A posztmodern Ignotus

Angyalosi Gergely: Kritikus határmezsgyén

Bagi Zsolt  kritika, 2002, 45. évfolyam, 11. szám, 1214. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A „kritika" kifejezés sokféle értelmet takar, számos árnyalata van, különféle diskurzusok (hétköznapiak, tudományosak, filozófiaiak, politikaiak és ideológiaiak) metszéspontjában helyezkedik el. A „kritikus" tevékenysége ennek megfelelően egyáltalán nem evidens gyakorlatot jelent. Mit, illetve kit is nevezünk kritikusnak? Jobbára azt, aki folyóira-tokban vagy egyéb humántudományos periodikákban a kritikai rovatban jelenteti meg írásait. Ennél sokkal pontosabb meghatározást igen nehéz lenne adni, és talán szükségtelen is. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne adhatnánk e terminusnak valamiféle határozott értelmet, hogy azt ne mondjam, elméleti rangot. A következőkben Angyalosi Gergely kritikai munkásságának jellemzésére ezért a „kritika" két – szerkezetileg jól elkülöníthető – típusát fogom megkülönböztetni. Az egyik, a megítélő kritika, nagyon közel áll ahhoz, amit a hétköznapokban használt „kritika" szó fed. Angyalosi írásaiban sokszor tesz olyan kijelentéseket, amelyek határozott értéket (avagy értéktelenséget, de az is csupán az érték egy fajtája) tulajdonítanak a kritizált írásnak. Ezek sokszor csupán elejtett, néha implicit megjegyzések maradnak, vagy iróniába öltözködnek, azonban mindenképpen igen karakteressé teszik stílusát. A másik kritikai viszonyulás már inkább filozófiai, ezt Georges Poulet terminusával az azonosulás kritikájának nevezném. Ez a fajta kritika nem elsősorban értékítéletet formál, hanem oly módon azonosul a kritizált írással, hogy gondolatainak, stílusának, fogalmai vagy retorémái viszonyainak ritmusát mintegy átvéve feltárja annak működésmódját. (Átvenni valaminek a ritmusát korántsem jelenti szükségszerűen a tökéletes azonosulást – ez per definitionem nem lehetne kritika –, hanem csak azt a folyamatot jelöli, ami nélkülözhetelen egy gondolat vagy egy poétikai szerkezet feltárásához.) Amikor tehát ezt a kétosztatú „rendszert" felvázolom, semmiképpen sem próbálom magát a kritikát, az általában vett kritikai tevékenységet osztályozni. Táblázatom eme két celláját inkább teljesen esetlegesen csupán e kritikai életműre vonatkoztathatónak nevezném.

Hogy ez mégsem teljesen így van, az annak köszönhető, hogy e felosztásból további elméleti, illetve kritikai lehetőségek fakadnak, amelyeket nem haboznék kihasználni. Az ugyanis, hogy Angyalosi igen nagy teret szán a kritika e második típusának (miközben sohasem mond le az elsőről), nem takarhatja el azt a tényt, hogy ezzel meglehetősen egyedül áll a hazai kritikai mezőnyben. Nem azt akarom mondani, hogy rajta kívül ne lennének hívei az azonosulás kritikájának, ám ezt semmiképpen nem tartom jellemzőnek. A mai magyar kritikai diskurzus ugyanis számos olyan jellemzőt mutat, amely számomra a legkevésbé sem szimpatikus. Itt elsősorban nem a szépirodalom-kritikára gondolok, ahol véleményem szerint fiatal kritikusok sora valóban színvonalas kritikai oeuvre-rel rendelkezik. A teoretikus művek (elsősorban az irodalomelméleti és a filozófiai művekre gondolok itt, amelyek terén otthon érzem magam) kritikája esetében azonban az utóbbi időben megjelent szövegek nem jelentéktelen része az egyszerű intellektuális odamondogatás hangnemét vette fel. Számos fiatal kritikus jelent meg, aki azzal indította életművét, hogy egy „nagy öreg" írását – néha egész életművét – kevéssé reflektált módon próbálta meg felülbírálni. Azt mondanám, hogy Farkas Zsolt paradigmája lett a fiatal kritikusnemzedékeknek, ha nem gondolnám, hogy Farkas Zsolt (aki Balassa-kritikájával annak idején az első hasonló gesztust tette meg) – mindamellett, hogy sokszor ugyanezen felszínesség csapdájába esik – a legmagasabb szinten műveli e műfajt.

De ha félre is teszem személyes problémáimat, elméleti szempontból még mindig igen veszélyesnek tartom az azonosulás kritikájának feltűnő hiányát. Ugyanis csak az ilyen kritikából profitálhat maga a bölcselet. Az a fajta kritika, amely megpróbálja feltárni egy hazai elméletíró gondolkodásmódjának működését, ritka, mint a fehér holló. Legtöbbször legjobb esetben is csupán különféle méltatásokat olvashatunk (ha nem a fent említett lehordást), amelyek azonban megpróbálják megspórolni a feltárás munkáját, amely pedig az egyetlen lehetőség a valódi kritikai viszony létrejöttére. Az azonosulás nem a méltatást jelenti, hanem egy szöveg számomra-valóvá tételét. Márpedig csak az ilyen feltáró munkából keletkezhet érdemi „párbeszéd" a bölcseleti mezőn. Soha semmilyen nagy elméletíró (legyen az filozófus, irodalmár, esztéta, szociológus, antropológus) nem született Pallasz Athéné módjára. Nagy bölcselők csak e párbeszéd mezején születtek, legfeljebb számunkra már eltűnt e kontextusuk. A magam részéről semmiféle a priori akadályát nem látom, hogy a gondolatok magyar nyelven és hazánk területén szülessenek meg. Csupán egyetlen ilyen akadályt látok: az elméleti párbeszéd súlyos hiányát. Nálunk egész egyszerűen nagyon ritkán szokás igazán komolyan elgondolkodni azon, mit is állít a szomszéd intézményben dolgozó kollégánk, a szomszéd városban élő bölcselő, legfeljebb a szoros szakmai közösségek endogám diskurzusa a jellemző. Ez alatt nem pusztán egy gondolat ismeretét, hanem a belőle nyert inspiráció hiányát értem, amely inspiráció csak az azonosulás kritikájával érhető el. Sajnálatos módon legszínvonalasabb kritikai folyóirataink csak erősítik ezt a tendenciát. Gondoljon csak vissza most egy pillanatra mindenki, nem éppen azokra a kritikai vitákra emlékszik-e, amelyek a legtöbb port kavarták fel, a különböző felek antagonizmusa, kérlelhetetlen könyörtelensége és legfőképpen intézményes státusa miatt?

Mindezzel persze azt sem kívánom állítani, hogy ím, itt az ember: Angyalosi Gergely mentes mindeme hibáktól. Viszont mindenképpen olyan kritikus, akinek a számára a feltárásnak ez a munkája elkerülhetetlennek tűnik. Mivel a „feltárás" kifejezést e célra Sartre dévoiler terminusának magyar fordításából kölcsönöztem (ha valaki még emlékszik Mi az irodalom? című munkájára, amelyet nálunk annak ellenére próbálnak minél hamarabb elfelejteni – vagy még inkább trivializálni –, hogy a XX. századi művészetelmélet egyik legnagyobb hatású darabja), ezért szükséges hangsúlyoznom, hogy ez a feltárás sohasem csupán valami ottlévőnek a megtalálása, hanem mindig tevékenység, amely egyrészt sajátos nézőponttal bír, másrészt maga is hatással van arra, amit feltár. Feltárni egyben azt is jelenti: megváltoztatni. Angyalosi nézőpontja igen határozott (azaz jól látható cél irányában működik, tárja fel, változtatja meg a szöveget), legtöbbször a szövegben is jelölt, és bevallom, nekem általában nem kevés fáradságomba telik azonosulni vele.

A könyv külcsínéről sajnos semmi jót nem mondhatok. Ez nyilván nem a szerző hibája. Az Alföld-könyvek sorozatát persze nem ezért szeretjük (már aki), mégis, talán egy kis odafigyelés nem ártott volna. Tulajdonképpen csak hosszúkás (vágott B5-ös) alakja mondható korszerűnek, ez azonban ma szinte kötelező formátum. Ettől eltekintve azonban a külalak szinte minden részletébe beleköthetnék, ezért ezt nem is teszem. Súlyos hiányosság azonban – olyan, amely már befogadási nehézségeket is okoz –, hogy nincs jelölve a szövegek első megjelenési helye. Mivel a könyvben csak másodközlések szerepelnek, amelyek ráadásul nem egy esetben kifejezetten alkalmiak, egy-egy szöveg pontos szerepének megítéléséhez szükséges lenne annak a kontextusnak az ismerete, ahova eredetileg íródott. Ha a kötet szerkesztői azzal védekeznének, hogy az írások eredeti megjelenése nem fontos, itt saját kontextussal rendelkeznek, akkor viszont azt kérdezném meg tőlük, hogy miért is nem vigyáztak jobban e kontextusra, hiszen például a fejezetek címei – amelyek egy-egy szövegnek a könyvön belüli legfontosabb meghatározását végzik el – csak a tartalomjegyzékben szerepelnek.

A lényegesebb kérdésekhez közelítve Angyalosi stílusáról kell ejtenünk néhány szót. Angyalosi talán leginkább könnyű kezű kritikusként jellemezhető. Meglehetősen szabadon kezeli a tudományos írásművek tradicionális normáit. Stílusa sokszor inkább az élőbeszédéhez hasonlít, mintsem írásműéhez. Én azt hiszem, ez néha igen élvezetessé teszi az olvasást (ilyen például a Nemes Nagy Ágnesről írt kritika), néha viszont nem kevéssé bosszantóvá (ilyen számomra a Derridáról írt esszé). E különbség okát talán a műfaji követelmények eltérő voltában határozhatnánk meg, de nekem az a gyanúm, hogy ez nem teljesen helytálló. Derrida esetében az ilyen könnyűkezű írásmód elkerülhetetlen egyszerűsítésekhez vezet (annak ellenére, hogy a szerző legtöbb írásában kifejezetten – és igen szimpatikus módon – kerüli azokat a közhelyeket, amelyek általában az irodalom elméletének beszédmódját jellemzik), ami a hazai recepció – tisztelet a kivételnek: nem annyira Derrida professzionális recepciójára gondolok itt, hanem a forgalomban lévő általános képre – amúgy is egyszerű képét nemigen árnyalja. Ez a – jó és rossz értelemben egyaránt értett – könnyelműség tehát szerintem ott válik veszélyessé, ahol a tárgyalt szerző kanonizáltságának mértéke (és színvonala) nagyfokú óvatosságra intene, olyan óvatosságra, amely megpróbálja elkerülni a kanonizáció egyszerűsítő erejének buktatóit (azt hiszem, nem szorul különösebb igazolásra, hogy Nemes Nagy Ágnes költészetének elméleti aspektusai nem számítanak az erősen kanonizált poétikai kérdések közé).

Például ez a kijelentés: „ma már közhelyes megállapítás, hogy Derrida az eredet nélküli különbözőségek rendszerének látja a nyelvet – és nem csak a nyelvet" (16. o.), véleményem szerint nem csupán közhelyes, hanem ebben a formában nem is igaz. Az eredet kérdése Derrida korai munkáiban igen összetett kritikában részesül, amelyet lehetetlen az egyszerű elutasításra redukálni. Amit Derrida igazán kritizál, az az, amit ő „transzcendentális jelöltnek" nevez, azaz egy a transztörténeti és (még inkább: azaz) a jelölést megelőző eredet. (És ez a projekt meggyőződésem szerint nagyban támaszkodik olyan elképzelésekre, amelyeket ma szeretünk figyelmen kívül hagyni, tudniilik Louis Althusser munkásságára, akinek Lire Le capital című könyve a De la grammatologie-hoz és a La voix et le phenoméne-hez igen hasonló felütéssel bír: a kifejezés – vagyis az ideális eredet – kritikájával.) Azonban van az eredetnek olyan filozófiai elképzelése, amely Derrida számára továbbra is tarthatónak tűnik, és nem azonos az Angyalosi által parafrazált strukturalista állásponttal, ez pedig a husserli passzív genezis elmélete. A passzív genezis és legfőképpen az, amit Husserl a transzcendentális asszociációról ír, talán sokkal közelebb visz minket a derridai „différance" fogalmához, mint a jelek strukturalista rendszere. Az a különbség ugyanis, amiről Derrida beszél, nem egyszerűen a jelölés (vagyis az institúció) különbségeinek (diakritikus) rendszerében születik meg, hanem az interszubjektivitás és az időiség „elkülönböződésében".1

Miután azonban e passzus bírálatát (szükségszerűen csupán utalásszerű módon) kifejtettem, szükségesnek látszik azonnal pontosítani: Angyalosi nem véletlenül látja ily módon Derrida munkásságát. Ez a kép pontosan illeszkedik egy olyan sorozatba, amely Angyalosi kritikai elkötelezettségének egészét jellemzi, és amelynek tablóját szándékunkban áll felvázolni. Amit ez a gondolkodásmód képvisel, azt strukturalista impresszionizmusnak mondhatnánk. Angyalosi minden bizonnyal posztstrukturalistának mondaná, de mivel ő – szempontjából fakadóan – gyökeresen mást ért posztstrukturalizmuson, mint én (még akkor is, ha esetleg ugyanazokhoz a szerzőkhöz kötjük e kifejezést),2 ezért fenntartom ezt az elnevezést. Az „impresszionizmus", a kritikai impresszionizmus fogalma többször felbukkan e könyvben. Megértéséhez a legfontosabb segítséget azonban nyilvánvalóan az Ignotusról írt három esszé nyújthatja, amelyek amúgy is a könyv gerincét képezik. (Látszólag ugyanilyen súllyal jelennek meg a három strukturalistáról – Barthes-ról, Derridáról és Genette-ről – írt esszék is, ám ezek sokkal heterogénebb szempontrendszert alkalmaznak.) Az Ignotus kritikai munkásságával számot vető írások egy furcsa helyzethez kötöttek. Első pillantásra nagyon nehezen található olyan kortárs teoretikus nézőpont, ahonnan Ignotus munkái tarthatónak tűnnek. Angyalosi azonban talál ilyet. Ehhez természetesen szükséges, hogy a kritikai impresszionizmus fogalmát megtisztítsa azoktól a negatív konnotációktól, amelyek a kritikatörténetben hozzá kötődtek. Ez a tisztázás részben arra irányul, hogy Ignotus nézeteit megszabadítsa a trivializáló megítélések súlyától. Ilyen például, amikor arról ír, hogy egyáltalán nem egyértelmű az irodalom nemzeti jellegének tagadása, amit a korabeli konzervatív kritika vetett a szemére: „Ignotus sem azt tagadja, hogy a magyar irodalomnak van nemzeti jellege; még azt sem mondja, hogy nem kellene lennie. Amit tagad: az, hogy a nemzeti jelleg kimutathatósága feltétele és egyben első számú ismérve az irodalmi értéknek." (92. o.) Vagy a szubjektivitás vádjának finomítása, amikor azt állítja, Ignotus vallotta a hagyomány (és a környezet) általi determináltság bizonyos fokát, csak éppen az ennek való ellenszegülésben látta az egyedi irodalmi alkotás érdemét. Mindez részben azonban sajátos szempontjának érvényesítése, amihez nem sok köze van annak a kérdésnek, hogy Ignotus „valójában", „objektíve" mit gondolt az irodalomról és a kritikáról.

Nyilvánvaló, hogy már az a szituáció is, amelyben Ignotus az irodalom autonómiájáért vívott harcát elindította, aktuálisnak tűnhetett Angyalosi számára. Ebből a szempontból tökéletesen meghatározható az a kultúrpolitikai helyzet, amely kritikai gondolkodásának legfontosabb indíttatója volt. A nyolcvanas évek harcainak öröksége jól látható az egész koncepción: az irodalomnak az ideológiai nyomás alóli felszabadítása az irodalmi értékek olyan plurális, autonóm elképzeléséhez vezetett, amelynek számára mindenfajta elköteleződés eleve gyanúsnak és erőszakosnak tűnt. Ez az elképzelés mára egy kissé anakronisztikus számomra. Mára a különböző kulturális kritikák nálunk is majdnem annyi népszerűségnek örvendenek, mint Nyugat-Európában (lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, de magam az egyetemi életben ennek egyre több nyomát látom, nagyságrendekkel többet, mint hat éve, amikor először kezdtem el foglalkozni ilyen típusú irodalomkritikával), és ezekről a legnagyobb felületességgel sem állíthatnánk, hogy ne lennének elkötelezettek. Tulajdonképpen azonban már az Angyalosi számára oly fontos Roland Barthes esetében is megoldhatatlan nehézségekbe ütközünk, ha őt az el nem kötelezettség lovagjának (prófétájának) tekintjük. Ezért olyan érdekes a kötet első írása, amelynek alcíme – Még egyszer Roland Barthes-ról – mintha éppen Angyalosi Barthes-könyvének módosítására utalna. Barthes soha nem volt igazán semleges, ezt tudnunk kell: őt Angyalosi feltáró munkája változtatta – mindig igen óvatos mozgással és nagy erudícióval – semleges prófétává (erre utalt már finoman Vajda Mihály is annak idején a könyvről írott kritikájában). Az e kötetben található Barthes-esszé azonban mintha éppen ezzel próbálna elszámolni: „Mármost Barthes, aki, mint mondottuk, nem tud és nem is óhajt megszabadulni az irodalom erkölcsi felelősségének koncepciójától, kidolgozza a kérdező irodalom elméletét. A felelősség és az erkölcsi kötelesség súlypontja áttolódik nála a kérdezésre." (8. o.) Ez a szöveg mintha éppen az elköteleződés (az erkölcsi felelősség) tekintetében próbálná finomítani Angyalosi Barthes-portréját. (Ebből a szempontból is érdekes lehet, hogy Angyalosi egy újabb kritikájában – amit Bacsó Béla új könyvéről írt – szinte egyetértő módon figyelmeztet az ott megjelenő társadalomkritikai szempont mai fontosságára.)

Valójában azonban két mozzanat avathatja Ignotust e szituáltságon (az irodalom autonómiájáért vívott harcán) túl Angyalosi igazi nagy elődjévé: egyrészről az az értékpluralizmus, amelyet magáénak vallott, másrészről kritikai módszere, az első találkozás „impresszionizmusa". Angyalosi számára a posztmodern nem más, mint egyfajta értékpluralizmus, a kitüntetett szempontok hiánya. Amit a leginkább kedvel a „posztstruktu-ralistákban", éppen egy ilyesfajta pluralizmus. Magam azt gondolom, hogy a posztstrukturalizmus ilyesfajta felfogása nagyban kötődik az impresszionista nézőponthoz, tehát hogy a két nézőpont szétválaszthatatlan egységben alkotja azt a sajátos elméleti alapot, amely Angyalosi munkásságát meghatározza. Egyszerre sajátos interpretációja ez a strukturalistáknak és az impresszionista kritikának. Leginkább azt mondanám, hogy módszerében strukturalista, alapjait tekintve impresszionista. Persze, hogy mit nevezünk impresszionizmusnak, az továbbra is tisztázandó marad. Ezt Angyalosi maga is többszöri nekirugaszkodással járja körül, pontos definíciót ugyan nem ad, ám jól körvonalazza. Alighanem két kérdéskör körül jelölhetjük ki a legegyszerűbben e beállítódás jellegzetességeit: egyrészről a nézőpontok sokfélesége, másrészről az első „impresszió", a művel való találkozás élményének különleges meghatározása körül.

Ami az első kérdéskört illeti, annak legpontosabb leírását és egyben kritikáját Lukácsnak abból az írásából idézném, amelyre Angyalosi nem kevés malíciával utal: „A felületek művészete lett így minden; a felületeké, amelyek mögött nincsen semmi; amelyek nem jelentenek semmit, nem fejeznek ki semmit, csak vannak valahogy, véletlenül, és hatnak valahogy, véletlenül, akárhogyan – csak hassanak. (…) És annyira összefért minden mindennel ebben a világban, hogy halálos ellenségének, elpusztítójának megszületését sem vette észre. Azazhogy észrevette, de nem volt képes bármivel szemben is ellenségesen érezni: új szenzációnak érezte, és összeférőnek is minden régivel."3 A strukturalista impresszionizmus liberális polivalenciája Angyalosi számára sem más, mint a felületek művészete. Ebben az értelemben interpretálja a posztstrukturalizmus hírhedt antiesszen-cializmusát is. A strukturalizmus számára a jelek különbségében megszülető jelentés a lényegnek a jelek rendszerétől független igazsága ellenében jelenik meg. Ez tényleg nagyon hasonlít arra, ami a festészeti impresszionizmust jellemzi. És persze itt tűnik ki, hogy az „impresszionizmus" kifejezés, ugyanúgy, ahogy az irodalomkritikában, a festészetben is félrevezető. Nem a pszichikalista magyarázat a legfontosabb egyik esetben sem. (Ebből származnak azok a félrevezető kategorizálások, amelyek az impresszionizmus „szubjektivitásáról" beszélnek. Lukács – noha maga is támaszkodik a szubjektivizmus vádjának bizonyos elemeire – lényegileg más utat jár, amikor az impresszionizmust bírálja. A „felületek művészete", állítja róla, ami sokkal jobban fedi a tárgyat.) Az impresszionizmus talán legfontosabb eredménye ugyanis nem egyfajta objektivitás elvetése, hanem az ábrázolás megfosztása az igazság kimondásának igényétől. Szinte minden ennek a célnak van alárendelve e mozgalomban. Az optikai színkeverés módszere – amit Signac az impresszionizmus legfontosabb művészeti elvének nevezett, de amit már Delacroix-nál fellelt – a festészet denotatív funkciójának felfüggesztése. A felületek többé nem utalnak valami rajtuk túl lévő realitásra, amelynek vonatkozásában meg lehetne ítélni őket. A színek egymással viszonyba lépve konstituálják a felületek világát. Renoir korai képei nem a ruhákon játszó árnyékokat ábrázolják, hanem a rövid ecsetvonások egymással kapcsolatba lépve megalkotják az árnyékok, fények és ruhák játékát. Semmi sem maradna a Le moulin de la Galette vibrálásából, ha Renoir nem megalkotni, hanem ábrázolni akarta volna a kavargó tömeget és a vidám társaság ruháin futó napfényt. Ebből következően nem annyira egy impresszió rögzítéséről, mint inkább egy „szenzáció" (ahogy Lu-kács mondja), egy érzéki élmény létrehozásáról van szó.

Amikor e tekintetben részben elfogadom Lukács kritikáját, akkor természetesen továbbra is kérdéses marad, hogy milyen jogon terjesztette ki a „felületek művészetének" a felfogását a XIX. század, illetve a modernitás egészére. Ez azonban mit sem von le annak a ténynek az értékéből, hogy az Angyalosi által képviselt strukturalista impresszionizmus ugyanazokat a problémákat veti fel, mint századeleji elődje. Semmi esetre sem akarnám azt állítani, hogy a Lukács által kijelölt út, az „egész" megteremtésének művészete, az értékek új rögzítése, ami által újra kritizálhatóvá válna egy irodalmi alkotás progresszív vagy regresszív volta, ma alkalmazható lenne. Lukács megoldásai előtt, azt hiszem, végleg lezárult az út. Mégis, kritikai észrevételei és a jelenség éles szemű körüljárása máig hatni képes szöveget eredményez. Igen, azt hiszem, Angyalosi jól látja, hogy „a mai olvasó alig hisz a szemének: akárha egy posztmodernizmus elleni vádiratot tartana a kezében". (116. o.) Ám én azt is hozzátenném, hogy egy meglehetősen találó vádiratot. Persze, azt gondolom, hogy e gondolatok reakciójaként semmiképpen nem szabad „visszatérnünk" a strukturalizmus előttre. Hogy egy festészeti példát hozzak (a példa persze nem az enyém, hanem Maurice Merleau-Pontyé, aki már a strukturalizmus megszületése előtt kifejtette annak kritikáját), Cézanne éppen ez okból kényszerült túllépni az impresszionizmuson. Cézanne számára a felületek művészete már nem bizonyult kielégítőnek, mert ő a dolgokat akarta megfesteni, a tömeget magát, ami a felületek támasza. De ehhez a tömeghez számára nem vezetett más út, mint a felületeken keresztül. A Sainte-Victoire-hegy hatalmas tömbje a legutolsó festményein már csak a felületek rendjében alakul ki, ahol e felületek végképp felszámolták a referenciára való közvetlen vonatkozást. A liberális értékpluralizmus sohasem lesz képes megragadni az értékek tömegének kialakulását, azt az egyszerű tényt, hogy az értékek nem egyszerűen és békésen fekszenek egymás mellett, hanem társadalmi értékképződmények, érték-tömeg alkotások eredményei.

A második kérdéskör visszavezet minket az azonosulás kritikájának gondolatához. Ami ugyanis a kritikai impresszionizmusnak azt a jellegzetességét illeti, amely szerint a kritika feladata a kritikusnak a művel való találkozásakor megszülető „impresszióit" rögzíteni, az – legalábbis Angyalosi esetében – sokkal inkább az azonosulás kritikája feltáró tevékenységének bizonyul. Angyalosi túlságosan tudatos impresszionista. Egyáltalán nem szubjektív élmények rögzítéséről van itt szó, hanem egyfajta nyitottságról az idegennel szemben. Ami a kritikának a bíráló oldalát illeti, az Angyalosi számára általában megegyezik az Ignotus által kijelölt normával, azaz, hogy a bírálatot az író „szándékához", azaz a szöveg működésének törvényeihez kell igazítani, nem pedig valamiféle objektív külső elvhez. (A bírálat még olyan esetekben is, mint például Esterházy Péteré, akinek világlátásával bevallottan nem tud azonosulni, a könyv törvényére alapoz.) Viszont az azonosulás esetében semmiképpen sem Ignotus explicit elveihez tartja magát. Ez a tevékenység egy olyasfajta közelkerülés a szöveghez, ami legalább annyira produktív, mint reproduktív. A feltárás munkája minden szerző esetében a szöveghez igen közel történik, szinte átadva a szót a kritizált szövegnek, ám a sajátos szempont, amely a feltárást vezeti, végig jól látható, azaz hathatós és reflektált marad.

Mint említettem, Angyalosi elméleti pozíciója számomra korántsem adódik evidens természetességgel, és egyetérteni is csak elvétve tudok vele. Mégis, kritikáinak olvasása olyan élvezetes tud maradni, mint kevés hazai kritikus esetében. Ez, azt hiszem, elsősorban három tényező következménye lehet. Egyrészről élvezetes stílusáé, amelynek könnyedsége „boldog derűvel" vezeti olvasóját, másrészről az azonosulás kritikájának empatikus olvasásmódjáé, amely még a számára nem különösebben rokonszenves szövegekben is megtalálja saját tétjeit, harmadrészt a hatalmas műveltséganyag könnyed mozgatásáé. Angyalosi számomra elsősorban nem is azzal emelkedik ki a mai magyar kritikai életből, amit ír (bár azt kell mondanom, a kötet szinte minden egyes kritikája igazi nóvum volt számomra, amelyből, azt hiszem, bárki tanulhat), hanem ahogyan írja.

(Alföld-könyvek, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1999, 196 oldal, á. n.)

 

Jegyzetek

1 Lásd mindehhez Derrida Husserlről írt korai szövegeit: La probléme de la genése dans la philosophie de Husserl, P. U. F., Paris, 1990. [1955 kiadatlan]; „Introduction", in: Edmund Husserl: Lorigine de la géometrie, P. U. F., Paris, 1992. [1962]; La voix et le phénoméne, P. U. F., Paris, 1993. [1967]

2 Angyalosi jórészt elfogadni látszik a Strukturalizmus után című kötet felosztását (illetve Szili József, a szerkesztő előszavának felosztását), amely a strukturalizmust legfőképpen egy átfogó humántudományos elképzelésként jellemzi, míg a posztstrukturalizmust az átfogó nézőpont hiányának elméleteként. A posztstrukturalizmus Angyalosi számára elsősorban pluralizmus, a nézőpontok egymás mellett élése. Számomra sokkal inkább egy bizonyos társadalomkritikai filozófiai irányzatnak tűnik, amely egyáltalán nem nélkülözi az elköteleződést.

3 Lukács György: „Az utak elváltak", in: Ifjúkori művek, Magvető, Budapest, 1977. 282283. o.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs