Tóth Jó­zsef­ről egye­tem-szer­te le­gen­dák ke­rin­ge­nek. Fi­gyel­ge­tem a ta­nít­vá­nyok, hall­ga­tók, kol­lé­gák ál­tal elő­a­dott tör­té­ne­te­ket, anek­do­tá­kat – ko­csi­de­rék­nyi van be­lő­lük. Akad, ame­lyik ar­ról szól, hogy a Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem egy­ko­ri rek­to­ra, mint jó svá­dá­jú al­föl­di gye­rek­hez il­lik, ha­lá­lá­ig bics­kát hor­dott ma­gá­val min­den élet­hely­zet­ben. Be­szé­lik azt is, hogy egy­szer, va­la­mi ki­lenc eme­let mély­ség­ben, az Urál alatt ta­lál­ko­zott Kalasnyikov pro­fes­­szor­ral, aki még a meg­is­mer­ke­dé­sük ide­jén is ab­ban a szent hit­ben élt, hogy az ő gép­pisz­to­lya­i­val min­den há­bo­rút meg­nyer­tek. Pe­dig ak­kor már túl vol­tunk Af­ga­nisz­tán el­ső szétzilálásán… A hí­rek egy ré­sze Tóth Jó­zsef Is­ten ál­dot­ta te­het­sé­gét mél­tat­ja a borászkodás, il­let­ve a bor­ki­vá­lasz­tás vi­lá­gá­ban, és úgy hal­la­ni: min­ta­ker­tet tar­tott fenn. Mond­ják, tán Pécs pol­gár­mes­te­re is szí­ve­sen lett vol­na egy idő­ben.

Né­hai Tóth Jó­zsef pro­fes­­szor és rector emeritus 1940. már­ci­us 18-án, Ceg­lé­den lát­ta meg a nap­vi­lá­got. Kö­zép­is­ko­lá­it a sze­ge­di Rad­nó­ti Mik­lós Gim­ná­zi­um­ban vé­gez­te. Ugyan­csak a Ti­sza part­ján, a Jó­zsef At­ti­la Tu­do­mány­egye­te­men dip­lo­má­zott föld­rajz-bi­o­ló­gia sza­kon, 1964-ben. Ok­ta­tói pá­lyá­ja is ott kez­dő­dött. 1973-ig előbb gya­kor­nok, ta­nár­se­géd, majd ad­junk­tus volt a JATE Gaz­da­ság­föld­raj­zi Tan­szé­kén. Ez­után a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Föld­rajz­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­in­té­ze­te – ak­kor ala­kult – Al­föl­di Osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­jé­vé emel­ték Bé­kés­csa­bán. 1984-ben ke­rült Pécs­re, és 1992-ig az MTA Re­gi­o­ná­lis Ku­ta­tá­sok Köz­pont­ja fő­igaz­ga­tó-he­lyet­te­se volt. 1987-től egy da­ra­big pár­hu­za­mo­san tan­szék­ve­ze­tő egye­te­mi ta­nár­ként dol­go­zott a Janus Pan­no­ni­us Tu­do­mány­egye­tem Ál­ta­lá­nos Társadalomföldrajzi és Ur­ba­nisz­ti­kai Tan­szé­kén. Itt ala­pí­tot­ta a Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Ka­ron be­lül az egye­te­mi szin­tű kép­zést biz­to­sí­tó Föld­raj­zi In­té­ze­tet. Nem sok­kal azu­tán, hogy vég­leg az egye­tem­re ke­rült, 1994-től előbb a kar dé­kán­ja­ként, majd 1997-től, hat éven át, az egye­tem rek­to­ra­ként dol­go­zott. Pá­lya­fu­tá­sá­nak vé­gén a Föld­tu­do­má­nyok Dok­to­ri Is­ko­lá­já­nak ve­ze­tő­je volt. Tu­cat­nyi köny­vet írt, kö­zel négy­száz szak­cik­ket pub­li­kált. Ku­ta­tá­si te­rü­le­te­ként a gaz­da­ság- és tár­sa­da­lom­föld­raj­zot, va­la­mint a né­pes­ség- és te­le­pü­lés­föld­raj­zot tart­juk szá­mon.

Szá­mos díj­jal ren­del­ke­zett, egye­bek mel­lett a Pro Urbe Bé­kés­csa­ba, a Bu­gát Pál Em­lék­érem, a Grastyán End­re-díj, a Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­gi Ér­dem­rend Kö­zép­ke­reszt­je ki­tün­te­tett­je, Pécs vá­ros dísz­pol­gá­ra, va­la­mint a Pro Universitas Quinqueecclesiensis el­is­me­rés bir­to­ko­sa is volt. Ami a tu­do­má­nyos elő­re­ha­la­dást il­le­ti: 1973-tól a föld­rajz­tu­do­má­nyok kan­di­dá­tu­sa, 1986-tól aka­dé­mi­ai nagy­dok­tor. Szám­ta­lan ha­zai és nem­zet­kö­zi szak­mai szer­ve­zet tag­ja és tiszt­ség­vi­se­lő­je, sok egyéb mel­lett a Tu­do­má­nyos Is­me­ret­ter­jesz­tő Tár­su­lat Pécs-Ba­ra­nyai Szer­ve­ze­té­nek el­nö­ke volt. Nős em­ber­ként hunyt el vá­rat­la­nul, rö­vid, sú­lyos be­teg­ség­ben, ez év feb­ru­ár­já­nak ele­jén. Két or­vos fia és há­rom uno­ká­ja van.

Tóth Jó­zsef a Je­len­kor szá­má­ra ad­ta az utol­só nagy­in­ter­jút. Óva­tos­kod­va, ki­csit ta­lán bi­zal­mat­la­nul fo­ga­dott. Jó né­hány hó­nap­pal ko­ráb­ban az egyik internetes új­ság hosz­­szabb be­szél­ge­tést kö­zölt ve­le, és a kom­men­tá­rok egy ré­sze nem volt hí­zel­gő, né­me­lyik pe­dig ki­fe­je­zet­ten ba­rát­ság­ta­lan volt. Mi­köz­ben ta­nít­vá­nyai ja­va­részt az ege­kig ma­gasz­tal­ták, és a hi­va­ta­los el­is­me­ré­sek­nek sem volt hí­ján, né­há­nyan, úgy tű­nik, nem sze­ret­ték. Az érin­tet­tek a je­lek sze­rint sar­ko­san meg is fo­gal­maz­ták vé­le­mé­nyü­ket, ha ar­ra – hoz­zá­te­szem, név­te­le­nül – egy fó­rum le­he­tő­sé­get biz­to­sí­tott szá­muk­ra. Fé­lek, e tárgy­ban a múlt idő hasz­ná­la­ta nem is indokolt…

 

Tóth Jó­zsef: – Elég ros­­szul él­tem meg az el­len­sé­ges meg­jegy­zé­se­ket. Ha va­la­ki be­lém gya­lo­gol, és van ar­ca, tu­dok ve­le vi­tat­koz­ni. De e he­lyett egy cso­mó ha­mis in­for­má­ció je­lent meg, azo­no­sít­ha­tat­lan for­rás­ból. Ki­vel kez­de­mé­nyez ilyen­kor az em­ber po­lé­mi­át? Két na­pig leg­szí­ve­seb­ben agyon­ütöt­tem vol­na va­la­kit, de az­tán le­csil­la­pod­tak ben­nem az in­du­la­tok. Elég po­font kap­tam az éle­tem­ben ah­hoz, hogy meg­szok­jam a ku­dar­cot.

Sz. Koncz Ist­ván: – Tud­ja, pro­fes­­szor úr, gye­rek­ko­rom­ban, a pé­csi Vi­dám­park­ban volt egy Dü­hön­gő­nek ne­ve­zett rész. Ott mű­kö­dött a kecs­ke­lö­kő, pél­dá­ul, de ott állt egy be­ton­tömb­be erő­sí­tett te­kercs­ru­gó is, amely­re fa­fe­jet sze­rel­tek ügyes ke­zek. Egy fo­rint volt egy jegy, vagy egy-öt­ven tán? Nem em­lék­szem, de ar­ra igen, hogy azért a pén­zért há­rom po­font le­he­tett ad­ni a fa­fej­nek. Nye­re­mény nem volt; po­fon volt. Aki köz­éle­ti sze­re­pet vál­lal, an­nak, meg­le­het, szá­mol­nia kell az­zal, hogy idő­vel jön a po­fo­nok so­ra.

– Igen, ez is ré­sze a do­log­nak. Az em­ber a mun­ká­ja so­rán óha­tat­la­nul sze­rez né­hány el­len­sé­get. Más­fe­lől azonban… Min­den­ki­nek an­­nyi ba­ja van mos­ta­ná­ban, ha le­he­tő­sé­ge nyí­lik rá, szí­ve­sen be­le­rúg ab­ba, aki­be ép­pen le­het. Er­re szo­ci­a­li­zál ben­nün­ket a kör­nye­ző vi­lág. Szí­ve­sen acsar­ko­dunk. Ilyen­kor ne­héz ar­ra gon­dol­nunk, hogy ta­lán akad né­hány em­ber, aki meg­be­csül, vagy leg­alább nem so­rol a leg­go­no­szab­bak kö­zé min­ket. De az év­ti­ze­dek alatt an­­nyi­fé­le­kép­pen pró­bál­ják va­la­ho­vá be­lök­ni, be­ska­tu­lyáz­ni az em­bert, hogy ta­lán tény­leg fa­fe­jű, ha mind­ezt még ilyen vi­szony­la­gos sze­líd­ség­gel tű­ri. Azt hi­szem, a ma­ga­tar­tá­som­ban ben­ne le­het egy na­gyon sze­gény al­föl­di csa­lád min­den bé­ke­vá­gya, él­ni aka­rá­sa és oly­ko­ri föl­há­bo­ro­dá­sa, föl­hor­ka­ná­sa is, per­sze.

– Ak­kor hát hadd tud­junk meg töb­bet er­ről az al­föl­di csa­lád­ról!

– Két rop­pant be­csü­le­tes, egy­sze­rű em­ber ala­kí­tot­ta, for­mál­ta; nem él­tek konf­lik­tus­men­te­sen. Ket­te­jük­nek ös­­sze­sen ta­lán hét osz­tá­lyuk volt. Három test­vé­rem volt, egyi­künk meg­halt már. Nagy­bá­tyám susz­ter volt, tő­le sa­já­tít­hat­tam vol­na el a szak­ma csín­ját-bín­ját, ha egy ki­csit ko­mo­lyab­ban ve­szem a dol­got. Rend­sze­re­sen ott for­go­lód­tam ná­la, ugyan­is te­le volt me­sé­vel, és a bőr­sze­ge­ken túl is ér­de­kes dol­go­kat ta­nul­hat­tam tő­le. Apá­mat in­kább ci­pő­ké­szí­tő­nek mon­da­nám, igen jel­lem­ző, hogy gyá­ri me­lós­nak tar­tot­ta ma­gát, a sor­sunk szem­pont­já­ból pe­dig fon­tos volt, hogy mind­vé­gig han­goz­tat­ta szo­ci­ál­de­mok­ra­ta né­ze­te­it. Tud­juk jól, 1948-ban a Szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Párt egye­sült a Ma­gyar Kom­mu­nis­ta Párt­tal. Kü­lön­fé­le mód­sze­rek szü­let­tek ar­ra, hogy az egy­be­ol­vasz­tott cso­port­ból a szoc­de­me­ket ki­szo­rít­sák. Az egyik mód­szer úgy mű­kö­dött, hogy aki há­rom hó­na­pig nem fi­zet­te a tag­dí­jat, azt azon­nal ki­zár­ták. Apám, aki egy gyá­ri bal­eset kö­vet­kez­té­ben be­teg­ál­lo­mány­ban volt ott­hon, e tisz­to­ga­tás ál­do­za­tá­ul esett. Ahogy ke­mé­nye­dett a fék, alig egy év­re rá, el­za­var­ták a gyár­ból is. Ezt azu­tán so­ha nem tud­ta meg­bo­csá­ta­ni a rend­szer­nek. Még fi­a­tal ko­rá­ban, Bu­da­pes­ten, Nezvál Fe­renc­cel együtt szór­ták az il­le­gá­lis röp­cé­du­lá­kat a Vá­ci meg a Le­hel úton. Nezvál ké­sőbb igaz­ság­ügy-mi­nisz­ter lett, apá­mat pe­dig ki­túr­ták. Ka­pott egy le­ve­let, amely ar­ról biz­to­sí­tot­ta, hogy az el­he­lye­zé­sé­ről a mi­nisz­té­ri­um gon­dos­ko­dik. Még ti­zen­öt-húsz év múl­va is mu­to­gat­ta, ak­kor már ne­ve­tett raj­ta, hogy sem­mi ba­ja nem le­het, hisz gon­dos­kod­nak ró­la.

– Mi­ből állt a gon­dos­ko­dás?

– Kell-e mon­da­nom? Sem­mi­ből. Ke­re­set nem ma­radt a csa­lád­ban, te­hát fa­lu­ra kel­lett köl­töz­nünk, egész pon­to­san Ambrózfalvára, Me­ző­he­gyes mel­lé. Anyám ér­tett a me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ká­hoz, és meg­mu­tat­ta, hogy ha kell, csa­lád­fő­vé tud emel­ked­ni.

– Édes­ap­ja mi­vel fog­lal­ko­zott?

– Kez­det­ben azt mond­ta, hogy a rend­szer­nek ő nem haj­lan­dó ten­ni sem­mit. Egy tel­jes esz­ten­de­ig ivott. Ad­dig anyám tar­tot­ta el a csa­lá­dot. Vi­szont az is cso­da volt, ahogy apám egy év után föl­állt. Éle­té­ben ad­dig te­he­net nem lá­tott. Pes­ten élt, anyám­mal ott jöt­tek ös­­sze, az­tán Ceg­lé­den lakott… Vá­ro­si gye­rek volt min­dig. De gon­dolt egyet, be­fe­jez­te az ivást, és el­sze­gő­dött a té­esz­be, nö­ven­dék­mar­ha-gon­do­zó­nak. Nya­ran­ta ki­haj­tot­ták a jó­szá­got a pusz­tai legelő­re; ott dol­goz­tam ve­le, ami­kor szü­net volt az is­ko­lá­ban. Te­hát föl­ha­gyott az al­ko­hol-tré­ning­gel, és vis­­sza­vet­te a csa­lád­fői sze­re­pet. Ér­de­kes, hogy min­den év­ben volt há­rom nap, ami­kor vis­­sza­esett. De csak há­rom nap. Ez ál­ta­lá­ban meggy­érés­kor tör­tént. Apám ra­gyo­gó meggy­bort ké­szí­tett. Ami­kor az­tán le­forrt a bor, be­rú­gott ha­tal­ma­san, majd egész év­ben rá sem né­zett a szesz­re. Így telt el pár esz­ten­dő. Ha­nem egy­szer anyám meg­ta­lál­ta az el­du­gott meggy­bort, és ki­ön­töt­te. Eb­ből ha­tal­mas ve­sze­ke­dés ke­re­ke­dett, sőt, ve­re­ke­dés­be tor­kol­lott vol­na ta­lán, ha apám ke­zét le nem fo­gom. Má­ig lá­tom a sze­mét. Azt a pil­la­na­tot, ami­kor az öreg kan meg­ér­zi, hogy a fi­a­tal már erő­sebb. Bor­zasz­tó volt. Ma is ezt ten­ném, le­fog­nám a ke­zét, de köz­ben meg­si­mo­gat­nám, és mon­da­nám ne­ki, hogy nem tör­tént sem­mi, nincs sem­mi baj, édes­apám. Amúgy jól meg­vol­tak anyám­mal, apám a té­esz­ből ment nyug­díj­ba, egy da­ra­big még éj­je­li­őr­ként dol­go­zott. Foly­ton a csil­la­go­kon járt az esze, meg azon gon­dol­ko­zott, hogy mi mi­ért nem tu­dunk ola­jat ter­mel­ni, mi­köz­ben a ro­mán igen. Pró­bál­tam meg­ér­tet­ni ve­le, hogy kö­zöt­tünk ott a Kár­pá­tok hegy­vo­nu­la­ta, mi­re csak le­gyin­tett: fi­am, hát te is azt mon­dod, amit ezek?

– Ahogy me­sél, pro­fes­­szor úr, nem ne­héz le­von­nom a kö­vet­kez­te­tést, hogy sze­rény jö­ve­del­mű em­be­rek vol­tak a szü­lei. Hon­nan volt pénz az ön is­ko­láz­ta­tá­sá­ra?

– 1951-ben ke­rül­tünk fa­lu­ra, és ahogy ott mond­ták, min­den­ki­nek volt ki­tar­tá­sa. Va­gyis ma­radt né­mi élel­mük a meg­elő­ző esz­ten­dő­ről. Mi a csa­lád­dal ezer mun­ka­egy­sé­get tel­je­sí­tet­tünk, ami ren­ge­teg, de csak nyolc­van ki­ló bú­zát kap­tunk rá, meg ezt-azt még. A szó szo­ros ér­tel­mé­ben éhez­tünk. Ak­ko­ri­ban dí­vott az a rend­szer, hogy har­minc de­ka ke­nye­ret kap­tunk jegy­re fe­jen­ként. Anyám lát­ta, hogy ka­masz­ként mi­lyen éhes va­gyok, er­re azt mond­ta, nem sze­re­ti a ke­nye­ret, és adott a ma­gá­é­ból. Ez is olyan tör­té­net, mint amit az előbb me­sél­tem apám­ról: bár­mi­kor el tud­ná sír­ni ma­gát raj­ta az em­ber. Per­sze ak­kor örül­tem, hogy ju­tott va­la­mi kis több­let még, föl­mász­tam a te­tő­re; on­nan el­ér­tem az eper­fa gyü­möl­csét. Azt et­tem a ke­nyér­rel. A kö­vet­ke­ző év­ben, az­zal, hogy apám be­szállt, ránk tört a bő­ség. Már két­ezer mun­ka­egy­sé­get tel­je­sí­tet­tünk! Pénz nem­igen volt, de kap­tunk vagy nyolc zsák cuk­rot, és úgy nyolc­van li­ter nap­ra­for­gó ola­jat, bö­dö­nök­ben. Mi­kor a szál­lít­mány meg­ér­ke­zett, na­po­kig has­me­nés­től szen­ve­dett az egész fa­lu. Mert ak­kor meg ke­nye­ret nem ad­tak az olaj­hoz. De azért nagy le­mon­dá­sok­kal, a szü­le­im nagy le­mon­dá­sá­val csak­-csak tud­tam is­ko­lá­ba jár­ni.

– Hogy kell el­kép­zel­nünk azt az is­ko­lát?

– Rész­ben osz­tott volt, a ha­to­dik-he­te­dik-nyol­ca­dik osz­tály együtt ta­nult. El­sa­já­tí­tot­tam a há­rom év­fo­lyam anya­gát, és emel­lett ki­ol­vas­tam a fa­lu könyv­tá­rát.

– Az igen!

– Ó, nem volt olyan nagy tel­je­sít­mény, ami­lyen­nek hang­zik, mert ös­­sze­sen két és fél szekrénnyi könyv­ből ál­lott! Ma­gá­ba fog­lal­ta a ha­la­dó szov­jet iro­dal­mat, de a ma­gyar klas­­szi­ku­so­kat is, Mó­ricz­tól Jó­ka­in át Ad­yig.

– Te­hát vá­lo­ga­tott anyag volt.

– Alap­könyv­tár, amely­re azért kel­lő fi­gyel­met for­dí­tot­tak. Még Azsajev Tá­vol Moszk­vá­tól cí­mű, dög vas­tag köny­vén is vé­gig­rág­tam ma­gam. Amúgy né­ha ko­moly hát­rá­nyát érez­tem, hogy nincs ér­tel­mi­sé­gi kö­rü­löt­tem. Meg­pró­bál­tam el­kép­zel­ni pél­dá­ul a föld­ré­sze­ket. Va­la­men­­nyi­ről sej­tet­tem már va­la­mics­két, ki­vé­ve Auszt­rá­li­át. Ar­ról sen­ki sem tu­dott a fa­lu­ban sem­mit. Meg­nőtt ben­nem, ha­tal­mas kon­ti­nens lett. És ami­kor ki­de­rült szá­mom­ra, hogy mi­lyen ki­csi, na­gyon meg­sér­tőd­tem. Hát hogy vi­sel­ked­het így az em­ber­rel egy föld­rész? Ek­ko­ra csa­ló­dást okozni…

De egy­sze­rűbb pél­dát is mond­ha­tok. A suk-sükölést. Be­ke­rül­tem az is­ko­lá­ba, a ta­ní­tó is a suk-süköt hasz­nál­ta. Lát­has­suk, is­mer­hes­sük sa­töb­bi. Tud­tam, kü­lö­nö­sen, hogy so­kat ol­vas­tam, hogy ez nem jó! De nem tud­tam el­kap­ni a lo­gi­kai fo­na­lat, és eb­ben sem tu­dott se­gít­sé­gem­re len­ni sen­ki.

A ta­nyán nem volt vil­lany. Egyik ro­ko­na után anyám örö­költ egy Singer var­ró­gé­pet. Ar­ra rá­szer­kesz­tet­tem egy di­na­mót, meg egy kis vil­lany­kör­tét. Úgy ol­vas­tam a kör­te fé­nyé­nél, hogy köz­ben gé­pi­e­sen haj­tot­tam a lá­bam­mal a di­na­mót.

– Vé­gül ki dön­tött a gim­ná­zi­um mel­lett?

– A ta­ní­tónk ja­va­sol­ta, de anyám járt utá­na, hogy ne Ma­kó­ra vagy Oros­há­zá­ra ke­rül­jek, ha­nem Sze­ged­re. Nem le­he­tett egy­sze­rű dol­ga, mert Sze­ged be­is­ko­lá­zá­si kör­ze­té­ből ki­lóg­tunk. Mai szó­val él­ve még­is ki­bu­liz­ta a fel­vé­te­le­met. Gon­dol­ja el: a ta­ní­tóm két ve­gyü­le­tet is­mert. A vi­zet és a só­sa­vat. Ami­kor te­hát meg­kez­dő­dött a tan­év, döb­ben­ten kel­lett ta­pasz­tal­nom, hogy az osz­tály­tár­sa­im a le­ve­gő ös­­sze­té­tel­ét, vagy mond­juk, a kén­sa­vat is tud­ják, meg még sok­kal több ele­met, ve­gyü­le­tet. És be­szél­tek oro­szul, pél­dá­ul. Én ad­dig egyet­len szót sem ta­nul­tam. Az el­ső egy-két hét te­hát sok­kolt. Fő­leg az el­ső két nap. Úgy lát­szik, ez vé­gig­kí­sér az éle­te­men.

– Iro­da­lom­ból nyil­ván ver­he­tet­len le­he­tett.

– Amel­lett jól ment az at­lé­ti­ka, jól fo­ciz­tam, egy-két tré­fá­mon jót de­rül­tek a szo­ba­tár­sa­im a kollégiumban… Las­san be­il­lesz­ked­tem. Fél­év­kor há­rom né­gye­sem volt, a töb­bi ötös.

– Ki­ta­lá­lom, hogy mi­ből volt né­gye­se: ké­mia, orosz…

– …meg ma­te­ma­ti­ka. De ki­tar­tot­tam a gim­ná­zi­um vé­gé­ig. Még ja­ví­ta­ni is tud­tam.

– Ol­va­som va­la­me­lyik élet­raj­zá­ban, hogy el­ső­re még­sem vet­ték föl egye­tem­re.

– Sőt, má­sod­já­ra sem, csak pótfelvételin. Per­sze, en­nek meg­van a ma­ga tör­té­ne­te. 1956 szep­tem­be­ré­ben, ti­zen­hat éve­sen meg­vá­lasz­tot­tak a gim­ná­zi­um DISZ-titkárává. Fél­tem a meg­bí­za­tás­tól, de mi­re egy­ál­ta­lán fel­fog­tam vol­na, hogy mi­be csöp­pen­tem, jöt­tek az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek. Ugyan­azt tet­tem, mint a töb­bi­ek, ko­mo­lyan mon­dom, sem­mi­vel sem töb­bet, de de­cem­ber­ben kap­tunk egy új igaz­ga­tót, és a bűn­bak­kép­zés ál­do­za­tá­vá vál­tam.

– Még­is, mit tett, ami­ért egy­ál­ta­lán fe­le­lős­ség­re le­he­tett von­ni?

– De­cem­ber 5-én ös­­sze­ült a Köz­pon­ti Ve­ze­tő­ség. Más­nap, a kol­lé­gi­um­ból az is­ko­la fe­lé me­net ész­re­vet­tük, hogy a Ká­rász ut­cán vé­gig ki­ra­gasz­tot­ták a ve­ze­tő­ség ha­tá­ro­za­tát ma­gá­ba fog­la­ló Ká­dár-pla­ká­to­kat. Mi hár­man pe­dig le­szed­tük mind­et. Il­let­ve amen­­nyit tud­tunk, mert egy­szer csak köz­re­fog­tak min­ket a pla­kát­ra­gasz­tók, és be­vit­tek a mos­ta­ni Ti­sza Szál­ló­ba. Az volt a me­gyei Rendőrfőkapitányság épü­le­te. Le­ta­szi­gál­tak ben­nün­ket a pin­cé­be, ét­len-szom­jan ott tar­tot­tak es­te nyol­cig, pon­to­san a ki­já­rá­si ti­la­lom kez­de­té­ig, és köz­ben né­ha kap­tunk egy-egy po­font. Es­te pe­dig, mi­e­lőtt vég­re el­en­ged­tek vol­na min­ket, ad­tak egy tá­nyér bab­le­vest.

– Va­jon mi­ért?

– Nem tud­nám meg­mon­da­ni. Még­is éle­tem leg­jobb bab­le­ve­se volt, bár alig úsz­kált ben­ne öt szem bab. Egyéb­ként a rend­őrök ar­ra szá­mí­tot­tak, hogy a ki­já­rá­si ti­la­lom meg­sér­té­se mi­att úgy­is vis­­sza­ke­rü­lünk ha­mar. De csa­lód­ni­uk kel­lett, mert ad­dig­ra már elég­gé is­mer­tem a vá­rost, és si­ke­rült rej­te­ku­ta­kon ha­za­slis­­szol­nom.

– Ez a fe­ke­te­pont kí­sér­te el a fel­vé­te­li­ig?

– Igen. Min­den mel­let­tem szólt, ki­tű­nő­en érett­sé­giz­tem, mun­kás­szár­ma­zá­sú vol­tam, de a tör­tén­tek mi­att ér­dem­te­len a to­vább­ta­nu­lás­ra. Sőt. A hu­szon­öt éves érett­sé­gi ta­lál­ko­zón­kon egy­ko­ri osz­tály­tár­sam, Vetró Ist­ván, ak­kor már rend­őr őr­nagy, el­mond­ta, hogy tar­to­zom ne­ki egy kor­só sör­rel. Ugyan, mi­ért, kér­dez­tem? Mert ki­dob­tam a pa­pír­ja­i­dat, vá­la­szol­ta. Te­hát egé­szen ad­dig őriz­get­ték. Ma­gya­rán: hos­­szú ide­ig el­kí­sért a stig­ma. Hoz­zá­te­szem: az egye­te­men nem érez­tet­tek ve­lem sem­mit. Vagy leg­alább­is nem vet­tem ész­re.

– Hogy jött a szak vá­lasz­tá­sa?

– Bár min­dig a föld­rajz­hoz von­zód­tam, anyám azt akar­ta, le­gyek or­vos. Szá­má­ra az je­len­tet­te vol­na az iga­zi si­kert, tu­dom. Két­szer fel­vé­te­liz­tem az or­vo­si kar­ra. A má­so­dik ku­darc után jött az a bi­zo­nyos pót­fel­vé­te­li a föld­rajz-bi­o­ló­gia sza­kon. A bi­o­ló­gia nem von­zott kü­lö­nö­seb­ben, de csak er­re a szakpárra fér­tem be.

– Nép­köz­tár­sa­sá­gi ösz­tön­dí­jas lett.

– Kel­lett, hogy ke­res­sek, mert szü­le­im nem áll­tak ép­pen va­la­mi jól. Ez­zel együtt a bi­o­ló­gi­át in­kább csak el­tűr­tem, ha sza­bad így fo­gal­maz­nom.

– Édes­any­ja mit szólt a vá­lasz­tás­hoz?

– Be­le­nyu­go­dott. Mi­u­tán egy évig a nya­ku­kon lóg­tam, nem na­gyon bán­ta, hogy ho­va vesz­nek fel, csak ta­nul­has­sak va­la­hol. Hoz­zá­te­szem, az alatt az esz­ten­dő alatt fo­lya­ma­to­san dol­goz­tam.

– Ez mit je­lent?

– A le­gel­te­té­si bi­zott­ság tit­ká­ra­ként, a kul­tú­rott­hon igaz­ga­tó­ja­ként, a sport­kör tit­ká­ra­ként dol­goz­tam egy­szer­re. Ne­kem volt egye­dül pán­cél­szek­ré­nyem a fa­lu­ban. Min­dig be­tet­tem a fél­ha­vi bé­re­met, 388 fo­rin­tot. De anyám lát­ta raj­tam, hogy hi­ány­zik az is­ko­la. Tud­ta ró­lam, hogy vi­lág­éle­tem­ben ér­de­kelt a föld­rajz. Hogy mi az a geo­grá­fus, nem tud­ta pon­to­san, de örült, hogy ta­nár­em­ber le­het be­lő­lem. És erős volt a föld­rajz szak Sze­ge­den. Csak azt saj­nál­tam min­dig, hogy nem néz­he­tem meg azt, ami­ről ta­nu­lunk. Ami­kor elő­ször utaz­hat­tam, az már 1960-ban tör­tént. Lát­tam Po­zsonyt, lát­tam, hogy a vil­la­mos nem sár­ga, és lát­tam, hogy még a nyom­táv sem ugyan­az, mint ott­hon. Elő­ször szem­be­sül­tem a más­ság­gal. Mi­köz­ben tud­tam, hogy az a vá­ros is ma­gyar volt egy­ko­ron. Az­tán Len­gyel­or­szág­ban jár­tam még, ott ta­pasz­tal­tam meg, hogy mi­lyen pél­dá­ul egy mat­róz­kocs­ma Gdańskban. A látottak an­­nyi­ra ki­zök­ken­tettek, hogy rög­tön meg is nősültem…

– Mi­lyen szak­mai si­ke­re­ket élt meg az egye­tem alatt?

– Egy­szer, mond­juk úgy, ön­kép­ző­kö­ri elő­adást tar­tot­tam New York­ról. Per­sze, nem a sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ta­im, ha­nem az iro­da­lom alap­ján. Krajkó Gyu­la pro­fes­­szor meg­hall­gat­ta, és a dip­lo­ma­mun­kám mel­lett ta­lán en­nek is sze­re­pe le­he­tett ab­ban, hogy ki­ala­kí­tott ne­kem egy he­lyet a Gaz­da­ság­föld­raj­zi Tan­szé­ken. Elég szö­ve­vé­nyes úton, nem is tu­dom pon­to­san, mi­lye­nen. Elő­ször ugyan­is a Fi­lo­zó­fia Tan­szék­re kel­lett vol­na men­nem, ott aján­lot­tak gya­kor­no­ki ál­lást, de mi­u­tán erő­sen til­ta­koz­tam, va­la­hogy még­is el­cse­rél­tek egy stá­tuszt. A tan­szék nem volt nagy, kö­vet­ke­zés­képp min­den mun­kát, amit az ős­bö­lé­nyek nem szí­ve­sen vé­gez­tek, rám sóz­tak.

– Ott lett gya­kor­nok­ból ta­nár­se­géd, ott lett ad­junk­tus.

– Azo­kon a tár­gya­kon, ame­lye­ket ak­ko­ri­ban ös­­sze­fog­la­ló né­ven gaz­da­ság­föld­rajz­nak hív­tunk, s ta­ní­ta­nunk kel­lett, vé­gig­men­tem. Ra­gyo­gó is­ko­la volt. Idő­köz­ben meg­véd­tem a kan­di­dá­tu­si ér­te­ke­zé­se­met. Már-már úgy né­zett ki, hogy do­cen­si rang­ba emel­nek, és dé­kán-he­lyet­te­si ki­ne­ve­zést ka­pok, ami­kor jött egy le­he­tő­ség.

– Bé­kés­csa­ba?

– Igen. Ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó, hogy az or­szá­got azok­ban az évek­ben de­cent­ra­li­zá­ci­ós tö­rek­vé­sek jel­le­mez­ték. Az Aka­dé­mia rö­vid idő­re a tá­ma­dá­sok ke­reszt­tü­zé­be ke­rült, mint erő­sen cent­ra­li­zált szer­ve­zet. Pi­ron­gat­ták a Föld­raj­zi In­té­ze­tet is, sőt, ki­je­lent­he­tő: lé­pés­kény­szer­be hoz­ták. Bé­kés­csa­bán egy ré­gi, jó ba­rá­tom, Be­csei Jó­zsef mű­kö­dött, mint olyan kö­zép­is­ko­lai föld­rajz­ta­nár, aki ku­ta­tott is. Ma egyéb­ként már nyu­gal­ma­zott egye­te­mi ta­nár. Ak­ko­ri­ban a vá­ros kul­tu­rá­lis tit­ká­ra­ként dol­go­zott.

– 1973-at írunk, ugye?

– Pon­to­san. Bé­kés­csa­bá­nak eb­ben az idő­ben sem­mi­fé­le hi­va­ta­los ér­te­lem­ben vett tu­do­má­nyos le­he­tő­sé­ge, el­is­mert­sé­ge nem volt. Be­csei tud­ta, hogy a fej­lő­dés szem­pont­já­ból fon­tos len­ne egy fel­ső­fo­kú in­téz­mény, te­hát élt az al­ka­lom­mal. Az Aka­dé­mia egy fő­nö­ki stá­tuszt adott, és négy be­osz­tot­tit. Ha csa­lá­dos em­be­rek je­lent­kez­tek az ál­lá­sok­ra, la­kást kap­hat­tak. Nem in­gyen per­sze, de a le­he­tő­ség leg­alább adott volt. A fe­le­sé­ge­ket is el­he­lyez­ték. Har­minc­há­rom éve­sen oda­ke­rül­tem te­hát, és, ha sza­bad így fo­gal­maz­nom, vá­lo­gat­hat­tam a fi­a­tal te­het­sé­gek kö­zül. Vé­gig­jár­tam a szó­ba jö­he­tő egye­te­me­ket, és ös­­sze­szed­tem Deb­re­cen­ből, Sze­ged­ről, az EL­TE érin­tett tan­szé­ké­ről, il­let­ve Moszk­vá­ból a kol­lé­gá­kat. Pon­to­sab­ban: egy­va­la­ki je­lent­ke­zett, és min­den­áron sze­re­tett vol­na hoz­zám jön­ni. Ko­ráb­ban ta­nít­vá­nyom volt. Ké­sőbb ki­de­rült, hogy nem ő akart tű­zön-ví­zen át be­jut­ni az In­té­zet­be, ha­nem küld­ték.

– III/III-as volt?

– Az. Kár ér­te. Te­het­sé­ges gye­rek egyéb­ként, de el­fo­gad­ha­tat­lan sze­re­pet vál­lalt.

– Amúgy na­gyok vol­tak az el­vá­rá­sok?

– In­kább fur­csák. Min­den­ki bi­zo­nyí­ta­ni akart. Ugyan­ak­kor a kö­zeg nem­igen tu­dott mit kez­de­ni ve­lünk. El­men­tem pél­dá­ul a ta­nács­el­nök-he­lyet­tes­hez, és meg­mu­tat­tam ne­ki a Moh­ács föld­raj­za cí­mű kö­te­tet, ame­lyet én lek­to­rál­tam. Hogy ilyes­mit kel­le­ne csi­nál­nunk, a sa­ját vi­dé­künk­ről. Fenn­tar­tá­sok­kal fo­gad­ta az öt­le­tet, de vé­gül még­is meg­kap­tuk a meg­bí­za­tást. Iga­zi mű­hely­mun­ka volt. Szá­mom­ra nem a ké­sőb­bi, pé­csi rek­tor­ság, ha­nem a Bé­kés­csa­bán töl­tött tíz év je­len­tet­te az éle­tem, pá­lya­fu­tá­som csú­csát. De nem volt konf­lik­tu­sok­tól men­tes idő­szak. Meg­je­len­tet­tünk pél­dá­ul egy köny­vet. Mezőberény, a he­lyét ke­re­ső kis­vá­ros – ez volt a cí­me. A me­gyei ide­o­ló­gi­ai tit­kár Szov­jet­uni­ó­ban vég­zett, vo­na­las pa­sas volt. Ami­kor ki­jött a kö­tet a nyom­dá­ból, föl­hí­vott, hogy el­tér­tem a nem is tu­dom, mi­től, és hogy ki kell cse­rél­ni a cím­la­pot. Mi az, hogy kis­vá­ros? Mezőberény ugyan­is rég­óta har­colt a vá­ro­si cí­mért, amit va­la­mi mi­att a párt­ká­de­rek nem akar­tak. Én meg en­nek el­le­né­re így ne­vez­tem a te­le­pü­lést. El­men­tem hoz­zá, föl­sze­rel­kez­ve iro­da­lom­mal, és meg­pró­bál­tam meg­vi­lá­gí­ta­ni szá­má­ra, hogy mi a kis­vá­ros fo­gal­ma sa­töb­bi. Meg­hall­ga­tott be­csü­let­tel, majd kö­rül­be­lül azt mond­ta, hogy nem ér­dek­li őt, mit mon­dott Er­dé­lyi vagy bár­ki más. A po­li­ti­kát ők mű­ve­lik, a te­le­pü­lé­sek sor­sát ők irá­nyít­ják. Ha­za­men­tem, és föl­hív­tam egy, a párt­köz­pont­ban ide­ig­le­ne­sen ál­lo­má­so­zó geo­grá­fus kol­lé­gá­mat, Perczel Györ­gyöt. Kér­tem, hogy szól­na már le, ne­hogy vé­gül zúz­dá­ba ke­rül­jön a könyv. Még a mun­ka­idő vé­ge előtt jött a me­gyei párt­bi­zott­ság­ról az üze­net, hogy ter­jeszt­he­tő a kö­tet.

– Gon­do­lat­ban ott tar­tok még, hogy a csa­bai éve­ket te­kin­ti pá­lya­fu­tá­sa csú­csá­nak.

– Per­sze! Néz­zen rá a tér­kép­re! A Kö­zép-Bé­kés cent­ru­ma­it meg­ala­po­zó ku­ta­tás pél­dá­ul na­gyon fon­tos ál­lo­más volt. A Szeged-Szolnok-Debrecen há­rom­szög kö­ze­pén nagy űrt lá­tunk. Nem egy nagy­vá­ros eg­zisz­tál, ha­nem há­rom ki­sebb. Bé­kés­csa­ba, Gyu­la és Bé­kés. Ezek­hez csat­la­ko­zik még Sar­kad és Mezőberény. Az volt a te­ó­ri­ám, hogy a há­rom ki­sebb vá­ros ad­ja ki Sze­ged vagy Deb­re­cen ere­jét. Va­gyis ko­or­di­nált fej­lesz­tés­re van szük­ség. Er­ről a he­lyi fo­lyó­irat, a Bé­ké­si Élet ha­sáb­ja­in el­in­dult egy vi­ta. Min­den al­ka­lom­mal egy szak­em­ber nyi­lat­ko­zott meg, és egy po­li­ti­kus. A dis­pu­ta, amely szak­mai és po­li­ti­kai ér­ve­ket is föl­so­ra­koz­tat egy konk­rét ügy­ről, olyan mély­ség­ben, ma is rit­ka­ság­szám­ba megy.

– Te­hát ezért is mond­ja, hogy az le­he­tett a csúcs. Ér­tem. Még­is el­jött Pécs­re. Va­jon mi­ért?

– A Re­gi­o­ná­lis Ku­ta­tá­sok Köz­pont­já­nak ve­ze­té­sét Bi­ha­ri Ot­tó ha­lá­la után Enyedi György vál­lal­ta. Me­het­tem vol­na Bu­da­pest­re, vagy jö­het­tem ide. Ki­fe­je­zet­ten a sze­mé­lyes szim­pá­tia mo­ti­vál­ta a dön­té­se­met. Ha már itt vol­tam, Or­mos Má­ria meg­kért, hogy len­nék se­gít­sé­gé­re a Föld­rajz Tan­szé­ken fo­lyó vi­ták el­dön­té­sé­ben. A vi­tá­kat ren­dez­tük, én meg itt ra­gad­tam fél­ál­lás­ban a tan­szé­ken.

– A rek­tor­as­­szony pe­dig ön­re bíz­ta, hogy szer­vez­ze meg az egye­te­mi szin­tű ok­ta­tást, és ala­kít­sa ki a Föld­raj­zi In­té­ze­tet. Emi­att iga­zolt át vég­képp?

– Meg­ma­rad­tam vol­na a fő­ál­lá­som­ban, mert ki­csi­vel ko­ráb­ban szü­le­tett egy meg­ál­la­po­dás, és ah­hoz tar­tot­tam ma­gam. Enyedi ugyan­is azt mond­ta, 1989-ig le­húz egy cik­lust, és ak­kor én ve­szem át a köz­pont irá­nyí­tá­sát. Igen ám, de jött a rend­szer­vál­to­zás, és Il­lés Iván ki­ke­rült a Terv­gaz­da­sá­gi In­té­zet­ből és az Or­szá­gos Terv­hi­va­tal­ból. Te­hát ő jött he­lyet­tem. Nem az fájt, hogy nem én let­tem a fő­igaz­ga­tó, ha­nem a mód­szer volt ször­nyű. Ve­lem ugyan­is Enyedi nem kö­zöl­te a dön­tést. Meg­je­lent a hir­de­tés, amely­ből ki­ma­radt, hogy leg­alább nagy­dok­tor le­gyen a le­en­dő ve­ze­tő és így to­vább. Mi­ni­mum öt ilyen gya­nús je­let ész­re­vé­te­lez­tem, de so­sem kap­tam egye­nes vá­laszt. Ami­kor ün­ne­pi ak­tus ke­re­té­ben, az aka­dé­mia fő­tit­ká­rá­nak je­len­lét­ében meg­tud­tam az ered­ményt, át­nyúj­tot­tam Enyedi György­nek azt a kö­te­tet, ame­lyet ma­gam szer­kesz­tet­tem a hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­já­ra. Meg­ad­tuk egy­más­nak az aján­dé­kot.

– Gon­do­lom, megint kel­lett két hét, mi­re túl­tet­te ma­gát ezen az egé­szen.

– Saj­nos, előbb kel­lett Bu­da­pest­re utaz­nom, sem­hogy le­telt vol­na a két hét. Ta­lál­koz­tam Enyedivel, úgy gon­dol­tam, nem bán­tom. Ha­nem, oda­lé­pett hoz­zám, és azt mond­ta: meg kell be­szél­nünk, hogy mi volt a ku­dar­cod oka! Ak­kor az­tán, amo­lyan al­föl­di pa­raszt­gye­rek mód­já­ra, ki­bu­kott be­lő­lem min­den.

– És a ku­darc – most már én is ezt a szót hasz­ná­lom – fo­lyo­má­nya­ként ke­rült át az egye­tem­re, vég­leg.

– Ki­csit bo­nyo­lul­tabb volt a do­log. A Me­gyei Jo­gú Vá­ro­sok Szö­vet­sé­gé­től kap­tam egy nyolc­mil­lió fo­rin­tos meg­bí­zást, hogy egy kon­fe­ren­ci­á­val hi­te­le­sí­tett or­szá­gos ku­ta­tás ered­mé­nye­képp vá­zol­juk a ma­gyar köz­igaz­ga­tás alul­ról föl­épí­tett, le­het­sé­ges rend­sze­rét. Köz­ség, vá­ros, ré­gió et­ce­te­ra. Más­fél éves mun­ka volt. Ha az RKK-ba vi­szem a pénzt, negy­ven­nyolc szá­za­lé­kát el­vesz­tem. Mert en­­nyi volt az el­vo­nás. Mert el kel­lett tar­ta­ni az egész in­téz­ményt. Az egye­te­men ta­lán há­rom vagy négy szá­za­lék volt ak­ko­ri­ban az a rész, amit az in­téz­mény ma­gá­nak kö­ve­telt. Ré­gi, szép idők…

A dön­tés, hogy ho­vá ke­rül­jön a mun­ka, az anya­gi­ak mi­att nem volt kér­dé­ses szá­mom­ra. Igen ám, de Il­lés Iván be­hi­va­tott, és kö­zöl­te: vagy oda vi­szem a pénzt, vagy le­vo­nom a kon­zek­ven­ci­á­kat. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a meg­bí­zást nem az RKK kap­ta, ha­nem én, le­von­tam a kon­zek­ven­ci­á­kat. Ki­lép­tem.

– A fo­lya­mat, ahogy az egye­tem­re ke­rült, vi­lá­gos most már. Ha­nem az a kér­dés még­is­csak kér­dés ma­rad: mi­ért vál­lal rek­tor­sá­got egy tu­dós­em­ber?

– Két­ség­kí­vül az is sze­re­pet ját­szott, hogy amott ku­dar­cot val­lot­tam. De a do­log nem in­nen in­dult. Né­há­nyan úgy gon­dol­ták, ta­lán jó len­nék dé­kán­nak. Az el­ső kört el­vesz­tet­tem Borhidi At­ti­lá­val szem­ben, mi­kor ket­té­vált a ko­ráb­bi Ta­nár­kép­ző Kar. A kö­vet­ke­ző for­du­ló­ban vi­szont nyer­tem. Ta­lán ez is sze­re­pet játsz­ha­tott ab­ban, hogy ami­kor utóbb sor ke­rült rá, elég ko­moly sza­va­zat­arán­­nyal rek­tor­rá tet­tek.

– A mél­ta­tói há­rom fő ér­de­met szok­tak ki­emel­ni. A vá­ros­sal ki­ala­kí­tott jó kap­cso­la­tot, a csa­pat­épí­tést és a Dok­to­ri Is­ko­la lét­re­ho­zá­sát.

– Pá­va Zsolt­tal jól tud­tam együtt­dol­goz­ni el­ső pol­gár­mes­ter­sé­ge ide­jén, és utóbb Toller Lász­ló­val is, aki­vel még ko­rább­ról ápol­tunk jó ba­rát­sá­got. A csa­pat­épí­tést ad­dig­ra meg­ta­nul­tam nagy­já­ból, és a Dok­to­ri Is­ko­la meg­te­rem­té­sét fon­tos lé­pés­nek lá­tom, így utó­lag is. Né­hol azon­ban hi­báz­tam a rek­tor­sá­gom ide­jén. Nem vol­tam pél­dá­ul meg­fe­le­lő rend­őr, vagy fő­rend­őr, ha úgy tet­szik. Ho­lott kel­lett vol­na. De nem stí­lu­som. Te­hát adott eset­ben, ami­kor oda kel­lett vol­na csap­ni, és nem kon­szen­zus­ra tö­re­ked­ni, gyön­ge vol­tam. A gyil­kos­sal az ál­do­zat nem tud egyez­ség­re jut­ni. Tu­dom, hogy emi­att né­ha re­mény­te­len vál­lal­ko­zás a meg­egye­zé­sért har­col­ni, de még­is azt mon­dom, meg­éri. Oly­kor még be­le­buk­ni is ér­de­mes.