(A kálomista varjak…)

 

A kálomista varjak városában

Dolmányos fajta meg pápista is van –

A templomtéren peckesen tenyésznek,

Sétálnak föl-le sáros főpiarcon,

S a fák között sötétlő károgással

Örvénylenek, bolydultan elkeringnek,

S ha lassú vízzel mossa partjait

Az alkonyat folyója, csárogással

Surrognak és lecsapnak rajban ők,

A helyszellem s a hír heroldjai,

A kárhozat s a hírhedt pletykaságok

Szabad, királyi székesvárosában,

Hol kántor, ügyvéd, lelkész, úrlovas,

Vendéglős, boltos, bíró, néptanító,

Böllér, pallér, postás, neves professzor,

Bennfentes hentes prédikált elég –

S a gyógyszerész, a pék, a kárpitos,

A serfőző, a szájas, sarki doktor,

A sintér, pintér, skribler, tiszti küldönc,

A részeg utcán zördülő kocsis,

A főszakács s a szimpla suszter is

Örökkétig csak jobban tudta nálam

Az ittlét pörköltzaftos lényegét –

Kioktatott, verdiktje készen állt,

Mint kocsmapultnál presbitérium,

S mint patvarista főispáni pózban,

Szemembe mondta, sőt: kihírdeté itt,

A múltakon pöffeszkedő irigység

S rátarti álmok kultúrvárosában,

Ahol mindenhez már mindenki ért,

De persze jobban már mindenkinél –

Szóval, kimondta áperté magyarként,

Keményen, szinte szirtté székelyülten,

Igazságát balsorsot illetőleg

S minden summáknak hitsummárumát,

Mit sundám-bundám tud bármely sumák –

Hogy büszke honfi lenni mit jelent,

S ki kit jelent fel, és kinél maholnap,

S mit illik, mit nem, mit tilos megírni

Ízig-vérig magyar poétatollnak…

 

Tolnai Lajosról tervezgettem egy drámát, vagy egy hosszabb
Elbeszélő költeményt – csak ennyi lett belőle, torzónak megteszi,
Marosvásárhelyt készült 1914. július 8. és 10. között.

 

 

  

(Nem és nem…)

 

Nem és nem, ó, Juhnyájas Olvasóm,

te nyírható, te jól terelhető,

ki birkamódra bármely irkafirkán

elkérődzöl kuvaszra sandítón,

s pajtásul bámulsz föl, ha körbefutkos,

csaholva pattog, szőrösen liheg

idegbeteg pulikkal szittya fajzás –

nem és nem, ó, most inkább hagyd a nyájat,

gulyásnak és pörköltnek hajtsa falka,

s mint hosszú nyelvét fújtató, dühült eb,

úgy nyújtsd felém ki nyirkos félelemtől

megnémult és tudatlan jobbkezed,

sok tapsolásban elhüllősödöttet,

s amíg acélpikkelyt növeszt a menny,

vezényelt vastaps szégyenében érces,

pirult tenyérrel égő jobbodat

hadd fogjam én ma, hadd vezesselek –

nem félre, tán egészre, tiszta jóra,

miként Vergilius vezette Dantét

Verona és Ravenna közt a bűnben,

hol mérges gázok mélyről felböfögnek,

a vér, a var s a szar szaván keresztül –

a szuronyok szutykos szintaxisán túl

arannyal fényezett fekáliák

ragyognak és rohadnak égre rajzón,

s tündöklenek, mint hős medáliák

a harcterek behorpadt mellkasán –

hirdetve minden háborúk morálját,

gyűlölködések horgadt mámorát,

gyilkolni hurcolt gépfegyvert, nagyágyút,

halálba hajszolt milliónyi mundért –

vitézkedőket, hadba kényszerült szebb

múltak s jövendők nyomorultjait…

 

Groteszk háborús ciklus előhangjának szántam volna,
de semmi sem lett belőle – sem a versciklusból, sem
a prológusból, pedig milyen hosszan próbálkozgattam vele…
1916. június 24-től egészen augusztus 28-ig. Aznap végleg
abbahagytam – néhány változatát összetéptem,
elégettem, de ennyit meghagytam, eltettem töredéknek.

 

 

„A könyv a forma álma…”

(Ambroise de Sainct Amour fohásza)

 

(Ó, a könyv, a könyv, a könyv!

Dúlt könyveink üres lappal repülnek –

Álmainkba visszadöng

Minden szavuk, ha néma űrbe dűlnek.)

Ó, te könyv, te kész egész!

Nem érsz magadban kezdetet, se véget –

Semmiként setétbe vész

Saját valóddal megnyert veszteséged.

Jaj, te könyv, ki szült? Világ?

Avagy te szültél kínra szép világot –

S létre lelkesült hibák

Hibátlan volta fényre szétviláglott?

 

Ó, te könyv, te holt papír!

Megírhatatlan, senki el sem olvas –

S mennyi égi korszak ír,

Hogy minden élőt megköthess, feloldhass!

(Ó, te könyv, ha létezel,

Szállj vissza, szólíts, szűk időm legyen tág!

Nyelvem angyal tépje fel –

Zengjen, mint régen elfeledt legendák!)

 

LRS p.m. Marosvásárhelyt, 1910. április 7–10.

 

-----

Lázáry René Sándor 1859. szeptember 17-én született Kolozsvárott. 1890-től már főleg Marosvásárhelyen élt – Marossárpatakon hunyt el 1929 októberében. Költői műveinek és írott hagyatékának méltó felfedezése még hosszú ideig váratott magára. Verseinek legelső (bár elenyésző) része csak 1992 augusztusában került elő a marosvásárhelyi Molter-hagyatékból, aztán később mind kisebb és nagyobb adagokban, de szinte véletlenszerűen, a Teleki Téka titkosított állományából, illetőleg a költő özvegyének, Vajdaréthy Júliának hosszan lappangó hagyatékából, továbbá más, korabeli (részben családi, részben baráti) hagyatékokból is. Igen terjedelmes, bár eléggé szétszórt lírai életműről lévén szó, még a Lázáry-versek és verstöredékek, változatok meg másolatok, átírások és fordítások, vagy a prózai fragmentumok számát tekintve sem bocsátkozhatunk elhamarkodott számításokba, sem előzetes mérlegelésekbe, mert a már-már egésznek mutatkozó szövegkorpusz még újabb meglepetéseket is tartogathat – földolgozása roppant időigényes, hosszú évekre rúghat, ám kétségtelenül folyamatban van. (Közzéteszi: Kovács András Ferenc.)