Egy dália

Kőmellű kurtizán: sötétbarna szemed

Úgy fürkész szerteszét, miként álmos barom.

Nagy törzseden a fény, mint márványszobrokon.

Termő, húsos virág, bár illat nem lebeg

Körül: tested vidám, tisztult szépségeit

Puhán fölzendülő akkordok hirdetik.

Neked nincs testszagod, mint a földművelő

És szénát forgató lányoknak a mezőn.

Trónolsz: Bálvány, amely tömjéntől sem inog.

– Ilyen a Dália, királyként tündököl, 

Illattalan fejét gőg nélkül tartja föl,

Oly bosszantó! Körül a kacér jázminok.

Óhaj

Pásztori csevegés! első lányok varázsa!

Aranyló tincs; a hús: szirom; azúr szemek;

Illatos, fiatal testük büszkén remeg,

S lágyan megnyílik a spontán simogatásra!

Mindez túl távoli: az öröm harsogása,

S az ártatlan idő! Jaj! Éjsötét telek

Gyötrelmét, undorát, baját gyűlölve meg,   

Riadtan tűntek el bánatok Tavaszába!

Hisz egyedül vagyok, magam, dühvel telin,

Fájón, dühvel telin; holtabb, mint őseim,

Mint árva nyomorult, kinek nővére nincsen.

Ó, hízelgőn meleg asszony, ki nem riad

Sosem, barna hajú s józan szerelmű kincsem,

Te csókolj homlokon, volnék mintha fiad!   

TÉREY JÁNOS fordításai

-----

Úgy em­lék­szem, húsz­éve­sen va­la­mi­fé­le „punk” Ver­laine lét­re­ho­zá­sá­ra tö­re­ked­tem. A „bronz­ba fa­gyott Tóth Ár­pád-for­dí­tá­sok” (k. kabai ló­ránt sza­va) mel­lé – ame­lye­ket amúgy ra­jong­va tisz­tel­tem –, egy nyer­sebb­nek, élet­te­libb­nek gon­dolt vál­to­za­tot szán­dé­koz­tam he­lyez­ni. An­­nyi a ta­nul­ság, hogy fran­ci­á­ul azért a föl­for­ga­tó, anar­chis­ta punk­hoz is tud­ni kell, már amen­­nyi­ben vá­lasz­tott költőnk fran­ci­á­ul írt; meg az, hogy nincs se punk, se bronz Ver­laine, il­let­ve sok­kal több Ver­laine van: a Gá­láns ün­nep­sé­gek ér­zé­keny, pantomimező Pierrot-ja, a bör­tön­ben a ke­reszt előtt le­bo­ru­ló bűnös és a kéj ned­ve­i­ben to­cso­gó Hombres kö­tet szerzője egy és ugyan­azon költő. Ami­ben föl­tét­le­nül egyek, az a sem­mi­hez sem ha­son­lít­ha­tó hangszerelésű, hol man­do­li­non, hol gor­don­kán és leg­gyak­rab­ban moll­ban meg­szó­la­ló vers­ze­ne, de ezt sú­lyos fél­re­ér­tés min­den eset­ben pasztellhátterű, lá­gyan bú­gó bel cantónak for­dí­ta­ni: na­gyon is meg­van­nak a ma­ga szán­dé­kos disszo­nan­ci­ái, sőt oly­kor dur­va­sá­gai.

Ugyan­ak­kor alkotáslélektani eset­ta­nul­mányt ér­de­mel­ne, mi­ért ké­pes a for­dí­tó fon­tos rész­ered­mé­nyek­re húsz­éve­sen is – mi­köz­ben an­­nyi más alapvető tar­ta­lom­ra mi­ért bi­zo­nyul sü­ket­nek vagy a ki­vi­te­le­zés­hez ügyet­len­nek –, és ho­gyan szü­le­tik meg munkaidőn tú­li üres­já­rat­ban, mint­egy vé­let­le­nül (pél­dá­ul úszás vagy sé­ta köz­ben) né­hány ne­héz­nek tűnő rit­mus­kép­let és nyel­vi fi­nom­ság ma­gyar vál­to­za­ta két­szer an­­nyi idősen, meg­an­­nyi jó­té­kony vagy ter­hes ta­pasz­ta­lat, te­hát az úgy­ne­ve­zett ru­tin bir­to­ká­ban.  

Nos, fran­ci­á­ul az­óta se tu­dok job­ban, de ma­gya­rul igen. Egy­ko­ri ta­ná­rom, Bár­dos Lász­ló, aki fran­ci­á­ul is tud, úgy­szól­ván betűről betűre néz­te át ré­gi és ala­ku­ló­fél­ben lévő új Ver­laine­-ma­gya­rí­tá­sa­i­mat. Nél­kü­löz­he­tet­len se­gít­sé­gé­ért ez­úton is kö­szö­ne­tet mon­dok.

(A ford.)