Van-e mél­tó­sá­ga a ki­sebb­sé­gi lét­nek? Mes­­szi­re ve­zet ez a kér­dés: az on­to­ló­gia, az eti­ka, sőt a nyelv­fi­lo­zó­fia te­rü­le­té­re. Van-e bár­mi­nek az em­be­ri szem­lé­let­től füg­get­len ér­té­ke, tu­laj­don­sá­ga? Mi, ma­gya­rok sze­re­tünk pa­te­ti­ku­san gon­dol­kod­ni a ha­tá­ron túl­ra szo­rult hon­fi­tár­sa­ink­ról. De ők ér­zik-e ezt a pá­toszt, a meg­él­he­té­sü­kért vagy a túl­élé­sért foly­ta­tott na­pi erő­fe­szí­té­se­ik kö­ze­pet­te? Herta Müller Fá­cán az em­ber, sem­mi több cí­mű re­gé­nye zse­ni­á­lis írás­mű­vé­szet­tel mu­tat­ja meg a bán­sá­gi sváb kisebbség¹ kö­ré­ben, hogy csak­is az em­ber tud ér­té­ket tu­laj­do­ní­ta­ni a dol­gok­nak. Min­den­faj­ta dön­tést és cse­le­ke­de­tet csak adott vi­szo­nyok kö­zött le­het meg­ér­te­ni és meg­ítél­ni. Nincs mél­tó­ság, se egyé­ni, se ki­sebb­sé­gi, ha mi nem hoz­zuk lét­re. Nincs er­kölcs, csak ha mi meg­te­remt­jük. Az em­ber sok­szor olyan fel­té­te­lek kö­zött kell, hogy él­jen és túl­él­jen, ahol csak rossz és még ros­­szabb kö­zött le­het vá­lasz­ta­ni. Hogy bár­mi­fé­le ér­ték függ­vé­nye an­nak a vi­szony­rend­szer­nek, amely­ben lét­re­jön, azon be­lül kell meg­ítél­ni is. Sü­tő And­rás szép mon­da­ta – „A fű­szál le­haj­lik a szél­ben, és meg­ma­rad” – a ro­má­ni­ai dik­ta­tú­ra ide­jén er­köl­csi ka­pasz­ko­dót és lel­ki me­ne­dé­ket volt hi­va­tott nyúj­ta­ni a ki­sebb­sé­gi sors­ba kényszerült ma­gyar­ság­nak. Herta Müller mű­ve rek­vi­em a sváb ki­sebb­sé­gért.

      A ma­gyar ki­sebb­ség sor­sá­ról a dik­ta­tú­ra ide­jé­ből is so­kat tu­dunk, kö­szön­he­tő­en a ha­tá­ron tú­li ma­gyar iro­da­lom­nak. A sváb ki­sebb­sé­gé­ről alig. Most ve­het­jük kéz­be ma­gyar nyel­ven – Karácsonyi Noémi igényes fordításában – Herta Müller Fá­cán az em­ber, sem­mi több cí­mű köny­vét, és elő­ször ol­vas­ha­tunk a bá­ná­ti svá­bok ki­ván­dor­lá­sá­ról, a ki­ván­dor­lás előt­ti han­gu­la­ti-lé­lek­ta­ni hely­ze­tük­ről. A re­gényt Ro­má­ni­á­ban ír­ta a szer­ző, az 1987-ben tör­tént emig­rá­lá­sát meg­elő­ző­en, és 1986-ban je­len­tet­te meg Né­met­or­szág­ban. Meg­mu­tat­ja, ho­gyan szá­mo­ló­dik fel egy ki­sebb­ség a dik­ta­tú­rá­ban. Korábban pél­da nél­kü­li mó­don sza­ba­dí­tot­ta ki a né­met ál­lam a di­asz­pó­rá­ban élő ki­sebb­sé­gét, a sa­ját ha­zá­juk­ban fo­goly­ként re­kedt bá­ná­ti svá­bo­kat: fej­pénzt fi­zet­tek ér­tük, a ro­mán ál­lam pe­dig ki­áru­sí­tot­ta őket.² En­nek a ki­ván­dor­lá­si hul­lám­nak a lel­ki vo­nat­ko­zá­sa­i­ról nem volt ed­dig tu­do­má­sunk. Herta Müller mű­vé­nek új­sze­rű­sé­ge a pá­tosz nél­kü­li, nyílt, őszin­te szem­be­né­zés, s ez ad­ja pró­zá­já­nak hi­he­tet­len ere­jét is. Té­má­ja egy kis, bá­ná­ti sváb fa­lu éle­te, min­den­nap­jai a ma­ga lát­szó­la­gos egy­sze­rű­sé­gé­ben, hát­te­ré­ben a Ceauşescu-diktatúrával.³ A fa­lu né­pe tel­jes bi­zony­ta­lan­ság­ban él, a ki­ván­dor­lás gon­do­la­tá­val fog­lal­ko­zik, vagy azért, mert már el­dön­töt­te, vagy azért, mert még he­zi­tál, és őr­lő­dik az ott­ho­nos vi­lág el­ha­gyá­sá­nak fáj­dal­ma és az is­me­ret­len­től va­ló fé­le­lem kö­zött.

      A cím alatt ott áll a mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zás: El­be­szé­lés (Eine Erzählung). Ám itt az egy va­la­mi­nek mon­dott szö­veg va­ló­já­ban sok kis írás­ból áll, ame­lyek önál­ló címet kaptak, és ön­ma­guk­ban is meg­áll­nak a lá­bu­kon. Ezek­ből a kis egy­sé­gek­ből mo­za­i­kos szer­kesz­tés­mód­dal rak­ja ös­­sze a tab­lót a szer­ző. A mo­za­i­kok nem sza­bá­lyo­sak, in­kább tö­rött cse­rép­da­ra­bok­nak tűn­nek, ame­lyek az élet egy­ál­ta­lán nem ke­rek tör­té­ne­te­i­nek tör­me­lé­kei. El­be­szé­lés­nek szűk­sza­vú­ak, a no­vel­lá­hoz sok­szor hi­ány­zik be­lő­lük a sors­for­du­lat és a csat­ta­nó, jel­lem­ző vi­szont az ál­ló­kép­sze­rű­ség. A csat­ta­nós, ha­tá­ro­zott le­zá­rás nem is il­le­ne ezek­hez a rö­vid írá­sok­hoz, ame­lyek in­kább egy-egy kis rész­le­tét al­kot­ják az össz­kép­nek. Mű­fa­juk kö­ze­lebb is áll az élet­kép­hez. Az élet­kép­sze­rű el­be­szé­lé­sek­ből ál­ló szö­ve­gek még­is re­gény­sze­rű, ös­­sze­füg­gő mű­vé épül­nek. Sze­rep­lői vis­­sza-vis­­sza­tér­nek, bár ez a vissza­té­rés időn­ként nem több an­nál, mint hogy Windisch ke­rék­pár­ja rend­re át­gu­rul a ké­pen. Fel­tű­nik a ma­lom­nál, a tó part­ján, a mi­li­cis­ta há­zá­nál, aki­nek tor­ná­ca alatt el­he­lyez egy zsák lisz­tet, vagy lát­juk, amint épp ha­za­ér, és va­la­mi fur­csa dol­got ta­pasz­tal. Az élet­ké­pi moz­za­na­tok­nak sok­szor csak ké­sőb­bi szö­ve­gek vi­lá­gít­ják meg az ön­ma­gu­kon tú­l-mutató ér­tel­mü­ket, vagy ad­nak új je­len­tést. Az al­ko­tó fi­no­man bá­nik a sej­te­tés, az ár­nya­lás esz­kö­zé­vel, jól hasz­nál­ja a fény-ár­nyék tech­ni­ká­t.

      Ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben nem be­szél­he­tünk fő­sze­rep­lő­ről, bár Windisch és a csa­lád­ja sor­sá­val fog­lal­ko­zik a leg­több írás. Eb­ben a vi­lág­ban sen­ki sem fő­sze­rep­lő, ahogy sa­ját sor­suk ala­ku­lá­sát sem tud­ják kéz­ben tar­ta­ni. Már az el­ső írás­ból meg­tud­juk: Windisch csak a pa­pír­ja­it vár­ja, hogy ki­te­le­pül­hes­sen. A re­gény ide­je az en­ge­dély­re vá­ra­ko­zás és a ki­ván­dor­lás kö­zött zaj­lik, il­let­ve az utolsó, cím nélküli írásban kiegészül a hazalátogatás idejével. Ám a szerző en­nél sok­kal több időt sű­rít a műbe: az em­lé­ke­zés a múl­tat is meg­je­le­ní­ti, pél­dá­ul A fű­le­ves cí­mű el­be­szé­lés Katharina uk­raj­nai lá­ger­ben töl­tött éve­i­vel tá­gít­ja ki az el­be­szélt időt. A vá­ra­ko­zás ide­je a vég­te­len­be nyú­lik, a meg­állt idő mint alap­él­mény több­ször fel­tű­nik az írá­sok­ban.

      A fa­lu, ame­lyet la­kói el­hagy­ni ké­szül­nek, a pusz­tu­lás­ra ítélt­ség ál­la­po­tá­ban ve­ge­tál. Az itt élők­nek már nincs he­lyük, mert az az or­szág, amely­ben a fa­lu ta­lál­ha­tó, nem tart igényt rá­juk, és nem nyújt ne­kik ott­hont. Ez a po­li­ti­kai vo­nat­ko­zás nem raj­zo­ló­dik ki köz­vet­len mó­don a ki­te­le­pü­lés okai kö­zött, még­is ott van a kis­em­be­rek meg­alá­zott­sá­gá­ban, a hi­va­ta­li pac­ká­zá­sok­ban, az in­téz­mé­nyek ön­ké­nyes mű­kö­dé­sé­ben: ahol a le­ve­le­ket egy ré­sze­ges pos­tás­kis­as­­szony sze­lek­tál­ja, és ná­la a kam­ra kul­csa, ahol a mi­li­cis­ta ke­res­gé­li az oda­ren­delt fa­lu­be­li as­­szo­nyok, lá­nyok se­gít­sé­gé­vel a ki­te­le­pü­lé­si en­ge­délyt. Az ön­kény külön-külön is vér­lá­zí­tó ap­ró moz­za­na­ta­i­nak so­ro­za­ta. Az el­vá­gyó­dás anya­gi elő­nyök­kel ke­cseg­tet, sem­mi más­sal. Ezért azon­ban sú­lyos árat kell fi­zet­ni: az ott­hon el­ha­gyá­sa a múlt el­vesz­té­sé­vel jár, mint­ha meg sem tör­tén­tek vol­na az ott töl­tött évek. A szű­kös szel­le­mi ho­ri­zon­ton a sza­bad­ság­vágy nem kü­lö­nül el az anya­gi vá­gyak­tól, nem nyer ön­ma­gá­ban va­ló ér­té­ket. Mint­ha Windisch fe­le­sé­gé­nek ko­po­gós ci­pő­je, a fi­nom öl­tö­zék len­ne az egyet­len ér­tel­me, ho­za­dé­ka a ki­ván­dor­lás­nak. Herta Müller mes­te­ri­en raj­zol­ja meg sze­rep­lő­i­nek tu­da­tá­ban az em­ber füg­gő­sé­gét at­tól a konk­rét szi­tu­á­ci­ó­tól, tör­té­nel­mi, tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­től, amely­ben él.

      Fo­lya­ma­to­san tör­tén­nek ugyan ki­sebb-na­gyobb ese­mé­nyek, kö­zöt­tük még olyan tra­gi­kus is, mint a fi­a­tal Dietmar ha­lá­la, de ezek­nek alig-alig van je­len­tő­sé­gük. Herta Müller lé­lek­ta­ni­lag pon­tos meg­fi­gye­lé­sek­kel mu­tat­ja meg a kis­em­ber te­he­tet­len­sé­gét sa­ját lel­ki tör­té­né­se­i­vel szem­ben. Így pél­dá­ul Amalie nem tud mit kez­de­ni a fáj­da­lom­mal, csak né­hány ap­ró moz­za­nat jel­zi, ahogy a tes­ti-lel­ki ki­fosz­tott­sá­got a hét­köz­na­pi élet ap­ró-csep­rő dol­ga­i­val el­fe­di. Mi­vel a szereplők nem tud­nak szem­be­néz­ni a ve­lük tör­téntekkel, a tár­gyak­hoz me­ne­kül­nek, Amalie két­ség­beeset­ten szo­rít­ja ma­gá­hoz pad­ló­vá­zá­ját, hogy va­la­mi szé­pet vi­gyen on­nan ma­gá­val, ahon­nan va­ló­já­ban ki­ra­bol­va tá­vo­zik. Ezért nem le­het­nek kon­zek­ven­ci­ái az éle­tük tör­té­né­se­i­nek sem, mert el van­nak fed­ve, sok­szor épp a tár­gyak­kal.  Ezért nem be­szél a lány sem­mit Dietmarról, és ezért nem gyá­szol­ja meg, ahogy nem gyá­szol­ják meg az el­vesz­tett ott­ho­nu­kat sem. Túl nagy fáj­da­lom len­ne azt a sok min­dent el­si­rat­ni: a hall­ga­tás ön­vé­de­lem. A múlt így el­vesz­tett idő lesz, amel­­lyel a je­len sem­mi­fé­le kap­cso­la­tot nem fog ta­lál­ni. A kiszolgáltatott em­ber tu­da­ta és élet­tör­té­ne­te így tö­rik da­ra­bok­ra.

      A komp­lex nar­rá­to­ri be­mu­ta­tás he­lyett a sze­rep­lő­ket a cse­le­ke­de­te­ik, mon­da­ta­ik jel­lem­zik. Min­den újabb meg­je­le­né­sük hoz­zá­tesz va­la­mit az összképhez. Nincs ok­nyo­mo­zás, mi mi­ért ala­kult úgy, ahogy, az ol­va­só, vé­gig­ha­lad­va a tör­té­ne­te­ken, las­san rak­ja ösz­­sze a je­len­ték­te­len­nek tű­nő moz­za­na­tok­ból a ké­pet. A komp­le­x jel­lem­rajz he­lyett te­hát min­dig újabb és újabb vo­nás­sal gaz­da­go­dik a ka­rak­ter, ak­tív be­fo­ga­dói hoz­zá­ál­lást kí­ván­va. Ez az al­ko­tói mód­szer nem a jel­lem­rajz hi­á­nyos­sá­gá­val ma­gya­ráz­ha­tó, el­len­ke­ző­leg: re­me­kül ki­fe­je­zi az el­foj­tást, amely a lel­ke­ket sújt­ja, ugyan­ak­kor az egyé­ni­ség hi­á­nya­ként is ol­vas­ha­tó. Nem tud­juk meg pél­dá­ul, hogy Windisch mi­ért szá­mol­ja a na­po­kat a há­bo­rús em­lék­mű előtt. Per­sze a pa­pír­ja­it vár­ja. De le­het, hogy nem csak azért? Ma­rad­nak nyi­tott, meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dé­sek.

      A re­gény sze­rep­lő­i­nek tu­da­tát ki­csi­nyes­nek, elő­í­té­le­tesnek mu­tat­ja, a bá­ná­ti svá­bok fel­sőbb­ren­dű­sé­gi tu­da­ta min­den más ná­ci­ó­val szem­ben meg­nyil­vá­nul. A kö­ze­li tör­té­nel­mi múlt­tal, a fa­siz­mus­sal va­ló szem­be­né­zés el­ma­radt. Herta Müller pe­dig bát­ran néz szem­be az­zal, ami­vel a leg­töb­ben nem mer­tek, a fa­sisz­ta tet­tek­kel a svá­bok múlt­já­ban, je­le­nük­ben pe­dig az el­foj­tás­sal, meg­tör­ve így a hall­ga­tást. A re­gény­ben a ki­sebb­sé­gi lét mi­ti­zá­lá­sa és ha­za­fi­as pá­tosz he­lyett őszin­tébb, iga­zabb, ös­­sze­tet­tebb kép raj­zo­ló­dik ki a bá­ná­ti svá­bok éle­té­ről, amely­nek jel­lem­zői a lát­szat­nak élés, a szte­re­o­tí­pi­ák­ban va­ló gon­dol­ko­dás, az ön­zés, az er­köl­csi ní­vó sül­­lye­dé­se, a zül­lött­ség. Egy be­teg tár­sa­da­lom lát­le­le­te. Eb­ből az őszin­te­ség­ből fakad Herta Müller szö­ve­geinek ere­je, er­re a szi­lárd alap­ra épül­nek rá az egy­más ha­tá­sát erő­sí­tő nyel­vi esz­kö­zei, ame­lyek gaz­da­gon áll­nak ren­del­ke­zé­sé­re eb­ben a ko­rai mű­vé­ben is.

      Herta Müller sa­já­to­san hasz­nál­ja a nyel­vet. Mon­dat­szer­kesz­té­sé­nek jel­lem­ző sa­já­tos­sá­ga a rö­vid, egy­sze­rű mon­da­tok gya­ko­ri­sá­ga, to­váb­bá a hi­á­nyos mon­da­tok hal­mo­zá­sa. Egy­sze­rű mon­da­tai ki­fe­je­zik a hét­köz­na­pi élet sab­lo­nos egy­sze­rű­sé­gét: „Windisch zseb­re dug­ta a ke­zét. Fel­állt. Az aj­tó­hoz lé­pett. […] A szűcs a nadrágja zse­bé­ben ko­to­rá­szott.” Egy­sze­rű ál­lí­tá­sai egy­más mel­lé he­lyez­ve még­is át­tö­rik sa­ját sze­man­ti­kai ha­tá­ru­kat, és töb­bet sej­tet­nek, mint amit mon­da­nak. A sza­vak je­len­té­sé­nek me­ze­je eb­ben a struk­tú­rá­ban ki­tá­gul, érez­zük, a dol­gok min­dig töb­bek, mint ami­nek lát­juk őket. Így tud­ja a meg­ko­pott nyel­vet sa­ját cél­ja­i­ra, a ki­mon­dat­lan, el­hall­ga­tott dol­gok meg­idé­zé­sé­re fel­hasz­nál­ni. A zseb­re du­gott ke­zek, a hi­á­bava­ló ko­to­rá­szás a te­he­tet­len­ség ki­fe­je­ző­dé­sei.

      A kép­sze­rű­ség na­gyon erő­sen je­len van eb­ben a szö­veg­ben, a szem­lé­le­tes­sé­gen túl az élet­ér­zés re­mek köl­tői ki­fe­je­zé­sét lát­juk. „A ma­lom né­ma. Né­ma a fal, és né­ma a te­tő. Né­ma a ma­lom­ke­rék. Windisch a villanykap­cso­ló­hoz nyúlt, és ki­aludt a fény. Be­köl­tö­zött az éj­sza­ka a ma­lom­ke­re­kek kö­zé. A liszt­port, a le­gye­ket és a zsá­ko­kat el­nyel­te a sö­tét le­ve­gő.” A szag­ga­tott elő­adás­mód ki­fe­je­zi a zak­la­tott­sá­got is, a sze­rep­lők lá­tás­mód­já­nak tö­re­dé­kes­sé­gét, szű­kös­sé­gét. A liszt­port, a le­gyet és a zsá­kot mint he­te­ro­gén tár­gya­kat úgy te­szi egy­ne­mű­vé a sö­tét­ség, hogy meg­sem­mi­sí­ti „elnyeli” őket. Az el­tün­te­tés­nek meg­le­he­tő­sen dur­va mód­ja ez. Mint­ha az egész lé­te­zés al­le­gó­ri­á­já­vá vál­toz­tat­ná a le­írást vissza­me­nő­leg ez a me­ta­fo­ri­kus kép.

      A szí­nek gya­ko­ri al­kal­ma­zá­sa fes­tő­i­vé te­szi a szö­ve­get. Ez az írás­mód jól egé­szí­ti ki és erő­sí­ti az elő­ző­ek­ben mon­dott élet­kép­sze­rű­sé­get, vég­ső so­ron a tab­ló­fes­tést. „A szek­rény fe­hér négy­szög, az ágy fe­hér ke­ret. Kö­zöt­tük a fal csak négy fe­ke­te folt. A pad­ló meg­emel­ke­dik. El­fer­dül. Fel­kú­szik a fal­ra. Meg­áll az aj­tó előtt. A szűcs a má­so­dik kö­teg pénzt is meg­szá­mol­ja, majd be­fe­di a pad­ló. A szűcs fe­le­sé­ge le­fúj­ja a port a szür­ke kucs­má­ról, és a pad­ló a men­­nye­ze­tig eme­li. A ka­kuk­kos óra hos­­szú­kás fe­hér fol­tot vájt a cse­rép­kály­ha mel­let­ti fal­ba. A kály­ha mel­lett lóg az idő. Windisch be­csuk­ja a sze­mét. »Lejárt az idő«, gon­dol­ja. Fü­lé­ben ke­tyeg a ka­kuk­kos óra fe­hér folt­ja, a sze­me előtt a szám­lap fe­ke­te folt. Hi­ány­zik az idő­mu­ta­tó­ja.” Lát­hat­juk, a szö­veg na­gyon egy­sze­rű, konk­rét ké­pek­ből ho­gyan visz át a szür­re­á­lis­ba, és ami­kor meg­pró­bál­juk el­kép­zel­ni, ho­gyan kú­szik a pad­ló a fal­ra, ak­kor hir­te­len vis­­sza­ránt a re­a­li­tás­ba: a szűcs szá­mol­ja a pén­zét, majd el­rej­ti a pad­ló desz­ká­ja alá. Csak­hogy ez­után megint ir­re­á­li­san ma­gas­ra emel­ke­dik a szűcs, föl egész a men­­nye­ze­tig, az­tán nyel­vi ké­pek so­ro­za­tán ke­resz­tül ta­pasz­tal­hat­juk meg a szür­re­á­lis va­ló­sá­gát: a ka­kuk­kos óra ho­gyan csi­nált ma­gá­nak he­lyet a fal­ban, az óra fe­hér folt­ja Windisch fü­lé­ben ke­tyeg­ni tud, hogy az egész kép­so­ro­zat a ­mu­ta­tó hi­á­nyá­val új­ra­ér­tel­me­ződ­jön, és a meg­ál­lí­tott idő szim­bó­lu­má­vá vál­jon.

      Sa­já­tos, gyak­ran szür­re­á­lis köl­tői ké­pek lí­ra­i­vá te­szik a szö­ve­get, rej­tett, tit­kos dol­go­kat sej­tet­nek. Kü­lö­nös, me­ta­fo­ri­kus szó­kap­cso­lat­ok ér­zé­kel­te­tik azt, ami­re a meg­ko­pott sza­vak ön­ma­guk­ban már al­kal­mat­la­nok: „A fú­vós­ze­ne je­ges. A nagy­dob hang­ja tom­pa és ned­ves. Víz­zé vál­nak a ház­te­tők.” Ez a lí­ra­i­ság kü­lö­nös vi­szonyt al­kot a stí­lus má­sik jel­leg­ze­tes­sé­gé­vel, az egy­sze­rű mon­dat­szer­kesz­tés­sel. Herta Müller mes­te­re a ke­vés szó­val lát­ta­tás­nak. Ne­he­zen kép­zel­he­tő el en­nél egy­sze­rűbb, tö­mö­rebb raj­za an­nak a bo­nyo­lult lé­lek­ta­ni hely­zet­nek, ami­kor Windisch fe­le­sé­ge ké­szí­ti a mi­li­cis­tá­hoz be­ren­delt lá­nyát a kö­te­le­ző ak­tus­ra.

„Windisch fe­le­sé­ge pi­ros ru­hát te­rít a szék tám­lá­já­ra. Pi­ros szí­jas, fe­hér, ma­gas sar­kú szan­dált tesz a szék alá. Amalie ki­nyit­ja re­ti­kül­jét. Ujj­be­gyé­vel fes­té­ket ken szét a szem­hé­ján.

– Ne olyan ri­kí­tó­ra – mond­ja Windisch fe­le­sé­ge –, még meg­szól­nak az em­be­rek. Fü­le nagy és szür­ke a tü­kör­ben. Amalie szem­hé­ja ten­ger­kék.

– En­­nyi elég – mond­ja Windisch fe­le­sé­ge. Amalie ko­rom­mal fes­ti be a szem­pil­lá­ját. Egész kö­zel tart­ja ar­cát a tü­kör­höz. Üveg­ből van a pil­lan­tá­sa.”

Mint­ha a lé­te­zés egé­sze ilyen szél­ső­sé­gek­kel len­ne csak le­ír­ha­tó: a min­den­na­pi élet egy­sze­rű­sé­ge, és a mé­lyén rej­tő­ző ér­zé­sek, gon­do­la­tok, tit­kok ki­fe­jez­he­tet­len­sé­ge. A ket­tő
kö­zöt­ti sza­ka­dék fel­mu­ta­tá­sá­ra és át­lé­pé­sé­re tesz kí­sér­le­tet Herta Müller. Eh­hez a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló sza­vak nem min­dig bi­zo­nyul­nak ele­gen­dő­nek, ezért al­kot sa­já­tos szó­kap­cso­la­to­kat, és hasz­nál­ja más, szo­kat­lan mó­don a meg­lé­vő­ket.

      Herta Müller hasz­no­sít­ja írá­sa­i­ban a ro­mán nyelv is­me­re­tét is, ké­pi szem­lé­let­mód­já­ban gyak­ran meg­je­le­nik a ro­mán nyelv me­ta­fo­ri­kus­sá­ga. A cím­be­li Fasan szó je­len­té­sét is a ro­mán­ból köl­csö­nöz­te: a fá­cán az a sze­ren­csét­len em­ber – magyarul balfácán –, aki­nek so­ha sem­mi sem si­ke­rül, leg­fő­kép­pen ön­ma­ga meg­va­ló­sí­tá­sa nem. A fá­cán­ra kez­dő va­dá­szok szok­tak men­ni, mert nem re­pül ma­gas­ra, és el­bú­jik a fű­ben, még­is meg­ta­lál­ják. Herta Müller sze­rint ilyen az em­ber, sem­mi több.

      A te­ma­ti­kus is­mét­lé­sek és az is­mét­lés­alak­za­tok is jel­lem­ző je­gyei en­nek a mű­nek, me­lyek rész­ben a ki­üre­se­dett, tar­tal­mat­lan cse­le­ke­de­tek hi­á­ba­va­ló­sá­gát ér­zé­kel­te­tik. Más­részt ezek­ben az is­mét­lő­dé­sek­ben ta­lál­nak ki­fe­je­ző­dé­si for­mát a fel­dol­go­zat­lan em­lé­kek, ezek kí­sér­te­nek ben­ne, így az el­foj­tott vis­­sza­té­ré­si kí­sér­le­tét is ki­fe­jez­he­tik: „Reg­ge­len­te, ami­kor a ki­halt ut­cán a ma­lom­ba tart, Windisch meg­szá­mol­ja a na­pot. A há­bo­rús em­lék­mű előtt az éve­ket. Ott há­tul, az el­ső nyár­fá­nál, ahol a bi­cik­li­je min­dig ugyan­ab­ba a ká­tyú­ba zök­ken, a na­po­kat. Es­te, ami­kor be­zár­ja a mal­mot, az éve­ket szá­mol­ja, és még egy­szer a na­po­kat. […] Windisch a má­so­dik év­nél tart a há­bo­rús em­lék­mű előtt, és a két­száz­hu­szon­e­gye­dik nap­nál a nyár­fa mel­let­ti ká­tyú­ban.”

      A var­ró­gép cí­mű el­be­szé­lé­sé­nek hu­szon­egy be­kez­dé­sé­ből ki­lenc kez­dő­dik a Windisch név­vel. Ez az is­mét­lés erő­tel­jes rit­must ad a pró­zá­nak, és ép­pen ott erő­sö­dik föl, a szö­veg má­so­dik fe­lé­ben, ami­kor raj­ta­kap­ja a fe­le­sé­gét, egy­ma­gá­ban, az ágy­ban. „Az aj­tón át a fe­le­sé­ge ma­kacs, egyen­le­tes li­he­gé­se hal­lat­szott. Mint­ha egy var­ró­gép lett volna oda­benn.” Ez a döb­be­ne­tes ere­jű él­mény mint egy var­ró­gép za­ka­tol a fe­jé­ben. Egy ha­son­lí­tói mel­lék­mon­dat­tal ki­fe­je­zett nyel­vi kép­ből ve­szi a no­vel­la cí­mét, mint­ha ez a za­ka­to­lás len­ne a té­má­ja. Eh­hez ad ze­nei alá­fes­tést a pró­za­rit­mus.

      Az üveg könny­csepp komp­lex szim­bo­li­ká­ja a mű­vön vé­gig­vo­nul­va erő­sí­ti a re­gény­vi­lág egy­sé­gét, és gaz­da­gít­ja köl­tő­i­sé­gét. Amalie so­ká­ig nem tud­ta meg­töl­te­ni az üveg könny­csep­pet, ame­lyet gye­rek­ko­ri sze­rel­mé­től, Ru­di­tól ka­pott: „Töltsd meg víz­zel. Le­he­tő­leg eső­víz­zel.” Ez a szép üze­net a ter­mé­keny­ség­re utal­hat, az él­te­tő eső­víz be­gyűj­té­sé­re ké­ri. Tar­ta­lé­kol­ni, át­men­te­ni jobb idők­re ön­ma­gát is, a sze­rel­met is. Ru­di nem Amalie kön­­nye­it akar­ja ös­­sze­gyűj­tet­ni ve­le, ha­nem az esőt, ami­re nagy szük­ség van a pa­rasz­tok éle­té­ben. De túl nagy volt a hő­ség azon a nyá­ron, „a hő­ség­ben ki­szá­radt a fa­lu”. A ter­mé­ket­len szá­raz­ság a lel­kek ki­tik­ka­dá­sa is. „A kút­víz pe­dig nem eső­víz.” Az üveg könny­csep­pel Amalie esőt tud fa­kasz­ta­ni, el­áraszt­ja a ki­szá­radt fa­lut víz­zel, de ma­ga a könny­csepp sós vi­zet kön­­nye­zik. Mint­ha a sze­re­lem ál­dá­sa­ként árad­na a fa­lu­ra az eső­víz. Ez­után so­ká­ig nem töl­ti meg eső­víz­zel, mert min­dig a vá­ros­ban van, ami­kor esik az eső. Már mást sze­ret. So­ká­ig nin­cse­nek iga­zi kön­­nyek. Amalie nem tud­ja meg­si­rat­ni ha­lott sze­rel­mét, Dietmart, ahogy Ru­dit sem, ami­kor ki­ván­do­rol csa­lád­já­val. Az­tán még­is sós víz­zel te­lik meg a könny­csepp, mi­u­tán oda kell ad­nia fi­a­tal tes­tét a mi­li­cis­tá­nak, majd a pap­nak is. Er­re is al­kal­mas az üveg könny­csepp: be­le­sír­ni a fáj­dal­mat, ha már sír­ni kell. De Amalie vé­gül még­is­csak kút­víz­zel töl­ti meg: „A kút­víz­től nem ázik át an­­nyi­ra.” Még­sem vi­szi ma­gá­val a kön­­nye­it: re­ti­kül­jé­ben a kút­víz­zel telt könny­csep­pes do­boz, kof­fer­jé­ben a kris­tály­gyűj­te­mé­nye, má­sik ke­zé­ben a pad­ló­vá­za, így lép át a má­sik élet­be.

      Herta Müller érett, ki­for­rott írás­mű­vé­szet­tel al­kot­ta meg mű­vét hu­szon­hét év­vel ez­előtt. Egyé­ni al­ko­tás­mód­ja, az élet­ké­pek­ből épít­ke­ző, mo­za­i­kos szer­kesz­tés­mód tér vis­­sza a két év­ti­zed­del ké­sőb­bi Lé­leg­zet­hin­ta cí­mű re­gé­nyé­ben is. Stí­lu­sa, nyel­vi esz­köz­tá­ra már eb­ben a ko­ráb­bi mű­vé­ben is fi­no­man, ki­fe­je­ző­en áll al­ko­tói cél­jai szol­gá­la­tá­ban. A tör­té­ne­lem gé­pe­ze­té­nek alá­ren­delt, el­ide­ge­ne­dett em­ber élet­ér­zés­ének ki­fe­je­ző­dé­se, a bán­sá­gi né­me­tek he­lyi tra­dí­ci­ó­i­nak, élet­mód­já­nak, pil­la­nat­nyi tör­té­nel­mi hely­ze­té­nek fó­kusz­ba eme­lé­se, a mű­fa­ji ke­vert­ség és a for­ma egye­di­sé­ge, a nyel­vi meg­for­mált­ság tárgy-közelisége és po­é­ti­kai jel­le­ge, a szub­jek­tum szi­tu­á­ci­ó­tól va­ló füg­gé­sé­nek fel­mu­ta­tá­sa, az il­lú­zi­ót­lan, non­kon­for­mis­ta szem­lé­let má­ig ér­vé­nyes meg­fo­gal­ma­zá­sa: mind-mind a poszt­mo­dern pró­za él­vo­na­lá­ba emelik a mű­vet.

-----

¹     A XVIII. szá­zad­ban te­le­pül­tek be a ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén lé­vő Bán­ság­ba a né­me­tek, más el­ne­ve­zés­sel a du­nai svá­bok, Herta Müller elő­dei. A te­rü­let nem volt is­me­ret­len a né­met te­le­pe­sek szá­má­ra, már a XI. szá­zad­tól él­tek itt né­me­tek, Szent Ist­ván fe­le­sé­gé­nek, Gi­zel­lá­nak a kí­sé­re­té­ben ér­kez­tek, majd te­le­pül­tek be ide. Ba­logh F. And­rás: Herta Müller út­ja a No­bel-dí­jig. Littera No­va Ki­adó, Bu­da­pest, 2011. 27.

²     Ros­tás Sza­bolcs: Ro­má­ni­ai ki­sebb­sé­gek ex­port­ja. Kró­ni­ka, 2009. de­cem­ber 4. http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=33787

³     A szer­ző több mű­vé­ben is a falut vá­lasztja az ábrázolás közegének: el­ső mű­ve a Niederungen (La­pá­lyok) (1982), és a Drückender Tango (Nyo­mott tan­gó) (1984) szin­tén a bá­ná­ti fa­lu éle­té­ből ve­szi a té­má­ját. Herta Müller Niczkyfalván szü­le­tett, és ott töl­töt­te gyer­mek­ko­rát, a fa­lu él­mény­kö­re in­nen szár­maz­hat írá­sa­i­ban.