Csendélet a bányatónál

Potozky László  novella, 2013, 56. évfolyam, 2. szám, 132. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Szom­bat dél­után ér­kez­tünk a ház­ba, rög­tön az utol­só ta­ní­tá­si nap után. Jú­ni­us kö­ze­pe volt, előt­tünk az egész nyár, há­rom tel­jes hó­nap, a kol­lé­gák még­is az­zal nyug­tat­gat­tak, ne ag­gód­jak, ha nem ér­nék vis­­sza tan­év­kez­dés­re, át­ve­szik majd ők az órá­i­mat. Ér­té­kel­tem a jó­in­du­la­tot, per­sze, de va­la­hány­szor rá­juk pil­lan­tot­tam, szá­na­ko­zó ar­cuk­tól kis hí­ján fel­for­dult a gyom­rom. In­kább azt sze­ret­tem vol­na, ha tu­do­mást sem vesz­nek ar­ról, ami nem­rég ért ben­nün­ket, és il­le­del­mes kö­zön­­nyel sze­met huny­nak sze­ren­csét­len­sé­günk fö­lött. Nem cso­da hát, hogy ta­lán ná­lad is job­ban örül­tem, ami­kor ki­me­ne­kül­tünk a kat­lan­ná he­vült tömb­há­zak kö­zül, és ma­gunk mö­gött hagy­tuk a vá­rost.

      Egy nyílt pla­tó­jú, ro­zo­ga te­her­au­tót bé­rel­tem az út­ra. Szű­kö­sen bár, de min­den hol­mink el­fért raj­ta, fő­leg élel­mi­szert és italt pa­kol­tunk, ru­hák­ra meg pi­pe­re­cik­kek­re nem volt szük­sé­günk, úgy­sem me­gyünk majd se­ho­vá. Hár­man ül­tünk a két­sze­mé­lyes ve­ze­tő­fül­ké­ben, te ké­nyel­me­sen el­fér­tél kö­zé­pen, és jó­kat de­rül­tél a sza­bad­ko­zó so­fő­rön, mert va­la­hány­szor vál­ta­ni akart, a lá­bad kö­zé kel­lett nyúl­nia, hogy a kap­cso­ló­kart meg­mar­kol­has­sa.

      Ah­hoz ké­pest egész jól vi­sel­ted az utat. Csak a he­gyek közt fu­tott ki a vér az ar­cod­ból, túl sű­rűn kö­vet­ték egy­mást a szer­pen­ti­nek, mu­száj volt meg­áll­nunk az egyik haj­tű­ka­nyar után. A so­főr za­var­tan ma­ta­tott a mű­szer­fa­lon, mi­köz­ben te a vé­dő­pár­kány­nak tá­masz­kod­va ök­len­dez­tél, majd is­mét bo­csá­na­tot kért, mint­ha an­nak ide­jén ő raj­zol­ta vol­na ilyen sze­szé­lyes­re az út nyom­vo­na­lát. Leg­kö­ze­lebb a ke­rü­lő úton me­gyünk, ma­gya­ráz­ta, az sze­lí­debb va­la­me­lyest, de te csak mo­so­lyog­tál, in­dul­ha­tunk, mond­tad, ami­att pe­dig nem kell ag­gód­nia.

      Az utol­só húsz ki­lo­mé­te­ren el­fo­gyott az asz­falt, vas­kos ke­rék­nyom­ok­ban, lánc­tal­pak re­cés sza­lag­ja­in dö­cög­tünk to­vább. Rit­kás lom­bú, szom­jas fák, sat­nya bok­rok kí­sér­ték az utat, a ke­re­kek alól fel­pat­ta­nó ka­vi­csok fé­me­sen kop­pan­tak a te­her­au­tó al­ján. Ha bal­ra for­dul­tunk, jól lát­szott, ahogy az út­tól alig pár száz mé­ter­re hir­te­len be­sza­kad a ta­laj, azon túl pe­dig sár­gás köd­be ve­szett min­den. A por, mond­ta a so­főr, ha egy­szer föl­ka­var­ja a szél, órá­kig ott ül a le­ve­gő­ben: így van ez, ami­ó­ta ma­gá­ra hagy­ták a bá­nyát.

      A ház egy rét kö­ze­pén állt, alig het­ven mé­ter­re a víz­part­tól. A te­lek ha­tá­ra­it csu­pán a föld­be vert osz­lo­pok je­lez­ték, ke­reszt­lé­ce­ket nem sze­gez­tek rá­juk. Aszott fű­cso­mók ro­pog­tak a ke­re­kek alatt, te be­lém ka­rol­tál, úgy lép­ked­tünk a te­her­au­tó mel­lett, gyom­rod az erős zöty­kö­lő­dést nem bír­ta vol­na ki. A tor­nác­ra ve­zet­te­lek, ott ül­dö­gél­tél az ár­nyék­ban, amíg mi le­pa­kol­tuk a hol­mit, az­tán ki­fi­zet­tem a so­főrt, aki kel­le­mes idő­töl­tést kí­ván­va vis­­sza­má­szott a ve­ze­tő­fül­ké­be, és el­haj­tott a föld­úton. Mi­e­lőtt a ko­csi el­me­rült vol­na a lát­ha­tár­ban, még vis­­sza­in­tett, ren­des em­ber, mond­tad, kár, hogy jö­vő­re már nem jö­he­tünk ve­le. Bi­zony-bi­zony, iga­zán kár.

*

 

A ház te­lis-te­le volt múlt­tal: min­den lé­pé­sünk, min­den gesz­tu­sunk, min­den ott töl­tött pil­la­nat mint­ha meg­tör­tént vol­na már egy­szer. Vas­tag ge­ren­dák­ból ácsolt, eme­le­tes épü­let volt, fa­lai közt a le­ve­gő­vel együtt mint­ha a fél­ho­mály is meg­re­kedt vol­na: hi­á­ba nyi­tot­tuk ki a zsa­lu­gá­te­re­ket, húz­tuk szét a sö­té­tí­tő­ket, a fény szé­gyen­lő­sen és ha­lo­vá­nyan osont be a szo­bák­ba.

      Fosz­lá­nyok­ban sza­ka­do­zó ta­pé­ta bo­rí­tot­ta a fa­la­kat, a ned­ves­ség­től fel­puf­fadt par­ket­ta ma­gá­ban is re­cse­gett, nem­hogy a lép­te­ink alatt. Vé­gig­jár­tuk a szo­bá­kat, ame­lyik­hez nem volt kul­csunk, ab­ba is kön­­nyen be­ju­tot­tunk, a szú­et­te aj­tók egyet­len rú­gás­sal meg­ad­ták ma­gu­kat. Egy tá­gas, ke­le­ti fek­vé­sű he­lyi­sé­get vá­lasz­tot­tunk há­ló­szo­bá­ul, a ha­sas szek­ré­nyek­ben nagy­já­ból min­den hol­mink el­fért, és egy ágy is volt ben­ne, csu­pán a mat­rac­ban ta­nyá­zó pe­lé­ket kel­lett el­űz­nöm, és te már vé­gig is dől­het­tél raj­ta. Töb­bé fel sem kel­tél az­nap, csak es­te éb­red­tél meg né­hány perc­re, pok­ró­cot kér­tél meg pár­nát, az­tán már­is vis­­sza­alud­tál. A sa­rok­ban ta­lál­tam egy olaj­lám­pást, az ágy sar­ká­hoz ál­lí­tot­tam, az­tán lát­ván, mi­lyen mély ár­nyé­ko­kat fest ar­cod­ra a fény, in­kább el­ol­tot­tam, és be­fe­küd­tem mel­léd.

      Más­nap le­sé­tál­tunk a part­ra. Me­zít­láb áll­tunk a ho­mo­kos iszap­ban, fin­to­rog­tunk a rot­ha­dó nö­vény­zet bű­zé­től. A tó ma­ga volt a táj: kö­rü­löt­te a ko­pár szik­lák, a kö­vek közt ka­pasz­ko­dó, cse­ne­vész fák, a sá­padt fű­fol­tok, de ma­ga az ég is – mind-mind mel­lé­kes­nek tűnt. Ha be­ár­nyé­kol­tuk a sze­münk, el­lát­tunk a túl­só par­tig, szem­ügy­re ve­het­tünk min­dent, ami a kő­bá­nyá­ból meg­ma­radt, a csu­pasz, me­re­dek fej­té­se­ket, a mun­ka­gé­pek rozs­da­et­te te­te­me­it, a las­san por­la­dó kő­hal­mo­kat.

      A tó vis­­sza­hú­zód­va gub­basz­tott med­ré­ben, mint­ha csak az aszály vé­gét vár­ná, hogy az eső­től fel­éled­ve, új­ra bir­tok­ba ve­hes­se a bá­nya tá­gas üre­gét. Szél tá­madt, lan­gyos, tik­kasz­tó lö­ké­sek ér­kez­tek a víz irá­nyá­ból, sze­med­be fúj­tak né­hány tin­cset, szét­nyi­tot­ták a de­re­ka­don la­zán ös­­sze­fo­gott kar­di­gánt. Va­jon mi volt itt a bá­nya előtt? kér­dez­ted hu­nyo­rog­va. Sem­mi, fe­lel­tem. Úgy, ahogy raj­tunk kí­vül sincs most itt sem­mi.

 

*

 

Nap­ja­ink egy­han­gú­an tel­tek és még­is él­vez­he­tő­en: ro­ha­ma­id rit­kul­ni kezd­tek, még ha nem is ma­rad­tak ki tel­je­sen. Töb­bé nem kel­lett a szád­ban go­mo­lyog­tat­nod a füs­töt, le tud­tad tü­dőz­ni kö­hö­gés nél­kül is, és a bort sem ad­tad ki azon­nal, sőt, ha óva­to­san szür­csöl­get­ted, még be is csíp­tél tő­le: ilyen­kor hal­vány pír ült ki az ar­cod­ra, de már nem volt az iga­zi.

      Elő­ször a föld­szin­ti he­lyi­sé­gek­ben szed­tem fel a par­ket­tát, és el­tü­zel­tem az or­mót­lan ko­vá­csolt­vas kály­há­ban, me­lyen seb­té­ben ös­­sze­rán­tot­tam egy-egy ebédkét: hús­kon­zer­vet me­le­gí­tet­tem, zöld­sé­get ap­rí­tot­tam hoz­zá, a lé­nyeg az volt, hogy kön­­nyen emészt­he­tő le­gyen. De te úgy bán­tál az étel­lel, mint egy finy­­nyás kis­kö­lyök, csak tur­kál­tad vil­lád­dal a fő­ze­lé­ket, ide-oda to­lo­gat­tad a hús­da­ra­bo­kat a tá­nyé­ron, s ha a szád­ba vet­tél egy fa­la­tot, a vég­te­len­sé­gig el­nyám­mog­tál raj­ta.

      Por­ci­ó­id nagy ré­szét a si­rá­lyok fal­ták fel. Ha kint et­tünk, ál­lan­dó­an ott röp­köd­tek az asz­tal fö­lött, olyan kö­zel, hogy szár­nyuk­kal az ar­cun­kat le­gyez­ték. Vil­lám­gyor­san csap­tak le a leg­ki­sebb hús­ca­fat­ra, ke­nyér­da­rab­ra is, s még le sem nyel­ték jó­for­mán, már­is fel­tört be­lő­lük a kö­ve­te­lő­ző vij­jo­gás, ami­vel min­den ét­ke­zé­sün­ket vé­gig­kí­sér­ték.

      Meg­esett, hogy mi­re ös­­sze­szed­tem a tá­nyé­ro­kat, az ab­ro­szon há­rom-négy pa­ca is vi­rí­tott, egy­szer pe­dig fe­jen ta­lál­tak té­ged. Ne­vet­ve tö­röl­ted le hom­lo­kod­ról a bű­zös mas­­szát, majd hir­te­len el­ko­mo­rul­tál, leg­alább ők még mű­köd­nek, mond­tad, jó ne­kik.

 

*

 

Csak alud­ni jár­tál be a ház­ba, igye­kez­tél mi­nél több időt a sza­bad­ban töl­te­ni, le­szek ele­get be­zár­va, mond­tad, most kell ki­hasz­nál­ni, amíg le­het. Nap­hos­­szat a hin­ta­pa­don ül­dö­gél­tél, me­lyet da­ra­bok­ban ta­lál­tunk a ház mel­lett, de né­hány csa­var­szeg se­gít­sé­gé­vel si­ke­rült talp­ra ál­lí­ta­nom, mind­ös­­sze a pony­vá­ját kel­lett ki­cse­rél­ni egy ke­vés­bé egér­rág­ta le­pe­dő­re. Sze­ret­tél az ár­nyék­ban ol­vas­ni, há­rom-négy nap alatt vé­gez­tél a leg­vas­ko­sabb re­gén­­nyel is, és már men­tél a kö­vet­ke­ző­ért a könyv­tár­szo­bá­ba, mert bi­zony az­zal is el volt lát­va a ház.

      Men­­nye­ze­tig érő pol­cok so­ra­koz­tak a fa­lak men­tén, a nyir­kos va­ko­lat­ból a pe­nész las­sacs­kán a desz­kák­ba is át­lo­pó­zott, a köny­vek pe­dig, mint­ha az enyé­szet elől me­ne­kül­né­nek, egy­más he­gyén-há­tán, ren­de­zet­len hal­mok­ban he­ver­tek a föl­dön. In­nen vá­lo­gat­tál te va­la­mi fur­csa ér­ték­rend sze­rint, be­le sem ol­vas­tál a köny­vek­be, még a ge­rin­cen el­mo­só­dott cí­met sem pró­bál­tad meg ki­be­tűz­ni, egész egy­sze­rű­en azt vá­lasz­tot­tad, ame­lyik­nek a leg­ütő­döt­tebb volt a bo­rí­tó­ja, s a lap­jai úgy meg­szív­ták ma­gu­kat ned­ves­ség­gel, hogy csak hos­­szas szá­rít­ga­tás után vált is­mét ol­vas­ha­tó­vá raj­tuk a szö­veg.

      Né­ha úgy meg­fe­led­kez­tél ma­gad­ról, hogy csak órák múl­tán ke­rül­tél elő a könyv­tár­ból. Ilyen­kor bár­mer­re jár­tál, ott len­ge­de­zett nyo­mod­ban a ned­ves la­pok do­ha, mint­ha a hos­­szas ke­res­gé­lés so­rán aka­rat­la­nul is be­le­ol­vas­tad vol­na ma­gad az enyé­szet­be.

      Ha rá­un­tál az ol­va­sás­ra, még min­dig ott volt a tó. Ös­­sze­csuk­tad a köny­vet, és már in­dul­tál is a part fe­lé, le sem vet­kőz­tél, csak a te­nisz­ci­pő­det rúg­tad le, amint a fö­veny­re ér­tél. Min­den egyes lé­pé­sért meg kel­lett küz­de­ned, lá­ba­dat mo­hón fal­ta ma­gá­ba az iszap, de te csak ak­kor áll­tál meg, ami­kor már a vál­la­dat si­mo­gat­ták a hul­lá­mok. Ek­kor kis­sé le­ha­jol­tál, el­ső­nek a nad­rá­god tűnt fel a víz szí­nén, majd ha­ma­ro­san ott úszott mel­let­te a tri­kód, vé­gül pe­dig az al­só­ne­műd is a fel­szín­re buk­kant.

      Így vet­kőz­tél le, csak a víz ta­ka­rá­sá­ban nem szé­gyell­ted ma­gad előt­tem. Az­tán el­lök­ted ma­gad: né­hány tem­pó csu­pán, töb­bet nem bír­tál, mu­száj volt fel­fe­küd­nöd a víz­re, mely úgy do­bált té­ged, ha­nya­gul és kön­­nye­dén, akár hol­mi üre­ges­re kor­hadt, vén uszadékfát. Ál­ta­lá­ban a tor­ná­con ül­dö­gél­tem, on­nan néz­te­lek, és igye­kez­tem úgy ten­ni, mint­ha nem té­ged fi­gyel­né­lek.

 

*

 

Ré­gi jó­szág volt a mo­tor­ke­rék­pár, a fé­szer­ben ta­lál­tam. Ka­ros­­szé­ri­á­ján meg­fa­kult a fé­nye­zés, kor­má­nya ér­des volt a rozs­dá­tól, gu­mi­ab­ron­csa­it meget­te az idő; ki­pu­fo­gó­csö­ve a föl­dön he­vert – ré­ges-rég am­pu­tált, el­üsz­kö­sö­dött vég­tag. Akár egy se­be­sül­tet, úgy von­szol­tam ki a sza­bad­ba, vé­gig­fek­tet­tem a fű­ben, és gyö­nyör­köd­tem ben­ne.

      Jó né­hány he­tet vé­gig­büty­köl­tem, mi­re si­ke­rült üzem­ké­pes ál­la­pot­ba hoz­nom. No­ha ülé­sét egy­sze­mé­lyes­re ter­vez­ték, te ké­nyel­me­sen el­fér­tél mö­göt­tem, a sú­lyo­dat alig érez­tem, mint­ha csak egy üres há­ti­zsák len­nél a há­ta­mon. Gyak­ran meg­esett, hogy egy-egy gyor­sabb út­sza­kasz, vá­rat­lan döc­ce­nő után ré­mül­ten pil­lan­tot­tam a de­re­kam­ra, va­jon ott van-e még a ke­zed, de te meg­til­tot­tad, hogy fel­en­ged­jem a gázt: a du­gat­­tyúk ke­le­pe­lé­se szag­ga­tot­tan sza­ladt szét aló­lunk, vé­gig­ka­csá­zott a tó tük­rén, és a kő­bá­nya fa­lán új erő­re kap­va, vis­­sza­tért hoz­zánk.

      Mo­to­ro­zás köz­ben csen­des vol­tál, csak paj­kos sik­kan­tá­sa­id ju­tot­tak el a fü­lem­be. Egyet­len egy­szer szó­lal­tál meg: mi­lyen kár, ki­ál­tot­tad, hogy nincs ha­jam, mert ak­kor most len­ne mit lo­bog­tas­son a szél.

      Egy­szer egé­szen a ke­resz­te­ző­dé­sig el­ju­tot­tunk, oda, ahol a föld­út hir­te­len asz­falt­ba tor­kollt. Le­ál­lí­tot­tam a mo­tort, néz­tük a hő­ség­től resz­ke­tő or­szág­utat, de hi­á­ba vá­ra­koz­tunk, sem­mi sem jött ar­ra. To­vább­me­gyünk? kér­dez­tem tő­led. A vis­­sza­pil­lan­tó­ban jól lát­ta­lak, ar­co­dat mint­ha har­ci szí­nek­be fes­tet­te vol­na az út po­ra, ta­lán emi­att tűn­tél olyan el­szánt­nak, amint rez­ze­nés­te­le­nül hu­nyo­rog­tál a mes­­sze­ség­be, majd el­for­dí­tot­tad a fe­jed, és le­gyin­tet­tél, de­hogy­is, ugyan mi­nek? In­kább for­dul­junk vis­­sza szé­pen.

 

*

 

Es­tén­ként, ha be­fe­küd­tem mel­léd, né­ha még be­le­csó­kol­tam a nya­kad­ba, és vé­gig­si­mí­tot­tam a ha­sa­don, mert szé­gyell­tem, hogy nem tud­lak már meg­kí­ván­ni. Te azon­ban meg­fog­tad a ke­zem, fi­no­man le­ta­szí­tot­tad ma­gad­ról, és azt sut­tog­tad, most ne, túl fá­radt va­gyok, in­kább majd más­kor.

      Óva­to­san, ne­hogy fel­éb­res­­sze­lek, fel­öl­töz­tem, és ki­men­tem az ud­var­ra. A fás­szín mö­gé vo­nul­tam, egy bo­kor ta­ka­rá­sá­ba, pe­dig nem volt ki elől rej­tőz­köd­nöm. Le­tol­tam a nad­rá­gom, és ar­ra gon­dol­tam, mi­lyen vol­tál, ami­kor még volt fe­ne­ked és mel­led, s már­is el­ön­tött a bi­zser­gés. De még nem is vé­gez­tem jó­for­mán, már rán­ci­gál­tam is vis­­sza ma­gam­ra a nad­rá­got, akár­ha ti­los­ban kap­tak vol­na raj­ta, és si­et­ve to­vább­áll­tam.

 

*

 

Az uta­zás a te öt­le­ted volt. A túl­só par­tot, a bá­nya szá­ra­zon ma­radt te­ra­sza­it mo­tor­ke­rék­pár­ral is meg le­he­tett vol­na kö­ze­lí­te­ni, úgy szá­mí­tot­tam, más­fél órá­ba sem tel­ne meg­ke­rül­ni a ta­vat, de te ab­ban sem­mi ér­de­ke­set nem ta­lál­tál, mu­száj volt hát be­le­kez­de­nem a ko­pá­cso­lás­ba. Meg­fe­le­lő alap­anyag­ok hí­ján a ház egyik ol­dal­fa­lát bon­tot­tam meg né­hány ge­ren­dá­ért, a desz­ká­kat pe­dig az elő­te­ret bo­rí­tó ha­jó­pad­ló­ból fe­sze­get­tem fel.

      A par­ton tá­kol­tam ös­­sze a tu­tajt, nem volt ne­héz víz­re bo­csá­ta­ni, úgy sac­col­tam, ket­tőnk­nek épp elég lesz. Im­boly­gott ren­de­sen, ami­kor fel­mász­tunk rá, de amint el­he­lyez­ked­tünk raj­ta, és el­lök­tem ma­gun­kat a part­tól, már egé­szen köny­­nyű volt irá­nyí­ta­ni. A sza­lon­ból köl­csön­vett, hos­­szú füg­göny­rúd­dal csák­lyáz­tam, az­tán meg­ra­gad­tam az eve­ző­ket, me­lye­ket pré­selt le­mez­ből és két sep­rű­nyél­ből esz­ká­bál­tam ös­­sze. A víz za­va­ros volt, mint­ha még min­dig por és füst go­mo­lyog­na oda­lent, a kő­bá­nyá­ban.

      A tá­vol­ban ele­in­te nem lát­szot­tak a fél­be­ha­gyott fej­té­sek, a ta­laj­ba vájt, az utol­só ka­vi­csig ki­ter­melt üre­gek: csak az ott­fe­lej­tett mun­ka­gé­pek kör­vo­na­lai de­reng­tek át a ho­má­lyon, mely egy­re hí­zott a por­tól, ami­vel a szem­ből fú­jó szél táp­lál­ta ki­tar­tó­an, míg­nem mind­két par­tot szem elől vesz­tet­tük. Áll­junk meg egy ki­csit, szó­lal­tál meg a tu­taj sar­ká­ból, ne evezz to­vább, míg fel nem sza­ka­do­zik a köd. El­en­ged­tem az eve­ző­ket, szét­néz­tem, de bár­men­­nyi­re is me­resz­tet­tem a sze­mem, nem tud­tam tá­jé­ko­zód­ni. Fül­ledt me­leg te­le­pe­dett ránk, kis ada­gok­ban, pi­heg­ve szed­tük a le­ve­gőt, és a csend is nyo­masz­tott, a han­gok tom­pán, tes­tet­le­nül ju­tot­tak el hoz­zánk.

      Mint­ha egy na­gyob­bacs­ka kő es­ne be­le, csu­pán ak­ko­ra volt a csob­ba­nás, mellyel a víz­be eresz­ked­tél. Ka­pasz­kod­tál egy da­ra­big a tu­taj szé­lé­be, majd óva­to­san el­lök­ted ma­gad. Rá­érő­sen, ké­nyel­mes tem­pók­kal úsz­tál, míg­nem a ke­ze­det ki­nyújt­va is­mét meg­fo­gódz­kod­tál va­la­mi­ben.

      Elő­ször uszadékfának hit­tem azt a kes­keny, hos­­szú­kás tár­gyat, me­lyen alig ész­re­ve­he­tő­en ha­jol­tak el a hul­lá­mok. Szí­ne alig kü­lön­bö­zött a ví­zé­től, s csak hos­­szas vizs­gá­ló­dás után döb­ben­tem rá, mi is va­ló­já­ban. A tó egyik leg­mé­lyebb pont­já­nál jár­hat­tunk, de az eme­lő­da­ru, cikk­cak­kos bor­dá­za­tá­val, rozs­da­et­te al­kat­ré­sze­i­vel nem hagy­ta ma­gát le­győ­zet­ni: ma­ka­csul tar­tot­ta ma­gát a víz­ben, el­len­sze­gül­ve az áram­lás­nak, s meg sem rez­dült, ami­kor egy hir­te­len ru­gasz­ko­dás­sal fel­mász­tál rá.

      Lá­ba­id a víz­ben le­beg­tek, ül­dö­gél­tél egy da­ra­big, ké­sőbb fel­egye­ne­sed­tél. Szét­tárt ka­rok­kal, im­bo­lyog­va in­dul­tál el, tal­pad alól kör­kö­rö­sen sza­ladt szét a víz. Leg­alább húsz lé­pést tet­tél meg így, az or­mót­lan fém­szer­ke­zet alig hall­ha­tó­an nyi­kor­gott. A vé­gé­re ér­ve egy pil­la­nat­ra meg­tor­pan­tál, majd lép­tél egy utol­sót, és el­me­rül­tél. Úgy lát­szik, a ví­zen já­rás­ba is be­le le­het fá­rad­ni, gon­dol­tam, mi­köz­ben gyön­ge kar­csa­pás­ok­kal vis­­sza­úsz­tál a tu­taj­hoz.

      Dél kö­rül ér­kez­tünk meg a túl­ol­dal­ra. A par­tot ap­ró sze­mű, éles ka­vics bo­rí­tot­ta, köz­te ki­csor­bult fém­da­ra­bok, üveg­szi­lánk­ok vil­lan­tak fel el­szór­tan. Fel­ka­pasz­kod­tunk a lej­tős par­ton, sze­münk előtt ki­szi­po­lyoz­va, öre­gen te­rült el a bá­nya egyet­len te­ra­sza, amely nem ke­rült még víz alá. A rek­ke­nő hő­ség el­le­né­re itt kel­le­me­sen hű­vös volt, szem­ből, alig pár­ száz mé­ter­re tő­lünk szé­les há­tú, seb­zett szik­la­me­re­dély, a bá­nya leg­szél­ső fa­la tar­tott ár­nyé­kot. Bár­mer­re jár­tunk, por­fel­hők szök­ken­tek fel a tal­punk alól: szik­kadt volt min­den, de a tör­me­lék­be raj­zolt hul­lám­vo­na­lak el­árul­ták, va­la­mi­kor járt már itt a tó.

      Mind­ös­­sze egy döm­pert ta­lál­tunk a ka­vics­hor­da­lék­ba ful­lad­va – fél­re­bil­lent tek­nő­jén kí­vül nem lát­szott be­lő­le sem­mi –, no meg egy mar­ko­ló­gé­pet az egyik ma­ga­sabb ki­szö­gel­lé­sen, aho­vá már nem ért el a tó. Nyug­dí­jas, meg­rog­­gyant jó­szág volt, le­he­tett vagy fél év­szá­za­dos: a rozs­da te­tő­től-tal­pig le­nyúz­ta ró­la a fes­té­ket, lánc­tal­pa szét­sza­kad­va, da­ra­bok­ban he­vert a föl­dön; mar­ko­ló­ja élet­te­le­nül fi­tye­gett, s csak ha szél tá­madt, ka­na­la­zott be­le alig ész­re­ve­he­tő­en a le­ve­gő­be.

      Bár­mi­lyen elő­ze­tes jel nél­kül, vá­rat­la­nul dör­dült meg fe­jünk fö­lött az ég. Gyú­ród­va tor­nyo­sul­tak egy­más­ra a fel­hők, s mi­re el­ér­tük a gép fül­ké­jét, már kö­vér csep­pek­ben zú­dí­tot­ták ránk sok ­hó­na­pos ter­hü­ket. Az el­ső rán­tás­ra ke­zem­ben ma­radt a ki­lincs, az aj­tó sze­ren­csé­re így is en­ge­dett, elő­ször té­ged se­gí­tet­te­lek föl, az­tán én is fel­mász­tam mel­léd. Az ölem­be ül­tet­te­lek, más­ként nem fér­tünk vol­na el a kes­keny ülé­sen, mely­nek ru­gói na­gyo­kat nyek­ken­ve til­ta­koz­tak a rá­juk ne­he­ze­dő súly alatt. Az eső át­szi­vár­gott a te­tőn, és a nya­kunk­ba csö­pö­gött. Ül­tünk a le­he­le­tünk­től ro­ha­mo­san át­he­vü­lő fül­ké­ben, és mé­lye­ket szip­pan­tot­tunk ab­ból a szú­rós, fa­nyar szag­ból, ami tel­je­sen be­töl­töt­te a szűk te­ret, s ami­ben an­­nyi év után is ott len­ge­de­zett az egy­ko­ri ve­ze­tő tes­té­nek ki­pá­rol­gá­sa. So­főr­szag, mond­tad. Mint a fa­lu­si bu­szo­kon. Bó­lin­tot­tam. Itt az ősz, mond­tad. Is­mét bó­lin­tot­tam.

      Eköz­ben a szél sú­lyos eső­pász­má­kat csa­pott az ab­lak­hoz. A víz für­ge erek­ben bo­rí­tot­ta el az üve­get, és úgy vib­rált, ka­var­gott, akár egy vas­tag, hi­gany­ból szőtt füg­göny, mely mö­gött egy­szer­re pé­pes­sé ázik, majd egé­szen szét­ol­vad a vi­lág.

 

*

 

At­tól kezd­ve egy perc­re sem állt el az eső – csak né­ha­nap­ján rit­kult sze­mer­ké­lés­sé, az­tán újult erő­vel is­mét rá­kez­dett.

      Töb­bé nem hagy­tam el a há­zat. Tü­zet rak­tam a kony­há­ban, és amel­lett me­le­ged­tem. Las­sacs­kán min­dent el­éget­tem, amit le­he­tett, fal­bur­ko­la­tot, par­ket­tát, lép­cső­kor­lá­tot, de a bú­to­ro­kat sem kí­mél­tem, a sú­lyos, alig moz­dít­ha­tó szek­ré­nye­ket, a mes­te­ri­en ki­mun­kált, ke­cses lá­bú asz­ta­lo­kat. Az­tán a köz­fa­la­kat kezd­tem bon­to­gat­ni, vé­gül pe­dig né­hány fö­lös­le­ges­nek ítélt ge­ren­dát is szét­fű­ré­szel­tem. A füst­ko­rom vas­ta­gon má­zol­ta be a fa­la­kat, ta­pin­tás­ra ér­des volt és ke­mény, hos­­szú, ujj­nyi szé­les re­pe­dé­sek­kel, mert a ház las­sacs­kán a sa­ját sú­lyá­val sem tu­dott meg­bir­kóz­ni.

      Né­ha ki­men­tem a tor­nác­ra, és a kor­lát­ra kö­nyö­köl­ve bá­mul­tam a mes­­sze­ség­be, néz­tem a bá­nya pe­re­mén alá­zú­du­ló víz­esé­se­ket. A szél el­hoz­ta a hang­ju­kat, szür­ke, mo­no­ton sur­ro­gás volt, né­ha va­la­mi éles csi­kor­gás is hal­lat­szott, az el­so­dort és egy­más­hoz súr­ló­dó kö­vek zö­re­je.

      A tó nap­ról nap­ra kö­ze­lebb jött hoz­zánk. Egyik reg­gel ar­ra éb­red­tünk, hogy ma­gá­val vit­te a tu­tajt, ha­ma­ro­san pe­dig a rét­re is ki­me­rész­ke­dett, és meg sem állt a tor­ná­cig. De te ek­kor sem vol­tál haj­lan­dó bent ma­rad­ni.

      Tér­dig ért a víz, ahogy a hin­tán ül­dö­gél­tél, me­lyet most nem a szél, ha­nem a hul­lá­mok ta­szi­gál­tak ide-oda. Job­bod­ban szé­les er­nyőt szo­ron­gat­tál, az­zal véd­ted ma­gad az eső el­len, sza­bad ke­zed­del az öled­be fek­te­tett köny­vet la­poz­tad. Szür­kü­let­kor vi­har­lám­pát ál­lí­tot­tál ma­gad mel­lé, és to­vább ol­vas­tál az el-el­lob­ba­nó, sá­padt láng­nál. El­ron­tod a sze­med, mond­tam egy­szer, de te le­gyin­tet­tél, ugyan már, ott, aho­vá én ké­szü­lök, nincs sok néz­ni­va­ló.

      Egye­dül a für­dést hagy­tad ab­ba. Za­va­ros volt a víz, min­den­fé­le hul­la­dé­kot rin­ga­tott a há­tán; ha be­le­lép­tél, iszap, sár ta­padt a lá­bad­hoz. Olyan, mint a föld, mond­tad egy­szer, ab­ból pe­dig nem ké­rek.

      Egyik éj­sza­ka ar­ra éb­red­tem, hogy egye­dül va­gyok az ágy­ban. Az ab­lak előtt áll­tál, néz­ted a vi­hart, az üveg­lap­hoz ve­rő­dő esőt. A vil­lám­lá­sok fé­nye át­ütött a há­ló­in­ge­den, és fel­vil­lan­tot­ta tes­ted egy­re szögletesedő kör­vo­na­la­it.

      Oda­lép­tem hoz­zád, és ki­pil­lan­tot­tam az ab­la­kon. A víz már a ve­ran­da te­te­jét nyal­dos­ta. Te a két­ség­beesés leg­ki­sebb je­lét sem mu­tat­tad, a hu­mor­ér­zé­ked is a ré­gi ma­radt. Mit fogsz ez­után csi­nál­ni? kér­dez­ted. Nem tu­dom, fe­lel­tem. Vis­­sza­mész az is­ko­lá­ba? Le­het. Azért, mert ma­gad­dal vi­het­nél en­gem is. Ezt meg hogy ér­ted? Hát szem­lél­te­tő esz­köz­nek az órá­id­ra: úgy­is min­dig pa­nasz­kodsz, hogy mi­lyen sze­gé­nyes a szer­tár. Na, ne hü­lyés­kedj, jó?

      Vis­­sza­men­tem az ágy­hoz, le­húz­tam a pap­lant, és a há­tad­ra te­rí­tet­tem. Az­tán jó ide­ig hall­gat­tunk. Te tör­ted meg a csen­det, ami­kor a víz már az ab­lak­pár­kány­nál hul­lám­zott: menj ki, mond­tad. Sze­ret­nék le­dől­ni egy ki­csit.

      Az aj­tó­ból még vis­­sza­for­dul­tam, lát­tam, amint el­nyúlsz az ágyon. Az át­ázott men­­nye­ze­tet bá­mul­tad, egyik zöl­des víz­folt­ból ki­vált egy csepp, és az ar­cod­ra hullt. Be­húz­tam ma­gam mö­gött az aj­tót, és a pad­lás­ra men­tem.

      Haj­nal­ra már a leg­al­só cse­rép­sort nyal­dos­ta az ár. Ta­lál­tam egy ap­rócs­ka ab­la­kot a te­tőn, ki­néz­tem raj­ta. Ha va­la­ki ott lett vol­na, lát­hat­ja az ar­co­mat. De kö­rös-kö­rül csak a víz ter­pesz­ke­dett, a fel­hők pe­dig egy­re duz­zasz­tot­ták, töm­ték, akár egy fa­lánk cse­cse­mőt.

      Kö­rü­löt­tem han­go­san re­cse­gett a ház, tal­pam alatt érez­tem meg­inog­ni a pad­lót. De nem jöt­tem el az ab­lak­tól. Ál­lok és bá­mu­lom a ta­vat, ami nem­so­ká­ra ki­híz­za bá­nya­med­rét. Mert ez a víz csak gya­ra­pod­ni tud, le­apad­ni so­sem fog.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs