Verdi

 

Orrore, amikor ezt mondják, orrore,

szabályosan erotikus izgalmat érzek,

ahogy ez az orrore kiszökik a légbe

zenekari kísérettel vagy anélkül,

csupaszon vagy tüll-ruhában,

az mozgalmasabb, mint egy tüntetés.

Főleg, ha hatalmas nők mondják ki,

és nem engedik át az örök sztrájktörőknek,

akik, persze, nem félnek semmitől,

és csak a legvégső esetben, kínok kínjaival

sújtva, félholtan sziszegik

csikorgó fogaik közül a légbe: orrore, orrore.

 

 

Staunton, 2008

 

A lányom Dennis Tobenskiről sokáig azt hitte, én vagyok,

hogy én éneklem a Del Tredici dalokat,

egy amerikai templomban a Staunton Fesztiválon,

2008-ban, konkrétan augusztus 23-án,

Matthew Stephens zongorakísérete mellett.

A falon gyülekezeti énekek sorszámai,

egy néma hangzásterv a földi létezés mögött.

És az amerikai lobogó, persze. A szenvedélyem

ebbe áramlik: ahogy játszom a hangommal,

ahogy a kottafejek végiggurulnak a billentyűkön

a mérsékelt, könnyes, erotikus sikerig.

Ismerek olyan felvételt, amelyen maga a zeneszerző játszik,

kopott bőrgatyában, ősz hajjal, és valaki más énekel.

De az nem az igazi,

ott Dennis Tobenski nem én vagyok.

 

 

A nehéz kotta

 

A nehéz kotta lecsúszik a hangszer alá,

és ott is marad. Kimásznak belőle

a szavak. Elvegyülnek a porbolyhok között,

és tűrnek, kuksolnak,

míg marad a zene,

a fejben, ujjban, mozdulatban őrzött.

Valahol leütöm, és a billentyűzet adja,

és elfog a félsz, hogy öreg vagyok,

képtelen a memorizálásra,

hogy immár

sokkal többet tud az ujj, mint az elme, az ész,

hogy okosabb a képzeletnél

a legtriviálisabb mozdulat is.

Hogy a nehéz kottát nincs, aki fölemelje.