Sellőtánc és korallbörtön

Fegyencgyarmat Ausztráliában

Lábass Endre  esszé, 2013, 56. évfolyam, 5. szám, 437. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

„1847 no­vem­be­ré­ben Charles Dickens egy Urania Cottage ne­vű Ott­hont ala­pí­tott Lon­don­ban, bör­tön­ből sza­ba­du­ló ti­ni pros­ti­tu­ál­tak szá­má­ra, ahol majd min­den szük­sé­ges, hasz­nos dol­got sebtiben meg­ta­nul­nak, hogy dol­gos fe­le­sé­gek le­hes­se­nek új éle­tük­ben, a ken­gu­ruk és ka­csa­cső­rű em­lő­sök föld­jén, Auszt­rá­li­á­ban. Dickens Ale­xan­der Maconochie pont­rend­szer­ét al­kal­maz­ta, az ál­ta­la gon­do­san ki­vá­lasz­tott főnéni pi­ros és fe­ke­te pon­to­kat adott az ál­ta­la gon­do­san ki­vá­lo­ga­tott lá­nyok­nak, az egé­szet egy Fő­könyv­be vezette.”1

     

A kö­vet­ke­zők­ben a skót Maconochie ka­pi­tány éle­té­nek egy rö­vid kor­sza­kát pró­bá­lom el­me­sél­ni – Auszt­rá­lia, Új-Zé­land és a Fi­dzsi-szi­ge­tek kö­zött tör­tént mind­ez, a Csen­des óce­á­non, száz­het­ven év­vel ezelőtt.2

      Ale­xan­der Maconochie Edin­burgh­ban szü­le­tett 1787 te­lén. Ko­rán ár­ván ma­radt, pár év múl­va, még szin­te gye­rek­ként el­szö­kött ott­hon­ról és ha­di­ten­ge­rész­nek állt. Sok vé­res ten­ge­ri üt­kö­zet­ben vett részt, két­szer meg­se­be­sült, ám a ha­jók fe­dél­ze­tén fo­lya­ma­to­san ta­nult. Ha­jó­tö­rést szen­ve­dett – a par­tot ron­csok és holt­tes­tek bo­rí­tot­ták mér­föl­de­ken át –, éve­ket töl­tött fran­cia ha­di­fog­ság­ban, de a bör­tön­ben is ta­nult. Sza­ba­du­lá­sa után is­mét har­colt, ez­út­tal az ame­ri­kai par­tok­nál, John Franklinnel együtt. Hu­szon­nyolc éves volt, ami­kor 1815-ben le­sze­relt, ek­kor ha­za­köl­tö­zött Skó­ci­á­ba, meg­nő­sült, ta­nul­mány­kö­te­te­ket írt ko­ló­ni­ák ala­pí­tás­ról és a csen­des-óce­á­ni ki­kö­tők ke­res­ke­del­mi kér­dé­se­i­ről, az­tán is­ko­lát épí­tett vi­dé­ken, ahol ő ta­ní­tot­ta a gye­re­ke­ket. Mi­vel kezd­tek tönk­re­men­ni, 1828-ban fe­le­sé­gé­vel és gye­re­ke­ik­kel Lon­don­ba köl­töz­tek, Bloomsburybe.

      A fő­vá­ros­ban Maconochie is­mét ös­­sze­jött ré­gi ten­ge­rész­tár­sa­i­val, John Frank­lin és ba­rá­tai ak­ko­ri­ban, 1830-ban ha­tá­roz­ták el a – kez­det­ben még nem Royal, csak – Geographical Society ala­pí­tá­sát, a hasz­nos pub­li­ká­ci­ók meg­je­le­né­sét se­gí­ten­dő, és a tár­sa­ság ala­ku­ló ülé­sén, 1830. jú­li­us 16-án, Maconochie-t vá­lasz­tot­ták meg az ala­pí­tó tit­kár hi­va­ta­lá­ra. At­tól fog­va ő szer­vez­te az elő­adá­so­kat, kon­fe­ren­ci­á­kat, fel­ügyel­te a ki­ad­vá­nyo­kat, és in­téz­te a pénz­ügye­ket hat éven át – ez utób­bi elég szá­raz do­log­nak tű­nik, ám ide tar­to­zott a sar­ki ex­pe­dí­ci­ók költ­sé­ge­i­nek elő­te­rem­té­se is! Így nem meg­le­pő, hogy ami­kor 1833-ban a Lon­do­ni Egye­tem (UCL – University Coll­ege Lon­don) geo­grá­fi­ai ka­ted­ra lé­te­sí­té­sét ha­tá­roz­ta el, ma­gas hely­ről Macononchie ka­pi­tányt javasolák a poszt­ra: „– Nem csak nagy tu­dá­sa mi­att – mert sok nagy tu­dós ta­lál­ha­tó –, de ő azt a tu­dást ké­pes át­ad­ni is, mert cso­dá­la­to­san jó­ban van a fi­a­ta­lok­kal, sze­re­ti őket és azok vi­szont sze­re­tik.” Há­rom év múl­va azon­ban Maconochie hir­te­len ott­hagy­ta a ka­ted­rát, Sir John Franklint3 ugyan­is nyá­ron ki­ne­vez­ték Van Diemen’s Land (Tasmania) al­kor­mány­zó­já­nak, ő pe­dig rög­tön ál­lást aján­lott ba­rát­já­nak.

      A Maconochie csa­lád te­hát, ek­kor már hat gye­rek­kel, ha­jó­ra szállt Auszt­rá­lia fe­lé – jel­lem­ző, hogy út­köz­ben a vi­tor­lá­son a pa­pa elő­adá­so­kat tar­tott az uta­sok­nak az em­be­ri fej­lő­dés tör­té­ne­té­ről. El­kép­ze­lem, men­­nyi ked­vem len­ne mind­eh­hez ten­ge­ri be­te­gen, igaz, a hall­ga­tók­nak ez­út­tal nem volt ho­vá me­ne­kül­ni­ük. Négy hó­na­pi ha­jó­zás után, 1837. ja­nu­ár 6-án ér­kez­tek meg Hobart ki­kö­tő­jé­be, és be­köl­töz­tek a ma­nap­ság már Tasmániának ne­ve­zett auszt­rál szi­get, Van Diemen’s Land kor­mány­zói pa­lo­tá­já­ba, ahol Sir John Frank­lin egy­ből fé­nyes fo­ga­dást adott. Jós­ere­jű, hogy ez a he­lyi­ek­kel va­ló el­ső ta­lál­ko­zás mi­lyen ga­li­bát oko­zott. Sir John, egy iga­zi ka­pi­tány szo­ká­sa sze­rint, aki az egész le­gény­ség­ben gon­dol­ko­dik, nem­csak a he­lyi arisz­tok­ra­tá­kat hív­ta meg, ha­nem egy cso­mó mes­ter­em­bert is, aki­ket e tá­vo­li te­le­pes-kis­ki­rály­ok mé­lyen le­néz­tek. Ez volt az új kor­mány­zó el­ső rossz­pont­ja Auszt­rá­li­á­ban. 

      A kor­mány­zó tit­ká­ra, ahogy ide­je en­ged­te, egy­ből útrakelt, fel­mér­ni a szi­ge­ten ural­ko­dó bör­tön­ál­la­po­to­kat. El­uta­zá­sa előtt ugyan­is meg­egye­zett a Society for the Improvement of Prison Discipline ne­vű lon­do­ni tár­sa­ság­gal, hogy új ál­lo­más­he­lyé­re meg­ér­kez­ve 67 kér­dést tar­tal­ma­zó lis­tá­juk alap­ján rész­le­te­sen le­ír­ja, mi­lyen ott a bün­te­tő­rend­szer állapota.4 Ál­la­ti­as fe­gyenc­te­le­pet ta­lált. Ha­ma­ro­san el­ké­szí­tet­te el­ső ter­ve­ze­tét a hely­zet ja­ví­tá­sá­ra. E sze­rint a hét év szám­űze­tés­re ítélt ra­bok ide­je 6000 pon­tot ér­jen, ti­zen­négy esz­ten­dő 8000 pon­tot, és 10000 pont pe­dig egy élet­fogy­tig tar­tó íté­le­tet, va­gyis egy egész éle­tet, és ha va­la­ki jól vi­sel­ke­dik, ezen­túl ne csak do­hányt, italt és egyéb ap­ró­sá­go­kat nyer­hes­sen, ha­nem pont­ja­i­ért va­ló­di na­po­kat, sőt éve­ket is. Szor­gal­mas mun­ká­ért na­pon­ta 8-10 pon­tot nyer­hes­sen az ilyen, ren­des vi­sel­ke­dés­sel még töb­bet is, ha pe­dig egy min­ta­rab ös­­sze­gyűj­ti a szük­sé­ges pon­to­kat, évek­kel ha­ma­rabb sza­ba­dul­has­son.

      Szép is az ilyen ter­vez­ge­tés, csak­hogy Maconochie ezek után fog­ta ma­gát, a lá­tot­tak rész­le­tes le­írá­sát va­la­mint sa­ját ter­ve­ze­tét a kor­mány­zó­ság hi­va­ta­los ira­tai kö­zé csem­pész­te, és anél­kül, hogy Franklinnek er­ről egy muk­kot is szólt vol­na, az egé­szet szé­pen fel­küld­te Lon­don­ba, egye­nest a bün­te­tő­ügye­kért is fe­le­lős bel­ügyi ál­lam­tit­kár­nak, Lord John Russelnek. Russell 1838. már­ci­us 5-én kap­ta kéz­hez az ira­to­kat, an­nak las­sú rend­je és mód­ja sze­rint – ak­ko­ri­ban négy hó­na­pig tar­tott Auszt­rá­li­á­ból Lon­don­ba a ten­ge­ri út –, és mi­u­tán fi­gyel­me­sen át­ol­vas­ta a szö­ve­get, rög­tön át­küld­te az ál­la­mi nyom­dá­ba az­zal a meg­jegy­zés­sel, hogy ké­se­de­lem nél­kül nyom­tas­sák ki az egé­szet, és küld­jék vis­­sza. Eb­ben a pil­la­nat­ban el­tö­röl­he­tet­le­nül meg­vál­to­zott va­la­mi a vi­lág bün­te­tés­tör­té­ne­té­ben. 

      Lord Russell csend­ben le­tet­te a ta­nul­mányt a Molesworth Bi­zott­ság asz­ta­lá­ra, ez­zel jel­ké­pez­te a gyar­ma­ti vi­szo­nyo­kat – a lon­do­ni al­vi­lág leg­sö­té­tebb bugy­ra­i­nál ré­me­sebb po­kol ta­lál­ha­tó ezek sze­rint a dél­ten­ge­ri gyar­ma­ton, az al­ko­ho­liz­mus, a bűn és az ös­­szes per­ver­zi­ók oly tö­me­ge, oly Szo­do­ma és Gomora, hogy em­be­ri te­remt­mény kép­te­len el­kép­zel­ni azt. A kor­bá­cso­lás, meg­va­sa­lás elál­la­ti­a­sít­ja a ra­bo­kat, és a szen­ve­dés lát­vá­nya fo­lya­ma­tos ret­te­net­tel töl­ti el a töb­bi te­le­pest. Maconochie azt ja­va­sol­ta, Lon­don­ból küld­je­nek sür­gő­sen Auszt­rá­li­á­ba egy olyan füg­get­len meg­bí­zot­tat, akit nem be­fo­lyá­sol­nak a he­lyi urak, s aki majd át­te­kin­ti a hely­ze­tet. Csak­hogy ké­sőbb egy má­so­dik le­ve­let is kül­dött Lon­don­ba, ez­út­tal Új-Dél-Wales kor­mány­zó­já­nak vi­selt dol­ga­i­ról, ez azon­ban ka­pi­tá­lis hi­ba volt, hi­szen a le­vél a ma­ga szo­ká­sos hi­va­ta­li út­ján elő­ször a gyar­mat­ügye­kért fe­le­lős he­lyet­tes ál­lam­tit­kár, James Stephen ke­zé­be ke­rült, aki fel­há­bo­ro­dott mel­lék­let­tel küld­te to­vább: – Egy be­osz­tott hi­va­tal­nok nem ke­rül­he­ti meg fe­let­te­se­it, és a hi­va­ta­los le­ve­le­zést fel­hasz­nál­va nem küld­he­ti azok­kal együtt a bi­ro­da­lom köz­pont­já­ba sa­ját vé­le­mé­nye­it – rá­adá­sul ilye­ne­ket. Ez­zel Maconochie egy­ből ha­tal­mas el­len­sé­get szer­zett, Stephen ugyan­is vi­lá­gok ura volt, mi­vel fő­nö­ke­it né­hány éven­ként vál­tot­ták, ő azon­ban év­ti­ze­de­ken át a szé­ké­ben ma­radt, lé­nye­gé­ben ő tar­tot­ta kéz­ben a vi­lág leg­na­gyobb gyar­mat­bi­ro­dal­má­nak ös­­szes ügye­it. Rá­adá­sul Maconochie le­ve­lé­ről a The Ti­mes is be­szá­molt – Frank­lin el­ké­ped­he­tett, mi­kor az új­ság­ból kel­lett meg­tud­nia az ál­la­mi bot­rán­­nyá da­gadt ügyet. A te­le­pes kis­ki­rály­ok vö­rös fej­jel, üvölt­ve ol­vas­ták a Timest. Egy­ből el­ha­tá­roz­ták, hogy sár­ba ta­pos­sák a le­ve­lez­ge­tő ka­pi­tányt. Frank­lin kor­mány­zó­nak hir­te­len me­le­ge lett. Nem elég, hogy el­ső lé­pé­se, az auszt­rál nép meg­hí­vá­sa a kor­mány­zó­sá­gi bál­ra mek­ko­ra bla­ma volt, most meg azt ve­tet­ték a sze­mé­re a te­le­pe­sek, akik közt él­nie kel­lett, akik egész mű­kö­dé­sét meg­ke­se­rít­het­ték, hogy a tit­ká­ra, akit a kor­mány­zó­sá­gi pa­lo­tá­ban dé­del­get, le­ve­le­ket íro­gat Lon­don­ba a tud­ta nél­kül… – ho­hó… de tény­leg a tud­ta nél­kül? Huhhhh. Vil­lám­gyor­san lép­ni kell. A kor­mány­zó te­hát 1838. szep­tem­ber 21-én azon­na­li ha­tál­­lyal ki­ha­jí­tot­ta en­ge­det­len tit­ká­rát.

      A ka­pi­tány ez­után hos­­szú idő­re be­zár­kó­zott, és ne­ki­ült szép pon­to­san le­ír­ni a ta­pasz­ta­la­ta­it és vé­le­mé­nye­it. Thoughts on Convict Management and other subjects connected with the Australian Penal Colonies cí­mű köny­vét Hobartban ad­ták ki, 1838 no­vem­be­ré­ben – ugyan­ab­ban az év­ben je­lent meg a tá­vo­li Lon­don­ban a Twist Oli­vér. Tel­tek a hó­na­pok. 1840 au­gusz­tu­sá­ban a bi­ro­da­lom gé­pe­ze­te nyi­kor­dul­va for­dult egyet nagy ne­he­zen, a Molesworth bi­zott­ság le­ál­lít­tat­ta a transz­por­tá­lást Új-Dél-Wales szá­raz­föl­di te­rü­le­té­re, at­tól fog­va csak a szi­ge­tek­re, Van Diemen’s Land-re és Norfolk Islandre szám­űz­ték az elit­él­te­ket. Új-Dél-Wales kor­mány­zó­já­nak 1839. má­jus 11-én ki­ne­vez­ték Sir Ge­or­ge Gippset, az­zal a ha­tá­ro­zott uta­sí­tás­sal, hogy Őfel­sé­ge kor­má­nyá­nak uta­sí­tá­sa sze­rint a le­he­tő leg­sür­gő­seb­ben re­for­mál­ják meg a kor­mány­zó­sá­ga ha­tás­kö­ré­be tar­to­zó Norfolk Island bün­te­tő­rend­sze­rét: – Egész­sé­ges ott a klí­ma, ter­mé­keny a ta­laj, elég mes­­szi­re van, úgy­hogy Is­ten is bör­tön­nek te­rem­tet­te a szi­ge­tet. Lon­don­ból fi­no­man cé­loz­tak a bör­tön­szi­get kor­mány­zó­já­nak sze­mé­lyé­re is, le­gyen Maconochie ka­pi­tány, de ezt per­sze csak őfel­sé­ge hi­va­ta­lá­nak ja­vas­la­ta, a kor­mány­zó mind­ezt majd ma­ga dönt­se el. Sir John Frank­lin szív­ből örült: – Na, fi­lant­róp ba­rá­tom, a jó mar­ha, ott majd ki­él­he­ti ma­gát, és az évi 800 font jö­ve­de­lem se sma­fu. Ha Auszt­rá­lia egy nagy szi­get, Tasmánia meg a tö­vé­ben egy kistesó, ak­kor Norfolk Island csak mes­­szi ma­dár­pötty a vég­te­len óce­á­non, ott majd nyu­gi­ban le­het világmegváltani, sen­kit nem za­var az ég­vi­lá­gon.

      Cook ka­pi­tány 1774. ok­tó­ber 10-én haj­nal­ban pil­lan­tot­ta meg Norfolk Islandet – Új-Kaledóniából Új-Zé­land fe­lé ha­józ­tak ép­pen. Nem ko­pár szirt volt ez, ha­nem egy Pa­ra­di­csom, öt mér­föld hos­­szú, há­rom mér­föld szé­les temékeny szi­get, kö­ze­pén ezer láb­nál is ma­ga­sabb he­gyek­kel – mi­vel pe­dig a ma­gas, egye­nes fe­nyő­fák re­mek ár­bocalap­anyag­nak bi­zo­nyul­tak, Cook be­szá­mo­ló­ja után az ad­mi­ra­li­tás rög­tön te­le­pe­se­ket kül­dött a szi­get­re, ne­hogy a fran­ci­ák te­gyék rá ke­zü­ket.

      Az el­ső kor­mány­zó Philip Gidley King had­nagy volt, a sze­mély­ze­ten kí­vül ki­lenc fér­fi és hat női el­ítélt ér­ke­zett ve­le a Supply fe­dél­ze­tén. King le­he­tő­leg ügyes mes­ter­em­be­re­ket akart ma­gá­val hoz­ni, hogy fel­épít­sék a ko­ló­ni­át – egy ru­ha­lo­pá­sért el­ítélt lon­do­ni ácsot, egy kö­tél­ve­rő exeteri be­tö­rőt, egy báránytolvajt, a leg­fi­a­ta­labb egy hét év traszportálásra ítélt tizennégyéves kis erszénytolvaj, Charles Mclellan volt, a leg­idő­sebb pe­dig a szin­tén hét év­re ítélt 62 éves csörlőtolvaj, Richard Widdicombe – utób­bi­ak egyéb hasz­nos szak­tu­dá­sa nem is­me­re­tes –, a nők több­nyi­re hu­szon­éve­sek vol­tak, egyik ru­há­kat és musz­lin zseb­ken­dő­ket lo­pott, ami­ért ha­lál­ra ítél­ték, de ke­gye­lem­ből hét év szám­űze­tés­be me­he­tett. Ők let­tek a me­se­szép szi­get el­ső te­le­pe­sei. Kingnek és az egyik nő­nek két fia szü­le­tett a szi­ge­ten, Norfolk és Sidney, ők vol­tak az el­ső Norfolk-szigeti gye­re­kek. A mil­lió ra­gyo­gó szí­nű pa­pa­gáj tetsz­he­tett ne­kik. A szi­ge­ten bő­sé­ge­sen ter­mett a len is, de a te­le­pe­sek nem ér­tet­tek e nö­vény fel­dol­go­zá­sá­hoz, ezért a kö­ze­li Új-Zé­land­ról el­ra­bol­tat­tak két sze­ren­csét­len ma­o­rit, mi­vel a benn­szü­löt­tek ál­lí­tó­lag ér­te­nek e mes­ter­ség­hez. Igen ám, csak­hogy a szé­pen te­to­vált fi­úk, Woodoo és Tooke ilyen női mun­ká­hoz leg­ke­vés­bé sem ko­nyí­tot­tak, s mi­vel pe­dig hat hó­na­pon át min­den ál­dott éj­jel csak sír­tak és bús da­lo­kat éne­kel­tek a ten­ger­par­ton, vé­gül ha­jó­ra tet­ték őket, el­me­het­tek ha­za. Ezek után egy­re sű­rűb­ben ér­kez­tek rab­szál­lí­tó ha­jók, szá­zá­val on­tot­ták az új szám­űzöt­te­ket, a kez­det­ben csa­lá­di­as han­gu­lat tel­je­sen meg­vál­to­zott.

      Öt év múl­va új kor­mány­zó is ér­ke­zett, Foveaux őr­nagy, Earl of Cork fran­cia sza­ká­csá­nak fia, egy sza­dis­ta, aki imád­ta néz­ni a kor­bá­cso­lást, ki is ne­ve­zett e fel­adat­ra egy hús­to­rony írt, aki bol­dog volt fel­ada­tá­val. Foveaux ked­venc ta­lál­má­nya egy sö­tét ve­rem volt, egyik fe­lén víz­zel te­li mély gö­dör­rel, így a meg­kö­tö­zött, mez­te­len rab egy pil­la­nat­ra sem mert el­alud­ni, mert a víz­be­ful­la­dás­tól ret­te­gett. A ra­bok je­len­tős ré­sze po­li­ti­kai fo­goly volt, ír lá­za­dók, ezek né­ha meg­pró­bál­tak a kor­mány­zó­val is szem­be­száll­ni, őket a ki­kö­tő mó­ló­ján akasz­tat­ta fel, a ten­ge­ri szél­ben. A fo­goly­nők hely­ze­te még po­ko­libb volt, sza­ba­don ad­ták-vet­ték őket a kor­mány­zó en­ge­dé­lyé­vel, csü­tör­tök es­tén­ként pe­dig a sel­lők tán­ca volt mű­so­ron – ilyen­kor a ka­to­nák ba­rakk­ja­i­ban a fo­goly nők­nek a há­tuk­ra fes­tett szá­mok­kal, mez­te­le­nül kel­lett tán­col­ni­uk. A nő­ket is kor­bá­csol­ták a Norfolk-szigeten, a kor­mány­zó sze­ret­te néz­ni a nők agó­ni­á­ját. 1810-re azon­ban a szi­get szép las­san el­ve­szí­tet­te gaz­da­sá­gi je­len­tő­sé­gét, a lentermelés ha­nyat­lott, a flot­ta már nem a Norfolk fe­nyőt hasz­nál­ta ár­boc­nak, el­ítél­te­ket sem küld­tek töb­bé a szi­get­re, úgy­hogy Új-Dél-Wales kor­mány­zó­ja el­ren­del­te Norfolk Island ki­ürí­té­sét. A ba­rak­ko­kat le­dön­töt­ték, azok fa­anya­gát is fel­gyúj­tot­ták, az ál­la­to­kat le­mé­szá­rol­ták, hogy a fran­ci­ák szá­má­ra le­he­tő­leg ne tűn­jön von­zó­nak a hely. Csak az er­dő­ben ro­han­gá­ló el­va­dult ku­tyák fal­ká­i­nak ré­mes vo­ní­tá­sa hal­lat­szott a szi­ge­ten. Egy év­ti­zed telt el így.

      A kö­vet­ke­ző rab­szál­lí­tó ha­jó csak 1825 jú­ni­u­sá­ban ér­ke­zett, fe­dél­ze­tén öt­ven­hét szám­űzöt­tel, köz­tük megint ácsok, egyéb hasz­nos mes­ter­em­be­rek, ne­kik kel­lett fel­épí­te­ni­ük az új te­le­pet. Hab­le­á­nyo­kat ez­út­tal nem hoz­tak, csak a hely­őr­ség csa­lád­tag­ja­it, és a ra­bok­kal együtt pe­dig part­ra szállt az új kor­mány­zó, Morisset is, a ve­te­rán ka­to­na, akit csak Diny­­nye­fe­jű­nek ne­vez­tek, mert egy kö­ze­lé­ben fel­rob­bant grá­nát szét­ron­csol­ta arc­csont­ja­it, for­mát­lan hús­mas­­szá­vá vál­toz­tat­va fél ar­cát, úgy, hogy egyik sze­me is moz­du­lat­la­nul dül­ledt elő­re. El­ső cse­le­ke­de­te a szi­get na­rancs­fá­i­nak ki­vá­ga­tá­sa volt, hogy ne es­se­nek a gyü­mölcs­evés kí­sér­té­sé­be a ra­bok, akik haj­nal­tól es­tig épí­tet­ték ko­rall­bör­tö­nü­ket. Elő­ször a ten­ger­ben áll­va, fé­lig víz­ben ki kel­lett bá­nyász­ni­uk a ko­ral­lo­kat, az­tán a par­ton nagy mág­lyá­kon elégették azokat, hogy a malterhez így ké­szít­se­nek ol­tott me­szet. E kor­mány­zó a kor­bá­cso­lás új mód­sze­rét ve­zet­te be: öt­ven kor­bács­ütést mér­tek az el­ítélt há­tá­ra, négy nap múl­va, ami­kor a se­bei már épp kezd­tek he­ge­sed­ni, újabb öt­ve­net, négy újabb nap múl­va megint öt­ve­net, az utol­só öt­ven ütést pe­dig a ti­zen­ket­te­dik na­pon.

      Egy lá­za­dás után vé­gül át­he­lyez­ték a din­­nye­fe­jűt, utó­da a bo­zon­tos po­fa­sza­kál­lú, ve­te­rán skót tiszt lett, Joseph Anderson őr­nagy, akit csak Potato Joe-nak be­céz­tek, mert krumplidiétát ve­ze­tett be a ra­bok kö­zött, ő is nagy kor­bá­cso­ló volt, egy al­ka­lom­mal már reg­ge­li előtt 1500 kor­bács­ütés­re ítélt öt ra­bot. Krump­li Joe re­zsim­je 1839 feb­ru­ár­já­ban ért vé­get, két kor­mány­zó jött még utá­na, ke­vés­bé sza­dis­ták, de Norfolk Island hír­ne­ve ad­dig­ra már meg volt ala­poz­va.

      – Is­te­nem, só­haj­tot­ta egy el­ítélt a bün­te­té­se alatt – e só­ha­jért 100 kor­bács­ütés; va­la­ki meg­lán­col­va el­mo­so­lyo­dott – ezért 100 kor­bács­ütés; va­la­ki ci­gi­re gyúj­tott, a lán­gocs­kát ész­re­vet­ték – 50 kor­bács­ütés; va­la­ki be­szólt a fegy­őr­nek – ro­hadj meg, te ál­lat – 200 kor­bács­ütés; va­la­ki bú­san da­lolt, mert a dal so­kat se­gít – 100 kor­bács­ütés, va­la­ki kért egy po­fa do­hányt a fegy­őr­től, rossz öt­let volt – 50 kor­bács­ütés; más­va­la­ki el­bam­bult mun­ka köz­ben, me­sés tá­vo­li táj – 100 kor­bács­ütés. Dé­mon­ná ver­ték őket.

      Nos ide ér­ke­zett meg az új kor­mány­zó, Ale­xan­der Maconochie ka­pi­tány. Vég­re ki­pró­bál­hat­ta sa­ját rend­sze­rét. Ezer­öt­száz el­ítélt egy kis szi­ge­ten, két el­kü­lö­ní­tett cso­port­ban: a ré­gi ra­bok – a vis­­sza­esők, aki­ket bűn­is­mét­lé­sért szám­űz­tek oda –, és az újon­nan ér­ke­zet­tek, Maconochie em­be­rei.

      Még el­uta­zá­sa előtt a ka­pi­tány a tő­le meg­szo­kott lel­ke­se­dés­sel ve­tet­te be­le ma­gát a le­he­tő leg­ap­ró­lé­ko­sabb ter­vez­ge­tés­be, me­mo­ran­du­mo­kat, fel­ira­to­kat szer­kesz­tett az ös­­szes fel­me­rül­he­tő prob­lé­mák­ról – a ra­bok mi­ként vált­sák majd át a ju­ta­lom­pon­to­kat te­á­ra, do­hány­ra, cu­kor­ra, egye­bek­re, s a ké­sőb­bi­ek­ben le­te­le­ped­hes­se­nek-e nők is a szi­ge­ten. Fenn­ma­radt kéz­ira­ta­i­nak si­e­tős írá­sá­ból, mint John Clay ír­ja, tö­ké­le­te­sen el le­het kép­zel­ni a ka­pi­tány lel­kes szá­gul­dá­sát. Az el­ső vá­la­szok is be­fu­tot­tak Gipps kor­mány­zó­tól: – Nő­ket a szi­get­re? So­ha­sem. De a könyv­tá­rat en­ge­dé­lyez­te, pl. a Ro­bin­son Crusoe-t, Cook ka­pi­tány mű­ve­it – „az­zal a cél­zat­tal, hogy az el­ítél­tek meg­ta­nul­ják em­ber­szám­ba ven­ni a benn­szü­löt­te­ket is” –, Charles Dibdin ten­ge­rész­da­la­it, By­ron ba­rát­já­nak, Thomas Moornak da­la­it, Burns ver­se­it, va­la­mint Sir Walter Scott, Miss Austen és Miss Mitford re­gé­nye­it. To­váb­bá a ka­pi­tány meg­vá­sá­rol­hat­ta az épp Ang­li­á­ba uta­zó Mr. Ellard ze­ne­bolt­já­nak tel­jes kész­le­tét is, kot­ták­kal, hang­sze­rek­kel együtt, sőt! seraphine-okat5 vá­sá­rol­tak. Mind­ezek­ről per­sze a kor­mány­zó, mint ren­des ál­lam­szol­ga, egy­ből le­ve­let írt Lon­don­ba, ja­va­sol­ta a kért tá­mo­ga­tá­sok meg­adá­sát, ám – ma­gát jó elő­re be­biz­to­sí­ta­ni – meg­je­gyez­te: tény­leg sa­ját, leg­sze­mé­lye­sebb vé­le­mé­nye sze­rint le­het ez mind igen szép és he­lyes, de… a szám­űzöt­tek pont­ja­it… bár­mi­lyen an­gya­li­an vi­sel­ked­je­nek is… so­ha a bü­dös élet­ben ne le­hes­sen na­pok­ra és évek­re át­vál­ta­ni. Is­mer­te a hi­va­ta­los vé­le­ményt, hogy az em­ber nem ja­vít­ha­tó. 

      Most hát Maconochie meg­ér­ke­zett a Nautilus fe­dél­ze­tén a Norfolk-szigetre. Csa­lád­já­val együtt be­szál­lá­sol­tak, ő meg el­in­dult kör­be­néz­ni. Egy hét múl­va, 1840. már­ci­us 26-án már el is küld­te be­szá­mo­ló­ját Új-Dél-Wa­les kor­mány­zó­já­nak, Sir Ge­or­ge Gippsnek. Eb­ben ki­emel­te, hogy nem sze­ren­csés a két rend­szert kü­lön­vá­lasz­ta­ni a szi­ge­ten, a ré­geb­bi el­ítél­tek közt majd óha­tat­la­nul el­len­sé­ges ér­zé­se­ket kelt, ha csak az újon­nan ér­ke­zett ra­bok­ra vo­nat­koz­nak eny­hí­tő re­for­mok. Hi­szen kép­zel­jük el, a ra­bok egy cso­port­já­nak et­től fog­va lesz­nek re­mé­nyei – ha jól vi­sel­ked­nek, nem­csak do­hányt kap­nak, több ételt, italt és ru­há­za­tot, de na­pon­ta meg­szer­zett pont­ja­ik vé­gül ös­­sze­adód­nak, na­pok­ra vált­hat­ják a pon­to­kat, a na­po­kat meg szép las­san évek­re cse­rél­he­tik. A má­sik cso­port meg mind­ezt csak né­zi re­mény­te­le­nül. Előbb-utóbb da­ra­bok­ra fog­ják tép­ni a nap­tu­laj­do­no­so­kat a re­mény­te­le­nek. En­nek je­gyé­ben Maconochie már­ci­us 16-án, egy hét­fői na­pon a ra­bok mind­két cso­port­já­ra ki­ter­jesz­tet­te a re­ményt.

      „– Démonibb gyü­le­ke­ze­tet ad­dig éle­tem­ben so­ha nem lát­tam – ír­ta –, ahogy a kö­ze­lük­be ér­tem, fe­lém for­dul­tak va­la­mi el­mond­ha­tat­la­nul tom­pa te­kin­tet­tel, ki­fe­je­zés­te­len arc­cal, sá­padt fol­tok vol­tak csu­pán, olyan­nak tűn­tek, mint az ar­cok ten­ge­re.”

      Thomson kor­mány­zó­sá­gi tit­kár vá­la­szolt a le­vél­re, Sidney-ből, áp­ri­lis 28-án. – Amennyi­re Őex­cel­len­ci­á­ja vis­­sza­em­lék­szik, az ön fel­ha­tal­ma­zá­sa nem ter­jedt ki ar­ra, hogy a re­mé­nye­ket éb­res­­szen a ré­gi ra­bok cso­port­já­ban is. A Kor­mány­zó úr­nak so­ha nem áll mód­já­ban egyet­len ra­bot sem Új-Dél-Walesbe en­ged­ni a Norfolk-szigetről, akár­meny­­nyi pon­tot is gyűj­töt­tek az ön rend­sze­re sze­rint, uram, mert egy ilyen ese­mény hí­re le­rom­bol­ná az év­ti­ze­dek alatt gon­do­san, sok mun­ká­val fel­épí­tett ret­te­gést, már­pe­dig a szám­űze­tés egyet­len cél­ja épp a fé­le­lem fel­épí­té­se volt. 

      Ököl­csa­pás volt ez Maconochie szá­má­ra, de tud­ta, hogy ő so­ha nem ve­szít­he­ti el a re­ményt, amit a töb­bi­ek­nek nyúj­ta­ni akar, úgy­hogy ek­kor ta­lál­ta ki a szülinapi ün­ne­pet. – Nem­so­ká­ra, má­jus 24-én hu­szon­egy éves lesz az if­jú ki­rály­nő, Vik­tó­ria – gon­dol­ta a ka­pi­tány –, le­gyen hát a szi­ge­ten min­den­ki – ért­ve va­gyok? –, min­den te­rem­tett lé­lek szá­má­ra ün­nep má­jus 25., a rákövetekező hét­fői nap.

      A vé­res Norfolk-szigeten ilyes­mi ad­dig sen­ki­nek a leg­va­dabb ál­má­ban nem for­dul­ha­tott elő. – Már rég ész­re­vet­tem a fe­gyenc­gyar­ma­tok el­ítélt­je­i­nek szí­vé­ben a ha­zá­juk iránt ki­ala­ku­ló gyű­lö­le­tet – ír­ta Maconochie. Pa­ran­csá­ra te­hát Longridge-ben meg­tet­ték a szük­sé­ges elő­ké­szü­le­te­ket. 1840. má­jus 25-én ko­ra reg­gel a cso­dál­ko­zó Norfolk-szigeti szám­űzöt­tek nyit­va ta­lál­ták cel­lá­ik és ba­rakk­ja­ik aj­ta­ját. Ked­vük­re ván­do­rol­hat­tak a kis szi­ge­ten, le­he­ve­red­het­tek a fű­ben, úsz­kál­hat­tak az óce­án hul­lá­ma­in.

      Egy rab – Thomas Cook – azt ír­ja visszaemlékezéseiben6, hogy mind­ez fé­lel­me­te­sen fur­csa volt, hi­szen az ad­dig vé­res kor­bá­cso­lás­sal kor­dá­ban tar­tott el­ítél­tek, akik akár pus­ka­tűz­ben, éle­tük árán is meg­pró­bál­tak meg­sze­rez­ni egy-egy csó­na­kot, most akár­mer­re me­het­tek ba­rakk­ja­ik­ból a szi­ge­ten ked­vük sze­rint. Az Anson Bay ra­gyo­gó­an át­tet­sző ví­zén pe­dig csó­na­kok rin­ga­tóz­tak a dé­li szél­ben, eve­ző­ik ott le­beg­tek sza­ba­don ol­da­lu­kon, a hul­lá­mo­kon.

      Le­het, hogy tény­leg nem is éle­tünk meg­élé­se a cél, hisz ma­ga az élet gyön­gék­nek iszo­nyú le­het, le­het, hogy nincs is hoz­zá elég erőnk, de a le­he­tő­sé­ge éle­tünk árán is kell, a tu­dat, hogy ha aka­runk, ha erőt gyűj­tünk, ha cso­da tör­té­nik ve­lünk, ak­kor va­la­mi­kor, egy ra­gyo­gó pil­la­nat­ra majd él­he­tünk. Fu­ra ez a be­le­tö­rő­dés, de úgy tű­nik, e ti­tok­za­tos anya­öl­be göm­bö­lyö­dő ér­zés még­is lé­te­zik. Az em­ber élő­ha­lott­ként is bol­dog le­het, ha nem lát ma­ga kö­rül fa­la­kat. Építs kö­ré bör­tönt, ak­kor ki­kel tetsz­ha­lott sír­já­ból, porbadönti un­do­rí­tó fa­la­i­dat, majd mo­so­lyog­va vis­­sza­göm­bö­lyö­dik, és lep­ke­éle­té­re vár. Ez a nyo­mo­rult, le­né­zett kis Psychébábok tit­kos tu­dá­sa – min­dig nyit­va le­gyen a lep­ké­vé át­ala­ku­lá­suk előtt a Ka­pu.

      A cel­la­aj­tók te­hát nyit­va áll­tak má­jus 25. reg­ge­lén, és a sö­tét­ben tán ma­ga Azrael, a ha­lál an­gya­la jött el, hogy tel­je­sít­se utol­só kí­ván­sá­ga­i­kat, mert oda­kint, a té­ren fel­ál­lí­tott barbecue-n hús­sze­le­tek sül­tek, és vi­dám il­lat­fel­hő ke­rin­gő­zött a ko­rall­ba­rak­kok fö­lött, mi­vel pe­dig a rak­tár­ból már haj­nal­ban ki­osz­tot­ták a lisz­tet, a fris­sen sült ün­ne­pi ke­nyér il­la­ta is e bó­dí­tó fel­hő­be ve­gyült. Maconochie kor­mány­zó a cso­dál­ko­zó szám­űzöt­tek kö­zött sé­tált fe­le­sé­gé­vel és gye­re­ke­i­vel. Fegyeres kí­sé­ret se­hol. A gon­do­san le­sú­rolt hos­­szú asz­ta­lo­kon rum és li­mo­ná­dé ke­ve­ré­ke állt kor­sók­ban – fris­sen szü­re­telt Norfolk-szigeti cit­ro­mo­kat fa­csar­tak az üdí­tő­be. – Egy­ál­ta­lán nem volt al­ko­hol­il­la­ta, úgy gon­dol­tam, a szív­be száll­jon, ne a fe­je­ket bó­dít­sa el – ír­ta ké­sőbb köny­vé­ben e kü­lö­nös reg­gel­ről a ka­pi­tány. – So­ká él­jen ki­rály­nénk, Vik­tó­ria ! – e ki­ál­tás vissz­hang­zott egy­más után há­rom­szor a bör­tön­szi­ge­ten. A rab­ze­ne­kar ez­után el­ját­szot­ta a him­nuszt, a ra­bok fe­det­len fő­vel áll­tak, kéz­ben tar­tot­ták szal­ma­ka­lap­ja­i­kat, az­tán a tá­vo­li ki­rály­nő éle­té­nek éve­it egyen­ként meg­ün­ne­pel­te hu­szon­egy ágyú­lö­vés.

      Dél­után iga­zi, fé­nyes szín­há­zi elő­adás kö­vet­ke­zett, Norfolk Szi­get Ki­rá­lyi Vik­tó­ria Szín­há­zá­ban. A fő­sze­re­pe­ket vis­­sza­esők ját­szot­ták, az öreg el­ítél­tek, akik nem kap­hat­tak pon­to­kat, és így nem vol­tak sza­bad­ság­gá ös­­sze­ad­ha­tó nap­ja­ik. He­tek óta kosz­tüm­je­i­ket ké­szí­tet­ték és a dísz­le­te­ket. Az An­da­lú­zi­ai Kas­tély cí­mű víg­ope­ra két fel­vo­ná­sát ad­ták, a fő­sze­rep­lő Don Ca­e­sar rolléját a csa­lá­sért el­ítélt 35 éves James Lawrence ját­szot­ta, egy lon­do­ni gyé­mánt­bró­ker fia, a tíz rab­lót – Banditti – meg tíz má­sik el­ítélt. Lawrence ze­nélt, éne­kelt – szü­le­tett te­het­ség volt: már Anderson kor­mány­zó is öt­ven kor­bács­ütés­re ítél­te egy al­ka­lom­mal, mert a ba­rakk­ban da­lolt. Es­te­fe­lé tű­zi­já­ték kö­vet­ke­zett – Maconochie ka­pi­tány fi­zet­te ezt is, mint a ru­mot –, és a kor­mány­zó­sá­gi pa­lo­tát fé­nye­sen ki­vi­lá­gí­tot­ták. Nyolc óra­kor kürt har­sant, és az el­ítél­tek vis­­sza­tér­tek a ba­rak­kok­ba. Egyet­len rab sem hi­ány­zott, és a leg­ki­sebb vét­sé­get sem kö­vet­ték el a nap fo­lya­mán.

      A ka­pi­tány mind­ezek­ről lel­ki­is­me­re­te­sen be­szá­molt Új-Dél-Wales kor­mány­zó­já­nak, gon­dol­va, hogy e nyil­ván­va­ló pe­da­gó­gi­ai si­ker meg­lá­gyít­ja oda­fent a hi­va­ta­li szí­ve­ket. Na­gyon vár­ta hát, és ha­ma­ro­san meg is kap­ta a vá­laszt, megint csak a kor­mány­zó­sá­gi tit­kár­tól: – Őex­cel­len­ci­á­ja ez úton tu­dat­ja ön­nel, hogy az ön leg­utób­bi le­ve­lé­ben kö­zöl­tek nem vál­toz­tat­tak vé­le­mé­nyén, mi­sze­rint a ra­bok két cso­port­ját to­vább­ra is kü­lön kell ke­zel­ni, és a vis­­sza­esők pont­jai so­ha ne le­gye­nek na­pok­ra, évek­re át­vált­ha­tók. To­váb­bá vé­le­mé­nye sze­rint he­lye­sebb len­ne, ha ön az ere­de­ti meg­bí­zá­sá­ban sze­rep­lő fel­ada­tok mi­nél jobb el­lá­tá­sá­val fog­lal­koz­na, meg­bí­za­tá­sa sze­rint ugyan­is kí­sér­le­ti pont­rend­szer­ét ele­ve csak az új de­por­tál­tak cso­port­ján pró­bál­hat­ja ki, egyéb­ként pe­dig a szám­űze­tés leg­főbb fel­ada­ta az el­ret­ten­tés. Őex­cel­len­ci­á­ja to­váb­bá ki­fe­je­zi leg­mé­lyebb meg­rö­kö­nyö­dé­sét a Norfolk-szigeten elő­a­dott szín­da­rab fe­lett, mely­ben a leg­el­ve­te­mül­tebb bű­nö­kért el­ítélt ra­bok szín­pa­don sze­re­pel­tek, sőt pun­csot it­tak, és a to­váb­bi­ak­ban min­den ha­son­ló ese­ményt a le­he­tő leg­szi­go­rúb­ban el­le­nez.

      Ez­zel egy idő­ben Gipps kor­mány­zó, már csak a sa­ját hi­va­ta­li be­osz­tá­sa vé­del­mé­ben is szük­sé­ges­nek érez­te a le­he­tő leg­rész­le­te­sebb fel­je­len­tés­sel be­biz­to­sí­ta­ni ma­gát, úgy­hogy az ope­rá­ról gyor­san, már jú­ni­us 27-én be­szá­mo­lót írt Lon­don­ba, a Gyar­mat­ügyi Ál­lam­tit­kár hi­va­ta­lá­ba. Ha­mar meg is ér­ke­zett a vá­lasz: – Felhatalmazon önt, hogy ameny­­nyi­ben he­lyes­nek gon­dol­ja, moz­dít­sa el ál­lá­sá­ból Maconochie ka­pi­tányt. Jú­li­us 16-án te­hát ál­la­mi ren­de­let­tel meg­szün­tet­ték a ré­gi és új ra­bok kö­zös pon­to­zá­sát, a ré­gi­e­ket kü­lön ba­rak­kok­ba ve­zé­nyel­ték, és szi­go­rú ren­de­let ír­ta elő, hogy ezek a to­váb­bi­ak­ban sem­mi­fé­le jó vi­sel­ke­dés­sel egyet­len nap eny­hí­tést se nyerhessnek. Fél­tek a te­le­pe­sek, hogy egy­szer csak ös­­sze­gyűj­tik pont­ja­i­kat, és meg­je­len­nek kö­zöt­tük a szá­raz­föld­ön a lát­ha­tat­lan­ság­ra ítélt élő­ha­lot­tak.

      – Kár, hogy az ál­lam így gon­dol­ko­dik, pe­dig, mint az el­ítél­tek több­sé­ge ki­je­len­tet­te, az ün­nep­pel el­ér­tem, hogy ez­után már ne gyű­lö­let­tel, ha­nem sze­re­tet­tel gon­dol­ja­nak tá­vo­li ha­zá­juk­ra, amely ki­ve­tet­te őket – fűz­te ké­sőbb mind­eh­hez a ka­pi­tány. Pun­csot töb­bé so­sem osz­to­ga­tott, de at­tól fog­va min­den év­ben juszt is meg­ün­ne­pel­ték a ki­rály­nő szülinapját a Norfolk-szigeten, sőt fél­na­pos ün­ne­pet ve­ze­tett be Szent György, Szent Patrick és Szent And­rás nap­ján, va­la­mint a trefalgari és a wa­ter­looi csa­ta év­for­du­ló­ján – már csak azért is, mi­vel sok olyan ve­te­rán volt az el­ítél­tek kö­zött, akik részt vet­tek azok­ban a csa­ták­ban.

      Maconochie a sok­gye­re­kes apa és lel­kes ta­nár úgy gon­dol­ta, a csa­lád vé­dő­há­ló, me­ne­dék, ezért fel­ira­tot kül­dött a gyar­mat­ügy­be, hogy a jó ma­ga­vi­se­let­tel meg­szer­zett, ki­ér­de­melt pon­tok a csa­lád­egye­sí­tés­re is be­vált­ha­tók le­gye­nek, pél­dá­ul ezer pon­tért va­la­ki együtt él­hes­sen a fe­le­sé­gé­vel és a gye­re­ke­i­vel a szi­ge­ten. – Se­men­­nyi pon­tért nem le­het­sé­ges csa­lá­dok­nak együtt él­ni­ük a Norfolk-szigeten, uram – vá­la­szol­ta a Hi­va­tal. Pe­dig a ka­pi­tány­nak nyo­mós oka volt er­re az újí­tás­ra, a szi­ge­ten túl­vi­lá­gi vi­szo­nyok ural­kod­tak a nők nél­kül élő ra­bok kö­zött, az újon­nan ér­ke­zett fi­a­ta­labb ra­bo­kat rend­sze­re­sen meg­erő­sza­kol­ták, a Mo­ni­tor ne­vű sid­ney-i új­ság 1825-ben Sodom Island név­re ke­resz­tel­te át a szi­ge­tet. Egyéb­ként a ka­pi­tány­nak va­ló­ban sok pont­ügye volt, egy le­ve­lé­ben pél­dá­ul az­zal büsz­kél­ke­dett me­rev fe­let­te­se­i­nek, hogy fel­nőtt es­ti is­ko­lát nyi­tott a szi­ge­ten, és kü­lö­nö­sen szép­nek tart­ja, hogy az egész na­pi ful­lasz­tó hő­ség és ke­mény mun­ka után még­is két­száz el­ítélt je­lent­ke­zett az is­ko­lá­ba, fe­jen­ként ha­vi 12 ne­he­zen meg­szer­zett pon­tot fi­zet­ve a ta­nu­lá­sért, mint kü­lön­le­ges elő­jog­ért.

      Pár mu­tat­vány Maconochie kor­mány­zó Fő­köny­vé­ből:

      „A 17-es fur­má­nyos dub­li­ni csel­szö­vő és tol­vaj, igen go­nosz alak, íté­le­te hét év, szer­zett pont­jai 3459, bün­te­tő­pont­jai 2391, bün­te­té­sei té­te­le­sen: tett­le­ges­ség 500 pont, fi­gyel­met­len me­zei mun­ka 56 pont, cso­por­tos mun­ka­meg­ta­ga­dás­ért a rá­eső 10 pont, en­ge­dély nél­kül a Víz­esés­hez ment 100 pont, mun­ka­meg­ta­ga­dás 200 pont, szál­lás­he­lyén ren­det­len vi­sel­ke­dés 25 pont, szö­kés a ba­rakk­ból 1000 pont és két hó­nap fog­da, szö­kés az ét­kez­dé­ből 500 pont és két hó­nap fog­da.

      A 20-as jól in­dult, kez­det­ben a rak­tár őre volt, az­tán el­va­dult, fel­tör­te a raktárat és min­dent meg­ivott, most megint sze­lí­dül, íté­le­te hét év, szer­zett pont­jai 6537, bün­te­tő­pont­jai 850, bün­te­té­sei té­te­le­sen: a Longridge-i rak­tá­rak fel­tö­ré­sé­ért és a ra­bolt sze­szes­ital­ok be­nya­ka­lá­sá­ért 500 pont és egy hó­nap fog­da, mun­ka­meg­ta­ga­dás­ért és szem­te­len­sé­gért 25 pont, krumplilopásért 100 pont, en­ge­det­len­sé­gért 200 pont és egy hó­nap fog­da, cel­lá­já­ban John Brook ki­rab­lá­sá­ért 25 pont.

      A 21-es kü­lö­nös szen­ve­dé­lye, hogy a bo­zó­tos­ba bú­jik, amúgy nem sok gond akad ve­le [na­ná, hi­szen a bo­kor­ban él], íté­le­te hét év, szer­zett pont­jai 2201, bün­te­tő­pont­jai 1418, bün­te­té­sei té­te­le­sen: fi­gyel­met­len me­zei mun­ká­ért 84 pont, ru­ha­lo­pás a cel­lá­ban 9 pont, mun­ka­meg­ta­ga­dás 25 pont, buj­ká­lás a bo­zó­tos­ban 300 pont és há­rom hó­nap fog­da, újabb 5 na­pi buj­ká­lás a bo­zó­tos­ban 1000 pont és öt hó­nap fog­da.

      A 22-es irá­nyít­ha­tat­lan, de né­ha van­nak en­ge­del­mes idő­sza­kai, íté­le­te hét év, szer­zett pont­jai 6477, bün­te­tő­pont­jai 209, bün­te­té­sei té­te­le­sen: ve­re­ke­dés (őt ver­ték ös­­sze) 100 pont, ru­ha­lo­pás cel­lá­ban 9 pont, szö­kés a cel­lá­ból 25 pont, cel­lá­ban ren­det­len vi­sel­ke­dés 25 pont, na­pi mun­ka el­ló­gá­sa búzakévelopással 50 pont, fe­gyel­mez­he­tet­len­ség, mun­ka­meg­ta­ga­dás, ti­zen­négy nap fog­da.

      A 23-as egy fe­le­se­lő, de ké­sőbb ő is ja­vu­lást mu­tat, íté­le­te hét év, szer­zett pont­jai 6313, bün­te­tő­pont­jai 118, bün­te­té­sei té­te­le­sen: ren­det­len me­zei mun­ka 84 pont, ru­ha­lo­pás a cel­lá­ban 9 pon­tocs­ka, ren­det­len­ke­dés ugyan­ott 25 pon­tocs­ka.

      A 24-es egy sze­gény, gyön­ge, sok­szor meg­szé­gye­ní­tett le­gény, íté­le­te hét év, szer­zett pont­jai 3546, bün­te­tő­pont­jai 1000, bün­te­té­sei té­te­le­sen: ter­mé­szet­el­le­nes bű­nö­kért 1000 pont, és két­száz­öt­ven korbácsütés.”7        

         

      Egy ha­jós­ka­pi­tány szá­raz­föl­di Log-Book-ja ez, a rub­ri­kák­ban a hul­lá­mok és a szél­já­rás he­lyén rossz­csont éle­tünk­kel. Pár év múl­va, 1844-ben Maconochie ka­pi­tányt le­tet­ték kor­mány­zói hi­va­ta­lá­ból, mint ír­ták, „in­kább ál­mo­do­zó volt, mint a gya­kor­lat em­be­re”, és Lon­don sze­rint „hi­ány­zott be­lő­le az iga­zi ka­to­na leg­főbb eré­nye, a pa­ran­csok meg­kér­dő­je­le­zés nél­kü­li, azon­na­li tel­je­sí­té­se”. Maconochie ha­za­u­ta­zott, még ka­pott egy vi­dé­ki igaz­ga­tói ál­lást, de éle­té­nek sors­dön­tő ese­mé­nye, mint Ro­bin­son­nak, a szi­ge­ti kor­mány­zó­ság maradt.8   

      Sir John Frank­lin a Ti­mes ha­sáb­ja­in ol­vas­hat­ta sa­ját le­vál­tá­sá­nak hí­rét. Mi­vel ele­ve az­zal a fel­té­tel­lel vál­lalt hi­va­talt, hogy utá­na foly­tat­has­sa szol­gá­la­tát, 1845. má­jus 18-án Greenthithe ki­kö­tő­jé­ben már vi­tor­lát is bon­tott gőz­mo­to­rok­kal is fel­sze­relt két ha­jó­ja, az Erebus és a Ter­ror, az öt­ven­ki­lenc éves ten­ge­rész utol­só észak-sar­ki ex­pe­dí­ci­ó­já­ra. Az esz­ki­mók mu­to­gat­tak ké­sőbb egy-két ka­na­lat az el­ve­szett ten­ge­ré­szek ne­ve­i­vel, és egy ezüst tá­lat, ez­zel a vé­set­tel: Sir John Frank­lin K.C.H. Ez­út­tal örök­re el­tűnt a sark­vi­dék je­ges kö­dé­ben az em­ber, aki an­nak ide­jén egy pil­la­nat alatt meg­vál­toz­tat­ta ba­rát­ja, Maconochie ka­pi­tány éle­tét. Tíz év múl­va ro­man­ti­kus drá­mát írt Franklinről má­sik két jóbarát, Wilkie Collins és Charles Dickens, mind­ket­ten fel is lép­tek a darabban.9

      E so­rok író­ja só­hajt a mes­­szi jö­vő­ben, és vég­té­re ös­­sze­ál­lít­ja a ma­ga táb­lá­za­tát:

      In­dul­junk ki ab­ból, hogy 1 Élet(É) = 10 000 Pont(P), 1 Só­haj = 100 Korbácsütés(K), 1 Ci­gi = 50 K, 1 Dal = 100 K, és 1 El­bam­bu­lás = 100 K; to­váb­bá: 1 Ve­re­ke­dés = 500 P, 1 Fi­gyel­met­len­ség = 56 P, 1 Víz­esés­né­zés = 100 P, 1 Szö­kés = 1000 P, 1 Szem­te­len­ség = 25 P, 1 Rab­lás = 25 P, 1 Buj­ká­lás a Bo­zó­tos­ban = 1000 P, és 1 Természetelleneskedés = 1000 P;

      Ak­kor a Pontok(P) és Korbácsütések(K) kö­zött – a Fi­gyel­met­len­sé­get az El­bam­bu­lás­sal nagy­já­ból egyen­lő­nek te­kint­ve (56 P = 100 K) –, a kö­vet­ke­ző át­szá­mí­tá­sok adód­nak (az 56-os szám kap­csán adó­dó tör­te­ket e Tört Éle­tek­kel kap­cso­lat­ban le­fe­lé ke­re­kít­ve, 50-nel szá­mol­va):

      1 É = 200 Só­haj vagy 200 Dal vagy 200 El­bam­bu­lás vagy 400 Ci­gi vagy 10 Szö­kés vagy 100 Víz­esés­né­zés vagy 10 Buj­ká­lás (a Bo­zó­tos­ban) vagy 10 Természetelleneskedés vagy 20 Bu­nyó vagy 400 Szem­te­len­ke­dés vagy 400 Rab­lás vagy nagy­já­ból 200 Fi­gyel­met­len­ség (ha egy Ka­rak­tert vál­to­zat­lan­nak te­kin­tünk, azon­ban, te­kint­ve az Em­ber jel­lem­ző áll­ha­tat­lan­sá­gát, ezek több­nyi­re ve­gye­sen for­dul­nak elő), to­váb­bá, ezek sze­rint – amen­­nyi­ben 100 P nagy­já­ból 200 K meg­fe­le­lő­je, az­az 20 000 K kö­rül­be­lül 10 000 P –, ak­kor

      Éle­tünk 20 000 Kor­bács­ütés.

 

(Nap­ház, 2013. már­ci­us – áp­ri­lis)

 

-----

1     Lábass End­re: A lá­nyok a szí­nes ru­hák bo­lond­jai (Dickens tit­kos ba­ba­há­za), Je­len­kor, 2012. szep­tem­ber 880–888. (rö­vi­dí­tett rész­let)

2     A Red Bus-ban, a Sem­mel­we­is ut­cai auszt­rál köny­ves­bolt­ban vá­sá­rol­tam meg e té­má­hoz alap­ve­tő köny­ve­met: John Clay: Maconochie’s Experiment. John Murray Albemarle Street, Lon­don 2001.

3     Sir John Frank­lin, aki mint va­la­mi va­rázs­ló meg­vál­toz­tat­ta ba­rát­ja éle­tét, alig pár hó­nap­pal volt idő­sebb ná­la. Élet­raj­zá­nak egyik leg­szebb ré­sze szá­mom­ra a kö­vet­ke­ző sor: „szü­lei egy­há­zi szol­gá­lat­ra szán­ták, de a gye­rek egy­szer meg­pil­lan­tot­ta a ten­gert.” (DoNB, Vol.VII. 601.) ő is kis­fiú­ként lé­pett a Ki­rá­lyi Flot­tá­ba, ké­sőbb a Bellerophonon részt vett a trafalgari csa­tá­ban. El­ső észa­ki ha­jó­út­já­ról azt ír­ják a kró­ni­kák, hogy tár­sa­i­val az em­be­ri­ség ál­tal ad­dig fel­jegy­zett leg­ször­nyűbb szen­ve­dé­se­ken men­tek át, sor­ban éhen hal­tak, meg­fagy­tak vagy meg­őrül­tek, és meg­öl­ték egy­mást. Meg­me­ne­kü­lé­se után Frank­lin a Royal Society tag­ja lett, 1823-ban, út­le­írá­sa meg­je­le­né­se­kor pe­dig ra­jon­gott sztár, By­ron ko­rá­nak ro­man­ti­kus hő­se, ő azon­ban ké­rel­met nyúj­tott be az Ad­mi­ra­li­tás­hoz, hogy új ex­pe­dí­ci­ó­ra in­dul­has­son. Ek­kor­ra vi­lág­hí­rű lett, az ural­ko­dó lo­vag­gá ütöt­te, 1836-ban pe­dig őt ne­vez­ték ki Van Diemen’s Land al­kor­mány­zó­já­nak.

                   ­­ként lé­pett a Ki­rá­lyi Flot­tá­ba, ké­sőbb a Bellerophonon részt vett a trafalgari csa­tá­ban. El­ső észa­ki ha­jó­út­já­ról azt ír­ják a kró­ni­kák, hogy tár­sa­i­val az em­be­ri­ség ál­tal ad­dig fel­jegy­zett leg­ször­nyűbb szen­ve­dé­se­ken men­tek át, sor­ban éhen hal­tak, meg­fagy­tak, vagy meg­őrül­tek, és meg­öl­ték egy­mást. Meg­me­ne­kü­lé­se után Frank­lin a Royal Society tag­ja lett, 1823-ban, út­le­írá­sa meg­je­le­né­se­kor pe­dig ra­jon­gott sztár, By­ron ko­rá­nak ro­man­ti­kus hő­se, ő azon­ban ké­rel­met nyúj­tott be az Ad­mi­ra­li­tás­hoz, hogy új ex­pe­dí­ci­ó­ra in­dul­has­son. Ek­kor­ra vi­lág­hí­rűvé vált, az ural­ko­dó lo­vag­gá ütöt­te, 1836-ban pe­dig őt ne­vez­ték ki Van Diemen’s Land al­kor­mány­zó­já­nak.

4     John Clay, i. m. 15.

5     Ez volt a har­mó­ni­um előd­je, alig egy év­ti­zed­del az­előtt ta­lál­ták fel.

6     Thomas Cook fel­jegy­zé­se­it kö­zöl­te a Library of Australian History ne­vű so­ro­zat 1978-ban, a kéz­ira­to­kat a sydney-i Mitchell Library őr­zi, mi­u­tán 1929-ben 250 fon­tért meg­vá­sá­rol­ták egy lon­do­ni ár­ve­ré­sen (John Clay, i. m. 143.)

7     John Clay, i. m. 241.

8     Defoe Ro­bin­son­já­nak mo­dell­je, Ale­xan­der Selkirk is skót ten­ge­rész volt, rá­adá­sul szin­tén Corkból, ahol le­sze­re­lé­se után Maconochie csa­lád­ja is élt; sőt, az ő (Juan Fernandes) szi­ge­ti éle­te is nagy­já­ból an­­nyi ide­ig tar­tott mint hon­fi­tár­sa kor­mány­zó­sá­ga, 4 év 4 hó­na­pig. (Az írók ke­gyet­le­nek: sze­gény hős­nek már 28 év, 2 hó­nap és 19 na­pot kel­lett töl­te­nie szi­ge­tén – melyről 1686. de­cem­ber 19-én sza­ba­dult.)

9     The Frozen Deep (A Fa­gyott Mély­ség) cí­mű „há­rom fel­vo­ná­sos ro­man­ti­kus drá­mát” 1857. ja­nu­ár ele­jén mu­tat­ták be a Tavistock House Theatre-ben, s Collins és Dickens mel­lett fel­lé­pett ben­ne majd­nem az egész Dickens csa­lád.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs