Az utób­bi évek­ben úgy lát­szott, Már­ton Lász­ló a nagy­lé­leg­ze­tű re­gé­nyek­től a rö­vi­debb epi­kus mű­faj­ok fe­lé for­dult. Nem­csak a két év­vel ez­előt­ti Te egy ál­lat vagy! el­be­szé­lé­sei mu­tat­tak eb­be az irány­ba, ha­nem már a 2007-ben, egy év­vel a Mi­ner­va bú­vó­he­lye cí­mű re­gény után meg­je­lent Ne bánts, Vi­rág! is, amely a kön­­nyed kis­re­gény, il­let­ve a hos­­szabb el­be­szé­lés mű­fa­ja kö­zött egyen­sú­lyo­zott. Ak­ko­ri­ban az le­he­tett az ol­va­só be­nyo­má­sa, hogy la­zí­tó ujj­gya­kor­lat­ról, szus­­sza­nás­nyi ce­zú­rá­ról van szó az élet­mű­ben. Az­óta vi­szont egy­mást kö­ve­tik a szo­ro­sab­ban vagy la­záb­ban kap­cso­ló­dó kis­epi­kai szö­ve­gek­ből épít­ke­ző kö­te­tek. Hogy nem ki­fá­ra­dás vagy az epi­kus len­dü­let meg­tö­ré­se az oka en­nek a vál­tás­nak, azt pon­to­san mu­tat­ja ezek­nek a rö­vid­pró­zák­nak a le­bi­lin­cse­lő sok­szí­nű­sé­ge és nar­ra­tív ere­je. Az új kö­tet­ben azon­ban mint­ha in­kább a re­gény­hez vis­­sza­ve­ze­tő út ke­re­sé­se vol­na meg­fi­gyel­he­tő.

      A há­rom el­té­rő po­é­ti­ká­jú és te­ma­ti­ká­jú el­be­szé­lés­ből ál­ló M. L., a gyil­kos ugyan­is a „tör­té­ne­tek egy re­gény­ből” al­cí­met vi­se­li. Meg­le­pő ez, mert akár­ho­gyan ol­vas­suk is a há­rom írást, az el­szór­tan fel­buk­ka­nó kap­cso­ló­dá­si pon­tok, né­hány mo­tí­vum­egye­zés és egy-két kö­zös mel­lék­sze­rep­lő még­sem ele­gen­dő ah­hoz, hogy a kö­tet egé­sze a re­gény­sze­rű­ség ha­tá­sát kelt­se, vagy el­kép­zel­he­tő­vé te­gyen egyet­len olyan kom­po­zí­ci­ót, amely­be ez a há­rom szö­veg egy­szer­re szer­ve­sen be­il­leszt­he­tő vol­na. A két hos­­szabb és a kö­zé­jük be­éke­lő­dő, rö­vi­debb el­be­szé­lést azért sem érez­zük iga­zán ös­­sze­tar­to­zó­nak, mert kü­lön­bö­ző idő­sí­kok­ban, más-más sze­rep­lők­kel és hely­szí­nen ját­szód­nak. Per­sze el le­het­ne ját­sza­ni a gon­do­lat­tal, hogy az al­cím­ben sze­rep­lő mű­faj­meg­je­lö­lés va­ló­já­ban há­rom kü­lön­bö­ző re­gény­re vo­nat­koz­na: a te­ma­ti­kai sa­já­tos­sá­go­kat fi­gye­lem­be vé­ve pél­dá­ul egy ka­to­na­re­gény­re, egy há­bo­rús re­gény­re és ta­lán egy apa­re­gény­re. Ugyan­ak­kor né­mi­leg ne­héz­sé­get okoz, hogy a há­rom írás kö­zül ket­tő egy­ér­tel­mű­en le­zárt, be­fe­je­zett kom­po­zí­ci­ó­val bír, sem­mi nem mu­tat ar­ra, hogy tö­re­dé­ke­sek vol­ná­nak. Az M. L., a gyil­kos al­cím­ének mű­faj­meg­je­lö­lé­se te­hát egy­részt iro­ni­ku­san, más­részt ru­gal­ma­san ér­ten­dő, mert a re­gény ha­tá­rai eb­ben az eset­ben tet­sző­le­ge­sen tá­gít­ha­tók. Mint­ha az al­cím nem je­len­te­ne egye­bet, mint hogy az itt sze­rep­lő tör­té­ne­tek – min­den más el­be­szé­lés­hez ha­son­ló­an – egy na­gyobb narratíva (pél­dá­ul egy re­gény) ré­sze­ként is el­kép­zel­he­tők vol­ná­nak. De mi­köz­ben az al­cím­be be­le le­het lát­ni a re­gény fo­gal­má­nak új­ra­gon­do­lá­sá­ra irá­nyu­ló szán­dé­kot, még­is ne­héz el­hes­se­get­ni a gya­nút, hogy a kö­tet azért alap­ve­tő­en olyan kon­cep­ci­ó­ra épül, ame­lyet szer­ke­ze­ti­leg nem iga­zán tel­je­sít.

      Már­ton Lász­ló azon­ban két­ség­kí­vül elég­gé ru­ti­nos szer­ző ah­hoz, hogy tör­té­ne­te­i­ből – füg­get­le­nül azok mű­fa­já­tól – ki­hoz­za, ami ben­nük rej­lik. Még ha re­gény­nek nyo­mát sem ta­lál­juk a könyv­ben, a re­gény­sze­rű­ség­nek biz­to­san nincs hí­ján a há­rom el­be­szé­lés. Hol a tör­té­net szer­te­ága­zó me­sé­je nyű­göz le – az, aho­gyan a nar­rá­tor az egyik szá­lat ját­szi könnyed­ség­gel el­ej­ti, hogy rög­tön egy má­si­kat ve­gyen fel ugyan­olyan fesz­te­len­ség­gel –, más­kor lát­szó­lag ke­vés­bé ka­ci­fán­tos narrációs esz­kö­zök­kel mint­ha jól le­ke­re­kí­tett, ha­gyo­má­nyos tör­té­net­me­sé­lés bon­ta­koz­na ki, míg egy vá­rat­lan el­be­szé­lői meg­jegy­zés ki nem bil­lent min­dent a meg­szo­kott ke­rék­vá­gás­ból. Már­ton el­be­szé­lői – akár én-el­be­szé­lők, akár egyes szám har­ma­dik sze­mély­ben szól­nak meg – já­té­ko­san és tu­da­tos iró­ni­á­val te­szik bi­zony­ta­lan­ná sa­ját po­zí­ci­ó­ju­kat, va­gyis min­den pil­la­nat­ban szá­mít­ha­tunk tő­lük va­la­mi szo­kat­lan­ra. Hol túl sok min­dent tud­nak, és ezt rész­ben haj­lan­dók is meg­osz­ta­ni az ol­va­só­val, hol mint­ha őket ma­gu­kat is ké­szü­let­le­nül ér­nék az ese­mé­nyek. Az Iz­gal­mas ro­mok nar­rá­to­ra pél­dá­ul a tör­té­net kel­lős kö­ze­pén egyet­len kön­­nyed gesz­tus­sal olt­ja ki az ép­pen el­be­szélt ese­mé­nyek­ben rej­lő ös­­szes fe­szült­sé­get az­zal, hogy rö­vi­den ös­­sze­fog­lal­ja, mi fog tör­tén­ni a há­bo­rús öve­ze­ten ke­resz­tül­ko­csi­ká­zó tu­ris­ta csa­lád­dal: „Elő­re meg­mon­dom, hogy az öt­ta­gú csa­lád­nak sem­mi ba­ja vagy bán­tó­dá­sa nem fog es­ni a ha­za­u­ta­zás so­rán. Nem lesz ha­lál, sé­rü­lés, fel- és le­tar­tóz­ta­tás. Mind­ös­­sze né­hány órá­nyi vesz­teg­lés­re fog sor ke­rül­ni, mert meg fog hi­bá­sod­ni az egyik gyúj­tó­gyer­tya, de egy ar­ra ha­la­dó ka­to­nai gép­jár­mű el fog­ja von­tat­ni a por­lep­te La­dát a leg­kö­ze­leb­bi sze­re­lő­mű­hely­be (…).” (78.) A be­kez­dés­nyi re­zü­mé ér­de­kes­sé­ge, hogy a sze­ren­csés ha­za­té­rés­re ezen a né­hány mon­da­ton kí­vül sem­mi nem utal majd. A ki­rán­du­ló csa­lá­dot nem kö­vet­jük a ha­za­ér­ke­zé­sig, ha­nem a nar­rá­tor az iz­gal­mak te­tő­pont­ján egy ka­to­nai ki­főz­dé­ben hagy­ja ma­guk­ra hő­se­it.

      Ez­zel szem­ben a Kö­ze­pes fog­or­vos­ban a min­den­tu­dó nar­rá­to­ri po­zí­ció el­bi­zony­ta­la­ní­tá­sá­ra más esz­kö­zök is meg­je­len­nek. Pél­dá­ul ami­kor az én-el­be­szé­lő nem is­me­ri fel tör­té­ne­té­nek sze­rep­lő­it: „De hi­szen ez az em­ber nem is Bő­rös Pis­ti volt, ha­nem Lucherna Mis­ka! A dra­ma­turg! Az mind­járt más. De ho­gyan té­veszt­het­tem ös­­sze Bő­rös Pis­ti­vel? Ta­lán az le­het a ma­gya­rá­zat, hogy Lucherna Mis­ka, ami­ó­ta el­küld­ték a szín­ház­tól, mert az újon­nan ki­ne­ve­zett igaz­ga­tó nem akar együtt dol­goz­ni ve­le, egy ki­csit a kül­se­jé­re néz­ve is meg­vál­to­zott. Egy ki­csit ha­son­lí­ta­ni kez­dett. | Igen ám, de ép­pen ez a kér­dés. Ki­hez kez­dett el ha­son­lí­ta­ni? Ki ez a sze­mély? Ki­ről van szó?” (145.) A há­rom el­be­szé­lés­hez há­rom kü­lön­bö­ző nar­rá­to­ri hang kap­cso­ló­dik, még­is kö­zös ben­nük, hogy tu­da­to­san irá­nyít­ják az ol­va­só fi­gyel­mét, ját­sza­nak és ma­ni­pu­lál­nak ve­le, és ak­kor is pon­tos rá­lá­tá­suk van az el­be­szé­lés me­ne­té­re, ami­kor ép­pen fel­sül­nek. Rö­vi­den: az el­be­szé­lő vé­gig hang­sú­lyo­san van je­len a tör­té­ne­tek­ben, akár az ese­mé­nye­ken kí­vül áll­va tu­dó­sít a tör­té­né­sek­ről, akár egyes szám el­ső sze­mély­ben be­szél.

      Lát­vá­nyos az is, aho­gyan ös­­sze­mo­sód­nak a ha­tá­rok szer­ző és nar­rá­tor, nar­rá­tor és sze­rep­lők kö­zött. Er­re rög­tön a kö­tet­nyi­tó no­vel­la, az M. L., a gyil­kos cí­mé­ben fel le­het fi­gyel­ni. Az M. L. mo­nog­ram­ba ugyan­is több név is be­he­lyet­te­sít­he­tő. Egy­részt a cím­la­pon sze­rep­lő szer­zői név, ami­re el­ső pil­la­nat­ban gya­na­kod­ni le­het­ne, ha nem áll­na mel­let­te az eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban ab­szurd­nak tű­nő gyil­kos ér­tel­me­ző. Más­részt a tör­té­net szint­jén két sze­rep­lő ne­ve is: Mol­nár La­jo­sé, aki va­ló­ban bör­tön­vi­selt gyil­kos, a tör­té­net ide­jén pe­dig ugyan­olyan ka­to­na, mint az el­be­szé­lő, aki­nek szin­tén M. L. a mo­nog­ram­ja, akár­ho­gyan is hív­ják őt. A mo­nog­ram­azo­nos­ság te­hát ös­­sze­kö­ti egy­más­sal az el­be­szé­lés cím­sze­rep­lő­jét, Mol­nár La­jost, az M. L. mo­nog­ra­mú el­be­szé­lőt – aki egy­ben a tör­té­net sze­rep­lő­je is – és az M. L. mo­nog­ra­mú szer­zőt. Az iden­ti­tá­sok ös­­sze­mo­só­dá­sa, ahogy a töb­bi fik­ci­ós já­ték is, több­ré­te­gű a szö­veg­ben.

      A cse­lek­mény va­la­mi­kor a het­ve­nes évek­ben ját­szó­dik a Ká­dár-kor de­re­kán, és egy csa­pat előfelvételis sor­ka­to­na, a „nyu­lak” szen­ve­dé­se­it ír­ja le, aki­ket hol a mun­ka­fel­ügye­lő­jük­ké avan­zsált Mol­nár La­jos, hol más elöl­já­ró­juk gyö­tör. A ka­to­na­ság, pon­to­sab­ban a szo­ci­a­lis­ta rend­szer­ben le­töl­tött ka­to­nai szol­gá­lat jó­for­mán to­posz­nak szá­mít a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban. Már­ton el­be­szé­lé­sét te­ma­ti­kai ro­kon­ság fű­zi Garaczi Lász­ló Arc és hát­ra­arc cí­mű re­gé­nyé­hez, vagy a né­hány év­vel ez­előtt meg­je­lent Is­me­ret­len ka­to­na cí­mű an­to­ló­gi­á­hoz. Az M. L., a gyil­kos­ban izo­lált, egy­szer­re militáns és bör­tön­sze­rű fér­fi­vi­lág­ba csöp­pen az ol­va­só, ahol min­dent a ha­tal­mi vi­szo­nyok irá­nyí­ta­nak. Az erő­nek/erő­szak­nak, a bru­ta­li­tás­nak, az ön­kény­nek va­ló ki­szol­gál­ta­tott­ság, és per­sze minden­nek az ab­szur­di­tá­sig me­nő cél­ta­lan­sá­ga, meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan­sá­ga és ér­tel­met­len­sé­ge szer­ve­zik a cse­lek­ményt. És bár csak né­hány me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ká­val el­töl­tött he­tet örö­kít meg az el­be­szé­lés a ka­to­nák éle­té­ből, ez is ép­pen elég ah­hoz, hogy vi­lá­gos­sá vál­jon a „bent” ural­ko­dó vi­szo­nyok ter­mé­sze­te.

      Már­ton el­be­szé­lő­je szó­ra­koz­ta­tó­an és len­dü­le­te­sen me­sél. Szö­ve­gé­nek di­na­mi­ká­já­ra és bel­ső rit­mu­sá­ra a sa­já­tos ta­go­lás is ha­tás­sal van. A Ne bánts, Vi­rág! óta ugyan­is Már­ton Lász­ló pró­zá­ja egy­re kö­vet­ke­ze­te­seb­ben al­kal­maz­za azt a szer­kesz­té­si el­vet, amely az új kö­tet­ben is jól meg­fi­gyel­he­tő, va­gyis hogy az amúgy sem ter­je­del­mes szö­veg­tes­tet még ki­sebb egy­sé­gek­re bont­ja, eze­ket a ré­sze­ket pe­dig há­rom csil­lag­gal vá­laszt­ja el egy­más­tól. Nem fe­je­ze­tek­ről és nem is epi­zó­dok­ról van szó, ha­nem az el­be­szé­lő né­ző­pont­já­nak fi­nom vál­tá­sa­i­ról. Ez nem eset­le­ges esz­köz, ha­nem sti­lá­ris ho­za­dé­ka van a szö­ve­gek­ben, még­pe­dig azok rit­mu­sá­nak ala­kí­tá­sá­ban; a stí­lus­je­gyek iránt ér­zé­keny Darvasi Lász­ló a Ván­dor­ló sí­rok­ban a Már­ton Lász­ló­nak aján­lott Fernando Asahar tö­ké­le­tes éle­te cí­mű el­be­szé­lést ugyan­ez­zel az el­já­rás­sal kom­po­nál­ta meg, mint­egy imi­tál­va Már­ton újabb rö­vid­pró­zá­i­nak sa­já­tos vo­ná­sát.

      Az el­be­szé­lés tem­pó­ját be­fo­lyá­sol­ják azok a nar­rá­to­ri kom­men­tá­rok is, ame­lyek ma­gá­ra az el­be­szé­lés­mód­ra, vég­ső so­ron az írói mun­ka­fo­lya­mat­ra ref­lek­tál­nak. „Mi­e­lőtt azon­ban el­mon­dom, ho­gyan vi­sel­ke­dett Mol­nár a bor­gaz­da­ság­ban, kény­te­len va­gyok be­is­mer­ni va­la­mit, még­pe­dig azt, hogy nem­csak ő volt haj­la­mos a ha­zu­do­zás­ra, ha­nem én is ló­dí­tot­tam ve­le kap­cso­lat­ban. A va­ló­ság­ban nem ő volt a mun­ka­he­lyi pa­rancs­nok, ha­nem Jám­bo­ri őr­mes­ter, aki­nek ne­vét akár fel is hasz­nál­hat­nám a gyil­kos­ról szó­ló el­be­szé­lés­ben. Csak­hogy Jám­bo­ri őr­mes­ter­ről, aki­re sze­líd­ség és jó­in­du­lat volt jel­lem­ző, nincs mon­da­ni­va­lóm, ezért Jám­bo­ri őr­mes­ter nem is lát­ha­tó a tör­té­net hely­szí­ne­in. Jám­bo­ri őr­mes­tert be­épí­tem Mol­nár alak­já­ba, és a rá jel­lem­ző jó­in­du­lat Mol­nár go­nosz­sá­gá­nak szer­ves ki­egé­szí­tő­jé­vé vá­lik.” (15.) A szö­veg­ala­kí­tás­ra vo­nat­ko­zó gya­ko­ri ki­szó­lá­sok jel­leg­ze­tes ce­zú­rák­kal tö­rik meg a tör­té­net­me­sé­lés bel­ső rit­mu­sát, ez­ál­tal a szö­veg iró­ni­á­ja és hu­mo­ra is több­ré­te­gű­vé vá­lik.

      A má­so­dik, alig hu­szon­öt ol­dal­nyi el­be­szé­lés a dél­szláv há­bo­rú ide­jén ját­szó­dik, és egy csa­lá­di ki­rán­du­lást ír le, mely­nek út­vo­na­la a há­bo­rús öve­zet kel­lős kö­ze­pén ve­zet ke­resz­tül. A ten­ger­par­ton nya­ra­ló ma­gyar csa­lád ugyan­is – a rom­vá­ra­kért ra­jon­gó kö­zép­ső gye­rek ked­vé­ért – vá­rat­la­nul fel­ke­re­ke­dik a vi­szony­lag biz­ton­sá­got je­len­tő tu­ris­ta­vi­dék­ről, és el­in­dul a lát­vá­nyos­nak ígér­ke­ző he­lyi vár­rom­ok irá­nyá­ba. Mi­köz­ben egy­re kö­ze­lebb ke­rül­nek a front­vo­nal­hoz, vár­rom­ok he­lyett va­ló­di há­bo­rú súj­tot­ta rom­te­rü­le­te­ken ro­bog­nak ke­resz­tül. Az Iz­gal­mas ro­mok­ban szel­le­me­sen van üt­köz­tet­ve egy­más­sal a ma­gán­élet gya­nút­lan meg­hitt­sé­ge a kül­ső tör­té­né­sek bru­ta­li­tá­sá­val. Fa­nyar hu­mor szö­vi át a szö­ve­get, amely egy­részt a két vi­lág – a ma­gán­szfé­ra és a kül­vi­lág – izo­lál­ha­tat­lan­sá­gá­nak fe­szült­sé­gé­ből fa­kad, más­részt pe­dig ab­ból, hogy a tör­té­net a csa­lád pers­pek­tí­vá­já­ból van el­me­sél­ve, s ezt a né­ző­pon­tot alap­ve­tő­en az ér­tet­len­ség jel­lem­zi.

      Nem­csak azért, mert hi­ány­zik a kö­zös nyelv, ame­lyen a tu­ris­ták és a he­lyi­ek meg­ér­tet­het­nék ma­gu­kat egy­más­sal, ha­nem át­hi­dal­ha­tat­lan sza­ka­dék tá­tong kö­zöt­tük mint „ci­vi­lek” és „ka­to­nák” kö­zött is. A sze­rep­lők még az egy­ér­tel­mű me­ta­kom­mu­ni­ká­ci­ós jel­zé­sek­ből sem ké­pe­sek kö­vet­kez­te­té­se­ket le­von­ni, és fel­mér­ni a hely­ze­tet. Gya­nút­la­nul men­nek el pél­dá­ul egy ha­lál­fe­jes út­jel­ző táb­la mel­lett, amely­nek je­len­té­sét csak az el­be­szé­lő pró­bál­ja meg­fej­te­ni az ol­va­só tá­jé­koz­ta­tá­sá­ra. A há­bo­rú­ra ugyan­is a narráció csak dis­tan­ci­á­val en­ged rá­lá­tást: a há­bo­rú az, ami a ci­vi­lek szá­má­ra ide­gen, ki­is­mer­he­tet­len eg­zo­ti­kum. „Er­ről van szó, ez itt a lé­nyeg. Oda­men­ni, még­sem oda­néz­ni. Mi­nél kö­ze­lebb ke­rül­ni, még­is mi­nél in­kább meg­őriz­ni a tá­vol­sá­got.” (81.) Ez a dis­tan­cia rá­adá­sul a ma­gyar csa­lá­dot már-már ir­re­á­lis érint­he­tet­len­ség­gel ru­ház­za fel: egyik csa­lád­tag­nak sem esik majd bán­tó­dá­sa an­nak el­le­né­re, hogy tel­je­sen fel­ké­szü­let­le­nül haj­ta­nak ke­resz­tül a tűz­vo­na­lon fel­fegy­ver­zett, mar­co­na ka­to­nák kö­zött, akik­ről még azt sem tud­ják, me­lyik ol­da­lon és mi­ért har­col­nak. A konf­lik­tus jel­le­ge az Iz­gal­mas ro­mok­ban ha­son­lít ah­hoz, mint amit az M. L., a gyil­kos­ban lát­ni le­he­tett, az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy ott a ci­vil vi­lág­ból ér­ke­ző „nyu­lak” nem tud­ják ilyen sér­tet­le­nül meg­őriz­ni kí­vül­ál­lá­su­kat a „hi­va­tá­so­sok” vi­lá­gá­tól.

      A Kö­ze­pes fog­or­vos cí­mű har­ma­dik, hos­­szabb el­be­szé­lés po­é­ti­ka­i­lag több szem­pont­ból is el­tér az elő­ző ket­tő­től. Egy­részt kü­lön­bö­ző idő­sí­kok ke­ve­red­nek ben­ne, más­részt a meg­elő­ző két írás li­ne­á­ris, egy­köz­pon­tú cse­lek­mény­ve­ze­té­sét fel­vált­ja a po­li­fo­ni­kus el­be­szé­lés­mód; több, egy­for­mán hang­sú­lyos tör­té­net­szál kö­ve­ti egy­mást leg­in­kább as­­szo­ci­a­tív­nak tű­nő rend­ben. A sze­rep­lő­egye­zé­sek és az el­be­szélt tör­té­ne­tek ide­jé­nek kö­zel­sé­ge mi­att vi­szont a Kö­ze­pes fog­or­vost és az M. L., a gyil­kost szo­ro­sabb szá­lak is egy­más­hoz fű­zik. Var­jú De­zső­nek, aki­nek ne­ve a ka­to­na­tör­té­net né­hány mon­da­tá­ban már fel­tűnt, a Kö­ze­pes fog­or­vos­ban egész élet­tör­té­net­ét meg­is­mer­jük; Bolonyai Sa­nyi­nak pe­dig, aki kis­ka­to­na­ként „min­dent el tu­dott in­téz­ni”, az utol­só el­be­szé­lés­ben a la­ká­sa ját­szik majd fon­tos sze­re­pet, mi­vel ott ta­lál­ko­zik az én-el­be­szé­lő két hő­sé­vel is, Canggal és Var­jú De­zső­vel. A kap­cso­ló­dá­sok el­le­né­re a Kö­ze­pes fog­or­vost szét­tar­tó el­be­szé­lés­mód­ja mi­att nem iga­zán le­het szer­ve­sen az M. L., a gyil­kos­hoz tar­to­zó­nak érez­ni.

      Az el­be­szé­lés alap­szi­tu­á­ci­ó­já­nak idő­sík­ja va­la­mi­kor nap­ja­ink­ra te­he­tő. Ek­kor ta­lál­ko­zik a Bat­thyá­ny té­ri cuk­rász­da te­ra­szán a nar­rá­tor a cím­sze­rep­lő­vel, Raj­zo­ló Pál fog­or­vos­sal és má­sik ba­rát­já­val, Holtzhauser Bá­lint­tal. Az el­be­szé­lés­nek ez a je­len­hez leg­kö­ze­lebb eső ré­te­ge azon­ban hát­tér­be szo­rul a narráció töb­bi idő­sík­já­hoz ké­pest: nem tud­juk meg pél­dá­ul, mi dol­ga egy­más­sal a há­rom fér­fi­nak, és ho­gyan vég­ző­dik a ta­lál­ko­zó­juk. Raj­zo­ló Pál tör­té­ne­te is csak egy ide­ig áll a kö­zép­pont­ban, ha­ma­ro­san más, az övé­vel egyen­ran­gú tör­té­ne­tek buk­kan­nak fel az el­be­szé­lés­ben, sőt, szám­ta­lan vé­gig nem me­sélt el­be­szé­lés­tor­zó is. A nar­rá­tor ugyan­is szám­ta­lan ap­ró tör­té­ne­tét ké­pes be­kez­dés­nyi hos­­szú­sá­gú ki­vo­nat­tá ös­­sze­sű­rí­te­ni, pél­dá­ul ami­kor Cang, a vi­et­ná­mi ti­pog­rá­fus­gya­kor­nok szer­kesz­tő­sé­gi is­me­rő­se­i­nek élet­tör­té­ne­te­it vá­zol­ja fel gyors egy­más­után­ban. A tör­té­ne­tek­ben va­ló fék­te­len tob­zó­dás az egyik leg­jel­leg­ze­te­sebb vo­ná­sa a Kö­ze­pes fog­or­vos­nak; a tör­té­ne­tek ös­­sze­kap­cso­lá­sá­nak nincs sem lo­gi­ká­ja, sem kö­vet­ke­ze­tes szer­ve­ző­el­ve, ki­zá­ró­lag a vé­let­len irá­nyít­ja. Az eset­le­ges­ség mint kom­po­zí­ci­ós elv le­het az oka an­nak is, hogy az ára­dó és le­zár­ha­tat­la­nul bur­ján­zó el­be­szé­lés­nek nincs iga­zán meg­nyug­ta­tó vé­ge sem. A tör­té­ne­tek egy pon­ton úgy re­kesz­tőd­nek be, hogy né­hány szál le­zá­rat­lan ma­rad.

      Raj­zo­ló Pál tör­té­ne­te tű­nik ezek kö­zül a leg­in­kább zárt­nak. Őt az ap­ja kö­vet­ke­ze­tes ne­ve­lé­si el­vek­kel úgy dres­­szí­roz­ta, hogy el­ke­rül­ve a ki­tű­nő­ség­ben rej­lő koc­ká­za­to­kat kö­zép­sze­rű és elé­ge­dett em­ber vál­jon be­lő­le. Pa­li­val el­len­tét­ben a Ka­na­dá­ba dis­­szi­dált Holtzhauser Bá­lint élet­út­ját nem kor­lá­toz­ta a szü­lői aka­rat. Ap­já­nak, a ne­ves al­kot­mány­jog­ász­nak az alak­ja még­is min­dig te­her­ként ne­he­ze­dett Kisbálint sor­sá­ra. Var­jú De­zső ele­ve gyű­löl­te az ap­ját, több­re vágy­va an­nál, mint amit az el­ért, vé­gül azon­ban még­is oda jut, ahon­nan me­ne­kül­ni akart. A vi­et­ná­mi Cangról pe­dig, akit a Párt kül­dött Ma­gyar­or­szág­ra „nyom­da­ipa­ri is­me­re­te­ket” ta­nul­ni, sem­mi biz­to­sat nem tu­dunk majd meg azu­tán, hogy vis­­sza­ke­rül a ha­zá­já­ba. Négy egy­más­hoz la­zán kap­cso­ló­dó sors, me­lyek­ben leg­in­kább az a kö­zös, hogy an­­nyi ma­radt meg szá­muk­ra az éle­tük­ből, „amen­­nyit má­sok meg­hagy­tak be­lő­le” (101.). A Kö­ze­pes fog­or­vos tör­té­ne­tei tu­laj­don­kép­pen el­kép­zel­he­tő­ek vol­ná­nak kü­lön-kü­lön ál­ló no­vel­lák­ként is. Még­is az­zal, hogy ös­­sze let­tek fűz­ve, ta­lán plasz­ti­ku­sab­ban idé­ző­dik fel a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek sa­já­tos at­mosz­fé­rá­ja. Nem­csak az olyan re­lik­vi­ák le­írá­sa­i­ra gon­do­lok, mint a spe­ci­á­li­san meg­hi­bá­so­dott köz­té­ri te­le­fo­nok, ha­nem a kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi ré­te­gek­ben mu­tat­ko­zó vál­ság­tü­ne­tek egyé­ní­tett áb­rá­zo­lá­sá­ra is.

      Ha te­hát va­la­mi­lyen re­gény tö­re­dé­ke­it ezek után még ke­res­ni akar­juk az M. L., a gyil­kos­ban, ak­kor meg­koc­káz­tat­ha­tó, hogy a kö­tet­ben egy kor­szak­re­gény – a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek – tö­re­dé­kei íród­tak meg. Már­ton nem ad tel­jes ké­pet er­ről a kor­ról, sőt, leg­in­kább a szag­ga­tott­ság, a min­dent át­szö­vő iró­nia és a le­zá­rat­lan­ság jel­lem­zi az új köny­vet. Nem a nagy for­ma, és nem is a nagy for­má­tum a meg­ha­tá­ro­zó, hi­szen kis­em­be­rek kis tra­gé­di­á­i­ról van szó. De egyéb­ként sin­cse­nek túl sú­lyos ter­hek rá­eről­tet­ve az el­be­szé­lé­sek­re. Már­ton szer­te­le­nül csa­pong nem­csak a tör­té­net­me­sé­lés­ben, ha­nem az írói techné esz­kö­ze­i­nek al­kal­ma­zá­sá­ban is. Eb­ből a szem­pont­ból min­den­kép­pen a Kö­ze­pes fog­or­vos­ban van­nak a könyv leg­in­ven­ci­ó­zu­sabb pil­la­na­tai. Az el­be­szé­lés­mód fur­csa ano­má­li­ái és szer­te­len­sé­gei, ame­lyek mint­ha Heimito von Doderer re­gé­nye­i­nek kö­zép­pont nél­kü­li narrációjára em­lé­kez­tet­né­nek, itt az anek­do­ta ha­gyo­má­nyá­nak öt­le­tes új­ra­ér­té­sé­hez ve­zet­nek el. Ez a csa­pon­gás, a vál­to­za­tos­ság és min­de­nek­előtt a ki­apad­ha­tat­lan me­sé­lő­kedv pe­dig egy­ér­tel­mű­en jól áll Már­ton írá­sa­i­nak, ahogy az új kö­tet egé­szé­nek is.