Ta­lán tíz óra is el­múlt, mi­re Noszlopy kö­rül lej­jebb eresz­ke­dett az ár­nyék, hogy előbb-utóbb be­ta­kar­ja a sze­mét, és ko­ra reg­ge­lig nem moz­dult el ró­la, mint a med­ve-álom. Úgy mond­ják, Noszlopy aludt, de olyan mé­lyen, hogy az em­ber el­ső pil­la­nat­ban holt­nak vél­te.

      Nem csikorgatta a fo­gát, nem ki­a­bált ös­­sze­vis­­sza ér­tel­met­len sza­va­kat, nem hor­kolt, hogy az egész szál­lo­da talp­ra áll­jon, nem hány­ko­ló­dott, nem szi­szeg­te át­kát a hűt­len fe­le­ség­hez, hi­szen nem is volt élet­tár­sa – egy­sze­rű­en aludt, mint a bun­da, ta­lán a le­ve­gő­vál­to­zás­tól, ta­lán az ut­cai lég­nyo­más csök­ke­né­sé­től, vagy ta­lán csak úgy, kedv­te­lés­ből, hogy a töb­bi­e­ket bos­­szant­sa. Ahogy el­aludt, ab­ban a pil­la­nat­ban el­kez­dett hul­la­ni a hó, előbb csak szál­lin­góz­va, míg Noszlopy be­huny­ta a sze­mét, de nem aludt még tel­je­sen, az­tán sű­rűb­ben ha­va­zott, ahogy egy­re mé­lyeb­ben el­nyom­ta az álom, és a ha­va­zás nem állt el reg­ge­lig. A ka­kas is fá­zó­san bújt a fe­de­let adó léc alá, és a ku­tyák is alu­szé­ko­nyak vol­tak, mint­ha álom­port ke­ver­tek vol­na az ita­luk­ba. Itt a tél, gon­dol­ta Noszlopy, és az álom ma­ra­dé­ká­val küsz­kö­dött, mi­köz­ben las­san száll­tak a hó­pely­hek a ki­vi­lá­go­so­dott ab­la­kon. Hét óra múlt pár perc­cel. Tisz­ta tu­dat­ra éb­redt, mint­ha most va­ló­ban ki­alud­ta vol­na ma­gát, de a lá­ba ólom­ne­héz volt, nem szí­ve­sen en­ge­del­mes­ke­dett az esze pa­ran­csá­nak, in­kább mint­ha kö­nyör­gött vol­na, csak egy ne­gyed órát még moz­du­lat­lan ma­rad­jon. De az ész nem tá­gí­tott. „Ha­za kell men­ned – mond­ta –, most már sem­mi ke­res­ni­va­lód nincs itt, a tit­kos üze­met be­zár­ják, és ta­va­szig ki sem nyitják.” De egy jót reg­ge­li­zek, szü­le­tett meg az el­ha­tá­ro­zás a fe­jé­ben, még egy utol­só jót… Csu­pán a hi­bá­zás lap­pan­gó fe­nye­ge­té­se volt je­len min­de­nütt, hogy egye­dül van, már min­den­ki el­ment a szál­lo­dá­ból, és őt itt fe­lej­tet­ték, mint az es­kü­vői aján­dé­kot, ami az egyik perc­ről a má­sik­ra sen­ki­nek sem kell.

      Per­sze a por­tás ott állt a he­lyén, és a pin­cér is elő­jött a kony­ha­bar­lang­já­ból, és még mo­soly­gott is.

      – Saj­nos, ön az utol­só ven­dég.

      – Pe­dig leg­szí­ve­seb­ben egész tél­re el­ten­ném ma­gam itt – pró­bál­ko­zott meg egy tré­fá­val.

      A pin­cér rej­té­lye­sen mo­soly­gott.

      – No, de ön­nel ki­vé­telt te­szek.

      Noszlopy igen el­cso­dál­ko­zott.

      – Igen?… És mi­nek kö­szön­he­tem ezt a sze­ren­csét? – fo­gott be­le né­mi gúny­­nyal, és nem ke­vés kí­ván­csis­ko­dás­sal.

      – Nem em­lék­szik rám?

      Noszlopy eről­tet­te az agyát, és va­la­mi de­ren­ge­ni kez­dett.

      – Va­la­ha író akar­tam len­ni. És nem is ma­gyar em­ber az, aki nem akart író vagy köl­tő len­ni. Na­gyon ha­ra­gud­tam ma­gá­ra, ami­ért vis­­sza­uta­sí­tot­ta a kéziratomat… De en­nek már több mint két év­ti­ze­de. Gyer­mek­ko­ri bu­ta­ság. Jöj­jön. Itt la­kom a fe­le­sé­gem­mel. Öt perc­re in­nét. Ma­radt egy kis rák­le­ves, hoz­zá­ja le­csót ké­szít. Az én fe­le­sé­gem tud­ja a leg­fi­no­mabb le­csót ké­szí­te­ni ezen a föld­ré­szen. Meg­nyal­ja a tíz uj­ját utá­na.

      Noszlopy még té­to­vá­zott.

      – Száz ara­nya van? – tré­fál­ko­zott a pin­cér – No lát­ja. Egy fi­tying­je sincs. Hagy­ja a szo­bá­ban, úgy­sem lop­ja el sen­ki sem.

      Az egész an­­nyi­ra kép­te­len­ség volt, hogy Noszlopyt meg­ne­vet­tet­te, ugyan­ak­kor óva­tos­ság­ra is in­tet­te. Csak egy óra múl­va bi­zo­nyo­so­dott meg ró­la, hogy a pin­cér jó szán­dék­ról és iga­zi ele­gan­ci­á­ról tett ta­nú­bi­zony­sá­got, és hogy a visz­­sza­adott kéz­ira­tot el­in­téz­te egy­szer s min­den­kor­ra. Noszlopy egy ki­csit szé­gyen­ke­zett emi­att, de nem volt lel­ki­fur­da­lá­sa. Bi­zo­nyá­ra úgy cse­le­ked­tem, ahogy il­lik. Öt per­cet a sza­bad le­ve­gőn töl­tött, és a je­ges szél mi­att, meg hogy nem volt raj­ta ka­bát és sap­ka, ös­­sze­tüs­­szög­te az ide­gen kony­hát, csak azu­tán kí­vánt jó reg­gelt. A pi­ros­pozs­gás há­zi­as­­szony na­gyon meg­tet­szett ne­ki. No nem a já­rá­sa, a mo­do­ra, a be­széd­mód­ja mi­att, eze­ket olyan kö­zön­sé­ge­sen vé­gez­te, mint az em­be­rek ki­lenc­ven­ki­lenc szá­za­lé­ka. Ha­nem a hang­ja, az csak­ugyan más volt. Mint­ha ős­idők óta is­mer­nék egy­mást.

      „Jó me­leg a leves”, mond­ta, mint­ha a rá­kok­kal kü­lön meg­ál­la­po­dást kö­tött vol­na, de ez az ő tit­ka ma­radt. „Igérem, nem fog fáj­ni, vagy csak egy csöppet”, du­ru­zsol­ta a rá­kok­nak még teg­nap es­te. „Hát en­­nyi ma­radt be­lő­le ma reg­gel­re. A fe­lét ki­ön­töt­tem vol­na. Fájt a szí­vem mi­at­ta. De Noszlopy úr meg­men­tett. Őtő­le tu­dom – mu­ta­tott a fér­jé­re –, hogy ma itt tar­tóz­ko­dik. Már teg­nap dél­után ki­les­tem. Hát meg­hív­tam reg­ge­li­re, ilyet úgy­sem evett még.” És büsz­ke volt a tu­do­má­nyá­ra, mert rák­le­vest és ízes le­csót sen­ki sem tu­dott ná­la job­ban főz­ni. Noszlopy bó­lo­ga­tott, mint az ál­ru­há­ba öl­tö­zött köz­tár­sa­sá­gi el­nök. Nagy pet­­tyek­ben hul­lott a hó, dél­re eső lesz be­lő­le, és un­dok, sá­ros ló­fasz, de ezt nem mond­ta, mert a köz­tár­sa­sá­gi el­nök nem szo­kott ilye­ne­ket be­szél­ni. Az idő el­ál­mo­sí­tot­ta. Ha es­te lesz, ta­va­szig be­zár­ják az ud­vart, a ker­tet a pi­nea­fe­nyők­kel, és ha­za­men­nek az em­be­rek. Leg­szí­ve­seb­ben ő is vis­­sza­lo­pa­ko­dott vol­na a szál­lo­dá­ba, és át­alud­ta vol­na a te­let. Ilyen jót ré­gen evett, meg­di­csér­te az as­­szonyt, ez­út­tal tisz­ta szív­ből.

      Hi­deg­ben jó­val egy­sze­rűb­bek a dol­gok, mint a har­minc­öt fo­kos hő­ség­ben. Pá­lin­kát iszik, de nem lesz ré­szeg, csu­pán egy ki­csit föl­do­bott, min­den­re van ide­je, míg a hő­ség­ben szer­te­foly­nak a dol­gok, mint a cso­ko­lá­dé, meg­ol­vad min­den, ami­hez hozzáér.

      – És most el­me­gyek – kö­zöl­te Noszlopy nagy nyu­ga­lom­mal.

      – Vi­gyáz­zon ma­gá­ra. A csont­ja­im­ban ér­zem, hogy hos­­szú lesz a tél – bú­csúz­tat­ta a pi­ros­pozs­gás nő.

      A szál­lo­da már fé­lig zár­va van, de egy hé­tig még em­be­rek lak­ják, ki­ta­ka­rít­ják a szo­bá­kat, ki­po­rol­ják a sző­nye­ge­ket, né­hol, ezt már nem le­het to­vább ha­lasz­ta­ni, új­ra­fes­tik a fa­la­kat, a kony­há­ban az edé­nye­ket ki­si­kál­ják, hogy va­do­na­túj­nak lás­sa­nak, és ha mind­ezt el­vé­gez­ték, még­sem ma­rad egye­dül a szál­lo­da, őr­já­rat­ok kö­röz­nek ben­ne, a lép­csők kon­ga­nak, mint az is­me­ret­len ha­rang­szó, amely be­lül­ről jön, a tit­kos föld alat­ti fo­lyo­sók­ból, leg­alább­is így kép­zel­te Noszlopy, egy vég­te­le­nül hos­­szú fo­lyo­són, ahol csak a ha­rang szól. Le­fe­lé kön­­nyebb a me­net, a bükk­fák köz­ti ös­vény sze­líd ka­nya­ro­kat vesz, a szál­lo­dát már el­rej­tet­te az er­dő, mint­ha so­sem lett vol­na, mint­ha csak fan­tá­zia és kép­ze­let raj­zol­ta vol­na oda.

      A no­vem­be­ri csu­pasz­ság­ban mind­in­kább az észa­ki szél az úr. A busz tíz perc ké­sés­sel jött, de vé­gül is jött, mert elő­for­dul, hogy egy já­rat ki­ma­rad, és az­tán két órát vár az em­ber. Ez mel­lék­út, és a ku­tya sem el­len­őr­zi őket. A busz­ban volt hely bő­ven, úgy lát­szik, két­szer is meg­gon­dol­ják az em­be­rek, hogy bu­szoz­za­nak-e ilyen csúf idő­ben. Noszlopy le­ült az ab­lak mel­lé, és a hó vá­rat­la­nul eső­vé vált, ami­kor a mo­do­ri ka­to­li­kus temp­lom mel­lett el­haj­tott, és egy öreg­as­­szony fel­emel­te a bot­ját, és szi­dal­mak közt meg­fe­nye­get­te.

      Bazin fe­le el­állt az eső, vi­szont köd te­le­pe­dett a táj­ra, mely et­től olyan lett, mint a szi­vacs. Kí­vül, ha sé­tált az em­ber tíz per­cet, ned­ves lett a ka­bát­ja. Az oro­szok­kal sem jó, de az oro­szok nél­kül sem jó, gon­dol­ta Noszlopy, és ös­­sze­vis­­sza járt a fan­tá­zi­á­ja. De mi a jó? Egé­szen jó le­het a föld alatt meg­húz­ni ma­gun­kat. Mond­juk, ha ró­kák va­gyunk. És a nyúl? A szá­raz me­zőn még csak­-csak, de a hó bo­rí­tot­ta, ren­ge­teg ten­ge­ren? Va­jon mit za­bál a nyúl? Va­la­mit za­bál, mond­juk. Noszlopynak tet­szett az öt­let, úgy lát­szik, egy pi­ci­rit töb­bet ivott a kel­le­té­nél.

      Egy szó­ból egy mon­dat épül fel. De a mon­dat már szer­te­ága­zik. Men­­nyi­re gyű­löl­jük egy­mást! De men­­nyi­re! És mind­ez a sza­vak­nak kö­szön­he­tő. Va­jon a né­ma em­ber nem gyű­löl? Ő már a túl­ol­da­lon van? Mert az egyik em­ber szim­pa­ti­kus, a má­sik em­ber pe­dig nem. Igen, Ga­bit lát­ta fé­nye­sen és di­a­dal­ma­san. Tu­laj­don­kép­pen el kel­lett vol­na ven­nie. Az­tán a Ga­bi gye­re­ket szült vol­na. Egyet, ket­tőt vagy hár­mat. A négy már sok lett vol­na. Úgy fair a do­log. Ha kell, hát fe­le­lős­sé­get vál­lal­ni! De most már… Min­dig rö­hö­gött azon, hogy­ha va­la­ki vég­ze­tes­nek mon­dott va­la­mit. Most elő­ször nem rö­hö­gött. Le­het, hogy ő úgy gon­dol­ta, a zsák te­li van, „végzetesen” te­li? Pe­dig csak fé­lig volt meg­tel­ve?

      Meg­ér­ke­zett a busz, ész­re sem vet­te, csak ami­kor ide­ge­sen szólt a so­főr, le­száll­ni, ké­rem. Ak­kor le­szállt. És most mer­re? Mert ha­za­fe­lé nem aka­ró­dzott men­nie.

      Ke­re­si a ho­mo sa­pi­ens a ka­put, gon­dol­ta rö­hög­ve. Szmirnov vagy Zaligin? Ha nem ke­rül egy cso­mó pén­zé­be, ak­kor azt mond­hat­ná, hogy jól át­vert, mint egy há­rom­na­pos malacot. A Zaligin? Vagy a Szmirnov? És nem ar­ra­fe­lé in­dult, ha­nem er­re­fe­le. A lá­ba vit­te, nem az esze. A re­gény­író re­gényt ír, a köl­tő köl­té­sze­tet, az es­­szé­író es­­szét. Min­den­ki fon­tos. Leg­alább­is a leg­fon­to­sabb a ma­ga szá­má­ra. És köz­ben tud­ta, hogy a re­gényt ezer em­ber­ből egy ol­vas­sa, és az is fél­re­ér­ti. Tu­laj­don­kép­pen bor­zasz­tó­an ne­vet­nie kel­lett. Ő leg­alább nem írt sem­mit.

      A ka­pu­ban meg­állt, leg­alább egy fél éve nem volt itt. Az örök­zöld bo­ros­tyán már egé­szen be­lep­te a ka­put. A pár lép­cső már nem volt új, meg­re­pe­de­zett és meg­tö­re­de­zett, de még tar­tot­ta ma­gát, mint a su­dár le­ány arany­ko­szo­rús fej­jel, de csu­pa ősz haj­jal. Noszlopy nem tu­dott sza­ba­dul­ni a lát­vány­tól: a ház egy de­rék as­­szony­ra em­lé­kez­tet­te, aki­nek min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött iga­za van. De hol ez az as­­szony? So­ha nem is szü­le­tett meg? Ami­ó­ta Pis­ti be­teg lett, nem volt az ud­var­nak gaz­dá­ja. De a leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sé­re Pis­ti nem volt ott­hon. Vi­szont ott volt a fia. Egyéb­ként tisz­ta ap­ja volt, csak ki­csit kö­vé­rebb és rac­­csolt, job­ban mond­va az r-t há­tul, a száj­pad­lá­sán ké­pez­te. Rég nem lát­ta Noszlopyt. A nap­pa­li­ban vol­tak ket­tes­ben, és Noszlopynak az az ér­zé­se tá­madt, hogy nem a leg­jobb pil­la­nat­ban jött. Hogy leg­szí­ve­seb­ben a po­kol­ba kí­ván­ná őt. Pis­ti any­ja is na­gyon meg­öre­ge­dett, egy fél év alatt he­tet.

      – De gyor­san ter­jed a hír – üd­vö­zöl­te bos­­szú­san. – Nem jár­tál itt egy éve! – mond­ta szem­re­há­nyó­an.

      – Fél éve – mond­ta Noszlopy, mint­ha eny­hí­te­ni akar­ná a ki­fo­gást ke­re­ső asz­­szonyt.

      Pis­ti any­ja csak dü­hö­sen le­gyin­tett.

      – Há­la Is­ten­nek nem halt meg. Bár kö­zel volt hoz­zá – ál­la­pí­tot­ta meg szi­go­rú­an. – Én vi­szont már csak egy rán­tot­tát sem tu­dok csi­nál­ni – és el­pi­tye­re­dett a te­he­tet­len­sé­gé­től.

      Idő­köz­ben egy ápo­ló­nő je­lent meg, ös­­sze­cso­ma­gol­va né­hány ru­hát és egy fel­öl­tőt. Pis­ti any­já­hoz ha­jolt, aki sug­do­sott a fü­lé­be va­la­mit, nyil­ván Noszlopy mi­att, aki még kel­le­met­le­neb­bül érez­te ma­gát. Már nagy­já­ból sej­tet­te, hogy mi tör­tént. Pis­ti nem halt meg, csu­pán nem jö­het töb­bé ha­za. Az ápo­ló­nő hal­kan és za­var­tan kö­szönt Noszlopynak is, és örült, hogy kí­vül még­is­csak tá­ga­sabb. Pis­ti fia va­la­mit ér­tett ma­gya­rul, de szlo­vá­kul be­szélt, mi­vel kön­­nyeb­ben és pon­to­sab­ban fe­jez­te ki ma­gát.

      – Lá­tom, nem­igen ér­ti, mi­ről van szó. Teg­nap­előtt ir­tó­za­tos ro­ha­ma volt.

      Szmirnov, ju­tott eszé­be Noszlopynak, pe­dig az egyik­nek a má­sik­hoz sem­mi kö­ze nem volt, per­sze Szmirnov is ros­­szul lett, ez, min­den­eset­re, mu­lat­tat­ta Noszlopyt, bár a hely­zet in­kább tra­gi­kus volt. Ir­tó­za­tos ro­ha­ma? Kü­lönb­ség van ir­tó­za­tos és ir­tó­za­tos kö­zött.

      – Ott lesz egy szo­bá­ja – le­fe­tyelt a fia –, min­de­ne meg­lesz. Hi­szen a grossmuttiba már hál­ni jár a lé­lek. (Grossmutti? Ho­vá ju­tot­tunk!) – mond­ta ma­gya­rul.

      – Em­lé­kez­tünk rá Szmirnovval – mond­ta kí­no­san Noszlopy, csak hogy mond­jon va­la­mit. – Az uno­ka­test­vé­ré­vel, no!

      – Igen? – cso­dál­ko­zott Pis­ti fia. – Nem is tud­tam, hogy van egy má­sik uno­ka­test­vé­re is.

      – Igen, igen. Moszk­vá­ból vagy hon­nan. Én sem tud­tam ró­la. Il­let­ve hal­lot­tam ezt-azt.

      – Igen. Cso­dá­la­tos vi­lág – lel­ken­de­zett ál­no­kul Pis­ti fia. – Az em­ber nem is tud­ja, hogy föl­me­rül egy uno­ka­test­vér Dél-Af­ri­ká­ból vagy ép­pen Iz­land­ról. Hal­lat­lan!

      Ez san­da vá­gás volt Pis­ti fi­á­tól, leg­szí­ve­seb­ben po­fon vág­ta vol­na. De most már Noszlopy is úgy érez­te, re­pül az őrü­let fe­lé, vé­gül is ho­gyan ke­rül ide egy orosz uno­ka­test­vér, és mi­nél job­ban el­ma­gya­ráz­ná, an­nál ért­he­tet­le­nebb lesz az egész. Noszlopy olyan düh­be gu­rult, hogy kis hí­ján sír­va fa­kadt. Rá­adá­sul Pis­ti ma­má­ja is rá­tett egy la­pát­tal: „Nem akarsz egy kis pap­ri­kás krump­lit en­ni, ha már itt vagy? Elég jó. A Len­ke főzte.” De ki az a Len­ke?! Ak­kor már a ki­lin­csen volt a ke­ze. Itt be­fe­je­ző­dött a tör­té­net, és új kez­dő­dött: Pis­ti fi­áé. Ez már nem az ő tör­té­ne­te volt. Oda­kint el­állt az eső, majd kis­vár­tat­va új­ra el­eredt, mi­re a Du­na-part­ra ért, már jócs­kán zu­ho­gott. Kel­le­met­len, hi­deg szél fújt, mint­ha az ör­dög fúj­ta vol­na. Föl­má­szott né­hány lép­csőt az egye­tem­re, ide nem fújt an­­nyi­ra a szél, és az eső is el­ke­rül­te. Las­san, kí­no­san, ká­rom­kod­va, de en­ge­dett a mé­la­bú­nak. Kö­rü­löt­te jár­kált az egye­te­mi if­jú­ság, és az ar­cuk­ra volt ír­va, hogy egé­szen más gond­ja­ik van­nak, mint ne­ki, az idő előtt megvénhedt úri­em­ber­nek. Egy má­sod­per­cig meg­der­medt és iri­gyel­te őket. De csak egy má­sod­per­cig. Az­tán lát­ta őket – be­men­tek fi­a­ta­lon, és ki­jöt­tek öre­gen. Az­zal a kö­zép-eu­ró­pás áb­rá­zat­tal, amely kü­lön­bö­zik a nyu­gat-eu­ró­pa­i­tól. Ez meg­nyug­tat­ta őt. Több a hi­deg és su­nyi szem, az biz­tos. A bal­ká­ni­ak sö­tét, de egye­nes sze­mű „barbárok”, azon­nal fel­is­mer­ni őket, még ha Nyu­gat-In­do­né­zi­á­ban tar­tóz­kod­nak is. Tisz­tel­te, de nem sze­ret­te őket. A nyugat-európaiak lá­gyak, kék sze­mük­be be­le­ve­szik a vi­lág os­to­ba­sá­ga, és úgy szó­lít­ják meg az em­bert, hogy köz­ben mint­ha két­szer bo­csá­na­tot kér­né­nek. Ta­lán még a gyil­kos is bo­csá­na­tot kér, mert ép­pen gyilkolászni tá­madt ked­ve. De a kö­zép-eu­ró­pa­i­a­kat más fá­ból fa­rag­ták! Már húsz­éve­sen olyan dör­zsöl­tek, mint más­hol az öt­ven­éve­sek. „Mást mond, és mást beszél.” Noszlopy begorombult. Tu­laj­don­kép­pen utál­ta a kö­zép-eu­ró­pa­it, mert ő is hoz­zá­juk tar­to­zott sző­rös­tül-bő­rös­tül.

      Az eső ro­ha­ma las­san mér­sék­lő­dött, Noszlopy el­in­dult ha­za­fe­lé, amely csak­nem az ő ott­ho­na volt – „csak még el kell ven­nie Pi­ros­ka nénit”, aki­ben meg­volt a haj­lam hoz­zá, csak Noszlopyt ráz­ta ki a hi­deg há­rom­szor ezen az egyéb­ként is di­der­gős nap­pa­lon. De még itt is pis­lá­kolt a re­mény­ség, mint va­la­mi cél és ér­te­lem nél­kü­li, tá­vo­li li­dérc­fény vagy nap­pal is vi­lá­gí­tó ut­cai lám­pa, me­lyet va­la­ki el­fe­lej­tett ki­kap­csol­ni. Bu­ta do­log a re­mény­ség! Ezt Noszlopy a má­sik ol­dal­ról tud­ta, ahol nem volt re­mény­ség, és még­is sok­kal si­mább volt az élet. Itt nem volt me­ne­kü­lés, itt nem volt ál­arc. A va­ló­ság szúrt, mint a dörzs­pa­pír. Noszlopy most elő­va­rá­zsol­ta a kéjt, és ön­fe­led­ten mon­do­gat­ta, ha egy­szer meg­szü­let­tél, vagy al­kal­maz­kodsz, vagy le­ma­radsz, de az­tán örök­re. Noszlopy kó­szált, ned­ves fa­le­ve­le­ken lép­ke­dett, pi­ru­et­te­zett, mint fé­lig őrült, a vé­gén han­go­san be­szélt, mint aki­nek el­ment az esze. Egy pil­la­nat­ra mint­ha föl­gyul­ladt vol­na va­la­men­­nyi lám­pa a vá­ros­ban, a szél el­vi­sel­he­tet­le­nül zú­gott, s a he­li­kop­ter rá­vi­lá­gí­tott, egye­ne­sen az ar­cá­ba. De mi­lyen he­li­kop­ter? Az­tán a há­ta mö­gött hal­lot­ta Pi­ros­ka var­jú­hang­ját.

      – No, szé­na vagy szal­ma?

      Noszlopy meg­for­dult, de mint aki las­sí­tott film­ben ját­szik, mint aki már fé­lig a túl­vi­lá­gon van. Láb­ujj­he­gyen lép­delt Pi­ros­ka fe­lé, hogy ki­tusz­kol­ja a szo­bá­ból. Mi lesz ve­lem, gon­dol­ja. Na, mi lesz ve­lem? És hir­te­len eszé­be jut, hogy a ká­vé mi­lyen édes volt a kert­ben, ami már sok éve nem lé­te­zik. Húsz év múl­va jött rá, hogy mi­lyen bol­dog volt egy­kor, ami­kor a bol­dog­sá­got nem érez­te, mert a bol­dog­ság csak utó­ér­ze­te va­la­mi­nek. Húsz vagy több év múlt el az­óta, hogy a bol­dog­ság meg­fo­gal­ma­zód­jon ben­ne, mert ak­kor, ott, a kert­ben csak egy csen­des nyá­ri nap volt, és az ég­vi­lá­gon nem tör­tént sem­mi. Egy-két órát tar­tott. Vagy egy egész dél­utánt ez a ked­ves, sem­mi­re­kel­lő, sem­mit nem vá­ró, em­lé­kek­től tá­vol tar­tó ér­zés vagy in­kább ér­ze­lem, amely bol­dog­ság­ként tért vis­­sza húsz év után, és ő egy pil­la­nat­ra be­le­ve­szett az élénk­zöld fa­le­ve­lek közt meg­vil­la­nó ég kék­jé­be?

      De most va­sár­nap volt, egy perc­cel ko­ráb­ban jött a sö­té­te­dés, mint teg­nap. Egy­re ne­he­zebb volt ellenállni…