Nem ta­ní­tott, nem is vol­tunk so­ha kö­ze­li kap­cso­lat­ban – kol­lé­gám sem volt, csak rég­óta is­mer­jük egy­mást in­nen-on­nan; ha ta­lál­ko­zunk, kö­szö­nünk, per­sze; leg­föl­jebb rö­vi­den és fe­lü­le­te­sen be­szél­ge­tünk. Sok te­kin­tet­ben ha­son­ló le­het az íz­lé­sünk, de ne­kem ő ki­csit min­den­evő – olyan mű­ve­ket, szer­ző­ket is ked­vel, ame­lyek-akik tő­lem ide­ge­nek. Nem is min­dig ér­de­kes, amit ír – és so­kat ír.

      De, de… ő a Tar­ján Ta­más. Ná­la töb­bet a je­len­kor és a kö­zel­múlt iro­dal­má­ból ke­ve­sen ol­vas­tak – ezért tud min­den­ről ír­ni és be­szél­ni. Ha va­la­ki­ről nem ta­lá­lunk sem­mi iro­dal­mat (mai vagy kö­zel­múlt­be­li szer­ző­ről) – meg kell néz­ni Tar­ján Ta­mást. Biz­tos, hogy fog­lal­ko­zott ve­le. Rá­adá­sul nem tu­dok még egy kri­ti­kust (iro­da­lom­ér­tel­me­zőt), aki­ről el le­het­ne mon­da­ni, hogy az el­be­szé­lő, lí­rai és drá­mai műnemet egy­for­mán ala­po­san és mé­lyen is­me­ri: re­gény­ben, vers­ben, szín­ház­ban – és min­den­ben, ami ma­gyar iro­da­lom – pá­rat­la­nul, pél­dát­la­nul, le­nyű­gö­ző­en ott­hon van. Mind­ezek te­te­jé­be pe­dig: nyom­da­ké­szen be­szél. Alig­ha hal­lot­tam bár­kit úgy meg­szó­lal­ni, bár­mi­ről sza­ba­don, imp­ro­vi­zál­va be­szél­ni, mint őt – egyet­len fél­re­si­ke­rült egyez­te­té­sen, ros­­szul meg­vá­lasz­tott szón, túl hos­­szan ka­nyar­gó vagy el­ha­ra­pott mon­da­ton nem le­het­ne raj­ta­csíp­ni; úgy, aho­gyan mond­ja, ki le­het­ne szed­ni, meg le­het­ne je­len­tet­ni.

      Aki ilyen fel­ké­szült­ség­gel, tu­dás­sal és elő­adó­kész­ség­gel ta­nít, an­nak há­lá­sak le­het­nek a ta­nít­vá­nyai. Há­lás és büsz­ke lehet(ne) az egye­tem is…