Nem ta­lá­lom őket, de va­la­hol biz­to­san meg­van­nak azok a fény­ké­pek. A kazimierzi zsi­dó­te­me­tő­ben ké­szül­tek 1998-ban, a pé­csi egye­tem mű­vé­sze­ti ka­rá­nak krak­kói ven­dég­sze­rep­lé­se­kor. Ket­tőnk­nek ju­tott eszünk­be Valkó Lász­ló­val, hogy ha már itt va­gyunk, meg kel­le­ne néz­ni a fé­nyes bel­vá­ros­tól an­­nyi­ra el­ütő, le­rob­bant, ré­gi zsi­dó­ne­gye­det és an­nak te­me­tő­jét is. Nem is tud­tuk, hogy tu­ris­ták vagy za­rán­do­kok va­gyunk, csak azt, hogy a ki­zök­kent és meg­kö­vült idő­vel szem­be kell néz­nünk. Valkónak min­den­kép­pen, hi­szen ak­kor már nyil­ván­va­ló volt, hogy őt a múlt ké­pei tart­ják fog­va, s ezek­nek őr­zé­se táp­lál­ja, tart­ja moz­gás­ban élet­mű­vét. Azt, ami ak­kor egy – időn­ként, rész­le­tek­ben meg­mu­ta­tott – fo­lya­mat­ként volt csak ész­lel­he­tő, s amit most vég­re szisz­te­ma­ti­ku­san ös­­sze­ren­dez­ve is­mer­he­tünk meg, leg­alább­is ad­dig a pon­tig, amed­dig el­ju­tott a sa­ját ma­ga szá­má­ra ki­mért idő­ben. Az idő, az a bi­zo­nyos leg­böl­csebb és leg­kö­nyör­te­le­nebb két­ség­kí­vül Valkó mun­kás­sá­gá­nak leg­főbb ki­hí­vá­sa és ér­tel­me­zé­sé­nek kul­csa. A kulcs azon­ban nem csak egy ka­put nyit, a te­me­tett és te­me­tet­len hol­tak kert­jé­be ve­ze­tőt. A vá­ros, Kazimierz ved­lő fa­lai, át­írt cég­táb­lái azt a jel­leg­ze­tes kö­zép-eu­ró­pai fél­múl­tat is meg­ele­ve­ní­tet­ték, amely­nek ké­pei – már nem lé­te­ző há­zak, fa­lak, por­tál­ok, fel­irat­ok – a fi­a­tal pé­csi mű­vész ko­rai, vál­to­za­tos tech­ni­ká­jú gra­fi­kai nyo­ma­ta­in kü­lö­nös, úszó szi­ge­tek­ként tűn­tek föl a het­ve­nes évek ele­jén. Min­dig ide­gen kö­zeg­ben, zár­vány­ként, ott­fe­lej­tett dísz­let­ként a ros­tos, szá­las ve­ge­tá­ció friss szö­ve­té­ben, vagy ép­pen kó­cok, fo­na­lak té­pett hal­ma­zá­ban. Eze­ken a bu­ja elysiumi me­ző­kön per­sze nem csak épü­let­ma­rad­vá­nyok le­beg­tek a sem­mi ágán, ha­nem hoz­zá­juk ha­son­ló­an már nem lé­te­ző em­be­rek bo­lyong­tak, ma már nem hor­dott ru­hák­ban. Az így kép­pé mon­tí­ro­zott em­lék stá­tu­sza meg­fog­ha­tat­lan. Az egész oeuvre-t meg­ha­tá­ro­zó tra­gi­kus modus nem vá­lik a nosz­tal­gia szol­gá­ló­le­á­nyá­vá, és Hádész bi­ro­dal­má­nak fé­lel­me­tes dísz­le­te­it sem fes­ti föl. Valkó in­kább me­ta­fo­rá­kat al­kot, úgy, ahogy az elő van ír­va: szen­zu­á­lis és in­tel­lek­tu­á­lis ele­mek ös­­sze­bé­kí­té­sé­vel, vagy épp üt­köz­te­té­sé­vel.

      A nem kro­no­ló­gi­á­ra, ha­nem iko­nog­rá­fi­á­ra (leitmotivok for­má­já­ban vis­­sza-vis­­sza­té­rő kép­té­mák­ra) épí­tő ren­de­zés jól ér­zé­kel­te­ti a ma­ra­dan­dó­ság és vál­to­zás je­gyé­ben ala­ku­ló pá­lya fo­lya­ma­tos meg­úju­lá­sát, az esz­kö­zök tá­rá­nak a mű­vé­szet­tör­té­net vé­ge utá­ni idő­vel lé­pést tar­tó gaz­da­go­dá­sát. A negy­ven évet át­fo­gó ki­ál­lí­tás el­ső da­rab­ja egy gra­fi­ka 1973-ból. Cí­me az élet­mű for­má­lis prog­ram­ja is le­het­ne: Gyűrt és csa­vart. Ám ha a Valkó kéz­jegy­ének szá­mí­tó for­mai meg­ol­dá­sok fel­szí­nén (ez­út­tal nem mö­göt­te) meg­lát­juk a tar­tal­mat, el­jut­ha­tunk az egyé­ni stí­lus­ban pa­ra­dox mó­don épp a tö­re­dé­kes­ség ré­vén meg­mu­tat­ko­zó to­ta­li­tá­sig. Ezek a gyűrt és csa­vart fe­lü­le­tek nem pusz­ta hé­jak, epi­der­mi­szek, ha­nem sors és mes­ter­ség, mes­ter­ség mint sors múlt­tól meg­ha­tá­ro­zott egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sai. A te­met­ke­zés­hez hasz­nált gyolcs (to­ri­nói le­pel) egye­te­mes­sé­ge és a ki­ürült fes­té­kes tu­bus vég­le­tes anya­gi­sá­ga ugyan­azt je­len­ti: be­vé­gez­te­tett. De ne hig­­gyük, hogy va­la­mi­nő meg­is­te­nü­lés­ről len­ne itt szó, ak­kor sem, ha ke­vés­sel ar­rébb „sza­bá­lyos” kor­pu­szok al­kot­nak trip­ti­chont a fa­lon. A té­ma a meg­tö­ret­te­tés. Ezt mond­ják az ön­arc­ké­pek is, me­lyek ke­let­ke­zé­sük ha­gyo­má­nyos mód­ja mi­att au­to­ma­ti­ku­san utal­nak az egyik leg­ősibb mű­vé­szet-me­ta­fo­rá­ra, a tü­kör­re. A tü­kör (ami rá­adá­sul a hi­ú­ság jel­ké­pe is) azon­ban tor­zít­hat, amint meg­bont­ják érin­tet­len sík­ját. Így egye­sül ben­ne a mű­vé­szi kép­al­ko­tás meg­an­­nyi el­len­pó­lu­sa: ob­jek­tív és szub­jek­tív, re­á­lis és szür­re­á­lis, ép és cson­ka, ide­á­lis és torz, klas­­szi­kus és antiklasszikus. A mű­vé­szet cél­já­nak apollóni és marszüaszi fel­fo­gá­sa. Apol­lón és a ve­le ve­tél­ked­ni me­ré­sze­lő (ezért ele­ve­nen meg­nyú­za­tott) Marszüasz mi­to­ló­gi­ai tör­té­ne­tét ma más­képp lát­juk, mint hos­­szú szá­za­do­kon át. Apol­lón di­a­da­lát és az ar­ra épü­lő szép­ség­kul­tuszt az idő relativizálta, a „szá­zad bot­rá­nya” pe­dig ér­vé­nyét alap­ja­i­ban in­gat­ta meg. A há­bo­rú után, 1947-ben Adorno en­nél is to­vább ment. „Nach Ausch­witz kann man keine Gedichte mehr schreiben”. Ezt a szö­ve­get Valkó is rá­kar­col­ja egyik le­me­zé­re. Nem ars po­e­ti­ca­ként, ha­nem an­nak a di­lem­má­nak egész élet­mű­vét be­fo­lyá­so­ló ki­in­du­ló­pont­ja­ként, amit a fi­lo­zó­fust parafrazeálva így le­het­ne tö­mö­ren ös­­sze­fog­lal­ni: Kann man nach Adorno noch Gedichte schreiben? A vá­lasz igen, mert vég­ső so­ron mind­két mon­dat egy irány­ba mu­tat. Va­jon le­het-e fe­lej­te­ni, és úgy ten­ni, mint­ha nem tör­tént vol­na meg az, ami meg­tör­tént? Ezért a sok­szo­ri vis­­sza­té­rés, egy-egy kép­té­ma ak­tu­a­li­zá­lá­sa, át­írá­sa, vál­to­zó szí­nek­kel, anya­gok­kal és vál­to­zat­la­nul elé­gi­kus tó­nus­ban. Az 1987-ben fes­tett, kokoschkai ih­le­té­sű Pro­me­nád 2013-as rep­rí­ze, a Nap­fé­nyes pro­me­nád, ha le­het, még me­lan­ko­li­ku­sabb, mint más­fél év­ti­zed­del ko­ráb­bi előd­je. Az em­be­ri tes­tet és em­be­ri sor­sot egy­aránt szim­bo­li­zál­ni ké­pes, csüg­ged­ten ló­gó, ki­fa­csart fes­ték­tu­bu­sok (Agó­nia, 2012) lát­tán a né­ző föl­akasz­tott ál­lat­te­te­mek­kel meg­ra­kott hű­tő­kam­rá­ra as­­szo­ci­ál, s né­hány mé­ter­rel odébb iga­zol­va lát­ja sej­tel­mét az 1984-es Vá­gó­hí­di port­rén. A ké­pek ös­­sze­ren­de­zé­sé­nek ez az evokatív, idő­ren­det nem tisz­te­lő mód­sze­re gyü­möl­csö­zőbb­nek tű­nik, mint a ke­let­ke­zé­si sor­rend re­konst­ru­á­lá­sa. A még min­dig az el­ső te­rem fel­üté­sé­hez so­ro­lan­dó 1980-as Fes­tő­do­boz 2.-ről vi­szont már min­den görcs nél­kül le­ír­hat­juk: szel­le­mes, tár­gyi­as koncept. A do­boz­ba hal­mo­zott föld, s a nyi­tott do­boz­fe­dél bel­ső ol­da­lá­ra ra­gasz­tott fo­tó (szán­tás) kép és rög­va­ló­ság, előz­mény és kö­vet­kez­mény, je­len és jö­vő di­dak­ti­kus, de nem száj­ba­rá­gós ös­­sze­ve­té­sé­re, a meg­mű­velt ta­laj a be­lő­le ki­ke­lő nö­vén­­nyel pe­dig a „kul­tú­ra” ki­fe­je­zés ere­de­ti je­len­té­sé­nek fel­idé­zé­sé­re is al­kal­mas. Az objekt mel­lé cso­por­to­sí­tott szi­ta­nyo­ma­tok és fotóprintek a mo­tí­vum év­ti­ze­de­kig tar­tó po­ten­ci­ál­já­ról ta­nús­kod­nak. Egy da­rab föld, egy da­rab kő; meg­mű­velt me­zők, kő­si­va­tag. Akár ezek­kel a fo­gal­mak­kal is ki­je­löl­he­tők len­né­nek a Valkó-féle il­lú­zi­ót­lan vi­lág­lá­tás pó­lu­sai.

      A ki­ál­lí­tás má­so­dik etap­já­hoz ve­ze­tő fo­lyo­só fa­lán a nyolc­va­nas évek sok­szo­ro­sí­tott gra­fi­kái (mel­les­leg a ma­guk ne­mé­ben tech­ni­kai bra­vú­rok) függ­nek. A szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett tár­gyuk a kö­vet­ke­ző nagy te­ma­ti­kus egy­ség mo­tí­vum­bur­ján­zá­sát ké­szí­ti elő. Az em­be­ri öl­tö­zék olyan – el­sőd­le­ge­sen vé­del­met szol­gá­ló – ki­egé­szí­tői, kesz­tyűk és ci­pők, ame­lyek ga­ran­tál­tan föl­ve­szik, és jel­ként meg­őr­zik a test és a hasz­ná­lat kel­tet­te gyű­rő­dé­se­ket. Fél­re­ér­tés ne es­sék: vé­let­le­nül sincs kö­zük az em­be­ri tes­tet ki­raj­zo­ló, ér­tel­me­ző, el­fed­ve meg­mu­ta­tó klas­­szi­kus dra­pé­ri­á­hoz. Az Apol­lón ma­gán­ügye. Itt Marszüasz be­szél. Marszüasz bő­re, ami min­dig ös­­sze­rán­dul, ha meg­hall­ja a fu­vo­la édes dal­la­mát. Az egyet­len pár vi­sel­tes ci­pő­ről pe­dig a min­den­ki­nek meg­ada­tott sze­mé­lyes em­lé­ke­ken túl eszünk­be jut­hat a mű­vé­szet­tu­do­mány egyik leg­le­nyű­gö­zőbb (bár té­ves ki­in­du­lá­sú) elem­zé­se, Mar­tin Heideggeré Van Gogh „Pa­raszt­ci­pői”-ről. (A mű­al­ko­tás ere­de­te, 1936-os elő­adá­sok)

      A ki­ál­lí­tás újabb nagy egy­sé­gé­ben a fen­ti nyi­tány­ban jel­zett té­mák ki­bon­ta­koz­nak, s a tárgy fel­mu­ta­tá­sa után a tárgy ha­tár­ta­lan meg­sok­szo­ro­zá­sa, eltömegesítése lesz a kó­dolt tar­ta­lom – az em­ber el­tár­gyi­a­sí­tá­sa – köz­lé­sé­nek esz­kö­ze. Ez a konk­rét, meg­ren­dí­tő ér­zé­ki él­mé­nyek­re is vis­­sza­ve­zet­he­tő le­le­mény, a zsú­fo­lás, ak­ku­mu­lá­lás, be­gyűj­tés kép­le­te­i­re épí­tő, rész­ben kom­po­zí­ci­ós, rész­ben me­ta­fo­ri­kus fo­gás per­sze nem előz­mé­nyek nél­kül va­ló a mű­vé­szet­tör­té­net­ben. Elég, ha a Né­meth La­jos ál­tal a szo­ron­gás fes­tő­jé­nek ne­ve­zett James Ensor egy­más­ra hal­mo­zott, nyüzs­gő, oly­kor ago­ni­zá­ló ször­nye­i­re, vagy a le­tisz­tult geo­met­ria nyel­vét hasz­ná­ló Deim Pál felslihtolt ember-báb-sziluettjeire uta­lunk. Eb­ben a bor­zon­ga­tó­an két­ér­tel­mű tör­té­nel­mi tur­ká­ló­ban az em­be­ri test hé­ját ké­pe­ző ru­ha­da­rab­ok ka­nya­rog­nak, gyű­rőd­nek, csa­va­rod­nak, mint va­la­mi szür­re­á­lis bak­té­ri­um-te­nyé­szet­ben. Ci­pők, zok­nik, bu­gyik, ron­gyok be­lát­ha­tat­lan, ho­ri­zont nél­kü­li si­va­ta­ga. A pusz­ta öt­let iro­dal­mi­as­nak tű­nik, ám Valkó ke­ze nyo­mán a jól verbalizálható té­ma min­den eset­ben el­sőd­le­ges fes­tői ér­ték­ként mu­tat­ko­zik meg. És itt jön egy már-már fur­csá­nak ha­tó, még­is az ál­ta­lá­nos elé­gi­át épp az el­len­tét ré­vén hi­te­le­sí­tő epi­zód. A 2009-ben ké­szült csa­lá­di port­rék ugyan­is ki­vé­te­lek. Mint­ha Nagy­bá­nya bé­ké­je és de­rű­je csil­lan­na fel egy pil­la­nat­ra az egye­te­mes­sé tá­gí­tott inferno nyo­masz­tó kö­ze­gé­ben. Ár­nyas fák alatt, fo­nott ka­ros­szék­ben pi­he­nő csa­lád­tag­ok a mo­del­lek. Táj és em­ber har­mo­ni­kus vi­szo­nya ez, a fest­mé­nyek a ter­mé­keny, kon­temp­la­tív ma­gány, és nem a ki­kö­zö­sí­tett­ség, a „köz­szem­lé­re té­tel” (Werner Hofmann), a ma­gá­ra ha­gya­tott­ság ké­pei. Épp el­len­ke­ző­leg, az ál­do­zat tö­me­ges vol­tá­ból egye­ne­sen kö­vet­ke­ző el­sze­mély­te­le­ne­dés pendantjai. De Valkó ön­ma­gát ta­gad­ná meg, ha be­ér­né egy egy­sze­rű plein air kont­ra­punkt­tal. Ahogy mond­tam, az idő és az em­lé­kek fog­lya, ezért meg­fes­ti a sze­mé­lyes idillt be­ár­nyé­ko­ló kol­lek­tív tra­u­ma in­tim kul­tusz­ké­pét is. Ez­út­tal do­ku­men­tu­mot, „kész ké­pet” hasz­nál, egy­ál­ta­lán nem köz­hely­eset. Az Appelplatzra (?) fo­nott ka­ros­szék­ben ki­ül­te­tett nyo­mo­rék fiú fény­ké­pét az Ausch­witz-al­bum­ból. Egy vál­to­za­ton sa­ját port­ré­ját mon­tí­roz­va rá, szin­te transz­pa­rens mó­don, mint Vaj­da La­jos Bá­lint End­ré­é­re az 1937-es raj­zo­kon. Mind­két eset­ben az iden­ti­tás ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa­i­val van dol­gunk, de más-más kö­rül­mé­nyek kö­zött. Há­bo­rú előt­ti bé­ké­ben és há­bo­rú utá­ni bé­ké­ben. A bé­két mind­két eset­ben te­gyük idé­ző­jel­be.

      A nyolc­va­nas-ki­lenc­ve­nes év­ti­zed­for­du­ló ké­pe­i­nek egy ugyan­itt ki­ál­lí­tott cso­port­ján a gyűrt fe­lü­le­tek már nem öl­tik fel az em­be­ri egész for­má­ját, de a fel­is­mer­he­tet­len­né szab­dalt, na­gyí­tott és ki­te­rí­tett rész­le­tek alatt ott érez­zük a test lük­te­té­sét. Az 1986-os Arc és a két év­vel ké­sőb­bi Kaddis egy­más­nak fe­le­lő képpárja vi­szont a vera ikont, az­az Ve­ro­ni­ka ken­dő­jét és az ős­kép mo­dell­jét, az Em­ber­fi­át idé­zi az eu­ró­pai né­ző eszé­be. Az imád­ság és a gyász ös­­sze­kap­cso­ló­dó mo­tí­vu­mát egy eb­ben a kör­nye­zet­ben kis­sé ki­rí­vó, installatív mű is meg­is­mét­li: a fal­ként ér­tel­me­zett ké­pet (v.ö.: Or­szág Li­li) és az előt­te ál­ló fi­gu­rát egy­be­kom­po­ná­ló tárgyegyüttes, amely egy­ként hor­doz­za a combine painting és az em­lék­mű sa­já­tos mű­fa­ji je­gye­it. (Fal előtt, 1994.) Az egész te­rem­re il­le­ne a Kár­pát-me­den­cei zsi­dó­te­me­tők ré­gi sír­kö­ve­i­ről is­mert, hé­ber be­tűk­kel vé­sett fel­irat: „Itt van elrejtve…”. Nem föld­be, gyolcs­ba, ha­nem em­lé­kek­be, ké­pek­be, me­ta­fo­rák­ba.

      Újabb te­rem, új esz­kö­zök, új mo­tí­vu­mok, da capo al fine. A ke­le­ti fa­lon még az is­me­rős iko­nog­rá­fia plasz­ti­kus meg­fo­gal­ma­zá­sai. A fel­ra­gasz­tott és el­ren­de­zett kesz­tyű-önt­vé­nyek vis­­szá­já­ra for­dít­ják azt, amit Valkó a gra­fi­ká­kon a vir­tu­á­lis gyű­rés meg­ol­dá­sa­i­val ér­zé­kel­te­tett. A kény­sze­res vagy kény­sze­rű mun­ka­vég­zés­re is uta­ló kesz­tyűk itt önt­vény for­má­ban ma­gát a tes­tet, a ke­zet idé­zik föl, a cse­lek­vő és ki­szol­gál­ta­tott em­ber ma­nu­a­li­tá­sát és az ugyan­csak sír­kő­mo­tí­vum­ként is­mert kohanita ál­dás ke­gyet­le­nül pro­fa­ni­zált ké­pi to­po­szát. Nem önt­vény, de ta­pint­ha­tó va­ló­ság­da­rab a kék­re fes­tett dur­va, fol­to­zott vá­szon is egy má­sik ké­pen. A táb­la­kép me­ta­mor­fó­zi­sá­nak köz­tes ál­lo­má­sa. Vá­szon mint hor­do­zó, vá­szon mint tex­tú­ra, és vá­szon mint té­ma egy­szer­re. Eb­ből ké­szí­tet­ték va­la­ha az in­ge­ket is, amik­kel az új cik­lust ké­pe­ző c-print tech­ni­ká­jú vég­te­len­ség-ké­pek egyi­kén Valkó a ho­ri­zon­tig be­te­rí­ti a ta­lajt: Tisz­ta in­gek me­ző­je, 2009. Hát­bor­zon­ga­tó fel­is­mer­ni, ahogy az em­be­ri ru­há­zat eb­ben a tö­meg­ben a kul­tú­ra antipólusává vá­lik. Va­jon tisz­tá­ra le­het-e mos­ni a szen­­nyest? Az in­gek­kel hin­tett me­ző át­hal­lá­sok­kal ter­hes mo­tí­vu­ma szá­mos „si­va­tag”-ké­pen is­mét­lő­dik. A ri­deg, el­len­sé­ges és ide­gen ter­mé­szet erő­i­nek oda­ve­tett em­ber re­mény­te­len hely­ze­té­nek „fő­té­má­ja” (Werner Hofmann) a XIX. szá­za­di né­met ro­man­ti­ka leg­is­mer­tebb fes­tő­je, Caspar David Friedrich élet­mű­vé­nek úgy­szól­ván ki­zá­ró­la­gos tár­gya volt. Őt idé­zik a XXI. szá­za­di ci­vi­li­zá­ció ki­áb­rán­dult­ság-ké­pei: a Valkó part­ta­lan kő- és tör­me­lék­ten­ge­re­in já­ték­szer­ként há­nyó­dó mun­ka­gé­pek, ócs­ka­vas-me­ző­kön ma­ga­so­dó drót­kaz­lak. El­kép­zel­he­tő még a ga­bo­nát ne­ve­lő, friss haj­tást ho­zó ter­mő­föld a ci­vi­li­zá­ció rom­me­ze­je alatt?

      Ke­vés hi­deg­le­lő­sebb fa­lat lát­tam mú­ze­um­já­ró éle­tem­ben, mint a fön­tebb le­írt kör­nye­zet­ben ki­ál­lí­tott me­den­ce-so­ro­zat. Fo­tók­ról át­vett nyers va­ló­ság­da­ra­bok, fes­tett, át­raj­zolt, ta­lá­nyos­sá tett rész­le­tek kö­zött. Így hos­­szú má­sod­per­ce­kig is el­tart­hat, mi­re a né­ző ész­re­ve­szi, hol is van ez az el­zöl­dült vi­zű, lát­szó­lag ér­tel­met­len mé­re­tű me­den­ce. A-ban,
szö­ges­drót­ke­rí­tés­sel kö­rül­vé­ve. En­nek a meg­vá­la­szol­ha­tat­lan kér­dé­se­ket ge­ne­rá­ló, nyo­masz­tó vi­zu­á­lis és „lo­gisz­ti­kai” ab­szurd­nak szö­ges el­len­té­te a kiállítóhelyiség ten­ge­lyé­nek zárófalán el­he­lye­zett víz-trip­ti­chon, 2011-ből. Fel­lé­leg­zés, föl­emelt fej, ün­nep a szem­nek. Mo­net és Renoir rez­gő-csil­lám­ló víz­tük­re Argenteuil-nél. Fény-kép és fes­tett kép egy­más mel­lé ren­dez­ve, de a fe­lü­let fod­ro­zó­dá­sa ez­út­tal nem gyű­rés, nem kül­ső erő­ha­tás ered­mé­nye. Szün­te­len moz­gás, op­ti­kai szen­zá­ció. A par excellence fes­tői ön­tu­dat prog­ram­ké­pe. A si­va­ta­gok­ban meg­fo­gal­ma­zott vég­te­len­ség-ér­zet el­len­tét­pár­ja, min­den ér­tel­me­ző, uta­ló gesz­tus nél­kül. Elhisszük Valkónak, hogy ez a víz nem­csak tér­ben, ha­nem idő­ben is vég­te­len, nem úgy, mint a 2012-ben fes­tett Balokány ál­la­pot­rög­zí­tő do­ku­men­tum­ké­pén, két te­rem­mel ké­sőbb.

      A jól ta­golt ki­ál­lí­tó­tér (ne mu­las­­szuk el hang­sú­lyoz­ni az egy­re gyak­rab­ban mél­tat­la­nul hasz­nált ob­jek­tum ki­vé­te­les adott­sá­ga­it) újabb, in­tim, át­kö­tő trak­tu­sát a ren­de­zés egy fon­tos, és va­ló­ban kü­lön­ál­ló in­ter­mez­zó­nak szen­te­li. Az ima, a kaddis té­má­ja ez, a leg­kü­lön­bö­zőbb vál­to­za­tok­ban meg­je­le­ní­tett fal – mint táb­la­kép – előtt a tér­ben haj­lon­gó, test és tes­tet­len­ség ál­la­po­tá­nak ha­tár­mezs­gyé­jén át- és vis­­sza­lé­pő em­be­ri ala­kok ké­pé­ben. A né­ző­nek ér­te­lem­sze­rű­en min­dig hát­tal, mint C. D. Friedrichnél. A kü­lönb­ség per­sze nem el­ha­nya­gol­ha­tó. Friedrich alak­ja­it a vég­te­len tér ki­ta­szít­ja, itt vi­szont a kar­nyúj­tás­nyi­ra le­vő, meg­érint­he­tő fal a be­fo­gad­ta­tás re­mé­nyét nyújt­ja. De van még va­la­mi, ami mel­lett nem me­he­tünk el szó nél­kül. Az em­be­ri fi­gu­rák va­ló­já­ban vá­zak, nem ana­tó­mi­ai s vég­képp nem szob­rá­sza­ti (tek­to­ni­kus) ér­te­lem­ben. Va­la­hogy úgy épül­nek fel, mint a se­lyem­her­nyó gu­bó­ja, ezért al­kal­ma­sak a vo­nal és a fo­nal vi­sel­ke­dé­sé­nek mű­vé­szet­el­mé­le­ti ana­lí­zi­sé­re, a ké­pek­ről – mint ház­fa­lak­ról – csor­gó fes­ték nyo­má­val szem­be­sít­ve a gra­vi­tá­ci­ó­ból ere­dő te­he­tet­len­ség és az or­ga­ni­kus struk­tú­ra, az egy-, két- vagy há­rom di­men­zió di­lem­má­i­nak mér­le­ge­lé­sé­re.

      A ki­ál­lí­tást zá­ró „nagy­te­rem­ben” azu­tán az imént még va­lós te­ret ki­raj­zo­ló, ma­te­ri­á­lis vo­nal a sí­kon is el­sza­ba­dul. Az új ké­pek egy cso­port­ján li­án­ként ka­nya­rog a vir­tu­á­lis tér dzsun­ge­lé­ben, a fes­té­szet szem­lá­to­mást örök­ér­vé­nyű­nek bi­zo­nyu­ló fel­fe­de­zé­sét, a va­lőrt hasz­nál­va az ér­zé­kek be­csa­pá­sá­ra. Valkó ugyan­is nem pusz­tán em­lé­kek­hez kö­tő­dik, ha­nem a tech­ni­kai újí­tá­sok­ra és ex­pan­zi­ó­ra va­ló fo­gé­kony­ság­gal együtt a mes­ter­ség olyan ősi vív­má­nya­i­hoz is, mint a pers­pek­tí­va. Az itt, az epi­ló­gus­ban is meg­is­mét­lő­dő „tá­ro­zó” mo­tí­vu­mo­kon most már csak azo­no­sít­ha­tat­lan gyűrt mas­­szák, a min­den­re ké­pes em­be­ri el­me biomorf te­ker­vé­nyei zsú­fo­lód­nak. A ké­pi fo­gal­ma­zás­nak ez a mód­ja kön­­nyen ve­zet­het­ne a sík­ba te­rü­lő, vég­te­len or­na­men­tá­lis must­rá­hoz, amit Valkó lát­ha­tó­an el akar ke­rül­ni. Ezért né­hány ha­tá­ro­zott vo­nal­lal pers­pek­ti­vi­kus és fo­gal­mi ke­ret­be zár­ja a min­tá­za­tot. Nyit­va hagy­ja „Al­ber­ti ab­la­kát” (Erwin Panofsky), ami az ed­di­gi­ek is­me­re­té­ben ta­lán nem is meg­le­pő. Mert „Az em­ber vé­gül ho­mo­kos / szo­mo­rú, vi­zes sík­ra ér / szét­néz me­reng­ve és okos / fe­jé­vel bic­cent, nem re­mél” (Jó­zsef At­ti­la: Las­san, tű­nőd­ve, 1933.)

-----

      Valkó Lász­ló élet­mű-ki­ál­lí­tá­sa, Pécs, M21 Ga­lé­ria, 2013. már­ci­us 20. – má­jus 1. Ku­rá­tor: Ko­vács Or­so­lya