a bolgárkertész

novella

Beck Zoltán  novella, 2013, 56. évfolyam, 4. szám, 330. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

 

a ba­rá­tom is ker­tész. an­nak mond­ja ma­gát. mi ker­té­szek fog­junk ös­­sze, ilye­ne­ket mond. ré­gi vá­gá­sú fic­kó, mond­juk, az újí­tá­sok­hoz tény­leg van va­la­mi föl­dön­tú­li ér­zé­ke, eme­lem a ka­la­pom, öre­gem, mon­dom ne­ki né­ha. az újí­tá­sok­hoz a szak­mán be­lül, úgy ér­tem, mert az au­tó, ami­vel jár, hát azt nem mon­da­nám an­nak. új­nak. baj­szos. di­rekt nö­vesz­tet­te. nem a fe­le­sé­ge bos­­szan­tá­sá­ra. azt a ka­pu­zá­rás nagy pá­nik­já­ban te­szik a fér­fi­ak, fér­fi­ere­jük utol­só nagy pró­bá­ja­ként. sza­bad­sá­guk emb­lé­má­ját nö­vesz­tik, amely mö­gött úgy tűn­nek el, mint­ha ott se let­tek vol­na. és nem is a ka­masz­évek em­lé­ke vissz­hang­zik a ker­tész ba­ju­szá­ban. de az­zal az ér­zés­sel ro­kon. a vi­lág ne­ked sze­ge­zett kér­dé­sé­re, hogy ho­gyan buksz alá és ho­gyan jössz föl on­nan, ar­ra le­het a szőr­nö­vesz­tés a vá­la­szod. le­het a vi­lág vég­te­len ott: az orr és fel­ső­ajak köz­ti sá­von, a szőr la manche-án.

 

lát­tam a há­zat, ami­nek a kert­jé­ben úszó­me­den­ce volt. ahol a ba­ju­szos ker­tész in­téz­te a gye­pet. elhúzhatós ple­xi­te­tő­vel. gör­gők­kel sí­ne­ken csúsz­tak egy­más­ba a bur­ko­lat sze­le­tei, hú, és alat­ta a min­dig kék víz­tü­kör. szé­pek­nek kép­zel­tem oda a nő­ket, ahogy kör­be­sé­tál­nak lus­ta moz­du­la­tok­kal, az­zal a kéz­tar­tás­sal, amit me­den­ce mel­lett an­­nyi­ra le­het sze­ret­ni. ha víz­be vagy, nem szállsz ki on­nan, mert az elasztik el­árul. hogy áll a fa­szod, édes egy ko­mám, ahogy né­zed an­nak a nő­nek a ha­nyag moz­du­la­ta­it. ez a kéz­tar­tá­sa van a dzsezzénekesnőknek, egyik kéz­ben a mik­ro­fon, a má­sik­ban a könyéknél haj­lí­tott kéz, nem egé­szen ki­lenc­ven fok, amit be­zár, és a csuk­ló­nál lefittyed, le­esik. de bazmeg, ne­kem ne fi­tyeg­jen, ha éne­kel. olyan­kor ne­kem nem ugyan­az a vá­la­szom. hogy rá­ron­ta­nék, alá­vág­nék, el­in­téz­ném egy pil­la­nat alatt. lát­ha­tod, ugyan­azt csi­nál­ja, de nem ugyan­ab­ba a szi­tu­á­ci­ó­ba te­szed be­le: tes­sék, már­is mást mu­tat. ejt­se a kar­ját cols­to­ko­san, ha kör­be­sé­tál a me­den­ce szé­lén, és le­ül ar­ra a fo­nott na­po­zó­szék­re, fi­gye­led, ahogy ket­tes fo­ko­zat­ba akaszt­ja a tám­lát, azért, hogy a nap ér­je a tes­tét, ahogy ha­nyatt ott van, raj­ta, félfekvésben. hogy azért a ket­tes fo­ko­zat, mert a has­fal, ha meg is la­zult ki­csit, így még si­má­nak hat, nem gyű­rő­dik, nem rán­co­so­dik, és nem árul­ja el a szü­lést, a plusz­ki­ló­kat, de nem ha­nyatt, mert a has per­sze ki­si­mul­na vég­ér­vé­nye­sen, de a mell, a mell, kis­ba­rá­tom, na az el­tűn­ne kis­sé. hogy azt kér­dez­néd, ho­hó, az előbb en­nek a nő­nek még olyan kan­nái vol­tak, hogy eszed­be ju­tott az ös­­szes hegy­má­szós mű­sor a té­vé­ben, most meg csak a sej­té­se ma­rad a hegy­orom­nak. de ha félfekvésben, ha a ket­tes fo­ko­zat­ba akaszt­ja a tám­lát, ak­kor a mell úgy raj­zol ki ma­gá­nak egy da­ra­bot az ég­kék hát­tér­ből, hogy be­le­bor­zongsz a cso­dá­la­tá­ba. a ket­tes fo­ko­zat, apám, na az a kecs­ke meg a ká­posz­ta tí­pu­sos ese­te. hogy úszol még egyet, és a má­sik ol­da­lán szállsz ki a me­den­cé­nek, hogy tö­rül­kö­zőt te­ker­hess azon­mód a de­re­kad­ra, hát­tal állsz, de egész ál­ló nap nem le­hetsz hát­tal, mert olyan szi­rén ez, te meg nem vagy odüsszeusz, nem áll­ha­ta­tos akarsz len­ni, ha­nem fe­ne­mód basz­ni akarsz, kis­ko­mám, úgy­hogy nem tudsz nem néz­ni. nem le­het el­en­ged­ni azt a cso­dát. nem tudsz pa­ran­csol­ni a sze­med­nek, ami néz­ni akar, fal­ni fel, amit lát. és ak­kor kell a tö­rül­kö­ző, a lá­ba­dat gyor­san meg­dör­zsö­löd, még hát­tal, mert a szőr­szá­la­kon le­fu­tó víz­csep­pek csak to­vább húz­nák az ide­ge­i­det, min­den víz­csepp egy-egy szí­nes épí­tett kö­röm az ágyé­kod­tól a térd­haj­la­tig, meg olyan tér­ké­pet is raj­zol a test­re la­pu­ló szőr­szá­lak er­de­jé­ben, ami­től émely­gés jön rád, hogy ta­szít a sa­ját lá­bad lát­vá­nya, ez a szőr­rel-víz­zel te­le­írt fe­lü­let, szó­val jobb az úgy, ha tö­rö­löd egy­ből. az­tán el­in­dulsz a nő fe­lé, a tö­röl­kö­zőn, a seg­ged­nél fol­tot hagy az úszó­ga­tya, és meg­nyug­tat­lak, a he­lyen­ként át­ned­ve­se­dett anyag a pö­csöd em­lé­két is őr­zi. na így kö­ze­lí­tesz, len­ge­dez a szél, ami gyor­san szá­rít, és ki­ke­mé­nyí­ti a fér­fi mell­ka­sát meg a ha­sat. és a nő fész­ke­lő­dik, ahogy kö­ze­lí­tesz.

      a ker­té­szek ál­mo­doz­nak a kocs­ma­pult­nál. te meg be­vet­ted majd­nem, mi. jó, jó, öreg, mi csak ker­té­szek va­gyunk itt a ba­ju­szos­sal. nem dol­go­zunk együtt, csak a nagy me­lók­ra ug­runk ös­­sze né­ha, ha ver­se­nyez­ni kell a kert­épí­tő cé­gek­kel, tu­dod. hogy hoz­zák az ös­­szes gé­pe­sí­tett szart. nem va­gyok gép­el­le­nes, nem az, plá­ne nem szent ne­kem a föld. nem nyo­mom ezt a szentanyaföld du­mát, bazmeg, és nem kön­­nye­zek, ha va­la­mit vag­do­sok: nem hal­lom, ahogy zo­kog­ná­nak. és nem hall­gat­ta­tok brahmsot a li­li­o­mok­kal. szó­val nem egy hü­lye va­gyok, ha­nem ker­te­ket ra­kok rend­be. na, a baj­szos meg azért baj­szos, mert ak­ko­ra itt a di­vat­ja a bol­gá­rok­nak. hát, én nem na­gyon tu­dom, mi­ért. ko­mo­lyan. ki a fa­szom bí­zik meg az ilyen bal­ká­ni for­mák­ban. hát én bi­zony nem en­ged­ném a ker­tem­be, a me­den­cém kö­ze­lé­be. ezek min­dent meg­basz­nak, amíg for­má­ba van­nak. na, így lett a ba­ju­szos, tu­dod. hogy ő bol­gár ker­tész­nek mond­ja ma­gát. és ezek­nek meg a ba­jusz a bi­zo­nyí­ték rá. hát ezek itt ek­ko­ra hü­lyék.

      én sze­re­tem, ahogy a pi­he­szőr meg­moz­dul a le­ve­gő­től. a fi­nom lég­áram­tól. nem az enyém, ko­ma, ne­kem nincs pi­he­sző­röm. a nőé. aki fél­ol­da­la­san fek­szik. aki­ről mon­dom, hogy oda­kép­ze­lem az elhúzhatós te­te­jű me­den­ce mel­lé. polikarbonát. lá­tod, té­len, ami­kor nem na­gyon jön­nek ker­té­szek ide, vagy sok­kal rit­káb­ban leg­alább, ez a ma­gá­nyos nő a te­nye­ré­vel vé­gig­si­mít­ja a ko­sár­fe­dést. és a nyár­ra gon­dol. a csil­lo­gó nap­fény­re a víz tük­rén. a me­leg­re. a fér­fi­ra, akit nem is­mer, de an­­nyi­an for­dul­nak meg ná­luk nya­ran­ta, so­se kér­di meg, ki ki­cso­da, ha­csak nem ma­rad va­cso­rá­ra. hát az a fér­fi avat­ta iga­zán nő­vé, be­le­bor­zong. nem a fe­ne­két bá­mul­ta, nem is a comb­ját, nem is a mel­lét – és most tény­leg nem sor­rend­ben ha­lad, és nem is a sze­mé­be né­zett idét­le­nül. ha­nem a fér­fi sze­mét a kar­ján lát­ta meg­pi­hen­ni. a kar­ján. és a fér­fi a me­den­ce túl­ol­dal­ára úszott. ott szállt ki a víz­ből, mit ki­szállt, emel­ke­dett, ki­nőtt a víz­ből ez a gyö­nyö­rű test.

      na, bazmeg, áll­junk már meg. az előbb az ál­ló­fa­szú te vol­tál, nem? most ak­kor a nő fe­jé­be a gon­do­la­tok ró­lad forognak? te vagy a fan­tá­zi­á­já­nak tű­nő dé­li­báb­ja, ott a me­den­ce part­ján, per­sze, té­len? ha te vagy, és ott vagy, ak­kor tedd be ne­ki, és mi mind irigy­ke­dünk. ha meg nem vagy ott. hát nem vagy ott, mit hagysz ki, mit hagysz ki, ko­mo­lyan.

      bi­zony­ga­tod na­gyon, hogy te vagy az a fér­fi. per­sze. te vagy. hogy szó­ba áll ve­led a nő, egy olyan, aki­nek me­den­cé­je van. egy olyan­nal, aki még csak nem is me­den­cét ta­ka­rít, hogy még ab­ban az ér­te­lem­ben sincs kö­ze a kék, ap­ró­csem­pés gö­dör­höz ott, a kert kö­ze­pén, hogy kar­ban­tart­ja leg­alább – lát­tad az ame­ri­kai fil­mek­ben, szü­le­tett fe­le­ség, mi­egy­más, hogy a bronz me­xi­kói gye­rek­re min­den nő rá­moz­dul. de nem vagy bronz te, hol a szombréród, hü­lye gye­rek, egy ke­let-eu­ró­pai fasz vagy angliában, ahol két hét a nyár, csak stá­tusz­nak van a kabrió meg a me­den­ce, mert hasz­nál­ni ko­mo­lyan sen­ki se hasz­nál­ja túl so­kat. az el­húz­ha­tó te­tő a kö­zös ben­nük, meg az, hogy in­kább fe­dett mint fe­det­len. to­vább­me­gyek, ko­ma, hogy az egész a fej­ben van benn, az egész élet, cuzammen, ott ját­szó­dik. hogy kint esik, de benn szét­ára­dó nyár van, a nap be­ra­gyog­ja a ker­tet, a szé­les asz­fal­tot, és köz­ben nem ég ki a gyep, a kép­ze­let meg­csi­nál­ja a ma­ga fest­mé­nyét, oda­benn a fej­ben la­kik a va­ló­ság. és ott va­gyunk mi is meg­csi­nál­va, azért van a ba­jusz, a ba­ju­szod azért van, ko­ma, kü­lön­ben nem bíz­ná­nak ben­ned, egy ilyen ci­gány­ban, mint te, ho­gyan bíz­ná­nak ezek. de a fe­jük­be kész­re vagy csi­nál­va, úgy hogy nem lopsz, nem ha­zudsz, pon­to­san ér­ke­zel, nem mész a kony­há­ból sze­rez­ni va­la­mit, ami­kor nin­csen sen­ki ott­hon, hogy a tri­kó­don át­üt az iz­zad­ság, de nin­csen a var­rás­nál mocs­kos csík vé­gig, hogy a mell­ka­so­don azért van fér­fi­szőr, de nem lóg csim­bók­ban a hó­nod alatt. nincs test­sza­god, rá­gó­zol, no reflux, a gyo­mor­száj jól zár, nem eszel hagy­mát, és nem sír­nak ott­hon gye­re­kek. nincs csó­tány, el­hí­zott fe­le­ség, a ro­bo­gó­don nap­fény csil­log, hogy a far­kad ak­ko­ra, mint a gardena lo­cso­ló­cső, és fi­no­man rin­gatsz, ke­rek és iz­mos a seg­ged, so­se szarsz, so­se pi­sálsz, so­se bö­fögsz, nincs lyu­kas fo­gad, fog­kö­ved. nem hagy nyo­mot a cérnazokni gu­mi­ja a láb­szá­ra­don, nincs comb­nál el­nyúl­va az al­só­ga­tyád, nem rá­ug­rasz, ha­nem öl­be vi­szed, sze­rel­mes és disz­nó sza­va­kat sut­togsz va­la­mi nap­fé­nyes ide­gen nyel­ven, nincs nyál­híd hos­­szú csók után, nincs vá­la­dék ba­szás után, nincs gye­rek vá­la­dék után, nincs bal­hé, nem de­rül ki, te nem di­csek­szel, ő nem be­szél, ez csak egy álom, mi­nek be­val­la­ni. nem is lé­te­zel. a fe­jük­be vagy csak, ko­ma, ezt vol­na jó fel­fog­nod vég­re.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs