Alkésztisz és Admétosz
A házasság Euripidész drámájában
PDF-ben
A mítosz
Alkésztisz és Admétosz történetét így foglalja össze egy antik mitográfus valamikor a Kr. u. I–II. században:
Admétosz Pherai királya lett, és éppen nála napszámoskodott Apollón, amikor Admétosz Alkésztisznek, Péliasz leányának kezére pályázott. Péliasz kihirdette, hogy annak adja a leányát, aki igába fog egy oroszlánt és egy vaddisznót. Apollón befogta az állatokat és átadta őket Admétosznak. Admétosz Péliasz elé vezette a fogatot, így ő nyerte el Alkésztisz kezét. Az esküvői áldozat bemutatásakor azonban megfeledkezett Artemiszről, ezért amikor benyitott a hálószobába, az telis-tele volt tekergőző kígyókkal. Apollón meghagyta neki, hogy engesztelje ki az istennőt, egyben kieszközölte a moiráktól, hogy Admétosznak ne kelljen a végóráján meghalnia, ha valaki hajlandó önként meghalni helyette. Amikor elérkezett halálának napja, sem apja, sem anyja nem akartak meghalni helyette, egyedül Alkésztisz vállalta helyette a halált, a Koré azonban visszaküldte őt a földre. Mások szerint Héraklész hozta vissza Alkésztiszt Admétosznak, de előbb megküzdött Hadésszal.1
A királyi házaspár története összefonódik Apollón kalandjainak és Héraklész munkáinak mitológiai elbeszéléseivel. A hagyomány nem egységes annak megindokolásában, miért lett Apollón egy embernek – még ha királynak is – a szolgája, nyájainak pásztora. Talán Delphüné sárkány meggyilkolása miatt, talán a küklópszok vagy fiaik megöléséért vezekelt, ám az is lehet, hogy egyszerűen gyöngéd szálak fűzték Pherész fiához, Admétoszhoz.2
Akárhogy volt is, segített Admétosznak elnyerni Alkésztisz kezét, s így menyegzői fogatuk olyan volt, mint Kadmosz és Harmonia nászmenetének kocsija: egyetértésben húzta azt két, máskülönben békétlen fenevad, a vadkan és az oroszlán. Csakhogy a nász gyászba fordult. A fentebb idézett, Kerényi szerint3 talán ősibb gyökerekből táplálkozó elbeszélésben Admétosz az esküvő napján vétkezett azzal, hogy nem mutatta be a proteleiát, az esküvői áldozatot Artemisznek, holott a házasságkötéssel éppen az ő fennhatósága alól készült kivonni Alkésztiszt, hiszen Artemisz sok egyéb mellett a szűzlányok istennője is. Mások azonban, mint például Euripidész, néhány évvel az esküvő utánra teszik az eseményt, amikor a királyi párnak már két gyermeke született, egy kisfiú és egy kislány.
Abban sincs teljes egyetértés, miként tért vissza a halálból a királyné. Héraklész munkáinak elmesélői megemlítik, hogy amikor Eurüsztheusz király parancsára a hős Thrákiába indult, hogy elrabolja Diomédész emberhúson élő négy szörnyű lovát, útközben betért barátjához, Admétoszhoz. Alkésztisz éppen ezen a napon halt meg. Euripidész feldolgozásában Héraklészt vendégként fogadja a király, s amíg a házban gyászolnak, ő lakomázik, mirtuszkoszorúval a homlokán bort vedel, és vidáman dalol (747–772.).4 Miután értesül arról, hogy aznap vele együtt Thanatosz is e házba lépett, hálából Admétosz vendégbarátságáért, s engesztelésül illetlen viselkedése miatt, Alkésztisz sírjánál megküzd a Halállal. Győztesen kerül ki az agónból, győzelmének jutalma pedig maga a királynő. Mások szerint Héraklész nem a sírnál győzte le a Halált, hanem egészen az Alvilág mélyére leszállt Alkésztiszért, hogy Perszephoné és Plutón trónja mellől hozza vissza az élők közé.5 Platón viszont egyáltalán nem említi Héraklészt, az ő tolmácsolásában Alkésztiszt a tettét csodáló istenek egyszerűen elengedték.6 Erre a hagyományra utal az idézett mitográfus is, aki szerint Perszephoné, a Koré küldte vissza a földre.
A dráma
A Kr. e 438-ban bemutatott Alkésztisz Euripidész első fennmaradt drámája, amelyet sokan szatírjátéknak tartanak, mások szerint viszont a szerző a hagyományos tragédia-komédia-szatírjáték sémával szakítva egészen új műfajt hozott létre.7 Két alapvető ok késztet arra, hogy most ezt a drámát közelebbről szemügyre vegyem. Egyrészt az önfeláldozó hitvesi szerelem egyik ősmítoszát dolgozza fel, másrészt a mítosz euripidészi megjelenítése későbbi korok szerelem- és házasság-felfogásának önkifejezésében igen jelentős szerepet játszott. E dráma ismeretében idézi fel a történetet Platón a Lakomában (179b-e), és az antik és későantik szarkofágok plasztikáin, a temetkezési helyek falfestményein fel-felbukkanó Alkésztisz-jelenetek egyes motívumai szintén Euripidész hatásáról tanúskodnak.
Ami az első szempontot illeti, Euripidész sajátosan alakítja a drámai eseményeket, és meglepő fordulatokkal olyannyira elbizonytalanítja a nézőt abban, amit esetleg a történetről addig gondolt, hogy nehéz bármiféle általános erkölcsi tanulságot levonni a drámából a házasságra nézve. Euripidész ismerői jól tudják, hogy aligha találunk olyan kijelentést, olyan beszédet egy-egy drámájában, amelyre nyugodtan rámutathatnánk, hogy lám, ez Euripidész véleménye.8 Eleve merészség volna hát arról faggatni az Alkésztiszt, vajon mit gondolt szerzője a házasságról. Nem erre és nem is a dráma elemzésére vállalkozom. Admétosz, Alkésztisz és Pherész döntéseinek vizsgálatától és a drámai alaphelyzet tisztázásától azt remélem, hogy a mítosz drámai feldolgozása érdemben hozzájárulhat a házasság, valamint hitvesi hűség és önfeláldozás jelenségének mélyebb, filozófiai megértéséhez. Nem irodalmi, nem szociológiai vagy társadalomtörténeti érdeklődés vezet tehát, nem a házasság intézményét és értékelését kutatom a Kr. e. V. századi athéni demokráciában, hanem a házasság eszméjét, sőt az eszményi házasság mibenlétét, amely függetlenül attól, hogy megvalósult-e az adott történelmi és társadalmi helyzetben, a mítoszból és annak sajátos drámai feldolgozásából esetleg kiolvasható.
*
A drámában Alkésztisz tiszteli, nagyra becsüli és kedveli férjét, gyermekei apját. Pontosan azt teszi, ami illő, s amit egy józan és erényes hitvesnek tennie kell (615–616.). Aki nem azt teszi, amit tennie kell: áruló. Alkésztisz sem a hitvesi ágyat, sem férjét nem árulja el (180–181.), megteszi, amire Admétosz is kéri: „Emelkedj föl, boldogtalan te, el ne hagyj [vagy: el ne árulj]; s a nagy istenek irgalmáért esdekelj.” (250–251.); „Ne hagyj el [ne árulj el], az égre s gyermekeidre esdek, kiket árvákká szomorítsz!” (275.)9
Nem így Admétosz szülei, akik Alkésztisz szemében gyermekük árulói: „Apád s szülőanyád elárult, elhagyott, bár nékik illett volna érted halniok dicsőséges halállal, sarjuk mentve meg. Hisz egyfiuk voltál te, s nem volt már remény, hogy majd ha meghalsz, még új sarjat nemzzenek.” (290–294.) Pherész, az apa, büszke arra, hogy nemes és szabad (678.), akit nem köt olyasféle törvény (nomosz), amely szerint meg kellene halnia a fiáért: „Nemzettelek s neveltelek, hogy e ház ura légy, ám helyetted halni épp nem tartozom, ilyen törvényt örökbe nem kaptam soha, apáknak halni fiakért nem hellén szokás.” (681–684.)
Mit tudunk meg Admétoszról? Siratja kedvesét (philasz, 599.), és panaszkodik, hogy jobb lett volna, ha ő maga is meghal, mert így „Hádész egy helyett egyszerre két, egymáshoz hűséges lelket kapott volna.” (900.) Talán most arra gondolunk, amit maga Admétosz is megfogalmaz, elképzelve az őt gúnyolókat: „A halni gyávát nézd, a csúfos életűt, ki hitvestársát adta cserébe, megfutott Hádésztól gyáván: és azt véli, férfiú. Szülőit utálja, bárha kedve néki sem volt halni.” (955–960.) Csakugyan! Hát nem éppen Admétosz gyávasága (apszükhia) az egyetlen akadálya annak, hogy a két hűséges lélek (pszükhé) a Hádészban újra egyesülhessen?
Nem, a helyzet nem ilyen egyszerű. Kérdés, hogy volt-e egyáltalán választása Admétosznak, s ha igen, miben állt? Legalábbis bizonytalan, vajon barátja kérésére erőszakolta-e ki Apollón „csellel a Moirák ígéretét, hogy Admétosznak nem kell most meghalnia, ha Hádésztól magát más holttal váltja meg.” (13–14.)10 E fontos helyet ugyanis fordíthatjuk így is: „a Moirák ígéretét, hogy Admétosz elmenekül a jelenlévő halál elől, mert más halottat kapnak helyette az alvilágiak” (allon diallakszanta toisz kató nekron).11
A mítoszból ismerjük az előzményt: a kötelező áldozat elmulasztását önkéntes áldozattal kell jóvátenni. A dráma azonban nem a mítoszt magyarázza, sem Artemisz megsértéséről, sem Admétosz hübriszéről nem esik szó, és nincs jele annak, hogy a király kérte volna Apollón közbenjárását. Euripidésznél nem az a kérdés, hogy mennyiben befolyásolták vagy befolyásolhatják az istenek az emberek világát, hanem az, hogy ha már megtették, milyen emberi lehetőségeink vannak arra, hogy ki-ki helyes döntéseket hozzon. Adott tehát egy élethelyzet, amelynek kialakulásában ugyan szerepet játszottak isteni bosszúk, alkuk és cselek, de a nyomukban létrejött döntéshelyzetben az emberi választások immár csakis az emberektől függnek.
Euripidész drámájában Admétosz nem vétkes a helyzet kialakulásában. Ha valakit, akkor Apollónt terheli felelősség. Az isten csak látszólag menti meg barátját azzal, hogy annak nem kell azonnal meghalnia, sőt, kéretlen mesterkedésével bajt hoz az egész házra. Miért ilyen különös az „ajándéka”? A dráma és egyben Apollón legelső mondata sokat elárul: „Admétosz háza, benned ettem a szolgaság kenyerét én, az isten, s még dicsértem is.” Zeusz büntette szolgasággal Apollónt, mert a küklopszok megölésével bosszulta meg fia, Aszklépiosz halálát, akit az Olümposz ura villámával halálra sújtott. Apollón ugyan „szent férfiúnak” (hosziosz anér, 10.) nevezi Admétoszt és apját, Pherészt, de mintha mégsem maradhatna következmények nélkül, ha egy isten áll az ember szolgálatában. Admétosz házában felemás Apollón helyzete, így hát felemás az ajándéka is.
Mi történt azután, hogy Apollón és a Moirák megegyeztek? Amikor Admétosz megtudta, hogy az isteni alkunak köszönhetően ő maga egyelőre megmenekült, ámde valakinek önként vállalnia kell helyette a halált, „sorra járta kérlelőn szeretteit, kivált az apját, és ki szülte, az agg anyját, de asszonyán kívül sehol se lelt olyant, ki érte halna, napfényről lemondana.” (15–18.) A sorrend nagyon fontos. Admétosz nem azért keresi fel szüleit, hogy ne neki kelljen meghalnia, hanem arra akarja rávenni őket, hogy vállalják a halált – mert így Alkésztisz megmenekülhet! Pherész szemére veti, hogy „félreálltál, hagytad halni őt, te vén, az ifjat” (634–635.), amiből kiderül, hogy először apjától kért önfeláldozást. A Moirák rendeléséből ugyanis Admétoszt csakis a közeli hozzátartozók, a rokonok (philoi, 15.)12 közül válthatta meg valaki. Testvére nincs, gyermekei még egészen kicsik (405.), döntésképtelenek, nincs más lehetőség: valamelyik szülőjének vagy feleségének kell meghalnia.13 Admétosz legközelebbi hozzátartozói a szülei, akik azonban úgy döntenek, hogy „félreállnak”, s így szükségképpen a következő rokonnak, az idegen (othneiosz), vagyis a más családból származó feleségnek kell választania. „Nem mertél meghalni te saját fiadért”, mondja Admétosz Pherésznek, „átadtátok ezt neki, idegen nőnek, kit most méltán tisztelek apámul és anyámul is helyettetek” (644–647., vö. 532–533.). Admétosz tehát nem volt abban a helyzetben, hogy megóvja Alkésztiszt a választástól. Ezt csupán Pherész tehette volna meg, mégpedig egyetlen módon: úgy, hogy lemond az életéről.
Apollón és a Moirák alkuja a rokonokat állította választás elé, nem Admétoszt. Ő nem dönthetett saját halálának időpontjáról, hiszen az istenek már döntöttek helyette.14 Úgy tűnik, Admétosznak egyetlen választási lehetősége maradt, mégpedig az öngyilkosság. Miért nem követi a halálba hitvesét? Egy esetleges öngyilkosság – amelynek még a lehetősége sem merül fel a drámában – mindenképpen vétkes és felelőtlen tett lenne. Nem csupán Apollón és a Moirák elleni vétek lenne, de elárulná saját házát és gyermekeit is, akiket így Alkésztisz kérése és akarata ellenére teljes árvaságra juttatna, megfosztva őket attól a lehetőségtől, hogy „otthonuk gazdái” (304.) legyenek.
A szülői és családfői felelősség a dráma egyik hangsúlyos motívuma. Mivel Euripidész szerepelteti a két gyermeket is, bár csak a fiúcska, Eumélosz szólal meg a színpadon, a szülői felelősség kérdése nemcsak Admétosz és szülei kapcsolatában jelentkezik, hanem Admétosz és Alkésztisz saját gyermekeik iránti hűsége és szeretete (philia, vö. 302.) is mérlegre kerül. Alkésztisz szabadon vállalta a halált férje helyett, de gyermekeit nem önként hagyja el: „Bizony most nem önként (ou déth’ ekusza g’, 389.), de ég veletek, szülötteim.” Önkéntes felajánlásának kényszerű következménye az elszakadás a gyermekektől, akikért halálos ágyán is aggódik (299–319.). Az ő döntésének ellentmondásossága éppen abban rejlik, hogy amikor férje életének megmentéséért a halált választotta, elhagyta gyermekeit, holott az ő „életüknél semmi sem becsesebb” (301.). Admétosz elveszítette Alkésztiszt, viszont hűséges maradt az istenekhez és gyermekeihez. Pherész és Alkésztisz más-más módon, de mindenkit elveszített: az előbbi azért, mert az életet választotta, az utóbbi, mert hűséges volt férjéhez.
Házasság és halál
Házasság és halál, alászállás és fölemelkedés a görögök gondolkodásában szorosan öszszetartozik, amit Euripidésznél is megfigyelhetünk.15 Miután Admétosz felismerte az alvilágból visszatért Alkésztiszt, Héraklész mint küriosz, vőfély a menyegzői szertartás rítusával átadja őt férjének, jobbjukat összekapcsolja, és lefátyolozza az asszonyt (1112–1122.).16 Héraklész ekkor mintegy fordított Hümenaioszként jelenik meg. A házasság istenét ugyanis gyakran szomorú tekintettel ábrázolták, aki akár temetéssé változtathatja az esküvőt,17 Héraklész viszont vidáman, szinte tréfálkozva teszi menyegzővé a temetési szertartást. Azért lehetséges ez, mert nász és gyász rituáléja egészen hasonló, olykor azonos.18 Alkésztisz temetésekor a fáklyás gyászmenet a fáklyás menyegzői menetet idézi fel (910–925.), Héraklész lakomázása pedig, amely bár nem szándékosan, de megbotránkoztató a gyász idején, jelképesen megelőlegezi a menyegzői lakomát. Az Alvilágból visszatérő Alkésztisz halotti fátylát a nézők azonosíthatták menyasszonyi fátylával.19 A lefátyolozott Alkésztiszt Admétosz fiatalnak mondja, ami látszik ruháján és ékszerein is (1049–1050.), azaz a meghalt, ékszereivel együtt eltemetett hitves fölékesített menyasszonyként tér vissza Hádészból.
Halál és házasság egységét Perszephoné története fejezi ki legteljesebben.20 Démétér lányát Zeusz segítségével elrabolja, és feleségül veszi Plutón, az Alvilág uralkodója. Démétér fáklyákkal keresi éjjel és nappal, s amikor megtudja, mi történt, eléri, hogy lányát az év kétharmad részében visszaengedje Plutón az élők közé.
A lány számára a házasságkötés egy határvonal átlépése. Átmenet, s ilyen értelemben lezárása és vége valaminek, hiszen visszafordíthatatlanul megszűnik annak lenni, aki és ami korábban volt. Démétér fáklyáinak kíséretében valóságosan, és a menyegző napján rituálisan is elhagyja az apai házat, és férje otthonába költözik.21 A férfi, aki általában teljesen ismeretlen a lány számára, elragadja, birtokba veszi őt, mint Plutón Perszephonét. A menyasszony a nászágyon szűzként meghal, hogy asszonyként újjászülessen. Az ősi mítosz ezt a halált és újjászületést, alászállást és fölemelkedést világosan kifejezte azzal, hogy Alkésztisz menyegzője napján hal meg és tér vissza az alvilágból Perszephoné utasítására, de az euripidészi feldolgozásból sem hiányoznak a házasságkötés és a meghalás hasonlóságára egyértelműen utaló jelzések. A haldokló Alkésztisz szavai és tettei egyaránt a házasságra való felkészülést idézik. Elbúcsúzik a nászágytól: „Te ágy, melyen megoldtam egykor szűz-övem e férfinak, kiért most, íme, meghalok, ég véled! Nem gyűlöllek: engem egymagam ölsz meg: hozzád s uramhoz hűtlen nem leszek, ezért halok meg.” (177–179.). Később pedig megemlékezik lányságáról, az atyai házról és ottani ágyáról, amelyet akkor hagyott el, amikor Admétosz hitvese lett (248–249.).
A hitvesi szeretet
Már az eddigiekből is láthatjuk, hogy Alkésztisz nem azért vállalja a halált férje helyett, mert szerelmük felülmúl minden más szeretetet, s mert senki más nem szeret úgy, mint az igaz feleség. A szerelem Euripidész drámájában nem oka és végképp nem magyarázata a cselekedeteknek.22 Erósz olyannyira nem játszik szerepet a drámában, hogy még a nászágy is inkább Thanatosz világához tartozik, mintsem a szerelem és vágy istenéhez. Alkésztiszt ugyanis nem erósz, hanem ugyanaz a philia fűzi Admétoszhoz, mint amely a szülőket gyermekeikhez. Ha ez így van, miben különbözik egyáltalán a hitvesi szeretet a szülői szeretettől?
Alkésztisz önkéntes halála, mint a Szolgáló mondja, a nagyrabecsülés (protimeó, 155.) tanújele. Olyan önfeláldozó szeretet, amely a gyermekekből és a férjből vallásos tiszteletet vált ki (szebomesztha, 279.). Saját bevallása szerint Alkésztisz férje iránti tiszteletből (preszbeuousza, 282.) áldozza fel az életét. Admétoszt sem szerelem fűzi feleségéhez, hanem a philia legmagasabb foka, Alkésztisz nem egyszerűen kedves a számára, hanem a legkedvesebb asszony (ou philan alla philtatan günaika, 232.).
A hitvesi philia eszerint egyrészt intenzitásában tér el a szülői philiától, másrészt abban a sajátos tiszteletben, amely egyedül a hitvesek között lehetséges. Ez talán nem jelent többet annál, mint hogy a feleség feleségként tiszteli férjét, gyermekei apját, a ház urát, Pherai királyát, a férj pedig férjként tiszteli hitvesét, gyermekei anyját, Pherai királynőjét. A hitvesi philia valódi mélysége akkor mutatkozik meg, amikor Alkésztisz határhelyzetbe kerül, és választania kell élet és halál között. Ekkor lesz egészen nyilvánvalóvá, hogy az igazi hitvesi szeretethez a lehető legszorosabban hozzátartozik az áldozathozatal. Ez a gondolat eredendően benne rejlik a mítoszban, és még az értékrendszerek viszonylagosságára szívesen rámutató Euripidész drámájából sem hiányzik. Alkésztisz mindenről lemond, hogy Admétosz élhessen. Lemond arról, amitől idős apósa és anyósa nem akar megválni: az életről, amely ugyan „rövid, de édes” (693.).
Azáltal, hogy Alkésztisz meghal a férjéért, tanúságot tesz arról is, hogy a hitvesi philia felülmúlja a halál erejét. A halál csak időlegesen tudja elválasztani egymástól a házastársakat, hiszen az élet valóban rövid, „a lenti idő pedig hosszú” (692–692.), és e hosszú időben ismét együtt lesznek az alvilágban. Ez nem érzelgős remény, hanem határozott ígéret. A halál tehát nem megszünteti, hanem beteljesíti a hitvesi szeretetet, és nem vet véget a házasságnak, hanem az időleges, emberi intézményből örök köteléket hoz létre. A házasságkötés, mint tudjuk, eleve a halál árnyékában megy végbe. Admétosz pedig arra kéri Alkésztiszt, hogy várja őt a Hádészban, készítsen közös szállást odalent, hogy egymás oldalán (pleura, 376.) nyugodjanak. „De várj reám ott lent, s fogadj, ha meghalok, készítsd lakásunk, melyben együtt ott lakunk. S én meghagyom, hogy egy cédrus legyen lakunk, s hogy ott a keblem (pleura) majd kebleden legyen: mert a halálban sem kivánok nélküled maradni, én egyetlen hivem, hitvesem (374–378.).” Szó szerint: „halálomban soha ne legyek nélküled, aki egyedül vagy hű hozzám (tész monész pisztész emoi).”
Euripidész persze úgy intézi, hogy Admétosz szavainak hitelessége megkérdőjeleződjék, amikor vonakodva bár, de elfogadja, s már-már házába vezeti Héraklész ajándékát, a lefátyolozott nőt, noha még nem ismerte fel benne a visszatért Alkésztiszt (1112–1119.). Admétosz a drámában hűtlennek bizonyul, mert a cseles baráti rábeszélés hatására és saját fogadkozásai ellenére megnősülne, egy másik „oldalt” (pleura) választva, hogy az Alkésztisz halála árán meghosszabbodott életében se maradjon egyedül.
Admétosz hűtlensége azonban nem lerombolja, hanem erősíti azt a gondolatot, hogy az emberek számára lehetséges eszményi házasság teljességgel monogám. Euripidész úgy intézi, hogy Admétoszt a hűtlensége miatt tartsuk gyengének, és éppen ezzel erősíti meg azt a gondolatot, hogy a hűséges monogámia az eszmény. Nem azért ítéljük el a dráma Admétoszát, mert nem akar meghalni, hanem mert vonakodva bár, de megnősülne, holott erősen fogadkozott Alkésztisznek, hogy örökké hűséges marad hozzá.
Egy másik hagyomány, amelyben szintén a pleura a férfi és nő szoros összetartozásának a jelképe, azt tanítja, hogy mivel „nem jó az embernek egyedül” (Ter 2,18) Isten aszszonyt formált neki az oldalából (pleura vö. Ter 2,21-22). E nélkül az eredendő, természetes monogámia-eszme nélkül Alkésztisz görög mítosza és drámája is érdektelen volna. A monogám házasság tehát nemcsak azt jelenti, hogy Admétosznak egy időben csupán egy felesége van, hanem azt is, hogy még hitvese halála után sem köt újabb házasságot: „éltedben is te voltál, és holtodban is mindig te léssz a hitvesem; helyedben más thesszál leány férjének hívni nem fog már soha: nem él olyan nő, apja bármilyen nemes, és bárki más asszonynál szebb legyen maga.” (328–333.) Admétosz szavaiból és ígéreteiből, valamint Alkésztisz tettéből az következik, hogy a házasság a monosz és a moné, az egyedüli férfi és az egyedüli nő hűséges, elválaszthatatlan, a sír után is tartó philiája. A házasság tehát abban az értelemben is meghalás, hogy az egész életünket, az általunk nem ismert jövőnket is odaajándékozzuk a másiknak. Ezért tehát lényegileg monogám, lényegileg hűséges, lényegileg áldozat-jellegű, és lényegileg örökkétartó. Túlmutat a korlátolt, véges emberi létezésen, amennyiben intézményesült formája egy másik, „idegen”, halandó emberi lény melletti teljes elköteleződésnek, mégpedig úgy, hogy döntésünk következményeit egyáltalán nem láthatjuk előre. Nem tudjuk ugyanis, mit tervel ki Apollón, és mit engednek meg a Moirák. A házasságban tehát eredendően van valami túlvilági, isteni olyasmi, amit a görög hosziosznak nevez.
-----
1 Apollodórosz: Mitológia 1.9.15. Horváth Judit fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977, 26–27.
2 Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat Kiadó, 1977, 94., a forrás-hivatkozásokkal.
3 Kerényi (1977) 284–285.
4 A következő kiadást használom: Euripidész: Alkésztisz. In: Euripidész összes drámái. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. Devecseri Gábor fordítását helyenként módosítottam.
5 Kerényi (1977), 284–285.
6 Lakoma 179c
7 Ld. Ritoók Zsigmond: „Euripidés Alkéstisa: vígjáték vagy tragédia?” In: Uő. Vágy, költészet, megismerés. Válogatott tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2009, 180–193; Karsai György: „Miért nem szeretjük Admétoszt?” Színház 41/6 (2008 június), 37–38. D. Tóth Judit: „A feleség hangja Euripidész Alkésztiszében.” In: A Vörös Postakocsi 2009 (Tél), 8–18.
8 Buxton, R.G.A.: Persuasion in Greek Tragedy. Cambridge University Press, Cambridge, 1982, 150.
9 Devecseri a prodidómit általában „elhagyni”-nak fordítja, ami néhány esetben félrevezető. Az árulásról és ennek jelentőségéről Euripidész Alkésztiszában ld. Ritoók Zsigmond (2009), 185–186.
10 Aiszkhülosz (Eumeniszek 728. sor) szerint Apollón borral leitatta az istennőket.
11 E participiumos szerkezet jelentőségére Karsai György hívta fel a figyelmemet. Ezért és a kézirattal kapcsolatos egyéb, nagyon hasznos megjegyzéseiért köszönettel tartozom neki.
12 Karsai György szerint Euripidész drámáiban a philoi kifejezetten a rokonokat jelenti. Más szerzőknél a philoi tágabb kör, a korai görög költőknél pl. mindazok „kedvesek”, akik kapcsolatban állnak a költővel és egymással, címzettjei és közvetítői a költeményekben megfogalmazott üzenetnek. Platónnál a philoi a rokonokat és a barátokat egyaránt jelenti (lásd például Phaidrosz 233c-d, ahol felmerül az a platóni filozófia számára fontos kérdés, hogy mennyiben szükséges erósz a barátsághoz.)
13 A drámában az anya szereplőként nem jelenik meg, talán ökonómiai megfontolásokból, hiszen Alkésztisz személyén keresztül az anya-gyermek kapcsolat tökéletesen megjeleníthető.
14 Hasonlóképpen gondolja Karsai György (2008) is. Ritoók Zsigmond (2009, 118) értelmezésében Admétosz az életet választotta, hiszen arra kért másokat, hogy meghaljanak helyette. Hibázott, és kiderült, hogy rosszul döntött, mert végül „elvesztette azokat az értékeket, melyek életének értelmet adhattak volna.” D. Tóth Judit (2009) is úgy értelmezi a drámát, hogy Admétosznak volt választási lehetősége, és ezért ironikus férjkritikának tartja a művet.
15 Erről Foley, Helene, P.: Female acts in Greek Tragedy. Princeton University Press, Princeton, Oxford, 2001, 303–331.
16 Richard Buxton: „Le voile et le silence dans Alceste. Cahiers du G.I.T.A. 3. (1987) Actes du colloque international de Montpelliers: 167–178.; Foley, id. mű 2001, 310–312.
17 Richard Seaford: „The Tragic Wedding.” The Journal of Hellenic Studies 107 (1987), 106–130, különösen 113.
18 Közös elemek a siratás, az éneklés, áldozatbemutatás, a haj levágása, a menyasszonyi ruha viselése, a koszorú, a fátyol, a kísérők, a fáklyás menet. Teljes azonosság a házasságra készülő, de közben elhunyt nő vagy férfi temetési szertartásában lehetséges. Erről ld. Seaford fent hivatkozott, alapos tanulmányát, amely elsősorban a tragédiákat használja forrásnak, de a művészeti ábrázolásokra is tekintettel van. Az Alkésztiszt nem vizsgálja.
19 A lefátyolozás rítusáról a vázaképek alapján jól adatolt elemzést közöl: Gaëlle Deschodt: „Images et mariage, une question de méthode: le geste d’anakalypsis”, Cahiers «Mondes anciens» [En ligne], 2 2011, mis en ligne le 20 juillet 2011, Consulté le 17 novembre 2012. URL : http://mondesanciens.revues.org/index370.html
20 Foley (2001), 305
21 Ld. Walter Burkert, Homo necans: Interpretationen altgriechischer Opferriten und Mythen. Walter de Gruyter, Berlin-New York, 1972, 74–75.
22 Az ezzel kapcsolatos különféle magyarázatokról ld. Ritoók (2009), 191. 45. j.