"Bolgárul, vagy más egyéb nyelven?"

Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának Hetedik és Kilencedik fejezete (melyekben a nyelvről, az irodalmiságról esik szó)

Bazsányi Sándor  esszé, 2013, 56. évfolyam, 4. szám, 367. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

 

A bol­gár ka­la­uz­zal be­szél­ge­tő Es­ti Kor­nél­lal be­szél­ge­tő Balassa Pé­ter­re gon­dol­va

 

 

(„… ha­za­fe­lé, for­ró nyá­ron.”)

 

A ta­lá­nyos szer­ke­ze­tű Es­ti-kö­tet tar­tós za­var­ba, job­ban mond­va ter­mé­keny bi­zony­ta­lan­ság­ba ke­rült ol­va­só­ja csak­is az­zal vi­gasz­tal­hat­ja ma­gát, ami­vel tud­ja. Ami­vel le­het. Ami meg­ada­tik ne­ki, te­ma­ti­kus és mű­fa­ji el­vá­rá­sa­i­ban csa­ló­dott be­fo­ga­dó­nak – már ha vol­tak ne­ki ilyen­jei egy­ál­ta­lán. Így pél­dá­ul öröm­mel fe­dez­he­ti fel a meg­sza­kí­tott és el­lent­mon­dá­sos élet­raj­zi narratívát he­lyet­te­sí­tő úti­rajz­sze­rű­sé­get, amely az Es­ti-no­vel­lák­ban gya­kor­ta fel­buk­ka­nó vo­na­tút-té­ma egy­más­sal kap­cso­lat­ba hoz­ha­tó vál­to­za­ta­i­ra épül. Mert míg (1) a Har­ma­dik fe­je­zet­ben a még jócs­kán bi­zony­ta­lan és szo­ron­gó (egyút­tal sze­re­lem­ben já­rat­lan) if­jú a „szent és imá­dott Itá­li­á­ba” uta­zik, köz­vet­le­nül az érett­sé­gi­je után, va­gyis a nyár leg­ele­jén, ad­dig (2) a He­te­dik fe­je­zet­ben a már ma­ga­biz­tos és ön­fe­ledt (nem mel­les­leg sze­rel­mi já­té­kok­ban is jár­tas) fi­a­tal­em­bert lát­juk „ro­bog­ni” a „ke­le­ti vil­lám­vo­na­ton”, még­pe­dig „ha­za­fe­lé, for­ró nyá­ron”. A vo­nat­uta­zás­hoz, azon be­lül az el- és ha­za­u­ta­zás mo­tí­vu­má­hoz kö­tött fej­lő­dés­rajz-sze­rű­sé­get vé­gül (3) a Ki­len­ce­dik fe­je­zet te­tő­zi be, amely­ben az im­már érett és fö­lé­nyes fér­fi ját­szik me­rő­ben szo­kat­lan já­té­kot a bol­gár ka­la­uz­zal, ez­út­tal unat­ko­zó át­uta­zó­ként, Bul­gá­ri­án ke­resz­tül, rá­adá­sul ép­pen a he­te­dik no­vel­la uta­sa­i­nak ha­zá­já­ba, „Tö­rök­or­szág­ba igye­kez­ve”. Jól­le­het a kö­zös mo­tí­vum ré­vén egy­más mel­lé te­rel­he­tő há­rom no­vel­la két na­gyon kü­lön­bö­ző tí­pus­ba so­rol­ha­tó: a Har­ma­dik fe­je­zet mint ha­gyo­má­nyos hos­­szú el­be­szé­lés leg­in­kább az Es­ti-kö­tet re­gény­sze­rű­sé­gé­nek (tév)képzetét erő­sí­ti; az anek­do­ti­kus He­te­dik és Ki­len­ce­dik fe­je­ze­tek vi­szont éppenhogy rá­vi­lá­gí­ta­nak e nagy­epi­kai el­vá­rás tart­ha­tat­lan­sá­gá­ra. A nagy­szer­ke­zet lét­re­ho­zó­ja épp­úgy ját­szik az egyes no­vel­lák­kal, azok egy­más­hoz vi­szo­nyít­ha­tó he­lyi ér­té­ke­i­vel, mint a cím­sze­rep­lő az őt kö­rül­ve­vő vagy ve­le ös­­sze­ta­lál­ko­zó em­be­rek­kel, így pél­dá­ul a bol­gár ka­la­uz­zal.

     És no­ha a kö­tet­be­li he­te­dik no­vel­la ko­ráb­ban az Es­ti Kor­nél utikalandjaiból, il­let­ve az Es­ti Kor­nél utikalandjai al­cí­met vi­sel­te (mely töb­bes szá­mú for­ma nyu­god­tan ki­ter­jeszt­he­tő a töb­bi vo­nat­ban ját­szó­dó no­vel­lá­ra), a Har­ma­dik, a He­te­dik és a Ki­len­ce­dik fe­je­ze­tek po­é­ti­kai hang­sú­lyai nem csu­pán az „útikalandok” ta­gad­ha­tat­lan ér­de­kes­sé­ge­i­re, szo­kat­lan­sá­ga­i­ra ke­rül­nek, ha­nem azok szín­pad­sze­rű hely­szí­né­re is: a vo­nat­fül­ké­re, ahol Es­ti min­dig ér­de­kes ide­ge­nek­kel ta­lál­ko­zik; és per­sze a vo­nat­fo­lyo­só­ra, aho­vá Es­ti ki­me­ne­kül a bo­lond lány elől, vagy ki­szö­kik a tö­rök lán­­nyal, vagy csak egy­sze­rű­en ki­áll le­ve­gőz­ni a bol­gár ka­la­uz tár­sa­sá­gá­ban. Vagy ép­pen ál­mat­lan­ság­tól gyö­tör­ve ki­tá­mo­lyog, mi­u­tán az „élet­unt” és „go­nosz ar­cú el­len­őr” – a Har­ma­dik fe­je­zet „ba­rát­sá­gos hor­vát ka­la­u­zá­nak” túl­raj­zolt torz­ké­pe – gú­nyo­san jó éjt kí­ván ne­ki a Bol­dog­ság cí­mű Ten­ger­szem-no­vel­lá­ban. Sőt, ha úgy jön ki a lé­pés, nem csu­pán a vo­nat­fo­lyo­són áll­va szem­lé­li a hir­te­len és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan „bol­dog­ság” él­mé­nyét ki­vál­tó lát­ványt, a hó­lep­te hegy­vi­dé­ki né­met kis­vá­rost, ha­nem egye­ne­sen le is száll a csá­bí­tó Zü­rich­ben, aho­gyan ol­vas­hat­juk az Omelette ŕ Woburn cí­mű Esti-„kalandban”… Min­den­eset­re az Es­ti-no­vel­lák szer­ző­je min­dig adott anyag­gal dol­go­zik, va­gyis­hogy fá­rad­ha­tat­lan szö­veg­szen­ve­dél­­lyel is­mé­tel, tük­röz, cse­rél, vál­toz­tat. Po­é­ti­kus ele­gan­ci­á­val és ér­vén­­nyel át­vál­toz­tat: a vis­­sza­ta­szí­tó bo­lond lányt csá­bí­tó tö­rök lán­­nyá; a szí­vé­lyes hor­vát ka­la­uzt ér­zel­mes bol­gár ka­la­uz­zá, vagy ép­pen mo­gor­va né­met el­len­őr­ré; a né­met kis­vá­rost sváj­ci nagy­vá­ros­sá; a nyár ele­jén Olasz­or­szág­ba uta­zó érett­sé­gi­zett if­jút a nyá­ri for­ró­ság­ban Tö­rök­or­szág­ból ha­za­fe­lé tar­tó fi­a­tal­em­ber­ré, vagy ép­pen Bul­gá­ri­án át­uta­zó, fö­lé­nye­sen unat­ko­zó férfivá… De van úgy is, hogy ép­pen­ség­gel nem Es­ti uta­zik a vo­na­ton (ő csak vá­ra­ko­zik a pá­lya­ud­va­ron), ha­nem Es­ti fi­a­tal­ko­ri ba­rát­ja, a Cseregdi Ban­di Pá­rizs­ban, 1910-ben cí­mű no­vel­la cím­sze­rep­lő­je, aki pe­dig igen­csak kel­le­met­len hely­zet­be, az ide­gen nyelv nem-is­me­re­té­ből fa­ka­dó, ter­mé­ket­len szó­vál­tás­ba ke­rül az ud­va­ri­as fran­cia jegy­el­len­őr­rel, aki vi­szont eszünk­be idéz­he­ti a fris­sen érett­sé­gi­zett di­ák­kal a kö­zös ide­gen nyel­ven, az­az né­me­tül cse­ve­gő „ba­rát­sá­gos hor­vát ka­la­uz” alakját… És még a vo­nat­fül­ke nyil­vá­nos te­ré­ben tör­té­nő ol­va­sás mo­tí­vu­ma is né­mi­képp át­vál­to­zik: míg a har­ma­dik no­vel­lá­ban az is­ko­lá­ban ta­nult ide­gen nyelv tény­le­ges hasz­ná­la­tá­ra ké­szü­lő if­jú Es­ti tün­te­tő­en, már-már kér­ked­ve te­szi köz­szem­lé­re olasz nyel­vű if­jú­sá­gi re­gé­nyét, ad­dig a he­te­dik no­vel­lá­ban a tö­rök anya im­már ter­mé­sze­te­sen, ma­gá­tól ér­te­tő­dő ele­gan­ci­á­val, mint­egy ön­kén­te­le­nül „tün­tet mo­dern­sé­gé­vel”, töb­bek kö­zött „Paul Valéry leg­újabb köny­vé­vel”. Egy­elő­re még nem is be­szél­ve a leg­lát­vá­nyo­sabb mo­tí­vum­vál­to­zás­ról, tud­ni­il­lik a har­ma­dik és a he­te­dik no­vel­lák­ban áb­rá­zolt csók­je­le­ne­tek óri­á­si kü­lönb­sé­gé­ről, amennyiben Esti az első esetben szó szerint elszenvedi, a másodikban viszont játékos szenvedéllyel kivitelezi a csókot…

     Eb­ben a pró­zá­ban a csók egy­szer iszo­nya­tos, más­­szor ön­fe­ledt; itt a ka­la­uz hol ba­rát­sá­gos, hol mo­gor­va; az ese­ten­ként el­uta­zó, ese­ten­ként ha­za­fe­lé tar­tó Es­ti pe­dig van, hogy ta­pasz­ta­lat­lan és na­iv, de van, hogy na­gyon is ta­pasz­talt, oly­kor re­zig­nált. Ezek­ben a no­vel­lák­ban min­dig ugyan­az­zal és még­sem ugyan­az­zal ta­lál­ko­zunk; ugyan­azok­kal a hely­ze­tek­kel, mo­tí­vu­mok­kal és sze­rep­lő­tí­pu­sok­kal – csak ép­pen az Es­ti-fé­le át­vál­to­zás-po­é­ti­ka ki­szá­mít­ha­tat­lan lo­gi­ká­jú, pon­to­sab­ban a ki­szá­mít­ha­tat­lan­ság lo­gi­ká­ja sze­rint mű­kö­dő öve­ze­tén be­lül.

 

 

(„Csak örültek…”)

 

Es­ti Kor­nél He­te­dik fe­je­zet­be­li tö­rök utas­tár­sai egé­szen egy­sze­rű­en „csak örül­nek, mint a gyer­me­kek”. Örö­mü­ket le­lik mind­ab­ban, ami a lé­te­zés­hez, a kul­tú­rá­ban és nyelv­ben va­ló lé­te­zés ön­fe­ledt­sé­gé­hez tar­to­zik. Gon­dol­junk ar­ra, aho­gyan az anya „egyéb­ként” Valéryt ol­vas. Csak úgy, min­den­fé­le fö­lös mél­tó­ság­tu­dat vagy el­len­szen­ves büsz­ke­ség­ér­zet nél­kül. A tö­rök nő és a lá­nya nem kér­ke­dik a nyelv­tu­dá­sá­val, mint a ki­len­ce­dik no­vel­la Es­ti­je („… amint tud­já­tok, tíz nyel­ven beszélek…”), no­ha ép­pen­ség­gel na­gyon sok nyel­ven na­gyon sok min­den­ről be­szél­get­nek, cse­veg­nek – „csak­” és „egyéb­ként”. A no­vel­la cím­sze­rep­lő­je mind­ezt, va­gyis a nyel­vi és kul­tu­rá­lis gaz­dag­ság kön­­nyed szín­re­vi­tel­ét, mi­u­tán böl­csen le­mond a nyu­ga­ti kul­tú­rát il­le­tő mag­vas gon­do­la­tok köz­lé­sé­nek szán­dé­ká­ról, az­zal vi­szo­noz­za, hogy meg­mu­to­gat­ja a ma­ga kin­cse­it – csu­pán­csak a mu­to­ga­tás ked­vé­ért; ami, tud­ni­il­lik a do­lo­gi bő­ség gye­re­kes öröm­ről árul­ko­dó mu­to­ga­tá­sa, meg­nyil­vá­nul az el­be­szé­lés sík­ján is, még­pe­dig az Es­ti-pró­zá­ra igen­csak jel­lem­ző fel­so­ro­lás-alak­zat nyel­vi bő­sé­gé­ben, a ta­xo­nó­mia má­mo­rá­ban:

 

„In­kább meg­mu­tat­tam ne­kik nyolc töl­tő­tol­lam, me­lyet ál­lan­dó­an a zse­bem­ben tar­tok, két arany-záp­fo­gam, me­lyet szin­tén ál­lan­dó­an a szá­jam­ban tar­tok s el­hen­ceg­tem, hogy ma­gas vér­nyo­má­som van, öt­lám­pá­sos rá­di­óm, kez­dő­dő ve­se­kö­vem s hogy…”

 

A vé­let­len­sze­rű ta­xo­nó­mi­á­ban sze­rep­lő dol­gok egyet­len iga­zo­ló szem­pont­ja: a ta­xo­nó­mia (me­cha­ni­kus­sá­gá­ban is le­fegy­ver­ző) re­to­ri­ká­ja, a fel­so­ro­lás sa­ját bel­ső rend­je, a rend nyel­vi va­ló­sá­ga. An­nak szük­ség­sze­rű­sé­ge, hogy pél­dá­ul a töl­tő­toll után nem más kö­vet­ke­zik, mint a záp­fog (igaz, „arany-záp­fog”) – min­den­fé­le lo­gi­kai ma­gya­rá­zat vagy lé­lek­ta­ni meg­oko­lás nél­kül, csu­pán­csak azért, mert va­la­mi­re va­la­mi­nek kell kö­vet­kez­nie, mert mű­köd­nie kell a fel­so­ro­lás sa­ját lo­gi­ká­já­nak, mű­köd­nie kell a nyelv­nek. Csak­is a nyelv­nek – min­den­fé­le bom­basz­ti­kus köz­lés­vágy vagy épü­le­tes elő­fel­te­vés nél­kül. A tö­rök csa­lád­dal együtt uta­zó Es­ti­ből im­már ki­ol­dó­dott a har­ma­dik fe­je­zet érett­sé­gi­zett di­ák­já­nak nyel­vi és szem­lé­le­ti gör­csös­sé­ge, a na­gyot­mon­dás köl­tői becs­vá­gya, a „lét ka­pu­in dö­röm­bö­lő” jö­vő­be­li köl­tő­re vo­nat­ko­zó he­ro­i­kus ön­kép. A He­te­dik fe­je­zet uta­zó hő­se már nem na­gyot mond, ha­nem so­kat. Ám­de, vég­ső so­ron, ha job­ban meg­gon­dol­juk, a sok-sok je­len­ték­te­len­ség elő­so­ro­lá­sa is va­la­mi­fé­le köl­té­szet vol­na, vagy leg­alább­is köl­tői gyö­ke­rű pró­za, a lé­te­zés gaz­dag­sá­gá­nak örö­mé­ből fa­ka­dó nyel­vi öröm, a hal­mo­zás vagy hab­zso­lás örö­me, amely rá­adá­sul nem­csak az el­be­szé­lőé, ha­nem az ol­va­sóé is – per­sze csak ak­kor, ha van haj­la­ma az ef­fé­le örö­mök­re, vagy ha meg­szü­le­tik ben­ne a haj­lam az Es­ti-pró­za ol­va­sá­sa so­rán.

     A lé­te­zés kön­­nyed­sé­gét kép­vi­se­lő nyel­vi kön­­nyed­sé­get (a tö­rök anya és a lá­nya kul­tu­rá­lis tár­gyú cse­ve­gé­sét) áb­rá­zo­ló nyel­vi kön­­nyed­ség (az Es­ti-fé­le ká­vé­há­zi hang­fek­vés) mű­fa­ji meg­fe­le­lő­je: a kö­tet­be­li no­vel­lák több­sé­gé­nek öt­let­sze­rű, anek­do­ti­kus vol­ta, ame­lyet olyan so­kan (kö­zöt­tük Ba­bits) szó­vá is tet­tek, nem­rit­kán kri­ti­kai él­lel. Az Es­ti-kö­tet­be vá­lo­ga­tott no­vel­lák sor­ren­di­sé­gét kö­ve­tő ol­va­só­nak a He­te­dik fe­je­zet tá­ján im­már be kell lát­nia: nem va­la­mi­fé­le egye­nes ívű fej­lő­dés­re­gény­sze­rű­sé­get ol­vas, leg­fel­jebb an­nak pró­zai pót­lé­kát, job­ban mond­va pót­lé­ka­it – mond­juk a har­ma­dik, a he­te­dik és a ki­len­ce­dik no­vel­lák­ból (va­la­mint a kö­tet­zá­ró szim­bo­li­kus vil­la­mo­so­zás-tör­té­net­ből) ös­­sze­ál­ló úti­rajz­sze­rű narratívát mint af­fé­le epika-szimulakrumot. A mo­dern fej­lő­dés­re­gény tör­me­lé­kes nyo­ma­i­ra buk­kan­ha­tunk pél­dá­ul az el­be­szé­lő Es­ti önironikus for­du­la­tá­ban: „En­nél­fog­va én is igye­kez­tem úgy vi­sel­ked­ni, amint mű­velt, ha­la­dott, nyugateurópai fér­fi­ak ha­son­ló eset­ben vi­sel­ked­nek.” (ki­eme­lés: BS) Mind­azo­nál­tal a kön­­nyed mű­fa­jú szö­ve­gek kön­­nyed nyel­vén áb­rá­zolt kön­­nyed lé­te­zés­mód előbb-utóbb szem­be­ke­rül a lé­te­zés ki­für­kész­he­tet­len ere­de­tű tra­gi­ku­má­nak té­nyé­vel: aho­gyan az if­jú Es­ti át­me­ne­ti­leg összezáratik a be­teg lán­­nyal és a sze­ren­csét­len anyá­val, úgy a fér­fi Es­ti is be­le­bot­lik a rend­ha­gyó tár­sal­gá­su­kat vé­gül zo­ko­gá­sá­ba ful­lasz­tó bol­gár ka­la­uz­ba. A Har­ma­dik fe­je­zet bru­tá­li­san áb­rá­zolt élet­tra­gé­di­á­ja és a Ki­len­ce­dik fe­je­zet meg­fejt­he­tet­len ere­de­tű szo­mo­rú­sá­ga kö­zött pe­dig ott áll a He­te­dik fe­je­zet zár­vány­ér­té­kű vo­nat­idill­je. (Mint aho­gyan a Bol­dog­ság cí­mű Es­ti-no­vel­la el­be­szé­lő­je is úgy vé­li, hogy a bol­dog­ság csu­pán az élet­hos­­szig tar­tó szen­ve­dés­fo­lya­mat rit­ka zár­vány­pil­la­na­ta vol­na, va­la­mi­fé­le „át­me­net” vagy „köz­já­ték”, a „szen­ve­dés hi­á­nya”.) Az Es­ti szá­má­ra ért­he­tet­len nyel­ven fo­lyó „cse­ve­gés” vagy „ka­rat­­tyo­lás” vé­gül a bol­gár ka­la­uz sí­rá­sá­hoz ve­zet, az ön­fe­ledt mó­ka va­la­mi­fé­le „gya­nús já­ték­ká” vá­lik, pon­to­sab­ban meg­mu­tat­ko­zik az Es­ti- vagy Kosz­to­lá­nyi-fé­le já­ték ko­moly­sá­ga, a já­ték és a tra­gi­kum kö­zös gyö­ke­re, az Es­ti Kor­nél éne­ké­nek ars poeticus vá­gya: „… sziven a hety­ke fes­ték, hogy a se­bet nevessék…”

     A lé­te­zés ál­cá­zott tra­gi­ku­mát, a „mély­sé­gek lát­sza­tát” já­té­ko­san ér­tel­me­ző, ér­tel­mez­ve áb­rá­zo­ló no­vel­lák (re­gé­nyek vagy ver­sek) ter­mé­sze­te­sen bő­ven fel­lel­he­tők az 1933-as Es­ti-kö­te­ten, vagy egy­ál­ta­lán az Es­ti-no­vel­lák kö­rén kí­vül is; gon­dol­junk csak A bo­lond ma­gyar, az Apa (má­sik cí­men: Já­nos­ka be­teg­sé­ge) vagy a Bé­la, a bu­ta cí­mű no­vel­lák­ra, azok ne­vet­sé­ges vol­tuk­ban is tra­gi­kus vagy leg­alább­is szo­mo­rú sor­sú hő­se­i­re.

 

 

(„Iga­zat ad­tam ne­ki.”)

 

„Iga­zat ad­tam ne­ki” – mond­ja Es­ti Kor­nél a Ki­len­ce­dik fe­je­zet nyi­tó­be­kez­dé­sé­ben ar­ról az egy­ko­ri be­szél­ge­tő­tár­sá­ról, aki „so­ha­sem utaz­na olyan or­szág­ba, mely­nek nem be­szé­li a nyel­vét”. Ugyan­ak­kor azon­nal – már a no­vel­la má­so­dik be­kez­dé­sé­ben – eszé­be öt­lik, hogy „en­nek az el­len­ke­ző­je is épp­an­­nyi­ra áll, mint min­den do­log­nak a vi­lá­gon”, hi­szen: „Po­ko­li mu­lat­ság úgy jár­ni-kel­ni ide­gen­ben, hogy a szá­jak lár­má­ja kö­zö­nyö­sen hagy min­ket s mi ku­kán me­re­dünk min­den­ki­re, aki meg­szó­lít. Mi­cso­da elő­ke­lő ma­gány ez, ba­rá­ta­im, mi­cso­da füg­get­len­ség és fe­le­lőt­len­ség.” Va­ló­ban, ez is te­kint­he­tő igaz­nak, és az is – az Es­ti-fé­le vi­szony­la­gos­ság át­fo­gó ér­tel­mé­ben. Rá­adá­sul a mű egé­szét (az egyes no­vel­lák té­ma- és mű­faj­vá­lasz­tá­sa­it, a kö­tet­szer­ke­zet íve­it és tö­ré­se­it, az elbeszéléstechnikai és sti­lá­ris döntéseket…) meg­ha­tá­ro­zó vi­lág­szem­lé­le­ti vi­szony­la­gos­ság tár­gya ez­út­tal: a vi­szony­la­gos­ság ta­pasz­ta­la­tá­nak tu­laj­don­kép­pe­ni kö­ze­ge, a nyelv, így pél­dá­ul az ide­gen nyelv, amely­nek is­me­re­te min­dig is – még in­kább, mint az anya­nyel­vé – rész­le­ges, az­az vi­szony­la­gos.

     És no­ha a Ki­len­ce­dik fe­je­zet egyik ala­pos ér­tel­me­ző­je, Balassa Pé­ter leg­in­kább ar­ra fi­gyel, hogy „mi­kép­pen di­a­lo­gi­zál köl­tő és fi­lo­zó­fus” a szép­iro­dal­mi szö­veg­ben, va­gyis­hogy mi­ként vé­le­ke­dik a szer­ző, pon­to­sab­ban az el­be­szé­lő a kü­lö­nös „me­ta­kom­mu­ni­ká­ció (…) mű­kö­dé­si zár­la­tán ke­resz­tül” meg­nyil­vá­nu­ló nyel­vi ta­pasz­ta­lat­ról, a szö­veg leg­ele­jén meg­fo­gal­ma­zó­dó vi­szony­la­gos­ság-esz­me óha­tat­la­nul rá­nyom­ja a bé­lye­gét a no­vel­la egé­szé­re. Mind­ar­ra te­hát, amit a nyelv­hasz­ná­lat vál­to­za­tos „mű­kö­dé­si zár­la­ta­i­ban” jár­tas Es­ti vé­lel­mez, de még in­kább mond a nyelv­ről. A má­so­dik el­be­szé­lő­ként meg­nyil­vá­nu­ló fő­hős elő­ze­tes (és át­fo­gó) gon­do­la­ta a vi­szony­la­gos­ság­ról mint­egy alá­ak­náz­za mind­azt, amit utóbb kö­zöl a lé­te­zés­ről, az em­be­rek kö­zöt­ti kap­cso­lat­ról, a nyelvről… Bár­mi­ről. Most te­hát ki­fe­je­zet­ten a nyelv­ről. A vi­szony­la­gos­ság kö­ze­gé­ben be­szél­ni a vi­szony­la­gos­ság kö­ze­gé­ről: ez vol­na hát Es­ti (és per­sze Kosz­to­lá­nyi) szép­iro­dal­mi aján­la­tá­nak ta­lán leg­in­kább ki­he­gye­zett és össz­pon­to­sí­tott vál­to­za­ta. Egy­fe­lől „iga­zat ad­ha­tunk” a nyelv kor­lá­to­zott tel­je­sí­tő­ké­pes­sé­gé­ről ér­te­ke­ző hős­nek; más­fe­lől meg mind­an­nak, amit mond, „az el­len­ke­ző­je is épp­an­­nyi­ra áll, mint min­den do­log­nak a vi­lá­gon”. Az, hogy „iga­zat adunk” az egyik vé­le­mény­nek, nem zár­ja ki, hogy ne fon­tol­nánk meg an­nak „el­len­ke­ző­jét” is – le­gyen szó akár Es­ti al­kal­mi be­szél­ge­tő­tár­sá­ról, akár az el­ső el­be­szé­lő­nek (vagy az őt ma­gá­ban fog­la­ló na­gyobb tár­sa­ság­nak) me­sé­lő Es­ti­ről. Vagy akár a nyelv ter­mé­sze­té­ről gya­kor­ta ér­te­ke­ző Kosz­to­lá­nyi­ról, aki­nek A nyelv­ta­nu­lás­ról cí­mű 1905-ös esz­me­fut­ta­tá­sá­ban ol­vas­hat­juk a nyelv­re vo­nat­ko­zó be­lá­tás mi­ti­kus lép­té­kű me­ta­fo­rá­ját: „Re­ánk sza­kadt Bá­bel át­ka.” Ami vi­szont – a vi­szony­la­gos­ság ér­tel­mé­ben – nem je­len­ti azt, hogy az „átok” időn­ként ne tűn­het­ne va­la­mi­fé­le ál­dás­nak, vagy leg­alább­is ama ve­gyes ta­pasz­ta­lat­nak, amely a Ki­len­ce­dik fe­je­zet al­cím­ében áll, tud­ni­il­lik a „bá­be­li nyelv­za­var édes ré­mü­le­té­nek”. Hogy a nyel­vi ne­héz­sé­gek ne ve­zet­het­né­nek vál­to­za­tos és él­ve­ze­tes nyel­vi já­té­kok­hoz. Hiszen – A tíz legszebb szóról értekező 1933-as Kosztolányi-cikk zárógondolatával –: „Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel.”

     Nem vé­let­le­nül hoz­za kap­cso­lat­ba a Kosz­to­lá­nyi-fé­le „nyel­vi vi­szony­la­gos­ság­ról” ér­te­ke­ző mo­nog­rá­fus, Szegedy-Maszák Mi­hály a fen­ti idé­ze­tet Hum­boldt nyelv­fel­fo­gá­sá­val, mi­sze­rint „min­den nyelv­ben sa­já­tos vi­lág­szem­lé­let rej­lik”, vagy ép­pen a ko­rai Wittgenstein egyik „hí­res ál­lí­tá­sá­val” – „Nyel­vem ha­tá­rai vi­lá­gom ha­tá­ra­it je­len­tik.” (Már­kus György for­dí­tá­sa) –; ugyan­ak­kor azt is hoz­zá­fű­zi, hogy „Es­ti Kor­nél nyelv­já­té­ka­i­nak több kö­ze le­het Wittgenstein ké­sőb­bi [a hét­köz­na­pi nyelv mű­kö­dé­sét le­író] tű­nő­dé­se­i­hez, mint a ko­rai ér­te­ke­zés­ben fog­lal­tak­hoz”. Mint aho­gyan – kö­vet­ve a mo­nog­rá­fus ér­tel­me­zé­sé­nek szem­pont­ja­it – a nyelv ere­de­té­nek ter­mé­sze­tes vagy mes­ter­sé­ges el­vű ma­gya­rá­za­tai kö­zött sem le­het­ne nyu­godt lé­lek­kel ál­lást fog­lal­ni, sem Kosz­to­lá­nyi nyelv­fel­fo­gá­sa, sem az Es­ti-no­vel­lák nyel­vi­sé­ge alap­ján. Vég­ső so­ron Es­ti Kor­nél – és az őt be­szél­te­tő Kosz­to­lá­nyi – épp­úgy vi­sel­ke­dik, mint a nyelv ter­mé­sze­tes ere­de­tét val­ló Kratülosz és a mes­ter­sé­ges nyelv­fel­fo­gás mel­lett ér­ve­lő Hermogenész vi­tá­já­nak iro­ni­kus dön­tő­bí­rá­ja, Szók­ra­tész (a Kratülosz cí­mű Pla­tón-di­a­ló­gus leg­vé­gén): „Ta­lán tény­leg így van ez, Kratülosz, de az is le­het, hogy nem. Bát­ran és ala­po­san kell hát vizs­gá­lód­ni, és nem kell túl gyor­san el­fo­gad­ni akár­mit.” (Sza­bó Ár­pád for­dí­tá­sa – ki­eme­lé­sek: BS) Mi­ként az iro­ni­kus Szók­ra­tész sza­va­it sem kell „túl gyor­san el­fo­gad­nunk”, az­az szó sze­rint ér­te­nünk. És mi­ként a Kosz­to­lá­nyi-fé­le elbeszéléstechnikai esz­kö­zök­kel és fo­gá­sok­kal alá­ak­ná­zott nyel­vi sí­kon sem sza­bad túl­sá­go­san nagy fon­tos­sá­got tu­laj­do­ní­ta­nunk Es­ti Kor­nél egyik vagy má­sik – el­ső meg­kö­ze­lí­tés­re még ta­lán ki­zá­ró­la­gos­nak is tű­nő – gon­do­la­tá­nak. An­nál in­kább az adott gon­do­lat nyel­vi for­má­já­nak, el­be­szé­lés-po­é­ti­kai sa­já­tos­sá­gá­nak, sa­já­tos he­lyi ér­té­ké­nek, szép­sé­gé­nek. Kit ér­de­kel, hogy mit gon­dol vagy mond Es­ti Kor­nél a nyelv­ről. Sok­kal ér­de­ke­sebb, hogy mit tesz a nyelv­vel, vagy mi­hez kezd a nyelv­ben.

     És no­ha Kosz­to­lá­nyi a har­min­cas évek­ben egy­ér­tel­mű vi­szoly­gás­sal be­szél a Bá­bel előt­ti ter­mé­sze­tes nyelv irán­ti nosz­tal­gi­á­ból fa­ka­dó esz­pe­ran­tó nyelv mes­ter­sé­ges vol­tá­ról, ko­ráb­ban, Az új kul­túr­nyelv cí­mű 1906-os írá­sá­ban még­sem tud­ta meg­ta­gad­ni jó­kí­ván­sá­ga­it az esz­pe­ran­tis­ták má­so­dik kong­res­­szu­sá­tól – mé­lyen át­érez­ve a nyel­vé­sze­ti utó­pi­át táp­lá­ló „ős­em­be­ri” kínt: „A be­széd­te­len­ség át­kát csak az tud­ja iga­zán meg­ér­te­ni, ki már lát­ta a nagy vas­úti ál­lo­má­so­kon a kéz­zel-láb­bal ha­do­ná­szó, va­ko­gó és ma­ko­gó, szin­te ős­em­ber­ré vá­ló uta­so­kat.” A nyel­vi kín­ra adott nyel­vé­sze­ti vá­lasz ér­vény­te­len­sé­ge csak még in­kább rá­irá­nyít­ja a fi­gyel­met ma­gá­ra az alap­kér­dés­re: a sok­nyel­vű­ség kö­ze­pet­te meg­nyil­vá­nu­ló (vi­szony­la­gos) egy­nyel­vű­ség­re, pon­to­sab­ban a sa­ját nyelv (anya­nyelv) és az ide­gen nyelv (ta­nult nyelv) vi­lá­gai kö­zött nyí­ló sza­ka­dék – ha tet­szik, ha nem – át­hi­dal­ha­tat­lan­sá­gá­ra. A „be­széd­te­len­sé­get”, az­az „Bá­bel át­kát” ugyan tech­ni­ka­i­lag, ki­sebb-na­gyobb erő­fe­szí­té­sek árán or­vo­sol­hat­juk az egy­sze­rűbb nyel­vi hely­ze­tek­ben, ám­de a bo­nyo­lul­tabb nyel­vi kö­ze­gek­ben, pél­dá­ul a szép­iro­da­lom­ban, er­re, már­mint a sa­ját és az ide­gen nyelv kö­zöt­ti ma­ra­dék­ta­lan át­já­rás­ra, át-for­dí­tás­ra már nem iga­zán nyí­lik mód – aho­gyan az 1922-es Nyelv­tu­dás cí­mű Kosz­to­lá­nyi-cikk egyik vi­szo­nyí­tá­sá­ban ol­vas­hat­juk: „Egy ho­tel­por­tás so­ha­se jut ilyen ké­nyes [az ide­gen nyelv hasz­ná­la­tá­nak za­va­ra­it fel­erő­sí­tő] hely­zet­be. Ez a bi­zony­ta­lan­ság azo­kat kör­nyé­ke­zi, kik ala­po­san tud­nak egy nyel­vet, a stíl is­me­rő­it, a sza­vak mű­vé­sze­it.”

     De va­jon mi­ként fo­gad­juk azt a hely­ze­tet, ami­kor az egy­sze­rűbb (tech­ni­kai sí­kon ki­küsz­öböl­he­tő) nyel­vi ne­héz­sé­ge­ket ép­pen­ség­gel a bo­nyo­lul­tabb (tech­ni­ka­i­lag nem sem­le­ge­sít­he­tő) nyel­vi ne­héz­sé­ge­ket ma­gá­ban fog­la­ló szép­iro­da­lom áb­rá­zol­ja? Ami­kor pél­dá­ul a Pá­rizs­ba tar­tó vo­nat fül­ké­jé­ben a fran­cia ka­la­uz­zal ér­tet­len­ke­dő Cseregdi Ban­di nyel­vi ügyet­len­sé­ge­it ol­vas­suk a Ten­ger­szem-kö­tet egyik Es­ti-no­vel­lá­já­ban. Vagy ami­kor az 1933-as kö­tet Har­ma­dik fe­je­ze­té­ben a Fiuméba uta­zó Es­ti Kor­nél si­ke­re­sen cse­veg elő­ször a hor­vát ka­la­uz­zal (a kö­zös ide­gen nyel­ven), utá­na pe­dig az olasz pin­cér­rel (an­nak sa­ját anya­nyel­vén). Vagy ami­kor a He­te­dik fe­je­zet hő­se örö­mét le­li az ide­gen nyelv­ből köl­csön­zött sza­vak elő­so­ro­lá­sá­ban. Vagy ami­kor a Ki­len­ce­dik fe­je­zet unat­ko­zó uta­zó­ja vá­rat­lan já­ték­le­he­tő­ség­nek fog­ja fel az ide­gen nyelv nem-tu­dá­sá­ból fa­ka­dó „beszédtelenséget”…

 

    

(„… ezt a nyelv­tör­té­ne­ti adósságot…”)

 

Nem iga­zán tud­hat­juk, hogy Es­ti Kor­nél mi­lyen nyel­ven ud­va­rol, az­az mi­lyen nyel­ven ró­ja le „nyelv­tör­té­ne­ti adós­sá­gát” a tö­rök lány­nak, aki­nek né­pé­től kap­tuk pél­dá­ul az 1933-as Kosz­to­lá­nyi-cikk­ben fel­so­rolt „tíz leg­szebb szó” egyi­két, a „gyöngy”-öt, ami­ért ő most egy má­si­kat kap cse­ré­be, a „csók”-ot, im­már szó sze­rint: „Há­rom­száz­har­minc leg­éke­sebb sza­vun­kat nek­tek kö­szön­he­tem.” – „Ha jól em­lék­szem, pont há­rom­száz­har­minc csó­kot ad­tam ne­ki.” Ahány tö­rök jö­ve­vény­szó – an­­nyi csók a tö­rök lány­nak. A szó csó­kol­va lesz. Mi több, csók­ká lesz, amen­­nyi­ben szó sze­rint test­té, tes­ti ta­pasz­ta­lat­tá vá­lik. A nyelv­hasz­ná­lat pe­dig, a szó ket­tős je­len­té­se nyo­mán, nyelv­hús­sá. De nem úgy, mint a har­ma­dik no­vel­la csók­je­le­ne­té­ben, ahol az ér­te­lem nyel­vét nem hasz­ná­ló bo­lond lány hú­sos nyel­ve „ne­héz, lucs­kos mo­so­ga­tó­rongy­ként” ta­pad Es­ti szá­já­ra. A li­dér­ces ér­zé­ki­ség nyel­vi ta­pasz­ta­la­ta ez­út­tal át­vál­to­zik az ön­fe­ledt ér­zé­ki­ség nyel­vi ka­land­já­vá, amely­ben Es­ti a csá­bí­tás nyel­vét hasz­nál­ja – a szó mind­két ér­tel­mé­ben. Így te­hát tu­laj­don­kép­pen mind­egy is, mi­lyen kö­zös ide­gen nyel­ven be­szél­nek egy­más­sal: fran­ci­á­ul, né­me­tül, an­go­lul vagy ola­szul. De még az is le­het, hogy Es­ti vé­gig ma­gya­rul be­szél a tö­rök lány­hoz, aki úgy­sem a sza­vak ér­tel­mé­re, ha­nem azok szép­sé­gé­re, ze­né­jé­re fi­gyel, töb­bek kö­zött azo­ké­ra, ame­lyek vi­szont bi­zo­nyo­san ma­gya­rul hang­za­nak el: „gyöngy”, „tü­kör”, „ko­por­só”, „gyű­rű”, „gyű­szű”, „bú­za”, „bor”… Ők ket­ten tény­leg az ér­zé­ki­ség nyel­vét be­szé­lik, il­let­ve hasz­nál­ják. Vé­gül is a nyelv – le­gyen akár ma­gyar, akár fran­cia, né­met, an­gol vagy olasz – min­den­kép­pen csók­ba tor­kol­lik; mely tes­ti ta­pasz­ta­lat, ha úgy tet­szik, va­la­mi­fé­le meg­vál­tá­sa vol­na a hír­lap­író Kosz­to­lá­nyi ál­tal em­le­ge­tett „Bá­bel át­ká­nak”. A mű­vi esz­pe­ran­tó he­lyett az Es­ti-no­vel­la szer­ző­je az ud­var­lás vér­bő nyel­vét ajánl­ja, a csó­kot.

     „Kücsük, Ki­csi, Ki­csi­kém, sze­ret­lek” – su­sog Es­ti az ér­zé­ki­ség nyel­vén a tö­rök lány fü­lé­be, majd kis­vár­tat­va a sza­vak­ról kezd el ára­doz­ni; ar­ról, hogy ő „köl­tő” vol­na, va­gyis „a sza­vak sze­rel­me­se, bo­lond­ja”. (Ezt a for­du­la­tot egyéb­ként Kosz­to­lá­nyi Dezsőné is idé­zi Kosz­to­lá­nyi De­zső cí­mű „élet­raj­zi re­gé­nyé­ben”, majd né­hány ol­dal­lal ké­sőbb hang­sú­lyo­san meg­is­mét­li a fér­jét il­le­tő po­li­ti­kai vá­dak el­le­né­ben: „Ő író, szép­író, a ma­gyar nyelv sze­rel­me­se.”) A „sza­vak sze­rel­me­se” ter­mé­sze­te­sen most sem csak a tö­rök lány­ba sze­rel­mes, ha­nem an­nak ne­vé­be is – akár az ere­de­ti han­ga­lak­ba („Kücsük”), akár a tö­rök szó ma­gyar meg­fe­le­lő­jé­be („Ki­csi”), akár az utób­bi be­cé­zett for­má­já­ba („Ki­csi­kém”). Mint aho­gyan az Ilo­na cí­mű Kosz­to­lá­nyi-vers sem an­­nyi­ra a sze­re­tett fe­le­ség­nek szól (per­sze ne­ki is), mint in­kább a fe­le­ség ne­vé­nek – az ele­ve dal­la­mos ke­reszt­név­ből fa­ka­dó köl­tői dal­lam­ve­ze­tés szó­zu­ha­ta­gá­ban. A Kosz­to­lá­nyi-fé­le szép­iro­da­lom öve­ze­té­ben a sze­re­tett (s így tár­gyul vá­lasz­tott) sze­mély bi­zony kön­­nyen át­vál­toz­hat a sa­ját ne­vé­vé. Az em­ber – át­me­ne­ti­leg – szó­vá lesz. Mint aho­gyan a tö­rök rab­iga va­ló­sá­ga, a tör­té­nel­mi va­ló­ság mí­to­sza, esz­mé­je vál­to­zik át a tö­rök jö­ve­vény­sza­vak „gyors és szi­laj” nyel­vi imá­da­tá­vá; mi­vel­hogy a nyelv va­ló­sá­ga min­dig erő­sebb ér­vé­nyű­nek bi­zo­nyul, mint a tör­té­nel­mi vagy po­li­ti­kai el­len­té­tek, sé­rel­mek va­ló­sá­ga. (In­nen néz­vést sem vé­let­len hát, hogy Es­ti nem a fá­jó em­lé­ke­ze­tű osz­mán-tö­rök idők­ből, ha­nem a mi­ti­ku­sabb táv­la­tú ótö­rök kor­ból szár­ma­zó jö­ve­vény­sza­va­kat so­rol­ja fel Kücsüknek.)

     A „sza­vak sze­rel­me­se” már nem kí­ván „a lét ka­pu­in dö­röm­böl­ni”, mint a har­ma­dik no­vel­la érett­sé­gi­zett di­ák­ja, hi­szen az ő szá­má­ra im­már a „lét” is csak egy szó vol­na (rá­adá­sul nem is a tíz leg­szebb kö­zül va­ló). A He­te­dik fe­je­zet ko­ráb­bi al­cím­ét (Es­ti Kor­nél utikalandjaiból) akár így is ért­het­jük: ’Esti Kor­nél nyel­vi ka­land­ja­i­ból’ – még­pe­dig több ér­te­lem­ben. Egy­fe­lől az uta­zó Es­ti tény­leg szem­be­sül az idegennyelvűség ne­héz­sé­ge­i­vel és örö­me­i­vel; más­fe­lől meg ezek az uta­zás­no­vel­lák nem csu­pán a nyelv cél­irá­nyos hasz­ná­la­tá­nak sa­já­tos vál­to­za­tá­ról, tud­ni­il­lik meg­aka­dá­sá­ról szól­nak, ha­nem a hét­köz­na­pi kom­mu­ni­ká­ci­ós ös­­sze­füg­gé­sek­ből ki­sza­kí­tott nyel­vi lé­te­zés cso­dá­já­nak vá­rat­lan ta­pasz­ta­la­tá­ról is, sőt ma­guk vál­nak az­zá: nyel­vi lé­te­zé­sük­ben hang­sú­lyos, szép­iro­dal­mi szö­ve­gek­ké. A nyelv­től mint té­má­tól így el­ju­tunk a nyel­vig mint kö­ze­gig; s en­nek nyo­ma­té­kos (a ti­zen­nyolc no­vel­lá­ból ál­ló kö­tet­szer­ke­zet kel­lős kö­ze­pén ol­vas­ha­tó Ki­len­ce­dik fe­je­zet­ben áb­rá­zolt) for­du­ló­pont­ja: a bár­mi­fé­le cél­tól (na­iv köz­lés­vágy­tól, át­gon­dolt me­sé­lés- vagy bölcselkedéskényszertől…) meg­fosz­tott nyelv anyag­sze­rű ide­gen­sé­gé­nek ta­pasz­ta­la­ta. A je­len­té­sé­től tel­jes mér­ték­ben el­ol­dott nyelv pusz­ta anya­gi­sá­gá­nak fel­for­ga­tó ta­pasz­ta­la­ta. A ki­len­ce­dik no­vel­lá­ban a sze­mély­vo­nat uta­sa tény­leg sem­mit nem ért mind­ab­ból, amit a vas­úti al­kal­ma­zott mond ne­ki: a ko­ráb­ban a tö­rök lány­nak ma­gyar sza­va­kat so­ro­ló Es­ti Kor­nél­hoz ez­út­tal a Tö­rök­or­szág­ba tar­tó sze­rel­vény bol­gár ka­la­u­za – bol­gá­rul be­szél.

 

 

(„Nem sza­vak­kal.”)

 

„Mi­vel ér­tem el ezt? Nem sza­vak­kal. Ját­szot­tam, mint a szí­nész – egy ki­tű­nő szí­nész – min­den ízem­mel. Ar­com, ke­zem, fü­lem, még a lá­bam uj­ja is úgy moz­gott, amint kel­lett” – hen­ceg Es­ti Kor­nél a ba­rá­tai előtt, ez­út­tal ép­pen­ség­gel nem pá­rat­lan nyelv­tu­dá­sá­ról, ha­nem az adott nyelv nem-tu­dá­sát lep­le­ző vagy he­lyet­te­sí­tő gesz­tus­nyel­vi ké­pes­sé­gé­ről. Úgy tű­nik, Es­ti tény­leg mes­te­re an­nak, ho­gyan kell az ud­var­ló be­szé­det a meg­fe­le­lő pil­la­nat­ban csók­ba for­dí­ta­ni, vagy mond­juk a vo­nat­be­li cse­ve­gést ki­vál­ta­ni arc- és test­já­ték­kal, eset­leg hall­ga­tás­sal, ne­tán az „igen” és „nem” tí­pu­sú alap­sza­vak ki­zá­ró­la­gos hasz­ná­la­tá­val. A ki­len­ce­dik no­vel­la hő­se ta­lán épp­úgy vé­le­ke­dik a nyelv ter­mé­sze­té­ről, aho­gyan a Bernard Shaw-ra hi­vat­ko­zó Kosz­to­lá­nyi ír­ja A lé­lek be­szé­de cí­mű 1933-as cik­ké­ben:

 

„… az ide­ge­ne­ket csak ak­kor nem ér­tik kül­föld­ön, ami­kor min­den­áron be­szél­ni is akar­nak. Nem­csak sza­vak­kal le­het be­szél­ni, ha­nem moz­gás­sal is. Nem­csak mi be­szé­lünk. A tár­gyak és hely­ze­tek is be­szél­nek. Sőt, több­nyi­re azok be­szél­nek, s mi egy bó­lin­tás­sal vagy fő­rá­zás­sal tu­do­má­sul ves­­szük vagy nem ves­­szük ezt…”

(ki­eme­lé­sek: BS)

 

„Úton pe­dig fő­képp a pénz be­szél” – fű­zi to­vább a gon­do­lat­me­ne­tet Kosz­to­lá­nyi. Vagy mond­juk egy csontgombpár, ame­lyet a bol­gár ka­la­uz mu­tat Es­ti­nek. Min­den­eset­re a „sza­vak”, a „moz­gás”, a „tár­gyak és hely­ze­tek” – egy­aránt be­le­tar­toz­nak a leg­tá­gabb ér­te­lem­ben vett nyel­vi ta­pasz­ta­lat kö­ré­be, amely­nek ala­nya ter­mé­sze­te­sen a nyelv­hasz­ná­ló, job­ban mond­va nyelv­ben lé­te­ző em­ber, még­pe­dig a fent idé­zett írás ös­­sze­füg­gé­sé­ben: „Két­ség­te­len, hogy sok eset­ben szol­gál­ja őt a nyelv, de sok eset­ben ő ma­ga szol­gál­ja a nyel­vet, ezt a ti­tok­za­tos va­ló­sá­got, mely­ben leg­mé­lyebb em­ber vol­ta tá­rul ki.” A nem „gya­kor­la­ti esz­köz­nek”, le­cse­rél­he­tő „gép­nek”, ha­nem tar­tós „cso­dá­nak” te­kin­tett nyelv „ti­tok­za­tos va­ló­sá­gá­ban” meg­nyil­vá­nu­ló „leg­mé­lyebb” em­be­ri igaz­sá­go­kat – a cikk­író nyo­mán – csu­pán­csak „egy bó­lin­tás­sal vagy fő­rá­zás­sal” is nyug­táz­hat­juk, vagy ép­pen ezek leg­ta­ka­ré­ko­sabb és leg­pon­to­sabb nyel­vi meg­fe­le­lő­i­vel.

     Az „igen” és „nem” fe­szült­ség­te­ré­ben a bol­gár ka­la­uz­zal be­szél­ge­tő Es­ti bő­ven ér­zé­ke­li a sza­vak hasz­ná­la­tá­nak, a sza­vak ál­tal meg­cél­zott je­len­tés meg­ra­gad­ha­tó­sá­gá­nak a ne­héz­sé­ge­it – és nem csu­pán tech­ni­kai ér­te­lem­ben. No­ha ele­in­te tény­leg úgy lát­szik, hogy a fő­hős nyel­vi ma­ga­biz­tos­sá­ga aka­dály­ta­la­nul ér­vé­nye­sül eb­ben a rend­ha­gyó eset­ben is; va­gyis­hogy tech­ni­ka­i­lag mint­ha még­is­csak le­küzd­he­tők vol­ná­nak a kom­mu­ni­ká­ci­ós aka­dá­lyok. Leg­alább­is a ba­rá­tai előtt di­csek­vő Es­ti kollokviális for­du­la­tai er­re utal­nak. Az asz­tal­tár­sa­sá­gá­nak „fö­lé­nyes” ele­gan­ci­á­val me­sé­lő Es­ti tör­té­ne­té­nek hő­se: a bol­gár ka­la­uz­zal „fö­lé­nyes” ele­gan­ci­á­val tár­sal­gó Es­ti. Na­gyon úgy tű­nik, hogy a har­ma­dik no­vel­lá­ban ki­fej­tett és áb­rá­zolt ud­va­ri­as­ság­eti­ká­ból ez­út­tal több szin­ten – az el­be­szé­lés­mód és az el­be­szélt tör­té­net sík­ja­in – mű­kö­dő ma­ga­biz­tos­ság-prag­ma­ti­ka lesz. Mint­ha a fel­nőtt Es­ti im­már ki­gyógy­ult vol­na a fi­a­tal Es­ti – úgy­mond – gyer­mek­be­teg­sé­gé­ből, a ta­pin­ta­tos rész­vét­gya­kor­lás igé­nyé­ből. Ám­bár úgy is vél­het­jük, hogy a Har­ma­dik fe­je­zet „iga­zán jók úgy­se le­he­tünk” be­lá­tá­sá­nak csak egyik le­het­sé­ges út­ja vol­na az ud­va­ri­as­ság, a ta­pin­tat; a má­sik le­het­sé­ges dön­tés vi­szont: a Ki­len­ce­dik fe­je­zet­be­li nyel­vi já­ték nem-mo­rá­lis (és nem amo­rá­lis!) prag­ma­tiz­mu­sa. A vá­rat­lan em­be­ri hely­ze­tek nem meg­szo­kott lá­tás­mód­ja és ke­ze­lés­tech­ni­ká­ja erő­sö­dik majd fel a sze­ren­csét­len öz­ve­gyet meg­ve­rő, il­let­ve az élet­men­tő Elingert víz­be lö­kő Es­ti tör­té­ne­te­i­ben.

     A har­ma­dik no­vel­la fris­sen érett­sé­gi­zett di­ák­já­nak a sze­me még „fá­jó esen­gés­sel, té­to­va kan­di­ság­gal ég”, ám az el­be­szé­lő azon­nal hoz­zá­te­szi, hogy ké­sőbb „a csa­ló­dás, a min­den­ben va­ló két­ke­dés kö­dös­sé tet­te e szem ra­gyo­gá­sát”. A „min­den­ben va­ló két­ke­dés” egye­nes kö­vet­kez­mé­nye, hogy a fel­nőtt Es­ti – ha csak te­he­ti, ha csak al­ka­lom adó­dik rá – ön­fe­ledt fö­lén­­nyel lu­bic­kol a nyel­vi és szem­lé­le­ti vi­szony­la­gos­ság kö­ze­gé­ben; ott te­hát, ahol a „gú­nyos ige­ne­lés” vol­ta­kép­pe­ni ér­tel­me nyu­god­tan ös­­sze­fog­lal­ha­tó az aláb­bi sar­kos be­lá­tás­ban: „Az »igen« leg­több­ször »nem« is.” Min­den csak vi­szo­nyí­tás kér­dé­se. Vol­ta­kép­pen Es­tit már nem ma­guk a be­széd­ben je­lölt dol­gok (gon­do­la­tok, ér­zé­sek, em­be­rek, sorsok…) ér­dek­lik, ha­nem a dol­gok kö­zöt­ti vi­szony­la­tok­ban rej­lő já­ték­le­he­tő­sé­gek; a nyel­vi kö­zeg ér­zé­ki mó­don rez­gő há­ló­szer­ke­ze­te; az ér­zé­ki há­ló cso­mó­pont­jai, a sza­vak; és nem is an­­nyi­ra az egy­más­sal köl­csön­vi­szony­ba ál­lí­tott sza­vak je­len­té­se, úgy­mond sze­man­ti­ká­ja, mint in­kább a vi­szony­sza­vak (kö­zöt­tük az „igen” és a „nem”) sem­le­ges szin­tak­ti­ká­ja. A pók ez­út­tal nem zsák­mány­szer­zés cél­já­ból, ha­nem csu­pán idő­töl­tés vé­gett, mint­egy sa­ját ma­ga szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra szö­vi a há­ló­ját; ám a há­ló­ba ra­gadt légy azért még ugyan­úgy szen­ved. Es­ti csu­pán ját­szik a nyelv­vel, a nyelv­ben, de köz­ben azért ala­po­san (jól­le­het aka­rat­la­nul) meg­bánt­ja az ér­zel­mes bol­gár ka­la­uzt. Míg az egyik örül, ad­dig a má­sik sír. Az egyik fel­szí­nes él­ve­ze­té­nek ára a má­sik mély­sé­ge­sen mély­nek tű­nő fáj­dal­ma.

     Mind­ez­zel a csi­pet­nyi eti­kai szép­ség­hi­bá­val együtt a tár­sal­gás még­is­csak „úgy lo­bo­gott (…), mint va­la­mi mág­lya”:

 

„A kalaúz be­szélt-be­szélt. (…) Le­het, hogy a for­gal­mi sza­bály­zat­ról, le­het, hogy csa­lád­já­ról és gyer­me­ke­i­ről, le­het, hogy a ré­pa­te­nyész­tés­ről. Min­den egy­for­mán le­het­sé­ges. (…) Mon­da­ta­i­nak üte­mé­ből min­den­eset­re ki­érez­tem, hogy egy ke­dé­lyes, vi­dám, hosszúlélekzetű és ös­­sze­füg­gő tör­té­ne­tet ad elő, mely szé­les, epi­kai me­der­ben las­san és mél­tó­sá­go­san höm­pö­lyög a ki­fej­let fe­lé. (…) Ez a his­tó­ria két­ség­te­le­nül paj­kos le­he­tett s akad­tak rész­le­tei, me­lyek egye­ne­sen paj­zá­nok vol­tak, ta­lán dé­va­jok és bor­so­sak is…”

(el­sőd­le­ges és má­sod­la­gos ki­eme­lé­sek: BS)

 

Az Es­ti szá­má­ra tel­jes­ség­gel is­me­ret­len nyel­ven ki­bon­ta­ko­zó be­széd te­ma­ti­kus bi­zony­ta­lan­sá­gát („Le­het, hogy…”) fo­ko­za­to­san fel­vált­ja a for­ma ér­zé­ki bi­zo­nyos­sá­ga („ütem”, „meder”…), amely ugyan­ak­kor az ér­zé­ki­ség té­má­ját („paj­kos”, „paj­zán”, „dévaj”…) su­gall­ja – még­pe­dig a fel­té­te­les ige­mó­dot („… lehetett…”) kö­ve­tő, im­már ál­lí­tó for­má­ban („… voltak…”). A bol­gár ka­la­uz ér­zé­ki té­mát sej­te­tő ér­zé­ki nyel­vé­nek pár­hu­za­ma Es­ti Kor­nél ol­da­lán: az „igen” és „nem” sza­vak­kal ki­egé­szí­tett gesz­tus­nyelv, amely­ről már csak úgy tű­nik, mint­ha len­ne bár­mi­fé­le je­len­té­se. Mert ugyan nincs el­zár­va az ér­tel­me (mint a bol­gá­rul nem tu­dó elől a bol­gár be­szé­dé), csak ép­pen nincs meg­ha­tá­ro­zott ér­tel­me sem. Ám a szo­kat­lan be­szél­ge­tés­hely­zet még­is­csak va­la­mi­fé­le ér­te­lem­sze­rű­sé­get köl­csö­nöz Es­ti szűk­sza­vú gesz­tus­nyel­vé­nek. Job­ban mond­va az ér­tel­mi egyet­ér­tés hi­á­nyát be­töl­ti az ér­zel­mi együtt­moz­gás örö­me – igaz, kis­sé egyen­lőt­len fel­té­te­lek kö­ze­pet­te: no­ha ket­te­jük kö­zül a ka­la­uz ér­ti csak a tár­sal­gás nyel­vét, a be­szél­ge­tés irá­nyí­tó­ja még­is­csak Es­ti lesz. És míg a vas­úti al­kal­ma­zott a leg­sze­mé­lye­sebb ér­zé­se­it vi­szi vá­sár­ra, az unat­ko­zó utas csak ját­szik.

     Mind­azo­nál­tal a Ki­len­ce­dik fe­je­zet bol­gá­rul nem tu­dó fő­hő­se mo­hón ka­pasz­ko­dik min­den olyan szal­ma­szál­ba, amely nem pusz­tán nyel­vi, kö­vet­ke­zés­kép­pen nem tel­je­sen ide­gen: le­vél­be, fény­kép­be, hasz­ná­la­ti tárgy­ba. És míg a ka­la­uz ci­rill-be­tűs le­ve­le lát­tán a za­va­rát lep­le­ző Es­ti csak az „igen” szót dün­­nyö­gi, ad­dig a ku­tyát áb­rá­zo­ló fény­ké­pet meg­pil­lant­va már lel­ke­sen csü­csö­rít, majd vi­cso­rít. A nem-ha­son­ló­ság­el­vű (szim­bo­li­kus) jel­rend­szer­ből, az írás­ból – há­la az ég­nek! – ki­ve­zet­ni lát­szik a ha­son­ló­ság­el­vű (ikonikus) jel­rend­szer, a kép. Míg vé­gül a ka­la­uz már nem hol­mi je­let, az­az nem le­ve­let vagy fény­ké­pet, ha­nem va­ló­sá­gos dol­got mu­tat Es­ti­nek: két csont­gom­bot. (Ne fe­led­jük: a he­te­dik no­vel­la Es­ti­je szin­túgy tár­gya­kat mu­to­gat a tö­rök lány­nak, töb­bek kö­zött nyolc töl­tő­tol­lat és két arany­fo­gat.) A gom­bok egy­fe­lől ön­ma­guk­kal azo­no­sak, más­fe­lől va­la­mi egyéb­re is utal­nak, kell, hogy utal­ja­nak. (Míg a ko­ráb­bi fe­je­zet nyolc töl­tő­tol­la és két arany­fo­ga pusz­tán ön­ma­gu­kat je­len­tik.) Az utób­bi je­len­tés­irány per­sze to­vább­ra is ho­mály­ban ma­rad Es­ti ér­tel­me előtt, aki így mi mást is te­het­ne, mint: mo­hón ka­pasz­ko­dik ab­ba, ami­be le­het, a tár­gyak anya­gi va­ló­sá­gá­ba, és já­té­ko­san meg­csör­ge­ti a csont­gom­bo­kat. (Mint­ha csak az ön­fe­ledt tö­rök lán­­nyal ját­sza­na.) Mi­nek kö­vet­kez­té­ben a ka­la­uz elő­ször el­ko­mo­rul, majd sír­va fa­kad. Ami­re a két­ség­beesett Es­ti a leg­ké­zen­fek­vőbb és egyút­tal leg­dur­vább esz­köz­höz fo­lya­mo­dik: „Ke­mé­nyen meg­ra­gad­tam a kalaúz két vál­lát, hogy lel­ket önt­sek be­lé­je s fü­lé­be ezt ki­ál­tot­tam bol­gá­rul há­rom­szor: »Nem, nem, nem«…” Ami­vel va­ló­szí­nű­leg csak még mé­lyebb két­ség­beesés­be ta­szít­ja az im­már nyíl­tan mél­tat­lan­ko­dó bol­gár ka­la­uzt, aki akár ezt is mond­hat­ja (az el­be­szé­lő Es­ti utó­la­gos for­dí­tá­sá­ban): „Ha az előbb azt mond­tad, hogy »igen«, mi­ért mond­tad nyom­ban utá­na, hogy »nem«? (…) Le­gyen vé­ge en­nek a gya­nús já­ték­nak. Vallj színt. Hát »igen«-e vagy »nem«?” A bú­csú pil­la­na­tá­ban azon­ban Es­ti Kor­nél szí­ve még­is­csak meg­esik a bol­gár ka­la­u­zon – ami ket­te­jük kö­zös nyel­vi kész­le­té­ből csak­is egyet­len szó­val je­löl­he­tő: „… bol­gá­rul csak ezt ki­ál­tot­tam fe­lé­je: »Igen«.”

     A ka­la­uz ku­tyás fény­ké­pe lát­tán Es­ti úgy „vi­cso­rít”, mint va­la­mi ál­lat. Vo­nat­út­ja vé­gén vi­szont a ka­la­uz áll őmel­let­te olyan „hű­sé­ge­sen, mint a ku­tya”. Lé­vén az em­be­ri érint­ke­zés ké­nyes pil­la­na­ta­i­ban, kí­nos ha­tár­hely­ze­te­i­ben lát­vá­nyo­san te­ret nyer­het­nek az em­be­ri lép­té­ket már-már meg­ha­la­dó, mond­hat­ni ál­la­ti­as kész­te­té­sek és meg­nyil­vá­nu­lá­sok, mint pél­dá­ul a düh, a fáj­da­lom, a ki­szol­gál­ta­tott­ság, a vak hűség… In­nen néz­vést a Ki­len­ce­dik fe­je­zet vé­gén el­har­so­gott „igen” – „Ez a szó va­rázs­erő­vel ha­tott. A kalaúz meg­eny­hült, föl­de­rült, a ré­gi lett.” – nem ír­ja felül a ko­ráb­bi „nem”-eket. A bol­gár ka­la­uz­zal ma­ga­biz­to­san ját­szó Es­ti és az Es­ti fö­lé­nyé­nek ki­szol­gál­ta­tott bol­gár ka­la­uz kö­zöt­ti sza­ka­dék: át­hi­dal­ha­tat­lan. Hi­á­ba áll hát a ka­la­uz „meg­me­re­ved­ve a bol­dog­ság­tól” – a lát­szó­lag si­ke­res kom­mu­ni­ká­ció emb­lé­má­ja­ként – a no­vel­la utol­só mon­da­tá­ban, ha egy­szer úgy­sem kap­hat Es­ti mel­lett más sze­re­pet, mint a hű­sé­ges ku­tyá­ét. Mint aho­gyan a si­ker­te­len nyel­vi ka­land má­sik sze­rep­lő­je, Es­ti is ku­tyá­ul, az­az ku­tya ros­­szul érez­het­né ma­gát – ha ép­pen nem fö­lé­nyes sze­rep­lő­ként, il­let­ve fö­lé­nyes el­be­szé­lő­ként mu­tat­koz­na, vi­sel­ked­ne előt­tünk. Ám­de hi­á­ba: ő is ugyan­úgy ré­sze­sé­vé lesz a ku­darc­nak; az em­be­rek kö­zöt­ti meg­ér­tés ere­den­dő, bi­zo­nyos nyel­vi hely­ze­tek­ben pe­dig jócs­kán ki­he­gye­zett ku­dar­cá­nak.

 

 

(„… az élet mély, ki­bo­goz­ha­tat­lan zűrzavarától…”)

 

A zo­ko­gó bol­gár ka­la­uz lát­tán Es­ti Kor­nél va­ló­ság­gal „szé­dül­ni kezd az élet mély, ki­bo­goz­ha­tat­lan zűr­za­va­rá­tól” – és ezt a he­ves ér­zé­sét utó­lag, ká­vé­há­zi hall­ga­tó­sá­ga előtt, va­la­mi­fé­le nyelv­kri­ti­kai ös­­sze­füg­gés­be is ágyaz­za: „Egy­ál­ta­lán van-e az egész­nek va­la­mi ér­tel­me, bol­gá­rul, vagy más egyéb nyel­ven? A két­ség­beesés kör­nyé­ke­zett.” A „két­ség­beesés” for­rá­sa: a dol­gok és a sza­vak (vagy más egyéb je­lek) kö­zöt­ti kap­cso­lat „ki­bo­goz­ha­tat­lan” vol­ta. És nem­csak azért, mert a bol­gá­rul nem tu­dó Es­ti ele­ve nem ért­he­ti a ka­la­uz be­szé­dét, ha­nem mert ez a ta­gad­ha­tat­lan tech­ni­kai ne­héz­ség csu­pán ki­he­gye­zett for­má­ja vol­na az iga­zán lé­nye­gi ne­héz­ség­nek: a dol­gok­tól lét­mód­juk­ban kü­lön­bö­ző sza­vak fel­szá­mol­ha­tat­lan ér­te­lem­hi­á­nyá­nak. Der­mesz­tő ér­te­lem­fosz­tott­sá­gá­nak. Hi­szen a sza­vak a lé­tü­ket éppenhogy a dol­gok hi­á­nyá­nak kö­szön­he­tik. An­nak a ta­gad­ha­tat­lan tény­nek, hogy azt je­lö­lik (a nyelv­ben), ami nincs je­len (a nyelv­ben). Ép­pen azért je­lö­lik, mert nincs je­len. A nyelv­ben va­ló­já­ban csak a nyelv van je­len. A szó. A szó anya­gi va­ló­sá­ga – mint az ál­ta­la je­lölt anya­gi vagy szel­le­mi va­ló­ság óha­tat­lan hi­á­nyá­nak pót­lé­ka, ér­zé­ki szimulakruma. Telt szim­bó­lu­ma. Így te­hát az „élet mély, ki­bo­goz­ha­tat­lan zűr­za­var­ára” uta­ló Es­ti-for­du­lat va­ló­já­ban a nyelv szin­túgy „mély, ki­bo­goz­ha­tat­lan zűr­za­va­rát” je­lö­li. Mi­ál­tal éppenhogy az ér­te­lem­vesz­tett­ség át­fo­gó ta­pasz­ta­la­ta lesz a nyel­vi ta­pasz­ta­lat leg­sa­já­tabb, mi­vel meg­tes­te­sült ér­tel­me.

     Az ér­te­lem test­sze­rű el­il­la­ná­sá­nak per­sze meg­van­nak a kü­lön­bö­ző fo­ko­za­tai: az ott­ho­nos anya­nyelv­től az is­mert ide­gen nyel­ven át (Es­ti és a hor­vát ka­la­uz) a tel­jes­ség­gel is­me­ret­len ide­gen nyel­vig (Es­ti és a bol­gár ka­la­uz). A le­he­tő leg­tö­ké­le­te­sebb ér­tés­től a le­he­tő leg­tel­je­sebb ér­tet­len­sé­gig. Az ért­he­tet­len­sé­gig. Az ér­te­lem­nél­kü­li­ség sa­ját ér­tel­mé­ig. Az ér­te­lem­nél­kü­li hang­zás anyag­sze­rű va­ló­sá­gá­ig. In­nen néz­vést nyer új ér­tel­met a Ki­len­ce­dik fe­je­zet leg­ele­jén meg­fo­gal­ma­zott (a vi­szony­la­gos­ság el­len­tét­alak­za­tá­ba ál­lí­tott) gon­do­lat az ide­gen or­szág­ban egy szót sem ér­tő uta­zó „elő­ke­lő ma­gá­nyá­ról”, va­la­mint „füg­get­len­sé­gé­ről és fe­le­lőt­len­sé­gé­ről”. Aki sem­mit nem ért, az tény­leg tel­je­sen „füg­get­len” at­tól a kel­le­met­len ér­zet­től, hogy úgy­sem ért­he­ti meg ma­ra­dék­ta­la­nul a sza­vak ál­tal meg­cél­zott ér­te­lem egé­szét – akár be­szé­li az adott nyel­vet, akár nem, akár az anya­nyelv­ét hasz­nál­ja, akár nem. Hogy a nyelv so­sem le­het a tel­jes kö­rű meg­ér­tés és meg­ér­te­tés esz­kö­ze. Mert gon­dol­junk csak az érett­sé­gi­zett fi­a­tal­em­ber és a sze­ren­csét­len anya ma­gyar nyel­vű be­szél­ge­té­sé­nek ku­dar­cá­ra a har­ma­dik no­vel­lá­ban: a bú­csú per­ce­i­ben min­dent el sze­ret­né­nek mon­da­ni egy­más­nak, de vé­gül sem­mit nem mon­da­nak el egy­más­nak, az­az né­mán áll­nak egy­más előtt. Ugyan­ak­kor az el­be­szé­lő még­is­csak be­szá­mol ket­te­jük kö­zös be­széd­kép­te­len­sé­gé­ről, an­nak je­len­tő­sé­gé­ről, és így va­la­mi­fé­le több­let­je­len­tést tu­laj­do­nít a je­len­tés hi­á­nyá­nak, mint­egy – elbeszéléstechnikai esz­kö­zök­kel – szó­ra bír­ja a né­ma­sá­got. Az iro­da­lom­nak, a szép­iro­dal­mi szö­veg­nek ta­lán ép­pen ez vol­na az egyik leg­fon­to­sabb fel­ada­ta: rá­vi­lá­gí­ta­ni a kül­ső je­len­tés hi­á­nyá­ra épü­lő nyelv sa­ját bel­ső je­len­té­sé­re, pon­to­sab­ban szín­re vin­ni az el­ső­sor­ban ön­ma­gát je­len­tő, az­az ön­nön anya­gi va­ló­sá­gát je­lö­lő nyelv ér­zé­ki ta­pasz­ta­la­tát. Mert lé­nye­gé­ben er­ről van szó: a nyelv ér­zé­ki­sé­gé­ről – mely ér­zé­ki­ség oly­kor per­sze fel­erő­sít­he­ti az áb­rá­zolt té­ma ér­zé­ki­sé­gét is (és for­dít­va). Kosz­to­lá­nyi pél­dá­ul ek­kép­pen vé­le­ke­dik Ha más nyelven… cí­mű 1927-es szös­­sze­ne­té­ben: „Sze­rel­met val­la­ni anya­nyel­ven óhaj­tok, de sza­kí­ta­ni ide­gen nyel­ven.” És va­ló­ban, aho­gyan Es­ti a ma­gyar sza­vak elő­so­ro­lá­sá­val ud­va­rol a tö­rök lány­nak, úgy az is­me­ret­len szláv nyelv „nem” sza­vá­val sza­kít­ja fél­be ke­dé­lyes tár­sal­gá­sát a bol­gár ka­la­uz­zal. De ezek csak já­té­kos pár­hu­za­mok – a nyelv na­gyon is ko­mo­lyan vett já­té­kos­sá­gá­nak elő­te­ré­ben.

     Mint aho­gyan az A! – Aszó cí­mű 1914-es Kosz­to­lá­nyi-írás já­té­kos öt­le­tét is il­lik ko­mo­lyan ven­nünk, mi­sze­rint egy szó­tár át­la­po­zá­sa te­te­me­sebb örö­mö­ket okoz­hat, mint egy re­gény, mond­ván: „… meg­nyi­lat­ko­zott előt­tem [a nyelv] rej­tett, me­ta­fi­zi­kai és ze­nei ér­tel­me.” Me­ta­fi­zi­kai és ze­nei. De mond­hat­nánk úgy is, hogy me­ta­fi­zi­kai és fi­zi­kai. Már­mint hogy a hang­zó nyelv fi­zi­kai va­ló­sá­ga vol­na a nyelv tu­laj­don­kép­pe­ni me­ta­fi­zi­ká­ja; mely ér­zé­ki kö­zeg­ben te­hát szó sze­rint meg­tes­te­sül a köz­lés – adott eset­ben nem ke­vés­bé ér­zé­ki – tár­gya. Aho­gyan a cikk­író Kosz­to­lá­nyi vall­ja Nietz­sche köz­is­mert me­ta­fo­rá­i­val: „Pá­toszt aka­runk, szen­ve­délyt, erőt, nem a sza­vak sta­ti­ká­ját, nem apol­lói nyu­gal­mat, de di­o­nü­szo­szi má­mort.” Te­szem azt a tö­rök jö­ve­vény­sza­vak csók­ba for­du­ló má­mo­rát. Vagy az is­me­ret­len szláv nyelv ta­ga­dó és igen­lő sza­va­it ki­ál­tó utas má­mo­rát. És ta­lán ép­pen a lé­te­zés ér­te­lem­nél­kü­li­sé­gé­nek iszo­nya­tát ki­nyil­vá­ní­tó nyel­vi má­mor le­het­ne a leg­meg­győ­zőbb vá­lasz a bol­gár ka­la­uz­zal be­szél­ge­tő Es­ti ta­nács­ta­lan­sá­gá­ra, az „élet mély, ki­bo­goz­ha­tat­lan zűr­za­va­rá­nak” ér­ze­té­re. Ezen a (kom­mu­ni­ká­ci­ós holt)ponton ér vég­képp össze a ti­zen­nyolc da­rab­ból ál­ló no­vel­la­fü­zér kö­ze­pé­re szer­kesz­tett fe­je­zet, egy­ál­ta­lán a tel­jes Es­ti-kö­tet nyelv­fel­fo­gá­sa, vi­lág­lá­tá­sa és em­ber­is­me­re­te; mely telt nyel­vi-ant­ro­po­ló­gi­ai kép­let egyéb­ként em­lé­ke­ze­te­sen össz­pon­to­sul az 1933-as Ha­lot­ti be­széd „egye­dü­li pél­dá­nyá­nak”, az ő „ki­mond­ha­tat­lan köd­be ve­sző” lé­te­zé­sé­nek „ősi tit­ká­ról” szó­ló köl­tői hír­adás­ban. A vi­lág­ra uta­ló nyelv­be zárt em­ber kö­zöl­he­tet­len tit­ká­ra utal A lé­lek be­szé­de cí­mű írás egyik át­fo­gó meg­lá­tá­sa is: „A nyelv nem le­het »egyszerű«, mert az em­ber nem »egyszerű«, aki be­szé­li. Az em­ber ép­pen azért be­szél, mert nem egy­sze­rű, mert bo­nyo­lult, és min­dig fö­löt­tébb bo­nyo­lult dol­go­kat akar kö­zöl­ni.”

     Már­pe­dig Es­ti Kor­nél tény­leg „bo­nyo­lult” em­ber (il­let­ve kö­tet­hős), olyan va­la­ki, aki szin­te „min­dig fö­löt­tébb bo­nyo­lult dol­go­kat akar kö­zöl­ni” al­kal­mi hall­ga­tó­sá­gá­val, és per­sze az Es­ti-no­vel­lák ol­va­só­i­val.

 

-----

      Egy ké­szü­lő Es­ti Kor­nél-elem­zés­kö­tet egyik fe­je­ze­té­nek rész­le­te. A Kosz­to­lá­nyi-no­vel­lák kö­tet­be­li cí­mei:

      He­te­dik fe­je­zet, mely­ben Kücsük tű­nik föl, a tö­rök lány, aki egy mé­zes cuk­rász­sü­te­mény­hez ha­son­lít

      Ki­len­ce­dik fe­je­zet, mely­ben a bol­gár kalaúzzal cse­veg bol­gá­rul s a bá­be­li nyelv­za­var édes ré­mü­le­tét él­ve­zi


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs