Csinálhatsz amit akarsz
akarásod is ők csinálják
Mint kínai ördöggolyó
tökéletes
s véget nem ér a doboz a dobozban
Persze néhol meglátszik
a kispórolás a hanyagság
Az undok tökéletesség így
hálisten résekkel teli
módokkal menekvésre-cselekvésre
kizárva az eleve-áthárítást

Petri György: Reggel

 

A háború utáni nemzedék

 

A zsidóság mint jelkép – Hajas Tibortól Kertész Imréig

 

Az apám nem­ze­dé­ke írá­sa­i­nak ol­va­sá­sá­val töl­töt­tem ed­di­gi éle­tem je­len­tős ré­szét. Ez a há­bo­rú utá­ni ge­ne­rá­ció, az 1940 és 1955 kö­zött szü­le­tet­te­ké, apám ‘53-as. Ő ma­ga saj­nos nem ír, nem ol­vas, leg­alább­is nem rend­sze­re­sen és nem el­hi­va­tot­tan. Bár­me­lyi­ket ten­né vagy tet­te vol­na, meg­kön­­nyí­te­né a dol­gom.

      Az apám­tól át­la­gos mér­té­kű pat­ri­o­tiz­mu­sán kí­vül sem­mi­ne­mű iden­ti­tást nem örö­köl­tem. Nem fu­kar volt – nem volt mit ad­nia.

      Má­ni­á­ku­san fog­lal­koz­tat ez a ge­ne­rá­ció. A ma­gam­ról va­ló gon­dol­ko­dás­hoz tő­lük kap­tam fo­gal­mi kész­le­tet, ön­tör­té­net-írá­si stra­té­gi­á­kat és tech­ni­ká­kat. Ezek­nek a stra­té­gi­ák­nak a leg­ra­di­ká­li­sabb mód­sze­re­it a neoavantgárd kép­vi­se­lő­i­nél lel­tem fel. Majd idő­köz­ben rá­jöt­tem, hogy az apám tör­té­ne­té­nek meg­ér­té­se nél­kül fö­lös­le­ges ma­ga­mat vizs­gál­gat­nom; mint­ha lég­üres tér­ben to­pog­nék. Így ge­ne­rá­ci­ó­já­tól ma­gam­hoz in­dul­tam ugyan, még­is őhoz­zá ér­kez­tem meg.

      E ku­ta­tás do­ku­men­tu­ma ez az írás.

      A szö­veg ge­rin­cét Ha­jas Ti­bor és Ker­tész Im­re élet­mű­vé­nek egy­más­ra ol­va­sá­sa al­kot­ja. (Ha­jas Frankl Ti­bor­ként szü­le­tett 1946-ban, Bu­da­pes­ten; Ker­tész egy sza­ka­dék­nyi­val ko­ráb­ban, 1929-ben.) Kí­ván­csi­sá­gom ar­ra irá­nyult, mi­ként já­rul hoz­zá Ha­jas mű­vé­sze­té­nek meg­ér­té­sé­hez egy, az apám csa­lád­ját, Ker­tészt és a Frankl csa­lá­dot egy­aránt érin­tő tra­u­mán, a holokauszton ke­resz­tü­li ol­va­sat (fel­té­te­lez­vén, hogy Ha­jas élet­mű­vét szá­mos vo­nat­ko­zá­sá­ban em­lé­ke­zet­po­li­ti­kai stra­té­gi­ák szö­vik át, csak­úgy, mint a Ker­tész-élet­mű­vet) – és for­dít­va, se­gít-e apám örök­sé­gé­nek meg­ér­té­sé­ben Ha­jas mű­vé­sze­te. Ese­tem­ben a Ha­jast vizs­gá­ló esz­té­ti­kai ana­lí­zis fő kér­dé­se, hogy le­het-e tör­té­ne­ti-tár­sa­dal­mi kon­tex­tus­ba ágyaz­ni a transz­cen­dens je­len­lét irán­ti vá­gyát, s így konk­re­ti­zál­ni e fo­ga­lom el­vont ka­te­gó­ri­a­ként né­mi­leg ho­má­lyos je­len­té­sét.

      Ha­jas a ma­gyar neoavantgárd leg­ma­gá­nyo­sabb tag­ja, eb­ben a vi­szony­rend­szer­ben az apám el­len­pár­ja. Alap­gon­do­la­tom, hogy azt, ami apám éle­tét ki­ta­pint­ha­tó hi­ány­ként meg­mé­te­lyez­te, Ha­jas ér­zé­keny­sé­ge ko­rán föl­is­mer­te, és élet­mű­vét an­nak – e spe­ci­á­lis tör­té­ne­ti tra­u­má­nak – el­le­né­ben al­kot­ta meg a het­ve­nes évek­ben. Tud­tom­mal sen­ki nem ele­mez­te a Ha­jas-oe­uv­re-t a tra­u­ma szem­szö­gé­ből György Pé­tert ki­vé­ve, ahogy olyan ta­nul­mány sem szü­le­tett, amely Ker­tész Im­re élet­mű­vé­vel ha­son­lí­ta­ná össze.¹

      Os­to­ba­ság len­ne ta­gad­nom, hogy ke­vés kö­tet volt ak­ko­ra ha­tás­sal er­re a dol­go­zat­ra, mint György Pé­ter köny­ve, az Apám he­lyett. Ez az írás nem szán­dé­ko­zik az ott fel­raj­zolt ge­ne­rá­ció-hár­mas­nak to­vább­írá­sa len­ni, csu­pán stra­té­gi­á­ja ha­son­ló. Az apám és György Pé­ter élet­tör­té­ne­te a leg­ke­vés­bé sem ha­son­lít egy­más­hoz. Még­is úgy ér­zem, György Pé­ter és György La­jos (moz­gal­mi ne­vén: Pi­ros) sor­sa és kü­lö­nös kap­cso­la­ta tük­rö­ző­dik vis­­sza az apám és a ma­gam vi­szo­nyá­ban. Fon­tos kü­lönb­ség, hogy míg ő az el­ső-, én az úgy­mond má­so­dik ge­ne­rá­ci­ós holokauszt-túlélők tör­té­ne­tét kell, hogy tisz­táz­zam a ma­gam szá­má­ra.

      A tra­u­ma­ke­ze­lés tör­té­ne­té­nek foly­ta­tó­la­gos­sá­gá­hoz és a je­len­be va­ló meg­ér­ke­zés­hez apám szü­le­i­nek ge­ne­rá­ci­ó­já­ig me­rész­ke­dem. A csa­lá­di iden­ti­tás­át­adás fo­lya­ma­ta az itt tár­gya­lan­dó ese­tek­ben olyan elvágólagosan le­he­tet­le­nült el túl­élők és szü­le­ik közt, s vált hir­te­len­jé­ben tö­ké­le­te­sen hasz­na­ve­he­tet­len­né a holokauszt előtt fel­hal­mo­zott, a túl­élők szü­lei ál­tal még mű­köd­te­tett iden­ti­tás, il­let­ve sür­ge­tő­vé a tör­té­net nul­lá­ról va­ló új­ra­kez­dé­se, hogy, úgy vé­lem, sem Ha­jas, sem az apám szá­má­ra nem me­rült föl ön­azo­nos­sá­guk le­het­sé­ges op­ci­ó­ja­ként a nagy­szü­lők, Pi­ros, vagy a túl­élők ese­té­ben a szü­lők iden­ti­tás-stra­té­gi­á­ja. Ugyan­ak­kor nem ért­he­tő meg apám éle­te anyai örök­sé­ge is­me­re­te nél­kül; ezért, hogy e dol­go­zat leg­öre­gebb érin­tett ge­ne­rá­ci­ó­ja a hú­szas évek­ben szü­le­tett: Ker­tész, Pi­ros, a nagy­anyám.

      Ha­jas Ti­bor mű­vé­sze­te az iden­ti­tás­ke­re­sés szem­pont­já­ból épp­olyan kul­mi­ná­ci­ós pont ge­ne­rá­ci­ó­já­ban, mint az őt meg­elő­ző, a holokausztot túl­élő, meg­élő ge­ne­rá­ci­ó­ban a Ker­tész Im­réé. Kér­dé­sem, hogy mi­lyen esz­té­ti­kai kö­vet­kez­mé­nyek­kel – azo­nos­sá­gok­kal és kü­lönb­sé­gek­kel – jár e két, a ta­pasz­ta­lat mi­ként­jé­nek kü­lön­bö­ző­sé­gé­ből adó­dó­an el­té­rő szán­dék: egy­részt ma­gá­nak a tra­u­má­nak, más­részt az örö­kül ka­pott tra­u­má­nak az áb­rá­zol­ni aka­rá­sa. De ugyan­így ér­tel­me­zen­dő már a ki­in­du­ló­pont: mi szükség(ük) az áb­rá­zo­lás­ra, mi szükség(ük) az ön­tör­té­net-írás­ra.

      Bár­men­­nyi­re is sze­ret­ném, nem ál­tat­ha­tom ma­gam, hogy nem ön­ma­gam­ról vagy az apám­ról gon­dol­ko­dom, ami­kor a tra­u­mát örök­sé­gül ka­pó nem­ze­dék­ről gon­dol­ko­dom. Ha el­vet­ném a sze­mé­lyes­sé­get, meg­fosz­ta­nám ma­gam min­den­faj­ta jog­alap­tól ar­ra, hogy hoz­zá­szól­jak ezek­hez az éle­tek­hez, ame­lyek túl­zot­tan raj­tam hagy­ták nyo­mu­kat ah­hoz, hogy a ma­xi­má­lis tár­gyi­la­gos­ság hű­vös hang­ne­mé­re vált­has­sak.

      Apám any­ja holokauszttúlélő volt. (Ha­jas Ti­bor ap­ja mun­ka­szol­gá­la­tos­ként szin­tén túl­élő.) Nagy­ap­ja és két uno­ka­báty­ja pusz­tult el mun­ka­szol­gá­la­tos­ként. Két nagy­nén­jét el­in­dí­tot­ták ugyan a nyi­la­sok egy ha­lál­me­net­tel, de ők – cso­dá­val ha­tá­ros mó­don – meg tud­tak szök­ni. Nagy­ma­mám alig ti­zen­éves kis­lány volt, any­ja, a déd­anyám, el tud­ta búj­tat­ni a ne­kik ren­delt la­kás­ban. Sem a há­bo­rú előtt, sem azu­tán nem vol­tak val­lá­so­sak, a kár­pót­lá­si szer­ző­dé­se­kig a fel­tét­le­nül szük­sé­ge­se­ken túl nem be­szél­tek ’44-ről. Egy­sze­rű em­be­rek vol­tak. Nagy­ma­mám egész éle­tét ugyan­ab­ban a he­te­dik ke­rü­le­ti pes­ti bér­la­kás­ban él­te le, ahol az édes­any­ja ’44 te­lén el­rej­tet­te, s aho­vá még ta­vas­­szal, a get­tó­sí­tás­kor te­le­pí­tet­ték őket. A tör­té­ne­tet nagy­ma­mám­tól és nő­vé­ré­től tud­tam meg ka­masz­ko­rom vé­gén.

      Apám nem érez­te ma­gá­ra ér­vé­nyes tör­té­net­nek sem a holokausztot, sem zsi­dó­sá­gát, de nem zár­hat­ta el elő­le gon­dol­ko­dás­mód­ját: hu­szon­éves ko­rá­ig any­já­val élt, aki­nek vi­lág­kép­ét a pa­ra­no­ia, a rej­tőz­kö­dés, zsi­dó­sá­gá­nak el­tit­ko­lá­sa töl­töt­te ki, és aki még ’56-ot is ki­zá­ró­lag bű­nö­zők és ré­szeg su­han­cok ter­ror­cse­lek­mé­nye­ként be­szél­te el és be­szé­li el mind a mai na­pig.

      A há­bo­rú után szü­le­tet­tek el­ső ge­ne­rá­ci­ó­ja nem vé­gig­él­te és ta­pasz­ta­lat­ként rak­tá­roz­ta el a holokausztot, ha­nem le­pá­rolt es­­szen­ci­á­ját kap­ta örö­kül: szü­le­i­től iden­ti­tás he­lyett diszfunkcionális mű­sor­sot, sors­ta­lan­sá­got örö­költ. E ge­ne­rá­ció het­ve­nes évek­be­li fel­lé­pé­se egy­be­esett iden­ti­tás-ki­je­lö­lé­sük – prob­le­ma­ti­kus – pil­la­na­tá­val, ami, mint lát­ni fog­juk, szá­muk­ra erő­sen kor­lá­to­zott le­he­tő­sé­ge­ket mu­ta­tott föl a tisz­tá­zat­lan csa­lá­di örök­ség és a Ká­dár-kor­szak hall­ga­tás-po­li­ti­ká­já­nak ket­tős pré­sé­ben. Ez a prés iden­ti­tás-sé­ma­ként csu­pán a csen­det nyúj­tot­ta. A neoavantgárd en­nek meg­tö­ré­sét, az örök­ség át­for­má­lá­sát cé­loz­za, és ra­di­ká­lis vá­la­szo­kat ad ön­meg­ha­tá­ro­zás­ként – el­len­tét­ben az apám stra­té­gi­á­já­val, aki a csen­det vet­te át, mint sé­mát.

      Ter­mé­sze­te­sen nem gon­do­lom, hogy an­nak, aki a szá­zad el­ső fe­lé­ben zsi­dó csa­lád­ban szü­le­tett és nőtt föl, szük­ség­sze­rű­en traumatikussá vált az iden­ti­tá­sa, és on­nan­tól fog­va min­den tet­tét és vi­lág­lá­tá­sát csak­is az ha­tá­roz­ta meg. Ám a tra­u­má­tól va­ló füg­get­le­ne­dés irán­ti kész­ség is olyan el­ha­tá­ro­zá­sok, vá­lasz­tá­sok és aka­rat ered­mé­nye, ame­lyek vizs­gá­la­ta ter­mé­keny le­het azok meg­ér­té­sé­ben, akik er­re nem vol­tak ké­pe­sek, és, akár be­lát­ják, akár nem, a holokauszt ál­tal ütött seb vagy az el­hall­ga­tás­ból fa­ka­dó hi­ány lap­pan­gó örök­ség­ként vé­gig­kí­sér­te sor­su­kat, és dön­tő­en be­le­avat­ko­zott an­nak a sze­mély­nek a lét­re­jöt­té­be, aki­vé let­tek.

      Nem kel­lett zsi­dó­nak len­ni sem a Hor­thy­-kor­szak­ban, sem a Ká­dár-rend­szer­ben ah­hoz, hogy va­la­ki ide­gen­nek érez­ze ma­gát ben­ne. Ahogy nem kel­lett emig­ráns­nak sem len­ni ah­hoz, hogy va­la­ki ha­zát­lan le­gyen. A „sors­ta­lan­ság” va­ló­szí­nű­leg, leg­alább­is ha­zánk­ban, uni­ver­zá­li­sabb ál­la­pot, semminthogy egye­dül a holokauszt-traumához ren­del­jük. Mint­hogy azon­ban dol­go­za­tom­ban be­ha­tó­an sze­ret­nék fog­lal­koz­ni a neoavantgárd, azon be­lül is Ha­jas Ti­bor élet­mű­vé­nek a tra­u­mát érin­tő vo­nat­ko­zá­sa­i­val, és mint­hogy tör­té­ne­te­sen Ha­jas Ti­bor is zsi­dó szár­ma­zá­sú volt, aho­gyan az apám is az, a nürn­ber­gi tör­vé­nyek ér­tel­mé­ben pe­dig én ma­gam is „má­sod­fo­kú ke­ve­rék-zsi­dó” va­gyok, ezért eb­ből az irány­ból fo­gom meg­kö­ze­lí­te­ni a ha­zát­lan­ság, sors­ta­lan­ság és az avant­gárd mi­ben­lét­ét, az eb­ben va­ló meg­bé­ké­lés­re ki­dol­go­zott hét­köz­na­pi és ra­di­ká­lis stra­té­gi­ák né­me­lyi­két.

      Va­la­ki a sze­mem­re vet­he­ti, mi­nek csi­ná­lok ek­ko­ra ügyet Ha­jas Ti­bor zsi­dó szár­ma­zá­sá­ból („Zsi­dó származásu(n)k nem volt ti­tok, de kü­lö­nö­seb­ben gya­ko­ri té­ma sem otthon”²), hi­szen alig-alig ta­lál­ni a szár­ma­zás­ra di­rekt mó­don uta­ló nyo­mo­kat az élet­mű­ben. Csa­lád­já­ról lé­nye­gé­ben szót sem ejt, ne­vét meg­vál­toz­tat­ta. Fel­me­rül to­váb­bá, hogy eti­kus-e egy­ál­ta­lán va­la­ki élet­mű­vét azon ke­resz­tül vizs­gál­ni, amit lát­ha­tó­an ki akart tö­röl­ni be­lő­le? Há­rom vá­la­szom van er­re. Az el­ső, hogy a holokausztból sen­ki nem ma­radt ki, aki zsi­dó volt Ma­gyar­or­szá­gon ’38 és ’45 kö­zött. (Hoz­zá­ten­ném, hogy a holokausztból va­ló­já­ban sen­ki, akár zsi­dó, akár nem-zsi­dó volt, nem ma­radt ki. Sem ak­kor, sem az azt kö­ve­tő évek­ben, sem ma. Ez az em­lé­ke­zet­kö­zös­ség lé­nye­ge.) Má­so­dik vá­la­szom, hogy ép­pen a ki­mon­dás hi­á­nya az árul­ko­dó. Ha­jas zsi­dó­sá­ga lát­vá­nyo­san nincs ott. Szü­lei tör­té­ne­te, gyer­mek­ko­ra, le­tar­tóz­ta­tá­sa lát­vá­nyo­san nincs ott. Nem csak az el­mé­le­ti szö­ve­gek­ben, nem csak a ver­sek­ben, nem csak az Ungváry Ru­dolf­fal ké­szí­tett mély­in­ter­jú­ban. Se­hol. Nem prob­lé­ma­ként írom ezt. Nem szár­ma­zá­sa fog­lal­koz­tat, ha­nem az, hogy iden­ti­tá­sá­nak hi­á­nya/át­írá­sa mi­lyen ha­tás­sal volt mű­vé­sze­té­re. Har­ma­dik vá­la­szom és alap­té­zi­sem egy­ben, hogy mű­vé­sze­té­vel Ha­jas a sze­mé­lyes tra­u­ma­ke­ze­lés eu­ró­pai ha­gyo­má­nyá­nak foly­ta­tó­ja egy új ge­ne­rá­ció új­faj­ta iden­ti­tás­kér­dé­sei és meg­újult stra­té­gi­ai le­he­tő­sé­gei ál­tal, a Ká­dár-kor spe­ci­á­lis tör­té­ne­ti hely­ze­té­ben.

      Ha­jas Ti­bor ter­mé­sze­te­sen nem „zsi­dó­ként”, ha­nem avant­gárd mű­vész­ként adott re­le­váns vá­la­szo­kat ko­ra kér­dé­se­i­re. Zsi­dó szár­ma­zá­sa pusz­tán „hely­zet a totalitarizmusban”³, és sem­mi eset­re sem sze­ret­ném Ha­jas mű­vé­sze­tét zsi­dó mű­vé­szet­ként be­ál­lí­ta­ni. Ön­meg­ha­tá­ro­zá­sá­nak sza­bad­sá­ga vonz. Ez az ön­meg­ha­tá­ro­zás éppenhogy le­bont­ja szár­ma­zá­sát. Ő nem akar­ta, hogy zsi­dó­ként te­kint­se­nek rá. Ha nem vol­na zsi­dó szár­ma­zá­sú, iden­ti­tá­sa nyil­ván egé­szen más­képp me­rül­ne föl. Az apám sem zsi­dó. En­nek el­le­né­re má­so­dik ge­ne­rá­ci­ós holokauszttúlélő(k mind­ket­ten), és ez saj­nos nem dön­tés kér­dé­se. Va­gyis az er­ről va­ló vé­le­mény, a vi­sel­ke­dés­mód: igen. De va­la­ki­vé len­ni kell, s va­la­mit kez­de­ni kell a le­bon­tás hor­da­lé­ká­val is. És akár­ki akár­mit tesz, mond, gon­dol, apám fél csa­lád­ját ki­ir­tot­ták, és nincs em­ber, akin ez ne hagy­na nyo­mot. Akár­mi­lyen szár­ma­zá­sú.

      A dol­go­zat mot­tó­já­ul vá­lasz­tott Petri-idézet tö­mö­ren fog­lal­ja ös­­sze e dol­go­zat té­má­ját: lá­zad­hatsz ön­ma­gad meg­ha­tá­ro­zá­sá­ért, de lá­za­dá­sod sem a sa­já­tod – még­is, fe­le­lős­ség­gel kell vi­sel­tet­ned ér­te, mert nincs má­sod, mint ez a fe­le­lős­ség. Fe­le­lős­ség cse­lek­vé­se­kért, ame­lye­ket ta­lán te kö­vet­tél el, ta­lán nem, ta­lán te gon­dol­tál ki, ta­lán nem; cse­lek­vé­se­kért vagy egy éle­tért, ame­lyet el­ide­ge­ní­tet­tek tő­led. Ho­gyan ra­gad­ha­tod vis­­sza a fe­le­lős­sé­get, és mi­vel jár, ha nem te­szed.

     

 

Kö­zös ko­ruk gyer­me­ke, be­mu­ta­tás

 

ál­lan­dó bol­dog­ság! – iz­zó ak­vá­ri­um! / szár­ma­zá­som ho­má­lyos év­szak / ma­gam előtt is./ Név alat­ti csönd.⁴

 

A múlt ta­vas­­szal apám­mal be­ül­tünk ebé­del­ni a Wes­se­lé­nyi ut­ca va­la­me­lyik ol­csó, zsír­sza­gú ét­ter­mé­be. Sze­ret­te az ilyen he­lye­ket, a le­csót, a szó­dát, a fol­tos te­rí­tőt.

      Egy so­ro­zat­ter­ven gon­dol­ko­dom, mor­mog­ta, szé­gyen­lő­sen fel­né­zett, sze­mé­ben eny­he büsz­ke­ség. Óva­to­san nyel­tem, hall­gat­lak. Hogy ő az Ör­dög­ről fog mos­tan so­ro­za­tot ké­szí­te­ni, job­ban mond­va négy lány­ról. Ott kez­dő­dik, hogy va­cso­ráz­nak va­la­hol. Van egy ötö­dik ba­rát­nő­jük, ez len­ne a so­ro­zat cí­me is, az Ötö­dik, ne­ki is meg van te­rít­ve, de ő nincs ott, na, ez az ötö­dik, ez a lány lesz… ez len­ne ma­ga az ör­dög – mert a Go­nosz el­va­rá­zsol­ja a nő­ket, a nők pe­dig a fér­fit, így fej­ti ki ha­tá­sát az ör­dög, ma­gya­ráz­ta ne­kem egy­re in­kább be­le­me­le­ged­ve. A má­sik négy si­ke­re­it az Ör­dög se­gí­ti. Ku­dar­ca­ik az Ör­dög bün­te­té­se. Rán­gat­ja, ma­ni­pu­lál­ja őket, a lá­nyok pe­dig… nem tud­nak el­len­áll­ni, csá­bít­ja őket a si­ker, a fény, a csil­lo­gás.

      Ál­ta­lá­ban az ő mo­no­lóg­ja­it foly­tat­tuk pár­be­széd gya­nánt.

      Mert van­nak go­nosz em­be­rek, gengsz­te­rek, gaz­em­be­rek, foly­tat­ta most már meg­ál­lít­ha­tat­la­nul, akik ért­he­tet­len si­ke­re­ket ér­nek el, és me­rő rossz­in­du­lat­ból ke­reszt­be­tesz­nek a má­sik­nak, itt fel­so­rolt né­hány ne­vet, hogy ért­sem, kik azok, akik pél­dá­ul ne­ki tet­tek ke­reszt­be, és hogy ezek­nek a si­ke­re­it nem ma­gya­ráz­hat­ja más, mint egy ir­ra­ci­o­ná­lis ha­ta­lom, ő bár­hogy gon­dol­ko­dik, más­ra nem tud jut­ni, eze­ket nem le­het, egy­sze­rű­en nem le­het meg­ér­te­ni, és hogy én ne néz­zem őt hü­lyé­nek, ő nem va­la­mi val­lá­sos izé­ről be­szél, ő ezt meg­ta­pasz­tal­ta, ő min­dent lá­tott, min­dent meg­élt, amit csak em­ber lát­hat és meg­él­het.

      Biz­to­sí­tot­tam, hogy nem né­zem hü­lyé­nek.

      Ek­kor már nem en­gem fi­gyelt, ha­nem az asz­tal­ra vil­log­tat­ta a sze­mét, mint aki egy­szer­re tá­rul­ko­zik ki és ta­kar­gat va­la­mit, és ak­kor azt gon­dol­tam, a sa­ját éle­tét ta­kar­gat­ja előt­tem az apám a le­csó­ja fö­lött.

      Va­ló­szí­nű­leg va­la­ha volt leg­sze­mé­lye­sebb so­ro­zat­ter­vét fo­gal­maz­ta meg ne­kem, ami­nek tu­laj­don­kép­pen örül­nöm kel­lett vol­na, de meg­ré­misz­tett kö­vet­ke­ze­te­sen le­sze­gett fe­je, hogy nem néz a sze­mem­be, és hogy né­hány hé­ten be­lül már leg­alább ne­gyed­szer­re ke­rül­tünk ilyen hely­zet­be, hogy va­la­mi­lyen éte­lek fö­lött ő be­szél, én hall­ga­tok, és sem­mi meg­nyug­ta­tót, vi­gasz­ta­lót vagy biz­ta­tót nem va­gyok ké­pes ki­nyög­ni, ami­kor pe­dig ő épp ar­ra vár.

      Mint­ha mind a négy al­ka­lom­mal, a bi­zony­ta­lan­ság­ból fa­ka­dó­an egy­re nö­vek­vő hatá­ro­zott­ság­gal azt is­mer­né be, mi­köz­ben ke­nye­ré­vel a zsírt tun­kol­ja, men­­nyi­re ri­asz­tó­an ki­is­mer­he­tet­len­nek ér­zi a vi­lág je­len­sé­gei, em­be­rei, cse­le­ke­de­tei kö­zöt­ti ok­sá­gi kap­cso­la­to­kat, és hogy min­den két­ség­beesett, má­ni­ás kí­sér­le­te em­ber- és vi­lág­is­me­re­té­nek bi­zony­ga­tá­sá­ra, ame­lyek­nek éle­tem meg­elő­ző húsz évé­ben szem- és fül­ta­nú­ja, gyak­ran egye­dü­li cél­kö­zön­sé­ge vol­tam, hos­­szas mo­no­lóg­jai az em­be­ri ter­mé­szet­ről, hogy ez mind-mind csak ki­han­go­sí­tott bel­ső mo­no­lóg volt, azért be­szélt csak, hogy el­nyom­ja az ásí­tó hi­ányt, be­fed­je az űrt, el­tus­sol­ja, hogy nem ér­ti, mi tör­tént ve­le, nem ér­ti, mi­ért cse­lek­szik a má­sik em­ber úgy, ahogy, nem ér­ti, és fél et­től a nem-ér­tés­től, fél et­től az űr­től, hogy be­le­zu­han, ha nem be­szél, be­le­zu­han, ha nem hív­ja se­gít­sé­gül az ör­dö­göt, vagy an­nak el­len­pár­ját, az uni­ver­zá­lis jószerencsét, mint vég­ső vi­lág­ma­gya­rá­za­ti erőt; mint­ha szé­gye­ne mind­ezt be­is­mer­né, ér­ze­tét pe­dig épp azért akar­ná so­ro­zat­tá sze­lí­dí­te­ni s le­gi­ti­mál­ni egy­ben, hogy el­múl­jon ez a szé­gyen, s a szé­gyen fé­lel­me, ami ki tud­ja, mi­ó­ta kí­sér­tet­te – ez volt az egy­re erő­sö­dő ér­zé­sem.

      Sze­ren­csé­jé­re vagy sze­ren­csét­len­sé­gé­re olyan nagy kar­ri­ert fu­tott be, olyan si­ke­re­ket ért el, ame­lyek nem sze­re­pel­tek a Ká­dár-kor­szak le­he­tő­sé­gei kö­zött, s ezért ezek­re a rend­szer, amely­ben éle­te el­ső har­minc­öt évét le­él­te, nem kí­nál­ha­tott (hi­va­ta­los) ma­gya­rá­za­tot. Őt pe­dig út­köz­ben nem a ve­le meg­tör­tén­tek meg­ér­té­se ér­de­kel­te, ért­he­tő okok­ból. Dol­go­zott.

      Azt gon­dol­tam, az apám éle­te le­élé­sé­re, nem pe­dig az ala­kí­tá­sá­ra szer­ző­dött, s szé­gyel­li, hogy nincs mit ad­nia ne­kem e ku­sza ta­pasz­ta­la­to­kon kí­vül, de ezt nem mond­hat­tam ki han­go­san.

      Ha­jas és Ker­tész, mint ké­sőbb lát­ni fog­juk, apám­ban ko­ruk gyer­me­két is­mer­ték vol­na föl.

 

Mind­ez, ami­ről itt ír­tam, az apám­nak sem­mi­lyen hát­rányt nem je­len­tett egé­szen ad­dig, amíg – már idő­seb­ben, éle­te tör­té­ne­tén gon­dol­kod­va – óha­tat­la­nul be­lé nem üt­kö­zött a sor­sa he­lyén tá­ton­gó sem­mi­be.

      Sor­son az el­be­szé­lés­sé ren­dez­he­tő élet le­he­tő­sé­gét ér­tem.

      A holokauszt el­ső lé­pés­ként „fa­ji ala­pon” ki­zár­ta tár­sa­dal­má­ból cél­pont­ja­it. Olyan­ná tet­te őket, ami­lyen­nek lát­tat­ni akar­ta: ha­zát­lan­ná. A get­tó­sí­tott, de­por­tált és le­gyil­kolt zsi­dók, ci­gá­nyok, ho­mo­sze­xu­á­li­sok és el­me­há­bo­ro­dot­tak nem vol­tak töb­bé ma­gya­rok,
né­me­tek, fran­ci­ák, szer­bek, ro­má­nok, ola­szok stb. stb.; mind múlt­juk, mind jö­vő­jük sem­mis­nek bé­lyeg­ző­dött; en­nek be­te­tő­zé­se volt le­mé­szár­lá­suk. Ezt a tra­u­mát az em­ber to­vább­ad­ja gyer­me­ké­nek ak­kor is, ha a köz­vet­len vész el­múlt már; vi­sel­ke­dé­sé­vel, men­ta­li­tá­sá­val, vi­lág­lá­tá­sá­val.

      Aki ha­zát­lan­sá­gá­ban múlt­já­tól fosz­tott, nem­csak iden­ti­tá­sá­ban ma­rad ide­gen, mert más­nak gon­dol­ta ma­gát, mint aki­vé kö­zös­sé­ge ké­sőbb tet­te, de éle­té­ben is – el­ide­ge­ne­dik tő­le, mint aján­dék­ba ka­pott, s most vis­­sza­igé­nyelt kegy­től. A ha­zát­lan­ság ágyaz meg a sors­ta­lan­ság­nak, ahogy a kö­zös­ség tör­vé­nyei és ma­ga­tar­tá­sa az egyé­ni élet le­he­tő­sé­ge­i­nek.

      A sors­ta­lan ál­la­pot nem­csak a sa­ját, de a kö­zös­ség kö­zös tör­té­ne­té­től, a tör­té­ne­lem­től is el­vág­ja az em­bert. Egy­részt mert a kö­zös­ség ki­zár­ta őt a sa­ját tör­té­ne­té­ből az­zal, hogy ön­ma­gá­tól ide­gen­nek de­fi­ni­ál­ta (eh­hez még az éle­té­re sem kell fel­tét­le­nül tör­nie), de épp­így azért is, mert el­vág­ta a ké­sőb­bi be­csat­la­ko­zás – fel­leng­ző­sen: a nem­zet­tu­dat sze­mé­lyes meg­erő­sí­té­se – le­he­tő­sé­gé­től; ugyan­is sors­ta­lan­ként nincs mit kap­csol­ni a kö­zös­höz. Így vált jár­ha­tat­lan út­tá nem­csak a szü­lők­től örö­költ szár­ma­zás, de a kö­zös­sé­gi iden­ti­tás is.

      A ma­gyar és egye­te­mes tör­té­ne­lem­ben pél­dát­lan az a sors­fosz­tás, amit az elő­ző szá­zad két to­ta­li­ta­riz­mu­sa vég­hez­vitt. Csa­lá­dok ez­rei kap­tak vé­gig­mond­ha­tat­lan tör­té­ne­te­ket és el­be­szél­he­tet­len em­lé­ke­ket, szét­tört éle­tű apá­kat, anyá­kat a nya­kuk­ba tár­sa­dal­muk­tól. A ré­gi rend föl­for­dult; az utó­dok fel­ada­tá­vá vált, hogy vé­gig­me­sél­jék, amit szü­le­ik sok­szor csak rej­te­get­ni vol­tak ké­pe­sek, ám ös­­sze­fog­lal­ni, sors­sá ren­dez­ni, az utó­dok szá­má­ra tör­té­net­té ren­dez­ve to­vább­ad­ni – nem. Így az utó­dok el­vi­leg a ma­guk te­rem­tet­te el­be­szé­lés­be kény­sze­rül­nek be­csa­tol­ni iden­ti­tá­su­kat ahe­lyett, hogy leg­alább­is az el­be­szé­lést örö­kül kap­nák, hogy a csa­lá­di jog­foly­to­nos­ság ter­mé­sze­tes fel­ha­tal­ma­zá­sá­val él­ve pusz­tán to­vább­ír­ják azt sa­ját dön­té­se­ik, ké­nyük-ked­vük sze­rint.

      Az én csa­lá­dom ge­ne­rá­ci­ók óta ha­lo­gat­ja ezt a fel­ada­tot, és nem gon­do­lom, hogy egye­dül len­nénk. A múlt jó­té­kony gyógy­ír, az eny­hü­lő, el­ve­i­ben ön­ma­gát to­le­rán­sabb­nak föl­tün­te­tő tár­sa­da­lom pe­dig ko­ráb­ban is­me­ret­len stra­té­gi­á­kat en­ged szó­hoz jut­ni. Nem a le­ke­re­kí­tett tör­té­net, ha­nem a tör­té­net­mon­dás szán­dé­ká­nak meg­lé­te a lé­nye­ges. Ril­két parafrazálva, el­ren­dez­zük, szét­esik, új­ra­ren­dez­zük – még ha szét­esünk mi is.

 

 

A né­ma tar­to­mány­ban

 

„Mit ne­ve­zek sors­nak? Min­den­eset­re a tra­gé­dia le­he­tő­sé­gét. (…) Lé­nye­ges, hogy de­ter­mi­ná­ci­ónk min­dig
el­len­tét­ben áll­jon ter­mé­sze­tes fel­fo­gá­sunk­kal, haj­lan­dó­sá­ga­ink­kal, így áll elő vegy­tisz­ta ál­la­pot­ban
a sorstalanság.”⁵

„S nem mond­ha­tom, a múlt ugyan­csak / de­ren­gő, me­zí­te­len űr, / ahol va­la­mi gyen­ge pus­mo­gás / az imént halt el.”⁶

 

Holokauszttúlélők gyak­ran szá­mol­nak be ta­pasz­ta­lat­ról, amit az identitás-visszaszerzés igé­nyé­nek ne­vez­nek (szin­te mind­an­­nyi­an). „Az ül­döz­te­tés meg­ta­pasz­ta­lá­sa alap­já­ban vé­ve a leg­na­gyobb ma­gány meg­ta­pasz­ta­lá­sa volt. Meg­vál­tás­ra vá­gyom, meg­vál­tás­ra ak­ko­ri és még min­dig tar­tó el­ha­gya­tott­sá­gom­tól”, mert „(…) még min­dig és min­den­nap új­ra egye­dül ta­lá­lom magam.”⁷ Ker­tész­nél ugyan­ez: „Az em­ber pél­dá­ul egy­szer­re kí­sér­tet­sze­rű­nek ér­zi a kör­nye­ző vi­lá­got, ho­lott ő ma­ga vá­lik va­lót­lan­ná, kí­sér­tet­sze­rű­vé. Vagy meg­for­dít­va: egy­szer­re ide­gen lény­ként ér­zé­ke­li ön­ma­gát, ho­lott csu­pán az el­ide­ge­ní­tő kül­vi­lág­gal azonosul”⁸ és „Az én or­szá­gom a szám­űze­tés.” ⁹

      Ez az el­ide­ge­ní­tő kül­vi­lág, a vé­get nem érő ma­gány ér­ze­té­nek bi­ro­dal­ma az, ahol a tra­u­ma rej­tő­zik. A tár­sa­da­lom sem ké­pes mit kez­de­ni azok­kal a kí­sér­tet­sze­rű­en jár­ká­ló lé­nyek­kel, akik meg­tér­tek a kon­cent­rá­ci­ós- és meg­sem­mi­sí­tő tá­bo­rok, a mun­ka­szol­gá­lat vagy a front el­kép­zel­he­tet­len va­ló­sá­gá­ból, s tár­sa­dal­muk nem több szá­muk­ra, mint fan­taz­ma­gó­ria.

      Ker­tész, Améry és szá­mos mű­vész­tár­suk élet­mű­ve mint­ha körbe-körbejárna, a tra­u­ma föl­ol­dá­sá­ra tett újabb és újabb kí­sér­le­tek­ként, az el­vesz­tett én vis­­sza­szer­zé­sé­re irá­nyul­va. Eltérő mó­do­kon, de mindőjük meg­ne­vez­ni pró­bál­ja a bot­rányt, számbavenni, mi tör­tént ve­lük Ausch­witz­ban, Dachauban, Buchenwaldban, Bergen-Belsenben, Szer­bi­á­ban stb. Ne­vet és sza­va­kat taláni, hogy – tör­té­net­ként – ért­he­tőbb, át­lát­ha­tóbb, és leg­fő­képp bir­to­kol­ha­tóbb le­gyen.

      Élet­mű­vük vá­lik sze­mé­lyes te­rá­pi­á­juk­ká: „Mint­ha a mű­vé­szi ma­ga­tar­tás mó­do­za­tai re­á­lis ma­ga­tar­tás­for­má­kat akar­ná­nak be­gya­ko­rol­tat­ni, hogy a meg­cson­kí­tott élet­nek se­gít­se­nek majd, hogy át­te­lel­hes­sen a be­kö­szön­tő jégkorszakban.”¹⁰ Améry, Ker­tész és mások zsi­dó­sá­ga a holokausztban gyö­ke­re­dzik, az tet­te őket zsi­dó­vá. Val­lást nem gya­ko­rol­tak sem előt­te, sem utá­na, hé­be­rül nem be­szél­tek, Iz­ra­el­ben nem él­tek so­ha­sem. Ki­ra­ga­dott pél­dák ők a tör­té­ne­lem át­te­kint­he­tet­len em­ber­hal­ma­zá­ból, és pusz­tán azért idé­zem őket, mert – sze­ren­csé­jük­re? sze­ren­csét­len­sé­gük­re? – a fo­gal­mi gon­dol­ko­dás olyan ma­gas­la­tán áll­tak, hogy ké­pe­sek vol­tak meg­fo­gal­maz­ni azt, ami szá­zez­rek­ben lap­pan­gott a negy­ve­nes-öt­ve­nes évek­ben, és mert volt ere­jük, tü­rel­mük ar­ra ten­ni föl éle­tü­ket, hogy ra­di­ká­li­san vé­gig­gon­dol­ják új­ra meg új­ra, mi az, ami meg­esett ve­lük.

      A be­kö­szön­tő jég­kor­szak hal­la­ni sem akart tra­u­má­ról, nem te­rem­tett hoz­zá nyel­vet, esz­közt. „A há­bo­rú után, az át­me­net rö­vid ide­jét kö­ve­tő­en, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom Ma­gyar­or­szá­gon zsi­dó­el­le­nes volt, még ha a po­li­ti­kai elit­ben, a ha­tal­mi és el­nyo­mó ap­pa­rá­tus­ban vol­tak zsi­dók is, ve­ze­tő sze­rep­ben vagy nagy szám­ban akár. A ha­ta­lom és a hi­va­ta­los ide­o­ló­gia nem fo­gad­ta el a zsi­dó lé­tet. (…) A Ho­lo­ca­ust tra­u­má­já­nak föl­dol­go­zá­sát be­te­rel­te az an­ti­fa­sisz­ta szer­ve­zet egy­ol­da­lú­an po­li­ti­kai kereteibe.”¹¹ A pak­tu­mot sem a rend­szer, sem a tár­sa­da­lom nem rúg­ta föl. Még szo­mo­rúbb ada­lék, hogy a tár­sa­da­lom na­gyob­bik ré­szé­nek a bűn­te­len­ség tu­da­ta és a csönd: meg­vál­tás volt.

      A hall­ga­tás olyan fül­si­ke­tí­tő volt, hogy egye­sek – mint pél­dá­ul a nagy­ma­mám – fe­jé­ben az is meg­for­dult, ’44 ta­lán tény­leg nem volt más, mint láz­álom.

 

 

A holokauszt mint örök­ség – a má­so­dik ge­ne­rá­ci­ós túl­élők

     

Azok a csa­lá­dok, ame­lyek eb­ben a ta­bu­ban kény­sze­rül­tek él­ni, ma­guk közt sem igen be­szél­tek a holokausztról. Sze­mé­lyes dön­té­sük volt ez, va­ló­szí­nű­leg túl­élé­sük zá­lo­ga. Iden­ti­tást, amen­­nyi­ben nem ta­lál­ták meg he­lyü­ket a kö­zös hall­ga­tás­ban olyan ered­mé­nye­sen, mint Pi­ros, vagy nem jár­ták vé­gig kö­vet­ke­ze­te­sen a ma­guk út­ját, mint Ker­tész, nem kap­tak ál­ta­la. A holokauszt év­ti­ze­de­ken át ese­mény volt ahe­lyett, hogy tör­té­net­té vált vol­na. Nagymamámék is fan­tom­iden­ti­tás­sal él­ték le éle­tü­ket, pró­bál­va fe­led­ni azt, ami­ről an­­nyit leg­alább­is fel­is­mer­tek, hogy a rend­szer el­vár­ja tő­lük, hogy el­fe­led­jék. Zsi­dó­sá­guk­ra ta­kar­gat­ni va­ló szé­gyen­ként te­kin­tet­tek. El­fe­led­het­ték ugyan múlt­ju­kat, de az nem szűnt meg meg­ha­tá­roz­ni őket – ha más­ként nem, hát hi­ány­ként. (Az apám so­ha­sem mond­ta ki, hogy zsi­dó len­ne. Min­dig csak kö­hin­tett egyet, ha a té­ma szó­ba ke­rült.)

      A tár­sa­da­lom el­fe­led­te ugyan, hogy mit tett, de an­ti­sze­mi­tá­nak len­ni nem fe­lej­tett el. Ezt az an­ti­sze­mi­tiz­must erő­sen táp­lál­ta a szá­mon­ké­rés­től va­ló fé­le­lem, így nem vé­let­len, hogy a ma­gyar köz­tu­dat­ban ös­­sze­kap­cso­ló­dott az ÁVO, az ÁVH a zsi­dó­ság­gal – hogy most ak­kor ők áll­nak bos­­szút. A zsi­dó­el­le­nes köz­han­gu­lat nyil­ván csil­la­pult. De a ref­le­xek meg­ma­rad­tak. És eze­ket a ref­le­xe­ket nem le­he­tett el­zár­ni a fan­tom­iden­ti­tá­sú szü­lők gyer­me­kei elől.

      Szá­mos haj­me­resz­tő tör­té­net szól ar­ról, ho­gyan ju­tot­tak a má­so­dik ge­ne­rá­ci­ó­sok szü­le­ik rej­te­ge­tett zsi­dó szár­ma­zá­sá­nak tud­tá­ra. Ná­das Pé­ter ír­ja, hogy va­la­me­lyik nap az is­ko­lá­ból ha­za­tér­ve az­zal a lel­kes mon­dat­tal kö­szön­töt­te édes­any­ját, hogy ő gyű­lö­li a zsi­dó­kat. Az any­ja meg­kér­dez­te, mi­ért gyű­lö­li. Azért, mert meg­fe­szí­tet­ték az Urun­kat, Jé­zus Krisz­tust. Az any­ja a tü­kör­höz ve­zet­te, és csen­de­sen így szólt: „Ak­kor néz­zed meg jól, ott van egy zsi­dó ne­ked, gyű­löl­he­ted, nyugodtan.”¹² Apám is ijesz­tő mó­don szem­be­sült szár­ma­zá­sá­val. Hat-hét éves ko­rá­ban az any­ja ki­küld­te a Nép­li­get­be ját­sza­ni. Épp egy új­don­sült is­me­rő­sé­vel épí­tett ho­mok­vá­rat, ami­kor hir­te­len ott ter­mett en­nek az új is­me­rős­nek az any­ja, majd hisz­té­ri­ku­san el­rán­gat­ta gyer­me­két, mi­köz­ben üvöl­töz­ve ki­ok­tat­ta, hogy so­ha töb­bé ne játs­­szon zsi­dók­kal. Apám ha­za­ment, rá­kér­de­zett, mi az, hogy zsi­dó. Nagy­ma­mám za­va­rá­ban nem tud­ta, mit mond­jon.

      Nem gon­dol­hat­juk-e, hogy ezek az él­mé­nyek, szem­be­sü­lé­sek al­kot­ják a pa­ra­no­ia táp­ta­la­ját: hogy az at­tól va­ló fé­le­lem, hogy ez a misz­ti­kus va­la­mi, ez a zsi­dó­ság – ami­ről sen­ki sem be­szél, még­is bűn len­gi kö­rül, mint az ágy­ba vi­ze­lést – egyszercsak ki­tör, és ál-bir­tok­ló­ja, a gyer­mek el­len tá­mad?

      Nem­csak György Pé­ter, de az apám, és vé­le­mé­nyem sze­rint Ha­jas Ti­bor éle­té­nek is ko­moly prob­lé­má­ja le­he­tett, hogy „má­so­dik ge­ne­rá­ci­ós holokauszttúlélőként” ho­vá kös­sék iden­ti­tá­su­kat. Mert rend­ben le­het az, hogy az em­ber sa­ját sor­sá­nak ala­kí­tó­ja. De az apám ép­pen­ség­gel ott­hon­ról azt a kí­nos örök­sé­get kap­ta, hogy ez a sors a sem­mi­ben gyö­ke­re­dzik, nincs ere­de­te, kö­vet­ke­zés­képp nem sta­bil, és bár­mi­kor bár­ki el­ve­he­ti tő­le. Ak­kor meg mi­ből épül­jön és mi­nek. Így nem­csak a meg­tör­tént ros­­szat, de a si­kert sem volt ké­pes sors­sá ren­dez­ni. A si­ker – ahogy a ku­darc is – „jött”, „tör­tént”. Nem az in­tel­lek­tu­á­lis tel­je­sít­mény vagy a tu­da­tos­ság hi­á­nya sze­mély­te­le­ní­tet­te el a múlt­ját. Ha az em­ber nincs a kö­zös­sé­gi vagy a csa­lá­di múlt ál­lan­dó je­len­né té­te­lé­re, je­len­va­ló­ként meg­élé­sé­re tre­ní­roz­va, nincs ho­vá be­köt­nie sa­ját tör­té­ne­tét. Sa­ját múlt­ja épp­olyan meg­kö­vült és időt­len tömb ma­rad, mint a lé­tét meg­elő­ző, szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tet­len, sze­ren­csés ko­rok­ban ál­lan­dó­an meg­újí­tott, apám ese­té­ben azon­ban né­má­vá lett tra­dí­ció.

 

 

Át- meg át­há­lóz­za

 

Ha­jas­nak vagy az apám­nak nem volt el­sőd­le­ges ta­pasz­ta­la­ta a holokauszt. A tra­u­ma meg­ta­lá­lá­sa és fel­dol­go­zá­sa ezért, vé­le­mé­nyem sze­rint, nem is tör­tén­he­tett pri­vát szin­ten. Igaz­sá­got akar­tak, ön­ma­gu­kat akar­ták, a vi­lá­got akar­ták, „hogy az em­ber föl­szá­mol­has­sa az el­kü­lö­nült­sé­gét a léttől”.¹³ A Ká­dár-kor­szak em­ber­sé­ges hu­ma­niz­must hir­de­tett, tisz­ta la­pot. Azok­nak az em­be­rek­nek a fi­ai-lá­nyai, akik a fan­tom­iden­ti­tás­ból, amely­be szü­le­i­ket a rend­szer kényszerítette, kö­ve­tel­ték ezt a tisz­ta la­pot.

      A mű­vész ön­ma­ga mí­to­szát éli ak­kor, ha élet és mű­vé­szet nem vá­lik szét. Ez két egy­más­sal el­len­té­tes, ké­sőbb ös­­sze­fo­lyó mód­szert ta­kar. A sze­mé­lyes­ség, a je­len­lét ma­xi­má­lis vá­gya áll az egyik ol­da­lon, mint én-vis­­sza­szer­zés. Az az­zal ép­pen el­len­té­tes kész­te­tés a má­si­kon: amen­­nyi­ben sze­mer­nyi sze­mé­lyes­ség­re, pri­vát élet­re sincs le­he­tő­sé­ge az em­ber­nek – be­sú­gók­kal te­li dik­ta­tú­rá­ban élünk, ha va­la­ki, hát Ha­jas jól tud­ta, mit je­lent ez –, ak­kor épp­így nyúl­hat a pa­ró­dia esz­kö­zé­hez, a sze­rep­já­ték­hoz. Ha bár­ki le­he­tek, ki tilt­ja meg, hogy sok le­gyek, ne csak egy? Ha­jas mű­vé­sze­tét két nagy mí­tosz ha­tá­roz­za meg. Az el­ső kor­szak fő­alak­ja Narcissus, a má­so­di­ké a Gó­lem. Ezek­kel ké­sőbb fog­lal­ko­zunk.

      A tu­laj­don­sá­gok nél­kü­li, rög­zí­tet­len sze­mé­lyi­ség a vég­te­len­sé­gig for­máz­ha­tó; ez a ru­gal­mas iden­ti­tás nem cso­da, hogy von­zó al­ter­na­tí­va volt Ha­jas szá­má­ra. Ek­képp az én-vis­­sza­szer­zés a politikai-társadalmi-művészi ér­te­lem­ben vett „én”-en, az eg­zisz­ten­ci­á­lis „egó”-n va­ló túl­lé­pést cé­loz­za. „A kép­nek az a cí­me, hogy Ki­ol­tás. Ez olyas­faj­ta ego­cent­riz­mus, amely az ego fel­szá­mo­lá­sá­ra irá­nyul”, to­váb­bá „(…) meg­győ­ző­dé­sem, hogy ha sa­ját ma­gam­ról he­lyes az el­kép­ze­lé­sem, ak­kor egy idő után ez az én nem fog már lé­nye­ge­sen kü­lön­böz­ni a többitől.”¹⁴

      Ma­xi­má­lis je­len­va­ló­ság és tö­ké­le­tes fel­ol­dó­dás. Mi ez, ha nem az ön­meg­ha­tá­ro­zás­ért ví­vott harc – nyil­vá­nos­ság elé tár­va? És nem itt rej­lik-e az a mo­tí­vum, amely­ben ös­­sze­kap­cso­ló­dik a poszt-holokauszt tár­sa­dal­má­nak, a túl­élők­nek a leg­fon­to­sabb sze­mé­lyes fel­ada­ta és az avant­gárd lé­nye­gé­ben rej­lő, a sze­mé­lyes­sé­get cél­zó jel­leg – ne­ve­ze­te­sen: a sze­mé­lyes­ség vis­­sza­nye­ré­sé­nek, a je­len­lét­nek a prob­le­ma­ti­ká­ja?

      Ker­tész ál­lít­ja, hogy egész éle­tét úgy él­te le, minthogy­ha min­dig is, le­ve­he­tet­le­nül raj­ta vol­na a sár­ga csil­lag. Élet­mű­ve ezt pró­bál­ja rend­sze­rez­ni, meg­ér­te­ni, ad absurdum el­fo­gad­ni, hogy az el­fo­ga­dás ál­tal el­vi­sel­he­tő­vé sze­lí­dül­jön az, ami, úgy tű­nik, meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan. Ha­jas Ti­bor élet­mű­ve a for­dí­tott utat jár­ja be, cél­ja a csil­lag sem­le­ge­sí­té­se – akár az­ál­tal, hogy ma­gá­ra te­to­vál­tat mel­lé min­den­faj­ta jel­ké­pet a vö­rös csil­lag­tól kezd­ve a ho­rog­ke­resz­tig, akár az­ál­tal, hogy ap­ró ca­fa­tok­ra szag­gat­ja a sár­gát. Adott­sá­ga­i­val nem él­ni, ha­nem ját­sza­ni kezd.

 

 

Sors­át­ru­há­zás és An­ti­go­né – a fe­le­lős­ség prob­lé­má­ja

 

„A vé­de­ke­zés két­fé­le mó­do­za­ta: át­vál­to­zunk a de­ter­mi­ná­ci­ónk­ká (Kaf­ka száz­lá­bú­ja), mond­hat­ni ön­szán­tunk­ból, és de­ter­mi­ná­ci­ón­kat így ön­nön sor­sunk­ká pró­bál­juk át­ha­son­lí­ta­ni; vagy fel­lá­za­dunk el­le­ne, és így vá­lunk de­ter­mi­ná­ci­ónk ál­do­za­tá­vá. Egyik sem iga­zi meg­ol­dás te­hát: ugyan­is mind­két eset­ben va­ló­ság­nak kény­sze­rü­lünk fel­fog­ni de­ter­mi­ná­ci­ón­kat (egy me­rő­ben kül­sőd­le­ges ön­kényt, ame­lyet mint­egy ter­mé­szet­ként kell el­fo­gad­nunk, tud­va mind­amel­lett, hogy el­mé­le­ti­leg em­be­ri ha­tal­munk­nak alá­ren­delt, s hogy mégsincs ha­tal­munk­ban vál­toz­tat­ni raj­ta), míg a de­ter­mi­ná­ló erő, ez a kép­te­len ha­ta­lom egy­fé­le­kép­pen di­a­dal­mas­ko­dik raj­tunk: ne­vet ta­lál szá­munk­ra, mely nem a mi ne­vünk, és tár­gyá­vá tesz, ho­lott egyéb­re születtünk.”¹⁵

 

A Ká­dár-rend­szer alap­ja volt, hogy ’44-ért nem ter­hel sen­kit fe­le­lős­ség a nyi­la­so­kon, ná­ci­kon kí­vül. (’56-ért pe­dig – egy­azon min­tá­ra – a (hor­thysta) el­len­for­ra­dal­már­okon kí­vül. Más kér­dés, hogy – leg­alább­is a hat­va­nas évek­ben – min­den­ki po­ten­ci­á­lis [hor­thysta] el­len­for­ra­dal­már­nak szá­mí­tott. Itt csak az ér­ve­lés volt át­há­rí­tó, a gya­kor­lat ke­vés­bé.) Ha ’44-et el le­het fe­led­ni, te­hát ha mű­kö­dik a szo­ci­a­lis­ta hu­ma­niz­mus jö­vő­ké­pe és a komp­ro­mis­­szum, ak­kor a je­le­nért sem ter­hel fe­le­lős­ség sen­kit. Az ál­lam, a nagy test­vér gon­dos­ko­dik min­den­ki­ről.

      Ez a „ve­lünk” a po­li­ti­kai fe­le­lős­ség – de­mok­rá­ci­á­ban evi­dens – ál­lam­pol­gá­ri jo­gá­tól foszt­ja meg a kö­zös­ség tag­ja­it. Majd a ve­ze­tők el­in­té­zik. Te csak tedd a dol­god. Ter­mé­sze­te­sen bár­mi le­het be­lő­led, és baj sem ér­het, ha együtt­mű­ködsz. Még ha együtt­mű­kö­dé­sed ese­té­ben ne­künk adod a fe­le­lős­sé­ged, s egy­ben át is ru­há­zod ránk a nyil­vá­nos­ság jo­gát. Ag­gó­dá­so­dat vesd az „em­be­ri­ség ügyé­re”, hagyd a kö­zös­sé­gét, ar­ról mi majd gon­dos­ko­dunk. És csak sem­mi konk­ré­tum.

      Ez ered­mé­nyes stra­té­gia le­he­tett az úgy­mond el­ső­ge­ne­rá­ci­ó­sok szá­má­ra, mert ők így va­ló­ban el­nyer­ték a tisz­ta la­pot. Fe­le­lős em­be­rek­ként dön­töt­tek, adás­vé­te­li szer­ző­dést bo­nyo­lí­tot­tak le. Nem úgy a má­sod­ge­ne­rá­ci­ó­sok. Ők örö­kül kap­ták azt, ami az elő­ző ge­ne­rá­ci­ó­nak a szer­ző­dés ér­tel­mé­ben el­nyert meg­vál­tás le­he­tett. Úgy gon­do­lom, az al­ku is­me­re­té­nek hi­á­nyá­ban le­he­tet­len ez az élet­stra­té­gia. Ne­kik már nincs mi­től meg­sza­ba­dul­ni. Nincs adás­vé­tel, csak kény­szer – a tény­le­ges dön­tés le­he­tő­sé­gé­nek hi­á­nyá­ban il­lu­zó­ri­kus az iden­ti­tás­vá­lasz­tás le­he­tő­sé­ge. Ker­tész Im­ré­nek meg­van a le­he­tő­sé­ge ar­ra, hogy ra­gasz­kod­jon tör­té­ne­té­hez. A má­so­dik ge­ne­rá­ci­ó­nak el­len­ben ott van a ma­ga tra­u­má­ja, ame­lyet nem tud­ja, mi­ért ka­pott, és ott van zsi­dó­sá­ga, mely­ről nem be­szél sen­ki, vagy ha be­szél, csak a leg­bű­nö­sebb gon­do­la­tok­nak ki­já­ró un­dor­ral. Így az nem ké­pez­he­ti iden­ti­tá­sát, és sem vál­lal­ni nem tud­ja, sem el­uta­sí­ta­ni.

      Idé­zem Ha­jas egy ver­sét.

 

      (…) kint rá­adá­sul

      meg­reb­ben­nek az ágak, su­sog a ha­mu,

      amit a fü­lem ki­ta­lált,

      így, haj­szál­sze­rű­en élek, szin­te véd­ve,

      istenbizony.

 

Egy ko­ráb­bi vál­to­zat­ban:

 

      (…) haj­szál­sze­rű­en élek, szin­te véd­ve,

      sem­mi sem fe­nye­get.

      Zsi­dó va­gyok.

      Sem­mi sem fenyeget.¹⁶

 

Haj­szál­sze­rű, bi­zony­ta­lan, de még­is: szin­te vé­dett. Sors­ta­lan zsi­dó­ként, amit az­tán ki­húz a vers­ből. Nem le­het sem tény­le­ges, sem katasztrófazsidó, mint Améry vagy Ker­tész, ne­kem ezt je­len­ti ez a meg­fo­gal­ma­zás. A ki­hú­zás pe­dig azt, hogy ma­rad ez az el­vi­sel­he­tet­len vé­dett­ség, ami zsi­dó­ság is és nem is, tét­je, sú­lya en­nél­fog­va nincs, még­is bár­mi­kor el­sza­kad­hat, nem jó sem­mi­re, lát­szat­meg­ol­dás. Az apám eb­ben a súly­ta­lan, ki­hú­zott zsi­dó­sá­gú, fe­le­lős­ség­men­tes, ám haj­szál­nyi biz­ton­sá­gú iden­ti­tás­ban él­te vé­gig az éle­tét, bíz­va ab­ban, hogy a jó­sze­ren­cse se­gít ne­ki, hogy a fo­nál ne sza­kad­jon el, a ki­hú­zott rész­let­re pe­dig ne de­rül­jön fény. Ven­dég volt, bíz­va az is­me­ret­len há­zi­gaz­dák jó­in­du­la­tá­ban, és most itt áll, esz­köz­te­le­nül az ön­meg­ha­tá­ro­zás­ra, ke­nye­ret már­to­gat a le­csó­já­ba, és az ör­dög­ről akar so­ro­za­tot csi­nál­ni, job­ban mond­va a jó­sze­ren­cse-iden­ti­tás­ról.

      A Ká­dár-rend­szer lo­gi­ká­ja el­vá­laszt­ja a sze­mé­lyes­sé­get a fe­le­lős­ség­től, mi­kor a fe­le­lős­ség le­het­sé­ges te­rü­le­tét az „em­be­ri­ség üd­vé­ben” és azon túl je­lö­li ki.

      Fe­le­lős­ség­vál­la­lás nél­kül nem hoz­ha­tó tény­le­ges súl­­lyal bí­ró dön­tés. A gö­rög drá­mák­ból ránk ha­gyo­má­nyo­zott gon­dol­ko­dás­mód alap­ján a tra­gi­kum ké­pes­sé­gé­vel csak­is az ren­del­kez­het, aki dön­té­se­i­ért ön­ma­gá­val fe­lel. Ezek a lé­nyün­ket, ön­meg­ha­tá­ro­zá­sun­kat il­le­tő vá­lasz­tá­sok ru­ház­nak föl min­ket sors­sal, s tesz­nek egy­ben kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó, fe­le­lős­ség­re von­ha­tó, cse­lek­vő alan­­nyá.

 

 

Performatív mű­vé­sze­tek

 

„Men­nél ke­vés­bé tu­dod meg­él­ni a va­lót – ho­lott min­den­képp ke­resz­tül kell men­ned raj­ta –, an­nál in­kább
éled meg va­la­mi­lyen mű­faj­ban, je­lek­ben, mond­ha­tom: művészetben.”¹⁷

 

A performance olyan mes­ter­sé­ges kö­ze­get hoz lét­re, amely­ben a „dol­gok­nak sú­lya lesz”, amely konk­rét ha­tá­sok­kal ké­pes ope­rál­ni, és mo­del­lez­ni tud­ja a vá­gyott, ide­á­lis ál­la­po­tot. Azok­ban a pil­la­na­tok­ban, ami­kor Ha­jas Ti­bor ar­cá­ról éget­te le a bőrt, azt érez­te, van sú­lya an­nak, amit csi­nál, hogy ő ma­ga is, a kö­zös­ség is lé­te­zik – nem il­lú­zió töb­bé, van, cse­lek­szik, és cse­le­ke­de­te az övé.

      Idé­zem György Pé­ter Ha­jas­ról írt szö­ve­gét:

      „Ha­jas, aki bo­nyo­lult kó­dok, az ön­gyű­lö­let és a pa­ró­dia men­tén for­mál­ta ki sze­re­pét, szö­ve­ge­it, ak­ci­ó­it, s aki sa­ját ri­asz­tó összművészetén be­lül hasz­nál­ta a ná­ciz­mus gya­nú­já­nak ta­bu­ját, ugyan­csak pil­la­na­to­kon be­lül kí­vül ke­rült a prog­res­­szív iro­dal­mi-esz­té­ti­kai pa­ra­dig­mán. Ha­jast egy­sze­rű­en bör­tön­be zár­ták, mint »zsidó fasisztát«, s nem kü­lö­nö­sen gon­dol­koz­tak a bün­te­tés mértékén.”¹⁸

      Nem ér­tek egyet a su­gallt kép­pel.

      Ha­jast ’65-ben csuk­ták le, ti­zen­ki­lenc éve­sen, az úgy­ne­ve­zett Bel­vá­ro­si ga­le­ri ügyé­nek ke­re­té­ben, nem pe­dig a het­ve­nes évek­ben. Sem­mi­fé­le mű­vé­szet­be cso­ma­golt pro­vo­ká­ció nem rej­lett a letartózás mö­gött: Ha­jas egy­sze­rű­en zsi­dó­zott ba­rá­ti kö­ré­ben, ta­lán, mert „mi­u­tán ész­re­vet­te, hogy a Bel­vá­ro­si Tár­sa­ság­ban el­is­me­rés­ben ré­sze­sül­nek azok, akik szél­ső­sé­ges né­ze­te­ket han­goz­tat­nak, ezért tett ő is ilyen ki­je­len­té­se­ket, hogy ez­ál­tal te­kin­té­lyét nö­vel­je”. Avagy – így szólt az édes­any­ja és a bí­ró­ság verzója is – „mind­ezt azért tet­te, hogy a tár­sa­sá­ga előtt te­kin­télyt vív­jon ki ma­gá­nak, és hogy zsi­dó vol­ta mi­att ki ne re­kes­­szék őt kö­rük­ből”. Haj­la­mo­sabb va­gyok ka­masz­ko­ri és tör­té­ne­ti­leg de­ter­mi­nált tü­ne­tet lát­ni a do­log mö­gött, mint az am­né­zia-te­rá­pia tu­da­tos fel­rú­gá­sát.

      Az in­ci­dens min­den­eset­re ti­zen­hat hó­na­pot ért, és Ha­jas meg­ta­nul­ta a lec­két – mind zsi­dó­sá­gát, mind az an­ti­sze­mi­ta meg­jegy­zé­se­ket tö­ké­le­te­sen ki­ra­dí­roz­ta mű­vé­sze­té­ből, ön­élet­raj­za­i­ból. Iden­ti­tás­já­té­ka­i­ból épült föl a for­ra­dal­mi-kor­sze­rű út, ame­lyen ha­lad­va túl­lé­pett a sze­mé­lyes­ség di­rekt vál­la­lá­sá­nak le­he­tet­len­sé­gén – ami a ker­té­szi, améry-i út –; így esz­té­ti­ká­já­vá lett a ka­taszt­ró­fa ahe­lyett, hogy iden­ti­tá­sá­vá lett vol­na. „A sza­bad­ság és a prob­lé­ma­fel­ve­tés komp­le­xi­tá­sa, ami ed­dig a mű­vé­szet pri­vi­lé­gi­u­ma volt, át kell hogy lép­jen sor­sunk­ba; a fe­u­da­liz­mus­nak vé­ge, a mű­vé­szet nem csat­lós és nem szó­ki­mon­dó ud­va­ri bo­lond, ha­nem az em­be­ri meg­is­me­rés do­mesz­ti­kál­ha­tat­la­nul spe­ci­fi­kus, de min­den em­be­ri agy­ban sza­va­za­ti jog­gal ren­del­ke­ző mód­ja, mely el­vá­laszt­ha­tat­lan az ér­tel­mes sza­bad­ság­fo­ga­lom­tól, a »minden em­be­ri ké­pes­ség sza­bad kibontakoztatásától«”¹⁹.

 

 

Gya­kor­la­ti ka­taszt­ró­fa­mű­vé­szet

 

„Sze­ret­ném, ha ka­taszt­ró­fa ér­né önö­ket, míg itt vesz­te­ge­tik az időt. Ez ér­té­kes­sé ten­né eze­ket a per­ce­ket;
fon­tos­sá, meg­kü­lön­böz­tet­he­tő­vé, egyet­len­né. Súlyt ad­na ne­kik. Most én vál­la­lom a fe­le­lős­sé­get. (…)
Nem tör­té­nik önök­kel sem­mi, ami a sa­ját­juk le­het­ne. En­gesz­te­lé­sül csak azt ajánl­ha­tom föl, ami az enyém.
A sa­ját időmet.”²⁰

 

 

A me­sé­lés gesz­tu­sa

 

 „Je­len­lé­tünk va­la­hogy min­dig poszt­hu­musz je­len­lét. Ezt meg kell haladni.”²¹

„Gá­lya­nap­ló­mat la­poz­gat­va: hol van­nak min­den­nap­ja­im, hol az életem?”²²

 

Ha­jas­nál esz­té­ti­kai prog­ram a „poszt­hu­musz” – az én ter­mi­no­ló­gi­ám sze­rint: sors­ta­lan – je­len­lét meg­ha­la­dá­sa. Eh­hez „hasz­nál­ha­tó sze­mé­lyi­sé­get” kell te­rem­te­nie, me­lyet az­tán sor­sá­val szem­be­sze­gez. Nincs tör­té­ne­te, múlt­ja, nincs „je­len­tős tör­té­ne­ti esemény” éle­té­ben, amit vis­­sza­pe­rel­het­ne az el­be­szé­lés szel­le­me ál­tal.

      For­dít­va pe­dig, nem gon­do­lom, hogy múlt­já­nak-iden­ti­tá­sá­nak re­gén­­nyé ren­de­zé­se ke­vés­bé len­ne „tét­tel bíró” vis­­sza­per­lé­se Ker­tész Im­ré­nek. Amen­­nyi­ben Ker­tész­nek si­ke­rül meg­ír­nia re­gé­nyét, az­zal si­ke­rül egy­sé­ges narratívát biz­to­sí­ta­nia a ve­le meg­eset­tek­nek. Ese­té­ben nem szük­sé­ges eh­hez performerként, pri­mer ta­pasz­ta­ló­ként de­monst­rál­ni. „Egy elsorstalanodás re­gé­nye”, ír­ja a Gá­lya­nap­ló­ban. Hi­á­ba Kö­ves Gyu­ri az el­be­szé­lő hős, hi­á­ba má­sod­la­gos/köz­ve­tett mű­vé­szet az iro­da­lom; ha a holokauszt el­be­szél­he­tő­vé vá­lik, meg­szű­nik el­ide­ge­ní­tett ta­pasz­ta­lat len­ni – birtokbavehetővé lesz. A Sors­ta­lan­ság fő­hő­se ok­ta­lan el­szen­ve­dő­je a tör­tén­tek­nek; a sze­rep­lők­nek „rög­zí­tett he­lyük” van, a sza­bad­ság leg­ki­sebb re­mé­nye nél­kül. Ker­tész az én-vis­­sza­szer­zést nem re­gény­hő­sé­vel azo­no­sul­va és raj­ta ke­resz­tül cse­lek­szi meg, ha­nem a fog­ság­ba ej­tett sors narrálhatóságának meg­ol­dá­sá­val. Ezek ja­va­részt struk­tu­rá­lis és elbeszélőpozíció-beli meg­ol­dá­sok. Úgy is mond­hat­nám, nem sza­bad lesz, de új­faj­ta sors-szem­lé­le­tet „ta­lál fel”, át­ír­ja felelősség-tragikum-személyiség an­tik­vi­tás óta el­fo­ga­dott vi­szony­rend­sze­rét.

      Az apám so­sem „me­sél­te el az éle­tét”. Sze­mel­vé­nye­ket me­sélt el, mikroegységeket. Amint szó­ba ke­rült a két egy­ség kö­zött meg­tett út, ál­sze­ré­nyen meg­von­ta a vál­lát, sze­ren­csém volt. So­ká­ig hit­tem, hogy az ál­sze­rény­ség va­ló­já­ban egy ti­tok­nak szól, amit a sze­ren­cse he­lyé­re ért. Pe­dig ez az ál­sze­rény­ség a sze­ren­cse ál­ta­li, meg­in­gat­ha­tat­lan ki­vá­lasz­tott­ság-tu­da­tá­nak szólt. Az ese­mé­nyek egy­más­sal ös­­sze­egyez­tet­he­tet­le­nek, mert a vé­let­len, az ör­dög vagy a jó­is­ten ra­ci­o­ná­li­san vis­­sza nem fejt­he­tő mó­don min­dig köz­be­szól, át­ren­dez, irá­nyít.

      A leg­ki­sebb dol­go­kat is új­ra­me­sél­te, azt, ami elő­ző hé­ten esett meg ve­le épp­úgy, mint ami há­rom év­ti­zed­del elébb. Ta­go­lat­la­nul egy­más­ba foly­tak a sí­kok. Fel­te­szem, ő ma­ga is ál­lan­dó­an a sa­ját tör­té­ne­te­it hal­lot­ta a fe­jé­ben. Ta­lán ezek za­ja nem en­ged­te őt meg­hal­la­ni má­sok tör­té­ne­te­it, ezek za­já­ról nem tud­ta el­te­rel­ni a fi­gyel­mét sem­mi­lyen könyv. Ne­héz volt le­köt­nie ma­gát, és ahogy idő­sö­dött, egy­re in­kább ma­gá­ra ma­radt tör­té­ne­te­i­vel, ugyan­ak­kor meg­őr­jí­tet­te azok ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len­sé­ge, és egy­re ke­vés­bé volt ki­elé­gí­tő ma­gya­rá­zat szá­má­ra a jó­sze­ren­cse. Ma­sze­kol­ta a narratíváit, nem for­dult köny­vek­hez, el­mé­le­tek­hez se­gít­sé­gért, ma­gá­ra utal­ta ma­gát, nem hitt ab­ban, hogy bár­ki más job­ban meg tud­ná mon­da­ni, mi­hez kezd­jen mo­za­i­kok­ra tö­rött éle­té­vel, bi­zal­mat­lan volt má­sok ke­zé­be ad­ni azt, ami­je volt.

      Mi­a­latt me­sél­te tör­té­ne­te­it, fel­te­szem, vi­lá­gos­nak és meg­fog­ha­tó­nak tűn­tek.

 

 

Áb­rá­zol­ni ön­ma­gu­kat és kö­zös ko­ruk gyer­me­ke­it

 

Ker­tész Im­re 1960-ban kezd­te ír­ni a Sors­ta­lan­sá­got. Szem­be­szö­kő, hogy ugyan­azok­ba a prob­lé­mák­ba üt­kö­zött, ame­lyek­be Ha­jas fog más­fél év­ti­zed­del ké­sőbb. Ezek a holokauszt utá­ni mű­vé­szet olyan esz­té­ti­kai kér­dé­sei, ame­lyek­kel min­den mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zó em­ber­nek szá­mot kell vet­nie. Per­sze el­vá­laszt­ha­tat­la­nok eg­zisz­ten­ci­á­lis kér­dé­sek­től, plá­ne ese­tük­ben. Ker­tész sem fog­ta föl sze­mély­te­le­neb­bül re­gé­nye írá­sát, mint Ha­jas bár­mely performance-ának vagy írá­sá­nak meg­ter­ve­zé­sét. Szá­má­ra (is) te­rá­pia volt, a te­rá­pia pe­dig min­den, csak nem sze­mély­te­len.

      Az el­ső, kö­zös kér­dés: kit áb­rá­zol­junk, és ho­gyan áb­rá­zol­juk őt hi­te­le­sen.

      Ker­tész: „Re­gény­hős. De ho­gyan, ha az em­ber nem más, mint hely­ze­te, hely­zet az adott­ban?”, to­váb­bá, „Mi a mű­vé­szet le­he­tő­sé­ge, ha az az em­ber­tí­pus, (a tra­gi­kus), ame­lyet so­sem szűnt meg áb­rá­zol­ni, már nem létezik?”²³ Nem csak azok­nak kell fel­ten­ni­ük eze­ket a kér­dé­se­ket, akik lá­ger-re­gé­nye­ket ír­nak, lá­ger-fil­me­ket ren­dez­nek stb. A holokauszt örök­sé­ge túl­nyú­lik a tör­té­ne­ti ese­mé­nyen.

      Ha­jas (az Öndivatbemutató kap­csán): „Ez le­ír­ha­tat­lan ne­héz­sé­gű fel­adat, ha va­la­ki meg akar­ja ol­da­ni. Van egy per­cem, és most egy per­cig úgy kell áll­nom, hogy ez ma­rad az örök­ké­va­ló­ság­nak. Így va­gyok, ez va­gyok, ez le­szek. Mert más­kép­pen nem is lesz. (Ungváry R.: Nem lesz­nek na­gyon egy­for­mák az ar­cok?) To­tál egy­for­mák lettek.”²⁴

      Meg kell je­gyez­ni, hogy Ha­jas ma­ni­pu­lál­ja eze­ket az em­be­re­ket, ami­kor film­jé­ben olyan élet­hely­zet­be he­lye­zi a Moszk­va té­ren meg­ál­lít­va őket, amely­re egyi­kük sem le­he­tett fel­ké­szül­ve, in­nen a meg­le­pett­ség. De tény­leg szem­be­szö­kő, men­­nyi­re egy­for­mák az ar­cok, a ru­hák, men­­nyi­re ho­mo­gén­nek tű­nik a le­fil­me­zet­tek so­ka­sá­ga. Az, hogy ezek az em­be­rek „to­tál egy­for­mák let­tek”, az, amit Ha­jas – és Ker­tész – va­la­mi­képp meg akar ha­lad­ni. A to­tál egy­for­ma em­ber nem tra­gi­kus. Ker­tész „funk­ci­o­ná­lis em­ber­nek”, Ha­jas „stan­dard­nak” vagy „ma­nö­ken­nek” ne­ve­zi őket.

      Mind­ket­te­jük hang­súlyt fek­tet az (ön­ma­guk­ra vo­nat­ko­zó) ki­té­tel­re: le­het­sé­ges meg­tör­ni a funkcionalitás/standarditás ál­la­po­tát – an­nak re­giszt­rá­lá­sá­val.

      A re­giszt­rá­lás ak­tu­sa az ön­meg­ha­tá­ro­zás sza­bad­sá­gá­ról va­ló le-nem-mondás. Egyi­kük­nél a katasztrófazsidó-identitás, má­si­kuk­nál a ka­taszt­ró­fa­mű­vé­szet en­nek esz­kö­ze. Az egyik po­zi­tív (mert ak­tív iden­ti­tás­ba-tör­té­net­be ka­pasz­kod­hat), míg a má­sik ne­ga­tív (mert az ön­el­lent­mon­dás­ban, az ön­sok­szo­ro­sí­tás­ban lát­ja an­nak fel­ol­dá­sát, hogy ne le­gyen stan­dard – az­az ma­ni­pu­lál­ni kez­di az adot­tat ahe­lyett, hogy el­fo­gad­ná, avagy ön­ma­ga ma­nö­ken­jé­vé vá­lik). Ker­tész ki­is­me­ri a rend­szert és el­uta­sít­ja, szem­be­sze­gez­ve ve­le ön­ma­gát, míg Ha­jas ki­is­me­ri a rend­szert és el­kez­di ki­hasz­nál­ni, a rend­szer­rel an­nak le­he­tő­sé­ge­it sze­gez­ve szem­be. Az egyik az egy-ben, míg a má­sik a sok-ban old­ja föl a sze­mé­lyi­ség föl­old­ha­tat­lan­sá­gát. Ker­tész meg­ol­dá­sa a modernitásé („légy az­zá, aki vagy”), míg Ha­ja­sé avant­gárd (légy ön­el­lent­mon­dás).

      A funk­ci­o­ná­lis vagy stan­dard em­ber­nek is szük­sé­ge van kul­tú­rá­ra, de ez a kul­tú­ra drog­ként mű­kö­dik szá­má­ra, nem kér­dé­se­ket tesz föl, ha­nem meg­nyug­ta­tó vá­la­szo­kat ad, s szer­ve­sen il­lesz­ke­dik ah­hoz a nyu­godt po­zí­ci­ó­hoz, ame­lyet a funk­ci­o­ná­lis em­ber éle­te te­ré­ül ki­je­löl ma­gá­nak (va­gyis ki­je­lö­lik ne­ki). Ugyan­ak­kor ez az (új mé­di­u­mok­ra tá­masz­ko­dó) mű­vé­szet – mi­köz­ben ha­zug és el­nyo­mó, szel­le­mi lé­ha­ság­ban tart – épp­úgy ko­rá­nak ter­mé­ke, mint az, akit ki­szol­gál. Ha­jas az új mé­di­u­mok­ban – a fo­tó­ban, a film­ben (fő­leg a do­ku­men­tum­film­ben) – olyan el­já­rás­mó­dot is­mer föl, amely egy­részt bi­zo­nyít­ja, hogy min­den el­ide­ge­nít­he­tő, mert a (sze­mé­lyes) élet té­nyei ma­ni­pu­lál­ha­tó­k, más­részt pe­dig ma­ga a mé­di­um is drasz­ti­ku­san be­avat­ko­zik fo­gyasz­tó­ja gon­dol­ko­dás­mód­já­ba. Ha­jas ví­zi­ó­já­ban a mű­vé­szet is az el­nyo­mó ap­pa­rá­tus esz­kö­zé­vé zül­lött.

      A ter­mé­kek, ame­lye­ket a mű­vész-üzem gyárt, nem­csak olyan – ká­bult – tu­dat­ál­la­pot­ba so­dor­ják a né­zőt, amely meg­fe­lel a ha­tal­ma­sok igé­nye­i­nek, de meg­foszt­ják a „mi­ért élünk” gor­ki­ji kér­dés­fel­ve­té­sé­től – mert kész vá­la­szo­kat ad­nak –, to­váb­bá el­zár­ják elő­le a ha­lált, és meg­erő­sí­tik ab­ban a tév­hit­ben, hogy éle­tét be­fo­lyá­sol­ha­tat­lan me­cha­niz­mu­sok irá­nyít­ják, meg­erő­sí­tik ab­ban, hogy éle­té­re ne gon­dol­jon a sa­ját­ja­ként.

      Ha­jas ki­is­me­ri a funk­ci­o­ná­lis mű­vé­szet me­cha­niz­mu­sát, és el­kez­di a sa­ját ké­pé­re for­mál­ni. Nem el­uta­sít­ja: pa­ro­di­zál­ja, il­let­ve an­nak ta­bu­it ki­ta­pint­va olyan mű­vé­sze­tet csi­nál, ami drasz­ti­ku­san szem­be­megy ez­zel a „mű­vé­szet­esz­mén­­nyel”. („1946-ban Bu­da­pes­ten szü­let­tem, ér­tel­mi­sé­gi csa­lád­ból. Do­ku­men­tu­ma­im van­nak ró­la. Ezek­kel tu­dom szük­ség ese­tén bi­zo­nyí­ta­ni. Le­het, hogy a do­ku­men­tu­mok ha­mi­sít­vá­nyok.” Ezek az egy­ol­da­las Ön­élet­rajz­ok va­ló­ban a leg­jel­lem­zőbb for­mát kí­nál­ják Ha­jas­nak. Min­den egy­ben van ben­nük – a sze­mé­lyes­ség- és iden­ti­tás­tör­té­net (át­fo­gal­maz­ha­tó­sá­ga); az „ön­meg­ha­tá­ro­zás té­nyek ál­tal egy ol­dal­ban” ab­szur­du­ma, le­he­tő­ség en­nek pa­ró­di­á­já­ra; an­nak is­me­re­te, hogy a rend­szer min­dig el­vár va­la­mi­lyen szép­re po­lí­ro­zott, ne­ki tet­sző narratívát ál­lam­pol­gá­ra­i­tól. Ha­jas ezt mind le­he­tő­ség­ként fog­ja föl. A zsi­dó­sá­got és a bör­tönt pél­dá­ul min­den eset­ben kö­vet­ke­ze­te­sen ki­húz­za, bár­men­­nyi­re is gú­nyo­sak vagy ki­mó­dol­tan ma­ga­mu­to­ga­tók ezek az írá­sok. Ez egy­részt győ­ze­lem. Más­részt in­kább, a Ká­dár-al­ter­na­tí­va el­fo­ga­dá­sa. Vagy ki­hasz­ná­lá­sa. Na­gyon vé­ko­nyak itt a ha­tár­vo­na­lak.)

 

 

Ami­kor Narcissust föl­vált­ja a Gó­lem – a nyelv­ről

 

Mi­lyen esé­lye­im van­nak, hogy tes­tet ad­jak an­nak, ami­től ve­rej­té­kez­ve éb­re­dek?

 

Ha­jas köl­tő­ként in­dult a hat­va­nas évek kö­ze­pén, de a het­ve­nes évek kö­ze­pé­től kezd­ve nem írt ver­se­ket. Nem tu­dom más­sal ma­gya­ráz­ni a performance, az­az a sa­ját tes­te mint mű­vé­szi alap­anyag fe­lé for­du­lást, mint az­zal a föl­is­me­rés­sel, hogy azt a faj­ta köz­vet­len ha­tást ki­vál­tó mű­vé­sze­tet, amit ő akart űz­ni, a nyelv – fur­csá­nak tű­nő ki­té­tel­lel: a het­ve­nes évek nyel­ve – ál­tal lét­re­hoz­ni nem le­het.

      Ha­jas ko­rai ver­se­i­ben a vi­lág be­la­ká­sa, meg­ne­ve­zés ál­ta­li bir­tok­ba­vé­te­le, va­la­mint ön­ma­ga gyö­kér­te­len­sé­ge a köz­pon­ti mo­tí­vum. (Táj­kép, En­gem jól ide­rak­tak, Át­vál­to­zá­sok, Prog­ram, Szent­há­rom­ság) Pá­to­sza az el­be­szé­lő el­ve­szett­sé­gé­ben, ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ban rej­lik. („Kó­cos lel­kem meg­si­mo­gat­ha­tom / tes­tem csi­tít­hat­ják da­lok, / ha fáj, ne­kem fáj mind­egyik, / ki még e ket­tőn túl vagyok.”²⁵) Sze­rep­já­té­ka az el­esett pró­fé­táé, aki­ben ha­tal­mas, mi­ti­kus aka­rat és vágy rej­lik, mi­köz­ben olyan bi­zony­ta­lan, mint egy kamaszfiú.

      Vis­­sza­té­rő sze­rep­lő­je Narcissus. Meg­fi­gyel­het­jük ezek­ben a ko­rai ver­sek­ben ezt az ön­ma­gát vizs­la­tó fi­gu­rát. Narcissus szá­má­ra csak ön­ma­ga va­lós. Ha­jas olyan mi­to­ló­gi­ai hőst áb­rá­zol, aki ön­ma­gát lát­ja, amint ma­gát fi­gye­li, ide­gen­ként. (Ahogy a tü­kör­ben ön­ma­gát vizs­la­tó Ná­das Pé­ter.) Ön­ma­gá­ra gya­nak­szik, úgy­is mond­hat­nánk. Az ide­gen­ség­gel – akár a zsi­dó­ság­gal – va­ló szem­be­sü­lést kö­ve­tő pa­ra­no­ia vi­lá­gá­ban já­runk.

      Mi old­hat­ja föl ezt az ide­gen­sé­get?

      A vi­lág meg­fog­ha­tat­lan, „oly tá­vo­li, mint­ha va­ló­di len­ne”. Narcissus ma­gá­nya és el­ve­szett­sé­ge szá­mos vers­ben vis­­sza­kö­szön, és min­dig az ön-ana­lí­zis ma­xi­mu­mát von­ja ma­ga után; a zu­ha­nás, a ka­taszt­ró­fa, a szét­hul­lás le­írá­sát. E szét­hul­lás azon­ban nem fel­tét­le­nül va­la­mi meg­lé­vő­nek az el­pusz­tu­lá­sa. Sok­kal in­kább a most szü­le­tő-sar­ja­dó, egy­elő­re tor­zó­ban lé­vő, de ala­kít­ha­tó sze­mé­lyi­ség meg­írá­sa. En­­nyi­ben ta­lán nem csu­pán az utó­la­gos narráció ma­gya­ráz­za Ha­jas ver­se­it az in­du­ló mű­vész ön­arc­ké­pe­i­nek. (Eh­hez ld. Po­hár, Ma­lom, Narcissus, Tor­zó, Tor­zó II, Mint­ha tü­kör­kép című ver­se­it)          

      Ha­jast nem a „sza­vak meg­tisz­tí­tá­sa” ér­de­kel­te; a tár­gyak ér­tel­mé­nek új­ra-meg­ha­tá­ro­zá­sát, sa­ját ma­ga és múlt­ja meg­ta­lá­lá­sát konk­rét prog­ram­nak gon­dol­ta. Kor­lát volt a nyelv, nem pe­dig a le­he­tő­sé­gek vég­te­len tár­há­za ah­hoz a mű­vé­szet­esz­mény­hez, amit cé­lul tű­zött ma­ga elé. Ez­zel a nyelv­vel nem le­he­tett köz­vet­len­nek len­ni: komp­ro­mis­­szu­mok­ra kény­sze­rít, a hét­köz­na­pi el­hall­ga­tás-ta­pasz­ta­lat, a ket­tős be­széd terv­sze­rű al­kal­ma­zá­sá­ra. (A nyelv el­hasz­nált­sá­gá­ról – és a hat­va­nas évek ál­la­po­tá­ról – na­gyon ta­lá­ló­nak ér­zem egyik ver­sét. A cí­me „Pe­tő­fi” „Sán­dor”: „Föl­tá­ma­dott” „a” „ten­ger”. A vers pe­dig ma­ga a Pe­tő­fi-vers, ha­son­ló elv sze­rint gé­pel­ve vé­gig. Min­den olyan, mint­ha az len­ne, de még­sem az. Még Pe­tő­fi is csak majd­nem-Pe­tő­fi.)

      A test nem-el­ide­ge­nít­he­tő tu­laj­do­na az em­ber­nek. Élet, nyelv, tör­té­ne­lem, ha­za, sors – ez mind el­oroz­ha­tó. De a test a leg­vég­ső sze­mé­lyes. Be le­het mocs­kol­ni, meg le­het aláz­ni, be le­het zár­ni, el le­het pusz­tí­ta­ni; de ak­kor is el­ide­ge­nít­he­tet­len tu­laj­don. („Fáj­dal­ma­san ös­­sze­ver­ve is elé­ge­dett vol­tam ma­gam­mal. De nem a bá­tor­sá­gom és a meg­vé­dett be­csü­le­tem mi­att, ha­nem mert meg­ér­tet­tem, hogy van­nak élet­hely­ze­tek, ami­kor a tes­tünk egész énünk­kel és egész sor­sunk­kal azo­nos. A tes­tem vol­tam, nem egyéb: az éhe­zés­ben, a ka­pott ütés­ben, az adott ütésben.”²⁶) Egye­dül a fi­zi­kai ha­tás va­lós ha­tás.

      Narcissust föl­vált­ja a Gó­lem.

      A Gó­lem az ön­ala­kí­tás, to­tá­lis át­lé­nye­gü­lés jel­ké­pe lesz. „A test az egyet­len meg­bíz­ha­tó mé­di­um. (…) Egy mű­vész­ben ele­ve kell, hogy le­gyen va­la­mi ön­ve­szé­lyes. Ez azon­ban ön­ma­gá­ban nem elé­gí­ti ki. Ugyan­azt az elő­re­lát­ha­tat­lan, meg­vál­tó gesz­tust, mely nem az övé, mely ke­gye­lem­ként éri, mel­­lyel nem ő vá­laszt, ha­nem őt vá­laszt­ják, most már sa­ját ma­gán akar­ja vég­re­haj­ta­ni, il­let­ve vég­re­haj­tat­ni. Mű­al­ko­tás­sá kény­sze­rí­ti ma­gát; sa­ját Gó­lem­je lesz.” ²⁷

      Ez már az avant­gárd szem­lé­let – élet és mű­vé­szet ös­­sze­kap­cso­lá­sa, ab­szo­lút prog­ram, harc – ön­ma­gá­ért. A Sidpa Bardo ön­szem­lé­le­te is a Gó­le­mé; a nap­ló­for­má­ban írott, én-el­be­szé­lőt al­kal­ma­zó Ha­jas sa­ját tes­tét „abszt­ra­hál­ja”, an­nak ha­tá­ra­it ku­tat­va, med­dig és men­­nyi­re ír­hat­ja szét ma­gát, men­­nyit bír el a Gó­lem szö­veg­ként. Olyan sze­rep­já­ték a Gó­lem, amely le­he­tő­sé­get ad a tel­jes ön­fel­sza­ba­dí­tás­ra. Az ér­zé­ki­ség ma­xi­ma­li­zá­lá­sa a szen­tek, már­tí­rok, de Sade, sza­dis­ták, ma­zo­chis­ták, fa­kí­rok, a pin­cék hall­ga­tá­sá­ban tönk­re­vert em­be­rek vi­lág­né­zet­ének, tény­le­ges je­len­lét­ének az alap­ja.

      A Gó­lem ve­szély, mel­­lyel szá­mol­ni le­het. (Em­lé­kez­zünk a ko­ráb­ban idé­zett, fél-iro­ni­kus vers­rész­let­re: „Zsi­dó va­gyok. Sem­mi sem fe­nye­get.”) Narcissus, még ha ide­gen­ként te­kint is ma­gá­ra, nem ké­pes ki­nyúl­ni a víz­ből; bi­zony­ta­lan, meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan szo­ron­gás. A Gó­lem ön­ve­szé­lyes­ség esz­kö­ze. Vé­le­mé­nyem sze­rint ez a jel­kép „kény­sze­rí­ti műalkotássá” a szün­te­len ön­fi­gye­lés­ben rej­lő, ön­ma­gá­ban va­ló ide­gen­sé­get, és ez már az el­ső lé­pés az ide­gen­ség pa­ró­dia ál­ta­li meg­sze­lí­dí­té­sé­hez.

 

 

Az ön­meg­ha­tá­ro­zás mint ön­ve­szé­lyes gesz­tus

     

Ker­tész­nél nem ta­lál­koz­ni a be­sú­gók­tól, az ÁVO-tól va­ló fé­le­lem­mel; szo­ron­gá­sa egye­te­mes, bir­kó­zá­sa ma­gá­nyos. Ha­jas­nál, hogy úgy mond­jam, el­len­ke­ző­leg: itt fé­le­lem van, nem szo­ron­gás. Pa­ra­no­i­á­ját azon­ban Ha­jas a nyil­vá­nos­ság­ba vi­szi. For­dí­tott lo­gi­ká­val dol­go­zik. A fé­lel­met an­nak bir­tok­ba­vé­te­lé­vel old­ja föl. Ez­zel ma­gya­rá­zom az irá­nyí­tás-irá­nyít­ha­tó­ság (az el­ide­ge­ní­tett, cse­lek­vés­kép­te­len lét), az őrü­let, a lobotómia, a kín­zás élet­mű­vé­ben gyak­ran vis­­sza­té­rő, köz­pon­ti mo­tí­vu­ma­it. Ahogy elő­ző­leg a funk­ci­o­ná­lis em­ber mű­vé­sze­tét is, úgy ezt a pa­ra­no­i­át is ki­hasz­nál­ja; ki­is­me­ri mű­kö­dé­sét, és ma­ni­pu­lál­ni kezd ve­le. Szi­mu­lál­ja a rend­szert, amely­től ret­teg.

      Ha­jas sze­rep­já­té­ka­i­ban úgy sze­lí­dí­ti meg alap­ve­tő ta­pasz­ta­la­tát, hogy egy­szer­re lesz „(…) a nyúl és a kí­gyó; és ne tud­jam el­dön­te­ni, ki­elé­gü­lé­sem a biz­to­san el­kö­vet­ke­ző fel­fa­lás­nak vagy a felfalatásnak fog szól­ni. Be­töl­töm ön­ma­gam; a töb­bi fer­tő­ző terület.”²⁸ A szo­ron­gás tár­gyá­nak és ala­nyá­nak len­ni egy idő­ben, ez­zel győz­ve le azt. Egy­szer­re len­ni ná­ci és zsi­dó.

      Ha­jas mű­vé­sze­té­ben át­ved­lik az­zá a ha­ta­lom­má, ami őt ön­ma­ga de­ter­mi­ná­ci­ó­já­vá – zsi­dó­vá, ki­szol­gál­ta­tott lén­­nyé, paranoiddá, őrült­té – te­szi. Nem a „de­ter­mi­ná­ci­ót vá­laszt­ja”, mint „Kaf­ka száz­lá­bú­ja”, ha­nem a ha­ta­lom bő­ré­be ved­lik át, hogy át­vál­toz­tas­sa ma­gát, hogy ő ál­lít­sa sa­ját ma­gát sors­vá­lasz elé. A fel­ol­dás így nem más, mint hogy ha már sor­som nem le­het, én le­szek az, aki sors­ta­lan­ná fosz­tom ma­gam. Ne a más ál­tal rámrótt de­ter­mi­ná­ci­ót kell­jen el­fo­gad­nom.

      Ez az ön­meg­ha­tá­ro­zás sza­bad­sá­gá­nak ál­ta­lam is­mert leg­szél­ső­sé­ge­sebb mód­sze­re. A pa­ra­no­i­át nem győ­zi le, de ke­zel­he­tő­vé te­szi, ahogy ref­lek­tál­va rá ön­ma­ga el­len irá­nyoz­za. En­ge­di a ma­ga-te­rem­tet­te Gó­lem-tü­kör­kép­nek, hogy szün­te­len fe­nye­ge­tés le­gyen, ál­lan­dó­an fenn­tart­va a víz­ből va­ló ki­lé­pés le­he­tő­sé­gét; hogy job­ban tart­has­son ön­ma­gá­tól, mint bár­mi­lyen el­len­sé­ges, kül­ső ha­ta­lom­tól.

      Eb­be a gon­do­lat­kör­be kell utal­nunk a fáj­da­lom esz­té­ti­ká­já­nak ön­ve­szé­lyes gesz­tu­sa­it is; a hí­res prá­gai epi­zó­dot, mi­kor szét­tört üve­gen von­szol­ták vé­gig a tes­tét, a kép­kor­bá­cso­lá­sok ri­tu­á­lis gesz­tu­sa­it, az ön­arc­kép-meg­sem­mi­sí­tést stb. Az­zal, hogy meg­te­szi, rög­vest pa­ro­di­zál­ja sa­ját ide­gen­sé­gét. Mint a fó­bi­ás, aki szánt­szán­dék­kal pó­kot en­ged csuk­ló­já­ra, vagy ma­gas épü­let­re má­szik föl.

      Be­tel­je­sí­tem sor­som az­előtt, hogy az be­tel­je­sít­het­né ma­gát.

 

 

Sors­vis­­sza­szer­zés

 

„Resz­ke­tő gyö­nyör­ér­zet­tel töl­tött el a tu­dat, hogy min­den szá­mon lesz kér­ve raj­tam;

és hogy ép­pen ezért én is min­dent szá­mon kérhetek.”²⁹

 

Ha­jas azon volt, hogy olyan mű­vé­sze­tet mű­vel­hes­sen, ami mind a be­fo­ga­dót, mind az al­ko­tót in­tel­lek­tu­á­li­san, fi­zi­ka­i­lag és mo­rá­li­san is meg­ter­he­li. Ez a kész­te­té­se a de-tabuizálás és a fe­le­lős­ség-vis­­sza­nye­rés el­ve sze­rint szü­le­tett. A dik­ta­tú­ra mo­rá­lis kö­zö­nyé­ben elő­hív­ha­tó-e még bár­mi­lyen til­tás. Vagy a tár­sa­da­lom vég­le­ge­sen be­le­tö­rő­dött ab­ba, hogy ve­le min­dent meg le­het ten­ni, és haj­lan­dó zok­szó nél­kül le­nyel­ni bár­mit.

      Ezek­ben a mo­dell-hely­ze­tek­ben, ahol Ha­jas a ki­mon­dás ál­tal pro­vo­kál, an­nak föl­is­mer­te­té­se a for­ra­dal­mi tett, hogy a né­ző föl­áll­hat. Vagy le­te­he­ti a szö­ve­get. Ezek jel­ké­pes gesz­tu­sok. Egy-egy szö­veg, bűn, tett, moz­du­lat el­uta­sí­tá­sá­nak ta­pasz­ta­la­ta azt szem­lél­te­ti, hogy az em­ber­nek jo­gá­ban áll el­len­sze­gül­ni. Ha­jas tu­da­to­san rá is ját­szott, hogy egy­ér­tel­mű le­gyen az át­hal­lás: ő ma­ga vál­lal­ta a ha­ta­lom sze­re­pét, a né­ző volt az el­szen­ve­dő.

      Ele­ve dik­ta­tó­ri­kus­nak té­te­le­zett a performance-i vagy szín­há­zi fel­ál­lás: a szo­kás­jog sze­rint a né­ző hall­gat, ül, meg­pró­bál nem mo­zog­ni – ki van szol­gál­tat­va. Ha va­la­ki itt föl­áll, az­zal bir­to­ká­ba jut an­nak a ta­pasz­ta­lat­nak, amit a ma­gyar tár­sa­da­lom el­fe­lej­tett hu­sza­dik szá­za­di tör­té­nel­me so­rán: hogy a hét­köz­nap­ok­ban ugyan­így föl le­het áll­ni.

      A Sidpa Bardo vir­tu­óz nyel­vi kí­sér­le­te, hogy szö­veg­gel is elő le­het-e idéz­ni fi­zi­kai ha­tást; tény­le­ges un­dort, fut­ko­só hi­de­get a há­ton, bűn-ér­ze­tet. Mint­ha Ha­jas ’79-re (a szö­veg írá­sá­nak éve) el­ju­tott vol­na oda, hogy a performance di­rekt nyel­ve te­rén szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it vis­­sza­ve­zes­se a nyelv­hez, ahon­nan in­dult, de amit nem ta­lált pá­lyá­ja ele­jén elég ha­té­kony­nak. Abszt­ra­hál­ni kell a tes­tet, tű­zi ki fel­adat­ként ma­ga elé, és eh­hez az iro­dal­mi por­no­grá­fia esz­kö­zé­hez nyúl.

      A Sidpa Bardo vé­le­mé­nyem sze­rint ma­ra­dék­ta­la­nul be­tel­je­sí­ti (e fel­té­te­le­zett) cél­ját. De­monst­rál­ja a mo­rá­lis élet­ké­pes­sé­gét egy olyan kul­tu­rá­lis kö­zeg­ben, amely­nek a kö­zös­sé­gi mo­rál­ja igen­csak lany­hán vagy se­ho­gyan sem mű­kö­dött. Eh­hez a pro­vo­ká­ció, a vál­to­ga­tott archetipikus sze­re­pek – amely­ben a ha­ta­lom, mi­vel fi­zi­kai ter­mé­sze­tű a mű­vé­szet, ál­ta­lá­ban a dur­va-szél­ső­sé­ges sze­xu­a­li­tás je­gyé­ben je­le­nik meg, hi­szen a test van ki­szol­gál­tat­va, a ki­szol­gál­ta­tott­ság ab­szo­lút ta­pasz­ta­lat, és eh­hez mér­ten kell áb­rá­zol­ni is; hogy át­érez­he­tő le­gyen – ki­tün­te­tett sze­re­pet kap­nak. Előbb a fe­le­lős­ség­vál­la­lás hi­á­nyá­ra rá­mu­tat­va pa­ro­di­zál: „Pi­hen­het­nek; rám bíz­hat­ják, hogy meg­ál­mod­jam önö­ket.”, és új­ra a meg­ál­mo­dott, nem meg­fog­ha­tó éle­tek mo­tí­vu­má­val él. Majd utá­na: „Önök az erő­szak az ut­cá­kon. Önök a jö­vő bes­ti­á­lis győz­te­sei, a múlt asz­tag­ba ra­kott holt­tes­tei. Önök tet­sze­nek ne­kem. Há­lá­sak le­het­nek; az én je­len­lé­tem­ben a fo­guk fe­hé­rebb és hi­de­gebb fén­­nyel ra­gyog. / Önök egy­sze­rű­en anyag. Önö­ket nem le­het meg­aláz­ni, nem le­het fel­ma­gasz­tal­ni. Önök­re rá le­het lép­ni. Rá­tok le­het lép­ni. Be­lé­tek le­het sül­­lyed­ni. Frászt le­het kap­ni tő­le­tek.”³⁰

      Leg­fon­to­sabb­nak an­nak hang­sú­lyo­zá­sa, hogy ha­ta­lom és nép egy­mást fel­té­te­le­ző, egy­más hall­ga­tó­la­gos meg­ál­la­po­dá­sán ala­pu­ló fogalompár. A szado-mazo kul­tú­ra tár­sa­da­lom­ra ol­va­sá­sa a fe­le­lős­ség kér­dé­sét bru­tá­lis fény­ben lát­ta­tó gesz­tus. A szado-mazóban min­den be­le­egye­zé­ses ala­pon megy; a to­tá­lis ki­szol­gál­ta­tott­ság ál­la­po­tá­ban az egyik át­ru­ház­za ön­ma­gá­ért va­ló fe­le­lős­sé­gét a má­sik­ra, hogy az azt te­gyen ve­le, amit csak akar. Egyi­kük sem ál­do­zat. Ez egy jó­zan fej­jel vég­re­haj­tott üz­let, va­la­mit va­la­mi­ért.

      De ez­zel a gesz­tus­sal Ha­jas azt mond­ja, a ná­cik, a nyi­la­sok le­het, hogy itt vol­tak, le­het, hogy ha­tal­ma­sok vol­tak. De ti egyez­te­tek be­le. Ká­dár le­het, hogy be­hoz­ta a szov­jet tan­ko­kat. De ti egyez­te­tek be­le. Avagy: le­het hogy szar az éle­te­tek. Le­het, hogy sors­ta­la­nok vagy­tok, vagy a sor­so­tok a leg­tel­je­sebb bal­sze­ren­cse. De ti egyez­tek be­le min­den nap, ami­kor nem áll­tok ki, föl, til­ta­koz­ni, ami­ért nincs sú­lya az éle­te­tek­nek.

      Hi­á­ba tű­nik tö­ké­le­tes­nek, ki­út­ta­lan­nak a rend­szer kí­nai ör­dög­go­lyó­ja, an­­nyi hi­ba ép­pen van ben­ne, hogy ki­zár­ja a fe­le­lős­ség ele­ve át­há­rí­tá­sát a go­nosz em­be­rek­re, gengsz­te­rek­re, ná­cik­ra, zsi­dók­ra, kom­mu­nis­ták­ra vagy a jószerencsére.

      Eb­ben rej­lik Ha­jas vagy a neoavantgárd „el­len­zé­ki­sé­ge”.

      Az Érin­tés cí­mű rádió-performance fi­zi­kai je­len­lét nél­kü­li hang­gal ját­szat szado-mazochista – a tes­ten ke­resz­tül így új­ra a dik­ta­tú­rá­ban va­ló lét­re ref­lek­tá­ló – párosjelenetet. („Né­hány per­cem van csak, hogy meg­pró­bál­ja­lak meg­érin­te­ni; meg­érin­te­ni olyan leheletfinoman, és még­is olyan ha­tal­ma­san, ami­ről ed­dig nem is álmodtál.”³¹) Na­gyon ta­lá­ló­an mo­del­le­zi Ha­jas esz­té­ti­kai fel­fo­gá­sát e mű­faj: ugyan­ez a mű­vé­szet tét­je is; érin­te­ni, hi­te­le­sen, tény­le­ge­sen érin­te­ni – a „mű” ál­tal.

      A transz­cen­dens­be va­ló át­lé­pés – ahon­nan ki­in­dul­tunk – a konk­rét tör­té­ne­ti kor­szak kér­dé­se­i­re adott vá­las­­szá lesz. Ez nem az uni­ver­zá­lis­ba ve­tett (meg­nyug­ta­tó) hit, ha­nem mun­ka: a transz­cen­dens a sors vis­­sza­szer­zé­sé­nek jel­ké­pe. Fo­lya­ma­tos mű­vé­szet-mű­ve­lés.

      „Itt csak ve­lem tör­té­nik va­la­mi”, ál­lít­ja Ha­jas En­gesz­te­lés cí­mű performanszában.

      Ha foly­to­nos narrációnak, kons­tans iden­ti­tás­nak nem is ne­vez­he­tő ez – mint Ker­té­szé –, ki­ta­nul­ta, mi­ként le­het meg­fe­gyel­mez­ni a sors­nél­kü­li­ség dé­mo­na­it; be­lak­ni a rend­szer ré­se­it.

 

 

Vé­gül

 

Ter­mé­sze­te­sen fo­gal­mam sincs, Ha­jas vé­gig­gon­dol­ta-e va­la­ha is a fen­ti gon­do­lat­sort. Épp­így azt sem tu­dom, meg­bé­kélt-e sor­sá­val na­gyon ko­rai ha­lá­la­kor. Sor­sa kö­zös­sé­gi mí­tos­­szá ol­dó­dott az utó­la­gos el­be­szé­lé­sek­ben; egy kö­zös­ség és egy ge­ne­rá­ció jel­kép­évé, az ön­pusz­tí­tá­sig kí­mé­let­len mű­vész mí­to­szá­vá; s lám, én sem va­gyok ké­pes ró­la pá­tosz nél­kül ír­ni.

      Mí­tos­­szá ol­dód­ni – ta­lán nem is volt más cél­ja. A mí­tosz: utó­la­gos sors, még­hoz­zá rep­re­zen­ta­tív, ki­emelt nagy­tör­té­net; en­­nyi­ben a leg­több, amit az utó­kor kár­pót­lá­sul ajánl­hat.

      Az apám idén ős­­szel lesz hat­van­éves. A so­ro­zat­ból nem lett sem­mi. To­vább­ra is ren­dü­let­le­nül me­sé­li tör­té­ne­te­it. Nem va­ló­szí­nű, hogy biz­to­sít­ha­tom he­lyet­te éle­té­nek a sor­sot je­len­tő el­be­szé­lést, és azt sem hi­szem, hogy va­la­ha is fel­kelt­he­tem ér­dek­lő­dé­sét Ha­jas Ti­bor mag­né­zi­um-rob­ba­nás­ként fény­lő, majd ki­hu­nyó mű­vé­sze­te iránt.

      De ta­lán si­ke­rült éle­te ér­tel­mez­he­tet­len­sé­gé­nek okai kö­zül né­há­nyat föl­ír­nom, hogy mit ve­szí­tett, mi­re nem volt ké­pes szert ten­ni so­ha, és fel­mu­tat­ni, mi­lyen stra­té­gi­ák, mi­lyen ön­is­me­ret kö­vet­ke­zett ezek­ből.

      Csak azt re­mél­he­tem, nem hagy­ja el a jó­sze­ren­cse.

 

-----

A tanumány a Támop 4.2.2/B-10/1-2010-0031 szá­mú ku­ta­tá­si prog­ram­já­nak ke­re­té­ben ké­szült.

¹     A Ha­jas-re­cep­ció ál­lan­dó meg­kö­ze­lí­té­se a kri­ti­kai szét­fi­lo­zo­fá­lás (Heidegger, Deleuze, Lacan, ke­resz­tény pas­sió­já­ték­ok stb.) Nem vi­ta­tom el ezek­nek a meg­kö­ze­lí­té­sek­nek a lét­jo­go­sult­sá­gát. Tény­leg döb­be­ne­tes, Ha­jas egy­né­mely ki­je­len­té­se, ak­ci­ó­ja, szö­ve­ge mi­cso­da mér­ték­ben ké­pes azt su­gall­ni, hogy is­mer­te eze­ket a szö­ve­ge­ket, ho­lott a nagy ré­szét egy­sze­rű­en nem is­mer­het­te. Heideggert, Sartre-ot nem is­mer­te. Nem­hogy Deleuze-t, Lacant vagy Baudrillard-t. Az élet­mű te­hát ad­ja ma­gát a rá­ol­va­sás­hoz, így ért­he­tő, hogy a friss szö­veg­él­ményt (ezek­nek a mű­vek­nek a ma­gyar meg­je­le­né­se egy­be­esett a Ha­jas-élet­mű nyil­vá­nos­sá vá­lá­sá­val) – még min­dig nem iro­ni­zá­lok – élet­mű­ve­ken éle­sí­te­ni kí­vá­nó kri­ti­ku­sok lel­ke­sen nyúl­tak Ha­jas­hoz. Azon­ban tar­tok tő­le, hogy e meg­kö­ze­lí­té­sek a fi­lo­zó­fi­ai uni­ver­za­liz­mus­ba, egy­faj­ta időt­len­ség­be tol­ják ki Ha­jast, il­luszt­rá­ci­ó­vá si­lá­nyít­ják, s az élet­műt meg­foszt­ják „történetiségétől”. (És még min­dig iró­nia nél­kül mon­dom, hogy tény­leg ku­ri­ó­zum meg­ta­lál­ni a Lacan-motívumokat, mond­juk, a Sidpa Bardo-ban.)

²     Szép­he­lyi F. György (Ha­jas öc­­cse) be­szél­get Szőnyei Ta­más­sal, Kék fény­tö­rés­ben – „Fel­de­rít­jük az iz­ga­tó sze­mé­lyek te­vé­keny­sé­gét”. Ma­gyar Na­rancs, 2005/32., 41-42.

³     Ker­tész Im­re: Gá­lya­nap­ló, Bu­da­pest, Mag­ve­tő, 1992. 24.

⁴     Ha­jas Ti­bor: Narcissus. In: Szö­ve­gek. Bu­da­pest, En­cik­lo­pé­dia Ki­adó, 2005, 77.

⁵     Gá­lya­nap­ló, 18-19.

⁶     En­gem jól ide­rak­tak. Szö­ve­gek, 82.

⁷     Jean Améry: Túl bű­nön és bűn­hő­dé­sen, Ford. Blaschtik Éva. Bu­da­pest, Múlt és Jö­vő Ki­adó, 2002, 98.

⁸     Ker­tész Im­re: Eu­ró­pa nyo­masz­tó örök­sé­ge, Bu­da­pest, Mag­ve­tő, 2008, 348.

⁹     Gá­lya­nap­ló, 51.

¹⁰    Gá­lya­nap­ló. 37-38.

¹¹    Komoróczy Gé­za: A zsi­dók tör­té­ne­te Ma­gyar­or­szá­gon, Po­zsony, Kalligram, 2012, 939.

¹²    Ná­das Pé­ter: Év­könyv. Je­len­kor, Pécs, 2012, 65.

¹³    Szö­ve­gek, 427.

¹⁴    Uo.

¹⁵    Gá­lya­nap­ló, 19.

¹⁶    „Ki­lök­tek volna?” Szö­ve­gek, 81.

¹⁷    Szö­ve­gek, 424.

¹⁸    Apám he­lyett, 277.

¹⁹    Szö­ve­gek, 284.

²⁰    En­gesz­te­lés. Szö­ve­gek, 340.

²¹    Szö­ve­gek, 15.

²²    Gá­lya­nap­ló, 39.

²³    Gá­lya­nap­ló, 23.

²⁴    Szö­ve­gek, 443.

²⁵    Szent­há­rom­ság. Szö­ve­gek, 44.

²⁶    Túl bű­nön és bűn­hő­dé­sen, 122.

²⁷    A ha­lál szekszepilje. Szö­ve­gek, 329.

²⁸    Szö­ve­gek, 306.

²⁹    Szö­ve­gek, 155.

³⁰    Dark Flash. Szö­ve­gek, 337.

³¹    Érin­tés. Szö­ve­gek, 341.