy mű­vé­szé­nek sem. Nem érez­te szük­sé­gét, hogy leg­alább az utób­bi há­rom-öt esz­ten­dő­ben ös­­sze­szer­ve­ző­dött ki­tű­nő fi­a­tal szí­nész­gár­da egy-két tag­ját el­is­mer­je. Úgy lép­te­ti le a szín­ről a „ré­gi”, Al­föl­di-fé­le Nem­ze­tit, hogy mar­káns ar­cu­la­tá­ról, si­ke­re­i­ről, köz­ked­velt­sé­gé­ről lát­szó­lag tu­do­mást sem vesz. Sőt (pél­dá­ul az Új­szín­ház­zal va­ló ös­­sze­ha­son­lí­tás ré­vén – ez már a fő­vá­ros vét­ke) rossz hír­be ke­ve­ri. Post festa sem foly­tat még for­má­lis pár­be­szé­det sem az „el­len­fél­lel”. Még­sem le­het pil­la­nat­nyi­lag más az ál­lás­pon­tunk, mint mi­nél me­re­de­keb­ben fel­fe­lé íve­lő mun­kát re­mél­ni, kí­ván­ni az új tiszt­sé­gük­be be­ik­ta­tot­tak­nak, az új „csa­pa­tok­nak”. „A mun­ka örö­me meg­ma­radt” – nyi­lat­koz­ta a nem­ze­tis her­ce­hur­cá­ba, a saj­tó­po­lé­mi­ák­ba be­le­fá­radt Vidnyánszky At­ti­la. Ma­rad­jon meg – a meg­nö­vek­vő fel­ada­tok és meg­trip­lá­zó­dott föld­raj­zi tá­vol­ság el­le­né­re – al­ko­tó kap­cso­la­ta be­reg­szá­szi tár­su­la­tá­val is. „A mun­ka örö­me meg­ma­radt” – mond­has­sák el mind­azok is, Al­föl­di Ró­bert­tel és ve­ze­tő szí­né­sze­i­vel az élen, akik (na­gyon so­kan) 2013 őszé­től nem a Nem­ze­ti Szín­ház­ban foly­tat­ják.

 

*

 

Egy éva­dot a ki­ma­gas­ló új­don­sá­gok mel­lett az „uni­ku­mok” is ka­rak­te­re­sen mi­nő­sí­te­nek. Iz­gal­mas összművészeti pro­duk­ci­ó­nak tűnt – a ko­re­og­rá­fus Gergye Krisz­ti­án komp­lex el­kép­ze­lé­se alap­ján – az Agota Kristof szö­ve­ge­it in­terp­re­tá­ló Egy el­sur­ra­nó pat­kány a Nem­ze­ti­ben. Az egy­más­sal együtt já­ró mé­te­lye­zett­ség és ta­nács­ta­lan­ság, a ha­tal­mi me­git­ta­so­dás és szol­ga­szel­lem, a tör­té­nel­mi és sze­mé­lyes ese­mé­nyek örök, ne­he­zen meg­fejt­he­tő moz­gá­sá­ra va­ló vak­ság szi­mul­tán tér­ke­ze­lé­sű szöveg-tánc-fény-játék-szimbolikában öl­tött ala­kot, amíg (alig egy-két al­ka­lom után) az egyik fő­sze­re­pet ját­szó Hollósi Fri­gyes ha­lá­la mi­att – és irán­ta va­ló ke­gye­let­ből – sze­rep­át­vé­tel nél­kül le nem vet­ték a re­per­to­ár­ról. Rész­ben ro­kon kér­dé­sek­kel bir­kó­zott a sa­ját le­he­tő­sé­ge­it, úgy fest, ügye­sen ki­fész­ke­lő­dő friss Beth­len Té­ri Szín­ház­ban Térey Já­nos Paulusának mű­sor­ra tű­zé­se (a kü­lön­ben ed­dig a Nem­ze­ti együt­te­sé­hez tar­to­zott Makranczi Za­lán szí­nész-ren­de­ző mel­lett eb­ben is Gergye a fő kon­ci­pi­á­ló). Nagy kár, hogy a két rész el­ját­szá­sa mes­­sze esett egy­más­tól, és a fe­hér hol­ló rit­ka­sá­gú elő­adá­sok­ról e so­rok író­ja is mind­ös­­sze köz­vet­ve al­kot­hat (ked­ve­ző) ké­pet.

      Szo­kat­lan ese­mény a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház­ban, hogy egy no­vem­ber 17-i be­mu­ta­tót (Caragiale: Far­sang) má­jus 3-án már bú­csúz­tas­son is utol­só elő­adá­sa. A hol na­túr, hol jel­zé­ses brutálhumor „nem jött be” a kül­tel­ki-alag­so­ri élet­ve­ze­tés, a ve­ge­tá­lás­ba ve­sző amo­rá­lis mik­ro­kö­zös­ség áb­rá­zo­lá­sá­ban. A ren­ge­te­get dol­go­zó Gothár Pé­ter ren­de­ző ne­vét azon­ban nem e fi­as­kó, ha­nem a Nem­ze­ti Amphitryonja mi­att nem hagy­hat­juk ki a kör­kép­ből. A tár­sa­da­lom ma­nap­ság so­kat em­le­ge­tett „két rész­re sza­ka­dá­sa” a Kleist-darab szín­pa­dán „is­te­ni” és „em­be­ri” fél­ben, ho­ri­zon­tá­li­san öl­tött tes­tet, a ki­vált­sá­gos­ok arc­pi­rí­tó (de ra­vasz) húzd meg–ereszd meg pac­ká­zá­sá­val és a „ki­csik” ön­ér­vé­nye­sí­tés­re kép­te­len, szö­vet­ség nél­kü­li, ma­gá­nyos és tra­gi­ko­mi­kus el­bu­ká­sá­val. In­dí­tó dézsávü-példánkba ez az elő­adás is be­le­il­lett vol­na.

      Ha egy szín­ház­sze­re­tő mars­la­kót, aki Ma­gyar­or­szág­ra té­ved, bi­zo­nyos szín­há­zak bi­zo­nyos elő­adá­sa­i­ra min­den­képp el sze­ret­tünk vol­na vin­ni 2012–2013-ban, a mun­ká­ját, úgy tű­nik, za­var­ta­lan ön­azo­nos­ság­gal, mű­vé­szi­leg szí­vós gya­ra­po­dás­sal, egyen­le­tes szín­vo­na­lon vég­ző Ör­kény Szín­ház a slussz­po­én­nal „elörkényesített” Liliomfijára min­den­képp je­gyet kel­lett vol­na vál­ta­nunk ne­ki. Az évad leg­jobb víg­já­té­ka ez, bár Szig­li­ge­ti Ede ta­lán ki­ro­han­na a sa­ját szín­mű­vé­nek ma­ra­dé­ka/hat­vá­nyo­zá­sa fö­lött tá­ma­dó ré­mü­le­té­ben, és so­kan, akik­nek tet­szik, hüm­mög­nek is hoz­zá egyet, hogy – mint nem egy Moh­ácsi Já­nos-ren­de­zés­ben – oly­kor túl sok a jó­ból. Az Ör­kény­be akár bér­le­tet is biz­to­sít­hat­nánk mars­la­kónk­nak. A Mácsai Pál ren­dez­te Tót­ék Örkényebb Ör­kény­nél: az író szig­nál­ta drá­mai ki­dol­go­zás vagy an­nak va­la­mely ké­sőb­bi, má­ra el­fo­ga­dott re­duk­ci­ó­ja he­lyett a kisregény-Tóték ter­je­del­mes szö­veg­ré­sze­it vis­­sza­ál­lít­va ala­kí­tot­ták ki sa­ját epiko-dramatikus, egye­di for­ma­nyel­vű va­ri­á­ci­ó­ju­kat. Az öt­le­tek­ben, rész­ér­té­kek­ben gaz­dag meg­va­ló­sí­tás épp ott tesz en­ged­ményt – szük­ség­sze­rű­en er­re kész­te­ti sa­ját stí­lus­vi­lá­ga –, ahol Ör­kény a leg­ke­vés­bé sze­ret­te. Ő „ba­rok­kos­ság­nak” ne­vez­te ak­ció és dik­ció egye­nes vo­na­lú cél­ra­tö­rés­ének kés­lel­te­té­sét. Edződ­ni kell ah­hoz a csa­va­ros­ság­hoz, amely eset­leg két­szer-há­rom­szor köz­li kü­lön­fé­le já­ték­mód­ok­kal, transz­po­ná­lá­sok­kal mind­azt, ami köz­vet­len köz­lés nél­kül, pusz­ta gesz­tus­ban, mi­mi­ká­ban is el­be­szél­né ma­gát. A sa­ját me­ne­tét kom­men­tá­ló meg­je­le­ní­tés oda-vis­­sza fur­fang­ja min­den­eset­re egé­szen más hé­jat húz a gro­teszk­re, mint amit ed­dig bár­hol meg­szok­hat­tunk.

      A Né­ző­mű­vé­sze­ti Kft. és a Man­na Kul­tu­rá­lis Egye­sü­let Ady/Petőfi-összeállítása (vers szin­te egyet­len egy sem sze­re­pel a két gé­ni­usz­tól) Ka­to­na Lász­ló és Ko­vács Krisz­ti­án fé­lig rög­tön­zé­ses, csak fenn­tar­tá­sok­kal iro­da­lom-nép­sze­rű­sí­tő show-ja. A ma­gyar szín­ház Bu­da­pes­ten és vi­dé­ken na­gyot lé­pett elő­re az is­ko­la­szín­há­zi prog­ra­mok te­rén, rész­ben az e te­re­pen is ak­tív Scherer Pé­ter szín­mű­vész­nek kö­szön­he­tő­en, aki most két szí­nész­tár­sát ren­dez­te. Za­la­eger­sze­gen Madák Zsu­zsan­na szí­nész-dra­ma­turg ve­tet­te be­le ma­gát a vissz­han­gos si­ke­rű­nek bi­zo­nyu­ló be­ava­tó prog­ram ge­ne­rá­lá­sá­ba, a so­ká­ig szin­te csak gye­rek- és ka­masz­szí­né­szek­kel fog­lal­ko­zó drá­ma­pe­da­gó­gus Vidovszky György el­ér­ke­zett­nek lát­ta az időt és az esé­lye­ket ren­de­zői mun­kás­sá­ga ki­szé­le­sí­té­sé­re (több tár­su­lat­nál), és akad­ná­nak to­váb­bi ked­ve­ző fő­vá­ro­si és vi­dé­ki pél­dák. Ka­to­na-Ady és Ko­vács-Pe­tő­fi is­ko­lá­kat (is) fel­ke­re­ső, geg- és poénszikráztató elő­adá­sá­val, in­te­rak­tív já­té­ká­val és sza­va­i­val nem zúz szét köl­tő-bál­vá­nyo­kat, de nem épít pi­e­desz­tá­lon ál­ló szo­bor­fen­sé­ge­ket sem. Urai a já­ték­hely­ze­tek­nek, a Pe­tő­fi- és Ady-ikon­nak. A stand-up comedy duó-vál­fa­ja ke­res és ta­lál e mű­faj­nak (kamara)színpadi pol­gár­jo­got. Az Így ír­tok ti szín­há­zi-szí­né­szi nyelv­vé fej­lesz­tett kri­ti­kai pa­ró­dia-vi­lág­ké­pe, a ní­vót­lan is­ko­lás­ság, bé­ge­tő bif­lá­zás torz­raj­za áll ös­­sze gaz­dag egy­ve­leg­gé a né­mi ze­né­vel meg­do­bott sza­bály­ta­lan iro­da­lom­órá­ban.

 

*

 

A Ju­rá­nyi Pro­duk­ci­ós Ház meg­nyi­tá­sa – még nem tel­je­sen kész ál­la­po­tá­ban is – ját­szó­he­lyet, ön­bi­zal­mat, kö­zös tu­da­tot ad, el­ső­sor­ban azok­nak a szín­ház­csi­ná­ló gár­dák­nak, ame­lye­ket nem­rég még a „VI-os ka­te­gó­ri­á­ba tar­to­zók” el­ne­ve­zés­sel il­let­tek a szín­ház-osz­tá­lyo­zá­si, szín­ház-tá­mo­ga­tá­si rend­szer­ben. A rend­szer 2013-ra to­vább bo­nyo­ló­dott, egy­más­sal alig ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó or­ga­niz­mu­sú, cé­lú, ké­pes­sé­gű, jel­le­gű (eset­leg nem hi­va­tá­sos, nem kő-, egy­sze­mé­lyes stb.) szín­há­zak re­mény­ked­nek egy-két tá­mo­ga­tá­si for­rás szá­muk­ra ked­ve­ző el­osz­tá­sá­ban és a meg­ítélt ös­­szeg ké­se­de­lem nél­kü­li át­uta­lá­sá­ban. Sok­szor hi­á­ba. A Ju­rá­nyi lét­re­jöt­te azon­ban biz­ta­tó jel, s mint­ha az is va­ló­szí­nű len­ne, hogy ke­let­kez­het­nek intézmény/épület-társai.

      Moh­ácsi Já­nos A ve­len­cei kal­már­ral, a Liliomfival (és a Ka­to­ná­ban a szí­né­szek-örö­me, túl­ten­gő öt­let­bör­ze A nya­ra­lás­sal) kulcs­sze­re­pet ví­vott ki a pász­tá­zott évad­ban, an­na­le­sek­be kí­ván­ko­zó ren­de­zé­se vi­szont a Fü­ge és a Ka­pos­vá­ri Egye­tem a Ju­rá­nyi­ban szín­re, az­az sö­tét­re vitt do­ku­men­tum-ös­­sze­ál­lí­tá­sa, A Do­hány ut­cai se­riff, mely­nek szö­ve­gét a szí­né­szek­kel kö­zö­sen vá­lo­gat­ta és szer­kesz­tet­te egy­ség­be, a leg­na­gyobb sza­bá­sú tör­té­ne­lem-fo­gyat­ko­zást, a holokausztot avat­va tárg­­gyá. Az elő­adás egész tar­ta­má­ra ki­ter­je­dő fény­vesz­tés a meg­je­le­ní­tett ese­mény tra­gi­ku­ma ál­tal ki­vál­tott jel­kép-va­ló­ság. A fel­ka­va­ró szim­bo­li­kus tar­tal­mak és mo­rá­lis vo­nat­ko­zá­sok szín­há­zi jel­le­ge me­rő­ben szo­kat­lan. A tör­té­nel­mi sö­tét­ség­hez, a mil­li­ó­nyi élet-tra­gé­dia előt­ti fő­haj­tás­hoz Moh­ácsi Jánoséknak meg kel­lett al­kot­ni­uk a szín­há­zi sö­tét­sé­get. Sö­tét egy rész­ben – ez A Do­hány ut­cai se­riff mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zá­sa.

      Ví­zi­ók kör­vo­na­la­it is ki­raj­zol­ják a sö­tét­ség okoz­ta ér­zék­csa­ló­dás­ok a vol­ta­képp kö­zös­sé lett és tett em­lé­ke­zet ör­vé­nye­i­ből. A ren­de­zés a szem szá­má­ra kö­vet­he­tet­len moz­gás­ban tart­ja az elő­adás-sö­tét ak­ci­ó­it, az elő­adó­kat, az egy­más­tól el­szi­ge­telt – kar­nyúj­tás­nyi­ra ülő –, éji ma­gá­nyos­sá­guk (éj­sza­kai tu­da­tuk) szo­ron­ga­tott­sá­gá­ban egy­más­ra utalt né­ző­ket. A sö­tét­ség­be foj­tott in­terp­re­tá­ció, a variatív szín­há­zi él­mény­ka­ta­li­zá­lás sze­líd, su­ha­ná­sos álom­sze­rű­sé­ge nem is le­het­ne seb­zőbb, ke­mé­nyebb. Bár­men­­nyi­re is az egye­di ese­mény szín­há­zi mi­ben­lé­té­re össz­pon­to­sí­tunk, tu­da­tunk kép­zet­tár­sí­tá­sos, múlt­ku­ta­tó mű­kö­dés­re ser­ken. Em­lé­ke­zet, fe­lej­tés, fo­hász, ká­rom­lás, bé­ké­lés, vi­tá­zás ka­va­rog a szív­ben. Szo­li­dá­ri­sak va­gyunk az­zal – azon né­ző­tár­sa­ink­kal –, aki(k)nek sze­mé­ből a lát­ha­tat­lan­ság ol­tal­ma alatt ki­csor­dul a könny. A rej­tett sí­rás, a zseb­ken­dő mor­zso­lá­sa pá­rat­lan sze­mé­lyes­sé­gé­ben és őszin­te­sé­gé­ben is egy szí­ni­elő­adás szí­ni ele­me, hang­ha­tá­sa.

      A tör­té­nel­mi em­lé­ke­zés fel­eme­lő és fe­le­lős szín­há­zi ün­ne­pe, je­len ide­jű, cse­lek­vő ta­nú­ság­te­vé­se a min­den­ko­ri an­ti­sze­mi­tiz­mus, más­ság-meg­kü­lön­böz­te­tés el­len til­ta­ko­zó A Do­hány ut­cai se­riff. Ze­ne­dra­ma­tur­gi­á­ja Ko­vács Már­ton kom­po­nis­ta em­pá­ti­á­já­nak, va­la­mint a szí­né­szek mu­zi­ka­li­tá­sá­nak le­csa­pó­dá­sa. Az utol­só szó el­hang­zá­sát kö­ve­tő­en mécs­láng gyúl. E lán­gocs­ka hí­vá­sá­ra, las­san de­rül is­mét ko­moly fény­be a szín­ház­te­rem. Az el­ső vi­lá­gos­ság-pil­la­na­tok­ban nem kön­­nyű egy­más te­kin­te­tét ke­res­nünk.

 

*

 

Nem szól­ha­tok azok­ról a pre­mi­e­rek­ről, ame­lye­ket nem lát­tam, pe­dig il­lett s kel­lett vol­na lát­nom (Víg­szín­ház: Ti­zen­hét hat­­tyúk; Ma­dách Szín­ház: Mary Poppins; Maladype: Don Juan; Gergye Krisz­ti­án Tár­su­la­ta: Hon­vágy; Bár­ka Szín­ház: A har­ma­dik hul­lám; Mis­kol­ci Nem­ze­ti Szín­ház: Ham­let; A Gézagyerek; A vágy vil­la­mo­sa; Weöres Sán­dor Szín­ház, Szom­bat­hely: A fél­ke­gyel­mű; Csiky Ger­gely Szín­ház, Ka­pos­vár: Vaknyugat; Mó­ricz Zsig­mond Szín­ház, Nyír­egy­há­za: Tig­ris és hi­é­na; Thália Szín­ház: A ta­nú stb.), mert ál­ta­lá­ban igen jó, vagy eset­leg erő­sen el­lent­mon­dá­sos a hí­rük.

      Lát­tam a nagy ér­dek­lő­dés­sel várt bu­da­pes­ti és kecs­ke­mé­ti Zsótér Sán­dor-ren­de­zést, a két Brech­tet, és a per­fek­tebb, de ma­ní­ro­sabb, unal­ma­sabb Rad­nó­ti szín­há­zi­val szem­ben (Ku­rá­zsi ma­ma és gyer­me­kei) a kü­lö­nö­sebb lel­ke­se­dés nél­kül fo­ga­dott, szi­ká­rabb kecs­ke­mé­ti­re sza­va­zok (Ang­li­ai II. Edward éle­te). A ma­gunk mö­gött ha­gyott évad atya­mes­te­re, vé­dő­ör­dö­ge Bertolt Brecht. A da­rab­vá­lasz­tá­sok­ban is ki­mu­tat­ha­tó szel­le­mi­sé­gé­nek ak­tu­a­li­tá­sa, s egyes elő­adá­sok vá­rat­lan brechtes be­té­tei is er­re val­la­nak. Vi­lág­ké­pe vagy for­ma­ká­non­ja a han­go­sabb hí­vó szó? Akár így, akár úgy, a kö­zel­múlt­ban Brech­tek so­rát in­terp­re­tá­ló Zsótér Sán­dor­nak meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pe van eb­ben az irá­nyult­ság­ban. A Rad­nó­ti­ban be­ta­ka­rí­tott, Kecs­ke­mé­ten el­ül­te­tett va­la­mit Zsótér mos­ta­ni je­len­lé­te. Utób­bi hely­szín új­fent nyo­ma­té­ko­sí­tot­ta, ami a szín­há­zi saj­tó ál­lan­dó­sult meg­ál­la­pí­tá­sa egy-két esz­ten­de­je: Kecs­ke­mét a leg­jobb mű­sor-dip­lo­má­ci­át foly­ta­tó, leg­nyi­tot­tabb vi­dé­ki szín­há­zunk je­len­leg. A Han­gya­boly Dér And­rás ren­dez­te dra­ma­ti­zá­lá­sá­val is új han­got vol­tak ké­pe­sek meg­üt­ni.

     

*

 

Újabb szín­há­zi for­má­ci­ó­ink és újabb drá­ma­ter­mé­sünk vo­na­la he­lyett szí­ve­seb­ben for­du­lok a ki­pró­bál­tabb mű­he­lyek­hez és al­ko­tók­hoz. Az új vagy meg­újult te­át­ru­mok so­rá­ban ugyan­is egy­ál­ta­lán nem le­lem a bi­ce­gő Thália Bereményi Gé­za ve­ze­té­se alatt ta­valy ilyen­kor még sok­kal töb­bet ígé­rő he­lyét, és sem­mi­vel nem in­vi­tál ma­gá­hoz az Új­szín­ház. Az új Já­ték­szín ar­ra jó, hogy a Bu­da­pes­ti Ka­ma­ra­szín­ház hi­á­nyá­ra, el­tű­né­sé­re em­lé­kez­tes­sen.

El­len­tét­ben szá­mos kri­ti­kus­tár­sam­mal, azt sem me­rem ki­je­len­te­ni, hogy a 2010-es évek leg­el­hí­re­sül­tebb ma­gyar drá­mai új­don­sá­gát, Szé­kely Csa­ba ala­ku­ló Bá­nya- (Bá­nya­vi­rág stb.) tri­ló­gi­á­ját meg­fe­le­lő­en adap­tál­ta vol­na a ma­gyar­or­szá­gi (és a szü­lő­vi­dék­nek szá­mí­tó er­dé­lyi) szín­ját­szás. A da­ra­bok kö­rül nem kis ren­de­zői ér­de­mek­kel bí­ró Se­bes­tyén Aba ren­de­ző a Nem­ze­ti Ka­szás At­ti­la Ter­mé­ben is töb­bet bí­zott a Bá­nya­vi­rág kül­ső­sé­ge­i­re (fő­leg a me­rev ré­szeg­ség vul­kán­ki­tö­ré­se­i­re), mint a lét alat­ti nyo­mo­rú­ság, eg­zisz­ten­ci­á­lis és lel­ki sze­gény­ség med­dő­sé­gé­re. Stohl And­rás és Lász­ló Zsolt, a most bú­csú­zó Nem­ze­ti Szín­ház hat-nyolc kar­di­ná­lis szí­né­szé­nek e pá­ros­ban is sok­szor fog­lal­koz­ta­tott ki­vá­ló­sá­gai (akik a Mephisto ter­hét is leg­in­kább vit­ték) min­den ön­fe­gyel­mü­ket lat­ba vet­ve sem áll­hat­nak el­len az it­tas­ság-ko­mi­kum a ren­de­ző ré­vén cir­ku­szi bo­hóc­mu­tat­vá­nyo­kig csi­gá­zott in­csel­ke­dé­se­i­nek.

      Ez az elő­adás le­tisz­tul­hat még. Ta­lán lesz to­váb­bi ki­fu­tá­sa. A Nem­ze­ti – a szín­ház és a szí­nész­gár­da át­ala­ku­lá­sa, az új ve­ze­tő új ter­vei mi­att – má­jus 14. és jú­ni­us 22. kö­zött az aláb­bi pro­duk­ci­ó­it „te­met­te”, te­me­ti el: A ta­ní­tó­nő, Nát­hán gyer­me­kei, Egy­szer élünk, Én va­gyok a Te, A jég, Ma­gyar ün­nep, Há­rom nő­vér, Egy ló­csi­szár vi­rág­va­sár­nap­ja, Amphitryon, Szent Jo­han­na, Tartuffe, Úri mu­ri, Or­fe­usz alá­száll, Hold­be­li csó­na­kos, Az em­ber tra­gé­di­á­ja, Kvar­tett, A ve­len­cei kal­már, Ham­let, Ha­za­fit nekünk!, An­gya­lok Ame­ri­ká­ban, Cson­gor és Tün­de, Ti­zen­két dü­hös em­ber, Social Error, Az ör­dög szek­ré­nye, Bánk bán – ju­ni­or, Mephisto. Ko­ránt­sem mind­egyik bi­zo­nyult re­mek­mű­nek. A Jor­dán Ta­más igaz­ga­tá­sa alat­ti idő­szak si­ker­da­rab­ja és egé­szen új kí­sér­le­ti mun­ka, „be­fo­ga­dott” al­ter­na­tív te­li­ta­lá­lat és tíz­pa­ran­cso­la­ti te­ma­ti­ká­jú, drá­ma­pá­lyá­za­ti mű, kon­ti­nen­tá­lis fi­gyel­met kel­tő ven­dég­ren­de­zés és a klas­­szi­kus ma­gyar in­terp­re­tá­ci­ós ha­gyo­mányt meg­kér­dő­je­le­ző-új­ra­fo­gal­ma­zó mun­ka, ars po­e­ti­ca ér­vé­nyű szín­ház-cí­mer és át­la­gos­ra si­ke­re­dett vagy hal­vá­nyabb ren­de­zés egy­ként ta­lál­ha­tó kö­zöt­tük. De hogy (cél)kitűzésükben ne lett vol­na kon­cep­ció, s e kon­cep­ció el­len­ke­zett vol­na a har­ma­dik év­ez­red (nem mo­nok­róm) eu­ró­pai Nem­ze­ti Szín­ház-fel­fo­gá­sá­val, a ma­gyar kul­tú­ra egye­te­mes vo­ná­sa­i­val és ér­de­ke­i­vel: az nem igaz. Al­föl­di Ró­bert igaz­ga­tó­ként (ren­de­ző­ként, szí­nész­ként, a tár­su­lat or­ga­ni­zá­to­ra­ként, a mai ma­gyar kul­tu­rá­lis élet egyik meg­ha­tá­ro­zó sze­rep­lő­je­ként) a Nem­ze­ti Szín­ház 1837-tel meg­nyi­tott tel­jes tör­té­ne­té­nek egyik leg­ere­de­tibb fe­je­ze­tét ír­ta.

 

*

 

Az évad-át­te­kin­té­sek ne­héz­sé­ge, hogy az ál­ta­lá­nos­sá­gok alól ne­he­zen buk­nak ki a konk­ré­tu­mok, a ten­den­ci­ák nem egy­kön­­nyen nyit­nak te­ret a sze­mé­lyes si­ke­rek – ren­de­zői, szcenikusi, szí­né­szi és egyéb –, tel­je­sít­mé­nyek mél­ta­tá­sá­nak. Ho­lott Bernhard Helden-platzának ese­té­ben (Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház) a meg­ké­sett be­mu­ta­tás té­nye is fegy­ver­tény Bagossy Lász­ló ven­dég­ren­de­ző­től és szí­né­sze­i­től. Pin­tér Bé­la – aki­nek vá­lo­ga­tott drá­mái vég­re meg­je­len­tek kö­tet­ben, cá­fol­va azt a vé­le­ke­dést, hogy pusz­tán „mond­ha­tó”, de iro­dal­mi­lag má­sod­la­gos pro­duk­tu­mok­ról len­ne szó – A 42. hét­tel gör­get­te to­vább tár­su­la­tá­nak nem­zet­kö­zi­leg is meg­be­csült va­ló­ság-ana­li­zá­ló te­vé­keny­sé­gét, abszurdoid hu­mo­rát. Et­től füg­get­le­nül Pin­tér­ék szín­pa­dán is, más – és nem csu­pán al­ter­na­tív – kö­zös­sé­gek­nél is mind fon­to­sab­bá lett a kö­zös szö­veg­al­ko­tás, a kö­zös elő­adás-te­rem­tés fak­to­ra (és egy­re in­kább szá­mol­ni kell az úgy­ne­ve­zett verbatim szín­ház tér­nye­ré­sé­vel).

      Szí­né­szi fel­ké­szült­ség­ben, ös­­sze­szo­kott­ság­ban a Víg­szín­ház mű­vé­szei lé­pést tar­ta­ná­nak a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház vá­lo­ga­tott, ki­egyen­sú­lyo­zott, a fo­lya­ma­tos is­ko­lá­zó­dást sem el­ha­nya­go­ló együt­te­sé­vel, a Nem­ze­ti ed­di­gi, ra­gyo­gó­an ki­épí­tett cso­da­csa­pa­tá­val, ha a da­rab­ke­re­sés, elő­adás-ki­vi­tel egy-két fok­kal ered­mé­nye­sebb len­ne. Az Ör­kény Szín­ház igyek­szik ügye­sen or­vo­sol­ni sze­rep­kö­ri hi­á­nya­it (ame­lyet pél­dá­ul Vég­vá­ri Ta­más ha­lá­la ütött 2010-ben). A rész­ben szét­spric­ce­lő Nem­ze­ti-tár­su­lat ide is erő­sí­tést hoz (Znamenák Ist­ván), a Ka­to­ná­ba is (Kulka Já­nos), a Vígbe is, Szé­kes­fe­hér­vár­ra is. Leg­na­gyobb szí­né­sze­ink kö­zül nem egy­nek volt mód­ja megint új ol­da­lá­ról meg­mu­tat­ni legnagyobbságát (pél­dá­ul Törőcsik Ma­ri­nak ven­dég­ként a Víg­szín­ház­ban, az Át­uta­zók szót­lan ma­mó­ka-sze­re­pé­ben). Még­is ref­lek­tor­fény­be rit­káb­ban ke­rü­lő ar­co­kat lá­tok ma­gam előtt fel­vil­lan­ni. Lá­tom-hal­lom Ker­tész Ka­ta lel­ki­ere­jé­nek ki­ve­tü­lé­sét (Han­gya­boly, II. Edward), Kiss
Esz­ter ke­se­rű­ség-szis­­sze­né­se­it (Heldenplatz), a még egye­te­mis­ta Bán Bá­lin­tot, ap­ja, Bán
Já­nos ol­da­lán az apa/fiú sze­rep­ket­tős (sőt: sze­rep­hár­mas) örök motivikus vi­as­ko­dá­sá­ban (Rükverc – ütős szo­ci­o­ló­gi­á­jú, eny­hén mo­do­ros dra­ma­tur­gi­á­jú új­don­ság a Ka­to­ná­ban), a HOPPart-osokat, Szandtner An­na ol­da­lán (az Ör­kény rö­vid fu­tam­időt meg­élt Merlin, avagy Is­ten, Ha­za, csa­lád cí­mű kri­ti­kai ka­val­kád­já­ban), Spilák La­jos mo­so­lyos-kar­cos, ló­gó fe­jű mé­la­bú­ját a Stú­dió K-ban. És a töb­bi­e­ket.

 

*

 

 

A Nem­ze­ti da­rab­te­me­té­se­i­ben in­tar­zi­á­san ott rej­lik a szín­ház el­kö­szö­nő éva­dá­nak ge­rin­ce. Az An­gya­lok Ame­ri­ká­ban, a Si­rály, az Amphitryon, A ve­len­cei kal­már, a Mephisto. En­nek a vo­nu­lat­nak az ös­­sze­füg­gé­se­it – és pél­dá­ul Ham­let-kap­cso­ló­dá­sa­it –, szín­ház­ar­cu­lat-ala­kí­tó je­len­tő­sé­gét, a je­gye­kért hos­­szú sor­ál­lást ered­mé­nye­ző köz­ked­velt­ség­ét, ér­té­ke­it és vi­tat­ha­tó pont­ja­it kü­lön ta­nul­mány­ban kel­le­ne ele­mez­ni. Rész­ben bi­zo­nyá­ra sort is ke­rít er­re Csá­ki Ju­dit már író­dó, ősz ele­jén meg is je­le­nő köny­ve Al­föl­di Ró­bert­ről, s mind­az, ami a kö­vet­ke­ző esz­ten­dők­ben, a vis­­sza­te­kin­tő mér­leg­ké­szí­tés im­már tör­té­ne­ti je­gyé­ben meg­fo­gal­ma­zó­dik.

      Bú­csú­zunk az utób­bi öt év Nem­ze­ti­jé­től, de nem a Nem­ze­ti­vel bú­csú­zunk e szem­lé­től. Bor­bély Szi­lárd új­dra­ma­tur­gi­á­já­nak ki­vá­ló, spe­ci­fi­kus da­rab­ját, az Akár Akár­kit, nem kis meg­le­pe­tés­re, a más, po­pu­lá­ri­sabb ér­dek­lő­dé­sű­nek tu­dott Gózon Gyu­la Ka­ma­ra­szín­ház mu­tat­ta be a Thália Ari­zo­na Stú­di­ó­já­ban, Árkosi Ár­pád irá­nyí­tá­sá­val. A há­rom sze­rep­lő – Chovan Gá­bor, Mé­szá­ros And­rás, Zeck Jú­lia – ne­ve csak azért ma­radt ki az imén­ti fel­so­ro­lás­ból, hogy itt le­gye­nek je­len. A Jedermann-vándortéma ver­ses, szek­ven­ci­ás ak­tu­a­li­zá­lá­sá­nak sok (bá­bu-) ha­lált kö­ve­te­lő iro­ni­kus re­vü­jé­ben a köz­re­mű­kö­dők át­lát­szó kö­peny-jel­me­ze­ket vi­sel­nek, me­lyek­ről még a so­ron le­vő je­le­net szá­ma is le­ol­vas­ha­tó. A vi­se­let-sza­bás­min­ták alatt olyan mai ma­ga­tar­tás-sza­bás­min­ták zi­zeg­nek, ame­lyek a ma­guk dézsávüjével szá­mos más 2012–2013-as elő­adá­sunk­ba za­var­ta­la­nul be­ké­redz­ked­het­né­nek egy-egy epi­zód­dal. A pre­mi­er es­té­jén ha­tal­mas fel­hő­sza­ka­dás tá­madt, a ki­fe­lé áram­ló kö­zön­ség meg­re­kedt a Thália be­já­ra­tá­nál, s aki nem az es­er­nyő­jét ke­res­gél­te, a jel­me­zek­re na­gyon ha­son­lí­tó eső­ka­bá­to­kat öl­tött ma­gá­ra, tud­ván: úgy­sem véd meg a zi­va­tar­tól. Állt a ka­pu­ban ös­­sze­tor­lód­va nyolc­van Akár­ki, kém­lel­ve az eső for­má­já­ban le­zu­ha­nó éj­sza­kát.

      Fő­leg a poszt­mo­dern óta frics­ká­san cson­kolt mű­fa­ji el­ne­ve­zé­sek buk­kan­tak fel az iro­da­lom­ban, a „nem az, ami” su­gal­ma­zá­sá­ra. Pró­za he­lyett próz több szer­ző­nél. Po­é­zis he­lyett Poez, Poe-ra is utal­va Tandorinál. Óda he­lyett ód, szin­tén ná­la. Az epi­ló­gust fel­vál­tó Epi Turczi Ist­ván kö­te­té­ben. Szoci, a szo­ci­o­ló­gi­á­ról le­vál­va, pa­ró­di­á­ban. Bor­bély spek­tá­ku­lu­má­nak mű­fa­ja kö­tet­ben (Sze­münk előtt vo­nul­nak el, 2011): ámoralitás (össz­hang­ba hoz­va Ámor­ral és a mot­tó­be­li ámí­tás­sal is), ko­ráb­ban, fo­lyó­irat­ban (Szín­ház, 2010. jú­ni­us): amo­ra­li­tás. Ő egy a-val/á-val meg­tol­dot­ta az ősi mo­ra­li­tást – je­len írás, cí­mé­ben, egy ki­csit meg­kur­tí­tot­ta a mű­faj­jel­zést.

      Amorali.

 

U. i. Bor­bély is Brecht­hez for­dult, ami­kor szö­ve­gé­hez mot­tót ke­re­sett. Az egy­más­ra tor­ló­dó szen­ten­ci­ák egyi­ke (még a fo­lyó­irat­ban): „…egyedül az iro­da­lom né­pe­sí­ti be a föl­det”.

      És a szín­ház. A cson­kolt. A cson­kol­ha­tat­lan. A szính.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs