A hatvanas években, a kora tavaszi viharok betartották, amit ígértek, már június negyedikén fürödni lehetett a tóban, most, tizenegyedikén 29 fok van. Bármelyik nap bekövetkezhet, gondolja az ágyon fekvő felöltözött férfi. Pakolnak, már majdnem mindent kirámoltak. Mari, a lánya, akinek nem szabad a ház mögé menni, ott áll a ház mögött. Nem látni a parasztházból kirámolt bútorok és ládák miatt. Állatok is előkerültek, a pincéből egy disznó, a fészerből egy szekrényre való nyúl. A szekrény fényezetlen, empire stílusú. A disznót odakötözték az egyik körtefához, a szeme csukva. Mari egy pirosra mázolt láda előtt áll, és az egyik Schacher gyerektől kérdi: ebben mi van? Mi a fasz közöd hozzá, mondja a legidősebb Schacher fiú. A nemrég épült bérházban becsuknak egy ablakot, Mari felnéz a másodikra, de a polisztirol muskátlis ládák mögött a hálószobaablak, érthetetlen módon a hálószoba egyetlen nyílása az erkélyre, még mindig nyitva van. Mari félrehúzódik, beáll a kis fenyő mögé, amelyet a kora tavaszi vihar döntött ki. Nem lát, gondolja, de téved, előbb látta, amikor felkelt az ágyról és odaállt az ablakba. Dél van, harangoznak, Mari a kidöntött fa mögül újra odamegy a piros ládához. Neked nem adnak otthon enni? kérdi a legidősebb Schacher fiú, akit épp berendelt az anyja. Te mit akarsz, tűnés, mondja az asszony Marinak. Mari eltűnik a fészer mögött. Egy darabig ott áll, a zaj elül, csend van, az utcán sincs forgalom, csak épp most a villamos, aztán csak az evőeszközök koccanása a köröttük lévő bérházakból, két-három lakásból a rádió. Sehol egyetlen ember. Mari kinéz a fészer mögül a disznóra, az lefeküdne, de nem megy, túl rövid a kötél. Most, gondolja Mari. Odalapul a korhadt fészerfalhoz, és fölnéz a bérház második emeletére. Az ablak bal oldalán az összehúzott sűrű nejlonfüggöny, az ablak fekete függönymentes jobbfelén át fehéres folt a hálószobafal felső harmada. Elnyílik a szája, annyira odalapul a fészer falához. Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, nem történik semmi, abbahagyja. Most nem, gondolja, és elereszti a fészerfalat. Mi van abban a ládában? Jönnek az oroszok. Mi van abban a ládában?

A húszas években ezen a június 11-én délben Schacher papa tizenkét éves fiát, tehát a Mari által ismert Schacher gyerekek apját felkelti a leves mellől és kiküldi a mezőre. De hiszen eszek, mondja a fiú. Mész, mert betöröm a pofád, mondja az apa. A fű a kaszáláshoz nem elég magas még, nedves is, de az északi szél szép időt hozott, hűvöset kék éggel, szálazó felhőkkel, amilyet inkább ősszel látni. A Schacher fiú kilép a házból, és rögtön fordulna vissza, hogy hozza a kabátját, ingben hűvös van, de nem, inkább nem, felsőtestén összefonja a karjait, és kimegy a körtefák alá. Odasandít a fészerajtóra, a kutya bebújt a házába, a Schacher fiú kiér a mező szélére, ott megáll. Az apa mélyen tányérja fölé hajolva kanalazza a levesét, elkészül, felegyenesedik, kinéz az ablakon, meglátja kint a fiát. Feláll, az ablakhoz lép, kitárja, a száját is, de apa, széttaposom a füvet, kiált közben a fia. Magamnak kell jönnöm? kérdi az apa. Akkor a fiú kifut a mezőre. Északi szél, hűvös, szép idő, a csillagok még az ikrek havában, de nemsokára itt a napforduló, akkor meglesz, így áll a százéves kalendáriumban. Mi lesz meg? kérdezte a fiú. Már nem tudom, mondta az apa, keresd csak, majd meglátod. A Schacher gyerek nyomot hagy a fűben, és hallja, ahogy szemben a villában nyílik az oromablak. Ugrásokkal ér a mező másik szélére, fut tovább a bérház mögé, amely az utcáról nézve a mezőtől jobbra áll. A háznak támaszkodik, a villa oromablakából ráirányított távcső látóhatárán kívül. A távcső a sötét barázdára fordul, ahol letaposta a füvet. Ez menthetetlen, gondolja a távcső gazdája, tapos a saját füvükön, az apja megöli. Most megjelenik, amint a bérház mellől a fiú is látja, az apa fegyverrel a vállán a körtefák alatt. Körbe fürkészi a mezőt, azonnal megpillantja a fiát, aki ott áll a napsütötte sárga ház falánál. Mér nem keres, a rohadt féreg. Az apa megfogja a puska hevederét, kezdi lehúzni a válláról. A fiú látva a mozdulatot elveti magát, a ház másik sarkához rohan, megkerüli, kiér az utcára, és most megállás nélkül fut a nagy hársfához, amely körülbelül kétszáz méterre áll a város fele, a hegyi út kereszteződésében. A villában feltépik az oromablakot, egy hang üvölt: Schacher, azonnal álljon le.

Schacher, a fiú, az egykori ifjabb Schacher ezen a hatvanas évekbeli délben ugyanannál a konyhaasztalnál ül, vaníliapudingot kanalaz és újságot olvas. Csöngetnek. Biztos megint ez a kis idegen dög, mondja az asszony, nem néz föl, ordít: eszünk. Újra csöngetnek. Lekenek neki egyet, mondja az asszony. Valami kaja kéne neki, mondja a legidősebb fiú. Az asszony megy az ajtó felé, Schacher nem néz fel az újságból, az öt gyerek bámul utána. Kinyitja az ajtót. Két rendőr, a hőség miatt csak világoskék ingben, mondják, feljelentésre jöttek. Feljelentésre a disznó miatt, a telken kizárólag macskát lehet tartani. Éppen költözünk a kurvaéletbe, mondja Schacher. Az nem számít, a feljelentés visszamenőleges hatályú, a disznó biztos végig itt volt a pincében. Nagyapáé, mondja az asszony. A nagyapa, tehát Schacher papa, aki jó negyven éve puskával a vállán megjelent a körtefák alatt, arthritissel fekszik az emeleten az ágyban, de így igaz, ő vette a disznót, és rejtette el a pincében. Melyik féreg jelentett fel minket, kérdi Schacher, de a rendőrök csak annyit mondhatnak, hogy a környező bérházakból valaki. Nyilván az a komcsi, mondja Schacher, csak kapjam el. Schacher úr, nyomatékosan felszólítom, tartózkodjon a bosszúcselekményektől, mondja az egyik rendőr. Schacher nehéz léptekkel járja körbe a konyhát, elmenet letépi a falról a kalendáriumot. A keskeny díványon a horgolt ágyterítőre dobja. Megáll az ablaknál, hallgatózik, rádiókat hallani, semmi mást. Na majd a nyomára jutok, mondja. Aztán megint csönd, Schacher még mindig körbe jár. Mari semmit se hall a fészer mögött, mindenki alszik a házban, gondolja, a rendőrök is. Mintha a disznó is aludna, most is csukva a szeme, a nyulak a szekrényben, mint mindig, nyitott szemmel alszanak. Szinte hihetetlen, hogy ilyen kora nyáron ilyen meleg van. A cseresznye már piroslik a fán, az alul lévőket a Schacher gyerekek leszedték, bár a bérház hátsó kertjébe tilos nekik a bejárás. Mindenki alszik, gondolja Mari, apja a másodikon a hálószobában szintén valami hasonlóra gondol, feltűnik neki, hogy rádiókon kívül nem hallani semmit. Feláll, az ablakhoz lép, lent egyetlen ember sincsen, a körtefák csúcsain ezüstös vibrálás, akár kánikulában, gondolja, és kurtán elneveti magát. Hol lehetnek? Nyilván esznek. És hol a Mari? Itt az ebédje. Lehetetlenség csak úgy kiordítani a kékségbe. Ott egy disznó. A férfi hátralép az ablaktól, visszafekszik az ágyra. Csend. Most sivalkodó női hang, most pedig egy lövés. Újra csend. Most többszólamú ordítozás, férfihan-gok. A férfi az ablakhoz siet, mindenfelől emberek rohannak a parasztház felé, látja a lányát, ott áll a fészer mellett, Mari, üvölt, azonnal gyere haza.

Marinak, aki az apai hívást csak negyedszerre hallotta vagy akarta meghallani, ha ezen a júniusi napon a huszonegyedik században belépne a lakásba, először is a Zumwald család címere tűnne fel. A bejárati ajtóval szemben, szemmagasságban lóg a falon, ami mit sem változtat azon az építészeti abszurditáson, hogy fal van a bejárati ajtóval szemben. Viszont lehet, hogy Zumwaldék önérzetének jót tesz. Hat fenyő egy dombon, a domb lábánál kicsi ház, mindez csak körvonalaiban ismerhető fel, mert a címer üvegből van, ablakra való. Csak a néppártosok teszik ki a címert az ablakra, mondta Zumwaldné. Ő és a férje, mindketten harmincnyolc évesek, baloldaliak. Ezen a júniusi napon, amely ismét túl hűvös az évszakhoz képest, csak nem akar az a nyár megjönni, az asztalnál ül a folyosó kiszélesedésében, az építész itt viszont valamit kitalált, hogy ugyanis itt egy étkező rendezhető be a konyha előtt. Mari csak csodálkozna, milyen takaros az üvegasztal a fehér székekkel. Milyen lakályos a folyosó, pedig az apja szerint kínos szükségmegoldás lett volna odaállítani az étkezőasztalt. Fény is esik ide, a konyhaablakból és az étkezővel szemben lévő kisszobából is, ahol a balkonajtó most résnyire nyitva van. Csak egy kicsit lenne melegebb. Selena Zumwald piros kardigánt húzott a pizsamájára, fűteni most mégiscsak túlzás lenne. Selena az asztalnál ül, és a margarétának látszó, de az árus szerint a krizantémok családjához tartozó sárga virágokat figyeli a vázában. Oda se néz, balra kinyúl a cigarettás dobozért, arra gondol: tök mindegy. Kinyitja, előhalászik egy kék öngyújtót, kihúz egy cigarettát, rágyújt. Marinak ez ismerős lenne, ez a cigarettafüst, rögtön megérzi az ember, ha belép. Ma a füstszag hideg betonszaggal keveredik, hűvösebb, nedves időben mindig a hátsó, nagyobbik hatvanas évekbeli épületből jön ez a szag. Be kéne csukni a kisszobában a balkonajtót, de nem lehet, mert akkor a macska nem tud kimenni a macskavécére. Túl kicsi még ahhoz, hogy kiugorjon a háló ablakán, mivel a hálószobának, akárcsak akkoriban, ma sincs kijárata a balkonra. Pár éve gyűjtöttek aláírásokat a házban, hogy a hálószobaablakokat alakítsák balkonajtóvá, de nem lett belőle semmi. Selena az asztal fölé hajol, hogy jobban kilásson, lássa, esik-e, de nem valószínű, legalábbis ebből a távolságból nem látszik, csak egy bizonytalanul megvilágított szürke háttér és a szemben lévő balkonról a bambusz zöld foltja, zöldes-sárga, amint Selena tegnap látta, tele sárga levelekkel, szóval pusztulóban, véli, mert nem tudja, hogy a bambusznak tavasszal lehullanak a levelei. A betonszagba vízszag vegyül, a távoli nagy tó szaga, akár egy elárasztott pincéé. Hányadika van ma, gondolja Selena Zumwald, ja igen, tizenegyedike, és mindjárt dél, pedig ha a fényt nézem, akár reggel vagy délután is lehetne. Nagy a forgalom ilyenkor, szerencsére nem zavar, olyan monoton. Selena fülel, vajon nedves hangot adnak-e az autógumik az aszfalton, de nem, valószínűleg nem esik. Nemrég a zebránál még kifejezetten hallható volt, de amióta csúszásgátló felület van a zebrán, a cürrögés megszűnt.

Mari a hatvanas években ezen a forró júniusi napon a kapunál áll a tejes- és postaládák mellett, és hallja, hogy valahol messze szól egy sziréna. Most jönnek Schacher úrért, gondolja, a rendőrök lelőtték. Az üvegajtó mellett emberek rohannak el, a sziréna felhangosodik, de a mentőautót nem látni, biztos az első bejárón jön be a telekre, nyilván nem tudják, hogy a hátsó kerten tilos az átjárás. A sziréna most már tényleg közvetlenül a ház mögött szól, majd egyszerre abbahagyja. Újra teljes a csend, még autó sincs az utcán, most akadálytalanul jöhetnek, de hiszen már itt vannak, gondolja Mari, és átugorja a három lépcsőt, ott van a belső üvegajtónál, kinyitja, majd megáll a pihenőn a lift és a lépcsőház között. Már most itt vannak, gondolja, pedig még csinálni akartunk valamit délután. Fent nyílik egy bejárati ajtó, az apja áthajol a lépcső korlátján, de nem látja Marit, bár Mari látja őt, mert mélyen kihajolt, hogy lelásson a pincetérbe. Mari hangtalanul hátralép, a lift mellett a falhoz lapul. Fenn újra becsapódik a bejárati ajtó.
A ház mögött teljes a csend. Mit csinálnak ezek, lelőtték, most meg elviszik, gondolja. Ez persze hülyeség. Schacher, miközben a harmadik kört tette a konyhában, hirtelen két gyerek között benyúlt, és kirántotta a konyhaasztalfiókot, a szakadt almanachok, befőttes gumik és használt zsebkendők közül kirántott egy pisztolyt, kibiztosította, és fejbe lőtte magát. De a találat nem volt halálos, mert bár a nyolc jelenlevő, köztük a két rendőr, az asztalfiók kirántásától a pisztoly kibiztosításáig semmiben sem akasztotta meg, felesége sikoltása abban a pillanatban, amikor a fejéhez nyomta, mégiscsak megzavarta. És csend sincsen ott hátul, továbbra is ordítoznak és sikoltoznak, csak ezt itt a lépcsőházban nem hallani. Amit hallani, az egy másik sziréna, a rendőrség erősítést kap, gondolja Mari, és úgy is van. Ők is nyilván az első bejárón jönnek be, a sziréna nagyon hangos. Lehet, hogy értünk jöttek? gondolja Mari. Elrohan, át a gangon, amely a pincetér felett megy körbe, ami itt a földszinten építészetileg eszelős, mert egy csupasz fal mellett vezet a gang, amelyen nincsenek bejáratok. Fut a rövidebbik végén, eléri a pincelépcsőt, átugorja a lépcsőfokokat, lenn van a pincetérben, majd a nyitott betonajtón át beér a légópincébe. Ajtót becsukni, mert jönnek. De az ajtó túl nehéz, valószínűleg rögzítve is van valahol, hogy ne lehessen csak úgy ki-be csukogatni, a házmester tudja, hogyan, de mire jó ez az ajtó, ha a bombák föntről jönnek, most viszont be kéne csukni, most szemből jönnek. Mari sír dühében és az erőlködéstől, hirtelen abbahagyja, s egy következő ajtón keresztül a pince hátsó részébe rohan, ahol fakerítésekkel elválasztott rekeszek vannak. Hideg és dohos itt, érezni a lakatok fémszagát. És még mindig szól a sziréna, még kell egy kis idő, míg a mentő és a rendőri erősítés a kövezetlen úton eléri a parasztházat. Lenn is tolongás, a két átizzadt ingű rendőr képtelen visszatartani az embereket, csak ott van hely, ahol a disznót kötötték ki a fához. A legidősebb Schacher fiú üvöltő anyját tartja, a többi négy gyerek elbújt a házban, ott bömbölnek tovább. Most jön a mentő, az anya még hangosabban üvölt. Ekkor Mari apja, aki eddig fentről nézte, kirohan a lakásból, le a lépcsőn a ház elé az utcára.

Az utcára, amelyre Selena Zumwald most, a huszonegyedik század elején lenéz, fejét a konyhai balkonról jobbra fordítva. Így is csak egy kis részletét látja a zebrával, mert a balkon a hátsó telekhez vezető útra néz. Az utcán Vogelné megy át éppen, útban a buszmegállóhoz, mindig ilyenkor megy a buszhoz, félállásban dolgozik. Nem esik, Vogelné se nyitotta ki az ernyőjét, viszont hideg van. Selena szorosabbra vonja magán a piros kardigánt. Újra kimegy a konyhába, beteszi a balkonajtót. Minek jönne haza, gondolja, egyen csak a „Fehér toronyban”, mint mindig.

Az itt még macskaköves utca üres, a hegyi úton, amely szintén macskaköves, ritkán közlekedik jármű, egy automobil csak nagy nehezen jut fel rajta. Ezen a napon a húszas években északi szél fúj, tényleg zimankós, az ifjabb Schacher fázik ingében a hárs alatt. Ha északról fúj a szél, a nap sem melegít. Kár, hogy az a hülye kiskabát ott lóg a szék támláján, vissza nem mehet érte, mert lepuffantja az apja. Az is hülyeség, hogy nem kifelé, hanem a város felé futott, ha ilyenkor végigfut az üres utcákon, két oldalt a házakból mindenki látja. Legjobb, ha itt a hárs alatt kivárja, amíg fél kettőkor megjön a Baumann kocsija, és felugrik rá hátul, amint az már többször megtörtént, a Baumann nem balhézik. Szóval várni. Az ifjabb Schacher nekidől a hárs törzsének, jobbra pillant, a városból kivezető üres utcára, közel s távol egyetlenegy gyalogos, az viszont közeledik. Apa. A fiú ellöki magát a hársfától, rohan az enyhén lejtős, árnyékos utcán, a város irányába.

Hőség, mint nyár derekán, közlekedés szinte semmi ezen a délelőttön a hatvanas években. E pillanatban csak a szállítmányozó lovas kocsija jön, tulajdonképpen szieszta idő van, ilyenkor mindig sziesztáztunk, de valaki megint szőrén-szálán eltűnt. Na ki? Hát a Mari, ki más. A férfi kilép a kapuból a napra, hallja a patkók dobogását, vár, míg elhúz a kocsi, átmegy az út túloldalára, megáll a Weider villa előkertje előtt. Nem látni senkit. Csak a halottak meg a betegek nincsenek a ház mögött megcsócsálni a szerencsétlenséget, gondolja. Akkor a Mari is ott van, biztos visszafordult, mert először megindult, amikor hívtam, de aztán visszafordult. A férfi a mai időjáráshoz képest túl meleg kordnadrágja zsebébe nyúl, kivesz egy doboz cigarettát, rágyújt. A város széle felől közeledik egy autó, a levegő tükröződésében látja, amely olyan az utcán, mint a víz, szürke Opel Kapitän, a volánnál egy nő ül. A férfi szív egy slukkot. A városból kivezető út felett a légtükröződés. Ebben a pillanatban újra megszólal a mentő szirénája, a mentő lassan jön a betonozatlan úton, ráfordul az utcára, gyorsít, legalább harmincan rohannak utána. Rohannak a város felé a kereszteződésig, de a mentő már eltűnt a kórház irányába. Jobb lesz visszamenni, bemenni, fel a lakásba. A férfi elejti a cigarettát, rátapos, átmegy az utcán az új épület üvegkapuja felé, amely mögött mozgást lát, valaki, aki a kapu felé tartott, meggondolta magát, és visszarohant a lépcsőházba. Mari. A férfi belöki a kaput, rohan az előtéren át a posta- és tejesládák mellett, el a lift előtt a lakásmentes folyosón a pincelépcső irányába, le a légópincébe, tovább a fakerítésből kialakított pincerekeszek felé. Mari nincs ott. Fent áll a fényes, meleg negyedik emeleten, s óvatosan lenéz a korlát mögül. Az átrium üres, az apja még a pincetérben van. Most jön át a légópincén, most oltja el ott a villanyt, most már látni, átmegy az átriumon, remélhetőleg lifttel folytatja, igen, felvillan a piros fény, ami itt fenn, a világosban alig látszik. Mari útban van a lépcső felé, s most, amikor lenn becsapódik a lift ajtaja, már a harmadikra tart. Miközben az apa rövid tétovázás után megnyomja a gombot, megérkezik a harmadik emeletre, már a folyosón van, rohan, apja előtt kell érkezzen a másodikra, igen, már az első felé tart, hogy az apa ne tudja előtte elvágni az utat. Egy ilyen lépcsőházi rohanás zajos, az apa is hallja, felérve a másodikra megnyomja a földszintet jelző F-et, de miközben lefelé halad, Mari kilohol a házból, és megáll előtte. Mi ez a sok ember? Történt még valami?

1415 júniusában nem jár errefelé senki. Bár beszélik, hogy kár a szép fűért, de a haszonbérlő, aki nyírhatná, azt mondja, neki is csak két keze van, meg lába is csak kettő, s ezek mostanában nem viszik ki olyan messze a városból. Az ösvény szinte teljesen be van nőve, egyedül a mezsgyekitűző áll ki a magas fűből. Elvadult, magas fű, benne se láb-, se patanyom. Csak az egyenletes, szélben hajladozó fűszálak, s a kora nyári virágok, kamilla, vad szegfű, harangláb és az utolsó nefelejcsek. A kiserdő szélén vadrózsa és bodza nyílik. A fű úgy hajladozik, mintha a szél két oldalról fújna, pedig csak keletről fúj, ezért olyan szép az idő. Ha a fű nem lenne olyan magas, nem lenne annyira hajlékony. Tényleg kár, hogy a haszonbérlő nem kaszálja. Mikor menne oda, kérdezte, reggel ott az istálló, délután a szántó meg a mező a ház körül, legfeljebb déltájt mehetne, de ő se kergült meg teljesen. Miért, nincs is olyan hőség, vetette közbe valaki, és úgy igaz, nincs több huszonnégy foknál. A haszonbérlő azt mondta, nem csak a hőségről van szó, mire az, aki hallotta, hangosan felnevetett. Bár persze jókedvében ő se jönne ki ide. Pedig milyen szépen énekelnek a madarak, nemcsak a két feketerigó, mint már kora tavasszal, hanem sárgarigók, cinegék, citromsármányok, a búbos banka és a kakukk, fent pedig, a keleti széltől halványkék levegőben, néhány pacsirta. Ha a haszonbérlő utat vágna az erdő széléig, árnyék is lenne neki. Ha le lenne kaszálva, talán megint jönnének a lovasok. A tavaszi sétalovaglás óta nem járt itt senki. Csak a fű hajladozik a keleti szélben, annál inkább, mennél magasabb. Majd egy hete fúj már, ma még fokozódott, a fenyők csúcsai lengedeznek kicsit, s néha a mezsgyekitűző vége is mozog. A szélcsend pillanataiban a fűből és a fák közül ciripelést hallani, különböző cirpelések egyvelegét, lombsáskáét, szarvasbogárét, holdkórpókét. Szélcsendben a siklókat is hallani, ahogy kúsznak a fűben, megszaporodtak ebben a melegben. Azután megint feltámad a szél, szó sincs róla, hogy délben elcsendesedne, ellenkezőleg, mintha a nagy tavat is felborzolta volna, mert friss vízszagot hoz most, ami felmelegedett fenyőkéreg illatával vegyül. Végső soron pedig a haszonbérlő néhány magyalt meg puszpángot is kivághatna, hogy növelje az árnyékos területet a fák alatt, de erre nyilván azt mondaná, hogy irtásért nem fizetik, takarítsák maguk az erdejüket, még a télen kidőlt fenyőt se vitték el. Ha átverekszi magát az ember a magas füvön, és benéz a kiserdőbe, látja a koronáját, ahogy beszorult a törzsek közé. Na de kinek jutna eszébe kijönni ide, mikor még az se biztos, hogy megtalálja a mezőt, annyira benőtt az út.

Nem az a csúcspanoráma, mondta Heinz Zumwald, amikor néhány éve, a huszonegyedik század elején eljöttek ide megnézni a lakást, de szorított az idő, örültek, hogy egyáltalán találtak valamit. Hát igen, a nagyobbik betonépület, az 1965-ben épült tömbház, ahogy nevezik, a látvány közepében áll, s nagyjából eltakarja a domb alján az öregebb, negyvenes években épült barna bérházakat. Selena Zumwald megint a folyosó étkezősarkában ül, és azt olvassa az újságban, hogy a front egyelőre marad az atlanti térségben. Ha nem, hát nem, gondolja, tök mindegy, hátha majd a napforduló segít. De miért segítene? Mert fordulónak hívják? Selena visszalapoz a horoszkóphoz, amely az aktualitás okán az ikreket emeli ki. Akinek születésnapja van, a Nap gyermeke, azaz: Ön a zenitje felé tartó Nappal egészen különös kapcsolatban áll. Selenának jövő héten van a születésnapja, hátha addig elhúzódik a front. Feláll, átmegy a kisszobán, megnézi, kinn van-e a macska a balkonon, nem, nincs ott. Hideg van, Selena becsukja az ajtót, az üvegen átnéz a tömbházra, mi lehet az a mozgás a másodikon? Ja igen, két gyerek, három méterre egymástól labdáznak a balkonon. De hol a macska? Selena visszamegy a szobán át a folyosó hátsó, sötét végébe, amelyből függönynyel egy kis gardróbot lehetne csinálni. Most egy fehér furnírozású kicsi komód áll itt, fölötte további műantik tükör, jó ötlet egy kis tükörfény ebben a folyosócsonkban. Selenának mégis le kell hajolnia, hogy lássa, nincs-e a macska a sarokban. Nem, ott sincsen. Na mindegy, gondolja Selena, akkor a nappaliban lesz, de oda most nem megyek be.

Ma, 1415-ben, felerősödik a szél, a mező fölött hosszúkás, spirálisan tekergő porfelhő kavarog. De honnan a por? Nem világos. A keskeny út, mondtuk már, szinte teljesen benőtt. Köröskörül mindenütt zöld vegetáció. A kiserdőben reccsennek az egymásnak súrlódó fenyőágak. Néha mintha körbe forogna a szél. Széthajlítja a fákat, amelyek közé beszorult a kidőlt fenyő, a törzs egyre lejjebb zökken. A mezsgyekitűző vége mindkét oldalra kileng. Most meg mintha a széllel málnaillat jönne, pedig a málna épp hogy virágzik. Az illat csak valami keverék lehet, földkipárolgás, klorofil, ózon és a nap melege.

Ezzel szemben a hatvanas években Mari a ház előtt, a mosókonyha ablakánál áll, s érzi a kiáradó mosópor virágillatát. A mosókonyhában megy a mosógép, hallja a kitámasztott ablakon át. Mi ez a lótás-futás elől a járdán? Ja, akik a mentő után futottak, rohannak most vissza. Visszafele jöhetnének már normális tempóban is. Történt még valami? Mari látja, ahogy a rohanó emberek eltűnnek a ház másik sarkán a Schacher-ház irányába. Akkor ott van valami. Lefut a járdára, a tömeggel együtt befordul, de Schacherékhez nem mehetnek, mert kifeszítettek egy zsinórt, arrafele nincs tovább. Ez meg mi lehet? A nagyapa is, mondják, felkötötte magát a padláson. Mi? A nagyapa? Nem azt mondták, hogy arthritisze van, járni se tud, hogyan jutott fel a padlásra? Na ez aztán most nem tartozik ide. De miért akasztotta fel magát? Miért akasztotta fel magát. Mert azt gondolta, a fia agyonlőtte, ő meg felakasztja magát. Szóval így, gondolja Mari. És hol a disznó? A disznó ott áll az útelzárás mögött, még mindig kikötve a fához, még mindig csukott szemmel. És hol lehet Schacherné? kérdi Mari. Épp keresik. Én tudom, hol van, gondolja Mari. Próbál előrefurakodni, de visszatuszkolják, elfelejti, hogy azt akarta látni, ott van-e Schacherné, ahol hiszi. El innen, gondolja, el innen, mielőtt még a ruszkik belelőnek a tömegbe. Kiverekszi magát, a blúza a testéhez ragad, tényleg hőség van ma.

Már majdnem négy óra van ezen a júniusi napon, mire a disznót, amely, mint kiderül, nem igazán tud járni, talán, mert a szeme még mindig be van csukva, a vágóhíd egyik alkalmazottja egy utánfutóban elszállíttatja.

Most, négy felé, tehát a tizedik órában, ezen a tizenötödik századi szeles júniusi napon a város északi peremén az égre szélein felszakadozott felhő ereszkedik, ugyanígy a dombon a mezőre a kiserdő alatt. A paraszt, aki a mezőt kaszálhatná, sőt, kaszálnia is kéne, még napsütötte udvarából látja a felhőt, és azt mondja, na ugye megmondtam. Senki nincs ott, aki megkérdezné, mit mondott meg, magához beszél. Mivel erős a szél, a felhő egyre inkább felszakadozik, mintha a foszlányok fennakadnának a magaslaton, a fenyők csúcsai között. Most, hogy árnyék esik a mezőre, abbamaradt a rovarok cirpelése, a málnaillatot is elfújta a szél, ezzel szemben körülbelül ott, ahol a huszadik század hatvanas éveiben a disznó áll, édeskömény illata árad, itt nő egy csomóban, s a levegőben, amelyet nem melegít már a nap, hirtelen elszabadult olajosan friss illata. A paraszt ezt a csomó édesköményt jó áron eladhatná. Azzal, hogy nem jön ki, hibát követ el. Ha tizenegykor felkerekedik, délre a mezőn lehetett volna, akkor még nem volt olyan szeles. Akkor két órán belül lenyírhatta volna a füvet, s talán még azt is megtalálta volna, ami a fűben esetleg megtalálható. Erre a gondolatra, mert neki is átvillan a fején, gyorsan keresztet vet.

HAJÓS GABRIELLA fordítása