A mi szovjetünk vége
Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
PDF-ben
Ljudmila Ulickaja 2005-ben jelentette meg A mi Urunk népe című novellagyűjteményét – ahogy egy interjúban elmondta, akkor, az Odaadó hívetek, Surik után, éppen belefáradt a nagyregényekbe, és a sokszor átírt, újraírt Daniel Stein, tolmács valamelyik közbenső verzióját is félretette az asztalfiókba. A magyarországi megjelenések sorában aztán a 2006-ra mégis befejezett nagyregény és a másik, ugyancsak enciklopédikus áttekintést nyújtó mű, az Imágó megelőzte A mi Urunk népét. A Daniel Stein, tolmács a teljes szovjet-orosz zsidó-keresztény hitvallási palettán végigvezeti az olvasót; és ugyanígy tesz az Imágó is, a szovjet szamizdat személyes történetekre fordított regénye: az egyik Moszkvától Jeruzsálemig, a másik a krími tatároktól a New York-i orosz emigránsokig ível. Ulickaja epikájának időhorizontja ugyanakkor nem olyan tágas, mint a térlátása – persze ez utóbbit is a kényszer tágította akkorára, hogy a legkeletebbi SZSZK-któl a legnyugatabbra űzött emigránsokig átfogja a birodalom és később a birodalmi romok lakóinak életét. A kulturális idő viszont ott reked meg Ulickajánál, ahol a nagy szovjet birodalom megrekesztette. Hogy mi volt „a forradalom előtt”, az csak azért érdekes, mert ez mállik szét, ez oldódik fel, ez züllik le a hét évtizedes, kierőszakolt felejtésben. Lehet akár az egyéni identitás vagy családok, népcsoportok sorsa, lehet az orosz értelmiségi létmód – a szovjet nihilben tiltott történelmi emlék lesz, vagy elfojtandó vágy a saját kulturális térre, vagy csak pár rekvizítum, lom. És a birodalom széthullása után is benne maradunk ebben a kulturális-társadalmi időben – nevezzük ekkor már posztszovjetnek. A hazatérő emigránsok, a társbérletből kibővülő lakóterekbe átköltöző családok egyazon traumák túlélői, akiket a folytathatatlanság dermeszt bele a posztszovjet időbe. „A forradalom előttihez” nem lehet visszatalálni, az elmúlt hetven év történeteit pedig csak az olykor derűs, olykor tragikus káosz darabkáiként lehet konzerválni. És ezt teszi Ulickaja. Írásainak alaptere a társbérlet, amit az ironikus becézésre kényszerített orosz nyelv kommunálkának nevezett. Itt mindenki találkozott – főleg a közös konyhában, vécében, fürdőszobában –, akiket a birodalom összezárt az egyre szűkülő helyiségekben. A szovjet hétköznapok bizonyos értelemben a térért való küzdelemről, a tér kibírhatóvá alakításáról és az összebújásról szóltak. A leválasztott félszobákban összezsúfolt lakóknak sem politikai, sem történelmi, sem fizikai értelemben nem jutott elegendő hely ahhoz, hogy identitásukat létrehozzák és megéljék. De hát ez nyilvánvaló, tudjuk, magunk is éreztük, érezzük. A kérdés az, hogy mi adatott helyette, és Ulickaja válasza erre a kérdésre: a történet.
Ulickaja úgy mesél, mint a kommunálkák konyháiban egymásba botló lakótársak. Azt mondja el, amit ők elmondhatnak egymásnak – és pontosan úgy is mondja el. Az „értelmiség” ide hozza magával a nagy stílust, a cizellált, ugyanakkor mégis lassú sodrású epikus orosz nyelvet, amit sajátságos szovjet irónia árnyal. Ezt kitűnően adják vissza az orosz nagy formákon iskolázott fordítóink. Goretity József, aki a legtöbb Ulickaja-művet ültette át magyarra, elegánsan és érzékenyen reprodukálja ezt a nyelvhasználatot, a hosszúmondatokat, az Ulickaja-féle bekezdést mint formai egységet. De van úgy, hogy a társbérleti konyhában felpörög, felhevül a beszélgetés, harsányabbá válnak a hangok, elaprózódnak, szaggatottá válnak a mondatok – ez már távolról sem a nagyepikus orosz, hanem, ha tetszik, a „kisember”, az egyre kisebb ember nyelvhasználata. Ezt az összetört, összemorzsolt, becéző, affektív beszédmódot nagyon nehéz visszaadni. Goretitynek nem mindig sikerül ez A mi Urunk népében.
Ulickaja archivál; gyűjti a női történeteket, a szerelmeket, az intim kapcsolatokat; és összegyűjti azt, ami társbérletek világában, a kierőszakolt felejtés idején mégis az ellenállás lehetőségeit jelentette: az ellenzéki politizálás, az underground vallásosság és a tiltott kultúra fenntartásának, terjesztésének történeteit. És mindezekkel együtt az emigrálás, az alkoholizmus és a pusztulás elbeszéléseit. A posztszovjet időszak azután ezeken a romokon zajlik tovább, és újabb archiválandó történeteket hoz létre. Egy lépéssel sem kerülünk távolabb, és nem kerülünk át valami másba Ulickajánál a peresztrojka után. Ami természetesen tanulságos, hiszen a történelmi narratíva megváltozása, a politikai keret átformálódása nem feltétlenül jelenti azt, hogy mi magunk is átalakulnánk, és hogy ami identitáshiányként, az önértés zárlataként, konyhai elbeszélésként tett szovjetekké bennünket, az most hirtelen elillanna. Sőt.
A mi Urunk népe hoz egy kicsit a szovjet történetekből, és egy kicsit a posztszovjetekből: mintha lehullott regénydarabkákat, nyesedékeket, kötetből kimaradt, eddig asztalfiók alján maradt novellákat olvasnánk. Van benne provence-i konyha, szovjet barakklakás, moszkvai társbérlet, posztszovjet konyha, vonatkupé, behavazott falu. De míg a terek változatosak, és a szövegekhez csatolható évszámok is, addig a szemlélet, az, amit eddig az írások kulturális idejének neveztem, makacsul lecövekel, és meghökkentően zárt viszonyulásmóddá válik. A magyar közönség – mivel a két, eleddig utolsó nagyregényt előbb vehette a kezébe, mint ezt a kötetet, szinte úgy érezheti, mintha egy alkotói ív lezárultát, az életmű kimerülését jelezné a könyv. (Egyébként a 2006-os regényes teológiai körkép és a 2010-es regénybéli grandiózus szamizdat-szemle után Ulickaja 2012-ben már önéletrajzi esszéket és visszaemlékezéseket összegyűjtő kötetet publikált.)
Molnár Zsófi az Esetem Ulickajával című kritikájában (Revizor online) már felhívta a figyelmet a fordítás és a szerkesztés helyenkénti igénytelenségére A mi Urunk népében. Ám ennél a kötetnél magának az írói szándéknak az igényessége is megcsappan. A kötet előszava, felütése igyekszik meghatározni a patchwork-szerűen sokszínű szövegvilág keretét: míg a szerzői én kaleidoszkópszerűen szétesik számtalan megfigyelt és újramondott történetre, addig az univerzumra mégiscsak rávetül egy jóságos teremtői tekintet, amely összefogja a nagy egészet. Ez teológiaként is igénytelen. Mégis ez a kötet tétje: hogy minden ellenére, a szétesettség, az átható pesszimizmus közepette, hagy-e maga után valamiféle nyomot a jó, a szeretetteli, az emberi viszonyokat meghaladó. „„Íî ĺńëč íĺ ÷óäî, ňî âĺäü ÷ňî-ňî ďđîčçîřëî â ňó îńĺííţţ íî÷ü”, mondja az első novellában a narrátor, Zsenya (aki, ahogy a kötetbevezető írásból megtudjuk, a szerzői én alteregójaként kísér végig bennünket a könyvön). Goretity fordításában: „De ha nem is csoda, valami azért mégiscsak történt azon az őszi éjszakán.” És a szöveg nyomatékosít, szinte kétségbeesetten ismétel: „×ňî-ňî ćĺ ďđîčçîřëî?” Goretitynek csak két kis kötőszó kerüli el a figyelmét. A kérdés nem az, hogy „de hát mi” történt, hanem az, hogy ugye itt megtörtént valami – ugye valami azért történt?
Az orosz posztmodern hozzánk eljutott alkotói szerint a szovjet időszakban semmi jó nem történt, csak a fergeteges és fertelmes káosz működött, és működtette nyelvét, gyártotta szövegeit. Tatyjana Tolsztaja, Szorokin, Prigov, Pelevin és mások műveiben ez a szöveggyár dolgozik tovább. Náluk nincs posztszovjet nosztalgia, csak poszt-infernális állapot. Venyegyikt Jerofejev is teologizált: ő az orosz vallásos gondolkodás századeleji nagy korszakának mondatait használta fel sírva vigadó ellen-teológiájához. Ulickaja ennél – a szó minden értelmében – klasszikusabb szerzőként keresi azt, ami talán mégis szerethető és folytatható, és jobb műveiben egyben ki is figurázza, iróniával tárja fel ezt a kielégíthetetlen vágyat. Az orosz nagyregénnyel és Csehovval folyamatosságot teremteni a tátongó kulturális szakadás után nyilvánvalóan illúzió. Ulickaja számunkra kedves és fontos műveinek adománya az, hogy megteremti ezt az illúziót, és finoman vissza is vonja. A mi Urunk népe-kötet után viszont leginkább a kudarc érzése maradhat bennünk, bár ez a kudarc maga is jelentéses, és voltaképpen szükséges.
Eddig a posztszovjet kulturális időhöz való viszony esztétikai kérdésként, írói programként merült fel, de A mi Urunk népe kapcsán mentalitásként, a politikai diskurzus és a társadalmi szemlélet zárlataként, problémájaként is beszélnünk kell róla. Kimondva és kimondatlanul is okot ad rá Ulickaja. Kimondva akkor, amikor külön ciklusba helyezi azokat a novellákat, amik a vérséggel, leszármazással foglalkoznak. A beszűkült szovjet térben, amelyben az egyéni identitás és a kollektív emlékezet nem rendeződhetett szabad mintázatokba, érthető módon különösen fontossá váltak azok a gyakran tiltott, tabusított, végig nem mondható történetek, melyek arról szóltak, hogy ki honnan jött. A származás predesztinált. Alapvetően azt írta elő, hogy milyen kollektív szenvedéstörténetben kell az egyénnek részt vennie – vagy hogy miféle privilégiumokra számíthat. A származást a soknemzetiségű Szovjetunió mereven számon tartotta; de egyben meg is tiltotta, hogy a nemzetiséghez, csoporthoz, közösséghez való tartozás tartalmat és értelmet nyerjen. Így vált üres és mégis merev kategóriává a leszármazás. Az eltitkolt gyerekekről, széthulló és bonyodalmasan átszerveződő családokról szóló írások finoman eljátszanak ezzel a kérdéssel. De ahol nemzetiségekről van szó A mi Urunk népében, ott Ulickaja már csak gyűjt, archivál, konzervál. Egyéniségek ilyenkor nem jelennek meg nála, csak tipikus, sőt, tipizáló történetek. Hogy mi történt a negyvenes években a harkovi zsidó Fridával és az ingermanlandi finn Aliszával, azon nem nagyon lepődünk meg – se zsidó, se ingermanlandi kisebbségnek nem volt jó lenni akkoriban, a veszteségek sora, a pusztulás elkerülhetetlen volt. El is érkezik a szöveg végére. Ugyanez a szemlélet a posztszovjet közegben már furcsán hat, hiszen lehetne más értelmezéseket, más megközelítéseket is választani. Az utolsó novellában például, amit már csak egy meditatív, a személyes hit töredékes reflexióit összegyűjtő, lezáró írás követ, a narrátor és családja egy hollandiai némettel, egy oroszországi mennonitával találkozik. A férfit előbb csecsennek nézik, és így is hívják maguk közt: „a csecsen”. Jelentéses gesztus ez. Máris elkezdenek hozzá történetet és előítéleteket társítani, aztán, amikor kiderül, hogy egy másfajta kisebbség képviselője, a személyes megismerést a népcsoport sorsának elbeszélése váltja fel. Ha tudom, honnan származol, akkor tudom, ki vagy: ez működött a szovjet időkben, de ma, amikor szabadon értelmezhetjük és alakíthatjuk identitásainkat, ez már előítéletté merevül. Ulickajánál nem érkezik el a plurális megközelítés lehetősége, ilyen értelemben posztszovjet marad, mint maga az egész posztszovjet térség: előítéletesen méreget, kategorizál, faji, származási alapon skatulyáz. A bőrszín méricskélése, a fehér megfelelőnek tartott árnyalatától való eltérés a mai Oroszországban az úgynevezett kaukázusi származás beazonosításához kötődik. Ez a fajta multikulturalizmus az, amit az oroszok elsősorban elfogadhatatlannak és félelmetesnek tartanak. A Kaukázus térségéből árad be a terrorizmus; de onnan jönnek a seftelők is gyanús csempészáruikkal, mondja a kötet Moszkva-Podrezkovo, 1992 című írása. Ulickaja itt afölött borong, hogy az új-orosz avagy posztszovjet világ mennyire kaotikus, lepusztult, mocskos és félelmetes. És túlzottan, elviselhetetlenül sokféle. Az orosz viszonylatban rövid vonatozást leíró szöveg végén a nagy vonatozót, Venyicskát – Venyegyikt Jerofejevet – idézi meg Ulickaja, de nála nyoma sincs annak a mindent és mindenkit magába fogadó irgalmasságnak, ami a Moszkva–Petuski hangütését, nyelvhasználatát meghatározza. Ulickaja fintorog a mai orosz realitás láttán, számára a történetei jelentik az otthonosságot. Hasonlóképpen fintorog, mikor bármiféle mássággal, például a homoszexualitással találkozik. Narrátor-alteregója számos lesajnáló megjegyzés után nyíltan kijelenti: valójában homofób. A németországi úti beszámoló egy jelenetében összenéz társnőjével egy szállodában: „miféle gay klub ez?” Majd mikor leszbikusnak vélik őket, így kommentálja: „hiba, persze, de nem sértő”. Furcsa, hogy a posztszovjet maradiság így jelenik meg, ennyire reflektálatlanul, mintegy ártatlanul. Aztán a hollandiai útján a narrátor a gesztusai és a ruházata alapján beazonosít egy meleget – Goretity találékonyan „pederasztának” fordítja az itt használt szót. Jól teszi, mert egy kvázi-hivatalos, a kádár-kori megbélyegzések hangját fölidéző fogalmat választ, Ulickaja nem ezt használja, de a mentalitása pontosan ez. Aztán a narrátor elmondja: „Mindig rettegtem a szodómiától.”
A par excellene rögzített származási kategória Ulickaja történeteiben mindazonáltal a zsidó. Legfontosabb írásai a szovjet és posztszovjet zsidó lét hatalmas almanachjai. A Szovjetunióban a zsidóság nagyon sokféle társadalmi pozíciót jelentett, de ezek csak takarásban léteztek, abban a minimális saját mozgástérben, amit az állami antiszemitizmussal szemben kiszoríthattak maguknak. A zsidóság hagyományos intézményei a hetven év során felszámolódtak. A közös pontot az jelentette, ami az anyakönyvi kivonatban és a személyi iratokban állt – nemzetisége: zsidó. A kulturális, vallási, tradicionális tartalom leépült, és a helyébe ez a kívülről kényszerített, egységesítő, hivatalos kategória lépett. Ezt töltötte meg Ulickaja az összegyűjtött történetekkel. Arról viszont már nem beszél, hogy ennek a kategóriának a teréből ki lehet lépni. Hogy lehet valami egészen újat kitalálni, megalapítani valami mást. Ilyen radikális, és bizonyos értelemben félelmetes szabadság nincs Ulickajánál – így marad ő a posztszovjet idő krónikása, aki nosztalgiáinkat, kötődéseinket, és a nagy forma után vágyódó történeteink elaprózottságát tükrözi vissza. De ha magunk mögött hagynánk a mi posztszovjetünket, és továbblépnénk az új-magyar, új-orosz időnkbe, oda már nem tud velünk jönni.
A mi Urunk népének finoman önreflexív gesztusa, hogy többször is beszél a múlt tárgyainak értelmetlenné, „esetleges szeméthalommá”, „halhatatlan kacattá” válásáról. Ez egyben Ulickaja 2012-es, önéletrajzi írásokat összegyűjtő kötetének címe is: Megszentelt szemét. Talán nem baj, ha a szovjet idő már csak ennyit jelent.