Át­né­zek a sa­ját, fris­sen sült va­ní­li­ás ka­ri­ká­mon, ki­nek ne volna!, s a meg­éde­sí­tett, ki­csiny kép ott vi­dám­lik, ka­cag, gi­gan­ti­kus öröm­be for­gat­ná a kí­nos ne­ve­tést, mely a vic­ces hírt kö­ve­ti, hogy az egye­tem, az egye­te­mem ki­ve­ti ma­gá­ból leg­jobb ta­ná­ra­it. Ne­kem nem fáj, rég nem já­rok oda. Nem is ér­de­kel, mi­ért ér­de­kel­ne. Kap­nak nyug­dí­jat, más meg mi vol­na fon­tos. Ka­cag az elmű, a gáz­mű, a csat­mű meg a kö­zös kép­vi­se­lő, a hall­ga­tó meg ugye vég­zi, mi ne­vé­ből ter­mé­sze­té­nél fog­va adó­dik. Nem idé­zem fel azo­kat a za­jos, taps­he­lyet­te­sí­tő láb­do­bo­gá­so­kat, ame­lyek (em­lék) Margócsy elő­adá­sa­it olyan sok­szor zár­ták, őszin­tén szól­va ezek a vi­ha­ros di­á­ki gesz­tu­sok min­dig za­var­ba ej­tet­tek. Itt most vég­re (végre!, el­jött az idő!) meg­vall­ha­tom, so­se lábdobogtam. Né­zem a ka­ri­ká­mon át a ké­pet, ami­kor az egye­tem ne­ve­zett ka­rá­nak ve­ze­tő­je ki­mond­ja, saj­nál­ja, de mást nem te­he­tett. Pró­bá­lom el­kép­zel­ni, amint nem le­het mást ten­ni. Hul­lik a fe­jem­re a va­ní­li­ás cu­kor, egé­szen be­bo­rít, már ár­tat­la­nabb hó­fe­hér nem is le­het­nék, és még min­dig nem lát­szik vi­lá­go­san, mi­ért a ta­nár­ként is leg­el­is­mer­teb­bek­től kell meg­vál­ni, ami­kor az egye­tem rá lesz szo­rít­va ar­ra, hogy spó­rol­jon? Még min­dig nem tu­dom a tel­jes lis­tát, ki­ket bo­csá­tot­tak el. Ta­lán volt köz­tük olyan is (leg­alább egy, az is öröm), aki­nek ter­hes volt a ta­ní­tás, aki most bol­dog öröm­mel vág be­le a ku­ta­tá­sa­i­ba, mos­tan­tól nem kell az unt di­ák­ság­gal fog­lal­koz­nia, ír­hat­ja a ta­nul­má­nya­it, köny­vek so­ra ké­szül­het el, ame­lyek­től ed­dig a kö­te­le­ző ta­ní­tá­si pen­zum el­ra­gad­ta a vá­gyott időt. A ka­ri­ká­mon ke­resz­tül Margócsy is ilyen­nek lát­szik most, csak az ön­meg­nyug­ta­tás csokimázát kell le­va­kar­ni a nya­kam­ról. Be­fo­lyik a sá­lam alá is, elég ra­ga­csos. Meg per­sze vé­gül alig­ha hi­szem, hogy az vol­na en­nek a tör­té­net­nek a leg­na­gyobb vesz­te­se, aki ta­lán (le­het mon­da­ni, ide le le­het ír­ni) az EL­TE Bölcs­kar egyik leg­na­gyobb ta­nár­egyé­ni­sé­ge (volt?, ilyen­kor mi a he­lyes?), aki­ért tény­le­ge­sen ra­jong­tak a hall­ga­tói, aki­től plusz (tit­kos, meg nem hir­de­tett, csak nekünk!, na, tes­sék ilyen órát tartani!, csak még idén!, jö­vő­re, nem, per­sze, ak­kor már nem kell!, vagy azt majd ki­sír­juk jö­vő­re, és hall­ga­tunk ró­la!) órá­kért esen­gett a tit­kos ta­nít­vá­nyi kör. Nem, nyil­ván Margócsy ez­után a ta­nul­má­nya­i­ba fe­lejt­ke­zik majd, kri­ti­ká­kat, Margináliákat ír, la­pot szer­keszt. Nem kell fél­te­ni. Ha hullahoppkarikázni kez­dek a cso­kis-va­ní­li­ás kép­szű­rőm­mel, tu­laj­don­kép­pen az is ért­he­tő lesz, mi­ért ar­ra van leg­ke­vés­bé szük­sé­ge a nagy­mél­tó­sá­gú ta­ná­ri kar­nak, aki ta­ní­ta­ni a leg­job­ban tud. De hogy (s mi­ért?) kez­de­nék hullahoppkarikázni. Ta­vasz van. Nap süt. Ol­vad rám a cso­ki, be­bo­rít, moc­can­ni sem tu­dok. Ro­had­tul szé­gyel­lem ma­gam, hogy ez el­len (sem) tud­tam mit sem ten­ni.