Miattuk írtam a regényt
Gondolatok a Megtagadva című könyvhöz
PDF-ben
Történész-levéltárosként két évtizedet töltöttem különféle levéltárakban, a múlt volt a hivatásom. A történettudomány forrásaival dolgoztam, ismertem ezeket a forrásokat, tudtam, hogyan keletkeztek, s idő jártával egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: létezik-e egyáltalán objektív történetírás, s lehetséges-e objektív múltismeret? Annak függvényében különösen jogos lehet a felvetés, hogy az emberiségnek – ha jól meggondoljuk – valójában nem történelme, hanem végtelen számú történetei vannak csupán, s ennek a végtelen számú történetnek a szelekcióját, azt, hogy közülük melyek válnak a történelem részévé, mindig valamilyen hatalmi érdek határozza meg.
Kételkedés ide vagy oda, a múlt minél mélyebb megismerésének vágya mindig bennem bujkált, s ez indított arra, hogy interjúkat kezdjek készíteni a háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, a kitelepítésekről, kényszermunkatáborokról, kollektivizálásról, ’56-ról, egyszóval a huszadik századi magyar történelem nagy traumáiról.
Éveken át jártam kis diktafonommal idős emberekhez múltat idézni. Az interjúalanyaim köre egyre bővült, egyik küldött a másikhoz, beharangozták az érkezésemet, sőt, az is megesett, hogy konzultáltak egymással bizonyos eseményekről. Szegedtől Nyíregyházán át Kassáig huszonhárom személyt faggattam ki, az életkoruk a hetvenegynéhánytól a száz évig terjedt. Volt, akinél mindössze egy alkalommal jártam, de akadtak olyanok is, akikhez háromszor-négyszer visszamentem, és még mindig beszéltünk meg újabb időpontot. És volt olyan is sajnos, akihez legközelebb már nem értem oda, mert váratlanul meghalt.
Ezek az interjúk mint történészt is az oral history kiemelkedő forrásértékéről győztek meg, és arról, hogy az élő emlékezet képes azokat a hiányokat, lyukakat kitölteni, amelyeket a történettudomány hagy maga után. A korlátjaként megfogalmazott szubjektivitásról pedig azt gondolom, hogy kiküszöbölhető: kellő számú, a különféle társadalmi csoportok képviselőit megszólaltató interjú ismétlődő elemeiből rekonstruálható az objektív történés. Az egyetlen probléma vele kapcsolatban, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, de mintha még mindig nem sietnénk eléggé. Az interjúalanyaim közül heten mentek el a beszélgetéseink során, s éppen ez sarkallt engem is arra, hogy igyekezzek, gyűjtsem, s rögzítsem az emlékeiket.
Soha nem akartam emlékezni – mondja Somlyói Anna, a Megtagadva főhőse, én pedig, megvallom őszintén, jó darabig nem gondoltam arra, hogy a háborúról regényt írjak. Az interjúk során annyi mindent hallottam a valóban borzalmas huszadik századról – a háború előtti és utáni évekről –, és annyi tragikus sorsot ismertem meg, hogy bármi mást választhattam volna témául. Mint ahogy a bérgyilkos öregasszony harmincas években játszódó történetét fel is dolgoztam egy novellában, amit éppen a Jelenkor közölt a 2010. májusi számában.
Ám ahogy gyűlt-gyűlt az anyag – közelítette előbb az ötven-, majd lassan a százórányi terjedelmet –, a bombázások, a front, majd az orosz megszállás története minden más fölé kerekedett, s köszönhetően annak, hogy az interjúalanyaim félévszázados titkokat is elárultak nekem, egyre inkább érintettnek kezdtem érezni magam.
Hallgattam őket, s közben eszembe jutott a nagyapám, aki százszor elmondta – habár gyerekként nem is nagyon figyeltem oda –, hogyan vonult be kerékpáros hadosztályával Kassára, aztán feküdt a hóban a Don-kanyarban, és éhségében a bajtársával a lószarból kotorta ki a magvakat. Eszembe jutott mélyen vallásos Katrinyák dédnagyanyám is, akit nem ismerhettem, de akinek az Istenbe és az igazságba vetett végtelen hitéről nekem is tudomásom volt. E végtelen hit vezérelte, amikor sem a családja, sem a csendőrök nem tarthatták vissza, hogy a zsidó Goldbergeréknek, miután a húsvét utáni vasárnapon összeszedték őket, kenyeret csempésszen be első gyűjtőhelyükre, a közös iskola udvarára. Aztán a nagyanyám, aki a frontot és a megszállást egyedül vészelte át egy kilenc- és egy hatéves gyermekkel, s aki nyolc hónapos terhesen messziről nézte a többieket, ahogy ölik egymást a németek által magára hagyott katonai raktár, a magtár kifosztásakor, s mindössze egy láda gyümölcsízt bírt szerezni a nagy harácsolásban. Aztán a nagy-nagybácsim – vagy nem tudom, hogyan nevezik ezt a rokonsági fokozatot –, aki majd belehalt a kakasba, amikor több hónapos éhezés után, a hadifogságból hazatérve, teletömte magát.
Hallgattam őket, s elképzeltem a földbe ásott bunkereket, az indigókék vagy fekete légós papírral beragasztott ablakokat, a kivilágított karácsonyfaként zuhanó Sztálin-gyertyákat, az eget beborító, amerikai bombázókat és Goldberger Etát, amint először megy sárga csillaggal az iskolába.
Hallgattam őket, és még többet akartam tudni. Elkezdtem bújni a forrásokat, a szak- és szépirodalmat, s a búvárkodás során eljutottam a német haditudósítók által ’44 novemberében Magyarországon forgatott filmhíradóhoz és a 15. amerikai légi hadsereg magyarországi bombázásairól készült fotóihoz. A szó után a kép ejtett foglyul. Ahogy némán peregtek a filmkockák, a front kellős közepébe kerültem: a kitörésre készülő, s a kukoricásban lopakodó magyar és német katonák, a házak között lángoló tankok, a kilőtt teherautó a kormányra bukott halott sofőrrel, a szerteszét heverő holttestek, a visszavonuló katonák és a menekülő civilek végeláthatatlan menete, a foglyok üres tekintete bárminél hitelesebben idézte meg a több mint hatvan évvel ezelőtti valóságot.
A bombázásokról csúcstechnikával készült professzionális felvételek úgyszintén. (A fotók a bevetésekről készített jelentések mellékletei, titkosságukat feloldották, szabadon kutathatók.) Az amerikai vadászgépből megörökített pillanat borzalma mellett is bűvös varázzsal bír: nézi-nézi az ember a kioldott bombákat, amelyek mintha nem is hangsebességtől sebesebben zuhannának, szinte légiesen lebegnek, és majdhogynem ártalmatlannak tűnnek. A mélyben azonban füstöl és lángol minden, s én pontosan tudom, hogy szép szőke városomban ’44 szeptember hatodikán, tizenöt perc leforgása alatt száztizenhét halott és majd’ kétszáz romba dőlt vagy súlyosan megrongálódott épület lesz. S tudom azt is, hogy a népkerti óvóhely a nagyállomás mellett rögtön telitalálatot kap, s azok, akik a felvétel pillanatában ott lent még életben vannak, már halálra ítéltek.
A háborút mint regénytémát ennek ellenére sem tudatosan választottam. Az interjúzás kellős közepén tartottam, amikor több világhíres és neves művészünk külföldi sajtónyilatkozata Magyarország második világháborús szerepvállalásáról, s a múlttal való szembenézésről – pontosabban fogalmazva a szembe nem nézésről – elképesztő vihart kavart, ijesztően szélsőséges reakciókat szült úgy a közbeszédben, mint a civil szférában, gondolok például a közösségi fórumokra.
Őszintén megvallva azonban, a tényen túl, hogy más országokkal ellentétben valóban nem néztünk szembe a múltunkkal, engem legalább annyira izgatott az, hogy ha hirtelen kitörne rajtunk a szembenézni akarás, mivel nézhetnénk szembe? Azzal a múlttal, amelyet annyiszor átírtak, meghamisítottak, és annyi mindent eltagadtak vagy elhallgattak belőle? Azzal, amelyről egészen 1990-ig nem lehetett beszélni, mert Magyarország a szovjet tömbhöz tartozott, s 1945 után a békében a megszállókból hős felszabadítók lettek, márpedig a hősök nem gyilkolnak, rabolnak és erőszakolnak – mondja Somlyói Anna, a Megtagadva főhőse. Emellett nem hagyott nyugodni az a kérdés sem, hogy vajon ha megismertük a múltunkat, el tudjuk-e fogadni olyannak, amilyen, vagy ha nem találjuk elég tetszetősnek, akkor nem tartjuk a magunkénak, s túllépünk rajta? Mert, ahogy az interjúk során számtalan példán keresztül magam is megtapasztaltam, kettős ez a múlt: a hősiesség, bátorság, helytállás mellett ott van benne a bűn, a gyarlóság, az árulás, és ezek nem választhatók el egymástól.
A Megtagadva szereplői között akadnak olyanok, akik félnek ugyan a csendőröktől, mégis ennivalót csempésznek zsidó szomszédjaiknak, miután összeszedik őket, de ott vannak azok is, akik sáskaként esnek neki az utánuk maradt ingóságoknak, amikor osztást hirdetnek a népházban, és tizenkét kispárnahuzat, egy mákdaráló vagy egy rend ruha fölött civakodnak. Azok mellett, akik szöktetik és mentik a málenkij robotosok közül az ismerőseiket, bújtatják a tiszteletest, a dezertáló magyar katonákat, a fiatal lányokat, ott sorakoznak azok is, akik egymást ölik a visszavonuló németek által magára hagyott katonai raktár kifosztásakor, akik lehúzzák a halott katonákról az inget, a zubbonyt, a csizmát, akik a bárisnyát követelő részeg oroszt lelketlenül ráeresztik a pincében bujkáló aszszonyokra. És szép számban akadnak olyanok, akik a nyilas karszalagot az elsők között cserélik fehérre – ezzel jelölték az orosz katonai parancsnokság helyi segítőit –, és Somlyói Anna szavaival élve: akár azért, hogy magukat vagy valaki számukra kedveset mentsenek, akár azért, hogy valamiféle, addig sosemvolt kiváltsághoz jussanak, megtesznek olyat is, amit nem muszáj.
A Megtagadva bárhol játszódhatna, ugyanúgy élték át a frontot és a megszállást, és ugyanazokat a traumákat szenvedték el mindenütt az emberek. A szereplők sem jobbak vagy rosszabbak másoknál, nem ítélheti meg őket senki semmiért. Mert hogyan is ítélhetne bárki közülünk a 21. századból, békében? Hiszen nem tudhatjuk, hogyan állnánk helyt – vagy helyt állnánk-e egyáltalán – egy olyan sarkából kifordult világban, amelyben az embernek nincs választása és a legcsekélyebb befolyása sem a sorsára, s csupán a véletlenen, a szerencsén, az isteni gondviselésen vagy annak a hiányán múlik az élet.
A halottak miatt írtam a regényt. Sorra-rendre mentek el az interjúalanyaim, s maguk után hagyták az elesett katonákat és a civil áldozatokat. Azokat, akikről már csak ők tudtak. A német őrmestert a fejlövéses orosz őrnaggyal, a Visó völgyében aknára lépett Hegedüs Janit, a tizenéves fiúk által a temető árkába belelőtt Sztálin-katonát, a német tankon drótokkal lekötözött és megfeszített kozáktisztet, a lófarkához kötött és a kacsaúsztatóba fullasztott Bakai Mihályt, a repesztalálta nagyszállási kislányokat, a megerőszakolt és brutálisan meggyilkolt lányokat, asszonyokat. Több mint egy fél évszázad telt el azóta, de az öreg Vida Feri bácsi hangja elcsuklott, amikor arról beszélt nekem, hogy a földijét átölelni sem tudta, annyira összeroncsolódott a teste, a debreceni levente fiút pedig még el sem kaparhatta a munkácsi országút árkába. Másik beszélgetőtársam azt nem tudta elfelejteni, hogy Tarnóczi Klárinak szétnyílt a koponyája, Salamon Janit meg addig verték a szőlőskertekben, a garádjában, míg ki nem lehelte a lelkét.
Miattuk írtam a regényt. Béniné miatt, aki mindig felbukkan előttem, amikor a negyvenegyes országúton autózom, és én nagyon sokszor járok arra. A háza éppen az út mellett, a dombon volt, s azt a dombot nem lehet nem észrevenni, bármelyik irányból közeledik az ember. A negyvenegyesnek az a szakasza négysávos sztráda ma már, ennek ellenére csak lassan lehet haladni, egyrészt a sebességkorlátozás miatt, másrészt mert legtöbbször dugó van.
Béninét az első orosz bejövetelkor egy részeg katona az anyja és a gyerekei szeme láttára lőtte agyon, mert ellenállt az erőszaknak. A front kellős közepén nemhogy pap, még koporsó sem volt, úgyhogy végtisztesség nélkül, a virágoskertjében temették el, majd ’45 nyarán, amikor a többi civil áldozatot egyházi szertartással újratemették a nagy temetőben, őt hagyta nyugodni a családja a minden évben újra kihajtó nárciszok és tulipánok alatt. Talán a koporsó, talán a végtisztesség hiánya miatt Béniné tragédiáját szinte mindegyik interjúalanyom felidézte, s hozzájuk hasonlóan én sem bírom feledni: akárhányszor hajtok arra, nem állom meg, hogy ne nézzek oda. A háznak és a virágoskertnek már nyoma sincs, autókereskedés van a helyén, s az udvar csupa beton. Csorognak az autók, a lámpa legtöbbször pont előttem vált pirosra, úgyhogy araszolok én is, közben csak nézek és nézek jobbra, s az aszfalt helyén nem tudom nem látni a hajdanvolt virágoskertet, és nem tudom nem elképzelni a részeg oroszt a géppisztolyával, s őt, amint összecsuklik.
Azok miatt írtam a regényt, akiknek az életéről semmit sem tudtam, a haláluk utáni közös sorsukról azonban annál többet. A német őrmester, Johann Munzert miatt, és azok miatt, akik hetekig hevertek vízben, sárban temetetlenül vagy ideiglenesen elkaparva, s akiket már azonosítani sem lehetett, amikor az orosz katonai parancsnok elrendelte a temetésüket, következésképp német, orosz, román és magyar közös tömegsírba került. Végső nyughelyre azonban sosem leltek, mert elhallgatták vagy eltagadták, és még az új évezredben is megbolygatták őket.
Háborús katonasírok Magyarország majd’ minden temetőjében találhatók. Az az egy, amely a regényben is szerepel, és amelynek a sorsát oly szenvedélyesen kutattam, teljességgel szokványosnak mondható. Egy alföldi település nagy köztemetőjének jobb szélső parcellájában, a középső sorban található, a köznyelv a mai napig egyszerűen csak hősök sírjának nevezi. Nem tesznek hozzá semmilyen jelzőt, amivel azonosítható vagy megkülönböztethető lenne, s eldönthetnénk, hogy első vagy második világháborús sírhelyről van szó, és milyen náció tagjai nyugszanak benne.
A halottak eltemetése ’44 őszén és végén mindenütt egyformán történt Magyarországon. A front elvonulása után az orosz katonai parancsnok tizenhattól hatvan éves korig munkára rendelt mindenkit. Siheder legényeket, öregembereket, asszonyokat, lányokat. Nekik kellett a döglött lovakat elásni, az országútról a sarat lekaparni, ágyút vontatni és a halottakat eltemetni vagy inkább eltakarítani, mert nem lehet temetésnek nevezni, ahogy az végbement. A harcok alatt egyik félnek sem volt ideje rá, szerteszét hevertek a lövészárkokban, a fedezékekben, bent a faluban, kint a határban.
A munkára kijelöltek ökrös szekérrel járták az utcákat, a hadállások környékét, s ha találtak egy holttestet, esetleg valami jelet, hogy ott elkapartak valakit, feltették a szekérre, és vitték a temetőbe. A bíró a deportálások óta üresen, elhagyatva álló pajtákból bontatott ki deszkát, s abból csináltatott az ácsokkal koporsót. Egybe kettőnek-háromnak a maradványai is kerültek, volt, akinek csak a
koponyáját találták meg. Szertartás nem volt, a papok még a front előtt elmenekültek, és nem tértek vissza. Hetekig temettek. Az első sír sokáig nyitva volt, de egy idő után megtelt. Ástak mellé egy másodikat. Azt még egy év múltán is felnyitották, mert innen-onnan még mindig felbukkant egy-egy holttest, de azok szinte csak csontvázak voltak már.
Hányan lehettek és milyen nációhoz tartoztak? Már akkor sem tudta volna senki megmondani. A bírónak nem kellett nyilvántartást vezetni róluk, mert katonák voltak, és az egyházak sem anyakönyvezték őket, mert azon túl, hogy akkor a papok még vissza sem tértek, a szovjet üldözte a vallást. Amit biztosan tudunk, az annyi csupán, hogy sokan voltak, mert nagy harcok folytak a környéken, és válogatás nélkül temettek együvé németet, oroszt, románt és magyart.
A genfi egyezmény úgy rendelkezik, hogy az áldozatokat azonosítani kell, de mire a genfi egyezmény megszületett, ezek a halottak már közel öt éve a földben porladtak. Különben is, sírjuk a háború után felszabadító szovjet hősi sír lett, s az akkori rezsim szellemében minden április negyedikén és november hetedikén az iskolások kivonultak megkoszorúzni. A koszorúzás mindaddig tartott, amíg az iskolaigazgatót a nagy ellenlábasa fel nem jelentette a pártbizottságon, hogy fasiszta német katonák sírjához hordja a gyerekeket. Nem a rendszer iránti elkötelezettségből jelentett – annál inkább sem, mert mindketten a kommunista párt tagjai voltak –, a pletyka szerint valamilyen nőügyön különböztek össze.
Annak ellenére, hogy huszonöt év múltán az elvtársakat már nem érdekelte, valójában kiket is temettek oda, az mégis zavarta őket, hogy nem csak szovjeteket. Hosszú vizsgálódás után a kínos helyzetet végül úgy oldották meg, hogy beszüntették a koszorúzást. Ezzel elhallgattak és feledésre ítéltek mindenkit.
Ismét eltelt két és fél évtized, amikor 2000-ben a Német Hadisír Szövetség önkéntesei, magyarországi katonasírok után kutatva, eljutottak ebbe a temetőbe is. Exhumálták a halottakat, s Budaörsön, a legnagyobb német katonai temetőben, ismeretlen német katonaként újratemették őket. Egyvalakit kivéve.
Johann Munzertről tíz évvel a német önkéntesek missziója után, a nyolcvannyolc éves Z. Erzsike nénitől, harmadik beszélgetésünk során hallottam először. Akkor még persze nem ismertem a nevét, annyit tudtam meg róla csupán, hogy nem a nagy temetőben, a hősi sírban nyugszik – amely fölé éppen akkor állított emlékművet a helyi közéleti egyesület –, hanem átellenben, a református temetőben. ’44 őszén sebesülten hozták be a faluba, s néhány nap múlva meghalt. Bíró tiszteletes nagyon szépen eltemette, németül mondta felette a Miatyánkot. 2000-ben, az exhumáláskor nem akadtak a nyomára, mert addigra a húga és a sógora rátemetkezett.
Először azt hittem, nem jól hallok. Aztán nem értettem, miért osztja meg mindezt velem. S már akkor, azon a langymeleg délutánon, a sárga és piros dáliákkal a kezemben, amiket nekem szedett, elkezdett nyomasztani a gondolat, hogy hamarosan az egyetlen leszek, aki tudja az igazságot.
Az első meglepetés után szabályos nyomozómunkába kezdtem. Nem volt nehéz dolgom, a református parókián a ’44-es halotti anyakönyvben rögtön rábukkantam Johann Munzertre. 1905. augusztus 6-án született a németországi Hof a.d. Saale nevű kisvárosban, felesége Justina Wunderlich. Hajdúdorog és Nánás között sebesült meg, haslövést kapott, majd visszavonulás közben, a régi negyvenegyes hídjánál baleset érte: ráborult a lőszerszállító teherautó rakománya. Valóban a református temetőbe, a tiszteletes 1940-ben megfagyott fiatal felesége mögé temették református szertartás szerint. Ő volt az utolsó, akit pap temetett, mert néhány nap múlva elérte a települést a front, s véget ért a normális élet.
Johann Munzertet, ha úgy veszem, háromszor temették. Először ’44 októberében, aztán ötven, majd hatvan év múltán, amikor a sírját felnyitották. Korhadt fejfáját, amelyről az írás régesrég lekopott már, kő síremlék váltotta fel, őt pedig, Erzsike nénin kívül, mindenki elfeledte.
Arra, hogyan bukkanhatott fel mégis a neve a budaörsi katonai temetőben, a Németországból megküldött exhumálási jegyzőkönyv adott választ. 2000-ben a német önkéntesek a nagy köztemetőben három erősen töredezett koponyán kívül jószerével csak kar-, láb- és medencecsontokat hantoltak ki, teljes csontvázat egyáltalán nem találtak. A temető agyagos, vizes talajában a csontok többsége is elporladt ötvenhat év alatt. A maradványokon kívül egy sisak, egy bakancs és egy ezüst karkötő került még elő. A karkötőbe három név volt gravírozva: Hans, Adam, Wilhelm.
Az egyházi anyakönyvből tudtak Johann Munzertről, mivel azonban a sírját nem találták, feltételezték, hogy ’44-ben a református temetőből áttemették a többiekhez őt is. Az ezüst karkötőt neki tulajdonították, a bele gravírozott keresztnevekkel azonban nem tudván mit kezdeni, a nevét Johannról Hans Adam Wilhelm Munzertre cserélték, s az egyik ismeretlen katonát – a karkötő igazi tulajdonosát – ezen a néven temették újra Budaörsön a 11. parcella, 17. sor, 1027. számú sírjában.
Hogy ki nyugszik Hans Adam Wilhelm Munzert neve alatt a budaörsi német katonai temetőben, soha nem tudhatja meg senki. Ugyanúgy lehet magyar, román vagy orosz, mint német az illető. Az igazi Johann Munzert azonban ma is ott van abban az alföldi kis református temetőben, amelybe nem temetkezik szinte már senki, és amelynek a titkát egyedül én ismerem, mert Z. Erzsike néni az idén, újév napján szintén elment.
Johann Munzert és a többiek hányattatása az új évezredben sem ért véget. Hatvanöt évvel a háború után a helyi közéleti egyesület elhatározta, hogy emlékművet állít az elesetteknek, ami kétségtelenül nemes dolog, a felirat azonban nem kis vihart kavart. Olyannyira nem tudták elfogadni, hogy ’44-ben az ellenséget a magyarokkal és németekkel együvé temették, hogy kijelentették: oroszoknak és románoknak nem hajlandók emlékművet állítani, következésképp a magyar mellett e két szót kőbe vésni. A háború utáni második, harmadik generációhoz tartoznak valamennyien, de szemben azokkal, akik a front elvonulása után eltemették őket, s akik számára szerencsétlen, oszlásnak indult holttestek voltak csupán valamennyien, képtelenek voltak magyarban, németben, oroszban vagy románban egyformán áldozatot látni. Mindeközben bibliai idézetnek azt választották, hogy „Feltámad néktek az igazságnak napja”.
De kinek és mikor támad fel az igazság, ha az elesettekből a kommunizmusban hős szovjet felszabadítók, majd elhallgatott senkik, a rendszerváltás után, a budaörsi katonai temetőben ismeretlen német katonák, 2009-ben, az emlékműavatáson pedig hős magyar honvédek lettek? Legalábbis a gárdisták szerint, akik szintén megjelentek tiltott egyenruhájukban és jelképeikkel, s lengették az árpádsávos zászlójukat az oroszok és a románok hűlt helye felett is.
A halottak miatt írtam a regényt. És azért, mert tovább akartam adni mindazt, amit a szemtanúk elmondtak nekem, és azt is, amit nem mondtak el, amiről hallgattak. Johann Munzert és a négy náció katonáinak sírja szimbólum, az elhallgatott, eltagadott múltat jelképezi. Azt a múltat, amelyre Somlyói Anna nem akar emlékezni, de hiába temeti magába, nem múlik el úgy nap, hogy ne jutna eszébe a háború. Végül idős korában azért töri meg a hallgatást, mert megpróbálja feldolgozni az elszenvedett traumákat. Mindent elmond, nem kíméli sem magát, sem mást, könyörtelenül őszinte. Mondanivalóját – s tulajdonképpen az életét – mégis azzal a reménytelen mondattal fejezi be, hogy „Nem szabadulhatok.”
Azonban, ha Somlyói Anna nem is szabadulhat, mi, akiknek elmondott mindent, éppen úgy nézhetünk szembe azzal a múlttal, amit az ő nemzedékétől örököltünk, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen. A maga kettősségével, a hősiességgel, a helytállással és a gyávasággal, árulással egyetemben. Elfogadjuk, a magunkénak tudjuk, mert mint ahogy a hőstetteikért sem miénk a dicsőség, úgy a bűneik sem kérhetők rajtunk számon, hiszen nem is éltünk még akkoriban. S ezzel az a paradoxon, hogy mi, a háború utáni második, harmadik nemzedék tagjai, éppen azáltal ismerhetjük meg s dolgozhatjuk fel az elhallgatott, megtagadott múltat, hogy Somlyói Anna nem szabadulhat tőle, feloldódik, és a regény mottójául választott bibliai idézet, mely szerint „Feltámad néktek az igazságnak napja”, mégiscsak valósággá válik.