Egyszer azt kérdezte valaki tőlem, hogy minden magyar ilyen lassan beszél-e. Biztosítottam, hogy a magyarok nem beszélnek lassabban, mint bárki más, én beszélek lassan, s feltehetően még lassabban, amikor németül beszélek. Christina Viragh szintén lassan beszél, a mondatépítés gondjain fennakadva, elgondolkodón. Mint aki minduntalan előre néz, s onnan figyeli, miként alakul a mondata. Vagy talán a nyelvi múltja húzza vissza. De a nyelvhasználat tempóját és karakterét nem csupán az adja, hogy valaki a kifejezés eszközeként mi mindent választ, s amit választ, azt ellenőrzötten választja-e, hanem az is, amiről lemond, amit szándékosan elkerül, vagy amit megtagad a mondatától. Amit nem akkor érzékelek, amikor a szövegeimet magyarból németre fordítja, hiszen akkor saját személyem nyelvi mását, választásaim, lemondásaim és tagadásaim egymásba illeszkedő rendszerét érzékelem a mondatépítésben, mintegy a személyes szándékaimra alkalmazza a saját német nyelvét, hanem akkor, amikor német regényíróként németül ír, azaz a saját választásait, tagadásait és lemondásait, a saját nyelvi szándékait követi. Mondataiban jó nagy a tőkesúly, s úgy van a hajófenéken elhelyezve, hogy vihar se rendíthesse meg. Német nyelvhasználatában a megalapozottság a legszembetűnőbb. Mintha német nyelvét svájci őseitől örökítette volna át, habár magyar ősei között a svájci ősei franciák voltak. Legutóbb megjelent, Im April című regényében éppen a történeti és pszichikus megalapozottság a vezértémája. Miként alakítja a pszichikus a történetit, és a történeti miként hat vissza a pszichikusra. Elsősorban nem az időrétegek és a szereplők egymáshoz való viszonya, hanem maga a földrajzi hely, egy bizonyos svájci helység topográfiája válik regényszervezővé. Miként találkozik a sérüléseitől törékeny emigráns lét a hely történeti sérüléseinek szellemével. Miként hajlik át az egyik század a másikba, miként nyújtja át a hely szellemét, vagy több száz év után miként rémiszt valakit el vele. S hogy az egyik fél magyar, a másik pedig svájci, tulajdonképpen mellékes körülmény. A kollektív és az individuális, az univerzális és a lokális, az átlagos és a speciális a kollíziók sorozatában érintkezik azonos helyen. Miként alakítják egymást, s miként alakítják közösen azt a foghatatlan tárgyat, amit az antikvitás óta genius locinak nevezünk. Ilyen radikálisan korábban senki nem foglalkozott az események térszerkezetével, azokkal a vektorokkal, amelyek az eseményeket szervezik. Olyan idődimenzióból veszi szemügyre a lokális drámák univerzális nyelvét, amit a leszármazás kényelméből szemlélődve minden bizonnyal nem ismerhetett volna meg. Soknyelvűsége és multinacionalitása, emigráns léte és svájci patriotizmusa nyilvánvaló. Nagy merészen azt mondanám, hogy Christina Viragh nyelvhasználatában minden tudatos, elemzett, több nézőpontból átvilágított. Tudatos nyelvhasználata ebben a regényében tetőzik. Legszívesebben még a nyelvi intuíciót vagy az improvizáció élvezetét is átvilágítaná, semhogy ellenőrizetlenül menjen bele figurái nyelvhasználatába. Nyelvtörténeti és társadalomtörténeti évszázadok súlyát cipeli magával, egyszerre több nyelv történeti évszázadát. Aminek a szépírás szempontjából mindenképpen van előnye. Takarékosan bánik ugyan az ösztönössel, nem enged át nagy terepet neki, a tudatosság kényszerű szüneteiben viszont igen tárgyiassá válnak az improvizációi, s így költőibb a hatása.

Mulatságos egyezés az életünkben, hogy ugyanabban az utcában lakom, ahol Christina Viragh Virágh Krisztinaként megszületett, a budai várnegyed úgynevezett polgárnegyedében. Az egykori iparosok és kereskedők szerény házai között itt állnak a nagy arisztokrata családok kis városi palotái. A nyelvhasználat mégis ezzel a kifejezéssel, a polgárival különítette el a területet a budai vár királyi negyedétől. A mai napig épen maradt kora középkori várfal volt a közös, a bástyáival, a lőtornyaival, a Dunáig lenyúló földalatti járataival és barlangjaival. A terméskőből és égetett téglából emelt közös várfal és közös barlangrendszer a két negyedet a polgáraival, az arisztokratáival és a királyaival együtt kerítette egyetlen városi egységbe. A néki legismerősebb, talán legkedvesebb Úri utca házaira néz az ablakom. Mindig újra meg is kérdezi, hogy s mint van az utca. Úgy kérdezi, mintha az utca bizony személy lenne. Megfigyelhető, hogy kérdésében német nyelve miként áramlik vissza a magyarba. Nem mintha kérdése magyartalanul hangzana, nem, grammatikája hibátlan. Nyelvi logikája német. Ilyen direkt módon magyarul nem lehet utcát megszólítani. Másféle logikával közelítünk a tárgyi és személyi kapcsolatrendszerekhez, másként használjuk a mutatószavakat, azaz másként bánunk a vonatkozó névmásokkal és a mutató névmásokkal. A magyar mondatépítést másutt kezdjük el. Magyar mondatban másféle térszerkezettel dolgozunk, a magyar nyelv topográfiájában más lesz a konstans elem, más a változó.

A magyar nyelvben a tárgyaknak és a fogalmaknak nincs neme, az utcának sincs neme, s ezért egy utca hogyléte felől egy dativusba helyezett mutatószóval nem érdeklődhetünk. S legyen ez csak egyetlen példa a két nyelv közötti roppant grammatikai távolságra, amit a fordítónak át kell hidalnia. A személyneveket, a tárgyak és fogalmak nevét olyan határozott névelőkkel (az anya, die Mutter, az utca, die Straße, a sajtószabadság, die Pressefreiheit) választjuk el a határozatlan névelővel megnevezett személyektől, tárgyaktól és fogalmaktól (egy anya, eine Mutter, egyetlen egy oszthatatlan sajtószabadság, eine unteilbare Pressefreiheit), amelyeknek nincs nemük, s így a különböző esetekben: nominativusban, accusativusban, genitivusban, dativusban szintén nem a nemük szerint követhetőn változnak a határozott névelők, hanem hangalakjuk szerint (az anya, a gondolat, az utca, a sajtószabadság). Ugyanazon csillagzat alatt állnak a nemileg nem egyeztetett magyar mondatok, mint a nemileg egyeztetett német mondatok, vagy a szavak első és utolsó hangzóinak hangalakja szerint nem egyeztetett német mondatok és a szavak első és utolsó hangzóinak hangalakja szerint egyeztetett magyar mondatok. Mégis azt mondanám, hogy más csillagképet követünk a csillagos éjszakában.

Ebben a nagy csillagos éjszakában nem lehetetlen a fordítás, közel sem, a magyarból fordító mégis tetemesebb és súlyosabb szerkezeti nehézséggel néz szembe, mint az a fordító, aki a nagy nyelvcsaládok valamelyikének bármelyik nyelvéből fordít németre. Hogy az előbbi parádés példánál maradjak, a magyarból fordítónak nem kis nehézséget okoz a nyelvtani nemek hiánya, olykor meg is bénítja, nem tudja pontosan, hogy az eredeti nyelven most ki kihez beszél, vagy mi mihez kapcsolódik, kiről vagy miről is van szó, s ezért a mutató névmásokat és a vonatkozó névmásokat illetőn még a magyar anyanyelvű fordító is gyakran téveszt, ám az irodalmi ábrázolás szempontjából a nyelvtani nemek hiányának olyan előnyei is vannak, amelyek más nyelveken alig vagy egyáltalán nem reprodukálhatók. Magyarul például hosszú passzusokban beszélhetünk úgy valakiről, hogy nem adjuk meg a nemét. A nyelvnek ez a tulajdonsága lehetővé teszi olyan fizikai, érzéki vagy pszichikai tulajdonságokról beszélni, amelyeket nem nemhez kötöttek az istenek, hanem mindkét nemet egyként jellemzik.

Az ilyen és ehhez hasonló nyelvi specialitások tömegéhez és rendszeréhez jön még a nagy filozófiatörténeti jellegű különbség, amely adott esetben kulturális sokként hat az idegen születésű fordítóra. A szépírói nyelvhasználat szempontjából ugyanis nem az a kérdés, hogy a szerző olvasott-e Montaigne-t, Hume-ot vagy Kantot, s ha olvasott, akkor mindegyiket az eredeti nyelvén vagy fordításban olvasta-e. Ha olvasott, akkor olvasott, ha nem az eredeti nyelven olvasott, akkor nem az eredeti nyelven olvasott, ez végül is a magánügye. Még akkor is a magánügye, ha nyelvhasználatán olykor átüt, hogy ezeket a bölcselőket ismeri, vagy éppen nem ismeri. A szépírói nyelvhasználat szempontjából ez minden európai nyelven magánügy, kivéve azokat a nagy nyelveket, az angolt, a franciát és a németet, amelyeknek a saját nyelvükön van a görögön és a latinon megalapozott, évszázadok óta alakított, s a mai napig alakuló önálló filozófiájuk. Ezeken a nyelveken egyetlen szerzőnek vagy egyetlen fordítónak sem lehet magánügye, hogy átlátja-e a saját nyelvén íródott filozófiákat, azaz a saját nyelvhasználata és a saját nyelvén születő gondolkodói iskolák kölcsönhatását. Ha nem ismeri, ha nem látja át, hogy a filozófiák által mi minden történt, és mi minden történik a nyelvével, akkor nyelvhasználatának reflexiós szintje az ismeretek hiányának arányában szükségszerűen csökken. Ezeken a nyelveken senki nem tudja kivonni magát a filozófiák hatása alól, még akkor sem, ha nincs a tudatában, hogy mit használ vagy ismeretek híján mit nem használ. Christina Viragh, az én legnagyobb szerencsémre, filozófiai képzettségénél fogva is jól ismeri a német nyelvnek a filozófusok neveivel körülírt birodalmát.

Ezzel szemben állnak azok a nyelvek, amelyeken művelik ugyan a filozófiát, egyes filozófusok írnak is filozófiát, vagy legalább idegen nyelvű filozófiákat interpretálnak, esetleg vannak jelentősebb filozófusaik vagy hivatásos filozófiai interpretátoraik, de ettől az anyanyelvük és a filozófia között még hiányként sem támadt több évszázadra visszanéző organikus kölcsönhatás. A nyelvben ettől nincs jele, vagy alig van jele a filozófiák módszertanának vagy definíciós technikáinak. Ilyen a magyar nyelv is. Ami a szépirodalmi nyelvhasználat szempontjából nem feltétlenül hátrány. Nincsenek ugyan filozófiai módszerekkel tisztázott fogalmak, ami minden szépírói igyekezet ellenére átláthatatlanabbá teszi ugyan a nyelvet, kissé homályossá a nyelvhasználók szándékait, irányultságát, szociális hovatartozását, ezzel szemben nem olyan erős a konvenciók hatalma és a kész formulák nyomása, az állandó szókapcsolatok és a nyelvi sémák nem akadályozzák a nyelvi találékonyság működését, nem bénítják az improvizációs hajlamot, szabad utat engednek a költői intuíciónak, azaz nem fullasztják bele a szöveget a megoldott és befejezett dolgok monotóniájába. Magyarul a szépírónak vagy egyszerűen csak a beszélő személynek nemcsak minden alkalommal mindent elölről lehet kezdenie, hanem mindent elölről kell kezdenie. Minden alakítható, nyitott, semmi nem befejezett, nem végleges, a képlékenység az úr. Önálló filozófiák híján a nyelv még nem felejthette el, hogy azon dolgok száma, amelyeket tudottan nem tudunk, jóval nagyobb, mint amit tudunk vagy tudni vélünk.

Ha Christina Viragh adott alkalommal nem érdeklődik afelől, hogy s mint van a közös utcánk, akkor is elmondom neki. Felbontották az úttestet, felbontották a járdát. Ez nem újdonság, legkisebb gyerekkorától kezdve ismerheti a légkalapácsok dübörgését. Az Úri utcában valami mindig beomlik, eltörik vagy elszakad az úttest alatt. Ha kérdezi, ha nem, mondom, hogy a helyzet változatlan. Legfeljebb annyi változásról tudok beszámolni, hogy az utóbbi években az utca úgy fel van lobogózva nemzeti színekkel, mintha folyamatossá vált volna a nemzeti ünnep. Ezek a zászlók persze kifakulnak, a széltől kifoszlanak, az esőtől és a hótól elrongyolódnak, ami szintén a függetlenség folyamatos, még jó sokáig megszokhatatlan nemzeti ünnepéhez tartozik.

-----