Fen­ség! Tisz­telt bé­ke­sze­re­tő kö­zön­ség, és kü­lön is: Alfred No­bel szel­le­me!

Ami­kor alig egy hó­nap­pal ez­előtt Joszif Brodszkij No­bel-dí­jat meg­kö­szö­nő be­szé­dét ol­vas­gat­va az az öt­le­tem tá­madt, hogy a ta­nít­vá­nya­im­nak fel­adom, ír­ják meg a ma­guk kö­szö­nő be­szé­dét, nem szá­mí­tot­tam er­re. Ami­kor más­nap har­minc ta­nít­vá­nyom­ra néz­ve vá­rat­la­nul azt ta­lál­tam mon­da­ni, nem le­he­tet­len, hogy a te­rem­ből va­la­ki akár a No­bel-dí­jig is el­jut­hat, nem hit­tem vol­na, hogy ennyi­re iga­zam lesz. Ami­kor vi­szont azt mond­tam ne­kik, hogy per­sze leg­fel­jebb egy, nem gon­dol­tam vol­na, hogy ek­ko­rát té­ve­dek. Mind a har­min­can No­bel-dí­ja­sok va­gyunk, mind a né­hány száz mil­li­ó­an. A ma­gam és har­minc ta­nít­vá­nyom ne­vé­ben te­hát az el­ső szó a kö­szö­ne­té. Kö­szö­nöm, kö­szön­jük.

      Per­sze No­bel-dí­jas-e Ker­tész Im­re uj­ja, Szymborska fül­cim­pá­ja, Thomas Mann láb­szár­csont­ja? Nem kön­­nyű ki­mon­da­ni az igent, de ha el­len­pró­bát te­szünk, a ne­met vi­szont le­he­tet­len. A No­bel-díj­ban ré­sze­sek ezek a ta­gok is. Ker­tész Im­re uj­ja köz­re­mű­kö­dött a díj meg­szer­zé­sé­ben, tar­tot­ta és ve­zet­te a tol­lat, le­ütöt­te a bil­len­tyű­ket az író­gé­pen és a szá­mí­tó­gé­pen. A len­gyel köl­tő­nő fül­cim­pá­ja to­váb­bí­tot­ta hoz­zá a hírt a díj el­nye­ré­sé­ről, Mannt pe­dig a láb­szár­csont­ja azok­ban a ne­héz per­cek­ben is meg­tar­tot­ta, ami­kor a dí­jat kel­lett át­ven­nie. Te­hát igen, No­bel-dí­ja­sok ezek a ré­szek, va­gyis mi har­min­can most már nem­csak já­ték­ból írunk kö­szö­nő be­szé­det, ha­nem ha­lá­lo­san ko­mo­lyan. Na, ezt per­sze még meg­lát­juk. Min­den­eset­re meg­ér­de­mel­ten. Jo­go­san. Nem ok nél­kül. Így az­tán én se von­ha­tom ki ma­gam, és nem mu­to­gat­ha­tok ta­nít­vá­nya­im­ra, hogy majd ők ki­fe­je­zik a há­lá­mat.

      Van-e kü­lönb­ség ab­ban, hogy most nem iro­dal­mi, ha­nem bé­ke No­bel-díj­ról van szó? Ha Chur­chill iro­dal­mi No­bel-dí­jat kap­ha­tott, per­sze el­ső­sor­ban a 2. vi­lág­há­bo­rút fel­idé­ző em­lék­ira­ta­i­ért, de lé­nye­gé­ben még­is azért a sze­re­pért, me­lyet ját­szott, te­hát ma­gá­ért a há­bo­rú­ért, ami bár­mi­lyen ne­mes cél ér­de­ké­ben tör­tént is, de bé­ke­díj­jal még­sem volt ho­no­rál­ha­tó; ak­kor mi is ös­­sze­mos­hat­juk a két mű­faj ha­tá­rát. Mi több, te­kint­sük a két szót szi­no­ni­má­nak. Bé­ke egyen­lő iro­da­lom. Iro­da­lom egyen­lő bé­ke. Revelatív evi­den­cia, amely már ma­gá­ban is meg­vál­toz­tat­hat­ja az iro­da­lom­ér­té­sün­ket, és egy 21. szá­za­di, a múlt szá­za­di iro­da­lom­el­mé­le­ti gon­dol­ko­dás­tól ru­gal­ma­san el­sza­ka­dó iro­da­lom-fo­ga­lom­nak a meg­ala­po­zó­ja le­het. Ha az iro­da­lom a bé­ké­vel egyen­lő, ak­kor az iro­da­lom le­het­sé­ges ha­tá­sai kö­zül nem a föl­rá­zó­ra, a tu­dat­ba ak­tí­van be­avat­ko­zó­ra (te­hát a ka­tar­zis­ra) vet­jük a hang­súlyt, ha­nem a meg­nyug­ta­tó, bé­két ho­zó ha­tás­ra. Egy erő­seb­ben meditatív, misz­ti­kus iro­da­lom-fel­fo­gás alap­ja le­het ez, ami az iro­da­lom­ról va­ló gon­dol­ko­dás dera­ci­o­na­li­zá­lá­sa­ként ért­he­tő és ér­tel­mez­he­tő. A pas­­szív ka­tar­zis esz­mé­je, le­he­tő­sé­ge és táv­la­ta kö­vet­ke­zik mind­eb­ből. Ami nem azt mond­ja, hogy vál­toz­tasd meg él­ted, ha­nem hogy las­sítsd, sze­lí­dítsd, ki­csi­nyítsd, hívd kö­ze­lebb.

      Az iro­da­lom súly­pont­ja ezek sze­rint Eu­ró­pá­ból át­ke­rül­ne Ázsi­á­ba? Az idei kí­nai iro­dal­mi No­bel-díj té­nye is ezt iga­zol­ná. Az Eu­ró­pai Uni­ó­nak ítélt bé­ke No­bel-díj vi­szont en­nek cá­fo­la­ta. Va­ló­sá­gos kis vi­tát foly­tat egy­más­sal a két díj, Stock­holm és Os­lo.

      Ma­gam ré­szé­ről nem lá­tok el­lent­mon­dást. Va­la­mi­fé­le fe­szült­ségeny­hí­tő vers-ér­tés, re­la­xá­ci­ós iro­da­lom­el­mé­let fe­lé in­du­lunk most el. Ezen az úton mi har­minc dí­ja­zott (és ez a szám csak szim­bo­li­kus, az idők so­rán sok­kal több ta­nít­vány­ról, és sok­kal több én ma­gam­ról volt szó) már rég el­in­dul­tunk. Évek óta tör­tén­nek a stú­di­u­mun­kon ilyen irá­nyú kí­sér­le­tek. A mű­faj rö­vid ne­ve vers-fél­re­ér­tel­me­zés. Esz­kö­ze ál­ta­lá­ban az, hogy a kü­lön­bö­ző iro­da­lom­el­mé­le­ti is­ko­lák ál­tal ki­dol­go­zott bölcs vizs­gá­la­ti mód­sze­rek és nyelv he­lyett más mód­sze­re­ket és nyel­vet al­kal­maz az elem­ző. Nem pro­zó­di­ai vagy struk­tu­rá­lis elem­zést vé­gez, de még csak a szö­veg sze­man­ti­ká­já­nál sem ra­gad le szol­ga­i­an, ha­nem he­lyet­te be­ve­ti a fik­ció, a hu­mor, a blöff, a pro­vo­ká­ció, az em­pá­tia, a fan­tá­zia, az álom­fej­tés, a sze­re­tet­tel­jes fél­re­for­du­lás esz­kö­ze­it. Ez az iro­ni­kus tu­do­mány.

      Szük­ség van-e iró­ni­á­ra a tu­do­mány­ban? Nem ál­lí­tom ha­tá­ro­zot­tan, hogy ezt iga­zol­ja a mos­ta­ni No­bel-dí­junk, de meg­pró­bá­lom kö­rül­ír­ni a sej­tést. Ne­vez­zük is azon­nal el kis-Nobel-gyanúnak. Bár most nem a tu­do­mány­ról, ha­nem az iro­da­lom­ról és a bé­ké­ről ké­ne be­szél­nünk. Az iró­ni­á­nak meg­szo­kott te­rü­le­te­in kí­vül­re kell lép­nie, hogy a ko­moly­ság is új me­ző­ket fe­dez­hes­sen föl. Iro­ni­kus po­li­ti­ka, iro­ni­kus bű­nö­zés, iro­ni­kus há­bo­rú? Ezek nem a fan­tá­zia ki­ta­lá­ci­ói, ha­nem már vas­ta­gon lé­tez­nek. A még egy­ál­ta­lán fel nem tér­ké­pe­zett szá­mí­tó­gé­pes uni­ver­zum­ban. Ott az iró­ni­á­nak olyan új és nyeg­le és ag­res­­szív for­mái buk­kan­nak föl, hogy mind­ez nem ma­rad­hat ha­tás nél­kül a nem szá­mí­tó és más­képp gé­pi­e­sí­tett kül­ső vi­lág­ban sem.

      Ódz­kod­nék at­tól, hogy be­szé­dem­ben Eu­ró­pa ne­vé­ben szól­jak. Az EU, ha bé­ke­dí­jat ka­pott, ak­kor ez an­­nyit tesz, hogy Eu­ró­pa egyen­lő a bé­ké­vel. Mi­ért? Az EU-nak is egyen­lő­nek kell len­nie Eu­ró­pá­val, még ha te­rü­le­tük nem is tel­je­sen azo­nos, de a szel­le­mi­sé­ge tö­ké­le­te­sen egy­be­vág a ket­tő­nek. Va­gyis nem an­­nyi­ra a test, ha­nem va­la­mi szel­le­mi, ma­ga a lé­lek kap­ta a dí­jat. És ez a lé­lek, a min­den­ko­ri lé­lek egyen­lő a bé­ké­vel, ez nyil­ván­va­ló, bár a test se min­dig há­bo­rú. Eu­ró­pa szel­le­mi­sé­ge épp zsi­dó-ke­resz­tény gyö­ke­rei mi­att a bé­ke hor­do­zó­ja, ha nem így len­ne, ak­kor a díj oda­íté­lé­sé­ben na­gyot té­ve­dett vol­na a bi­zott­ság, ám ezt ezen a he­lyen már nem je­lent­het­jük ki, mert fen­tebb cé­loz­tunk rá, hogy a dí­jat el­fo­gad­juk, ma­gun­kat rá ér­de­mes­nek tart­juk. Fel kell ad­nom a hú­zó­do­zást, ha mi har­min­can már fel­ad­tuk. (Vég­re itt az ér­tel­mes meg­kü­lön­böz­te­té­se az egyes szám el­ső sze­mé­lyű be­szé­lő­nek, és a he­lyé­be olyan gyak­ran be­lé­pő, meg­le­he­tő­sen ir­ri­tá­ló, töb­bes szá­mú tu­do­má­nyos meg­szó­la­lás­nak.) A mi az mi így is, úgy is. Ha har­minc em­ber, ha fél­mil­li­árd. Eu­ró­pa ne­vé­ben be­szé­lünk, mi va­gyunk Eu­ró­pa. Nem az ál­lam az, vagy az ál­la­mok kö­zös­sé­ge.

      Ha Eu­ró­pa ma­ga a bé­ke (és ez nem hely­zet­je­len­tés, ha­nem ironiko-filozófiai meg­ál­la­pí­tás), ak­kor a díj ta­u­to­ló­gia, a bé­ke lett bé­ke-dí­jas, a meg­tes­te­sült bé­ke. Te­gyük hoz­zá, ez a do­log lé­nye­ge ép­pen, a meg­tes­te­sült bé­ké­nek jár a bé­ke-díj, és a meg­tes­te­sült iro­da­lom­nak az iro­dal­mi No­bel-díj. (Pl. a már em­lí­tet­te­ken kí­vül Ca­mus, He­ming­way, García Márquez, Tomas Tranströmer, Beckett, T. S. Eliot – mind­egyi­kük ma­ga a meg­tes­te­sült iro­da­lom.) Ha Eu­ró­pa tény­leg egyen­lő a bé­ké­vel, ak­kor a fen­ti­ek szel­le­mé­ben egyen­lő az iro­da­lom­mal is. (For­dít­va ez már kér­dé­ses: a mai túl­tá­gult iro­da­lom nem egé­szen azo­nos Eu­ró­pá­val.) Mind­ez több-ke­ve­sebb meg­szo­rí­tás­sal egy­be­vág ta­pasz­ta­la­ta­ink­kal is. Ha vi­szont Eu­ró­pa ma­ga az iro­da­lom, ak­kor ki vagy mi ka­pott most No­bel-dí­jat? Bé­ke No­bel-díj az iro­da­lom­nak? És iro­dal­mi a bé­ké­nek?

      Vég­té­re is mi Eu­ró­pa? Egy ál­lam? Egy in­téz­mény? Egy bé­ke­had­test? Ál­lam­szö­vet­ség? Nem. Sok­kal egy­sze­rűbb a do­log. Eu­ró­pa esz­mé­je az iro­da­lom, az iro­da­lo­mé a bé­ke. És for­dít­va. Há­rom­szo­ro­san. Ez a díj te­hát nyil­ván­va­ló ta­u­to­ló­gia, de nem baj. Per­sze ez nem el­uta­sí­tó, ha­nem kö­szö­nő­be­széd, ami, mint min­den kö­szö­nő­be­széd, meg­te­szi azt a val­lo­mást, hogy a dí­ja­zott el­is­me­ri, ér­de­mes a díj­ra, és az az­zal já­ró ter­he­ket vi­sel­ni fog­ja. Eu­ró­pa per­sze, bár­mi­lyen fel­mér­he­tet­len szel­le­mi kon­ti­nens is, köz­vet­le­nül kép­te­len meg­szó­lal­ni, nem ma­rad más hát­ra, mint hogy mi har­min­can be­szél­jünk.

      Ez, mint min­den kö­szö­nő­be­széd, el­is­me­ri, hogy a dí­ja­zott nem ér­de­mes a díj­ra. A díj sem más, mint a meg­tes­te­sült Eu­ró­pa a ma­ga iro­ni­kus el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban. A pénz, mely­ből per­sze egy cen­tet se fo­gunk lát­ni mi har­min­can (ahogy so­se lát­nak a min­den­ko­ri har­min­cak), há­bo­rús ha­szon­ból költ a bé­ké­re. Per­sze ez mes­­sze nem Eu­ró­pa korlátait mu­tat­ja, ha­nem az em­be­ri ké­pes­sé­gek ha­tá­rát. At­tól tar­tok, nem va­gyunk elég­gé oko­sak, hogy a leg­oko­sabb­ja­ink ál­tal elő­re lá­tott ve­szé­lye­ket a nagy több­ség tá­mo­ga­tá­sá­val ki­véd­jük. Az em­be­ri­ség­nek ki­sebb az agya lét­szá­má­hoz ké­pest, mint egyes egye­de­i­nek a tömegükhez ké­pest, és en­nek az agy­nak (ne azo­no­sít­suk ezt egy­sze­rű­en a tö­me­gük­höz) ki­sebb a be­fo­lyá­sa a tö­meg­re, mint az egye­dei ese­té­ben. Bár le­het, hogy az egyes em­ber ese­té­ben is túl­ér­té­kel­jük az agy be­fo­lyá­sát.

      És itt ér­ke­zünk vis­­sza az iro­ni­kus tu­do­mány­hoz, azon be­lül is az iro­ni­kus iro­da­lom­tu­do­mány­hoz. Mert jobb, ha hagy­juk az Eu­ró­pa szó el­hang­zá­sa után ránk tö­rő pro­fe­ti­kus és ironiko-profetikus han­got, jobb, ha le­szál­lunk a ma­gas ló­ról. És át­szál­lunk a ma­gas lé­lek­re. Vagy le­gyünk még sze­ré­nyeb­bek, és a ló he­lyett a sza­már­ra pat­tan­junk: az ala­csony lé­lek­re.

      Az iro­da­lom­ér­tést pél­dá­ul ki kell ven­ni az agy be­fo­lyá­sa alól. Mi­ért? Mert az amúgy is meg­öli a ver­set. A vers alig­ha­nem nem az agy­ban jön lét­re, az agy csak a nyel­vi je­lek­re va­ló le­for­dí­tá­sá­ban se­gít. Ezért for­dít­ha­tó­k min­den el­len­ke­ző hí­resz­te­lés el­le­né­re a ver­sek vi­szony­lag ma­gas ha­tás­fok­kal. Mert az ere­de­ti­jük is for­dí­tás. És for­dí­tás köz­ben sok min­den for­dí­tás nél­kül ke­rül át egyik szö­veg­ből a má­sik­ba. Ezt, gon­do­lom, min­den vers­for­dí­tó meg­ta­pasz­tal­ta már. A vers is­me­ri a lé­lek­ván­dor­lást. Bár meg­le­het, hogy a gon­do­lat­át­vi­telt is.

      Nem ér­het­jük be csu­pán a ra­ci­o­ná­lis elem­zés esz­kö­ze­i­vel, ha­nem az álom­fej­tés­től a más tu­do­má­nyo­kig kell ter­jed­jen pa­let­tánk, sőt akár a bu­ta­ság mód­sze­re­i­vel is meg­ra­gad­hat­juk ol­vas­má­nyun­kat. És meg­le­het, hogy a rá­ció szem­pont­já­ból fél­re tar­tó ér­tel­me­zés más as­pek­tus­ból olyan tar­to­má­nyo­kat tesz lát­ha­tó­vá a vers­ben, me­lyek fönt­ről, az ér­te­lem ma­ga­sá­ból nem let­tek vol­na ész­re­ve­he­tők. Ahogy a kö­zép­ko­ri szob­rok egyes ré­sze­it se kel­lett meg­fa­rag­ni, mert oda so­sem esett pil­lan­tás. Csak­hogy a vers­nek nincs meg­fa­ra­gat­lan ol­da­la. (Hi­szen nincs meg­fa­ra­gott se.)

      Az iro­ni­kus tu­do­mány nem azt je­len­ti, hogy az gú­nyo­lód­ni akar­na akár tár­gyán, akár a tu­do­má­nyon. Az egyi­ket érez­ni, is­mer­ni, sa­ját­já­vá ten­ni akar­ja, az utób­bit pe­dig bő­ví­te­ni, gaz­da­gí­ta­ni, ma­ga­biz­tos­sá ten­ni. A tu­do­mányt ma kön­­nyebb be­csap­ni, mint egy öt­éves gye­re­ket a bolt­ban. So­kan él­nek is a le­he­tő­ség­gel. Ez­zel per­sze nem az iro­ni­kus tu­do­mányt mű­ve­lik, ha­nem azt is ha­mi­sít­ják. A csa­lás is vál­hat az iró­nia esz­kö­zé­vé, ha meg­mu­tat­ja ma­gát, de ön­csa­lás­sá vá­lik, ha rej­tőz­kö­dik má­sok elől.

      Az Eu­ró­pá­ból ezer év alatt ki­sar­ja­dzott vi­lág las­san meg­eszi, ma­ga alá gyű­ri Eu­ró­pát. Mi még­sem úgy fog­juk föl, hogy ez a ma­gas ki­tün­te­tés af­fé­le bú­csú­aján­dék vol­na, vi­gasz­díj. Min­den iro­dal­mi No­bel-díj egy pá­lya be­te­tő­zé­sét je­len­ti. A szo­bor­rá nyil­vá­ní­tást. A múlt­nak szól, és erő­sza­ko­san múlt­tá te­szi a dí­ja­zot­tat. A pá­lyá­ja de­le­lő­jén ju­tal­ma­zott Thomas Mann-nal kap­cso­lat­ban ezért me­rült fel a negy­ve­nes évek vé­gén, hogy kap­hat­na akár még egy No­bel-dí­jat is. Vég­leg el­né­mí­ta­ni. Bár nem lett vol­na ér­de­mes, mert bi­zo­nyos te­kin­tet­ben ő már ak­ko­ri­ban ön­ma­ga szob­ra volt. Vagy ha nem is szob­ra, de in­téz­mé­nye. A bé­ke No­bel vi­szont min­dig a foly­ta­tás­ra biz­tat. Csak így to­vább! Sőt, né­ha egye­ne­sen szug­ge­rál­ja a dí­jat osz­tók ál­tal vélt he­lyes irányt.

      Mi te­hát a he­lyes irány ne­künk ott az egye­te­mi elő­adó­ban, ahol sze­rény és hu­mo­ros kö­szö­nő­be­szé­de­in­ket föl­ol­vas­suk, meg­hall­gat­juk és vé­gig­ne­vet­jük, mer­re men­jünk? In­kább ne men­jünk se­ho­vá. Ma­rad­junk ül­ve más­fél órát, ez a he­lyes.

      Hát ne­kem az író­asz­tal mel­lett, mi­kor meg­pró­bá­lok írás­ban gon­dol­kod­ni, és azt re­mé­lem, hogy er­re majd meg tu­dom a ta­nít­vá­nya­i­mat is ta­ní­ta­ni? Már­mint az írás­ban gon­dol­ko­dás­ra. A fi­lo­zó­fus a fe­jé­re utal, és ar­ra van utal­va. Az író írás­ban gon­dol­ko­dik, ő az írás­ra van utal­va. Va­la­mi raj­ta kí­vül­ál­ló­ra. Az EU Eu­ró­pá­ra van rá­utal­va, és foly­tat­hat­nánk vég­te­len iro­ni­kus kö­re­in­ket, me­lye­ket nem igaz­ság­tar­tal­muk mi­att te­szünk meg, ha­nem csak pusz­tán me­rő há­lá­ból, hogy a dí­jat meg­szol­gál­juk, hi­szen tud­juk, az el­uta­sí­tás ez­út­tal ma­gát a dí­jat is meg­sem­mi­sí­te­né. Föl­rob­ban­ta­ná. Ami per­sze he­lyes cse­le­ke­det len­ne. Ez a díj már több mint száz­tíz éves, az em­be­ri kor vég­ső ha­tá­rán jár. De sze­gé­nyebb len­ne nél­kü­le a vi­lág. A No­bel-díj a szám­ve­tés­re al­ka­lom. Mit tet­tünk ma­gun­kért és a vi­lá­gért egy év alatt? Úr­is­ten, mit tet­tünk? Ha sem­mit, ha nem so­kat, ha a jö­vő biz­to­sí­tá­sá­nak ügyét csak vis­­sza­fe­lé lök­tük, ak­kor van szük­sé­günk a pas­­szív ka­tar­zis­ra, mely­ről fön­tebb már be­szél­tünk. Ak­kor van szük­sé­günk az iro­ni­kus
tu­do­mány­ra, mely esz­köz­kész­le­té­ből ki­kö­vet­kez­tet­he­tő­en ma­ga is iro­da­lom. Eb­ből nem kö­vet­ke­zik, hogy az EU egy­faj­ta iro­ni­kus Eu­ró­pa len­ne, sem a for­dí­tott­ja, hogy az EU Eu­ró­pa iró­nia nél­kül. Ki-ki vá­las­­szon ked­vé­re a két meg­ha­tá­ro­zás­ból.

      Mind­ezt fon­tos volt el­mon­da­nom, hogy vi­lá­gos le­gyen, nem tar­to­zom há­lá­val sen­ki­nek ezért a dí­jért. Mert ami­re ta­ní­tot­tak, szép las­san ér­vé­nyét vesz­tet­te. Il­let­ve más ta­nul­sá­gok len­né­nek le­von­ha­tók be­lő­le, mint az enyé­im, sőt akár és ta­lán: a mi­e­ink. Ez a díj an­nak el­is­me­ré­se, hogy si­ke­rült e ta­nul­sá­go­kat le­von­ni. Vagy an­nak a be­val­lá­sa, hogy le­he­tet­len. Ez utób­bi­ban re­mény­ked­nek so­kan, ami­kor azt sze­ge­zik a bí­rá­ló sza­vai el­len: mondd meg job­ban, mit kell csi­nál­ni! Az iro­ni­kus tu­do­mány azon­ban már nem fog so­ha vá­la­szo­kat ad­ni, ha­nem el­ve­szi és ne­vet­sé­ges­sé te­szi a sok­szor meg­adott és las­san ma­guk­tól is ne­vet­sé­ges­sé vá­ló vá­la­szo­kat. Eu­ró­pa meg­újul, ezt szug­ge­rál­ja a díj, és mö­göt­te so­kan épp az el­len­ke­ző­jé­től fél­nek vagy egye­ne­sen ab­ban re­mény­ked­nek. Az iro­da­lom meg­újul, azt is szug­ge­rál­ja. A bé­ke meg­újul, azt is.

      Ezt ne­vez­het­jük a fo­gal­mak vér­át­öm­lesz­tés­ének, Höl­gye­im és Ura­im.

      De et­től még nem csil­la­pul ben­nem az a ke­se­rű ha­rag, ami­re az előbb si­ke­rült rá­ta­lál­nom. Min­den­ki fo­gad­ja sö­tét át­ko­mat, aki csak ki­csit is bűn­ré­szes ab­ban, ami­ért most a dí­jat ka­pom! Ez nem a meg­bo­csá­tás be­szé­de. Föl­nőt­tem egy olyan vi­lág­ban, mely nem tud­ta el­rej­te­ni elő­lem, hogy a kul­tú­ra ér­té­kei a leg­fon­to­sabb ér­té­kek mind­ab­ban, amit lét­re­ho­zott ez a pár ezer éves em­be­ri mű­kö­dés. Ez­tán a rej­te­ge­tő­ket el­űz­tük, és jöt­tek a he­lyük­re a sok­kal ügye­seb­bek, a le­be­csü­lők, az el­fe­lej­tők, az okos­ko­dók, a pénzcentrikusak.

      So­kan hi­vat­koz­nak a díj át­vé­te­le­kor mes­te­re­ik­re, ba­rá­ta­ik­ra, akik iga­zá­ból job­ban meg­szol­gál­ták a dí­jat, mint a ki­tün­te­tett. Hadd kö­ves­sem ezt a ha­gyo­mányt. Kap­ják a dí­jat a hü­lyék, a bu­ták, a go­no­szak, a baj­ke­ve­rők, a hu­mor­ta­la­nok, az Eu­ró­pa-gyű­lö­lők, a verstudatlanok, a lé­lek­evők, a hazugsághízlalók, akik­nek a le­bon­tó mun­ká­ja nél­kül még min­dig a mi szin­tün­kön len­ne az eu­ró­pai esz­me, és nem va­la­hol egy vé­let­len ág­he­gyen him­bá­lóz­na ma­ga­san fö­löt­tünk. Nem len­ne sza­bad úgy lát­nunk, hogy ez a díj jo­gos. Nem len­ne sza­bad, hogy már egy bü­rok­rá­ci­á­ra le­for­dí­tott Eu­ró­pa is bő­ven meg­ér­de­mel­je ezt a dí­jat. Fen­ség, tisz­telt bi­zott­ság, cso­dá­lom az éles­lá­tá­su­kat, hogy mind­ezt föl­is­mer­ték és a bá­tor­sá­gu­kat, hogy ki is me­rik nyil­vá­ní­ta­ni. Nem tu­dom, hogy ezek a nagy tet­tek ele­gen­dő­nek bi­zo­nyul­nak-e. Ál­lí­tó­lag ma­nap­ság nin­cse­nek nagy tet­tek. Ál­lí­tó­lag ma­nap­ság nin­csen nagy iro­da­lom, ál­lí­tó­lag ma­nap­ság nincs nagy tu­do­mány. (Csak iro­ni­kus.) A Fa­us­tok sar­la­tán­nak szá­mí­ta­nak. Ál­lí­tó­lag Eu­ró­pa ko­ra végetért. Ha most mind­azok dí­jat kap­nak, aki­ket fel­so­rol­tam, már­pe­dig kap­nak, hi­szen én is meg­ka­pom, ak­kor át­té­te­le­sen az egész em­be­ri­ség kap így dí­jat. Nor­vé­gok, önök csak EU-n kí­vü­li­ek, vagy egye­ne­sen föl­dön kí­vü­li­ek, hogy ilyen pon­to­san lát­ják en­nek a ki­mú­ló vi­lág­nak az ér­de­me­it? Ha már el­pusz­tul a vi­lág, le­gyen a sír­já­ra vi­rág.

      Túl­zás ez. Az iro­ni­kus tu­do­mány­tól már megint az iro­ni­kus pró­fé­tá­lás fe­lé csú­szom el, de nem baj. Ké­rem azt a pár cen­tet, ami rám jut, az­tán nem is­mer­jük egy­mást. Min­den­ki­nek öle­lés, csók, de a fo­ga­dá­son csak ak­kor ma­ra­dok itt, ha csu­pa 21. szá­za­don kí­vü­li, iga­zi kul­tú­rem­ber és csu­pa 21. szá­za­di bé­ke­har­cos vesz raj­ta részt. A ki­vé­tel csak a ki­rály le­het, bár ró­la azt sej­tem, hogy mind a két ka­te­gó­ri­á­ba be­le­tar­to­zik.

      Nem akar­tam itt szem­te­len kö­ve­te­lé­sek­kel elő­ho­za­kod­ni, de a díj kö­te­les­sé­ge­ket is ró az em­ber­re. Tu­dom, mit vár­nak tő­lem, és meg is te­szem. A tu­do­mány se va­kít­hat el, és az iró­nia se fog el­bi­zony­ta­la­ní­ta­ni.