Ro­kon­szen­ves há­zas­pár vi­rág­cso­kor­ral to­rony­ház lift­be­já­ra­tá­nál. Egy idő­ben ér­ke­zünk, a vi­rág­cso­kor ter­je­del­mes, a fül­ke meg­le­he­tő­sen szűk. Ud­va­ri­a­san elő­re en­ge­dem őket, né­mi sza­bad­ko­zás után el­fo­gad­ják. A fül­ke meg­te­lik ve­lük. és meg­in­dul fel­fe­lé. Ke­rek kém­le­lő ab­la­kon át még lát­ha­tó há­lás­nak szánt, elé­ge­dett­re si­ke­rült mo­so­lyuk. Azt gondolom, hogy azt gon­dol­ják: ez a hü­lye, ha nem játs­­sza meg ma­gát, most ő men­ne fel, mi meg ácso­rog­hat­nánk oda­lent, amíg a lift vis­­sza­ér a hu­sza­dik eme­let­ről. Nem tet­szik ne­kem az ilyen elé­ge­dett­ség.

Nem tet­szik az ácsor­gás sem, de most már ké­ső. Kel­lett ne­kem előzékenykedni. Ked­vem len­ne vis­­sza­hív­ni őket, de ilyen gomb nin­csen. Vi­szont le­áll a ké­szü­lék ma­gá­tól. Olyan hir­te­len, mint­ha ne­kem en­ge­del­mes­ked­ne. Ők nyil­ván nem akar­ták. Nem meg­ér­kez­tek, ha­nem el­akad­tak. Ezért mu­tat a szint­jel­ző egy­szer­re két eme­le­tet, a fé­lig ki­írt szá­mok mel­lett a fel­fe­lé mu­ta­tó nyíl pe­dig egy hely­ben ug­rál. Nyil­ván nem tud­nak ki­lép­ni. Ka­já­nul fi­gye­lem, mi­kor szó­lal meg a vész­csen­gő. Már­is sü­vít, de nyik­kan egyet, azu­tán el­hall­gat. Va­la­mi na­gyobb kap­cso­ló­dá­si hi­ba jött köz­be, elég rit­ka eset. Biz­tos a hi­ba­be­je­len­tő­vel sem tud­nak be­szél­ni. El­kép­ze­lem, mi­lyen ijedt ké­pet vág­nak. Nem is igen tud­ják moz­gat­ni a fe­jü­ket a ha­tal­mas vi­rág­cso­kor mi­att.

Ha van ná­luk mo­bil, ak­kor ki­vág­ják ma­gu­kat, per­sze, ha van a ka­bin­ban tér­erő. Le­het, hogy az sincs, mert tá­vo­li dö­röm­bö­lést hal­lok. És mint­ha ki­ál­toz­ná­nak is se­gít­sé­gért. Be­le­gon­do­lok ab­ba, hogy kis hí­ján en­gem kap el a rö­vid­zár­lat, s ak­kor én dö­röm­bö­lök és ri­kol­to­zom a rám zá­ru­ló cel­lá­ban. Va­jon ez eset­ben ők mit ten­né­nek? Tel­je­sen raj­tam mú­lik, hogy mit kép­ze­lek el. Ki­zá­rom azt, hogy türelmesen/tehetelenül/közönyösen to­vább­ra is csak ott to­po­rog­nak a meg­bo­lon­dult ki­jel­ző előtt. S ahogy mú­lik az idő, és nem jön elő sen­ki az épü­let­ből, egy­re nö­vek­szik ben­nük va­la­mi in­do­ko­lat­lan fe­le­lős­ség­ér­zet, amely fe­lül­ke­re­ke­dik az in­do­kolt bos­­szú­sá­gon ami­att, hogy épp ve­lük tör­té­nik ilyes­mi, és nem elég, hogy vesz­te­get­ni kell a drá­ga ide­jü­ket, még az in­téz­ke­dés is rá­juk há­rul. Kur­va pec­hük van, mert a leg­egy­sze­rűbb lé­pés­re le­he­tő­sé­gük nem ada­tik, az ilyen mo­dern épü­le­tek­ből meg­spó­rol­ják a ház­mes­tert, csak több ház­nak van egy kö­zös gond­no­ka, az pe­dig, bas­­sza meg, nem itt la­kik, és nincs ki­ír­va, hogy pon­to­san hol kell ke­res­ni, és tér­erő sin­csen a te­le­fo­ná­lás­hoz. Vi­rág­cso­kor ide, vi­rág­cso­kor oda, elég mos­dat­lan szá­jú­ak, azt pe­dig kü­lö­nö­sen rossz­né­ven ve­szem tő­lük, hogy eszük­be sem jut ne­ki­vág­ni a lép­cső­nek, hogy fel­más­­sza­nak hoz­zám és meg­nyug­tas­sa­nak, eny­hít­sék jo­gos ri­a­dal­ma­mat, te­gyék el­vi­sel­he­tőb­bé a vá­ra­ko­zást az­zal, hogy el­te­re­lik ró­la a fi­gyel­me­met, és szebb jö­vőt ígér­ve bá­to­rí­ta­nak.

„Bez­zeg én őket cser­ben nem ha­gyom” – mon­dom ma­gam­ban a lép­cső­re hág­va, mely csi­ga­ház min­tá­ra for­dul, s a fel­ju­tást is csi­ga­las­sú­ra fé­ke­zi, úgy­hogy rá­érek em­lé­ke­ze­te­met fris­sí­te­ni, il­let­ve fol­toz­gat­ni. Nem iga­zán fi­gyel­tem meg az oda­fent pó­rul jár­tak öl­tö­zé­két, hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen csu­pán an­­nyit mond­ha­tok, hogy a nő amo­lyan sakk­táb­lá­ra em­lé­kez­te­tő koc­kás kosz­tü­möt vi­sel, a fér­fi pe­dig ano­rá­kot, na­rancs­sár­gát, ami az el­len­szen­ves em­be­rek­nek ked­ves, az út­ka­pa­rók­nak pe­dig kö­te­le­ző. Épp ezért az út­ka­pa­rók kö­zött jócs­kán akad ro­kon­szen­ves is, el­len­tét­ben azok­kal az em­be­rek­kel, akik ezt a rot­ha­dás­nak ki­tett, hi­val­ko­dó színt sza­ba­don vá­laszt­ják. Kül­se­jük után ítél­ve a nőt bát­ran mi­nő­sít­he­tem hölgy­nek, a fér­fit vi­szont in­kább csak ese­ten­ként úr­nak. En­nek oká­ért adom az ő szá­já­ba a „kur­va pech” meg a „bas­­sza meg” ki­fe­je­zé­se­ket. Fel­té­te­le­zem, hogy az adott hely­zet­re a hölgy is ugyan­ezek­kel a sza­vak­kal vá­la­szol, de nem ej­ti ki őket.

„Bas­­sza meg” – szu­szo­gom én is, kur­va me­re­dek ez a lép­cső fel a pec­he­se­kig. Ők nem hall­ják, olyan han­go­san dö­röm­böl­nek. Időn­ként a hölgy si­kít, hogy se­gít­ség. Mi­kor fel­érek, ép­pen a fér­fi or­dít. A hölgy­re, hogy ne ráz­za a fe­jét, ös­­sze­tö­ri a vi­rá­go­kat. Ab­ba­hagy­ja, ahogy fe­jem meg­je­le­nik a sze­mük ma­gas­sá­gá­ban.

– Nyis­sa ki.

Rá­zom az aj­tót, ered­mény­te­le­nül. Nem hi­ány­zik sok, hogy a kü­szöb szint­jén le­gye­nek, de ez a ke­vés min­dent le­bé­nít.

– Hív­jon sze­re­lőt.

Mu­ta­tom, hogy te­he­tet­len va­gyok.

– Tűz­ol­tót ak­kor – hisz­ti­zik a hölgy. – Te­le­fo­nál­jon.

– Ne­kem sincs tér­erőm.

– Ak­kor most mi lesz? – mor­mog­ják el­hűl­ten.

Meg­esik raj­tuk a szí­vem: – Vár­junk.

– Hogy­hogy vár­junk?

– Vár­juk a sze­re­lő­ket. Vá­rok én is önök­kel. Kön­­nyeb­ben te­lik az ide­jük.

– Ne hec­cel­jen – mél­tat­lan­ko­dik a na­rancs­szí­nű.

– Ért­se meg, ké­rem, ma­guk­kal va­gyok. Hall­gas­sa­nak csak ide. Csúcs­for­ga­lom­ban in­dul­tam ma dél­után, a met­ró­ban úgy szo­rong­tunk, mint szar­dí­ni­ák a kon­zerv­do­boz­ban, s egy­szer csak na­gyot rán­dul­va meg­állt a sze­rel­vény. A lám­pák is ki­alud­tak pár perc­re. Majd meg­szó­lalt a ve­ze­tő a hang­szó­rón: „Fi­gye­lem, fi­gye­lem. Bal­eset mi­att sze­rel­vé­nyünk kény­szer­meg­ál­lás­ban vá­ra­ko­zik. Kér­jük szí­ves meg­ér­té­sü­ket. Sen­ki se száll­jon ki. Élet­ve­szé­lyes!” A hang­za­var­ban va­la­ki mel­let­tem meg­je­gyez­te: „Hü­lye ál­lat. Most kel­lett ne­ki a sí­nek­re fe­küd­ni.” Má­sok mél­tat­lan­kod­tak a meg­jegy­zé­sen. Önök mit szól­tak vol­na ot­tan?

– Mi kö­zünk hoz­zá – szó­lal meg a hölgy, a na­ran­csos meg: – Mi itt vá­runk, nem a met­ró­ban. És ön mit akar ez­zel a tör­té­net­tel?

– Pár­be­szé­det. Egy­sze­rű­en pár­be­szé­det. Már csak azért is, hogy eszük­be se jus­son ki­ug­ra­ni a ka­bin­ból. Mert élet­ve­szé­lyes.

– Mi nem ki­ug­ra­ni aka­runk, ha­nem ki­száll­ni, nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött.

– Ép­pen ezt aka­rom meg­ér­tet­ni önök­kel, hogy a kö­rül­mé­nyek nem nor­má­li­sak. És hogy nem sza­bad tü­rel­met­len­ked­ni. Csak sú­lyos­bít­ja a vá­ra­ko­zást.

– És azt hi­szi Ön, hogy az ön fej­lö­vé­ses tör­té­ne­té­vel ne­künk kön­­nyebb?

– A pár­be­széd a fon­tos. Se­gít önö­kön. Van önök­nek lá­nyuk?

– Hogy jön ez ide?

– Mert ne­kem a met­ró­ban a lá­nyom tet­te a szó­ban for­gó meg­jegy­zést. Ilyen egy mai lány.

– Meg­éri a pén­zét – jegy­zi meg a na­ran­csos.

A hölgy pe­dig büsz­kén:

– Ne­künk fi­unk van. Meg ne­kem az anyám is él.

– Lát­ja az enyém meg­halt – köz­löm ka­pás­ból. A mi­nap ki­men­tem hoz­zá a te­me­tő­be. És kép­zel­jék, ki­ál­to­zást hal­lok: „Gye­re ide. Ide gye­re.” Csak nem hall­ga­tott el, hát ab­ba­ha­gyom az ár­vács­kák ül­te­té­sét, és mit lá­tok? Egy ro­busz­tus af­ri­ka­it, zöld vi­a­szos­vá­szon ka­bát­ban, ami­lyent a hor­gá­szok vi­sel­nek. Sep­rűt tart a ke­zé­ben, és láb­ujj­hegy­re áll­va né­ze­lő­dik. Az­tán ne­ki­ló­dul. Va­la­mi sző­rös fut a sí­rok kö­zött. „Len­ke! Len­ke!” – böm­bö­li a sze­re­csen. Egy öl­eb­ről van szó, mely já­té­ko­san ug­ra­bug­rál, fut­tá­ban fel­dönt­ve, ami csak út­já­ba ke­rül: vi­rág­cse­re­pet, lám­pást, ha­lot­tak fény­ké­pét. Mint aki tud­ja, hogy bár­mit meg­en­ged­het ma­gá­nak. Zöld­ka­bá­tos ül­dö­ző­je nem is csap oda a part­vis­sal, csak or­di­bál, s az ő va­don­ban ér­lelt hang­ját meg­ket­tő­zi va­la­mi pa­pa­gáj­ri­ká­cso­lás, me­lyet egy mú­mi­ás­ra asza­ló­dott, vas­ta­gon smin­kelt vén dá­ma hal­lat:

– Len­ke, te meg­őrül­tél.

Ő sé­ta­bot­já­val pas­kol­ja az avart, és meg­pa­ran­csol­ja ter­me­tes ina­sá­nak, nyom­ja meg az au­tó du­dá­ját, hogy tu­da­to­sít­sa Len­ké­ben a ta­ka­ro­dó kép­ze­tét. Len­ke fü­tyül er­re, de nem a fe­lé nyúj­tott édes­ség­re, mely­nek se­gít­sé­gé­vel a fe­ke­te em­ber mar­ká­ba ka­pa­rint­ja, és vis­­sza­to­lon­col­ja gaz­dá­já­hoz. A je­le­ne­tet a ze­ne­bo­ná­ra oda­cső­dü­lő tu­ris­ták meg­tap­sol­ják.

– Cu­ki le­he­tett – mond­ja a hölgy, ki­nek a kis­ter­me­tű, sző­rös ál­la­tok nyil­ván gyen­géi.

– Most sír­jak vagy ne­ves­sek – bi­zal­mat­lan­ko­dik a na­ran­csos, s vé­gül tüs­­szent, mert vi­rág­por ment az or­rá­ba.

A hölgy fel­ka­cag. Én is rá­ne­ve­tek:

– Is­ten ad­jon ezer­an­­nyit.

A na­ran­csos: – Csak hü­lyés­ked­jen. Ne­kem in­kább sír­ni vol­na ked­vem.

– Hát ak­kor mon­dok egy ide­il­lőt. Fel­hí­vom a lif­tet, a szom­széd­ék ta­ka­rí­tó­nő­jé­vel ér­ke­zik. Szem­be­ta­lál­ko­zunk, va­gyis in­kább há­rom szem­be, mert az egyéb­ként mo­soly­gó as­­szony egyik sze­mé­vel gyá­szo­san néz. A má­sik­kal, me­lyen ha­tal­mas mo­nok­li nőtt, nem igen lát­hat, an­­nyi­ra be­da­gadt. Fel­jaj­du­lok együtt­ér­zés­ből. Ő fel­jaj­dul, hogy saj­nál­tas­sa ma­gát – így szok­ta. Most azon­ban van oka rá. Mi­köz­ben vit­te ki haj­nal­ban a ku­ká­kat, az épü­let­ből, ahol ház­mes­ter, két arab meg­tá­mad­ta, s az ő sza­va­i­val él­ve „pénzt és bu­gyit” kö­ve­tel­tek. Hi­á­ba ma­gya­ráz­ta, hogy ő sze­gény ház­mes­ter­nő és saj­nos öreg is, a két ka­nos és anya­gi­as fa­zon el­vet­te tő­le a nagy kulcs­cso­mó­ját, az­tán le­te­per­te a jár­da szé­lé­re. És csak­ugyan rán­gat­ták le ró­la a bu­gyi­ját. Az ő de­re­kas vi­sí­to­zá­sa vi­szont fel­ver­te a kör­nyé­ket. Lám­pák gyúl­tak, ab­la­kok nyíl­tak. Lát­ták az is­ten­te­le­nek, hogy baj lesz, el­pu­col­tak, de az egyik bos­­szú­ból még be­le­ti­port sa­rok­kal az ál­do­zat sze­mé­be. „Ki is foly­ha­tott vol­na” – mon­dom a bol­dog­ta­lan as­­szony­nak.

– Ki­ké­szí­tet­ték ala­po­san azt a sze­gény as­­szonyt, két­ség­te­le­nül ki – eme­li fe­lém az ar­cát a hölgy, ki a vi­rá­gok kö­zül, én meg azt ve­szem ész­re, hogy or­ra hosszú és he­gyes, fir­ta­tás­ra kész. – De biz­tos ön ab­ban, hogy a tör­té­net igaz?

– Mi­ért ne len­ne igaz? – kér­dem gya­na­kod­va.

– Le­het, hogy nem ku­ká­zott, ha­nem stric­helt. Pén­zes ut­ca­lány­nak néz­ték.

– Azt sze­ret­né, ha in­kább ku­ká­zás és nem stric­he­lés köz­ben nyom­nák ki az ön sze­mét?

– Hall­ja ma­ga! – vág köz­be a na­ran­csos – mit pi­masz­ko­dik a fe­le­sé­gem­mel.

– Csak azt mon­dom, hogy akár stric­helt, akár ku­ká­zott, a mo­nok­lit azt meg­kap­ta. Ez tény­kér­dés. Ha önt meg­öl­ték, ön­nek tök­mind­egy, hogy a Hő­sök te­rén vagy a lift­ben tet­ték.

– Tud­ja ma­ga, hogy Kan­ton­ban van egy hí­res pi­ac, ahol fel­da­ra­bo­lá­suk előtt az óri­ás­tek­nő­sök pán­cél­ját él­tük­ben nyi­szál­ják le a tes­tük­ről?

– Ez nem érv. Ez fe­nye­ge­tés.

– Tud­ja ma­ga, hogy ugyan­azon a pi­a­con élő skor­pi­ó­kat árul­nak pa­pír­zacs­kó­ban tíz-, húsz-, har­minc­de­kás ki­sze­re­lés­ben? És tud­ja ma­ga, hogy a kí­nai bi­ro­da­lom­ban ma is lé­te­zik olyan faj­ta val­la­tás, hogy a val­la­tott füty­kö­sét ilyen faj­ta sta­nic­li­ba dug­ják? Tö­vig.

– Ben­ce, ne! – tör ki a hölgy. – Az úr a mi egyet­len se­gít­sé­günk. Re­mény­sé­günk.

Azon­ban Ben­ce már be­le­len­dült: – És val­lat­nak úgy is, hogy a fo­goly­nak ad­dig, sok­szor két hét­nél is to­vább, víz­ben kell áll­nia, amíg a bő­re úgy ki­pál­lik, hogy ki­hall­ga­tás előtt le­csa­var­ják lá­bá­ról, mint egy térd­zok­nit.

Ide­je vol­na sze­lí­dí­te­ni a pár­be­szé­det.

– Ha jól lá­tom, kri­zan­té­mot visz­nek. És ho­va, ha nem ve­szik to­la­ko­dás­nak?

– A fi­unk­hoz – fe­le­li a hölgy, mi­köz­ben a na­ran­csos Ben­ce nyel egy na­gyot.

– Nem él már? Kri­zan­té­mot a te­me­tő­be szo­kás vin­ni.

– Él­ni él, csak ho­gyan.

– Ak­kor hal­dok­lik sze­gény?

– Te­le van a Ri­csi élet­erő­vel. Így hagy itt min­ket.

– Ho­va megy?

– Más­ho­vá. Mes­­sze.

– Ezért kap­ja a kri­zan­té­mot?

– Gyá­szol­juk.

– An­nak azért örül­nek, hogy ilyen élet­erős.

– Már hogy örül­nénk, ha nem ren­del­ke­zünk ve­le.

Nem fir­ta­tom, hogy ho­va megy el, ki­vel megy el. Bez­zeg a na­ran­csos Ben­ce nem ódz­ko­dik:

– A ma­ga lá­nya csa­var­ta el a fe­jét.

Kel­lett ne­kem eze­ket ki­ta­lál­nom. Aján­la­to­sabb más­ra te­rel­ni a szót.

– Mit szól­nak ah­hoz, hogy oda­lent az üz­let­so­ron vi­ho­gó ál­ar­cos tör ma­gá­nak utat a tö­meg­ben, és be­rán­gat fér­fi­a­kat, nő­ket a ka­puk alá. Va­jon ad ne­kik dro­got vagy el­vesz tő­lük?

Na­ran­csos Ben­ce sza­vam­ba vág

– Ma­gá­nak ez vicc? Hát ide­hall­gas­son:

– Az Ele­fánt­csont­par­ton bé­ke­fenn­tar­tó ka­to­nák el­kap­ták Firmin Mahét, aki köz­ve­szé­lyes úton­ál­ló hír­ében állt. Nem so­kat te­ke­tó­ri­áz­tak: pán­cél­ko­csi­juk­ban nájlonzacskót húz­va a fe­jé­re meg­foj­tot­ták. Né­hány év múl­va a he­lyi ha­tó­sá­gok per­be fog­ták őket, egy­részt mert tör­vény­szé­ki íté­let nél­kül vé­gez­ték ki Firmin Mahét, más­részt mert nem azt a Firmin Mahét öl­ték meg, aki ret­te­gés­ben tar­tot­ta a kör­nyé­ket, ha­nem egy név­ro­ko­nát, akit el­adó­sor­ba lé­pő lá­nya si­rat.

Fe­le se tré­fa en­nek. Csak a tech­ni­ka, már­mint a még mű­kö­dő tech­ni­ka se­gít­het. Tér­erő ugyan nin­csen, de fel­vet­tem okostelefonomba egy rend­ha­gyó ál­lat­fil­met. Oda­il­lesz­tem a kép­er­nyőt az ő ke­rek ab­la­kuk­hoz, és meg­nyo­mom a gom­bot. A zim­bab­wei nem­ze­ti park­ban va­gyunk – mond­ja az el­be­szé­lő –, ahol olyan ered­mé­nye­sen mű­köd­tek az ál­lat­vé­dők, hogy az ele­fán­tok mér­he­tet­le­nül el­sza­po­rod­nak. Ki­té­pik a fi­a­tal fá­kat, el­eszik a zsi­rá­fok elől a zsen­ge lom­bo­kat, le­ve­rik a ma­dár­fész­ke­ket, fel­dúl­ják a fa­lu­si­ak ül­tet­vé­nye­it. Tö­meg­ben nyü­zsög­nek a sú­lyos, sö­tét tes­tek egy cser­mely kö­rül. Le­ti­por­ják a for­rást, da­go­nyáz­nak a szét­te­rü­lő víz­ben. Az egyik fel­nőtt ös­­sze­rogy, meg­hal: az ál­la­tok is kap­nak in­fark­tust. Éj­sza­ka or­mót­lan szür­ke gyá­szo­lók já­rul­nak a hul­lá­hoz, or­má­nyu­kat ló­gat­ják fö­lé­je, az­tán hi­é­nák jön­nek és ke­se­lyűk. Té­pik a be­le­it. Vagy fél­órán át egy fi­a­tal hím­orosz­lán mar­can­gol ma­gá­ban. Fel­dü­hö­dött ele­fán­tok jön­nek vis­­sza, rá­ron­ta­nak az el­be­szé­lő­re, la­pát­fü­lü­ket szé­les­re tár­ják, agya­ru­kat gyil­ko­san me­resz­tik, trom­bi­tál­va kö­ze­led­nek, már má­zsás tal­pu­kat is eme­lik.

– Jaj, Ben­ce, rám jött, na­gyon kell – nyö­gi a hölgy.

Kí­mé­le­te­sen meg­nyo­mom a stop gom­bot. A be­ál­ló csend­ben lép­cső­há­zi lép­tek hal­lat­sza­nak. A sze­re­lő ér­ke­zik? Én hív­tam vol­na? Rá fo­gom bíz­ni ezt az el­len­szen­ves há­zas­párt.

 Rá­csos alak­zat je­le­nik meg az eme­le­tün­kön. Vil­lany még min­dig nincs. Csak a hold vi­lá­gít. Azt látom, hogy hi­deg fé­nye egy kő­ke­mény arc kö­ré szeg de­ren­gést.

 

-----

      „Az elbeszélő önkénye” című sorozatból.