[Ha­to­dik ol­dal]

 

Je­len­tés Croy her­ceg ke­ze­i­hez szá­má­ra

 

Ke­gyel­mes úr,

      nem let­tünk in­for­mál­va, hogy egy csönd­hin­tó kö­ve­té­sé­vel bizattattunk meg (Brnóig). Egy csönd­hin­tó­é­val! Mind­azo­nál­tal en­nek föl­de­rí­té­se fon­tos in­for­má­ci­ó­kat ho­zott.

      Még a kő is meg­szó­lal, ha ki­ve­rik a fo­gát, így meg­tud­tuk, hogy a hin­tó Christoph Ransmayr¹ mes­ter hietzingi mű­he­lyé­ben ké­szült, Floridsdorfban. „A floridsdorfi bű­vész­inas”, ezen a né­ven is­me­ri kegyelmességtek is min­den bi­zonnyal, így szállt a ne­ve a fé­nyes ud­var­ba, kas­té­lyok­ba, vá­rak­ba, ud­var­há­zak­ba, és már ak­kor mes­ter­nek, magisternek mond­ták, Magister Christophorus, mi­dőn éve­i­nek szá­ma még nem ha­lad­ta meg a ti­zen­he­tet. (Igaz, ke­ve­sebb sem vala, so­mo­lyog­tak a be­ava­tot­tak.)

      Meg­tud­tuk, hogy ap­ját, a mű­hely tu­laj­do­no­sát min­den­ki csak Szepinek hív­ja, Szepi bá­csi­nak. Az is van olyan szép és meg­tisz­te­lő, mint a mes­ter. Ért a szak­má­hoz, meg­bíz­ha­tón dol­go­zik, mér­ték­tar­tó ára­kon, nem ne­vez­nénk kö­ze­pes­nek, de nichts besonderes, nem kü­lön­bö­zik a badeni vagy a neustadti kol­lé­gá­já­tól. Jó, de a fiú egy zse­ni, hin­tó­zse­ni. (Azt is meg­tud­tuk, hogy Szepi bá­csi­nak vi­szo­nya van a só­gor­nő­jé­vel, a sző­ke Mar­git­tal, aki nem­csak va­rázs­la­tos ido­ma­i­val, de fő­zé­si tu­do­má­nyá­val is el­va­rá­zsol­ta az amúgy pu­ri­tán éle­tet élő fér­fit. Pu­ri­tán mí­nusz ido­mok mí­nusz vaj­ban pá­rolt gesz­te­nyé­vel, sza­gos, fi­nom fü­vek­kel, li­ba­máj­jal, ser­tés­hús­sal, fok­hagy­má­val, pet­re­zse­lyem­mel, só­val és bors­sal töl­tött, nyár­son sü­tött liba.² – Ho­gyan lesz az em­ber középszerű?, tet­tük föl ma­gunk­nak e pon­ton a kér­dést, de nem sze­ret­nénk, ha bár­ki is, kegyel-mességteket békalkulálva, vá­laszt adna…)

 

Meg­tud­tuk (a vo­nat­ko­zó szám­lá­kat csa­tol­juk), hogy a kis Christoph min­dig is ügye­sen bánt a ke­zé­be vett tár­gyak­kal. Mint bár­mely gyer­mek, min­dent szét­sze­dett, ő azon­ban ös­­sze is rak­ta őket. Öröm­mel téb­lá­bolt a mű­hely­ben, fi­gyel­te a dol­go­zást, oly ko­moly­ság­gal, hogy ap­já­nak nem volt szí­ve rá­szól­ni, a se­gé­dek meg nem mer­tek.

      Rend ural­ko­dott.

      For­rá­sunk sze­rint a fi­úcs­ka hall­ga­ta­gon jár­kált, hol az elő­ké­szí­tő mű­hely­ben bo­tor­kált a né­ki bo­kán felül érő fa­for­gács­ban, és tűnt el és buk­kant elő a köd­sze­rű­en szál­lon­gó faporlat³ fel­hő­jé­ben és -ből, akár egy lá­to­más, hol a sze­re­lő­szo­bá­ban (Installierzimmer), két ke­zét a há­ta megett fel­nőt­te­sen ös­­sze­kul­csol­va spek­tál­ta fi­gyel­me­sen és szi­go­rú­an, hogy ki mit csi­nál.

      A se­gé­dek vi­hog­tak vol­na, ha mer­tek vol­na, így csak csön­de­sen fin­to­rog­tak; mond­hat­ni, ez a leg­ke­ve­sebb, an­­nyi­ra nem ér­tet­ték a kis em­bert (mert­hogy gye­rek­nek nem volt mond­ha­tó, leg­fel­jebb gye­rek­for­má­nak). Nem ér­tet­tek be­lő­le töb­bet a szü­lei sem. Eridj ját­sza­ni, szólt rá sze­lí­den az ap­ja. De hát épp azt te­szem, ját­szom. Ijed­ten pil­lan­tott Szepi Ransmayr a fur­csa kis­fi­ú­ra, fi­acs­ká­já­ra.

      Ját­szott min­dig, a ta­nu­lás he­lyett is, a gye­rek­nek va­ló mun­ka he­lyett is, olyan erő­vel és el­tö­kélt­ség­gel, hogy a szü­lők mint­egy el­fe­lej­tet­tek el­len­áll­ni, nem él­tek a ne­ve­lés­nek mon­dott bru­ta­li­tá­sok­kal, ámul­va néz­ték a ko­csik, hin­tók, fa­ra­ká-
s­ok közt ke­rin­gő gye­re­ket, és esténte imád­koz­va kér­tek rá ál­dást, kér­ve az Urat, hogy óvó te­kin­te­tét ne von­ja meg fra­gi­lis te­remt­mé­nyé­től, ki­nek ta­lán so­vá­nyabb észt jut­ta­tott, ám va­la­mi tár­gyát nem ta­lá­ló szen­ve­dély­ből igen­is so­kat.

 

Her­ce­günk. Ne­héz a fe­jünk, és ne­he­zünk­re esik az írás. Egyéb­ként is azt his­­szük, kegyelmességtek nem ol­vas­sa je­len­té­se­in­ket. Se­baj, tud­juk, a je­len­tés lé­nye­ge nem az, hogy ol­vas­sák, ha­nem hogy ír­ják őket.

 

 

[ki­len­ce­dik ol­dal]

 

Itt van a for­du­lat, ke­gyel­mes úr. Ös­­sze­fog­lal­juk. Föl­buk­kan a csönd­hin­tó-tör­té­net­ben Nyáry Pál. Aki­hez igyek­szik a hol­lan­dus. Hol­lan­dus Habsburgus. Akit kö­vet­tünk Brnóig.⁴ Aki vi­szont ma­ga is csönd­hin­tó-bir­to­kos. Ki­de­rí­tet­tük. Ki­bont­juk:

 

A Ransmayr-házban min­den­ki, szü­lő, cse­léd, al­kal­ma­zott, ven­dég, min­den­ki tőzeges⁵ gye­rek­nek tar­tot­ta a fi­út, aki nem oszt, nem szo­roz. Nem szá­mít, nem kel­le­tik békalkulálni. Az öreg Szepi ijed­ten sze­ret­te (és ijed­té­ben fi­a­tal só­gor­nő­je mel­lé­be fúr­ta a fe­jét – an­­nyi­ra, de an­­nyi­ra re­mél­jük, hogy er­re még vis­­sza­té­rünk!), fe­le­sé­ge ijed­ten ol­tal­maz­ta, peszt­rál­ta, ba­bus­gat­ta, a töb­bi­ek fü­tyül­tek rá; kü­lö­nö­sebb in­du­lat nél­kül, nem ked­ve­sen, in­kább fi­gyel­met­le­nül: ha láb alatt volt, már pe­dig foly­vást ott lá­bat­lan­ko­dott, ar­rébb tol­ták, mint egy bá­but, nem lök­ték, óva­to­san, ne­hogy el­tör­jék, tol­ták.

      Min­den meg­vál­to­zott azon a na­pon, ami­kor az if­jú Nyáry Pál kön­­nyű hin­ta­ja nagy gar­ral be­for­dult az ud­var­ba. A hin­tón a föl­tű­nő kék-sár­ga csí­ko­zás és a Nyáryak egy­sze­rű, rá­tar­ti címere:⁶ egy könyv és ben­ne (!) kard, sze­lí­den, még­is erő­vel, mint­ha csu­pán egy könyv­jel­ző vol­na. A csa­lád sze­ret­te a köny­vet a Bib­li­á­nak tud­ni, ez fe­lelt meg a ka­to­li­kus po­li­ti­kai ér­de­ke­i­nek és el­ha­gyott pro­tes­táns vol­tá­ból ere­dő ki­sebb­sé­gi ér­zé­se­i­nek. Az ezen ér­zé­se­ket el­ta­ka­ró nagy­zo­lás­nak. Ne­vez­ték őket az el­len­re­for­má­ció ark­an­gya­la­i­nak is. Ak­kor az tán nem is kard, de pal­los!

      A nagy tálentumú, reménygazdag, sok­ra hi­va­tott fi­a­tal­em­ber ép­pen Zrí­nyi Mik­lós tá­bo­rá­ba igye­ke­zett, még, in­for­má­to­runk nő­i­e­sen ér­zel­mes ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve, még a szé­gyen­le­tes­nek mon­dott vas­vá­ri béke⁷ előtt jár­tunk, ál­lot­tak még re­mé­nye­ink, Zrí­nyi iz­mo­so­dó el­gon­do­lá­sai már nem ér­ték be a di­cső osz­mán bi­ro­da­lom csip­ke­dé­sé­vel, na­gyobb­ra tör­tek. Nem ma­ga­sabb­ra, mélyebbre.⁸

      A hin­tót négy „Nyáryba öl­tö­zött” (a kék-sár­ga csí­kok, a cí­mer) haj­dú kí­sér­te, még Pál ap­ja te­le­pí­tet­te le őket a kör­nyé­ken, hű­sé­ges, vad csa­pat. A tél a vé­ge fe­lé járt, már ol­vadt, de oly­kor még fa­gyott, bár egy­re ke­ve­sebb­szer, a sár las­san szik­kadt. A vé­kony nap­su­gár bá­gyad­tan, még­is ígé­re­te­sen csil­lant hin­tón, ló­szer­szá­mon, haj­dún, po­cso­lyá­ban, sze­mek­ben. He­ves szél­lö­ké­sek is je­lez­ték az idő vál­to­zá­sát; ami­kor a Nyáry hin­ta­ja meg­ér­ke­zett, épp egy for­gó­szél­sze­rű tá­ma­dás ér­te az ud­vart, fa­for­gács rö­pült, akár­ha ma­da­rak vagy „ha­lá­los go­lyó­bi­sok paródiája”⁹; s dőlt el, mint­ha ve­zény­szó­ra, a fal­hoz ál­lí­tott sep­rő, ge­reb­lye, mi­egy­más.

      Ke­mé­nyen rán­tott a zab­lán a ko­csis, hű bú­tor­da­rab, negy­ven éve a csa­lád szol­gá­la­tá­ban (ne­ve is van, de még nem si­ke­rült megtudnunk,¹⁰ for­rá­sunk a vál­lát vo­no­gat­ja, a még min­dig szép vál­la­it vo­no­gat­ja), még meg sem állt a hin­tó, igaz, a lo­vak már prüsz­köl­tek, ő már ki­a­bál­ni és ren­del­kez­ni kez­dett azon a fé­mes, pa­ran­cso­ló han­gon, amely­ről úgy gon­dol­ta, ez urá­nak a hang­ja, az erőé és ha­ta­lo­mé, és most ő a hang meg­tes­te­sí­tő­je, ő a gaz­dá­ja hang­já­nak a gaz­dá­ja, ő az erő és a ha­ta­lom, ha­csak er­re a né­hány mi­nu­tum­ra is.

      Ám ez a súly, me­lyet oly kedv­vel, szol­gai alá­zat­tal és gőg­gel, vi­dá­man és né­mi ke­gyet­len­ség­gel vett so­kat lá­tott (?) vál­lá­ra, azon­nal mint­egy vis­­sza­hullt reá, és ha nem nyom­ta is agyon, erős csönd­re kész­tet­te, af­fé­le kussra. Mert hall­ván az or­di­bá­lást, ki­pat­tant a hin­tó­ból az if­jú úr, s rá­ri­pa­ko­dott a szol­gá­já­ra.

      – Kö­szön­ni. Elő­ször kö­szön­ni, és csak azu­tán a lo­vak, a sa­töb­bi.

      Erő­vel és go­rom­bán be­szélt (az ud­va­ri­as­ság­ról) a Nyáryak dicsteli sar­ja, úgy, ahogy elébb a ko­csis, ő leg­alább­is úgy hal­lot­ta, ezért a rá­ne­he­ze­dő kussban is azt gon­dol­hat­ta, jól be­szélt az imént.

      Ha egy nagy­úr kér, az oly­kor fé­lel­me­te­sebb, mint mi­kor üvölt­ve pa­ran­cso­kat oszt. Nyáry Pál nagy­úr volt, an­nak szü­le­tett, és még annakabban hunyt el. Ha el­te­kin­te­nénk is a szin­te be­szé­lő kék-sár­gák­tól, az em­lí­tet­tük in­ga­tag nap­fény tán­cá­tól hin­tón, ló­szer­szá­mon, kí­sé­rő­kön, már az a len­dü­let, ahogy a hin­tó be­ka­nya­ro­dott az ud­var­ra, svung és hév, mu­tat­ta, aki ér­ke­zett, nem akár­ki.

      – Hoz­ta Is­ten, májszter uram – kö­szön­töt­te Nyáry a há­zi­gaz­dát, mint­ha bi­zony sze­re­pet cseréltek¹¹ vol­na. De nem vár­ta meg a vá­laszt. – Mint­ha va­la­mi hibádzna a ke­re­kek fu­tá­sá­ban. Mint­ha egy lát­ha­tat­lan kéz húz­ná vis­­sza amúgy für­ge hin­tón­kat. Mint­ha ten­ge­lyig mézben… – Majd ne­vet­ve hoz­zá­tet­te: – Tö­rök­méz­ben.

      Nyáry sze­ret­te a sza­va­kat.

      – Sár az, jóuram – bó­lo­ga­tott óva­to­san Ransmayr mes­ter. Nem egé­szen ér­tet­te az ura­sá­got. Nem tud­ta so­se, mi a kö­vet­ke­ző mon­dat, mi­re szá­mít­hat. Ő nem sze­ret­te a sza­va­kat, a hin­tó­it sze­ret­te. Meg a só­gor­nő­je har­ma­tos – de ezt most hagy­juk. – Sár, más baj nin­csen – mond­ta, mi­u­tán meg­ko­pog­tat­ta a ke­re­ke­ket. – Mást nem lát­ni.

     

– Ak­kor néz­zék át még egy­szer, ne ott néz­zék, ahol nincs sem­mi, ha­nem ahol van valami.¹² – Ha­csak a lo­vak­ból nem szállt el a ne­mes erő, amit azon­ban ő nem na­gyon hin­ne.

      Néz­ték, vizs­gál­ták, nyü­zsög­tek, nem ta­lál­tak sem­mit. Christophnak a fe­jé­ig ért a ke­rék­agy. Állt csönd­ben, me­red­ten bá­mul­ta a hin­tót. Kí­gyó-ma­dár pas de deux; csak még nem lát­szik, me­lyi­kük me­lyik. Ol­dalt dűtötte, hin­táz­tat­ta a fe­jét; mint­ha át­lát­na min­de­nen, mint­ha nem a ko­csit néz­né, ha­nem a prob­lé­mát ma­gát, ima­gi­ná­ri­us pil­lan­tás. Oly ko­moly­ság­gal állt, né­zett, in­gott, hogy az ap­ja meg a se­gé­dek nem­hogy el­za­var­ták vol­na, de las­sacs­kán ab­ba­hagy­ták a ma­guk amúgy is cél­ta­lan­nak tet­sző ügy­kö­dé­sét, és egy­re der­med­teb­ben fi­gyel­ték a fi­úcs­kát.

      Nyáry is.

      – Ott! – mond­ta vé­gül a gye­rek –, ott kell zsí­roz­ni.

      – Mi is ezt csi­nál­juk – ne­ve­tett föl az egyik se­géd –, ha nem tud­juk, mi a baj.

      Elé­ge­det­le­nül csó­vál­ni kezd­te a fe­jét a fiú, nem is­mer­te még az ok és az oko­zat sza­va­kat, ezért csak an­­nyit bö­kött ki:

      – For­dít­va.

      És el­sza­ladt, és hoz­ta a ma­ga épí­tet­te ki­csi hin­tót, ma­ket­tet, mond­hat­nánk, és mu­to­gat­ni kezd­te az ap­já­nak, mint mes­ter a se­géd­jé­nek, hol, mit, ho­gyan csi­nál­na; a zsírkupak,¹³ amely meg­aka­dá­lyoz­za a ra­vasz ada­go­lás ré­vén, hogy ki­szá­rad­jon a ten­gely kör­nyé­ke, ez volt az el­ső újí­tá­sa. A leg­hí­re­sebb azu­tán a Ransmayr-gurtni lett, az ev­vel föl­sze­relt hin­tók, a ne­ve­ze­tes csönd­hin­tók úgy sik­lot­tak a rö­gös ke­let-eu­ró­pai uta­kon, mint­ha par­ket­ten. Csu­pán a csiz­mák csi­kor­gá­sa.

 

Ke­gyel­mes úr. Ez egy ös­­sze­füg­gés. Hogy vi­lá­gos le­gyen: a csönd­hin­tó­sok, az egy szek­ta. Mint a jezsoviták. Bo­csá­nat. Hogy tel­je­sen vi­lá­gos le­gyek: ezek nem váj­ják ki egy­más sze­mét, nincs az az Is­ten.

 

-----

      A regény a Könyvhétre jelenik meg a Magvető Kiadónál. (A szerk.)

      ¹     Christoph Ransmayr (1954–), oszt­rák író; jó; vé­let­len név­egye­zés. – E. P.

      ²     Do­bos C. Jó­zsef nyo­mán. – E. P.

³     Ka­zin­czy sza­va. De se Ber­zse­nyi, se az­tán a ma­gyar nyelv nem vet­te (nyal­ta?) be. – E. P.

⁴     Meg­győ­ző­dé­sem volt, hogy a je­len­tés nem lett el­küld­ve, af­fé­le váz­lat csu­pán. En­nek mint­ha el­lent­mon­da­na, hogy ta­lál­tam egy Croy her­ceg ál­tal írt pa­pír­da­ra­bot, ha­ra­gos be­tűk­kel: „Im­per­ti­nen­cia! Még sze­ren­cse, hogy csak Brnóig!” Már­most eb­ből, „Még sze­ren­cse, hogy csak Brnóig!”, af­fé­le lo­ká­lis köz­mon­dás lett Stá­jer­or­szág­ban, je­le­sül a Pöls-Zeltweg-Leoben há­rom­szög­ben. Majd­nem azt je­len­ti, mint ná­lunk a „Több is ve­szett Moh­ács­nál!” – E. P.

⁵     Er­dős Ti­bor aka­dé­mi­kus sza­va. – E. P.

⁶     Zöld me­ző­ben lé­pe­get egy med­ve, és fo­lya­ma­to­san ha­zu­dik. (Kosz­to­lá­nyi) – E. P.

⁷     1666, kön­­nyű meg­je­gyez­ni. Most nem rész­le­te­zem a szé­gyen­le­test. Pe­dig szí­ve­sen ekéz­ném Montecuccolit. A vadkant* még be­ho­zom, is­ten en­gem úgy se­gél­jen! – E. P.

      * Zrí­nyi, mi­e­lőtt a ha­za üd­ve pa­ran­csol­ta más irány­ban, ed­di­gi tán­to­rít­ha­tat­lan ki­rály­hű­sé­gét fel­ad­va, a dön­tő lé­pé­se­ket meg­te­het­te vol­na, a leg­szebb fér­fi­kor­ban va­dász­sze­ren­csét­len­ség ál­do­za­ta lett. Egy meg­se­be­sí­tett vad­kan tép­te fel nya­kán az ütő­eret. El­vér­zett. 1664. no­vem­ber 18-án vesz­tet­te el Ma­gyar­or­szág ezt az uni­ver­zá­lis láng­észt, ki egye­sí­tet­te ma­gá­ban mind­azo­kat a ra­gyo­gó ve­zé­ri és kor­mány­za­ti eré­nye­ket, me­lyek mél­tó­vá tet­ték vol­na ar­ra, hogy fe­jét Szent Ist­ván ko­ro­ná­já­val éke­sít­sék. (in: Julier Fe­renc: Ma­gyar had­ve­zé­rek)

⁸     Sa­ját, ori­gi­ná­lis (mély­ma­gyar) meg­fi­gye­lé­sem. – E. P.

⁹     Julio Cortázar in­ter­jú­já­ból, Le Monde, ez biz­tos, de hogy pon­to­san mi­ko­ri, azt nem ta­lá­lom; sa­ját for­dí­tá­som.

¹⁰    Keczer Sa­mu a be­csü­le­tes ne­ve, már az ap­jáé is az volt, ami­kép­pen a fi­áé (stb.) is az lett, de töb­bé nem sze­re­pel­vén a tör­té­ne­tünk­ben, ezt nem tar­tot­tam fon­tos­nak meg­je­gyez­ni. Bár most kis­sé el­bi­zony­ta­la­nod­tam. Keczer Sa­mu, a név­te­len ko­csis. – E. P.

¹¹    Mint­ha bi­zony. Mint­ha bi­zony el­té­vesz­tet­ték vol­na. Mint­ha bi­zony af­fé­le arisz­tok­ra­ta ütő­dött­ség­ről, fi­gyel­met­len­ség­ről vol­na szó, ahogy pél­dá­ul az öt­ve­nes évek osz­tály­har­cos, vi­dám film­je­i­ben. Saj­nos lo­gi­kai meg­fon­to­lá­sok­ból ezt itt, láb­jegy­zet­ben kell ír­nom, pe­dig job­ban ven­né ki ma­gát a fő­szö­veg­ben: Nyáry ud­va­ri­as­sá­ga, az ma­gas ga­lan­té­ri­á­ja az ala­cson­­nyal, úgy mű­kö­dik, mint az Escher-képek lép­cső­je: mész alá­za­tos ud­va­ri­as­ság­gal le­fe­lé, és  Ami­kor le­ér­tél, ott vagy leg­fe­lül, s né­zel kis­sé fá­radt szem­re­há­nyás­sal: a töb­bi­ek­re. (Megyik Já­nos álom­bé­li meg­fi­gye­lé­se) – E. P.

¹²    Ez apám ész­já­rá­sa. Szin­te szó sze­rin­ti. A fal­nak le­he­tett men­ni tő­le. – E. P.

¹³    A Tra­bant-tu­laj­do­no­sok még em­lé­kez­het­nek az ún. alsózsírzás in­téz­mé­nyé­re. Na, ez lé­nye­gé­ben a Ransmayr-zsírkupak el­vén mű­kö­dött. Hogy a zwickaui bo­szor­kány­kony­ha tá­masz­ko­dott-e er­re a ré­gi tu­dás­ra, ar­ra nincs ada­tom. – E. P.