Az Eu­ró­pa Kul­tu­rá­lis Fő­vá­ro­sa prog­ram moz­gal­mas pé­csi idő­sza­ka óta el­telt évek egyik leg­fon­to­sabb kép­ző­mű­vé­sze­ti ki­ál­lí­tá­sá­nak adott ott­hont a Zsolnay Ne­gyed m21 Ga­lé­ri­á­ja az év ele­jén. A MŰ­HELY cí­mű ki­ál­lí­tás – ku­rá­to­ra Mogán Or­so­lya volt – azok­ból a mű­vek­ből vá­lo­ga­tott, ame­lyek a PTE Mű­vé­sze­ti Ka­rá­nak Dok­to­ri Is­ko­lá­já­ban, il­let­ve előd­jé­ben, a Kép­ző­mű­vé­sze­ti Mes­ter­is­ko­la ke­re­té­ben jöt­tek lét­re. En­nek előt­te, még 2012 vé­gén nap­vi­lá­got lá­tott egy, a ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gu­sá­nak funk­ci­ó­ját is be­töl­tő, ugyan­ak­kor a múl­tat is fel­tá­ró kö­tet: ezt is Mogán Or­so­lya szer­kesz­tet­te, s az ő írá­sa mu­tat­ja be a kép­zés hu­szon­két éves tör­té­ne­tét nem csu­pán a kez­de­tek­től, de az előidőktől nap­ja­in­kig.

      (A kö­tet­ről) Írá­so­mat a kö­tet szem­re­vé­te­le­zé­sé­vel kez­dem, ab­ban a re­mény­ben, hogy az a ki­ál­lí­tás be­fo­ga­dá­sát is elő­se­gí­ti. Az in­téz­mény­tör­té­ne­ti át­te­kin­tés el­ső ré­sze, mely az „Idő­szá­mí­tá­sunk előtt...” cí­met vi­se­li, az al­cím­ben jel­zett hu­szon­két év­nél is ré­gebb­re te­kint vis­­sza. Azt a fo­lya­ma­tot mu­tat­ja be, ahogy a pé­csi ta­nár­kép­ző fő­is­ko­la rajz kép­zé­se a nyolc­va­nas évek ele­jén in­teg­rá­ló­dott a Janus Pan­no­ni­us Tu­do­mány­egye­tem épp át­for­má­ló­dó struk­tú­rá­já­ba – ek­ko­ri­ban lé­te­sült új­ra a negy­ve­nes évek­ben be­zárt böl­csész­kar is –, s a tan­szé­ket ve­ze­tő Rét­fal­vi Sán­dor Bencsik Ist­ván­nal és Keserü Ilo­ná­val, il­let­ve Schrammel Im­ré­vel együtt ki­dol­goz­ta az egye­te­mi szin­tű kép­zés prog­ram­ját. Az 1989/90-es tan­év­re el­nyert mi­nő­sí­tés je­gyé­ben az e szak­ra je­lent­ke­zők­nek öt­éves prog­ra­mot kel­lett tel­je­sí­te­ni­ük, ám már rög­tön az el­ső év­fo­lyam mű­vész as­pi­rá­ci­ó­jú nö­ven­dé­kei kap­csán fel­ve­tő­dött a poszt­gra­du­á­lis stú­di­u­mok szük­sé­ges­sé­gé­nek gon­do­la­ta. Eb­ből szü­le­tett meg a pé­csi Kép­ző­mű­vé­sze­ti Mes­ter­is­ko­la in­téz­mé­nye, mely fél év­ti­ze­des mű­kö­dé­sén messze túl­mu­ta­tó je­len­tő­ség­gel bír.

      E je­len­tő­ség fel­mé­ré­se­kor nem pusz­tán ar­ra a mun­ká­ra kell gon­dol­nunk, ame­lyet nö­ven­dé­kek és mes­te­rek a min­den­nap­ok so­rán el­vé­gez­tek, s az en­nek ré­vén ke­let­ke­ző mű­vek­re. Nem is csak ar­ra, hogy ez az is­ko­la va­ló­di mű­hel­­lyé vált, amely sza­bad gon­dol­ko­dá­sá­val és a szak­mai mun­ka iránt el­kö­te­le­zett ha­bi­tu­sá­val a kor­társ ma­gyar kép­ző­mű­vé­szet au­to­nóm je­len­sé­ge lett. A ma­gyar tár­sa­da­lom­tör­té­net meg­is­mé­tel­he­tet­len idő­sza­ká­ban, a rend­szer­vál­tás kép­lé­keny kö­ze­gé­ben, a ti­lal­mak aló­li fel­sza­ba­du­lás ter­mé­keny pil­la­na­tá­ban szü­let­he­tett meg a pé­csi mes­ter­is­ko­la, s e tény kons­ta­tá­lá­sa sem­mit sem von le az ala­pí­tók ér­de­me­i­ből. Csu­pán még in­kább ki­éle­zi az ön­kén­te­le­nül adó­dó kér­dést: va­jon ma mi­lyen esé­lyei len­né­nek e – ro­man­ti­ku­san fo­gal­maz­va: ex nihilo – szin­te a sem­mi­ből te­rem­tett is­ko­lá­nak? Nem vé­let­le­nül hang­sú­lyoz­za a szer­ző azt a tényt, hogy „a Mes­ter­is­ko­la lét­re­jöt­tét nem az ad­mi­niszt­rá­ció kez­de­mé­nyez­te, ha­nem ma­guk a ta­ná­rok”, vagy hogy ak­ko­ri­ban „olyan idő­szak lát­szott ki­bon­ta­koz­ni, amely több le­he­tő­sé­get en­ge­dett a szu­ve­rén el­kép­ze­lé­sek­nek”. Mogán Or­so­lya írá­sa is rá­mu­tat ar­ra, hogy a mes­ter­is­ko­la szel­le­mé­re – mely az oda­adó mun­kát vár­ta el, de tar­tal­mi meg­kö­té­se­ket nem ál­lí­tott a nö­ven­dé­kek elé – egé­szen biz­to­san ha­tás­sal volt a szim­pó­zi­u­mok ha­gyo­má­nya. Ez a sa­já­tos mű­vé­szet­szo­ci­o­ló­gi­ai kép­ződ­mény – mely va­la­me­lyest át­já­rást biz­to­sí­tott a mű­vé­szek­nek a vas­füg­göny­ön – a „sza­bad­ság kis kö­re­it” tud­ta meg­te­rem­te­ni az államszocialista mű­vé­sze­ti in­téz­mény­rend­sze­ren be­lül, mely­nek ke­mé­nyen el­len­őr­zött, az 56-os for­ra­da­lom le­ve­ré­se utá­ni vi­lá­gát oly ele­ven mó­don idéz­te meg Spiró György Ta­va­szi Tár­la­ta. Akár­ho­gyan vé­le­ked­jünk is a Ká­dár-ko­ri, il­let­ve a ki­lenc­ve­nes évek ele­ji, va­la­mint a mai ok­ta­tá­si, mű­vé­szet­po­li­ti­kai fo­lya­ma­tok kü­lönb­sé­ge­i­ről és ha­son­ló­sá­ga­i­ról: örül­ni kell an­nak, hogy az egye­tem ke­be­lé­ben to­vább él a mes­ter­is­ko­la ha­gyo­má­nya, no­ha nyil­ván szi­go­rúbb-for­ma­li­zál­tabb ke­re­tek kö­zött. S re­mél­he­tő­leg így ha­jó­zik a vég­te­len­be újabb és újabb ma­gyar mű­vész­ge­ne­rá­ci­ók tag­ja­it ki­ne­vel­ve, anél­kül, hogy Szkülla vagy Kharübdisz ál­do­za­tá­vá vál­nék: a köz­vet­len tár­sa­dal­mi hasz­nos­ság mer­kan­til kö­ve­te­lé­sé­nek egy­fe­lől, il­let­ve a szűk­lá­tó­kö­rű­en ér­tett nem­ze­ti mű­vé­szet uká­zá­nak más­fe­lől.

Mogán Orsolya, valamint a háttérben (balról jobbra) Colin Foster, a doktori iskola vezetője, Aknai Tamás és Gamus Árpád, az m21 Galéria vezetője      

Már az in­téz­mény­tör­té­ne­tet be­mu­ta­tó írás szö­ve­gét is szá­mos fo­tó gaz­da­gít­ja, me­lyek a mű­hely­mun­ká­tól a ban­ket­tig, a vernisszázsoktól a ta­nul­má­nyi ki­rán­du­lá­son át a dok­to­ri vé­dé­se­kig be­pil­lan­tást nyúj­ta­nak a kí­vül­ál­ló szá­má­ra a kép­zés kü­lön­bö­ző kor­sza­ka­i­nak ese­mé­nye­i­be, a min­den­nap­ok és az ün­ne­pi pil­la­na­tok han­gu­la­tá­ba. Hol nya­kig fes­té­kes ru­hák­ban, hol te­tő­től tal­pig po­ro­san lát­juk a hall­ga­tó­kat a „the artist is working” klas­­szi­kus po­zí­ci­ó­já­ban, más­kor el­mé­le­ti kur­zu­son fi­gyel­nek vagy ton­nás kö­vet moz­gat­nak da­ru se­gít­sé­gé­vel. Ko­moly mes­te­rek cso­port­ké­pen és rö­vid­nad­rá­gos, fo­ci­csu­kás srá­cok, aki­ket meg­lá­to­gat Jacques Derrida, a „vi­lág­sztár” fi­lo­zó­fus. A te­vé­keny­ség meg­ha­tá­ro­zó hely­szí­ne­i­ről is ké­pet kap az ol­va­só: a nagyharsányi kő­bá­nya­be­li szo­bor­park­tól és a sik­ló­si ke­rá­mia al­ko­tó­te­lep­től Ist­ván-ak­nán át a mai Zsolnay Ne­gye­dig ter­jed a ská­la. Ami­nek kap­csán le­he­tet­len meg­ke­rül­ni a kér­dést: a Zsolnay Ne­gyed ins­pi­rá­ló épü­let­együt­tes­ének és az ál­ta­la nyi­tott eu­ró­pai szín­vo­na­lú tér­be­li le­he­tő­sé­gek el­nye­ré­sé­ért va­jon tör­vény­sze­rű­en kel­lett-e el­vesz­nie a mű­vé­szet szá­má­ra a le­gen­dás vil­lá­nyi-sik­ló­si al­ko­tó­te­le­pek­nek. És no­ha köz­vet­len ok­sá­gi ös­­sze­füg­gés ezek kö­zött nem áll fenn, egy tá­gabb ho­ri­zon­ton azon­ban a kér­dés nyug­ta­la­ní­tó­an ele­ven ma­rad. (Ám ha va­la­ki a „Hass, al­koss, gya­ra­píts” re­form­ko­ri he­vü­le­té­ben a „Ré­gi kor ár­nya fe­lé vis­­sza­me­reng­ni mit ér?” kér­dé­sét sze­gez­né mind­ez­zel szem­be, nos, ak­kor csak a ha­gyo­mány és em­lé­ke­zet kon­zer­va­tív ve­zér­fo­gal­ma­i­val tud­nánk vé­de­kez­ni.)

      A kö­tet na­gyob­bik ré­szét azon­ban nem do­ku­men­tum-, ha­nem mű­tárgy­fo­tók ké­pe­zik. Az eze­ket tar­tal­ma­zó Mű­tárgy­ka­ta­ló­gus fe­je­zet há­rom kü­lön­bö­ző rész­re osz­lik: az el­ső az egy­ko­ri Mes­ter­is­ko­la hall­ga­tó­i­nak mun­ká­i­ból, a má­so­dik már a dok­to­ri kép­zés­ben részt­ve­vők al­ko­tá­sa­i­ból, míg a har­ma­dik a Színerő-Léptékváltás fes­té­sze­ti kur­zus anya­gá­ból ad vá­lo­ga­tást. Nyil­ván­va­ló, hogy a gyűj­te­mény nem szisz­te­ma­ti­kus gyűj­tő­mun­ka ered­mé­nye, ha­nem sok­kal in­kább az „élet”, a kö­rül­mé­nyek eset­le­ges­sé­ge ala­kí­tot­ta, mint bár­mi más. A min­den­ko­ri hall­ga­tók a kép­zés­ben va­ló rész­vé­tel­ért ad­ták az in­téz­mény­nek egy-egy mun­ká­ju­kat, a sza­bály sze­rint a mes­ter­mun­kát. Ez a sok­fé­le­ség azon­ban még­is in­kább üdí­tő, mint­sem a ká­osz ér­zé­sét kel­tő, ami­ben per­sze sze­re­pet ját­szik a kö­tet szer­kesz­tett­sé­ge, il­let­ve a ki­ál­lí­tás anya­gá­nak gon­dos el­ren­de­zé­se, mely­ben a pár­hu­za­mos­sá­gok és el­len­pon­to­zá­sok rit­mu­sa te­remt ren­det.

Egle Anita: Cím nélkül (2006)

Kuti László: Battisterio (1993)

      A mes­ter­mun­kák egy­sé­ges kon­cep­ci­ót nem kö­ve­tő gyűj­te­mé­nyé­vel szem­ben a Színerő-Léptékváltás kur­zus a ne­vé­ben hor­doz­za tö­rek­vé­sét a ha­gyo­má­nyos táb­la­kép – mely­nek ér­vé­nyes­sé­gét, autenticitását oly sok ki­fo­gás ér­te már a hu­sza­dik szá­zad fo­lya­mán is – le­he­tő­sé­ge­i­nek meg­ha­la­dá­sá­ra. Nyil­ván­va­ló, hogy a kur­zust út­já­ra in­dí­tó mes­ter, Keserü Ilo­na sa­ját, hos­­szú évek óta zaj­ló szín­ta­ni kí­sér­le­te­zé­se­i­nek ta­pasz­ta­la­tá­ból in­dult ki, ami­kor egy­részt a fes­tés szín­hasz­ná­la­tá­nak di­na­mi­zá­lá­sát, más­részt a fe­lü­let mé­re­té­nek fel­nö­ve­lé­sét cé­loz­ta meg. (A mun­kák ja­va ré­sze két­szer két mé­te­res vagy azt meg­ha­la­dó mé­re­tű.) Szá­mos bá­tor, nagy­sza­bá­sú és a be­fo­ga­dó­ra erős ha­tást gya­kor­ló mű jött ez­ál­tal lét­re. Ál­ta­lá­nos­ság­ban meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy nin­cse­nek köz­vet­len kap­cso­lat­ban a mű­vé­szet­tör­té­net monumentalista tö­rek­vé­se­i­vel, sem pél­dá­ul a fen­sé­ges esz­té­ti­kai ka­te­gó­ri­á­já­val.

      Köz­hely, hogy az ef­fé­le vá­lo­ga­tás min­dig há­lát­lan fel­adat, alig­ha le­het­sé­ges az ös­­szes fel­me­rü­lő szem­pont­nak ele­get ten­ni. A vá­lo­ga­tó ne­héz­sé­ge­i­be, a kon­cep­ci­o­ná­lis meg­fon­to­lá­so­kat be­ha­tá­ro­ló kény­sze­rű­sé­gek­be nem lát­ha­tunk be­le, né­hány kér­dés azon­ban fel­ve­tő­dik, ame­lyek­re a ki­ad­vány­ban nem ta­lál­tunk ma­gya­rá­za­tot. A kö­tet­be bekerülők ja­va ré­sze egy-két mű­vel, míg né­há­nyan – Radák Esz­ter, Losonczy Ist­ván, Nyi­las Már­ta, Ernszt And­rás, Somody Pé­ter, He­gyi Csa­ba, Var­ga Tün­de, Var­ga Ga­bi – há­rom-nég­­gyel is rep­re­zen­tál­va van­nak, ám olyan is akad, aki a ka­ta­ló­gus­ban nem sze­re­pel sem­mi­fé­le mun­ká­val. Saj­ná­la­tos, ha a gyűj­te­mény­ből hi­ány­zó mes­ter­mun­ká­ink mi­att – csak a „hő­si idők­ből” so­rol­va né­hány ne­vet : Nyá­ri Zsolt, Kotormán Lász­ló, Kotormán Nor­bert, Moh­ácsi And­rás – ma­rad­tak ki az al­ko­tók. És bár Mogán Or­so­lya írá­sa em­lí­tést tesz ar­ról, hogy az 1997-ben, a né­met­or­szá­gi Lahrban meg­ren­de­zett mesteriskolás-DLA-s ki­ál­lí­tás anya­gá­nak je­len­tős ré­szét hely­ben meg­vet­ték, az nem ke­rült vis­­sza az is­ko­la gyűj­te­mé­nyé­be, ám az el­kelt mun­kák fo­tó­rep­ro­duk­ci­ó­i­nak vagy más al­ko­tá­sa­ik­nak köz­lé­se né­hány hi­ány­zót meg­idéz­he­tett vol­na. A fi­a­ta­lon el­hunyt Kaposi Ta­más­nak (1966–1991) fel­té­te­lez­he­tő­en nem ada­tott idő a mes­ter­mun­ka el­ké­szí­té­sé­re, itt ta­lán he­lyet­te­sí­te­ni le­he­tett vol­na azt egy má­sik mű­vé­vel. Enyin­gi Ta­más (1964–2011) két assemblage mun­ká­ja ugyan be­ke­rült mind a ki­ál­lí­tás, mind a kö­tet anya­gá­ba, ám az ő és Kaposi ese­té­ben is je­lez­ni kel­lett vol­na ha­lá­luk té­nyét, ide­jét, ahogy Tolvaly Er­nő mes­ter ese­tén tör­tént. Azért is em­lí­tem eze­ket, mert a kö­tet egyéb­ként a meg­írt in­téz­mény­tör­té­ne­ti ta­nul­mány szín­vo­na­la, informativitása, il­let­ve a szö­veg és a kép­anyag szer­kesz­tett­sé­ge szem­pont­já­ból egy­aránt pél­da­mu­ta­tó­an gon­dos, igé­nyes mun­ka.

Szigeti Gábor Csongor videója Fractal wind (2012) című kinetikus szobráról

      A kö­tet Füg­ge­lék cí­mű egy­sé­gé­be ke­rült a Dok­to­ri Is­ko­la té­ma­ve­ze­tő­i­nek kis­mé­re­tű port­rék­kal il­luszt­rált és egy-két so­ros is­mer­te­tők­kel el­lá­tott lis­tá­ja, mely az idő­köz­ben Vidovszky Lász­ló ve­ze­té­sé­vel lé­te­sült ze­ne­mű­vé­sze­ti ág ta­ná­ra­it is ma­gá­ban fog­lal­ja. Ezt kö­ve­ti a tel­jes hall­ga­tói név­sor az 1991-es kez­de­tek­től má­ig, majd a dok­to­ri fo­ko­zat­szer­zé­sek, il­let­ve a habilitációk tu­do­mány­ágak sze­rin­ti enu­me­rá­ci­ó­ja. A könyv utol­só előt­ti re­gisz­te­re a ha­zai és nem­zet­kö­zi ki­ál­lí­tá­sok­ról tá­jé­koz­tat­ja az ol­va­sót. A Mű­hely Workshop utol­só té­te­le, a Bib­li­og­rá­fia rö­vid, vá­lo­ga­tott anya­got kö­zöl az is­ko­la te­vé­keny­sé­gé­nek re­cep­ci­ó­já­ból. Az utóbb elő­so­rol­tak azt a célt szol­gál­ják, hogy a ki­ad­vány a do­ku­men­tá­ci­ós funk­ci­ó­já­nak ered­mé­nye­sen meg­fe­lel­jen, s a ma­gam ré­szé­ről úgy vé­lem, még be­fo­gad­ha­tó men­­nyi­sé­gű in­for­má­ci­ót kap a nem szak­ma­be­li ér­dek­lő­dő, ugyan­ak­kor a ké­sőb­bi ku­ta­tás is biz­tos tám­pon­to­kat, ada­to­kat nyer ál­ta­la.

      (A ki­ál­lí­tás­ról) A MŰ­HELY cí­mű ki­ál­lí­tás ab­ból a mint­egy öt­száz da­rab­ból ál­ló mű­tárgy gyűj­te­mény­ből adott íze­lí­tőt, amely a mes­ter­is­ko­lás és dok­to­ri is­ko­lás hall­ga­tók anya­ga­i­ból ke­let­ke­zett az évek so­rán. Ez­út­tal jog­gal hasz­nál­hat­nánk az el­hasz­nált to­poszt, hogy ugyan­is a kö­zön­ség­nek be­mu­ta­tott anyag a jég­hegy csú­csa, hi­szen a ki­ál­lí­tott mint­egy fél­száz mű nagy­já­ból úgy arány­lik a gyűj­te­mény tel­jes­sé­gé­hez, ahogy a lát­ha­tó és a víz­fel­szín alatt csak sejt­he­tő rész a ter­mé­sze­ti kép­ben.

      A lá­tot­ta­kon az erős mes­ter­egyé­ni­sé­gek ki­su­gár­zá­sa ér­zé­kel­he­tő, oly­kor egy-egy konk­rét mű­vön is, hol köz­vet­le­nebb, hol transz­for­mált mó­don – és eb­ben sem­mi meg­le­pő és ki­vet­ni­va­ló nincs. Kü­lö­nö­sen két nagy for­má­tu­mú mű­vész és ta­nár, Keserü Ilo­na és Bencsik Ist­ván nö­ven­dé­ke­i­nek gon­dol­ko­dás­mód­ja azo­no­sít­ha­tó. Ugyan­ak­kor – na­gyon he­lye­sen – nem ra­gad­ha­tó meg sem­mi­fé­le olyan mű­vé­sze­ti ide­o­ló­gia, mely­nek je­gyét a mun­kák kö­te­le­ző­en ma­gu­kon vi­sel­nék, s nem mu­tat­ko­zik trend sem ab­ban az ér­te­lem­ben, ahogy azt a mű­vé­sze­ti pi­ac elő­ír­ná. Ami­kor te­hát a gyűj­te­mény ke­let­ke­zé­sé­nek eset­le­ges­sé­gé­ről, az anyag sok­fé­le­sé­gé­ről, he­te­ro­ge­ni­tá­sá­ról be­szé­lünk, ak­kor az előbb em­lí­tett po­zi­tív ér­ték­vo­nat­ko­zá­so­kat is ért­jük ezen. A tel­jes al­ko­tói sza­bad­sá­got, mely – ha a mű­vé­szet tör­té­ne­té­re ve­tünk egy át­fo­gó pil­lan­tást – nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő. Hol val­lá­si-te­o­ló­gi­ai ti­lal­mak, hol a me­cé­ná­sok, meg­ren­de­lők, a pi­ac gaz­da­sá­gi be­fo­lyá­sa, a hu­sza­dik szá­zad­ban pe­dig sok­szor az ál­lam po­li­ti­kai-ide­o­ló­gi­ai kö­ve­te­lé­sei gá­tol­ták a mű­vé­szet im­ma­nens, bel­ső tör­vé­nye­i­ből fa­ka­dó ala­ku­lás­tör­té­ne­tét. (Ez per­sze nagy­já­ból hiposztazált fo­lya­mat, hisz tisz­tán bel­ső tör­vé­nyei alap­ján so­ha nem, csu­pán a min­den­ko­ri tár­sa­dal­mi kö­zeg­be ágya­zot­tan tu­dott ki­bon­ta­koz­ni.) Olyan sza­bad­sá­got áraszt ez a ki­ál­lí­tás, s raj­ta ke­resz­tül ez az is­ko­la, mely drá­ga kincs. Csak lát­szat­ra ma­gá­tól ér­te­tő­dő – mint­egy ter­mé­sze­ti adott­ság­ként – an­nak, aki ma­nap­ság itt for­má­ló­dik. Nem „ta­lált tárgy” ez, de ki­küz­dött sza­bad­ság, s er­ről az ala­pí­tók bi­zo­nyá­ra tud­ná­nak me­sél­ni. És tö­ré­keny, ve­szen­dő: akár a pénz, akár az ál­la­mi ide­o­ló­gia ha­tal­má­val szem­ben vé­den­dő ér­ték.

      A ki­ál­lí­tás­ról ki­ala­kult ál­ta­lá­nos be­nyo­más­ként ös­­sze­gez­het­jük a kí­sér­let sza­bad­sá­gá­nak él­mé­nyét, mely anyag­hasz­ná­la­ti, szer­ke­ze­ti vagy for­ma­ala­kí­tá­si szem­pont­ból is meg­ra­gad­ha­tó, s ma­gá­val az op­ti­kai vagy taktilis ér­zé­ke­lés, ész­le­lés ku­ta­tá­sá­val is ös­­sze­függ. Olyas­fé­le el­kö­te­le­zett meg­is­me­rés­vá­gyat ta­pasz­ta­lunk a mun­kák ja­va ré­szén, amely­nek a mű­vé­szet tör­té­ne­té­ben min­den bi­zon­­nyal leg­is­mer­tebb pél­dá­ja Le­o­nar­do mun­kás­sá­ga. És bár Ernst H. Gombrich kü­lönb­sé­get tesz a víz és a le­ve­gő moz­gás­for­má­i­ra irá­nyu­ló Le­o­nar­do-ta­nul­má­nyok kap­csán a „mű­vé­szi” és a „tu­do­má­nyos” ih­le­té­sű raj­zok kö­zött, ugyan­ak­kor ezek át­me­ne­te­i­ről, il­let­ve egy­mást fel­té­te­le­ző szo­ros kap­cso­la­tuk­ról is ír. A MŰ­HELY cí­mű ki­ál­lí­tás anya­gát vé­gig­szem­lél­ve nem le­het két­sé­günk afe­lől, hogy a kí­sér­let, a ta­nul­má­nyo­zás, a ku­ta­tás fo­gal­mai nem mo­do­ros­ság­ként ér­ten­dők a kép­zés vagy a mes­te­rek szó­hasz­ná­la­tá­ban, ha­nem va­ló­di je­len­tés­sel bír­nak.

Az előtérben Menasági Péter Nagy tengely (2003) című szobra

      El­ső pil­lan­tás­ra az anyag és a fe­lü­let szép­sé­gé­re ha­gyat­ko­zik Ko­csis Zsu­zsa Égi je­len­sé­gek I-II. (2011) cí­mű szoborpárja, ame­lyek egy­más for­mai in­ver­ze­i­ként tar­toz­nak ös­­sze. A meg­té­vesz­té­sig azo­nos fé­mes fe­lü­let­nek mu­tat­ják ma­gu­kat, mi­köz­ben az egyik alu­mí­ni­um­ból, a má­sik fes­tett gipsz­ből ké­szült. A nem min­den alu­mí­ni­um, ami fény­lik ta­nul­sá­gá­val to­vább ha­lad­va ér­de­mes Bo­ros Mik­lós Já­nos Mimetikus öt­vö­ze­tét (2011) ta­nul­má­nyoz­ni. A vas, rozs­da­men­tes acél és nik­ke­le­zett réz hasz­ná­la­tá­val lét­re­ho­zott, tég­la­test for­má­jú al­ko­tás a meg­mun­ká­lás perfekcionizmusával, a fe­lü­le­te­ken meg­csil­la­nó fén­­nyel hat ér­zé­ke­ink­re. S ha jól ért­jük a cím­adást, a Terminátor fu­tu­risz­ti­kus vi­lá­gá­nak cso­dá­la­to­san át­ala­ku­ló fém­öt­vö­ze­té­re utal. Hegedüs Éva át­lyug­ga­tott, az egy köb­mé­tert kö­ze­lí­tő tér­fo­ga­tú üveg­koc­ká­ja anya­ga vi­sel­ke­dé­sé­nek ha­tá­ra­it ku­tat­ja, ami­kor az üveg tö­ré­keny­sé­gét fe­lül­ír­ja a szi­lárd­sá­got su­gár­zó meg­for­má­lás­sal, hogy a lyu­ka­kon át­áram­ló fény zöl­de­sen iri­zá­ló já­té­ka új­ból a lé­gi­es­ség fe­lé te­rel­je be­nyo­má­sa­in­kat (Lux, 2006). Ba­lázs Pé­ter 1993-ból va­ló Fér­fi tor­zó­ja a sa­mott anya­gát lé­gi­e­sí­ti az­ál­tal, hogy a test­for­mát ré­te­gek­ből al­kot­ja meg, így nem a telt agya­got lát­juk, ha­nem a ré­te­gek kö­zöt­ti ré­sek, hi­á­tu­sok is for­ma­al­ko­tó ele­mek­ké vál­nak. Az al­ko­tó el­já­rá­sa kü­lö­nös ana­tó­mi­át fed fel, ami egy­szer­re sej­te­ti az em­be­ri test szer­ke­ze­tét és ugyan­ak­kor az anya­gét, a sa­mot­tét.

Kocsis Zsuzsa: Égi jelenségek I-II. (2011)

      A ki­ál­lí­tás hang­sú­lyos pont­ján he­lyez­ke­dett el a be­já­rat­tal szem­köz­ti fa­lat ural­va Ernszt And­rás Na­gyí­tás (2007) cí­mű nagy­mé­re­tű ké­pe, mely nem Antonioni film­jé­hez kap­cso­ló­dik, ha­nem sa­ját, ka­rak­te­res élet­mű­vé­nek rend­jé­be il­lesz­ke­dik. A kék és zöld hul­lám­zó erő­vo­na­lak bár abszt­rakt­sá­guk­ban köz­vet­le­nül nem utá­noz­nak ter­mé­sze­ti for­mát, még­is va­la­mi­képp a ter­mé­sze­tet idé­zik – amit erő­sít a kép szín­vi­lá­gá­nak friss és üde ér­zé­ki­sé­ge. Nem mér­ta­ni szim­met­ri­át, de rend és ká­osz di­na­mi­kus egyen­sú­lyát su­gá­roz­za a lát­vány. Csor­ba Győ­zőt idéz­ve: „rit­mus, rend, ze­ne” árad a kép­ről.

      He­gyi Csa­ba Me­sés han­gu­lat­ban (2010) cí­mű ké­pe Michael Kohlhaas tör­té­ne­té­re ját­szik rá: a gyer­me­ki-na­iv vagy „neoprimitív”, a pers­pek­tí­vát mel­lő­ző áb­rá­zo­lás egy ha­tal­mas, egy­szer­re fej­ként és ház­ként is azo­no­sít­ha­tó mo­tí­vu­mot ál­lít a kö­zép­pont­ba, mely­nek „szá­ja” egy szi­lán­kos­ra tört ab­lak. A cím­adás iro­ni­kus: a kép min­dent in­kább, mint „me­sés” han­gu­la­tot áraszt. („Me­se­be­lit” is leg­fel­jebb a leg­sza­disz­ti­ku­sabb, még nem cen­zú­rá­zott Grimm-me­sék ér­tel­mé­ben.) A kép fel­ső ré­szé­ben a „Michael Kolhaas in einem gege-benen Moment” fel­irat ol­vas­ha­tó. Ha hi­szünk a fel­irat­nak, ak­kor az „adott pil­la­nat” a ha­lá­los ré­mü­le­té. Ám az em­ber-ház szörny fe­jén mint­ha cik­cak­kos szé­lű csuk­lyát lát­nánk, ami­ről vi­szont a tör­té­net vé­gén sze­re­pet ka­pó hó­hér alak­já­ra as­­szo­ci­ál­ha­tunk. Akár­ho­gyan is: hi­deg­le­lős me­se ez. A kép kü­lön­bö­ző szí­nei egy­ne­mű­ek, át­me­net nél­kü­li­ek, éles ha­tár­vo­nal vá­laszt­ja el őket egy­más­tól a hard edge-re em­lé­kez­te­tő­en. Az al­só sáv­ban sor­min­ta­sze­rű­en – a fen­ti­ek­től el­té­rő tech­ni­ká­val, szén­nel raj­zol­va – a tör­té­net kü­lön­bö­ző fi­gu­rái lát­ha­tó­ak, köz­tük a Kohlhaas szá­má­ra sors­dön­tő ló mo­tí­vu­ma.

Orosz Klára: Optimális egyensúly (2003)

      Palatinus Dó­ra Tér egy sze­mély­re (2003) cí­mű fe­ke­te, csi­szolt grá­nit­la­pok­ból ál­ló mű­ve a ré­gi egy­sze­mé­lyes ka­to­nai őr­bó­dé­kat jut­tat­ta eszem­be el­ső pil­lan­tás­ra, ami, nem ta­ga­dom, sa­já­tos tör­té­nel­mi – pav­lo­vi fel­té­te­les – ref­lex, s egé­szen biz­to­san nem ál­ta­lá­nos em­be­ri re­ak­ció. Ki­dön­tött „aj­ta­ja” előt­te fek­szik, ami per­sze le­het le­vett ko­por­só­fe­dél is, s ak­kor az egy­sze­mé­lyes te­rünk egy ál­lí­tott ko­por­só, avagy anya­gá­hoz mél­tó­an szól­va: szar­ko­fág. He­lyez­ked­jünk el ben­ne, pró­bál­gat­va maj­da­ni tar­tós he­lyün­ket, mi­ként a tanatológia mes­te­re, Polcz Alaine tet­te éle­te vé­ge fe­lé? A kü­lön­bö­ző spe­ku­la­tív in­terp­re­tá­ci­ós kép­ze­tek­ről rög­tön más sík­ra te­re­lőd­nek gon­do­la­ta­ink, ha va­ló­ban be­lé­pünk eb­be a tér­be. A plasz­ti­ka ek­kor a ma­ga fé­lig zárt for­má­já­val biz­ton­sá­got adó kuc­kó­ként kö­rül­ölel ben­nün­ket, még a zaj mér­té­két is kor­lá­toz­za. Az­tán raj­tunk áll, hogy az ol­dal­fa­lak ál­tal kép­zett ki­vá­gás­ban ki­fe­lé, a ki­ál­lí­tás szem­ben lát­ha­tó ré­szé­re vagy a kül­vi­lág­tól el­ha­tá­ro­lód­va a bel­ső ész­le­le­tek­re kon­cent­rá­lunk. Palatinus Dó­ra egy­sze­mé­lyes te­re be­lé­pés­re in­vi­tál ben­nün­ket, és ar­ra, hogy be­lak­juk ezt a te­ret, túl­lép­ve az őr­bó­dé vagy szar­ko­fág be­lül­ről kül­sőd­le­ges­nek tű­nő prob­lé­má­ján.

Burkus Judit: Rácsmezők (2010)

      A ki­ál­lí­tás egyik leg­in­kább fi­gye­lem­re mél­tó al­ko­tá­sa egé­szen biz­to­san Losonczy Ist­ván Eró­zió (2004) cí­mű mű­ve, mely ki­lép a táb­la­kép ke­re­tei kö­zül, s a re­li­e­fek­hez ha­son­la­to­san tek­to­ni­kus mély­ség­gel bír, mint­egy fél mé­ter­nyi­vel. A most már szó sze­rint ér­tett – a vász­non meg­je­le­ní­tett amorf, ero­dált szik­la-mo­tí­vu­mot is­mét­lő és hi­á­nyos kört for­má­zó – ke­ret­be fog­lalt kép nem­csak a hi­va­ta­los ér­te­lem­ben te­kint­he­tő a mű­vész mes­ter­mun­ká­já­nak, de a ki­fe­je­zés ér­ték­ka­te­gó­ri­a­ként is me­gáll­ja a he­lyét. Az alul va­ló­di plasz­ti­ka­ként meg­for­mált lép­cső fest­ve foly­ta­tó­dik, mint­egy be­lé­pés­re csá­bít­va a né­zőt a kép te­ré­be, majd emel­ke­dő pers­pek­ti­vi­kus raj­za egy fá­hoz ve­ze­ti a te­kin­te­tet. El­ső rá­né­zés­re ez a ki­szá­radt­nak tű­nő fa az egyet­len élő or­ga­niz­mus az Eró­zió vi­lá­gá­ban. Ám ha­ma­ro­san ap­ró em­ber­ala­ko­kat pil­lant­ha­tunk meg: mint­ha egy fel­nőtt raj­zol­ni – látni?, meg­is­mer­ni? – ta­ní­ta­na egy gye­re­ket. A lép­cső ten­ge­lye egy szél és víz ál­tal ero­dált or­ga­ni­kus (forma)világot és egy geo­met­ri­kus ele­mek­ből épí­tett mes­ter­sé­ge­set vá­laszt el és ál­lít szem­be egy­más­sal. De az em­ber al­kot­ta fe­hér épü­le­tek aj­tó nél­kü­li be­já­ra­ta­ik­kal sö­tét­sé­get és szin­te me­ta­fi­zi­kus üres­sé­get árasz­ta­nak. Losonczy mun­ká­ja nem pusz­tán ki­hí­vó, nem­csak a táb­la­kép dekonstrukciója, ha­nem azon ke­vés mű­vek egyi­ke a ki­ál­lí­tá­son, amely lát­vá­nyo­san tör­té­ne­ti al­lú­zi­ó­kat kom­po­nál a kép­be. Az épü­let ki­halt­sá­ga, nem csak az em­ber­től el­ha­gyott üres­sé­ge, az ir­gal­mat­lan, lát­ván­­nyá vá­ló csend az olasz me­ta­fi­zi­kus fes­tő­ket idé­zi (mint az a bel­ső kész­te­tés is, hogy va­la­mi­fé­le tu­dat­alat­ti tar­ta­lom ki­ve­tü­lé­se­ként ért­sük a ké­pet). A fi­gu­rák meg­je­le­ní­té­se em­lé­kez­tet­het Caspar David Friedrichre, aki az ön­tu­dat­lan ter­mé­szet­ben rend­re el­he­lye­zi a ro­man­ti­kus ref­le­xió em­ber­alak­ja­it, hogy fel­mu­tas­sa a szem­lé­lő-meg­is­me­rő szub­jek­tum és a vi­lág ket­tő­sét, mely­ről a klas­­szi­kus né­met fi­lo­zó­fia oly fan­tasz­ti­kus épít­mé­nye­ket al­ko­tott Kant­tól Fichtén és Schellingen át He­ge­lig. Ugyan­ak­kor leg­alább an­­nyi­ra meg­idé­zi ez a kép – gon­dol­junk pél­dá­ul a ke­ret nem ha­gyo­má­nyo­san funk­ci­o­ná­lis, ha­nem kép­al­ko­tó stá­tu­szá­ra – a ba­rokk il­lu­zi­o­niz­mus szel­le­mét vagy a ma­ni­e­riz­must a ma­ga eszé­lyes­sé­gé­vel, ra­fi­nált rej­té­lyes­sé­gé­vel. És per­sze tud­juk, hogy a tör­té­ne­ti al­lú­zi­ók­nak ez a gaz­dag­sá­ga a poszt­mo­dern egyik ka­rak­ter­vo­ná­sa­ként is­mert.

Dr. Aknai Tamás megnyitóbeszédet mond

      Nyá­ri Zsolt La­bi­rin­tus (2005) cí­mű szob­ra ko­ráb­bi ál­la­po­tá­hoz ké­pest meg­újult, gra­fit színt ka­pott. Ez a be­avat­ko­zás azon­ban nem olyas­mi, mint egy ránc­fel­var­rás, sok­kal lé­nye­gibb mó­don vál­toz­tat­ja át a mű­vet az, hogy a fény tük­rö­ző­dé­se lát­ha­tó­vá vá­lik a fe­lü­le­ten. A fel­na­gyí­tott ujj­le­nyo­mat mint­egy más­fél­szer más­fél mé­te­res for­má­ban tes­te­sül meg, de nem egyet­len kő­ből fa­rag­va, ha­nem négy­ze­tes ha­sáb­sze­rű ele­mek­ből ös­­sze­rak­va. A bőr­re­dők ka­nyar­gó vo­na­la­it így a vá­gá­sok mér­ta­ni pon­tos­sá­gú rasz­te­re el­len­pon­toz­za. Az­ál­tal, hogy az al­ko­tó geo­met­ri­kus há­ló­ban tár­ja elénk a lát­ványt, mint­egy em­lé­kez­tet ben­nün­ket an­nak mes­ter­sé­ges meg­al­ko­tott­sá­gá­ra, s ta­lán ezen ke­resz­tül ma­gá­ra a szob­rász mes­ter­ség­re is. Transz­pa­rens­sé te­szi a be­avat­ko­zá­sát, de fi­nom ér­zék­kel olyan mó­don, hogy nem rom­bol­ja le az or­ga­ni­kus for­ma szép­sé­gét. Meg­en­ge­di, hogy a né­ző ugyan­úgy rá­cso­dál­koz­zon a vá­ja­tok és dom­bo­ru­la­tok iz­gal­mas ör­vény­lé­sé­re, ahogy ő ma­ga, ami­kor a té­má­ra rá­ta­lált, ám a na­iv be­le­fe­led­ke­zés­nek a vá­gá­sok-il­lesz­té­sek meg­mu­ta­tá­sá­val ha­tárt szab. A ter­mé­sze­ti for­ma a na­gyí­tás ál­tal már egy szint­tel tá­vo­labb ke­rült a köz­vet­len mimetikus áb­rá­zo­lás­tól, a formaegész fel­da­ra­bo­lá­sa újabb lé­pés eb­be az irány­ba, míg a gra­fit szín be­te­tő­zi a fo­lya­ma­tot: az abszt­rak­ció ma­gas szint­re ju­tott a transz­for­má­ci­ós lé­pé­sek ré­vén. A szo­bor nem csu­pán meg­tart­ja a ter­mé­sze­ti min­ta ér­zé­ki­sé­gét, ha­nem épp e sze­líd megszüntetve-megőrzés ál­tal ké­pes azt az ere­de­ti­nél is in­ten­zí­veb­ben su­gá­roz­ni. A gra­fit­be­vo­nás­tól a fé­me­sen csil­lo­gó fe­lü­let­ré­szek­nek és a vá­ja­tok ár­nyé­ká­nak kont­raszt­ja meg­nő, a plasz­ti­kai ha­tás fel­erő­sö­dik. Ra­gasz­ko­dá­sá­val a kő anya­gá­hoz és az em­be­ri test­hez Nyá­ri jól lát­ha­tó­an nem akar­ja el­sza­kí­ta­ni a szob­rá­szat rég­múlt­já­ból a má­hoz ve­ze­tő szá­lat, amely Ari­ad­né fo­na­la­ként ve­ze­ti őt a tör­té­ne­ti mű­vé­szet la­bi­rin­tu­sán át vis­­sza az ere­det heideggeri kér­dé­sé­hez. A La­bi­rin­tus – mi­köz­ben primér sí­kon a fel­na­gyí­tott for­ma fel­mu­ta­tá­sá­val a meg­is­me­rést szol­gál­ja – cím­adá­sá­val az em­be­ri tu­dás kor­lá­to­zott­sá­gá­ra is fi­gyel­mez­tet. E mun­ká­ban meg­tes­te­sül­ve lát­hat­juk a kér­dést: az ujj­le­nyo­mat alap­ján min­den­ki „egye­dü­li pél­dány” – de mi vég­re?

A megnyitó közönsége

      Em­lí­tet­tem már, hogy a ki­ál­lí­tás a gyűj­te­mény anya­gá­nak mint­egy ti­ze­dét pre­zen­tál­ta, a vá­lo­ga­tás­nak a ga­lé­ria tér­be­li le­he­tő­sé­gei szab­tak ha­tárt. Ugyan­ak­kor a ka­ta­ló­gus­ként is funk­ci­o­ná­ló kö­tet kép­anya­ga csak rész­ben mu­tat át­fe­dést a tár­lat­tal, ab­ban szá­mos, a ki­ál­lí­tá­son nem lát­ha­tó mű­ről is fo­gal­mat al­kot­ha­tunk. Né­hány na­gyobb mé­re­tű mű bi­zo­nyá­ra azért hi­ány­zott, mert az adott mes­ter­mun­ka ál­lan­dó he­lyet ka­pott a ko­ráb­bi kampuszon, a Dam­ja­nich ut­cai épü­let ud­va­rá­ban, ahogy pél­dá­ul Bö­ször­mé­nyi Ist­ván A ka­pu (1995) cí­mű, süttői mész­kő­ből fa­ra­gott geo­met­ri­kus, a kü­lön­bö­ző sí­kok va­ri­á­bi­lis ös­­sze­kap­cso­lá­sá­val és egy­más­ba met­szé­sé­vel kí­sér­le­te­ző szob­ra. Fel­te­he­tő­leg ugyan­ezen ok, az­az a moz­ga­tás ne­héz­kes­sé­ge mi­att mon­dott le a ku­rá­tor Rezsonya Ka­ta­lin mész­kő­ből ké­szült nagy­mé­re­tű Kút­já­ról (1998) is. A tech­ni­kai okok­ból ki­in­du­ló dön­tés kon­cep­ci­o­ná­lis­sá vált, s ab­ból a vél­he­tő meg­fon­to­lás­ból, hogy a na­gyobb mé­re­tű szob­rok je­len­lé­te már az egyéb­ként tá­gas m21 Ga­lé­ria te­re­it is meg­ter­hel­né, Hor­váth Ot­tó, Len­gyel Pé­ter Já­nos vagy Né­meth Pál mű­vei ere­de­ti he­lyü­kön ma­rad­tak, ám a kö­tet­ben mind­egyi­kük mű­ve sze­re­pel.

      „Több dol­gok van­nak” e kö­tet­ben és a ki­ál­lí­tá­son, mint­sem azt tol­lunk rög­zí­te­ni ké­pes, így mél­tány­ta­la­nul nem tud­tunk szól­ni ar­ra ér­de­mes mű­vek­ről. Írá­sunk vé­ge fe­lé kö­ze­led­ve meg kell em­lí­te­nünk a MŰHELY-nek ott­hont adó hely­szín el­ső­ran­gú mi­nő­sé­gét, s egy eb­ből in­du­ló as­­szo­ci­á­ci­ó­val a már csak az em­lé­ke­zet­ben lé­te­ző Pé­csi Ga­lé­ria tör­té­ne­ti sze­re­pét is, amely 1992-től két év­ti­ze­den át meg­ad­ta az éven­kén­ti meg­mu­tat­ko­zás esé­lyét a min­den­ko­ri nö­ven­dé­kek­nek – sta­bil, ki­szá­mít­ha­tó ke­re­tet biz­to­sít­va az el­vég­zett mun­ka meg­mé­re­té­sé­re. In­téz­mé­nyek ke­let­ke­zé­sén és meg­szű­né­sén túl az is­ko­la fo­lya­ma­tos­sá­gát, a kép­zés or­ga­ni­kus­sá­gát bi­zo­nyít­ja, ahogy az egy­ko­ri hall­ga­tók, doktorandu-szok ta­ná­rok­ká, mes­te­rek­ké vál­nak, mint pél­dá­ul Somody Pé­ter, Ernszt And­rás, Var­ga
Fe­renc, He­gyi Csa­ba, Nagy Már­ta és Nyi­las Már­ta, akik ma az utá­nuk jö­vők­nek egye­te­mi szin­ten ta­nít­ják a mű­vé­szi kép- és tárgy­al­ko­tást.

      Az Eu­ró­pa Kul­tu­rá­lis Fő­vá­ro­sa pé­csi pá­lyá­za­tá­nak egyik leg­főbb cél­ja Ma­gyar­or­szág kul­tu­rá­lis de­cent­ra­li­zá­ci­ó­ja volt. Ez a tö­rek­vés, má­ra vi­lá­go­san lát­ha­tó, si­ker­te­len­nek bi­zo­nyult. Úgy tű­nik, mint­ha a fő­vá­ro­son kí­vü­li je­len­tős kul­tu­rá­lis tel­je­sít­mé­nyek, je­len­sé­gek, mű­he­lyek és in­téz­mé­nyek zár­vá­nyok ma­rad­ná­nak tér­ben és idő­ben, s nincs to­vább­gyű­rű­ző ha­tá­suk az or­szág szel­le­mi éle­té­re, em­lé­ke­ze­té­re. E te­kin­tet­ben mind­egy, hogy az egy­ko­ri pé­csi bauhäuslerekről be­szé­lünk vagy a Pé­csi Mű­hely­ről, ne­tán a Pé­csi Ba­lett­ről. Az is sejt­he­tő, hogy a szak­mai köz­tu­dat­ba ez a ki­ál­lí­tás alig­ha ké­pes in­teg­rá­lód­ni, mi­vel lá­to­ga­tott­sá­ga ér­de­mei alatt ma­radt. Ahogy írá­sunk ele­jén meg­pró­bál­tunk rá­mu­tat­ni, a Dok­to­ri Is­ko­la lé­te­zé­sé­nek tét­je, je­len­tő­sé­ge mes­­sze túl­mu­tat ön­ma­gán. Hogy – Cseh Ta­más­sal szól­va – „tíz év múl­va ne ez a dal le­gyen”.

(A fekete-fehér fotókat Horváth S. Gábor készítette.)

 

Nyári Zsolt: Labirintus (2005), részlet. Tóth László fotója

Ficzek Ferenc: Fenyő (2003). emTörök András fotója

Ernszt András: Nagyítás (2007). Horváth S. Gábor fotója

Balázs Péter: Férfi torzó (1993). Balázs Péter fotója

Losonczy István: Erózió (2004). Horváth S. Gábor fotója

Mátis Rita: Akt búzamezőben (2010). Horváth S. Gábor fotója

Palatinus Dóra: Tér egy személyre (2003). Lukács József fotója

Hegyi Csaba: Mesés hangulatban (2010). Horváth S. Gábor fotója