– A pé­csi or­vos­kar­nak va­ló­szí­nű­leg jól me­he­tett egy idő­ben, ha olyan egyé­ni­sé­ge­ket ereszt­he­tett szél­nek, mint Papp La­jos, Hunyady vagy ép­pen Nyárády pro­fes­­szo­rok – mor­mog egy bu­da­pes­ti kol­lé­gá­ja, ami­kor mos­ta­ni be­szél­ge­tő­part­ne­rem ne­vét em­lí­tem ne­ki. – Hár­muk kö­zül ta­lán ő az, akit min­den­kép­pen meg kel­lett vol­na tar­ta­ni – te­szi hoz­zá.

Vé­le­mé­nyét so­kan oszt­ják, igaz, tá­vol­ról sem min­den­ki. Egy­ko­ri, köz­vet­len mun­ka­tár­sai kö­zül tu­dok olyan­ról, aki bi­zony nem bán­ja, hogy tá­vo­zott a pé­csi kli­ni­ká­ról.

– Éle­tem egyik leg­szebb, szak­ma­i­lag leg­si­ke­re­sebb pe­ri­ó­du­sát tölt­het­tem mel­let­te. Bri­li­áns se­bész, né­ha ugyan el­kap­ta a hév, de ne­kem csak se­gí­tett – ol­va­som ugyan­ak­kor az Interneten, egy hoz­zá­szó­lás-gyűj­te­mény­ben. Ugyan­in­nen még két be­jegy­zés:

– Az Egész­ség­tu­do­má­nyi Kar gaz­da­go­dott az­zal, hogy a gyógy­tor­nász-men­tő­tiszt kép­zés­ben ma is ta­nít. (…) Élet­ta­pasz­ta­la­ta vég­te­le­nül szí­nes­sé te­szi a kur­zu­so­kat.

– Egész­sé­ge­mért so­kat tet­tél, örök há­lá­ra kö­te­lez­ve. Szív­ből kí­vá­nom, hogy le­gyen erőd és ki­tar­tá­sod sok, hoz­zád ha­son­ló, ki­vá­ló szak­em­bert ne­vel­ned.

A pro­fes­­szor­nak te­hát, úgy tű­nik, jó né­hány ra­jon­gó­ja van. Fi­a­ta­labb ko­rá­ban el­ső­ran­gú mo­del­le­ző volt, a kör­re­pü­lő mo­del­lek vi­lág­baj­nok­sá­gán, 1980-ban csa­pat­baj­no­ki bronz­ér­met nyert Rátkay Ta­más­sal. Si­ker. Ké­sőbb mé­lyen meg­bán­tot­ták, és el­hagy­ta a pé­csi klu­bot, ahol ad­dig spor­tolt. Ku­darc. Ra­gyo­gó kar­ri­ert fu­tott be or­vo­si pá­lyá­ján. Megint si­ker. Utóbb – ki tud­ja pon­to­san, mi ok­ból, majd most meg­pró­bál­juk tisz­táz­ni – nyug­dí­ja­zá­sát kér­te, és oda­hagy­ta az egye­te­met. Ku­darc. Si­ker, ku­darc, si­ker, ku­darc – mint oly so­kunk éle­tét, az övét is ez a pe­ri­o­di­ci­tás ha­tá­roz­ta meg. De ná­la va­la­hogy min­dig egy­re na­gyobb, sok­kal na­gyobb volt a si­ker, és a kül­ső szem­lé­lő szá­má­ra egy­re ki­sebb a ku­darc. Va­jon ő is így érez-e?

Nyárády Jó­zsef 1945. au­gusz­tus 3-án szü­le­tett Pé­csett. A Szé­che­nyi Ist­ván Gim­ná­zi­um el­vég­zé­se után 1969-ben szer­zett dip­lo­mát a Pé­csi Or­vos­tu­do­má­nyi Egye­te­men. 1974 és 1994 kö­zött se­bé­sze­ti, bal­eset­se­bé­sze­ti, ér­se­bé­sze­ti, il­let­ve kéz­se­bé­sze­ti szak­vizs­gát tett. 1974-ben ne­vez­ték ki ta­nár­se­géd­dé, ’82-ben lett ad­junk­tus, ’89-ben do­cens. 1993-ban bíz­ták meg a Tra­u­ma­to­ló­gi­ai In­té­zet ve­ze­té­sé­vel, 1995-től, majd’ ti­zen­négy éven át pe­dig in­té­zet­ve­ze­tő egye­te­mi ta­nár­ként mű­kö­dött a Tra­u­ma­to­ló­gi­ai Köz­pont Bal­eset­se­bé­sze­ti és Kéz­se­bé­sze­ti Kli­ni­kán. Sa­ját ké­ré­sé­re 2008-ban nyug­dí­jaz­ták. Az­óta Moh­ácson és Szek­szár­don, a tra­u­ma­to­ló­gi­án dol­go­zik, il­let­ve ta­nít a Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem Egész­ség­tu­do­má­nyi Ka­rán.

Szak­mai mun­kás­sá­gá­nak fon­tos ál­lo­má­sa volt, hogy az irá­nyí­tá­sá­val mű­kö­dő or­vos-cso­port 1979-ben Ma­gyar­or­szá­gon elő­ször vég­zett kis­vég­tag-vis­­sza­ül­te­tést, 1982-ben pe­dig, ugyan­csak el­ső­ként, si­ke­res karvis­­sza­ül­te­tést. Kan­di­dá­tu­si dis­­szer­tá­ci­ó­ját 1983-ban véd­te meg. A pro­fes­­szor szám­ta­lan ki­tün­te­tés bir­to­ko­sa, így töb­bek kö­zött Honthy Han­na-dí­jas (1983), Markusovszky-díjas (1985) és Dr. Dok­tor Sán­dor-dí­jas (1988). 1992-ben Pro Sanitate em­lék­ér­met, 2004-ben Lumniczer Sán­dor-dí­jat ka­pott. Száz­öt­ven­nél is több tu­do­má­nyos pub­li­ká­ci­ót je­gyez, hét könyv­fe­je­ze­te je­lent meg. 1993-tól ti­zen­két esz­ten­dőn át ő volt a me­gyei tra­u­ma­to­ló­gus szak-fő­or­vos, 2000-ben pe­dig a Tra­u­ma­to­ló­gi­ai Szak­mai Kol­lé­gi­um el­nö­ke is. 2004-ben vá­lasz­tot­ták a Ma­gyar Kéz­se­bész Tár­sa­ság el­nö­ké­vé, 2005-ben emel­ték re­gi­o­ná­lis tra­u­ma­to­ló­gus szak-fő­or­vo­si rang­ba. A Ma­gyar Tra­u­ma­to­ló­gus Tár­sa­ság­nak két éven át, 2011 vé­gé­ig volt el­nö­ke.

A pro­fes­­szor most itt ül ve­lem szem­ben, a PTE Janus Pan­no­ni­us ut­cai épü­le­té­nek fo­lyo­só­ján. Az imént még mér­ge­lő­dött: egyik hall­ga­tó­ja anél­kül akar­ta iga­zol­tat­ni ve­le a fél­év­ét, hogy akár csak egy elő­adá­sán is je­len lett vol­na.

– Fel va­gyok há­bo­rod­va – mond­ja a ta­nár, de ar­cá­ról ha­mar el­tű­nik a bos­­szú­ság min­den je­le. A ba­ju­sza alatt sze­líd mo­soly buj­kál, így vár­ja, hogy mi kö­vet­ke­zik.

 

Sz. Koncz Ist­ván: – Pro­fes­­szor úr! A be­szél­ge­tés­re ké­szül­ve vé­gig­néz­tem az utób­bi évek­ben ön­ről nap­vi­lá­got lá­tott élet­raj­zo­kat, és se­hol sem ta­lál­tam, még csak uta­lást sem, mo­del­le­ző múlt­já­ra. Ennyi­re lé­nyeg­te­len len­ne?

Nyárády Jó­zsef: – Olyan ré­gen volt már! 1986-ban egyéb­ként is sza­kí­tot­tam a sport­ág­gal. At­tól kezd­ve csak a tra­u­ma­to­ló­gi­á­nak él­tem. Elő­ször na­gyon hi­ány­zott. Pót­cse­lek­vés­be is me­ne­kül­tem, két évig ját­sza­doz­tam az elekt­ro­ni­ká­val. De azt is el­so­dor­ta a hi­va­tás.

– Ho­gyan ke­rült kap­cso­lat­ba a mo­del­le­zés­sel?

– Ko­ra gye­rek­ko­rom óta sze­ret­tem fúr­ni-fa­rag­ni.

– Csa­lá­di in­dít­ta­tás­ból?

– Nem iga­zán. Bár apám­nak, aki fog­or­vos­ként dol­go­zott, ki­vá­ló ke­ze volt. Iri­gyel­ték is so­kan. Édes­anyám var­ró­nő volt, ugyan­csak ra­gyo­gó kéz­ügyes­ség­gel. A há­bo­rú után, ami­kor szü­let­tünk mi, gye­re­kek, egy idő után föl­ha­gyott a var­ro­dá­val, és a csa­lád­já­nak szen­tel­te az éle­tét. Hoz­zá­te­szem, nagy­ma­mám szin­tén var­ró­nő volt, Szi­get­vá­ron; csak ami­kor ab­ba­hagy­ta a mes­ter­sé­gét, köl­tö­zött be hoz­zánk, s la­kott együtt ve­lünk. De, amen­­nyi­re em­lék­szem, ne­ki is ör­dön­gö­sen ügyes uj­jai vol­tak. Te­hát volt ki­től örö­köl­nöm a ké­pes­sé­ge­ket. Ab­ban az idő­ben nem volt szá­mí­tó­gép, te­le­ví­zió, és so­rol­hat­nám, mi min­den hi­ány­zott még, ami ma­i­nap­ság ter­mé­sze­tes. A tech­ni­kai spor­tok föl­kel­tet­ték az ér­dek­lő­dé­se­met. Már az ál­ta­lá­nos is­ko­la he­te­dik osz­tá­lyá­ban mo­del­le­ző klu­bot ala­pí­tot­tunk né­há­nyad ma­gam­mal.

– Hol tör­tént mind­ez?

– Pé­csett, az ak­ko­ri Sza­bad­ság úti ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban. Az idő­seb­bek, akik már vé­gez­tek, s vis­­sza­jár­tak, jó más­fél évig ta­nít­gat­tak ben­nün­ket, fi­a­ta­lab­ba­kat. Utá­na a pé­csi, Me­gye ut­cai, köz­pon­ti klub tag­ja let­tem. Ve­ze­tőn­ket Abafi Im­ré­nek hív­ták. Ki­vá­ló em­ber, nagy­sze­rű pe­da­gó­gus volt. Ná­la sze­ret­tem be­le vég­leg a sport­ág­ba. Az urán­bá­nyá­nál, az Érc­bá­nyász Sport­egye­sü­let­nél pár­hu­za­mo­san mű­kö­dött egy má­sik tár­sa­ság, Mo­hai Ist­ván ne­ve fém­je­lez­te. Ké­sőbb, ami­kor Abafi, en­ged­ve a csá­bí­tás­nak, Bu­da­pest­re tá­vo­zott, a két klu­bot ös­­sze­von­ták. Pis­ta szí­vét-lel­két ki­tet­te, hogy az új szer­ve­zet jól mű­köd­jön. Jöt­tek is az ered­mé­nyek ha­ma­ro­san. Hos­­szú éve­ken át na­gyon jól érez­tem ma­gam. Har­minc év el­tel­té­vel hagy­tam ab­ba.

– Mi­ért?

– Meg­ke­se­red­tem. Az erős pé­csi kép­vi­se­let ér­de­ké­ben az egyik vá­lo­ga­tón be­le­men­tünk egy komp­ro­mis­­szum­ba, és a vé­gén majd­nem úgy né­zett ki, mint­ha ke­gye­lem­ből ke­rül­tünk vol­na a nem­ze­ti csa­pat­ba. Ez bor­zasz­tó­an bán­tott, na­gyon mél­tány­ta­lan­nak érez­tem. Ak­kor ép­pen Pé­csett volt a vi­lág­baj­nok­ság. Úgy ha­tá­roz­tam, azt a ver­senyt be­csü­let­ből vé­gig­vi­szem még, majd el­kö­szö­nök. Így is tör­tént. A fu­ta­munk után ki­sé­tál­tam a klub­ból, és nem men­tem vis­­sza töb­bé.

– A sport­tár­sai hogy fo­gad­ták a dön­tést?

– Azt hi­szem, né­me­lyek ta­lán örül­tek. Ha az em­ber tá­vo­zik va­la­hon­nan, ahol, amel­lett, hogy sport­ba­rát volt, ve­tély­társ­ként is szá­mon tart­ják, ke­vés kön­­nyet hul­lat­nak ér­te. Ezt ké­sőbb más te­rü­le­te­ken is meg­ta­pasz­tal­tam. Egyéb­ként édes­apám ha­son­ló­kép­pen járt, ami­kor az egye­te­met el­hagy­ta. Kez­det­ben ugyan­is a fo­gá­szat meg­le­he­tő­sen mos­to­ha kö­rül­mé­nyek kö­zött mű­kö­dött Pé­csett. Az új kli­ni­ka cél­já­ra a Dischka Győ­ző ut­cá­ban át­épí­tet­ték az ad­di­gi Ana­tó­mi­ai In­té­ze­tet. A fo­lya­ma­tot apám mint a fog­kli­ni­ka in­té­zet­ve­ze­tő­je ve­zé­nyel­te le. De még a fény­ké­pe sem volt kinn az új, il­let­ve má­ig mű­kö­dő in­téz­mény­ben so­ká­ig. Csak ami­kor dé­kán-he­lyet­tes let­tem, szólt Né­meth Pé­ter dé­kán úr, hogy vol­na rá le­he­tő­ség, te­gyük ki! Tud­ta: erő­sen ne­hez­mé­nye­zem, hogy apám­nak nem ál­lí­tot­tak eb­ben a for­má­ban em­lé­ket.

– Utó­lag, fél­re­té­ve a vég­já­té­kot, hogy te­kint vis­­sza ar­ra a több mint ne­gyed­szá­zad­ra, amit a mo­del­le­zés­sel töl­tött?

– Fon­tos, hasz­nos idő­szak volt, és nem csak az én szem­pon­tom­ból. Jól ös­­sze­fog­ta a sport iránt ér­dek­lő­dő if­jú­sá­got. Fej­lesz­tet­te a kéz­ügyes­sé­get, tech­ni­kai is­me­re­te­ket adott. Úgy lá­tom, utóbb még­is zsák­ut­cá­nak bi­zo­nyult. A ma is­mert du­gat­­tyús mo­to­rok gya­kor­la­ti­lag ugyan­olyan­ok, mint har­minc, öt­ven, száz éve. Csak­hogy a ve­zér­lés­sel, a szá­mí­tó­gép al­kal­ma­zá­sá­val na­gyobb tel­je­sít­mé­nyű­ek, jobb ha­tás­fo­kú­ak, ki­sebb fo­gyasz­tá­sú­ak let­tek sa­töb­bi. Mind­ez a mo­del­le­zés­be nem ke­rült át. Amen­­nyi­re fi­gyel­ge­tem, egy-két do­log­tól, így pél­dá­ul a re­zo­ná­tor­tól, csap­ágya­zás­tól, il­lesz­té­sek­től el­te­kint­ve vál­to­zat­la­nok ma­rad­tak a gé­pek. A mű­sza­ki tar­tal­mat il­le­tő­en jó­sze­ré­vel meg­re­ked­tek a har­minc év­vel ez­előt­ti szín­vo­na­lon. Kre­a­ti­vi­tá­sát más te­rü­le­te­ken ma már sok­kal job­ban ki­él­he­ti az em­ber.

– Mind­ez­zel együtt az ilyen gyer­mek­kort mű­egye­te­mi ta­nul­má­nyok­kal szo­kás meg­fe­jel­ni. Ön még­is más utat vá­lasz­tott. Mi­ért?

– Apám­mal so­kat be­szél­get­tünk er­ről a do­log­ról. Jól ér­zi, sze­ret­tem vol­na mű­sza­ki pá­lyát vá­lasz­ta­ni. Apám azon­ban azon a vé­le­mé­nyen volt, hogy ha át­ad­ja ne­kem a ta­na­it, és se­gít a be­il­lesz­ke­dés­ben, ta­lán több­re vi­he­tem az or­vo­si pá­lyán. És per­sze volt még egy té­nye­ző. A mű­sza­ki te­rü­le­ten egyet­len do­log ér­de­kelt csak, a re­pü­lés. Már­pe­dig Magyar­or­szá­gon ab­ban az idő­ben a fel­ső­fo­kú ok­ta­tás­ban eb­ből sem­mit sem le­he­tett meg­ta­nul­ni. Te­hát el kel­lett vol­na men­nem va­la­ho­vá kül­föld­re, a Szov­jet­uni­ó­ba vagy eset­leg az NDK-ba, de nem vol­tak il­lú­zi­ó­im, tud­tam, hogy ezek­re a he­lyek­re nem ke­rül­he­tek be. Ma­radt te­hát az or­vo­si hi­va­tás, és már kez­de­tek­től az az el­ha­tá­ro­zás, hogy se­bész le­szek.

– Mi­ért volt en­­nyi­re biz­tos ben­ne?

– Mert a ma­nu­á­lis ké­pes­sé­ge­i­met akar­tam gyü­möl­csöz­tet­ni. Eb­ből nem en­ged­tem. Úgy gon­dol­tam, ott le­het fúr­ni-fa­rag­ni. Ezért tör­tént, hogy mi­u­tán el­kezd­tem dol­goz­ni az I-es szá­mú se­bé­sze­ti kli­ni­kán, na­gyon ha­mar át­ke­rül­tem a tra­u­ma­to­ló­gi­á­ra. És na­gyon él­vez­tem. Ott ugyan­is ki le­he­tett ta­lál­ni új dol­go­kat, be le­he­tett ve­zet­ni új el­já­rá­so­kat. Ak­ko­ri fő­nö­köm, Forgon pro­fes­­szor rend­kí­vül kre­a­tív em­ber volt, min­dig fo­gé­kony az új­ra. Ha va­la­ki­ben ten­ni aka­rást lá­tott, tá­mo­gat­ta. An­nak el­le­né­re, hogy ak­kor még nem tar­toz­tam a ked­ven­cei kö­zé, en­gem is se­gí­tett.

– Mi volt a szo­lid el­len­szenv oka?

– Re­ni­tens­ked­tem. So­kat szi­dott, jobb or­vost akart fa­rag­ni be­lő­lem. Az is­me­ret­sé­günk vé­gén az­tán ki­de­rült, hogy el­len­szenv­ről nem is volt szó. Sze­re­tett, ha nem túl­zás ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­nom. De a kap­cso­la­tunk ele­jén nem így lát­tam a hely­ze­tet.

A szak­vizs­gá­val még nem ren­del­ke­ző fi­a­ta­lok kör­be­jár­tak a kli­ni­ká­kon, in­té­ze­tek­ben, és an­nak el­le­né­re, hogy Forgonnal nem volt fel­hőt­len a kap­cso­la­tunk, nagy em­ber lé­vén fölül tu­dott ke­re­ked­ni az ér­zel­me­in, és mon­dom, párt­fo­golt. Hos­­szabb kor­sza­kot töl­töt­tem ná­la. A se­bé­szet­re csak an­­nyi időt szán­tam, amíg el­ér­tem a szak­vizs­ga kí­vá­nal­ma­i­nak meg­fe­le­lő mű­té­ti szá­mot. Utá­na azon­ban, jó­sze­ré­vel azon­nal – alig egy év telt el – úgy gon­dol­tam, hogy tra­u­ma­to­ló­gi­á­ból is tel­je­sí­tem a szak­or­vos­sá vá­lás kö­ve­tel­mé­nye­it. Eb­ben Karlinger Gy. Ti­ha­mér pro­fes­­szor is tá­mo­ga­tott.

– A kli­ni­kát nem sze­ret­te?

– Nem érez­tem túl jól ma­gam. Olyan sok okos em­ber vett kö­rül, hogy az már szin­te ijesz­tő­nek tűnt! Úgy lát­tam, hogy sze­rény ké­pes­sé­ge­im­mel nem sok­ra fo­gom vin­ni. Az­tán, ahogy telt-múlt az idő, egy­szer csak rá­jöt­tem: ta­lán még­sem eszik olyan for­rón a ká­sát, mint aho­gyan fő­zik. De ez már a tra­u­ma­to­ló­gia te­rü­le­tén volt.

– Ho­gyan ment át?

– Az elő­ké­szí­tő idő­szak­ban na­gyon jó hely­re ke­rült a lel­kem. Ha­nem, a szak­vizs­gán a nagy­sze­rű se­bész, Kiss Ti­bor meg­kér­dez­te tő­lem, hogy mi­kor szó­lok vég­re Forgonnak, hogy tra­u­ma­to­ló­gus aka­rok len­ni? Mond­tam, igen, pro­fes­­szor úr, épp sze­ret­tem vol­na kér­ni, hogy át­jö­hes­sek. Kü­lö­nös pil­la­nat volt, mert Forgon lát­ha­tó­an na­gyon örült ne­kem.

– Mi vit­te a vég­tag-vis­­sza­ül­te­té­sek irá­nyá­ba?

– A kli­ni­kán bi­zo­nyos ta­pasz­ta­lat, élet­kor fö­lött il­lett va­la­mi­lyen spe­ci­á­lis tu­do­mány­te­rü­let­tel fog­lal­koz­ni. Ná­lunk akadt, aki a gen­­nye­dés­sel, akadt, aki a pe­ri­fé­ri­ás ide­gek­kel, akadt, aki az inak csú­szó fel­szín kép­zé­sé­vel fog­lal­ko­zott és így to­vább. A kéz­se­bé­szet te­rü­le­tén lát­ni vél­tem egy fe­hér fol­tot. A mik­ro-se­bé­sze­tet, a re­plan­tá­ci­ós se­bé­sze­tet. Forgon pro­fes­­szor­tól min­dent meg­kap­tam az ez­zel kap­cso­la­tos ál­lat­kí­sér­le­tek­hez. Kü­lön mű­szer­tál­cát, ope­rá­ci­ós mikroszkópot… Ahogy jöt­tek az ered­mé­nyek, egy­re jobb fel­té­te­le­ket igye­ke­zett te­rem­te­ni.

– 1979-ben az­tán el­kö­vet­ke­zett az el­ső em­be­ri kis­vég­tag-vis­­sza­var­rás.

– Cser Gyu­la láb­uj­ja, igen.

– Hogy kell el­kép­zel­nünk egy ilyen be­avat­ko­zást?

– Ami­kor tel­je­sen le­vá­lik egy vég­tag, a vá­zat, a ke­rin­gést és a moz­ga­tást is hely­re kell ál­lí­ta­ni, majd be kell csuk­ni a bőr­rel. 1982-re odá­ig ju­tot­tunk, hogy az el­ső le­sza­kadt kart is vis­­sza tud­tuk ül­tet­ni. 2008-ig hu­szon­egy vég­tag-re­plan­tá­ci­ót vé­gez­tünk. Az uj­jak te­kin­te­té­ben ez a szám há­rom­száz­hat­van fö­lött van. Har­minc­öt olyan be­avat­ko­zást is vé­gez­tünk, ami­kor a kéz uj­ját láb­uj­jal pó­tol­tuk.

– Mi a dön­tő té­nye­ző, mi a leg­fon­to­sabb ah­hoz, hogy az ilyen jel­le­gű ope­rá­ció si­ke­res le­gyen?

– Gya­kor­lás, ren­ge­teg gya­kor­lás, és meg­fe­le­lő mű­sze­re­zett­ség, ter­mé­sze­te­sen.

– Az or­vos iz­gul ilyen­kor?

– Amíg nem lá­tom az ese­tet, min­den ba­jom van. Iz­gu­lok, ros­­szul ér­zem ma­gam. Tud­ni­il­lik nem tu­dom, mi ke­rül elém. Ami­kor az em­ber már lát­ja, hogy mit hoz­tak, meg­ál­la­pít­ja, hogy mi a baj, ak­kor a dol­gát vég­zi. Amit meg­ta­nult, amit be­gya­ko­rolt. A leg­jobb tu­dá­sa sze­rint. Ak­kor már nincs sem­mi­fé­le iz­ga­lom. Az­tán, ami­kor vé­ge, te­hát be­te­tet­tem az utol­só öl­tést, ak­kor ki­jön raj­tam min­den span­nolt­ság.

– Wahorn And­rás egyik fest­mé­nyén cse­cse­mő tes­tet áb­rá­zol vén­em­ber fej­jel. A kép cí­me ez: A kon­cert után a ze­nész csak áll.

– Mi­lyen ta­lá­ló! A mű­tét után a se­bész csak áll… Igen. A sok-sok óra fe­szült­sé­gét va­la­mi­lyen mó­don le kell re­a­gál­ni. Ne­megy­szer elő­for­dul, hogy nem va­gyok ké­pes egyéb­re, mint­sem al­szom egy na­gyot. Em­ber­te­le­nül el le­het fá­rad­ni. Az el­ső kart ti­zen­két és fél óra alatt varr­tuk vis­­sza, de a leg­rö­vi­debb ope­rá­ció is hat és fél órán át tar­tott. Négy­órán­ként van ugyan egy rö­vid szü­net, de ko­moly fi­zi­kai erő­pró­ba.

– Több mint más­fél mű­sza­kot vé­gig­áll­ni ne­héz, ha az em­ber nem műt köz­ben, ak­kor is.

– Már nem is csi­ná­lom!

– Pé­csett csi­nál­ja egy­ál­ta­lán va­la­ki?

– Nem hal­lot­tam ró­la. Pe­dig a le­vá­gá­sok har­minc szá­za­lé­ka a sta­tisz­ti­ka sze­rint vis­­sza­varr­ha­tó. Len­ne.

– Mi­lyen a be­te­gek posztoperatív ál­la­po­ta?

– Ha jó az in­di­ká­ció, ak­kor na­gyon jó vagy ki­vá­ló. Kalányos Gyu­ri ugyan­úgy tud­ja hasz­nál­ni pél­dá­ul a kar­ját, mint aki­vel nem tör­tént bal­eset. Hoz­zá­te­szem: lé­nye­ge­sen erőt­le­nebb, mint egy egész­sé­ges vég­tag.

– Mi­ért?

– Va­ló­szí­nű­leg az iszkémiás ál­la­pot kö­vet­kez­mé­nye. Ez az az idő­szak, amíg szü­ne­tel a vér­el­lá­tás. Az öt ki­vá­ló mel­lett hat na­gyon jó ered­mény­ről szól­ha­tunk. Meg­fe­le­lő a hasz­nál­ha­tó­ság, de azért nem tel­je­sen olyan, mint a bajt meg­elő­ző idő­szak­ban.

– Volt-e ku­darc?

– Há­rom olyan es­tet re­giszt­rál­tunk, ami­kor na­gyon kor­lá­to­zot­tan vagy szin­te alig nyer­te vis­­sza funk­ci­ó­ját a kar. De ez nem­zet­kö­zi ös­­sze­ha­son­lí­tás­ban na­gyon jó arány. Ami szo­mo­rú vi­szont, hogy egy-egy ilyen be­avat­ko­zás Ma­gyar­or­szá­gon még min­dig ku­ri­ó­zum-szám­ba megy, ahe­lyett, hogy ru­tin­el­já­rás­nak szá­mí­ta­na. A ma­gya­rá­zat per­sze egy­sze­rű: a min­den­ko­ri egész­ség­ügyi kor­mány­zat egyet­len fil­lér több­le­tet sem adott és nem ad az ide­á­lis ál­la­pot el­éré­sé­hez. Az a ke­vés plusz, amit ka­punk, jó­sze­ré­vel alig fe­dez va­la­mit. A fi­nan­szí­ro­zás nem is­me­ri el pél­dá­ul a mű­tét utá­ni költ­sé­ge­ket és a ké­szen­lé­tet sem. Már­pe­dig eh­hez a mun­ká­hoz ál­lan­dó ké­szen­lét­re van szük­ség. Ami­kor még mó­dom­ban állt, emi­att har­col­tam a cent­ra­li­zált bal­eset­se­bé­sze­ti el­lá­tá­sért. Azért te­hát, hogy le­gye­nek bá­zi­sok, ahol az ég ad­ta vi­lá­gon min­den be­avat­ko­zást el tu­dunk vé­gez­ni. És oda­vis­­szük a be­te­get. A kis kór­há­za­kat emel­lett sem sor­vaszt­juk el, meg­ma­rad­nak a tra­u­ma­to­ló­gi­ák, hisz jó pár ese­tet, a vá­ros, a kör­zet kis- és kö­ze­pes prob­lé­má­it ott kell meg­ol­da­ni. Mert na­gyon sok­ba ke­rül, ha a vi­szony­lag egy­sze­rűb­be­ket is be­vis­­szük a csúcs­in­té­zet­be, és le­kö­tünk fö­lös­le­ge­sen nagy ka­pa­ci­tá­so­kat. Min­den ér­vem el­le­né­re sem le­he­tett el­ér­ni, hogy a ter­ve­zett csúcs­in­té­ze­tet ki­von­juk a na­pi be­teg­for­ga­lom­ból. Nem ké­ne, hogy egy en­­nyi­re föl­ké­szült te­am az­zal ve­sződ­jön, hogy be­ütöt­te, le­zúz­ta, el­esett sa­töb­bi. Az nem oda va­ló! Per­sze, eze­ket is meg kell ol­da­ni, de más szer­ve­ze­tek­kel. Ezért vol­na ége­tő szük­ség pél­dá­ul a já­ró­be­teg-ren­de­lé­sek­re. És nem a sür­gős­sé­gi el­lá­tá­sok­ra, mert a sür­gős­sé­gi or­vo­sok nem ér­te­nek a tra­u­ma­to­ló­gi­á­hoz. Hi­á­ba mond­ják, tisz­te­let a ki­vé­tel­nek, nem ér­te­nek! Ren­ge­teg pénzt do­bunk ki. Nem is folytatom…

– Ha va­la­ki most ön­höz for­dul­na, s kér­né, hogy ta­nít­sa meg ne­ki e nagy be­avat­ko­zá­sok mód­szer­ta­nát, me­to­di­ká­ját, vál­lal­koz­na-e rá?

– Fe­le­lőt­len­ség len­ne. Négy éve nem fog­lal­ko­zom ilyes­mi­vel. Aján­la­nék te­hát ne­ki ra­gyo­gó kol­lé­gá­kat, akik­től ta­nul­ni le­het. Én már ki­es­tem a gya­kor­lat­ból. Vi­szont meg­van a dol­gom, amit sze­re­tek csi­nál­ni.

– Mi az?

– Ku­ta­tá­si té­mánk, ami a comb­nyak­tö­rés­sel kap­cso­la­tos. Ta­lán úgy 2004-ben kezd­tem el in­ten­zí­veb­ben fog­lal­koz­ni az­zal, hogy ho­gyan le­het­ne ki­mu­tat­ni a comb­fej ke­rin­gé­sét. Ki­dol­goz­tam egy me­tó­dust, és ez mint sza­ba­da­lom él. Most azon fá­ra­do­zunk, hogy iga­zol­juk: tény­leg jó. A mód­szer­rel elő­re meg­ha­tá­roz­ha­tó, hogy ma­rad-e a comb­fej­nek ke­rin­gé­se, vagy sem.

– A be­teg­nek mi hasz­na szár­maz­hat eb­ből?

– Rend­kí­vül fon­tos do­log ez! Ha a ke­rin­gés jó, ér­de­mes oszteoszintézist, va­gyis csont­egye­sí­tő mű­té­tet vé­gez­ni, az­az a he­lyé­re vis­­sza­csa­va­roz­ni a fe­jet, ha azon­ban nincs vér­el­lá­tás, vagy elő­re lát­ha­tó­an el fog hal­ni, mind­járt cél­sze­rű be­ül­tet­ni a pro­té­zist. Egy baj van csak: sen­ki­nek nem kell ez az is­me­ret.

– Va­jon mi­ért?

– Mert ab­ban a pil­la­nat­ban nem le­het el­ad­ni an­­nyi pro­té­zist a vi­lág­pi­a­con, mint ma­nap­ság. A gyár­tók te­hát ki­fe­je­zet­ten el­len­ér­de­kel­tek. Kol­lé­gá­im­mal, se­gí­tő­im­mel ez­zel együtt igyek­szünk kor­rek­tül föl­épí­te­ni ezt a pro­jek­tet.

– Ho­gyan kez­dett el fog­lal­koz­ni a té­má­val?

– Forgon és Manninger pro­fes­­szo­rok nem tud­ták meg­ol­da­ni ezt a prob­lé­mát. Úgy érez­tem, hogy to­vább kell, és to­vább le­het lép­ni. Az ál­ta­luk le­fek­te­tett ala­po­kat új­ra­gon­dol­va dol­goz­tam ki a me­tó­dust. A vi­lág­iro­da­lom­ban nem ta­lál­koz­tam még ilyen mód­szer­rel. Má­sik két el­já­rást is­me­rünk, de azok nem kvan­ti­ta­tí­vak. Ez pe­dig az. Te­hát na­gyon le­egy­sze­rű­sít­ve nemcsak azt mond­ja meg, hogy vér­zik, vagy nem vér­zik, ha­nem azt is, hogy men­­nyi­re. Te­hát mi­lyen lesz a ke­rin­gés. Gyen­ge, ki­vá­ló, jó.

– Hos­­szú fo­lya­mat, mi­re ki­de­rül az ered­mény?

– Nem, na­gyon gyors mód­szer ez. Ra­pid be­avat­ko­zás! A mű­tét előtt öt-tíz perc alatt el­vé­gez­he­tő. Ren­ge­teg szen­ve­dés­től me­ne­kí­te­né meg a be­te­ge­ket. Egy mű­tét­tel le­het­ne meg­ol­da­ni a prob­lé­mát jól. Eb­ben a mon­dat­ban ben­ne van min­den. Komp­li­ká­ció ese­tén nem kell egy má­so­dik ope­rá­ci­ó­val be­ül­tet­ni a pro­té­zist sa­töb­bi. Kell-e mon­da­nom, mit je­lent egy nyolc­van­éves, idős hölgy szá­má­ra, ha a ke­rin­gé­sét nem ter­hel­jük két­szer akár csak az al­ta­tás­sal. Egyéb­ként er­ről a té­má­ról ír­tam a nagydoktorimat. Nem­ré­gi­ben ad­tam be. An­nak ide­jén ír­tam már egy nagy­dok­to­rit, a szá­mí­tó­gé­pem­ben ben­ne van – a mik­ro-se­bé­szet­ből. De rá kel­lett jön­nöm, hogy nem tu­dok sok­kal töb­bet mon­da­ni, mint a kan­di­da­tú­rám­nál. Ki­csit csi­szol­tab­ban, jó­val több eset­ről tud­tam re­fe­rál­ni, mé­lyebb ana­lí­zist vé­gez­tem, de alap­já­ban vé­ve nem volt új. Hogy szép ma­gyar­ság­gal fe­jez­zem ki ma­gam, meg volt ír­va, de nem tet­szett. Be sem ad­tam. A mos­ta­ni vi­szont tet­szik.

– Ön tör­vény­szé­ki szak­ér­tő­ként is dol­go­zik. Mi az ot­ta­ni mun­ka ta­pasz­ta­la­ta?

– Elég sok pö­rös ügy­be von­nak be, mint szak-kon­zul­tánst. Kér­dé­sé­re vá­la­szol­va nem egyes ese­te­ket emel­nék ki, in­kább azt az össz­ké­pet osz­ta­nám meg ön­nel és az ol­va­sók­kal, ami az egész be­teg­el­lá­tó rend­szer­ről ki­ala­kul­ni lát­szik. Nem fel­tét­le­nül a pénz­hi­ány öl meg sok min­dent. In­kább az ok­ta­tás, a ne­ve­lés, a ta­ní­tás hi­á­nyos­sá­gai. Egy­re hos­­szabb idő alatt pró­bá­lunk elő­ál­lí­ta­ni szak­em­be­re­ket. Egy­re gyön­gébb szak­em­be­re­ket. Je­len­tős mi­nő­ség­ja­vu­lás­ra vol­na szük­ség. Te­hát azo­kat, akik szín­vo­na­las mun­kát vé­gez­nek, meg kellene be­csül­ni. A ma­i­nál sok­kal job­ban.

– Még egy kér­dést sze­ret­nék tisz­táz­ni, pro­fes­­szor úr! Mi­ért hagy­ta ott az egye­te­met?

– Olyan em­bert akar­tak fö­lém ül­tet­ni, aki ná­lam ke­vés­bé ér­tett a tra­u­ma­to­ló­gi­á­hoz.

– Ugye jól tu­dom, hogy az il­le­tő nincs már a Hon­véd­kór­ház­ban?

– Nincs, nincs. Azért volt fáj­dal­mas a do­log, mert a Hon­véd­kór­ház tra­u­ma­to­ló­gi­á­já­nak ter­ve­zé­sé­hez szak­mai ta­ná­cso­kat ad­tam, ami­kor föl­épült, kol­lé­gá­im­mal mű­kö­dés­re al­kal­mas­sá tet­tük, be­sze­rez­tük a mű­sze­re­ket sa­töb­bi. És azu­tán ki­jöt­tem az aj­tón. És ha­son­ló­kép­pen, mint an­nak ide­jén apám után vagy a mo­del­le­zők­nél utá­nam, ott sem sírt sen­ki. Kü­lö­nös pár­hu­zam.

– Mi volt az ok, ami in­do­kol­ta, hogy fe­let­test ne­vez­ze­nek ki ön fö­lé?

– Néz­ze, ha va­la­mi­re in­do­kot ke­res­nek, kön­­nyű azt meg­ta­lál­ni. Mond­hat­ják pél­dá­ul, hogy az em­ber szór­ja a pénzt. Nem elég költséghatékony. Csú­nyán be­szél a dol­go­zó­i­val. Sa­töb­bi, sa­töb­bi. Ugyan­is min­den­ki­nek van­nak ilyen pil­la­na­tai. Elő­for­dul, hogy az em­ber ros­­szul szá­mít ki va­la­mit, és ki­csit töb­bet költ. Vagy ép­pen föl­eme­li a hang­ját, és el­kül­di a dol­go­zó­ját me­le­gebb ég­haj­lat­ra, mert amit tett, azt egy­sze­rű­en nem le­het meg­ten­ni, az nem ment­he­tő, mert be­te­gek jo­ga­it vagy ép­pen ele­mi ér­de­ke­it sér­ti. És egyéb­ként is eti­kát­lan. Na, most ak­kor mi a fon­to­sabb? A be­teg em­ber ele­mi ér­de­ke, vagy egy gyön­ge lel­kü­le­tű em­ber sér­tő­dé­keny­sé­ge?

– Ho­gyan él­te meg mind­ezt?

– Na­gyon ros­­szul. De nem hagy­hat­tam, hogy olyan em­ber irá­nyít­son, aki­nél szak­ma­i­lag több­re tar­tom ma­gam. Leg­alább­is azon a szűk te­rü­le­ten, amit tra­u­ma­to­ló­gi­á­nak hív­nak. Azt hit­tem, hogy va­la­ki majd meg­szó­lít ez­zel kap­cso­lat­ban.

– Az ed­dig nyil­vá­nos­ság­ra ke­rült té­nyek, il­let­ve a men­de­mon­dák szin­te ki­zá­ró­lag arc­pi­rí­tó­an ala­csony bé­rek­ről, or­vo­sok tá­vo­zá­sá­ról, a kór­há­zak-kli­ni­kák kö­zöt­ti egyen­lőt­len fel­té­te­lek­ről és eset­leg szak­mai okok­ról szól­tak. Ta­lán ezért nem szó­lí­tot­ták meg.

– An­­nyi­ban fel­tét­le­nül szak­mai okok­ról kell be­szél­nünk, s nem va­la­mi­fé­le hi­ú­sá­gi kér­dés­ről, hogy nem ért­het­tem egyet az egye­te­mi ve­ze­tés dön­té­sé­vel. Meg­győ­ző­dé­sem volt, hogy a sze­mé­lyi vál­to­zás árát a be­te­gek és a kol­lé­gák fi­ze­tik majd meg. Saj­nos, ahogy hal­lom, ez a fel­té­te­le­zé­sem be­iga­zo­ló­dott. De ön is em­lí­tet­te, hogy aki a he­lyem­be lé­pett, vi­szony­lag rö­vid idő el­tel­té­vel tá­vo­zott. Ma­gam pe­dig dé­kán úr­tól a nyug­dí­ja­zá­so­mat kér­tem.

– Jól ér­zem, hogy má­ig van ön­ben meg­bán­tott­ság?

– Két­ség­te­le­nül van. De több­re tar­tom ma­gam an­nál, sem­hogy le­haj­tott fej­jel ga­zsu­lál­jak azért, hogy azt a mun­kát vé­gez­hes­sem, ami­hez ér­tek. Ami­hez iga­zán ér­tek.

– Hogy él­te meg a vál­tást?

– Az el­ső két év­ben na­gyon ros­­szul. Bár azon­nal tud­tam, hogy lesz dol­gom, hogy a gyó­gyí­tást nem ha­gyom ab­ba. Moh­ácson fő­leg kéz­se­bé­sze­ti prob­lé­mák­kal fog­lal­ko­zom, Szek­szárd­dal pe­dig már az­előtt is volt kap­cso­la­tom, ha át­té­te­le­sen is. Mind­két hely­szí­nen igyek­szem se­gí­te­ni a tra­u­ma­to­ló­gi­át, il­let­ve ta­nít­ga­tom a fi­a­ta­lo­kat. Na­gyon jó kol­lé­gák vesz­nek kö­rül.

– Az it­te­ni föl­ké­rés, hogy tud­ni­il­lik ta­nít­son az Egész­ség­tu­do­má­nyi Ka­ron, ho­gyan jött?

– El se hin­né: egy ba­rá­tom be­aján­lott. A tra­u­ma­to­ló­gia ok­ta­tá­sát dé­kán úr ko­ráb­ban kény­te­len volt több em­ber­rel meg­ol­da­ni. Vé­gül a ba­rá­to­mat is meg­hív­ták, ám ő na­gyon sze­ré­nyen az­zal há­rí­tot­ta el a föl­ké­rést, hogy tud ma­gá­nál job­bat. Most mond­ja meg, ez va­gyok én… De nagy öröm­mel jöt­tem.

– Ne­héz em­ber­nek tart­ja ma­gát, pro­fes­­szor úr?

– In­kább ko­nok­nak. Be tu­dom lát­ni a hi­bá­i­mat, és azt is be tu­dom lát­ni, ha rossz irány­ba té­ve­lyed­tem el. Olyan­kor na­gyon nem örü­lök, ám meg tu­dom vál­toz­tat­ni a vé­le­mé­nye­met. De azért nem va­gyok haj­lan­dó vé­le­ményt cse­rél­ni, hogy jobb le­gyen a po­zí­ci­óm.

– Ak­kor meg­for­dí­tom a kér­dést: sér­tett em­ber­nek tart­ja ma­gát?

– Nincs min meg­sér­tőd­nöm. Azon­ban két­ség­te­len: nem így akar­tam be­fe­jez­ni a pá­lyá­mat. De így ada­tott. És most már így is ma­rad.