Nem olyan rég egy nyu­gat-eu­ró­pai or­szág­ban ta­lál­koz­tam egy pár éve már ott élő ma­gyar is­me­rő­söm­mel. Ő me­sél­te, hogy ami­kor még egye­te­mis­ta­ként ki­ke­rült, kér­dez­get­te a cso­port­tár­sa­it a he­lyi szo­ká­sok­ról, pénz­spó­ro­lá­si le­he­tő­sé­gek­ről. Ami­kor na­i­van az iránt ér­dek­lő­dött, mi­lyen esél­­lyel le­het pél­dá­ul a he­lyi já­ra­tú bu­szon blic­cel­ni, meg­le­he­tő­sen ér­tet­le­nül néz­tek rá a töb­bi­ek, és cso­dál­koz­va kér­dez­ték: mi­ért akar­na bár­ki lóg­ni a bu­szon, hi­szen itt je­gyet kell ven­ni. Mint ki­de­rült, az or­szág hon­pol­gá­rai szá­má­ra egy­sze­rű­en ér­tel­mez­he­tet­len a fo­ga­lom és a je­len­ség, mi­vel sa­ját kul­tú­rá­juk­ban fel sem me­rül a sza­bá­lyok meg­sze­gé­sé­nek vagy meg­ke­rü­lé­sé­nek le­he­tő­sé­ge. Ez az egy­szer­re vic­ces és né­mi­képp kí­nos tör­té­net – mely mind­két or­szág men­ta­li­tá­sá­ról, a sza­bály­kö­ve­tő és a „kis­ka­pu­zó” ma­ga­tar­tás kü­lönb­sé­gé­ről is árul­ko­dik – na­gyon erő­tel­je­sen be­vil­lant most, ami­kor Lackfi Já­nos új kö­te­tét ol­vas­tam. Nem vé­let­le­nül, hi­szen több ha­son­ló szto­ri is elő­for­dul a kö­tet­ben, az egyik, a bel­ga vil­la­mo­son blic­ce­lő ma­gyar és az őt le­fü­le­lő, szin­tén ma­gyar szár­ma­zá­sú el­len­őr ese­te meg­le­he­tő­sen ha­son­lít a ba­rá­to­mé­ra (92). Ez alap­ján úgy tűn­het, a ló­gás, a kis­ka­puk ke­re­sé­se a „ma­gyar nem­zet­ka­rak­ter” alap­ele­me, és so­kunk­nak van er­ről ilyen-olyan kül­föl­di él­mé­nye.

      Lackfi Já­nos köny­vé­ben szá­mos ma­gyar tu­laj­don­ság ke­rül te­rí­ték­re, hi­szen a mű af­fé­le iro­ni­kus nemzetkarakterológia akar len­ni, mely kis tör­té­ne­tek­ben, kar­co­la­tok­ban igyek­szik né­hány vo­nás­sal, karikaturisztikusan meg­mu­tat­ni ne­künk, mi­lye­nek is va­gyunk mi, ma­gya­rok. Úgy tű­nik, szük­ség és igény van az ilyen tí­pu­sú mun­kák­ra, és ál­ta­lá­ban ép­pen azok­ban az idő­szak­ok­ban lesz kü­lön tét­jük, ami­kor a nem­zet­esz­me és a nem­ze­ti jel­leg így vagy úgy, de prob­lé­más­sá vá­lik. Tü­net­ér­té­kű le­het, ahogy a klas­­szi­kus, két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti nemzetkarakterológiai vi­ták az utób­bi évek so­rán új­já­é­led­tek, pon­to­sab­ban nap­ja­ink­ra egy­re több kö­zeg­ben és fó­ru­mon ke­rül elő új­ra a nem­ze­ti jel­leg és jel­lem kér­dé­se. Bi­zo­nyá­ra nem vé­let­len, hogy a Szekfű Gyu­la szer­kesz­tet­te Mi a ma­gyar? cí­mű es­­szé­gyűj­te­ményt 2005-ben kö­vet­te a ha­son­ló cí­mű ta­nul­mány­kö­tet – az­az itt, a 2000-es évek ele­jén, ki­emel­ten fon­tos­nak tűnt meg­ha­tá­roz­ni és új­ra­de­fi­ni­ál­ni a ma­gyar­ság fo­gal­mát, le­het­sé­ges né­ző­pont­ja­it. Az újabb könyv az Eu­ró­pai Uni­ó­ba va­ló be­lé­pést je­löl­te ki olyan ese­mény­ként, mely jó ap­ro­pót ad a nem­ze­ti kér­dés is­mé­telt vizs­gá­la­tá­hoz, az az­óta el­telt pár év pe­dig még in­kább ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy egy­re töb­ben ér­zik szük­sé­ges­nek a „ma­gyar­ság” kér­dé­sé­nek tisz­tá­zá­sát – ezt jel­zi például az elő­ző köny­vek foly­ta­tá­sa­ként (és a haj­da­ni Szép Szó-beli ös­­sze­ál­lí­tás­ra is ref­lek­tá­ló) 2011-ben ki­adott Mi a ma­gyar most? cí­met vi­se­lő kötet.¹ Saj­nos mos­ta­ná­ban egy­faj­ta kvá­zi-nem­ze­ti ér­zés leg­in­kább az ide­a­li­zá­lás­ban és a kri­ti­kai at­ti­tűd tel­jes ki­zá­rá­sá­ban mu­tat­ko­zik meg: még felsorolni is nehéz lenne azo­kat a ki­sebb-na­gyobb bot­rá­nyo­kat, me­lyek az utób­bi idők­ben a kér­dés­kör­rel kap­cso­lat­ban ki­tör­tek. Csak a mű­vé­sze­ti szfé­rá­nál ma­rad­va: em­lé­ke­ze­tes a ta­va­lyi mű­csar­nok­be­li ki­ál­lí­tás és a ve­le kap­cso­la­tos til­ta­ko­zá­sok, Es­ter­házy Pé­ter Így gon­dozd a ma­gya­ro­dat cí­mű haj­da­ni hang­já­té­ká­nak szél­ső­sé­ges „ér­tel­me­zé­se” (már ha az iró­nia nem ér­té­se és a sér­tő­dés is in­terp­re­tá­ci­ó­nak szá­mít), Ker­tész Im­re fé­lig ön­kén­tes, fé­lig kény­sze­rű szám­űze­té­se, Kon­rád György ma­gyar­sá­gá­nak bi­zo­nyos kö­rök­ben tör­té­nő el­uta­sí­tá­sa – és még sajnos hos­­szan so­rol­hat­nánk. Szél­ső­sé­ges pél­dák ezek, de igen han­go­sak, és jól mu­tat­ják, mi­lyen in­du­la­to­kat, kri­ti­kát­lan íté­le­te­ket ké­pes ki­vál­ta­ni ma­nap­ság a nem­zet­fo­ga­lom s a ma­gyar­ság eset­leg kri­ti­ku­sabb szín­ben va­ló fel­tün­te­té­se.

      Így az­tán min­den­képp bá­tor vál­lal­ko­zás­nak – mi több: e kö­zeg­ben egy­ér­tel­mű po­li­ti­kai gesz­tus­nak – szá­mít egy ilyen mű meg­je­len­te­té­se, és az is két­ség­te­len, hogy fi­gyel­met kelt­het. Pár éve Krzysztof Var­ga Tu­rul­pör­költ­jé­ben ép­pen a szer­ző ket­tős, egy­szer­re kül­ső és bel­ső né­ző­pont­ja volt a leg­ér­de­ke­sebb, az, hogy egy len­gyel, ám Ma­gyar­or­szág­hoz még­is sok szál­lal kö­tő­dő író mit lát be­lő­lünk, il­let­ve mi mit lát­ha­tunk ma­gunk­ból általa.² Em­lék­szem, egye­te­mi kur­zu­so­mon a Tu­rul­pör­költ nem ara­tott fel­hőt­len sikert, és az egyik di­á­kom azt mond­ta, hogy ér­ti ugyan a könyv iro­ni­kus, kri­ti­kus at­ti­tűd­jét, sok te­kin­tet­ben iga­zat is ad ne­ki, csak va­la­hogy az za­var­ja, hogy mind­ezt egy kül­föl­di mond­ja – ta­lán egy ma­gyar író­tól kön­­nyeb­ben meg­emész­te­né a bí­rá­la­to­kat. Lackfi mun­ká­ja így va­la­mi­fé­le­képp a Tu­rul­pör­költ pár­da­rab­já­nak is te­kint­he­tő, és nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a szer­ző és ki­adó­ja jól ér­zett rá, hogy most szük­ség és igény le­het az ef­fé­le iro­ni­kus nem­zet­ka­ri­ka­tú­rá­ra.

      A Mi­lye­nek a ma­gya­rok? kis kar­co­la­tai a ma­gyar men­ta­li­tást, a ki­fe­lé mu­ta­tott ország-imázs és a „va­ló­ság” ha­son­ló­sá­gát, illetve (in­kább) kü­lönb­sé­ge­it jár­ják kö­rül, nemzetkarakterológia he­lyett in­kább nem­zet­ka­ri­ka­tú­rá­kat mu­tat­va. A többtu­cat­nyi írás a „ma­gyar­ság” kü­lön­bö­ző jel­leg­ze­tes­sé­ge­it, tu­laj­don­sá­ga­it vizs­gál­ja, tör­té­nel­münk­től tu­do­má­nyos és sport­si­ke­re­in­ken át bús­la­ko­dó ter­mé­sze­tün­kig, kony­hán­kig, szo­ká­sa­in­kig és hasz­ná­la­ti tár­gya­in­kig. Lackfi kü­lö­nö­seb­ben nem ra­gasz­ko­dik sem­mi­lyen szer­ve­ző elv­hez, in­kább öt­let­sze­rű­en ki­vá­laszt bi­zo­nyos té­má­kat, me­lyek kö­ré tör­té­ne­te­it, iro­ni­kus elem­zé­se­it fű­zi. Így van­nak ti­pi­ku­san „ma­gyar”, a nemzetkarakterológiai köz­hely­szó­tár­ban ki­emelt je­len­tő­sé­gű fo­gal­mak, ilyen pél­dá­ul a ma­gyar kony­ha, vi­lág­hí­rű tu­dó­sa­ink és fel­ta­lá­ló­ink, a ha­zai nők szép­sé­ge vagy nyel­vünk ne­héz­sé­ge és sok­szí­nű­sé­ge. Emel­lett ol­vas­ha­tunk el­ső pil­lan­tás­ra ta­lán ke­vés­sé jel­lem­ző­nek tű­nő, ám ta­lá­ló je­len­sé­gek­ről: a mák funk­ci­ó­já­ról a ha­zai gaszt­ro­nó­mi­á­ban (me­lyet kül­föld­ön kis­sé ér­tet­le­nül és gya­nú­san szem­lél­nek), vagy a pi­pá­zás haj­da­ni ne­me­si szokásának apropóján a ma­gyar el­ké­nyel­me­se­dés­ről, az „Ej, rá­érünk ar­ra még!”-mentalitásról. Oly­kor pe­dig ta­lán kis­sé ke­re­sett­nek vagy eset­le­ges­nek tűn­nek bi­zo­nyos fe­je­ze­tek: a ma­gyar pap­ság né­mi­képp ide­a­li­zált be­mu­ta­tá­sa vagy a ma­gyar fér­fi­em­ber bics­ka­bir­tok­lá­si szo­ká­sai ta­lán nem fel­tét­le­nül a leg­ti­pi­ku­sab­bak. Így több ol­dal­ról, sok­fé­le as­pek­tust szám­ba vé­ve for­má­ló­dik egy vá­lasz­fé­le­ség a kér­dés­re: mi­lye­nek is va­gyunk mi, ma­gya­rok.

      A köny­vet ol­vas­va egy­re erő­tel­jes­eb­ben kezd­tem gon­dol­kod­ni azon, va­jon ki az ide­á­lis ol­va­só­ja a könyv­nek, tu­laj­don­kép­pen mi­lyen kö­zön­ség­nek is szól­hat a szö­veg. Az per­sze rög­tön világos, hogy azok­nak, akik nem a szél­ső­sé­ges, kri­ti­kát­lan ön­imá­dat­ban sze­re­tik ki­fe­jez­ni a nem­zet­ka­rak­tert – de a szer­zőt és ed­di­gi te­vé­keny­sé­gét is­mer­ve ez kez­det­től fog­va nyil­ván­va­ló­nak tűnt. In­kább az a kér­dés, hogy tud-e töb­bet nyúj­ta­ni a szö­veg, mint szel­le­mes tör­té­ne­tek, iro­ni­kus, de még­is súly­ta­lan elem­zé­sek ös­­szes­sé­gét. Az ilyen tí­pu­sú szö­ve­gek ak­kor funk­ci­o­nál­nak jól, ha egy­szer­re szól­nak be­fe­lé és ki­fe­lé: az adott or­szág hon­pol­gá­rai jót de­rül­het­nek ma­gu­kon, az eset­le­ges kül­föl­di ol­va­sók pe­dig kap­nak egy „nem­ze­ti szetereotípia”-gyűjteményt, il­let­ve an­nak iro­ni­kus in­terp­re­tá­ci­ó­ját. Ezért mű­kö­dött (leg­alább­is szá­mom­ra) Var­ga köny­ve, vagy ezért mű­köd­het­nek a más nem­ze­te­ket be­mu­ta­tó ha­son­ló mű­vek – me­lyek­nek ti­pi­kus for­má­ja le­het az úti­rajz, mond­juk Mark Twain Jám­bor lel­kek kül­föld­ön­je (mely egy­szer­re iro­ni­zál­ja az ame­ri­kai men­ta­li­tást és mu­tat­ja be va­la­mi­faj­ta kül­ső szem­mel Eu­ró­pát), vagy mos­ta­ná­ban Bill Bryson szel­le­mes országköny-vei.³ Ezért is le­he­tett nép­sze­rű a ke­vés­bé igé­nye­sen meg­írt, kis­sé ve­gyes szín­vo­na­lú, de ál­ta­lá­ban alap­ve­tő­en szel­le­mes Mi­ért nem bírjuk-könyvsorozat, mely ugyan­ezt a „kül­ső és bel­ső” né­ző­pon­tot, iro­ni­kus köz­hely­csok­rot és an­nak gör­be tük­rét kí­nál­ta, kö­te­ten­ként vál­to­zó si­ker­rel. Lackfi köny­ve iga­zá­ból eh­hez a so­ro­zat­hoz áll kö­ze­lebb, bár ter­mé­sze­te­sen job­ban meg­írt, böl­csebb azok­nál. Az írá­sok sor­ra ve­szik a min­den­ki ál­tal jól is­mert nem­ze­ti ka­rak­ter­je­gye­ket és már frá­zis­sá kop­ta­tott köz­he­lye­ket, majd mind­ezt ki­for­dít­ják, iro­ni­kus szín­ben tűn­te­tik fel, tré­fá­san meg­mu­tat­ják, men­­nyi­re egy­ol­da­lú és né­mi­képp ha­mi­san ide­a­li­zált ön­ké­pet ápo­lunk. A ma­gyar fo­ci haj­da­ni di­cső­sé­ge, a lo­vas nem­zet, mely­nek leg­több tag­ja lo­vat csak mes­­szi­ről lá­tott, a ne­héz, de íz­le­tes (vagy más szem­szög­ből: zsír­ban to­cso­gó, unal­mas) éte­lek, az el­vesz­tett for­ra­dal­mak ün­nep­lé­se, a bú­son­gó ci­gány­ze­ne, az alap­ve­tő­en pes­­szi­mis­ta vi­lág­szem­lé­let stb. – ezek, ha fi­no­man aka­rok fo­gal­maz­ni, is­me­rős to­po­szok, leg­alább an­­nyi­ra is­me­rő­sek, mint el­len­tett­jük, az­az a di­cső múlt, a nagy tu­dó­sok és ta­lál­má­nyok, a „vi­lág leg­szebb és leg­ne­he­zebb nyel­ve” ké­pei és frá­zi­sai.

      Nem az a gond te­hát, hogy az ilyen könyv­nek ne len­ne he­lye, igen is fon­tos funk­ci­ó­ja ma­nap­ság. Ezt egy­szer­re mu­tat­ja az ilyen köny­vek nép­sze­rű­sé­ge (akár konk­rét tu­risz­ti­kai is, hi­szen pél­dá­ul Bryson mun­kái úti­köny­vek­ként épp­oly jól funk­ci­o­nál­nak, mint szó­ra­koz­ta­tó nem­zet­ka­rak­te­ro­ló­gi­ák­ként), de a spe­ci­á­lis ha­zai kon­tex­tus is. Ahogy az 1939-es, amúgy meg­le­he­tő­sen el­lent­mon­dá­sos, Mi a ma­gyar? elő­sza­vá­ban a szer­kesz­tő ír­ja, az ilyen szám­ve­té­sek ép­pen a prob­lé­más idő­szak­ok­ban bír­nak nagy téttel.⁴ Ugyan­így ma, ami­kor a nem­ze­ti iden­ti­tás már-már paranoid mó­don ér­zé­keny min­den­re, ami bán­ta­ni vé­li ön­ké­pét, ép­pen hogy na­gyon kel­le­nek az iro­ni­kus, az iden­ti­tást meg­kér­dő­je­le­ző vagy in­kább sok­szí­nűb­bé te­vő, el­bi­zony­ta­la­ní­tó szö­ve­gek. Lackfi köny­ve ál­ta­lá­ban szel­le­mes (per­sze ezt az em­ber el is vár­ja a szer­ző­től), jól ta­pint rá azok­ra az iden­ti­tás- és ka­rak­ter­kép­ző fo­gal­mak­ra, ké­pek­re, már-már archetipikus köz­he­lyek­re, ami­ket mind­an­­nyi­an tu­dunk ma­gunk­ról, és amiket – bár­men­­nyi­re is el­len­kez­zünk tu­da­to­san – még­is sze­re­tünk hal­la­ni, oly­kor han­goz­tat­ni. Más­fe­lől azon­ban, úgy vé­lem, ép­pen az a plusz hi­ány­zik a könyv­ből, ami­től iga­zán jó le­het­ne, ami­vel töb­bet nyújt­hat­na, mint egy iro­ni­kus bé­dek­ker. Lackfi saj­nos oly­kor nem tesz mást, mint fel­mond­ja azo­kat az iro­ni­kus köz­he­lye­ket, ame­lyek a „ki­for­dí­tott nem­zet­tu­dat” ré­szei – azt, hogy bé­nák va­gyunk a fo­ci­ban, a „dö­göl­jön meg a szom­széd tehene”-mentalitást, a pan­csolt bo­rok kul­tu­szát, az al­ko­ho­liz­must, az azért a mi­énk a leg­szebb nyelv, mert a leg­töb­ben nem tud­nak más nyel­ve­ken „böl­cses­sé­ge­it”. Egy­re in­kább azt érez­tem a könyv­ben elő­re ha­lad­va, hogy tu­laj­don­kép­pen na­gyon ma­gas lab­dá­kat üt le a szerző, kis­sé ta­lán túl­sá­go­san is kön­­nyed tol­lal, a dol­gok, je­len­sé­gek fel­szí­nét ka­par­gat­va ke­dé­lye­sen el­vic­ce­lő­dik raj­tunk. A könyv szó­ra­koz­ta­tó, de szer­ző­je mint­ha kis­sé ru­tin­ból ol­dot­ta vol­na meg a fel­ada­tát, így az­tán épp a könyv tét­je, le­het­sé­ges sú­lya sik­kad el. Pont an­­nyi­ra nem ne­héz nem­ze­ti sa­ját­sá­ga­in­kon, ri­go­lyá­in­kon, pá­to­szos ön­ké­pün­kön iro­ni­zál­ni, ami­lyen kön­­nyű és lát­vá­nyos a má­sik vég­let, a mell­dön­ge­tő, szél­ső­sé­ges büsz­ke­ség, a ma­nap­ság egy­re több csa­tor­ná­ból fo­lyó „ma­gyar­ko­dás” han­goz­ta­tá­sa. Lackfi rá­adá­sul sok­szor ab­ban is a kön­­nyebb utat vá­laszt­ja, hogy elem­zé­se­it, ok­fej­té­se­it ké­szen ka­pott pa­ne­lek­kel, jól is­mert vic­cek­kel, slá­ge­rek­kel tá­maszt­ja alá, erő­sí­ti. Ta­lán a szö­ve­gek leg­gyen­gébb pont­jai ép­pen e vic­cek: oly­kor ki­fe­je­zet­ten kí­nos tíz-ti­zen­öt éve hal­lott rend­őr- vagy szé­kely­vic­ce­ket, ne­tán Hofi-poénokat új­ra­ol­vas­ni. Le­gi­ti­mi­tást e tör­té­ne­tek leg­fel­jebb ak­kor nyer­het­né­nek, ha mond­juk kü­lön sza­kasz szól­na a ma­gyar hu­mor­ról, a vic­cek jel­le­gé­ről, szer­ke­ze­té­ről, lé­lek­ta­ná­ról – ám ez saj­nos el­ma­rad, így e tör­té­ne­tek csu­pán il­luszt­rá­ci­ók­ként, a mon­dot­tak megtámogatására szol­gál­nak. Per­sze, va­la­hogy úgy mű­köd­nek, mint mond­juk a könyv­ben em­le­ge­tett más kul­tu­rá­lis kép­ződ­mé­nyek, a va­ló­di és kép­zelt ala­kok le­gen­dá­ri­u­má­nak fel­vo­nul­ta­tá­sa Ró­zsa Sán­dor­tól Bors Má­tén át Ge­de­on bá­csi­ig. Vagy in­kább úgy fo­gal­maz­nék: hol mű­köd­nek, és a tör­té­ne­tecs­kék, le­gen­dák szel­le­me­sen il­luszt­rál­ják, erő­sí­tik az adott szö­veg ka­rak­ter­elem­zé­sét, hol pe­dig egy­sze­rű­en csak elpoénkodják, va­la­mi­lyen ké­szen vett vicc, csat­ta­nó se­gít­sé­gé­vel ke­re­kí­tik le a fe­je­ze­tet.

      A leg­si­ke­rül­teb­bek és a leg­em­lé­ke­ze­te­seb­bek ép­pen azok a tör­té­ne­tek, kis anek­do­ták, me­lyek el­be­szé­lő­je, oly­kor át­élő­je a „ma­gyar em­ber” – af­fé­le kol­lek­tív alany –, aki hű­sé­ges kró­ni­kás­ként le­jegy­zi eze­ket a va­lós vagy le­gen­dá­ri­um­sze­rű szto­ri­kat. Olyan tör­té­ne­tek ezek, me­lyek va­la­hogy jel­lem­ző­ek – is­me­rő­sek ugyan, de nem azért, ami­ért a vic­cek, ha­nem in­kább a tipikusságuk mi­att, mert bár­me­lyi­künk­kel meg­tör­tén­het­ne va­la­mi ha­son­ló, vagy hal­lott már ilyes­mit. Nem vé­let­len, hogy én is egy ilyen­nel kezd­tem a szö­ve­ge­met, hi­szen a könyv ol­va­sá­sa so­rán ép­pen ezek az anek­do­ták vál­tak iga­zán em­lé­ke­ze­tes­sé, egy­szer­re il­luszt­rál­va az ap­ró kar­co­la­tok­ban le­írt elem­zé­se­ket és kész­tet­ve azok to­vább­gon­do­lá­sá­ra, sa­ját tör­té­ne­te­ink­kel va­ló ki­egé­szí­té­sé­re. Né­me­lyik szto­ri na­gyon is is­me­rős le­het, akár ve­lünk, kör­nye­ze­tünk­kel is meg­tör­tén­he­tett vol­na, mert oly­an­­nyi­ra jel­lem­ző. Így pél­dá­ul ti­pi­kus „meg­tör­tént vagy megtörténhetne”-sztori a fa­lu­si gaz­da ese­te, aki­nek az ud­va­rán egy ré­gész ész­re­vett egy ér­té­kes mű­em­lék kö­vet, me­lyet ad­dig csu­pán a disz­nó hasz­nált va­ka­ró­zás­ra, ám a tu­laj­do­nos „ol­csó pén­zért” még­sem akar­ta el­ad­ni a mú­ze­um­nak. Ugyan­így a „ma­gyar em­ber” há­zá­nak ud­va­rán fel­ál­lí­tott két osz­lop (mi­vel a te­le­fon­tár­sa­ság nem volt haj­lan­dó a vil­lany­póz­ná­ra sze­rel­ni sa­ját ve­ze­té­két) vagy a meg­an­­nyi kül­föld-tör­té­net leg­több­je, amel­lett, hogy ön­ma­gá­ban is ér­de­kes, igen jól vi­lá­gít rá bi­zo­nyos tu­laj­don­sá­gok­ra, ka­rak­ter­je­gyek­re. Ép­pen az anekdotizmus le­het­ne a könyv leg­erő­sebb ele­me, s a kis tör­té­ne­tek nem csu­pán a ma­gyar ka­rak­ter pil­la­nat­ké­pe­it, ha­nem egy jel­leg­ze­te­sen ha­zai iro­dal­mi ka­rak­ter­je­gyet, az anek­do­ti­kus tör­té­net­me­sé­lés sok év­szá­za­dos, a mai na­pig mű­kö­dő ha­gyo­má­nyát is meg­tes­te­sít­het­nék. Ám ezt a lab­dát Lackfi csak fé­lig csap­ja le (vagy kép­za­var­men­te­sen: le­csap­ja ugyan, de nem elég erő­sen), az anek­do­ták sok­szor nem kap­nak elég súlyt a vic­cek, kul­túr­tör­té­ne­ti köz­he­lyek mel­lett.

      Így a Mi­lye­nek a ma­gya­rok? né­mi­képp fe­le­más szö­veg lett: szó­ra­koz­ta­tó, kel­le­mes ol­vas­mány, mely oly­kor tud ke­se­rű és el­gon­dol­kod­ta­tó len­ni, bi­zo­nyos anek­do­tái em­lé­ke­ze­te­sek ma­rad­nak, sa­ját „nemzetkarakterológiai” tör­té­ne­te­ink kö­zé ke­rül­het­nek. Ám emel­lett kis­sé túl kön­­nyed, súly­ta­lan szö­veg, a ko­ráb­ban em­lí­tett pél­dák, Ker­tész, Es­ter­házy vagy ép­pen Ör­kény ilyen tár­gyú írá­sa­i­hoz ké­pest nem elég erő­tel­jes, iró­ni­á­ja, hu­mo­ra ke­vés­bé mély. Hiába van manapság oly erőteljes tétje ilyen műveket írni, e könyv sem szer­ző­jé­nek élet­mű­vé­ben, sem a „mi a ma­gyar”-dis­kur­zus­ban nem lesz ott a leg­fon­to­sabb szö­ve­gek kö­zött.

      An­nak ide­jén Lackfi köny­vé­vel elő­ször a Facebookon ta­lál­koz­tam, egy kül­föl­di­e­ket ma­gya­rul ta­ní­tó is­me­rő­söm tet­te ki az üzenőfalára, ta­nít­vá­nya­i­nak ajánl­va. Ta­lán ép­pen ők az ide­á­lis ol­va­sók, hi­szen a kö­tet jó be­ve­ze­tést nyújt­hat a „magyarológiába”. Per­sze nem­csak kül­föl­di­ek­nek szól, ha­nem azok­nak az itt­ho­ni ol­va­sók­nak is, akik kön­­nye­dén, szó­ra­koz­va és alap­ve­tő­en tét nél­kül akar­ják meg­tud­ni, hogy mi­lye­nek is va­gyunk mi, ma­gya­rok.

-----

¹     Romsics Ig­nác – Szegedy-Maszák Mi­hály szerk.: Mi a ma­gyar? Rubicon-ház Bt, Bu­da­pest, 2005; Sán­dor Iván szerk.: Mi a ma­gyar most? Kalligram, Po­zsony, 2011.

²     Krzysztof Var­ga: Tu­rul­pör­költ. Ford.: Hermann Pé­ter. Eu­ró­pa, Bu­da­pest, 2009.

³     Ma­gya­rul Ang­lia és USA-köny­vei ol­vas­ha­tó­ak: Bill Bryson: Jegy­ze­tek egy kis szi­get­ről. Ford.: Pék Zol­tán. Eu­ró­pa, Bu­da­pest, 2002; Bryson: Jegy­ze­tek egy nagy or­szág­ról. Ford.: Pék Zol­tán. Eu­ró­pa, Bu­da­pest, 2002.

⁴     Szekfű Gyu­la szerk.: Mi a ma­gyar? Ma­gyar Szem­le Tár­sa­ság, Bu­da­pest, 1939, 7–8.