A Nádasdy- és Margócsy-órákon pe­da­gó­gi­át is le­het ta­nul­ni. Ez a pe­da­gó­gia, rö­vi­den, az au­to­nóm gon­dol­ko­dás­ról szól. Min­den szük­sé­ges nyelv­tör­té­ne­ti in­for­má­ci­ót meg­kap­tam – hogy ös­­sze tu­dom-e il­lesz­te­ni rend­szer­ré, az én fe­le­lős­sé­gem. Mond-e ne­kem va­la­mit az iro­dal­mi mű – az én fe­le­lős­sé­gem. Ha a szö­ve­get el­fe­dik elő­lem a re­cep­ció­tör­té­net köz­he­lyei, az én fe­le­lős­sé­gem. Ha nem volt időm ol­vas­ni, az én fe­le­lős­sé­gem. Ha sem­mit se gon­do­lok, az én fe­le­lős­sé­gem. És ami­kor túl­sá­go­san rám ne­he­ze­dik a fe­le­lős­ség, szem­be­sít kor­lá­tolt­sá­gom­mal, ha­nyag­sá­gom­mal, ak­kor ez a pe­da­gó­gia nagy­vo­na­lú­an a se­gít­sé­gem­re si­et. Le­het kor­ri­gál­ni, le­het lép­ni, to­vább, és le­het ne­vet­ni ezen az egé­szen (ma­ga­mon); sza­bad va­gyok, kezd­he­tem új­ra elöl­ről. Az én fe­le­lős­sé­gem. És így to­vább, da capo. Sem­mi fine!