Reggel kilenckor bemegyek a könyvtárba, szótárazok, majd tízre a Tu i teraz szerkesztőségébe. Ez a látogatás kifejezetten Wiechno asszony akaratából került bele a programomba. A hetilap a hadiállapot szülötte, két korábbi hetilap (a Kultura és a Literatura) megszüntetése után hozták létre, főleg új erőkből. Herbert véleménye lesújtó volt róluk.

Leszek ¯uliñski57 fogad, a kritikai rovat szerkesztője. Körülbelül annyi idős lehet, mint én. Éppen telefonokat intéz, megkér, hogy várjak egy kicsit, közben néhány szót váltunk. Elfoglalt, energikus, és kissé buta arcú fiatalember. Kérdezget, mit fordítottam eddig. Kétli, hogy Mi³oszt ki lehet majd adni nálunk; értesülése szerint Barañczakkal és Tymoteusz Karpowiczcsal58 együtt újabban egy Lengyelország-ellenes bizottságban tevékenykedik. Noha, mondja, Barañczak, bár nem eredeti művekkel, ma is jelen van a honi könyvpiacon – épp most adták ki e. e. cummings-válogatását, korábban pedig az angol metafizikus költők általa szerkesztett és fordított antológiáját. Brandys59 meg kiadót alapított Párizsban a lengyel irodalom kimenekítése céljából.

Elintézi a telefonjait, és átmegyünk néhány sarokkal odább egy kávéházba. Közben fordítókról beszélgetünk – Tadeusz Olszañski60 az ő jó barátja.

A lap tevékenységének egyik fő területe a kultúra és az irodalom, ami azt jelenti, hogy nagyon sok filmmel, színházzal, a zenei élettel és általános kulturális kérdésekkel kapcsolatos anyaguk van. A szokásosnál több a könyvrecenzió is – számonként 12-17 könyvvel foglalkoznak. Másik fő feladatuk – így mondja – a politikai-ideológiai publicisztika. Igyekeznek dialógust kialakítani az értelmiség különféle rétegeivel. Múltat elemző és jövőt kutató cikkeik többségét egyetemi kutatók írják.

Ami a szépirodalmat illeti, nem tudna stabil szerzőgárdát meghatározni. Lássam be, hogy ehhez még nincsenek meg a hagyományaik, a múlt év júniusa óta léteznek csupán. Abból gazdálkodnak, ami befut. Kapok tőle később néhány számot: a 23. szám – 83. jún. 8. – tizenhat oldalából egyen, hatalmas fametszet mellett, Józef Lenart (az írószövetség párttitkára) versei; a 24.-ben, ugyancsak egy oldalon, szintén fél oldalnyi illusztrációval, Jules Supervielle-fordítások; a 25.-ben szintén egy (fél) oldalon bizonyos Ewa Bujalska versei; a 26.-ban egy oldalnyi fordítás Hašek szibériai elbeszéléseiből, egy (fél) oldalon pedig egy jelentéktelen költő, Jan Goczo³ versei; a 27.-ben még egy oldalnyi Hašek-fordítás, egy oldalnyi novella a ³ódŸi Tadeusz Chróœcielewskitől és egy (fél) oldal vers bizonyos Tadeusz Urgacztól.

Ami a kritikát illeti, sokkal erősebb a polarizáció, mondja. Főként fiatal szerzőgárdával dolgoznak, amely erősen zárt – többségük nem is közöl másutt. Az egész irodalmi életre erős polarizáció jellemző, ez azonban a sajtóban nem nagyon látható, ugyanis azok, akik abban közölnek, az egésznek csak egy kis töredékét képezik. A többiek: először, akik hallgatnak, másodszor a földalattiak, harmadszor a külföldön publikálók, a „kivonulók”.

Van olyan ismert író, mondja, mint Jacek Bierezin61 (valóban, én is ismerem), aki soha életében nem közölt legálisan; míg itthon volt, a földalatti Pulsban publikált, a hadiállapot óta pedig Párizsban él. Mindennek az a következménye – kezd felengedni –, hogy nagyon nehéz jó eredeti anyagokat szerezni. Őszintén meg kell mondania, hogy a tehetséges írók többsége bizony oppozícióban van. Így Bocheñski, Konwicki, Jastrun (a fiatal), Nowakowski, Andrzejewski (míg élt).62

Konwicki újabban szinte csak politikával foglalkozik, ami némileg le is rontotta műveit; a Szolidaritás időszakában adta ki Ma³a apokalypsa (Kis apokalipszis) című munkáját, ami, sajnos, nagyon hasonlít Orwellre. Brandys azelőtt illegálisan megjelent Rondóját most kiadták államilag is. Kornel Filipowicz63 is oppozícióban van szerinte (amit furcsállok, hiszen a Pismo főszerkesztő-helyettese, és rendszeresen írt bele – de hát ő már tudja azt is, hogy a Pismo, hiába legális, elfogadhatatlan – aminek következményeivel majd később Krakkóban találkozom).

Közben, a tea fölött, jobban is szemügyre vehetem. Buta arckifejezéséért közelálló szemei felelősek, amelyek hatását sűrű homlokráncolással súlyosbítja. A kettős „nn”-t modorosan, kettőzve mondja ki – szorongásos tünet, neurotikus önbizonytalanságról árulkodik.

Az utóbbi hónapok nagyobb sikerei az úgynevezett „leszámolás-irodalomhoz” (lite-ratura rozrachunkowa) sorolhatók. Janusz £aniewski Dignytarz (Méltóság), Jerzy Ambroziewicz Gra (Játszma) című könyvei például. Ezek roppantul banálisak, pletykálkodók, laposak, felületesek.

Az elkötelezett irodalom sajnos nem tud talpra állni. Ha ő mondja is, tudom, hogy egyáltalán nem a pártnak elkötelezett irodalomról van szó – Lengyelországban az engage-ment régesrégen szekularizálódott, és a mi „népi” irodalmunkhoz némileg hasonló társadalomkritikai alapállás értendő rajta. Meg is erősít ebben, Sandauert64 idézi, amit ő ’56 után mondott, az érvényes a mostani időszakra is: kihúzták a fiókokat, és akkor kiderült, hogy a fiókok – üresek voltak. Más kérdés, hogy Sandauernek akkor mennyire nem volt igaza – azokból a fiókokból bújt elő többek között Nowak, Woroszylski (az új Woroszylski természetesen), az ’56-osok egész keserű lírai nemzedéke, a ’68-’69-ben külföldre vagy illegalitásba kényszerített baloldali radikális filozófia stb.

Ami a technikai körülményeket illeti, azok nyomorúságosak szerinte. A könyvek átfutási ideje átlagosan 5 év. Ezalatt a kézirat főképpen a nyomdában időzik: a papírválságot a gépi kapacitás elégtelensége súlyosbítja. A honoráriumok nagyon alacsonyak. (Kiderül, hogy jóval magasabbak, mint nálunk az emelés után.)

Az utolsó boom (így mondja, említettem már, hogy nagyon energikus) a lírában a Nowa Fala volt. Képviselői 1975-től gyors ütemben radikalizálódtak, következésképpen kiszorultak a legális irodalmi életből, s minthogy akkoriban még a földalatti kiadás a politikára korlátozódott, az irodalmi életből magából. Utánuk differenciálódott a líra, epigonjaik mellett a fő irányzat a Nowa Priwatnoœć65 és a Wspó³czeœnoœćhoz66 (az ’56-os nemzedékhez) való visszakanyarodás.

Jelenleg nem létezik olyasféle ifjúsági folyóirat, amilyen a hetvenes években a Nowy Wyraz és a Nurt volt. Pedig rengetegen vannak a pályán. ’76-ban harmincöt első kötet jelent meg, ’78-ban már több mint nyolcvan. Most lényegesen kevesebb van, de ebből nem lehet következtetéseket levonni – igen erősen rostálnak a kiadók, mert a kezdők verseskötetei a legkevésbé rentábilisak.

Mindezekből következően senkinek fogalma sincs, mi is van ma tulajdonképpen a költészetben. A legtehetségesebbek közül ő Antoni Pawlakra67 hívná föl a figyelmemet – sajnálatos, hogy a hadiállapot óta ő is az ellenzéket gyarapítja.

Tény, hogy az utóbbi néhány évben a legnagyobb, legemlékezetesebb dobások éppen a legöregebbektől származnak. Iwaszkiewicz Mapa pogody (Időjárástérkép), Anna Kamieñska68 (Woroszylskival együtt az ötvenes évek egyik kurzusköltője!) Rêkopis znaleziony we œnie (Álomban talált kézirat), Mieczys³aw Jastrun Inna wersja (Más változat) című könyvei revelációk voltak. Ebbe az űrbe robbant bele Mi³osz is. A Szolidaritás időszakában – ahogy ő ezt kifejezi: „augusztus és december között”: mert minősítés még hivatalosan nincs, még csak hónapok vannak – szinte csak Mi³oszból állt a lengyel irodalom.

Ugyanakkor minden a színházra összpontosult. A társadalom a színházat a szabadság utolsó hídfőjének tekinti – félórás tapsok, nézőtéri tüntetések tanúskodnak erről.

Ami a prózát illeti, a Bereza-féle „artisztikus forradalom” csak a prózát érintette. A hetvenes évektől kezdve nyert fokozatosan teret – a ’40 és ’50 között születettek generációjában. Ő maga 34 éves lévén, éppen a saját nemzedékéről van szó – annak kételyeiről, a valóság töredékességének felismeréséről; az identitás megtalálásának nehézségeiről. Az irányzat rosszabbik lehetősége a világhoz való viszony infantilizálódása. Jobbik részét a következő írók képezik szerinte:

Jan Komolka Wêdrówka do nieba (Vándorút az égig) című regénye javítóintézeti metafora. Már ’72-ben egy pályázaton első díjat kapott; 1981-ben jelent meg. Marek So³tysik Maska (Álarc) és Puszka Pandory (Pandora szelencéje) című könyvei. Tadeusz Siejak Oficer (Tiszt) című regénye munkáskörnyezetben játszódik – hibák és apoteózis nélküli termelési regény. Mindőjük közül szerinte Siejak a legjobb. Gyanúm szerint nem „apoteózis”-t, hanem „apológiá”-t akart mondani – de hát nem lehet mindent egyszerre. Krystyna Kofta Wizjer (Irányzék) és Wióry (Forgácsok) című regényei a mi nemzedékünk ötvenes évekbeli gyerekkorát mutatják be, külön politizálás nélkül. Józef £oziñski Ch³opacka wysokoœć (Gyerekmagasság) és Apogeum című könyvei alapján a falusi irodalom (nurt wiejski) legnagyobb tehetségének számít. Jó Janusz Anderman69 és Marek S³yk is.

Ami a falusi irodalmat illeti, ő Wies³aw Myœliwskit számítja elsőként. Egyébként a Regiony negyedévenként megjelenő irodalmi lap főszerkesztője is ő. Kamieñ na kamieniu című, a Twórczoœćban most folytatásokban megjelenő regényét tíz éve írja; Bereza szerint világirodalmi rangú mű; és ő is nagyra tartja, bár nem ennyire merész. A paraszti sorsnak a századfordulótól máig terjedő eposza, a sorozatos kitérők technikájával (metoda dygresyjna) megírva.

Az „artisztikus forradalomra” visszatérve, megemlítené még Andrzej Górny Podró¿e (Utazások) című regényét, és Janusz Wêgie³ek70 elbeszéléseit. Jan Drze¿d¿on kasub író; Bereza hevesen támogatja – ő is az irányzathoz számítódik, mert nem konvencionális nyelvet használ – de a technikája főleg lélektani fogantatású; a társadalmi-politikai valóság jóval kevésbé érdekli, mint az irály többi reprezentánsát.

Egyébiránt Komolka és Anderman is hallgatnak „december” óta.

Ami a lírát illeti, Kornhauser, Krynicki, Stabro, Jaworski és Karasek71 maradtak itthon a Nowa Fala költői közül. Stabro, úgy látszik, véglegesen szakított a Nowa Falával. Jaworski Krakkóban van, de nem tudni, mi van vele. Kornhauser és Krynicki régen nem adtak ki verset, értesülései szerint ők a közléstől el lennének tiltva. Karasek csak régebbi műveit adja ki. Ezek szerint évek óta egy sor sem jelent meg a Nowa Fala képviselőinek tollából.

Sterna-Wachowiak friss, Poezja-beli tanulmányára hivatkozom, amely szerint a Nowa Fala kritikai programja ma is aktuális, sőt éppen az utóbbi évek eseményei igazolták viszszamenőleg hetvenes évekbeli figyelmeztetéseiket. Őszerinte a Nowa Fala képviselőinek ellenállása a ’68 utáni kurzussal szemben nagy morális győzelmet hozott számukra, művészileg azonban végső soron vereséget szenvedtek. Nyelvük kollektív nyelv, következésképpen nincs egyéniségük, nem is lehet egymástól megkülönböztetni őket. Funkcionálisan jelentős, de igen kevéssé individualizált lírát teremtettek. Műveik húsz-harminc év után már csak irodalomtörténeti dokumentumok lesznek. Mert csak a nagy, megismételhetetlen egyéniség üt át az időn. Ez a Nowa Fala tragédiája. ’68-’74 közt kiadott könyveik máris elvesztették aktualitásukat – a bennük foglaltak ma már naivnak tűnnek mindahhoz képest, ami azóta történt. Ez a tragédia az idők múlásával csak egyre nyilvánvalóbb lesz.

Ülök vele szemben. Persze, hogy én is tökig vagyok már a politikával; és sírok az irodalom után. Ha ezt a fiatalembert valami történelmen kívüli erő nyakon csípné, átröpítené a Tátrán és a Mecseken, és beültetné az én helyemre a Jelenkor szerkesztőségébe, szinte észre sem lehetne venni a cserét. Holott őt mindazok, akiket a legelemibb esztétikai szempon-tok alapján jó lengyel költőknek kell tudnom, kollaboránsnak tekintik, lapját bojkottálják, őt magát mélységesen megvetik. Holott én nem vagyok ilyen energikus, és ennyire homlokráncolóan buta, és a kettőshangzókkal is boldogulok, legalábbis egyelőre. A különbség csupán annyi, hogy nálunk tíz-tizenkét író, költő keresi üdvét a politikai ellenzékiségben – különben a legtisztább szándéktól vezérelve; a nekik tulajdonított sandaságban nem hiszek – itt meg tíz-tizenkettő kivételével mindegyik; hogy egy olyan országban él, amelyik évszázadokon keresztül csatározott az oroszokkal, változó sikerrel, és először a Szovjetunióval sem mint világhatalommal találkozott; egy olyan országban, amelynek az utóbbi negyven évben három változatban kínálták a szocializmust, és mindegyik ezek közül sortüzekkel végződött, melyek után munkások és diákok maradtak vérükbe fagyva Varsó, Poznañ, Gdañsk, Radom, Wroc³aw és megint Varsó aszfaltján. Ahol minden második utcasarkon emléktáblán olvasható, hogy ott tíz-nyolcvan-százötven hazafit gyilkoltak le a megszálló hatalom katonái – ahol tehát a fegyverig menő radikális elhatározásoknak sokkal alacsonyabb és gyöngébb gátakat kell átszakítaniuk. Azt mondják, írják, a magyarországi stencilek és szitanyomatok, hogy a kelet-európai térségben egyetlenegyszer fordult elő, hogy két országban a társadalmi-politikai fejlődés szinkronba került: Lengyelországé és Magyarországé 1956-ban. E két ország történelmének későbbi alakulása alapján – bármennyire is szívügyem és világosan átlátott szükségszerűségként dédelgetett utópiám ez a szinkron magamnak is – hiszem, hogy ez az állítólagos szinkron másfelől induló és másfelé tartó vándorok találkozása volt csak. És szeretném hinni, hogy ez a mi mostani hasonlóságunk, szinte kicserélhetőségünk is két ilyen vándor találkozása.

Menj hát békében, Leszek ¯uliñski. Talán te nem tudod magadról, mennyire gyáva vagy – amit én magamról igen. Te szeretnél még elfoglaltabb, még fontosabb, még homlokráncolósabb lenni – én meg arra vágyom, hogy lehetőleg ne pusztán idegeim érzéketlenségével legyek a hazám hasznára.

Jó volna, ha kételyeimet ilyen egyszerűen elhallgattathatnám.

Délben Gabival Osiñski ajánlását követve felkeressük Szymanowskit a Dialog szerkesztőségében. Harminc alatti, sovány, magas, fekete szakállas zsidó fiatalember, ha szabad tipizálni, nem a mindentudó, hanem az öniróniával is rendelkező fajtából. Gabi el van ragadtatva tőle. Janusz G³owacki, Filip Bajon, Jonasz Kofta,72 Mro¿ek és Herbert kamaradarabjait ajánlja nekünk. Közülük G³owacki két éve Amerikában él. Mro¿ekról mi tudjuk, hogy kettős – francia-lengyel – állampolgársága van. Mindez az esetleges jogdíj-bonyodalmak miatt fontos lehet. A lengyel színház szerinte is leszálló ágban van – nem úgy, mint a magyar. Magyar színház alatt Kaposvárt érti. Egyszer a minisztériumban Wiechno asszony kezembe nyomta a Dialog legújabb számát, olvasgassam, míg ő ügyeket intéz. Szymanowski cikkét láttam benne a Marat-ról. Valóban, járt nálunk a nyáron, és az ismerősök mindjárt Kaposvárra kalauzolták. Mondjuk neki, hogy mi is sűrűn járunk át, a Marat-t háromszor láttuk. Mesélünk neki Müller Péter Garas-rendezte Búcsúelőadásáról – csak ködösen hallott róla, azt mondták neki, nagyszerű előadás igencsak közepes darabból. Mindezt megerősíthetjük. Kéri, küldjük el a Müller-darabot, amit meg is ígérünk. Otthagyjuk neki a címünket. Megbeszéljük, hogy 27-én felhívjuk, hátha addig még eszébe jut valami.

Ebédelünk a szokott helyen. Utána visszamegyek a könyvtárba, a Skamander első évfolyamát böngészem. Hatra sietek vissza, az írószövetség épületének előcsarnokában van találkám K-val. Felmegyünk hozzánk egy teára; míg a víz felforr, akadozik a társalgás, K. fél, hogy lehallgatják a szobát, ami igen valószínű, ha nem is személyem, hát az írószövetség bizonytalan politikai helyzete és kétes állaga miatt. Kérdezi is tőlem K., nincs-e
poloska a szobában. Bevallom neki, hogy erről tüzetesebben nem igyekeztem meggyőződni, és félek, ha akarnám sem fedezném fel, mert híján vagyok az ilyen irányú gyakorlatnak. A teát gyorsan letudjuk, aztán elmegyünk egy cukrászdába a Rynek környékén. Gabi előre szuttyongat, hogy most aztán már tényleg mi fizessünk majd. Sajnos dögfáradt vagyok, és alig tudok kommunikálni. Zavar az ő kezdeti bizalmatlansága; majd az is zavar, hogy anyagokat akar küldeni velem, amire meg én nem tudom elleplezni a bizalmatlanságomat, és ahelyett, hogy egyenesen rákérdeznék, milyen anyagokról van szó, és döntésemet attól tenném függővé, ötölök-hatolok, a minisztériumi zűrjeimre hivatkozom, amik miatt valószínűleg ellenőrizni fognak a határon, amit ő meg, némi joggal, gyávaságnak tart; holott egészen pontosan arról volna szó, hogy irodalmat szívesen átviszek, politikát kevésbé, becsétől és tisztességétől függően; megegyezünk abban, hogy a döntést elnapoljuk. Ez felér egy kitérő válasszal, amitől meg szégyenkezem, és szentségelek magamban; mennyivel egyszerűbb lett volna, ha kategorikusan nemet mondok; jónéhány nagybecsű magyar férfiút ismerek, akik nálam sokkal vadabbakat nyilatkoznak otthon, ha Lengyelország szóba kerül, de ilyesféle személyes rizikó elől „elvből” elzárkóznak – elég, ha az Új Symposion körüli tapasztalataimra gondolok,73 kik és hányan álltak el menet közben az abban való részvételtől, míg én, a „megalkuvó”, a „marxizáló playboy” (Szervácz József leleménye), az „állami alkalmazott irodalmár” szinte egyedül maradtam benne az országból. Nem mintha valaha is, egy percig is megbántam volna, igaz, a hőssé avatás hála istennek elmaradt.

Pedig jobb lett volna, ha ez alkalommal frissebb vagyok. K. a beszélgetés során széles látókörű, tárgyilagos ítéletű embernek bizonyult. Nyoma sincs benne M. fanatizmusának. Ő is, mint Herbert, másfél évre saccolja az ellenállás tartalékait. Szerinte ennek az ellenállásnak legfőbb célja az, hogy kompromisszumot kényszerítsen ki – méghozzá belpolitikai kompromisszumot; bár ennek lehetőségében – tudniillik hogy Bélusék képesek és alkalmasak lesznek erre – igazán bízni nem tud.

Én meg, lám, széles látókörűnek azt tekintem, aki hozzám hasonlóan gondolkodik.

Az egyetemeken folynak a tisztogatások. A rektorok körében már lezajlottak a cserék – legtöbbjüket megerősítették hivatalában; a Szolidaritás időszakában megválasztottak közül azokat, akik eddig nem mondtak le, vagy akiket eddig lemondásra nem kény-szerítettek, többnyire e tisztogatás keretében menesztették. A most következő szakaszban a rektorból vagy helyetteséből, az egyetem párttitkárából, a katonai tanszék vezetőjéből és a vajdasági74 biztonsági szolgálat vezetőjéből megalakított bizottságoknak kellene igazolniuk az alsóbb szinteket. Egyelőre azonban egyetlen ilyen bizottságot sem sikerült felállítani. Alkotmányjogi viták folynak, minthogy a hadiállapot alatt elfogadott felsőoktatási törvénnyel nem lehet összeegyeztetni ezt az eljárást. Persze, a jogi bonyodalom mögött mindig politikai tényezők keresendők – az új rektorok számára is lehetetlen feladat a 80-90 százalékot kitevő Szolidaritás-tagság menesztése – akár csak a szakmai színvonalra való tekintettel is.

Ami a rendszer megalapozását illeti, a pártból a ’80-as taglétszám harmada máig kilépett. Legtágabban számítva, a tisztikarral, a rendőrséggel, a jelenlegi gazdasági vezetőkkel és a különféle politikai apparátusok tagjaival együtt Bélusnak másfél-kétmilliós tömegbázisa van, ami elméletileg sem növelhető tovább – tudniillik inflációs pénzzel senkit sem lehet korrumpálni.

K. szerint a párt utolsó lehetősége a ’76-os válság volt. De mikor a nyolcvanas évek horizontális mozgalmait említem a megújulás legkésőbbi „utolsó lehetőségeként”, rám hagyja, hogy ez is igaz lehet. Igaz az is, hogy a Szolidaritás ebben a tekintetben súlyos hibát követett el: az egész pártot leírta, úgy, ahogy van, tagjait és támogatóit a kilépésre biztatta. De, teszi hozzá, ezek a hibák is abból származnak, hogy a Szolidaritás valóságos tömegmozgalom volt – következésképpen taktikailag nehézkesnek bizonyult. A szakértők szerepe és befolyása sokkalta csekélyebb volt, mint hivatalosan állítják, és a Szolidaritás
növekvő intoleranciája inkább a tömeghangulat kifejeződése – a szakértők sokkal óvatosabbak és reálisabbak voltak; sajnos, nem hallgattak rájuk. Közülük Kuroñ és Modze-lewski75 ’68 előtt párton belüli reformisták voltak. Ezzel kapcsolatban említi K., hogy a pletykák szerint a szakértőket Kuroñ kivételével hamarosan szabadon engedik. Ismét egy példa arra, hogy a mozgalom a renegátokkal szemben kíméletlenebb.

Sajnos elfelejtem megkérdezni K-t, mi a véleménye Wa³êsa legújabb eltűnéséről. Ezt A-éknál hallottuk tegnap: állítólag családostul eltűnt Gdañskból. A gyár nyilatkozott, hogy ha távollétéről nem hoz orvosi igazolást, akkor kirúgják az állásából. A. azt mondta tegnap, ha Wa³êsa erre szánta magát, akkor biztosan azt is akarja, hogy kirúgják. Általában úgy kommentálják Wa³êsa lépéseit, mint olyan emberét, akinek a lapjaiba nem lehet belelátni, de lehet abban bízni, hogy nagyon jól tudja, mit csinál. Hihetetlen mértékű hitellel rendelkezik ez a konyi bajuszú villanyszerelő. M. feltételezi, hogy eltűnvén a biztonsági szolgálat elől menekült; de biztosat nem lehet tudni.

Reggel rohanva igyekszem a Czytelnik kiadó szerkesztőségébe. Az első saroknál szembetalálkozom az agg doktor-festő-professzorral. Azonnal galléron ragad, és negédes társalgásra kényszerít. Mondom neki, amiben Gabival megállapodtunk, hogy este – különféle súlyosnál súlyosabb okokból – nem tehetjük tiszteletünket náluk. Hah, mi ezt ővele – mint viccesen mondá, a megfáradt és itt-ott bizony locsogós öregemberrel – igen, ámde Hanka nénivel semmi szín alatt meg nem tehetjük. Gabival nagy ravaszul megbeszéltük volt, hogy ő délelőtt meglátogatja műtermében az agg mestert, és kíméletesen közli vele, este barátom kísérletének megtekintésére vagyunk hivatalosak. Bízván abban, hogy egy színésznő ilyen esetben ellenállhatatlanabb tud lenni, az ügy tisztázását kettőjükre bíztam, kitéptem galléromat az agg föstő kezéből, és sietve el.

A Czytelniknél Klemens Górski várt rám, nyírott veres szakállú, karvalyorrú, csöndes és pontos beszédű ember. Jövőre adják ki Jastrun összes verseit; idén Tuwim gyűjteményes kötete várható még, azon kívül Zagórski válogatott versei. Megjelent Bryll76 Sadza (Korom) című kötete; Marek H³asko77 művei jövőre várhatóak négy kötetben.

Nem valami közlékeny férfiú, minden szót szinte úgy kell kihúzni belőle; csak arra válaszol, amit kérdezek. Az átfutási idő náluk most éppen négy év, és emiatt kétségbe van esve. Mondom neki, hogy nálunk régóta ennyi – csakhogy náluk azelőtt legfeljebb két év volt. A versek különösen sokáig állnak a szerkesztőségben, lévén kevésbé rentábilisak. Tehát egyáltalán nem mindig a nyomda a ludas. Egy verseskönyv önköltsége 170 z³oty körül van, ami a mai könyvárak mellett háromszoros ráfizetést jelent, még ha az utolsó példányig elfogyna is. Évente 100-120 kötetet adnak ki, ebből 20 esik a költészetre.

Ami a cenzúrát illeti, amire eleinte félénken kérdezek rá, itt teljességgel nyilvános és elfogadott beszédtéma – tudniillik létezik cenzúrahivatal. A hadiállapot alatt a kéziratot kellett ott bemutatni, ami rendkívüli intézkedésnek számított. Most az első korrektúrák utaznak a területi cenzúrahivatalba (Okrêgowy Urz¹d Kontroli Ksi¹¿ki, Prasy i Widowisk).
A cenzori beavatkozások rendszerint nem általános (betiltás), hanem inkább javító-módosító jellegűek.

Átkísér a reklámrészlegükre, ahol egy kivételével minden általam óhajtott könyvet megkapok; azt az egyet azért nem, mert már csak tizenkét példány van belőle raktáron – Kofta Wióry című regényéről van szó –, és sajnos kapok három ráadás könyvet is, amelyek utólagos betekintéskor tiszta papírpocsékolásnak bizonyulnak.

Hazacipelem a zsákmányt, aztán gyalog indulok a Poezja szerkesztőségébe. A Poezja az az irodalmi folyóirat, amelyikkel először találkoztam, még 1966-ban, amikor hősies elhatározással egy orkánszövet ún. „kempingnadrágban”, egy „vietnami” gumipapucsban (aminek a pántja első nap elszakadt) és egy – szintén szakadt fülű – aktatáskával a hónom alatt, de kalandokra éhesen – és folyton éhesen – körül-autóstoppoztam Lengyelországot. Akkor vettem meg a Poezja egyik számát, ami akkor, ha nem vagyok olyan görcsös, ha nem olvasgatom és szavalgatom magamban, albérleti szobámban hajnalig József Attilát – egy új világot nyithatott volna meg előttem: a miénknél sokkalta modernebb költészetét. Így csak Jastrun egy versének igen nehézkes lefordításáig jutottam el – lefordítva sem tudtam vele mit kezdeni, hogy lehet verset írni egy fa görcsös ágairól – ágakká fásult viharzás, írja Jastrun. Egyedül Lorca Duende-tanulmánya volt az, amit ebben a számban élvezettel olvastam. Szobrászati fotóreprodukcióit furcsálkodva nézegettem – csaknem tíz év kellett ahhoz, hogy megtudjam, mi az a „mobil”. De hát nem voltam eléggé fogékony, és így a mi új Kassákunk Zalán Tibor lett. Vajon 1966-ban ő tudta-e, mi az a „mobil”? És vajon mindez beleszámít-e a záróvizsgába?

Bohdan Drozdowski,78 a Poezja főszerkesztője talán megsejthette, milyen alkalmatlan olvasója voltam én ennek a lapnak – mindenesetre tökéletesen megfeledkezett a megbeszélt találkozóról. Így fél órát töltöttem a szerkesztőség folyosóján, egy kiselejtezett íróasztalon üldögélve, azon a hosszú és némileg kacskaringós úton elmélkedvén, amit a lap első kézbevételétől eddig a látogatásig megtettem. Sokat fordítottam azóta ezeket a „modern” költőket, és nagyon jól tudom, hogy minden formai és hagyománybeli különbség ellenére (ezek a különbségek bizony mindenképpen az ő javukra dőlnének el, ha ilyen összevetésnek sok értelme volna) a lengyel költészet ugyanabban a cipőben jár, mint a magyar, és ha megszakad se tehet mást, hiszen ha kibújna belőle, járása attól nem szabadabb lenne, inkább meztéllábasan tüskékbe sántikáló. Nemzedéktársaim némelyike most kezdi ezeket a tüskéket sziszegve kihúzkodni, vagy – ki hogyan – szenvedő ábrázattal és együttérzést követelve mutogatni. Megint mások vaj egy kicsi tövist keresnek lázasan, mert ők már azt gondolják, hogy ez a szenvedő ábrázat a költészet maga.

Elrobog előttem egy kövérkés, szakállas, már ránézésre igen rabiátus úr, becsörtet a főnöki irodába – ő lenne tehát, akire várok. Rögtön ki is rebben a titkárnője, és tessékel befelé. Drozdowski nagy kéziratköteteket hány az asztalra táskájából, nagyon is emlékezett ő a találkánkra, csak hát – máma gyalog jött. No jó.

Mindjárt kezdetnek a lap tematikus számaival dicsekszik, láthatóan ez az ő találmánya. Láthatóan igen elfoglalt – magával. Amit én kérdenék vagy mondanék, a legkevésbé sem érdekli. Például közbeszúrom, hogy a tematikus szerkesztés azt jelenti, hogy a folyóirat a legkevésbé sem „folyó”, inkább „álló”. Ellenben mikor arról értesítem, hogy olvastam nyilatkozatát a márciusi számban, mintha hájjal kenegetnék. Már az is furcsa kissé, hogy egy főszerkesztő a saját lapjában nyilatkozzék drága oldalakon keresztül, hát még ha ezeket az oldalakat annak felsorolásával tölti meg, kik és milyen alkalmakkor támadták őt igaztalanul, évekre visszamenőleg, s ezekben a vitákban ő miképpen diadalmaskodott végül. Noha mindez engem tüntetően nem érdekel, harcai, vitái és üldöztetései történetére beszélgetésünk folyamán is minduntalan visszatér. Makacsul a fiatal költőkről kérdezgetem őt – türelmét vesztvén végre behívja G¹siorowskit,79 mondván, hogy erről kérdezzem őt. Energikus, szikár, őszesfekete szakállú ember – talán egy kicsit túlságosan sima és tárgyszerű ahhoz, hogy igazán költő benyomását kelthetné. Eléggé szökellve, csapongva fejbevág húsz-harminc névvel – csupa olyan, akiről eddig nem hallottam –, úgy látszik, a Poezjának saját tenyészete van. Végül: jöjjek vissza másnap, ad egy listát címekkel.

Ebédelek egy útbaeső bárban, aztán irány a PIW. A főszerkesztőhelyettes: nagyon fiatal, nagyon gyáva, nagyon formális – és nagyon ellenszenves. Egy-két tessék-lássék kérdés után végre lekísér a reklámosztályra. Megkapom az éves terveket – másnapra nézzem ki belőlük, hogy mi kell, és jöjjek vissza.

Hazamegyek, írogatok. Gabi visszajön Wilanówból. Volt az agg festőnél, nem lehetett kitérni, pontban ötkor várnak minket. Készültek, vendégeket hívtak. Telefon Renardnak: nem tudunk ma kimenni hozzájuk.

Fél órás kínos beszélgetés. Szerencsére Hanka néni viszi a prímet. Megpróbál megerőszakolni, hogy fordítsam I³³akowiczównát, hiszen most halt meg, és verset írt Ady kedves jó anyukájához. Ki-kitérek, majd süket hallgatásba burkolózom. Végre jönnek a beígért vendégek: Leszek Prorok,80 kappanhangú, köpcös, az agg festőnél értelmesebb és érdekesebb férfiú a feleségével. Nagy garral, ünnepélyességgel átvezetnek minket a másik szobába: ezüst eszcájg, porcelán tányérok, mindegyiken egy fél zsemle vajjal, egy darab szardíniával. Elfogyasztjuk; következik az agg festő műve: tökfőzelék „magyar módra”, vékonyra vágott húsokkal és bunkó nagy főttkrumplikkal. Utána csokoládépuding valami gyümölccsel; tea és sárga cseresznye; egy-egy pohár pezsgő. Alaposan kitettek magukért.

Sajnos, közben alig sikerül Prorokkal szót váltanom. Annyit tudtam meg, hogy az írószövetség vezetőségének tagjai tárgyalnak a minisztériummal. A fő vitapontot a külföldön publikálók problémája képezi – kizáratni vagy legalábbis globálisan elítéltetni szeretnék őket. A felfüggesztést meghosszabbították, és még egy hosszabbításra van lehetőség. A vezetőség főleg a helsinki egyezménnyel érvel. A puccs után 28 író lépett ki csak Varsóban a pártból (Prorok nem párttag). A megmaradtak közül most többek közt Grzeœczakot81 baszogatják. Kilépett T. Nowak is.

Az agg festő azt állítja, hogy Nawrockival82 plágium-pöre volt.

Proroknak azt mondhatták, hogy én specialiter őt akarom fordítani – hozott nekem egy táska könyvet.

Az agg festő megpróbálta rám sózni egy Prorok-fordítását, és egy írását I³³ako-wiczównáról, amit Fodor Bandi most küldött vissza neki, Pi³sudski magyarországi népszerűtlenségére hivatkozva.

Gabival mindenáron Adyt akarnak szavaltatni. Végül, hiába próbálja megúszni, elmondatnak vele egy Wyœpiañskit és egy Mi³oszt.

Prorokék most készülnek Hajdúszoboszlóra. Úgy tudják, Pécs mellett van – íme a másik motívum – gyorsan megmagyarázzuk, hogy nagyon messze van. Prorok tesz még egy próbálkozást, arra hivatkozik, hogy Magyarország kis ország, ott minden közel van, és az egyik dedikációjában is pécsi viszontlátásban reménykedik. Végre – hét körül – szabadulunk. Éjfélig csinálom a listát a PIW-nak.

Reggel bementem három csokorral a minisztériumba (szegfűk – 300 Z³.) Irina Jeloneknek – aki most is nagyon segítőkész, megadja a címet, ahol Krakkóban 260-ért „Ibusz”-szobát kapunk; Krystyna Horstnak – ő most leültet, de rögtön felállok. Hát, ha siet… mondja. Eddig mindig ő sietett, soha nem volt ideje rám, hát LFS. Wiechnónak – megkér, hogy ha visszajövök, még menjek be hozzá, levelet akar küldeni. Bocsánatot kér a „kezdeti félreértésekért”, és hogy ugye jó volt a kiadókat végiglátogatni Varsóban. Persze, nem erről volt szó egyáltalán – de nem mondok rá semmit.

Az Agencja Autorów irodájában leadom a számlát, de nem tudják kifizetni, csak majd ha visszajövök; akkor még Krakkóból is hozhatok számlát. Kapok egy köteg angol és francia nyelvű reklámfüzetet – Szymborskáról, Nowakról stb.

Tizenkettőre visszamegyek a Poezja szerkesztőségébe – lista persze nincs. G¹siorowski ad két debüt-antológiát, és annak a címét, aki ezeket szerkesztette – tőle kérhetem a többit. Drozdowskit megkérdezem, nem akarnak-e magyar számot. Csak csere-alapon, két-két személy utaztatásával – ha segíteni akarok ebben, szívesen elfogadják. Drozdowski kimegy, G¹siorowski a politikáról beszél – „ten kowboj szaleje”.83 Csak Leœmian tudta a művét kívül tartani a politikai kontextuson – egyetlenként az egész lengyel irodalomban. Herbert nem eredeti, bár jó: két igazodási pontja Ró¿ewicz és Mi³osz. Az emigrációt illetően kissé rosszalló a véleménye, és főleg az esélyeit illetően pesszimista: a nyelv elavulása, elfásulása miatt.

A PIW-nak negyvenpontos listát csináltam, azzal, hogy kb. az első húszat fogom elhozni. A tizenharmadik pontnál a nő – bár nagyon barátságos – megjegyzést tesz a „széles érdeklődésemre”, ezért tizennégynél abbahagyom. Ez nagyjából a költészeti alapkönyvtár a 20. századból. Gabi közben elvitte Á-nak a Woroszylski-naplót. Kettőre kéne Renardhoz mennünk, de előbb ebédelünk. Háromnegyed háromra érünk ki. Renard takarít, kicsit meg van bántva. Félreértettük egymást, mostanáig ült bent az intézetben, ott várt minket. Mi örülünk, hogy a dögnehéz könyvcsomagokkal egyáltalán odaértünk.

Renard szemlátomást készült. Odahívta Zosiát, a pszichológuslányt az intézetből, aki, úgy tűnik, szeretné megkaparintani magának, és nagyon helyes lány különben; és egy Grzegorz Walczak84 nevű ifjút, aki regényt, verset, színdarabot, rádiójátékot írt, most meg egy fantasztikus regényt. Nem rossz ürge, de a versei, amiket mutogatott, elég közepesek, inkább csak szellemesek. Kaptam egy köteggel, hogy válogassak belőlük Krakkóban, és majd hagyjam ott Renardnál. A belgrádi egyetemen lengyel lektor; egy szőke lány van vele, aki közben Gabival angolul beszélget, és igen radikálisan nyilatkozik. Szegény Renardnak megittuk vagy három üveg (egri) vörösborát. Amikor Walczakék elmentek, akkor kezdtek még Zosiával saslikot sütni. Megettük azt is. Közben meg Jacek Kaczmarskit hallgattunk – igen kemény dalok. Lengyel történelem; Bruno Jasieñski sírfelirata; Vörös autóbusz stb. – Renard kétsoronként „fordította” nekem, mert az énekelt szöveget nem értettem. Kaczmarski három éve kilépett, a SzER-nél működik, semmi esélye a visszatérésre. A banda másik két tagja itthon van – de az már más. Egy kis Viszockijt is hallgattunk – fantasztikus.

Éjjel kettő körül értünk haza, jórészt gyalog. És még össze kellett csomagolni.

Hajnali hatkor indulás Krakkóba. Végig szorosan ülünk a fülkében. Gabi alszik valamennyit, én nem. A fizetővendég-szolgálat irodája egykor nyit, addig csomagból eszünk a Plantyn, Gabi alszik egy padon, én nem tudok. Fél óra sorbaállás után kapunk egy szobát a Grabowán – nekem 125, Gabinak 175, és még 33 z³otyt rátesznek. Kimegyünk buszszal és villamossal (17-es villamos, 102-es, 152-es busz) – és azóta itt ülünk a füvön a ház előtt. Most hat óra van, és nekem nyolckor Kornhausernál kell lennem, LFS. Hétkor elmegyek telefonálni az irodába – ez még sose fordult elő, mondják, a házigazdáéknak jönniük kell. Ha kilencig nem jönnek, szállodát biztosítanak számunkra.

Visszamegyek a házhoz. Tíz perc múlva jön egy hatvan feletti férfi kocsival. A szoba földszinti, linóleumpadlós, az asztalon festett pléhtálca. A víz nem meleg egy percig sem; csak egy kis szűk klozett+mosdó van. A férfi tudni akarja, mikor megyünk el reggel – a biztonság kedvéért korábbi időpontot mondok: nyolc körül.

Aztán másnap tízig alszunk. Gabi épp teát készít, és elpattan az egyik pohár, úgyhogy úszik a szoba, mikor idegesen bekopog, bejön, és reklamál, hogy mikor megyünk már el, mert neki be kell mennie a feleségéhez a kórházba. Gabi nagyon ideges lesz, egymással is összekapunk. Elindulunk a városba – tudni akarja, mikor jövünk vissza. Hatkor akarunk hazajönni – én ötöt mondok, és ezt tudomásul veszi.

Eszünk, aztán tengünk-lengünk a belvárosban. Én elintézek néhány telefont. Összefutunk véletlenül Felczakkal – elhív minket valamit inni. Csak teát fogadunk el. Főleg Gabi beszélget vele, én nyomott vagyok. Megbeszéljük, hogy szerdán elvisz minket a Tygodnik Powszechny szerkesztőségébe. Valami üres lakást emleget, ahol lakhatnánk. Mondjuk neki, hogy hétfőtől lesz egy helyünk a belvárosban, erre eláll tőle, és amikor kerülővel megpróbálok visszatérni, azt mondja, Szymañskit kérdezzem meg.

Fél négy körül eszembe jutnak B-ék.85 Kimegyünk hozzájuk, az öreg fogad alsógatyában. Nagyon meggörbült a háta. Éppen a menyét, Vojtek feleségét ebédelteti, aki most utazik haza Varsóba. Megjön Piotr is, kiülünk vele az erkélyre. Másfél éve elvégezte a bányászati-kohászati akadémiát, most ott tanít bányagéptant. A mama két hete kórházban van agyvérzéssel, nem tud beszélni. Megegyezünk, hogy még visszamegyünk majd (szalámit és csokoládét viszünk), Piotr talán tud Kaczmarski-szövegeket szerezni nekem.

Hat körül érünk haza, a házigazdánk nem tesz megjegyzést. Kimosom a farmeromat, és kiakasztom száradni – tíz perc múlva nincs sehol. Megijedünk, azt hisszük, ellopták. Nem, a házigazdánk felvitte magához, kicentrifugázta és kiteregette. Este Kornhauser-verseket olvasok. Jókat.

Tizenegy körül összecsomagolunk és bemegyünk a turisztikai irodába, ahol megkapjuk a másik vendégszoba címét. Ebédelünk, aztán elmegyünk oda. A csengetésre nagy nehezen elővánszorog egy borostás rokkant férfi. Megengedi, hogy otthagyjuk a csomagjainkat, de ötkor lehet csak elfoglalni a szobát.

Végeérhetetlen ténfergés Krakkóban. Veszünk nekem egy táskát.86 Elmegyünk Kwiat-kowskiékhoz. A felesége van csak otthon – délután hívjam. Itt-ott üldögélünk, újabb táskaboltokban járunk. Megveszem a vajdaság térképét. Sikerül újra beszélnem Szymañski feleségével: holnap várnak minket. Ötkor vissza Kwiatkowskiékhoz: jöjjek hatkor. Hazamegyünk – a szoba kicsi, de ízléstelen. Vizet forralni, dohányozni, az ágyra ülni nem szabad. Az agg hadfi negyedóra hosszat írogatja ki az adatainkat az útlevelünkből.

Vágtatva érünk Kwiatkowskiékhoz. Apró kis dolgozószoba. Kínálgat, a hagyományos barátságra akar inni velünk, de csak teát fogadunk el. A Pismo szerkesztőségét lemondásra kényszerítették, – az egész gárda megy. A Koniec wieku laptervet nem fogadták el – a lap neve továbbra is Pismo, egészen más gárdával és tartalommal. Erre nincs jogszabály.

A fiatalok közül Polkowskit (csak illegálisan jelent meg, kivéve a Pismo egyik ’81-es számát) és Bronis³aw Majt87 ajánlja – ő is a Krupniczán88 lakik, a bal oldali udvari lépcsőházban, a negyedik emeleten, szemben a padlásfeljáróval. Neki két legális kötete van. Kölcsönkérném ezeket, de azt mormogja, hogy „nem nagyon szívesen”, nem erőltetem tovább. Ajánlja figyelmembe Marian Jachimowiczot,89 akinek magyarországi múltja van, és az avantgárdból indult. Mondom, hogy ismerem, fordítgatták is nálunk. Elsorolom, ki van és lesz lefordítva a jelentősebb költők közül. Aztán a fiatalok helyzetéről kérdez, elmondom, hogy három nemzedék torlódott össze. A nyelvi érzékenységről esik még szó: hogy náluk és nálunk éppen fordítva kezdődött: ott a költészetben, nálunk a prózában. Talán, mondom, a szubjektum kevésbé problematikus és autentikusabb, mint a viszonyok és az intézmények. A népi-nemzeti tradíció szerinte kettő, nemesi hagyományok náluk is vannak. Egy, mondom én, a különbség csak történeti: ebben a században csak a népi írók foglalkoztak a nemzeti kérdésekkel.

Felmegyünk még Maj lakásához, de nincsenek otthon. Elmegyünk az Oleandry nevű híres ifjúsági szállásra, de csak közös szobában és egyetlen napra tudnak helyet adni. Telefonálok Szymborskának: nagyon kedves, holnap hatra vár minket. Hazamegyünk, megfürdünk, Gabi titokban kimos egy-két ruhadarabot. Lopva cigarettázunk az ablakban.

Majdnem délig aludtunk, majd teáztunk egyet (én kettőt). Elmegyek a Pismo szerkesztőségébe, ahol Jan Prokop90 fogad, nagyon kedves, energikus, értelmes, topis, fülig szakállas egyén. Közben befut Kwiatkowski is, meg egy nő, akit nem ismerek, de aki előtt nyugodtan beszélgetnek. A Pismo 5. száma nyomdában van, az talán még megjelenik. Össze van állítva a 6. szám is, de a sorsa már igen kétséges. Érdekli őket a magyarországi helyzet, beszélek nekik a reformokról stb. Prokoppal rögtön megtaláljuk a közvetlen hangot. Kimenet, a lépcsőházban a kezembe nyom némi illegális anyagot, kölcsönbe. Ko³akowski és hasonlók, príma dolgok.

Gabi eközben a múzeumba akart elmenni, de zárva volt. A Ryneken találkozunk, ebédelünk, és – túl korán – elindulunk Szymañskiékhoz. Közben özönvízszerű eső támad, amit a postán vészelünk át. Egyúttal feladunk néhány képeslapot – az öregúrnak,91 a házinénimnek és Cs. Lajoséknak. Szymañski92 kicsi ember, szürke kefefrizurával és szlachcic-szakállal. Eleinte igen merev. Vodkát iszunk narancslével. Szállás-ügyek és irodalom. Áthívják Prokopot, aki hamarosan jön is, hozza a Pismo beígért korábbi számait. Megjelenése oldja a hangulatot. A beszélgetés Bélus eredeti szándékai és esélyei körül forog. Megint próbálom érzékeltetni a magyarországi helyzet különbségét. Ha ők rosszabbodásra játszanak, mondom, félő, hogy az érdekeink szögesen ellentétesek lesznek. Szymañski szerint ez csak szórványos, és nem is igazán átgondolt vélemény. Ettől egy kicsit megnyugszom. Felhívják Szymborskát, hogy később érkezünk. Végül taxin megyünk Prokoppal, virágot sem viszünk.

Szymborska nagyon kedves. Muszáj konyakot innunk. Átnézi a válogatásomat,93 azt mondja, körülbelül ő is ezeket szokta adni. Persze, van, amit nem lehet lefordítani. Én is találkoztam egy olyannal, mondom. Kéri, mutassam meg, melyik az, de sok lapozgatás után sem találom. Költészet és politika a következő téma. Bevallom, hogy a politikát én sokszor kényszernek érzem – ő hevesen helyesel –, csakhogy számunkra másik történelem adatott. Azt mondja, ő anakronisztikusnak érzi, amit csinál – általános történelmi szempontból. Kedves zavarral vallja ezt be.

Azt hiszi, hogy én fogom fordítani a kötetet. Mondom, hogy nálam sokkal jobbak. Kéri, hogy olyanok legyenek, akiknek van humoruk. Az ő versei szomorúak, de humor nélkül végük van.

Nagyon szereti a magyar dolgokat. Borzasztó, hogy nincsenek jó fordítások. Nawrockit illetően megegyezik a véleményünk. Nowak Nagy László-fordításait dicsérem. Valamit olvasott ő is Nagy Lászlótól. Érdekelné, hogy én miket írok; szeretné látni a kötetemet. Nowak és a Nowa Fala között helyezem el magam.

Új verseit nem tudja most átgépelni. Valaki beteg a családjából, és szabadságra fog menni, augusztus közepén jön meg. A Twórczoœćban és a Pismóban közölte ezeket. Mondom, majd megkeresem. Ami pedig a közöletlen verseit illeti, szeptemberben küldjek valakit levéllel, és listával arról, ami megvan. Akkor majd elküldi a többit.

Közben megjön Kornel Filipowicz egy francia (belga) házaspárral, akik közül a nő – miután turistaként megtanult lengyelül – szintén fordít. El akarunk menni, de nem engednek.

Kornel a benyomásaimról érdeklődik. Megemlítem, hogy szabadabb a sajtó, mint nálunk, erre dühbe gurul, és odavágja elém a Pismo egyik számát az asztalra: „Volt egy lapunk, és most vége!” Nem vagyok naiv, mondom, a szabadságot viszonylagosan értettem. Wis³awa nagyon kedvesen a védelmébe vesz: Tudom én, mi a helyzet, hiszen most voltam a Pismo szerkesztőségében.

Vörösbort iszunk, majd vacsorázunk. Többször el akarunk jönni, de marasztalnak. Szymborska keresztszülőnek ajánlkozik. Filipowicz Kassákért és Moholy-Nagyért lelkesedik. Átmegyünk Wis³awa dolgozószobájába, dedikálja a könyvét. Közben megtalálom a lefordíthatatlan verset. Tanácsa szerint magyar megfelelőkkel lehet az „Urodziny” („Születés”) szójáték-párjait helyettesíteni. Kapok tőle egy kéziratot is. Negyed tízkor jövünk el. Jó darabon – lelkesedésből – gyalog megyünk.

Korábban indulunk el, hogy Kornel tanácsát követve benézzünk az írószövetség itteni titkárságára, de az csak tizenegykor nyit. Nekünk viszont tizenegykor a Literackában94 van találkánk Felczakkal. Nagyon kedves. A szállásunkra rögtön rákérdez, és mi elpanaszoljuk, milyen kibírhatatlan. Programot állított össze nekünk: megnézzük az egyetem régi kollégiumát, és elmegyünk az egyetemi könyvtárba a S³awkowskán, ahol az igazgató a barátja. Nagyon kedvesen fogadnak minket: minden nap nyugodtan dolgozhatok az olvasóteremben. Benézünk a Tygodnik Powszechny szerkesztőségébe; meg kell majd kérdeznem, kivel beszélgettem ott.95 A Znak egy részvénytársaság, a Tygodnikon kívül könyveket és egy Znak című folyóiratot ad ki. A részvényesek nem kapnak osztalékot a profitból. Csak ’53-’56 között nem jelent meg, amikor Wyszyñski96 börtönben ült. Eredetileg egyházi tőkével működött, most már önfenntartó. A lapengedélyük havonta hetvenezer példányra szól, de kétszázezret is el tudnának adni. A részvénytársaság egy 1925-ös törvény alapján működik. Cenzúra az első korrektúra alapján. A törölt szövegrészeket a lapban a törvénycikkre való hivatkozással jelölik. A pápa és az egyház tekintélye, a lap tradíciója, a munkatársak szabad választása a lap és a földalatti sajtó között – ezek a tényezők biztosítják az autonómiájukat. Az egyik szerkesztőségi szobában hatalmas Szolidaritás-plakát.

Befut Szymañski. Nem tudta, hogy a belgák nem laknak már a Kanoniczán (nekünk tegnap Kornel megmondta). Hívjuk fel, és meglesz a szoba. Felczak eljön velünk. Az előtérben Prokop és Filipowicz nagy vitába merülve. Kornel csak annyit szól oda, hogy megvan a szoba. Megkapjuk a kulcsot. A nők az irodában egy kicsit szörnyülködnek, hogy ilyen hosszú időre, de Felczak a verseskötetemet lobogtatva jobb belátásra téríti őket.

A szoba csodálatos, hatalmas, gyönyörű. Nagy örvendezés. A kisöreg elvisz minket még egy borozóba, és két-két deci vörösbort rendel. Rákérdez a vallásunkra – megmondom neki, hogy ateista vagyok. Gabi mesél olaszországi vallási élményeiről, és ezzel kisegít a bajból. Kicsit később, az egyház eltérő magyarországi és lengyelországi szerepéről szólva megjegyzem, hogy itt talán én is katolikus lennék. A kisöreg elég könnyen napirendre tér a dolog felett; Gabi szerint tetszünk neki. Valóban, ma már összehasonlíthatatlanul oldottabb. Persze, lehet, hogy eddig inkább mi voltunk merevebbek.

Némi bonyodalom árán sikerül lemondanunk az eddigi szállásunkat, és villámgyorsan áthurcolkodunk ebbe a csodálatos szobába. Mostantól tea, cigaretta stb. – amit csak akarunk.

Háromig az egyetemi könyvtárban szótárazok, életrajzoknak nézek utána, és elkezdem a ’18 utáni irodalom történetében a Skamander-fejezetet olvasni. Hazaviszek egy lengyel-magyar szótárt. Délután itthon olvasom az apróbetűseket.97

Egykor Felczakkal találkozunk a Literackában. Ad egy kis pénzt kölcsön, amíg az enyémet megkapom. Odaadom neki kéziratban két lengyel vonatkozású szonettemet. Ha igaz – Ildikó98 meghívót küldött neki –, szeptember 12-én jön két hétre Pestre. Invitáljuk Pécsre – majd Csabával99 meg kell beszélni, hogyan találkozzunk vele. Itt már többet nem találkozunk, mert Zakopanéba megy.

Megkérdezem, hogy került kapcsolatba a magyarsággal. Poznañi egyetemista korában a professzora mondogatta, hogy valakinek meg kellene tanulni magyarul – így aztán jelentkezett a lektorátuson; aztán a háború előtt egy évet töltött az Eötvös Collegiumban. Utána a lengyel kormány megbízottjaként dolgozott; járt Pécsváradon is, ahol egy „továbbítási pont” működött.100

Délután, térkép nélkül, Nowa Hutát nézzük meg. Az első villamosvégállomáson véletlenül rábukkanunk a mistrzejowicei Kolbe-templomra.101 Hatalmas, világos felületével külsőséges, politikai, népgyűlési csarnok jellegű.

A második busz elvisz a hengerműig. A harmadikkal elmegyünk a Lenin-kohó előtt, és végre elérünk a régi főtérre. Lefényképezem a híres gnóm Lenint, a törpe óriást. A legelhibázottabb szobor, amit életemben láttam. Sétálunk a főutcán, és egy könyvesboltban megveszem Peiper futurista (?) poémáját Gdynia építéséről (Na pla¿y). Szymañskiék holnap várnak.

Délelőtt ágyban olvasom az apróbetűsöket. Gabi Kazimierzben és Stradomban. A Rondón ebédelünk, és háromra megyünk – virággal – Szymañskiékhoz. Üdítőt iszunk jéggel. Egy kiállítást ajánlanak, a kurátornak, Rostworowskinak ez már a második tematikus kiállítása a Galeria Sztukiban. Az első december előtt volt: „Polaków portrety w³asne” („Lengyelek önarcképei”) – egy vaskos albumot mutatnak róla. A bogárhátú Volkswagenjükkel kimegyünk Modlnicába. Nemesi kúria, a család utolsó tagja író és műfordító volt. Most az egyetem vendégháza, valóban nagyon szép, és ugyanaz a kultúra, mint pl. nálunk a Berzsenyi-kúria. Az udvaron óriási szomorúfűz, a parkban többszáz éves tölgyfa, odvában vadméhcsalád. Szymañski rosszul van. Hónapok óta ma először sikerült heringet szerezniük, jó sós volt, és most mindenütt vizet keres, és szenved a hőségtől. Ha rektor lesz, ide fog meghívni bennünket, ígéri. A kúria mellett új fatemplom áll.

Visszamegyünk Krakkóba, borozunk és kólázunk a Literackában. Szymañski a regényéről beszél, a januári felkelés körüli időkben játszódik. Most adom át Csaba üzenetét: az Európánál lektorálták a könyvét. Aztán Miciñski102 kerül szóba – róla írta az első eszszéjét. Megígéri, hogy a Znaknál előkeríti Miciñski ott kiadott összes írásait. Nem fordítanám-e a regényét, kérdezi, aztán észbe kap, hogy hiszen még nem is ismerem. Megígéri, hogy ad egy példányt a Miciñski-esszéjéből.

Délelőtt megnézzük a kiállítást, amit Szymañskiék ajánlottak. Jacek Malczewski103 elképesztő önarcképe.

Délután elmegyünk Majékhoz. Bronis³aw nagyon barátságosan fogad, és nagyon határozottan nyilatkozik. A Student folyóirat új szerkesztőségében dolgozott – az egész szerkesztőséget kirúgták. „Farkasjegyet” („bilet wilczy”) kapott, ami azt jelenti, hogy nem dolgozhat újságnál, folyóiratnál (a Tygodnik Powszechnyt kivéve). A Jagello Egyetem modern lengyel irodalom tanszékén van állása. Részt vett a Teatr KTO munkájában. A KTO a híres Teatr STU-ból, illetve amellett jött lére, miután a STU professzionális státuszt kapott, és kissé elhalványult ellenkulturális jellege. Mostanában, az anyagi és adminisztratív nehézségek miatt, a tagok részben visszapártoltak a STU-hoz, részben, mint ő, abbahagyták. Legsikeresebb előadásuk az irodalmi szövegekből összeállított „Ogród pokus” („Kísértések kertje”) volt 1980-ban. A fordulattal megváltozott az akusztika. Nehéz lesz a tél. Tíz óra körül jövünk el tőlük. Gabi otthon kézzel másolja Ryszard Krynicki Nasze ¿ycie roœnie című kötetét.

Délelőtt a könyvtárban dolgozom. Az írószövetség irodájában megtudom Leszek104 címét és telefonszámát, de sajnos szombaton elutazott a tengerhez, így tehát ezt elszúrtam. Telefonon beszélek Szymañskival, megbeszélünk egy találkozót másnapra. Délután otthon olvasok, Gabi szövegeket másol. Este ő a KTO Színház előadására megy a Barbakánba. G³owacki Paradis című darabját játsszák. Én Jan Polkowskit látogatom meg, Maj és Kwiatkowski ajánlásával. Kemény, hideg, szőke; nehezen értünk szót. Szélsőségesen elutasító álláspontot foglal el, politikai alternatívákat nem mérlegel, az ilyesmit kifejezetten megveti. Körülbelül egy óra hosszat óvatosan és teljesen eredménytelenül kerülgetjük egymást. Egy ideig internálótáborban volt, mióta kiengedték, sehol nem dolgozik. Szymañskitól tudom, hogy ez az ő saját döntése.

Délben Szymañskival találkozunk a kávéházban. Megkapom a regényét, és első publikációját Miciñskiről. Warzecháról és Ziemianinról105 rossz véleménnyel van. Ezúttal végre sikerül nekünk kifizetnünk a bort, amit ittunk. Megint megígéri, hogy megszerzi a Znaktól a Miciñski összest, mondom neki, hogy Tomek,106 akivel Majnál találkoztunk, már intézi. Megígérem, hogy szemmel tartom a könyve sorsát. Ezután a Wydawnictwo Literackie szerkesztőségébe megyek, ahol prospektusokat kapok, hogy azokból válasszak könyveket. A főszerkesztőnő ugyanaz az energikus típus, mint Jelonek, de nem sikerül jobban megismerkednem vele, mert rögtön továbbad a reklámosztálynak. Egész délután Mi³oszt olvasok,107 Gabi másol.

Tíz óra körül Gabi Wieliczkába indul. Ahogy kiteszi a lábát, szakadni kezd az eső. Éjszaka 11 körül volt már egy nagy vihar, végig a városban csörögtek a kitört ablaküvegek, a szél lesöpörte a tetőkről a cserepeket, nyomasztó volt és kísérteties. Az utcában nincs semmilyen világítás, azt a kapualjak lámpáira bízzák, de csak két-három házat hoztak eddig rendbe, tehát majdnem tökéletes a sötétség. Befejezem az Európa108 olvasását, majd elmegyek a Wydawnictwo Literackie reklámosztályára a jegyzékkel, amelyről Warzechát és Ziemianint kihúztam – részben Szymañski véleménye alapján, részben mert féltem, hogy túl sok lesz. A raktárban egy gyönyörű szőke nő fogad teljes elidegenedett közönynyel – ez egyébként általános különbség Krakkó és Varsó között. Ahogy jövök hazafelé, újra elered az eső.109

-----