Mikor volt '89?

Kemény István: A királynál

Keresztesi József  recenzió, 2013, 56. évfolyam, 5. szám, 539. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

2012 de­cem­be­ré­ben, az Ernst Mú­ze­um meg­nyi­tá­sá­nak cen­te­ná­ri­u­ma al­kal­má­ból a Kor­társ ös­­sze­ál­lí­tást kö­zölt a mű­gyűj­tő és mú­ze­um­ala­pí­tó Ernst La­jos em­lé­ké­re. Itt je­lent meg Ke­mény Ist­ván Mi­kor volt 1912? cí­mű es­­szé­je; az al­cí­me: Pár szó egy nagy kor­osz­tály­ról Ernst La­jos éle­te és ha­lá­la kap­csán. Nem hin­ném, hogy erő­sza­kot ten­nék ezen az írá­son, ha mind­azt, amit Ke­mény el­mond ben­ne, rög­vest vis­­sza­for­dí­ta­nám a sa­ját ge­ne­rá­ci­ó­já­ra. Ez a ge­ne­rá­ció per­sze a kel­lő tá­vol­ság­ból néz­ve az én ge­ne­rá­ci­óm is – egy szűk év­ti­zed­del va­gyok fi­a­ta­labb Ke­mény­nél –, s no­ha nagy kor­osz­tály­nak tá­vol­ról sem mer­ném ne­vez­ni, a két szá­zad­for­du­lós nem­ze­dék pár­hu­za­mai és el­té­ré­sei ta­nul­sá­gos min­tá­za­tot raj­zol­nak ki.

      Ernst La­jos éle­te, szö­ge­zi le Ke­mény, a kor­osz­tá­lyát te­kint­ve is rep­re­zen­ta­tív, mi több, „mint­ha még a Klas­­szi­kus Mo­dern­ség élet­út­ját is jel­ké­pez­né: fel­hőt­len 19. szá­za­di gye­rek­kor, ide­a­lis­ta if­jú­kor, majd ko­rai, csú­nya és meg­alá­zó 20. szá­za­di ha­lál. Az Ül­lői út »szagos, vi­rá­gos fergetegétől« a meg­ful­la­dá­sig.” A leg­fon­to­sabb ta­nul­sá­gok­kal mind­azo­nál­tal a pá­lya in­du­lá­sa, a ke­ret­fel­té­te­lek szám­ba­vé­te­le szol­gál. Ezt a be­kez­dést tel­jes egé­szé­ben idé­zem:

 

Ernst La­jos kü­lön­le­ges kor­osz­tály­ba tar­to­zott: azok kö­zé, akik a 19. szá­zad utol­só har­ma­dá­ban, de nem a leg­utol­só év­ti­zed­ében szü­let­tek (te­hát nagy­já­ból a hat­va­nas és a ki­lenc­ve­nes év kö­zött). Mint pél­dá­ul Kosz­to­lá­nyi, Mol­nár Fe­renc és T. S. Eliot. Aki eb­ben a há­rom év­ti­zed­ben szü­le­tik, az két év­szá­za­dot kap az élet­től. A szü­lei-nagy­szü­lei vé­gig­él­ték az egyik szá­za­dot, őt ab­ban ne­vel­ték föl, ab­ban ta­nult meg él­ni, azt a szá­za­dot ta­nul­ta meg hasz­nál­ni, de még­is ere­je tel­jé­ben fog át­lép­ni a má­sik­ba. Sőt, utó­dai ré­vén fe­le­lős is lesz ér­te, és ala­kít­hat­ja is. Az már az ő dol­ga, hogy mit kezd ez­zel a két év­szá­zad­nyi bir­tok­kal. Egy ilyen em­ber ki­csit gaz­da­gabb, és na­gyobb re­mé­nyek­kel vág­hat ne­ki az élet­nek, mint má­sok. Leg­alább­is né­mi lel­ki plus­­szal, ami per­sze le­het in­kább te­her is. Mert az il­le­tő­nek – akár eszé­be jut köz­ben, akár nem – egész if­jú­ko­rá­ban ott lesz a fe­jé­ben va­la­hol el­rej­tőz­ve a gon­do­lat, hogy egy kor­szak­vál­tást majd biz­tos, hogy át kell él­nie. Hogy ne­ki még dol­ga lesz a jö­vő­vel.

 

Az­tán per­sze sem­mi nem így ala­kul. A nagy nem­ze­dék tag­jai, akik „ab­ban nő­het­tek föl, hogy a kö­zel­gő 20. szá­zad hő­sei lesz­nek”, csa­ló­dot­tan ta­pasz­tal­ják, hogy a szá­zad­for­du­lót – „az iga­zi mo­dern­sé­get” – nem az ő mo­dern for­ra­dal­muk hoz­ta el, ha­nem a vi­lág­há­bo­rú, az ő ügyük pe­dig vis­­sza­von­ha­tat­la­nul múlt szá­za­di üg­­gyé vált: „nem egy új év­szá­zad hő­sei let­tek, ha­nem csak a ré­gi­nek a ki­tel­je­sí­tői. Ami szin­tén szép és nagy do­log, de éle­tük prog­ram­ját még­is­csak ös­­sze­za­var­ta va­la­mi. Sze­mé­lyes éle­tük hang­sú­lya át­ke­rült a múlt­ba. Mint­ha hir­te­len fö­lös­le­ges­sé vál­tak vol­na – nem az, amit tet­tek, ha­nem az vált hir­te­len ke­vés­sé, amit még te­het­né­nek.”

      Azt hi­szem, vi­lá­gos, mi­re aka­rok ki­lyu­kad­ni. Ke­mény Ist­ván es­­szé­je nem csu­pán Ernst La­jos­ról szól, ha­nem egy­szer­smind ön­ér­tel­me­ző írás is. A rö­vid hu­sza­dik szá­zad, ahogy mon­da­ni szo­kás, ’89-cel zá­rul, s en­nek foly­tán per­sze az a kor­osz­tály, amely „két év­szá­za­dot kap az élet­től”, ugyan­csak egy ko­ráb­bi kor­osz­tály lesz: nagy­já­ból az öt­ve­nes-hat­va­nas és a ko­ra het­ve­nes évek szü­löt­tei so­rol­ha­tók ide. Ők azok, akik meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tok­ra tet­tek szert a ’89 előt­ti vi­lág­ból, és akik­nek a szá­má­ra ugyan­csak meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyes ta­pasz­ta­lat­tá vált az a rend­szer­vál­tás kö­rü­li né­hány év, amit itt most rö­vi­den a ’89 név­vel je­lö­lünk. S ha mind­azok a ma­gyar vál­ság­ta­pasz­ta­la­tok, ame­lyek élet­re hív­ták az új kö­tet el­hí­re­sült – és már a fo­lyó­irat­köz­lé­sek után is so­kat idé­zett – po­li­ti­kai ver­se­it, nyil­ván nem is köt­he­tő­ek egy bi­zo­nyos ge­ne­rá­ci­ó­hoz, Ke­mény né­ző­pont­ját, úgy gon­do­lom, még­is alap­ja­i­ban meg­ha­tá­roz­za ez a pers­pek­tí­va.

      Nem ar­ról van szó, hogy a ’89-et fel­nőtt vagy majd­nem fel­nőtt fej­jel meg­élt nem­ze­dék tag­ja­i­nak na­gyobb rá­lá­tá­sa nyíl­na az ese­mé­nyek­re, vagy eset­leg böl­cseb­ben tud­ná­nak íté­le­tet al­kot­ni a tár­sa­da­lom­ban zaj­ló fo­lya­ma­tok fe­lől. Egész egy­sze­rű­en az a hely­zet, hogy ha ’89 for­du­la­ta, il­let­ve az ezt kö­ve­tő tár­sa­dal­mi lejt­me­net egy­aránt a sze­mé­lyes tör­té­net ré­szét ké­pe­zi, ak­kor nem há­rít­hat­ják el a sze­mé­lyes fe­le­lős­ség kér­dé­sét. Ha in­nen, e szi­tu­á­ció fe­lől pró­bál­juk szem­ügy­re ven­ni Ke­mény Ist­ván új kö­te­tét, ta­lán a könyv fo­gad­ta­tá­sa so­rán föl­me­rült di­lem­mák is más hang­súlyt kap­hat­nak.

 

*

 

Ér­de­mes azon­ban nem csu­pán 1989-ig, ha­nem tá­vo­labb­ra is vis­­sza­pil­lan­ta­ni. A Mű­út 29. szá­má­ban a pá­lya­társ Kun Ár­pád kö­zöl fon­tos es­­szét Az in­du­ló Ke­mény cím­mel, mely­ben föl­vá­zol­ja a pá­lya­kez­dés szel­le­mi kör­nye­ze­tét: „A ver­sek szü­le­té­sé­nek tör­té­nel­mi pil­la­na­tá­ban Ke­mény ge­ne­rá­ci­ó­já­nak nagy fruszt­rá­ci­ó­ja, hogy a kor­nak van va­la­mi – kö­ze­lebb­ről ne­he­zen meg­ha­tá­roz­ha­tó – nem va­ló­di jel­le­ge. Még nem om­lott le a ber­li­ni fal, nem tört ki a ro­má­ni­ai for­ra­da­lom­sze­rű­ség, ahogy a volt Ju­go­szlá­via há­bo­rúi se, hogy él­mény­­nyel, el­té­vedt go­lyók­kal, vér­rel és bor­za­lom­mal na­gyobb va­ló­di­sá­got hoz­za­nak, amely ese­mé­nyek­re egyéb­ként Ke­mény szink­ron­ban és köz­vet­le­nül re­a­gál majd a ver­se­i­ben. Az 1980-as évek ele­jén egy­elő­re csak a Nagy Lát­szat van, ami el­ta­kar­ja a lé­nye­get, bár ez utób­bi ál­la­pot is csak sejt­he­tő, mert csak úgy lát­szik.” Mind­ez per­sze mély­re­ha­tó esz­té­ti­kai kö­vet­kez­mé­nyek­kel is jár, és nemcsak ma­guk­ra az al­ko­tá­sok­ra, ha­nem az al­ko­tá­sok ér­tel­me­zé­sé­re néz­ve is. Na­gyon ta­nul­sá­gos eb­ből a szem­pont­ból Beck And­rás írá­sa, A pró­za szün­te­len har­ca, amely elő­ször a ne­ve­ze­tes Csi­pes­­szel a lán­got? kö­tet­ben je­lent meg 1994-ben, majd ké­sőbb he­lyet ka­pott a szer­ző Hagy­ni a te­ó­ri­át más­ra cí­mű köny­vé­ben (Mag­ve­tő, Bp., 2000). Beck itt Ke­mény el­ső pró­zai kö­te­te, Az el­len­ség mű­vé­sze­te (1989) kap­csán a poszt­mo­dern pró­za ka­rak­ter­raj­zát igyek­szik föl­vá­zol­ni. „Itt a va­ló­ság má­gi­kus új­ra­el­osz­tá­sa fo­lyik – ír­ja –, s így a nyelv és a va­ló­ság kap­cso­la­ta is má­gi­kus jel­le­gű.” Já­té­kos, ornamentikus, ér­zé­ki-ero­ti­kus pró­za ez, amely foly­ton ki­sik­lik az ér­tel­me­zés, a kri­ti­kai rög­zí­tés elől, csá­bí­tó fe­lü­let­ként kí­nál­ja ön­ma­gát, olyan fe­lü­let­ként, amely­nek nincs mé­lye, föl­tár­ha­tó mö­göt­te­se. S ha nem aka­runk ne­met mon­da­ni er­re az iro­da­lom­ra, ír­ja Beck, va­gyis nem utal­nánk sem az „esz­té­ti­kai kul­tú­ra” fenn­ha­tó­sá­ga alá – ad notam Luk­ács –, és nem nyil­vá­ní­ta­nánk „szín­tisz­ta, jég­hi­deg ro­ko­kó­nak” sem, mint Kornis Mi­hály, ak­kor jobb hí­ján az szo­kott tör­tén­ni, hogy a mű he­lyett va­la­mi más­ról: a kul­tu­rá­lis kon­tex­tus­ról kez­dünk ér­te­kez­ni. En­nek foly­tán az „egy­más­tól is el­té­rő mű­vek ér­tel­me­zé­se­kor mint­ha min­dig ugyan­ar­ról be­szél­nénk – ne­vez­zük ér­ték­re­la­ti­viz­mus­nak, me­ta­fi­zi­ka-el­le­nes­ség­nek, is­me­ret­el­mé­le­ti anar­chiz­mus­nak, vagy akárhogy… (…) Ám az­zal, hogy vé­gül mind­un­ta­lan egy kul­tu­rá­lis ál­la­pot fel­em­le­ge­té­sé­hez ér­ke­zünk, va­ló­já­ban az írá­sok kö­zös ki­in­du­lá­si alap­ját tes­­szük meg vég­ered­mény­nek.”

      A poszt­mo­dern vi­lág­né­zet-el­le­nes­ség, a Nagy El­be­szé­lés el­le­he­tet­le­nü­lé­se a nyolc­va­nas-ki­lenc­ve­nes évek for­du­ló­já­nak kon­szen­zu­sa, Ke­mény köl­té­sze­té­nek ala­ku­lá­sa pe­dig jól ol­vas­ha­tó e kon­szen­zus föl­mon­dá­sa fe­lől. Olyan kér­dé­se­ket igyek­szik ugyan­is föl­ten­ni, ame­lye­ket ez a kon­szen­zus ér­vény­te­len­nek vagy leg­alább­is ide­jét­múlt­nak nyil­vá­ní­tott – ezt a 2006. feb­ru­á­ri Hol­mi­ban meg­je­lent Ady-es­­szé­je, a Komp-or­szág a híd­ról már vi­lá­go­san mu­tat­ja. A meg­vál­to­zott po­zí­ci­ót Bagi Zsolt ír­ja le Ke­mény és Bartis At­ti­la kö­zös,
Ami­ről le­het cí­mű beszélgetőkönyvéről szó­ló kri­ti­ká­já­ban, „poszt­mo­dern hu­ma­nis­ta kon­zer­va­ti­viz­mus­nak” ne­vez­ve a ben­ne ki­raj­zo­ló­dó szel­le­mi erő­te­ret („Vis­­sza az el­be­szé­lé­sek­hez. Ke­mény és Bartis be­szél­ge­té­sei”, in Bagi Zsolt: He­lyi ar­cok, egye­te­mes te­kin­te­tek, Mű­út köny­vek, Mis­kolc, 2012). Ke­mény Ist­ván új ver­ses­kö­tet­ét hol a ma­gyar po­li­ti­kai köl­té­szet meg­újí­tá­sa­ként szo­kás ün­ne­pel­ni, hol pe­dig épp a vesz­te­ség­ro­vat­ban köny­ve­lik el a po­li­ti­kai „üze­ne­tes­sé­get”. Én úgy lá­tom, hogy a po­li­ti­kai té­mák hang­sú­lyos­sá vá­lá­sa nem egyéb, mint a fön­ti kon­zek­ven­ci­ák le­vo­ná­sa és to­vább­gon­do­lá­sa.

      A po­li­ti­kai kér­dés ter­mé­sze­te­sen az esz­té­ti­kai kér­dést is ma­gá­val von­ja. Ez leg­gyak­rab­ban a so­kat em­le­ge­tett Bú­csú­le­vél kap­csán me­rül föl. E dal for­má­jú, me­lan­ko­li­kus ha­za­si­ra­tó fel­fejt­he­tő­sé­ge, egy­ér­tel­mű­sé­ge nyil­ván te­kint­he­tő köl­tői en­ged­mény­nek a sok­ré­tű és jelentésgazdag épít­ke­zés ro­vá­sá­ra. De for­dít­sunk a kér­dé­sen: ha a Bú­csú­le­vél en­ged­mény vol­na, ak­kor va­jon mi­nek az ér­de­ké­ben en­ge­dett Ke­mény? Mi­ért érez­te va­jon szük­sé­gét, hogy ef­fé­le egy­sze­rű köz­lé­sek­re le­for­dít­ha­tó ver­set ír­jon eb­ből az anyag­ból? Mi­ért ha­tá­ro­zott úgy, hogy más­ra hasz­nál­ja a ver­set, mint ezidáig? Hogy ez­út­tal ki­ter­jesz­ti az il­le­té­kes­sé­gi kö­rét a „tit­kok tar­to­má­nyán” túl­ra, vagy ép­pen­ség­gel: innenre?

      Sú­lyos té­ve­dés vol­na mind­ezt va­la­mi­fé­le kont­roll­vesz­tés­sel, az „esz­té­ti­kai ön­fe­gye­lem” pil­la­nat­nyi ki­ha­gyá­sá­val ma­gya­ráz­ni. Úgy lá­tom, hogy épp el­len­ke­ző­leg: mes­­sze­me­nő­en tu­da­tos dön­tés­ről van szó. Nagy­vo­na­lú és hang­sú­lyo­zot­tan egy­sze­ri gesz­tus az „Édes ha­zám, sze­ret­te­lek” köz­vet­len val­lo­má­sos­sá­ga. Er­re utal az is, hogy a Bú­csú­le­vél a könyv kö­ze­pe tá­ján kap he­lyet, pár­ver­se, a Nyak­ken­dő mel­lett (utób­bi, ne le­gyünk szé­gyen­lő­sek ki­mon­da­ni, a rend­szer­vál­tó li­be­rá­lis po­li­ti­kai eli­ten be­lül, az SZDSZ és a Fi­desz kö­zött meg­je­le­nő tö­rés­vo­nal­ról „szól”, anek­do­ti­kus-pub­li­cisz­ti­kus for­má­ban, ugyan­ak­kor ma­ga­biz­to­san meg­hú­zott re­to­ri­kai ív­vel). Per­sze, tud­juk, hogy ez a két vers vált hí­res­sé, a köz­éle­ti köl­té­szet né­mi­leg prog­ram­sze­rű bummjának emblematikus nyi­tá­nyá­vá, ám a kö­tet egé­szét te­kint­ve még­sem ti­pi­ku­sak.

      Nem ti­pi­ku­sak, de szük­sé­ge­sek, mi­vel Ke­mény ah­hoz az Ady-ha­gyo­mány­hoz iga­zo­dik eb­ben a kö­tet­ben, amelyet olyan plasz­ti­ku­san vá­zolt föl 2006-os Ady-es­­szé­jé­ben. Esze­rint a vi­lág­iro­dal­mi ran­gú köl­tő mel­lett lé­te­zik egy má­sik, tit­kos Ady is, aki a nem­ze­ti ér­zés mint a ma­gyar­ság „kö­zös tu­dása, nyel­ve, ze­né­je, ér­zés­vi­lá­ga” nél­kül ért­he­tet­len: „Me­ta­fo­ra­ként ugyan, de me­rem ál­lí­ta­ni, hogy az Ady-ver­sek a ma­gyar nem­ze­ti ér­zés­re mint ze­nei alap­ra írott igé­nyes dal­szö­ve­gek. Ilyen »zenei« kí­sé­ret­tel tu­dott Ady End­re kul­tus­­szá len­ni.” Mind­ez per­sze, fű­zi hoz­zá Ke­mény, ti­zen­ki­len­ce­dik szá­za­di kö­zös ne­ve­ző, és „Ady ko­rá­ban a ma­gyar lé­lek húr­ja­in ját­sza­ni már kom­mersz do­log volt”. Ám épp e kom­mersz-po­pu­lá­ris hang­sze­re­lés, e „kö­zös nyelv” ré­vén tu­dott el­mon­da­ni va­la­mit, ami más­képp nem lett vol­na le­het­sé­ges (és Ke­mény sze­rint itt ér­tet­te fél­re Kosz­to­lá­nyi Ady populizmusát).

      Úgy lá­tom, hogy A ki­rály­nál mint műegész, mint egy­sé­ges kö­tet az Ady-es­­szé be­lá­tá­sa­it igyek­szik hasz­no­sí­ta­ni, és az em­lí­tett ver­sek­nek a he­lyét épp ez a tö­rek­vés raj­zol­ja meg. S mi­re idá­ig el­ju­tunk a könyv­ben, az ad­dig ol­va­sott köl­te­mé­nyek per­sze már meg­ágyaz­nak ne­kik, meg­te­rem­tik a ke­re­tü­ket; majd meg­szó­lal ben­nük egy hang, ha­tá­so­san és kö­zért­he­tő­en, hogy utá­na is­mét át­ad­ja a he­lyét A ki­rály­nál fő szó­la­má­nak. In­nen lát­ha­tó szük­sé­ges­nek és in­nen iga­zol­ha­tó a ha­tár­át­lé­pés vagy en­ged­mény, ne­vez­zük bár­ho­gyan. Két­ség­te­len ugyan­ak­kor, hogy a kö­tet fő tét­je még­is­csak a fő szó­la­mot adó köl­te­mé­nyek­ből ol­vas­ha­tó ki.

 

*

 

Ve­gyük pél­dá­ul A Kos­suth té­ren cí­mű ver­set, mely­nek az in­dí­tó szi­tu­á­ci­ó­já­nál alig­ha le­het­ne, úgy­mond, „aktuálpolitikaibb” anya­got el­kép­zel­ni. Ám mi­u­tán az egyes szám el­ső sze­mé­lyű be­szé­lő meg­le­he­tős ér­zék­le­tes­ség­gel fes­ti le a Par­la­ment előtt tün­te­tő, ká­ro­gó han­gú, „gyű­lö­let­től bűz­lő” idős nőt, a „Te meg­mond­tad, hogy ilye­nek ezek” mon­dat­kez­dés után sor­ej­tés kö­vet­ke­zik, két sza­kasz­ra oszt­va a ver­set. In­nen­től a be­szé­lő kom­men­tár­ja kö­vet­ke­zik, mi­sze­rint ez a nő vol­ta­kép­pen nem más, mint a fé­le­lem kön­­nyű, ol­csó és ké­nyel­mes tár­gya, mint­egy „kész­ter­mé­ke”. A zár­lat a kö­vet­ke­ző:

 

Az anyád le­het­ne, még­is te vagy

a bű­nös ab­ban, hogy meg­jött és ilyen.

Én mo­som ke­ze­im, de mo­csok­ban, vér­ben –

már nem le­szünk tisz­ták, se te, se én.

 

Az idé­zet el­ső so­rá­nak en­jam­be­ment-ja is­mét csak rá­erő­sít, még­hoz­zá na­gyon ha­tá­ro­zot­tan, a sor­ej­tés­sel jel­zett vál­tás­ra: míg a vers ele­jén egy má­sik – igen­csak el­len­szen­ves – em­ber­ről be­szé­lünk, ad­dig a vál­tást kö­ve­tő­en már ön­ma­gunk­ról és a sa­ját fe­le­lős­sé­günk­ről. És in­nen vá­lik fon­tos­sá a meg­szó­lí­tott má­so­dik sze­mély („szí­vem”), pon­to­sab­ban az, ahogy Ke­mény egy­más­ra ko­pí­roz­za a tár­sa­dal­mi vál­ság és a ma­gán­éle­ti vál­ság ta­pasz­ta­la­tát. A vá­lás, a szét­köl­tö­zés hely­ze­te ana­lóg­gá vá­lik a nem­zet mint kö­zös esz­me föl­mon­dá­sá­val. Így kap­csol­ha­tók ös­­sze és fér­nek meg egy­azon cik­lus­ban – pél­dá­ul – a fen­ti köl­te­mén­­nyel olyan ver­sek, ame­lyek­nek ön­ma­guk­ban nincs fel­tét­le­nül po­li­ti­kai-kö­zös­sé­gi vo­nat­ko­zá­suk (ami is­mét csak azt iga­zol­ja, hogy Ke­mény rop­pant tu­da­to­san kom­po­nál­ta a kö­te­tét). Ilyen pél­dá­ul A hu­sza­dik évünk, amely egy al­le­gó­ri­át visz vé­gig: a „Te a hol­dam, én a föl­ded, / ez tar­tott min­dig ös­­sze min­ket” nyi­tást kö­ve­tő­en az égi­tes­tek gra­vi­tá­ci­ós kap­cso­la­tá­val iga­zol­ja a sze­mé­lyes kap­cso­lat de­ter­mi­nált­sá­gát. De ön­ma­gá­ban még A tá­vo­li Olüm­posz is ol­vas­ha­tó egy élet­ku­dar­cot szám­ba ve­vő mo­no­lóg­ként:

 

…és mátriárka-pátriárka sem

let­tünk mi, nem­hogy Hé­ra és Ze­usz,

csak két­gye­re­kes, át­la­gos szü­lők, és

au­ránk se lett, csak azt érez­tük együtt,

hogy rög­esz­mé­sen ért­jük fél­re egy­mást,

le­gyen szó pénz­ről, Is­ten­ről, ha­zá­ról,

jó­ról, go­nosz­ról, egy­mást el­ha­gyó,

örök­ké vá­ló, meg­bo­lon­du­ló,

kül­föld­re köl­tö­ző ba­rá­ta­ink­ról,

mi­nisz­ter­el­nö­kök­ről és gi­tá­ros

zse­nik­ről, éte­lek­ről, ál­la­tok­ról,

ke­resz­té­nyek­ről és zsi­dók­ról és

megint a pénz­ről, és na­pon­ta így

gyil­kol­tuk egy­mást év­re év, fa­nyar

mo­sol­­lyal né­ha meg­je­gyez­ve, hogy

má­sok­hoz ké­pest bol­do­gok va­gyunk,

míg mind a ket­tőnk­ben vi­lág­ra nem jött,

és szép le­án­­nyá, dél­ceg if­jú­vá nem

ser­dült a mér­he­tet­len űr, de még

így is majd­nem si­ke­rült.

 

Ám ha ezek­nek a fé­nyé­ben ol­vas­suk a Lec­ke cí­mű ver­set, ak­kor vi­lá­gos­sá vá­lik, hogy A ki­rály­nál anya­gá­ban a két fo­ga­lom, a nem­zet és a csa­lád fo­gal­ma va­ló­ban ana­lo­gi­kus vi­szony­ban áll: „Az os­to­bák­kal pe­dig úgy kell bán­ni, / hogy fel­nősz ve­lük, és nem gon­do­lod, / hogy os­to­bák, mert csak egy csa­lád van, / sze­re­ted őket és simogatod…” A Lec­ke, ha tet­szik, prog­ram­vers. A ro­ko­ni vi­szony mély, ere­den­dő ös­­sze­tar­to­zást fel­té­te­lez, te­hát tü­rel­met a konf­lik­tu­sok ke­ze­lé­sé­ben:

 

…és ha zsi­dóz­nak, il­lő tisz­te­let­tel

a té­nyek alap­ján ki­ja­ví­tod,

és ha em­bert öl­né­nek, is­mer­ve őket,

azt évek­kel elő­re zsi­ger­ből tu­dod,

és egy kön­­nyű vic­cel, vagy egy halk neölj-jel

a jó pil­la­nat­ban meg­ál­lí­tod,

és azt, hogy va­la­ki más bánt­sa őket

raj­tad kí­vül, azt nem hagyod…

 

Mind­ez per­sze po­li­ti­kai prog­ram­nak alig­ha­nem ke­vés, de hát egy­szer­re ke­ve­sebb és több ez, mint po­li­ti­kai prog­ram. A kö­tet íve pe­dig vi­lá­gos raj­zo­la­tot ad: a zá­ró cik­lus a Re­mény cí­met kap­ja. A re­mény, ami­vel Ke­mény ke­cseg­tet min­ket, ugyan­csak kí­vül áll a po­li­ti­ka tar­to­má­nyán – de nincs túl raj­ta, ha­nem jó­val in­kább elő­fel­té­te­le a nor­ma­li­zá­ló­dás­nak. A Tar­ta­lék­evan­gé­li­um men­tő­se­i­ről, akik ki­tar­tó­an dol­goz­nak egy em­ber új­já­é­lesz­té­sén, a vers zár­la­ta a kö­vet­ke­ző le­írást ad­ja: „e si­ra­lom­völgy gyar­ló, meg­kér­ge­se­dett / szí­vű, ros­­szul fi­ze­tett, örök­ké túl­órá­zó, / csa­lád­juk­hoz ro­ha­nó la­kói”. A re­ményt ezek sze­rint a kö­rül­mé­nyek­kel szem­be­sze­gü­lő szo­li­da­ri­tás, a bel­ső tar­tás hor­doz­za. S a zá­ró vers, a John Anderson éne­ke utol­só sza­va is er­re rí­mel: „ez a men­­nyek or­szá­ga, te is lá­tod, / reg­gel hoz­zá­fo­gunk a ta­ka­rí­tás­hoz, / ir­gal­mat­lan nagy mun­ka lesz, igen”. A kö­tet egé­sze – hi­szen már ma­ga a cím is ezt su­gall­ja – jog­gal ol­vas­ha­tó a po­li­ti­kai ver­sek ki­je­löl­te kon­tex­tus­ban, s azt gya­ní­tom, hogy a po­li­ti­kai köl­té­szet itt ki­raj­zo­ló­dó fo­gal­ma ilyen­for­mán mé­lyebb ér­tel­met nyer, mint­ha csu­pán a Bú­csú­le­vél vagy a Nyak­ken­dő fe­lől néz­nénk.

      Ha a ma­gán­élet és po­li­ti­kum öt­vö­zé­sé­ről, egy­más­ra ko­pí­ro­zá­sá­ról be­szé­lünk, óha­tat­la­nul föl kell, hogy merüljön Petri György ne­ve, aki a „sza­bad­ság, sze­re­lem” Pe­tő­fi-fé­le prog­ram­ját tet­te köl­té­sze­te fő haj­tó­ere­jé­vé. S ta­lán az sem vé­let­len, hogy az Öre­ge­dő ki­rály köl­te­mé­nyé­nek a hang­üté­se oly erő­sen idé­zi Petri kér­lel­he­tet­len­sé­gét: „A fe­gyel­met hely­re­ál­lí­tom, / a so­ro­kat ren­de­zem, / az el­len­ál­lást foly­ta­tom. Meg­adás­ról szó sem es­het, / küz­dök a leg­vég­ső­kig.” De nem csu­pán ezért ér­de­mes szá­mot vet­nünk ve­le, ha­nem a ki­in­du­ló­pon­tunk, a ’89-es­ség kér­dé­se mi­att is. Bagi Zsolt fönt em­lí­tett írá­sá­ban azt mond­ja, hogy Ke­mény po­zí­ci­ó­já­nak tit­kos el­len­pó­lu­sa nem más, mint Petri György. „Petri szá­má­ra az élő­be­széd az »általában vett« el­len­té­te – ír­ja. – Nincs ben­ne út az ál­ta­lá­ban vett­hez, mert ép­pen ment­he­tet­len konk­rét­sá­ga (a szép­ség­től, az esz­mé­től meg­tisz­tí­tott konk­rét­sá­ga) az, ami meg­kü­lön­böz­te­ti, és egy­ben az, ami ki­tün­te­ti. Ke­mény lí­rá­já­nak nem a poszt­mo­dern lí­rai já­ték a sza­vak­kal, Ko­vács And­rás Fe­renc vagy Par­ti Nagy a leg­fon­to­sabb kon­tex­tu­sa (bár nyil­ván ezek­kel is szem­ben áll), ha­nem Petri. És leg­in­kább an­­nyi­ban, hogy ka­te­go­ri­ku­san ta­gad­ja azt.” S mint ké­sőbb ki­fej­ti: „Petri kri­ti­kai gya­kor­lat­nak te­kin­tet­te a ver­set, Ke­mény le­gi­ti­má­ci­ós gya­kor­lat­nak te­kin­ti.”

      Petri nagy ta­pasz­ta­la­ta az volt, hogy nem ad­ha­tók át­fo­gó vi­lág­ma­gya­rá­za­tok, hogy a vi­lág­né­zet ko­ra vé­get ért – mind­amel­lett, hogy a tisz­tán­lá­tás igé­nyét egy pil­la­nat­ra sem ad­ta föl. Ám, ahogy Bagi Zsolt rá­mu­tat, a kri­ti­ka esz­kö­ze ná­la nem az ál­ta­lá­nos, ér­te­lem­adó ke­ret­be ren­de­ző el­be­szé­lés, ha­nem az egye­dit foly­to­no­san pon­to­sí­tó-kor­ri­gá­ló le­írás. Mind­emel­lett Ke­mény (és per­sze Bartis) „nem pró­bál sem­mi adott­ba be­le­egyez­ni, sem­mi ké­szen ka­pott for­mát el nem fo­gad­ni, amíg meg nem mér­te azt a hu­ma­niz­mus mér­le­gén. Eb­ben az ér­te­lem­ben két­ség­kí­vül mo­der­nis­ták egy poszt­mo­dern szi­tu­á­ci­ó­ban. Más­rész­ről azon­ban még­is­csak az el­be­szé­lé­sek le­gi­ti­má­ci­ós ere­je irán­ti nosz­tal­gia ve­ze­ti őket, és e te­kin­tet­ben pe­dig kon­zer­va­tí­vok. Nem egy kon­zer­va­tív po­li­ti­ka vál­la­lá­sa ér­tel­mé­ben, leg­fő­kép­pen nem a na­pi po­li­ti­ka ér­tel­mé­ben, ha­nem az el­be­szé­lés­nek mint vi­lág­né­zet­nek vagy vi­lág­konst­ru­á­ló erő­nek az el­fo­ga­dá­sa ér­tel­mé­ben.” Ha el­fo­gad­juk Bagi le­írá­sát, ak­kor azt is mond­hat­juk, hogy a két köl­tő szel­le­mi út­ján el­len­té­tes irá­nyú moz­gás megy vég­be: míg Petri ’68 csa­ló­dá­sá­val a há­ta mö­gött sza­kít a mar­xiz­mus­sal mint az utol­só nagy el­be­szé­lés­sel, Ke­mény a ’89-es ge­ne­rá­ció ta­pasz­ta­la­ta­i­val a há­ta mö­gött úgy ta­lál­ja, hogy még­is­csak posztulálnunk kell va­la­mi­fé­le nagy el­be­szé­lés­nek a ke­ret­fel­tét­ele­it, hogy ha más­hoz nem, leg­alább a ku­darc be­lá­tá­sá­nak a kö­zös alap­ve­tés­éhez el tud­junk jut­ni.

      Itt vá­lik kulcs­kér­dés­sé a hu­ma­niz­mus kér­dé­se. Én úgy gon­do­lom, hogy né­mi­képp szűk­keb­lű­en já­runk el, ha a hu­ma­niz­must mind­ös­­sze bé­na ka­csá­nak te­kint­jük, amely rá­adá­sul ren­dít­he­tet­len és idült op­ti­miz­mus­sal ver­des a zsom­bé­kos­ban, olyan na­iv és meg­ala­poz­ha­tat­lan szem­lé­let­nek te­hát, amely „az »ember« mél­tó­sá­gát hir­de­ti, mi­köz­ben prob­lé­ma nél­kü­li­nek gon­dol­ja azt, hogy mi az em­ber” (az idé­zet ugyan­csak Bagi Zsolt­tól szár­ma­zik, aki a Mű­út 37. szá­má­ban egy újabb, A no­vel­la és az op­ti­miz­mus cí­mű írá­sá­ban ezt a hu­ma­niz­mus­fo­gal­mat kéri szá­mon – meg­le­het, arány­ta­la­nul szi­go­rú ide­o­ló­gia­kri­ti­kai ala­pon – Szvoren Edi­na má­so­dik no­vel­lás­kö­te­tén). Ám ha meg­pró­bál­juk vi­szony­fo­ga­lom­ként szem­ügy­re ven­ni, olyan fo­ga­lom­ként te­hát, amely egy spe­ci­á­lis kon­tex­tus­ba il­lesz­ke­dik, amely va­la­mi­hez ké­pest ha­tá­roz­za meg ma­gát, úgy jó­val vi­ta­ké­pe­sebb fi­gu­ra bon­ta­ko­zik ki a sze­münk előtt – mond­juk – egy fris­sen bo­rot­vált, jo­vi­á­lis és né­mi­leg kor­lá­tolt Goe­the­-epi­gon alak­já­nál. Ez a kon­tex­tus sze­rin­tem a teodícea, a mo­dern hu­ma­nis­ta ikonikus fi­gu­rá­ja pe­dig – mond­juk – Ivan Karamazov, aki sze­rint, tud­juk jól, egyet­len gyer­mek szen­ve­dé­se épp ele­gen­dő ok ar­ra, hogy ne­met mond­junk a gond­vi­se­lés­re. Ha in­nen néz­zük A ki­rály­nál ver­se­it, a ke­resz­tény hit­rend egy­re-más­ra föl­buk­ka­nó ké­pei a fönt em­lí­tett posz­tu­lá­tum ele­me­i­ként buk­kan­nak föl, le­gyen szó akár a men­­nyek üre­sen ál­ló, ki­ta­ka­rí­tás­ra vá­ró or­szá­gá­ról, er­ről „az egyet­len üres bar­lang­te­rem”-ről a zá­ró vers­ben, de ef­fé­le iga­zol­ha­tat­lan, ám a cse­lek­vés­hez szük­sé­ges mun­ka­hi­po­té­zis­ként je­le­nik meg a ha­lott Is­ten alak­ja is: „ne­kem már / min­den, de az ég­vi­lá­gon min­den // ugyan­an­nak az egy szem, ősz sza­kál­lú / ked­ves kis ha­lott öreg­nek lát­szik / in­nen.” (Ro­mos da­locs­ka)

      Mert hi­szen, ahogy a kö­tet egyik kulcs­da­rab­ja, az Öt­ven­hat cí­mű vers mond­ja, az „esz­mék nin­cse­nek” té­te­le „mo­rá­lis moz­gás­kép­te­len­ség­hez” ve­zet. És pon­to­san ez a be­lá­tás ad­ja Ke­mény Ist­ván új kö­te­té­nek a va­ló­di haj­tó­ere­jét és tá­gan ér­tel­me­zett po­li­ti­kai tét­jét.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs