• régi vakságod új sötétbe •

 

Vaksi fasz voltál, és beleszaladtál –

régóta érett a pofon.

Nem véd meg titulusod, sem családod,

sem a könyvek a polcodon.

Nem voltál elvetemült féreg,

de önzésed elég verem

-nek bizonyult, s mentőkötélnek

kevés a már belátó értelem.

Levegőt kellett volna félretenni

– dunsztosüvegben, bárhogyan –

most rájárhatnál… Hiába: megölsz egy

rossz napot estére, s száz fogan.

Szavak jönnek, körülszaglásznak,

majd sajnálkozva hagynak el –

nem hogy vesédbe; démonodig látnak,

ki ellen ördögűző s fokhagyma kell.

»Ördögűző«; ezért fohászkodsz,

s elfoszlik mind a délibáb,

nem csatoltatik új lap a listádhoz,

hogy elkövethess még hibát.

Kattog még vers agyadban (ugyanarról,

dögunalom: nyápic sirám)

– tetőzik s visszahúzódik a horror;

bűntudat- és önsajnálatban nincs hiány.

Régi vakságod új sötétbe küld.

Szívroham ért, ahol nyaraltál.

Depressziód rádkérgesült,

s meghalt az öröm nevű harkály.

 

 

• hová haltok engem •

 

Meghaltok engem egykettőre, nincs mese,

bár én titeket élnélek tovább még –

aki a halálnak mindenese,

már itt, a földön kétes valósságú árnyék.

 

De hová haltok – ezt még legalább,

ha lehet, vágynám tudni – engem:

Ki voltam (addig sem ismert világ[?]),

szétpihédzik a hideg végtelenben?

 

Mint szántalp nyomán porhó, szerteszáll?

Vagy ólomsúlyként süllyed le a mélybe?

Tudnom kéne, hisz talán nincsen messze már –

legalább, hogy hová, ha már titok: mivégre.

 

Akkor egy Isten nagyon kellene,

aki a Nagy Folyamba gyűjtne vissza;

volt énemet (káprázat gyermeke?)

mielőtt az űr sívó semmije felissza.