Elégiazaj

Pillantásod, akár egy rozzant

műanyag redőnyt, rám szakítottad,

s a hirtelen beállt félhomályban

suttogva kérdezted meg ismét,

hová rejtettem a kárpitkalapácsot,

aztán egy kristályvázát kerestél rajtam,

legvégül pedig valami öreg lakat kulcsait.

De hiszen ott sem voltál, tudom már,

hiányod tette fel a kérdéseket,

az én jelenlétem pedig egyfolytában hazudott.

Mintha évekig tartott volna az a február,

képtelen voltam a végére érni,

összehúzódva feküdtem csak

közös matracunk gödrében,

és végül mégis, akár egy vízhordó,

szuszogva felegyenesedtem,

s a vállaimon keresztbe fektetett rúddal

azóta imbolygok tovább.

Elégiazaj

Mintha egy öreg centrifuga járna

zihálva és csattogva bennem,

próbálom közös napjaink

utolsó foltjait kipréselni magamból.

De hogyan is szabadulhatnék,

ha még a ruháid is beszéltek hozzám?

Némelyik verset szavalt,

idegesen pattogó rímekkel,

némelyik sötét hangon suttogott,

és volt, amelyik egyfolytában

trágárságokat ordibált.

Most is a fülemben van még,

ahogy egy lila blúz fejhangon rám üvölt:

tépj már szét, te gyáva szar!

Akkor még csak egyszerűen hallgattam,

aztán elindultam egy erősebb zaj felé.