Nem ta­ní­tott di­ák­ként (ta­lán ös­­sze sem jött vol­na, az élet­ko­runk mi­att), de együtt dol­goz­tunk az egye­te­men, úgy­hogy volt al­kal­mam fo­lya­ma­to­san ta­nul­ni tő­le – fel­nőtt­ként. Lát­tam azt is, hogy mi­ként ta­ní­tott. Kér­lel­he­tet­len erél­­lyel és szi­gor­ral, ám nár­ciz­mus és gőg nél­kül. Aki lá­tott már böl­csész­kart be­lül­ről, az tud­ja, hogy a nagy ta­ná­rok két vis­­sza­té­rő be­teg­sé­gé­ről van szó. Margócsy azon­ban vi­tat­ha­tat­lan tu­dá­sú ta­nár, aki­nek a te­kin­té­lye is ma­gá­tól ér­te­tő­dő, így nem szo­rul rá sem­mi­fé­le te­at­ra­li­tás­ra. Sok­fé­le­képp vál­to­zó év­ti­ze­dek vol­tak azok, ame­lye­ket együtt töl­töt­tünk, s Margócsy mind­vé­gig ugyan­olyan meg­bíz­ha­tó, okos és tisz­tes­sé­ges ma­radt, éppúgy le­he­tett rá szá­mí­ta­ni, ahogy azt ez­után is tes­­szük: di­á­kok, ta­ná­rok, ba­rá­tok, az el­len­fe­lek, mind, akik be­csül­jük őt.