Elmozdulás

Ágoston Zoltán beszélgetése

Ágoston ZoltánSzalay TamásMárta IstvánPatartics Zorán  beszélgetés, 2012, 55. évfolyam, 7-8. szám, 802. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Ágoston Zoltán: Mai beszélgetésünkkel azt a kérdést igyekszünk körüljárni, hogy miként befolyásolta Pécs kulturális életének alakulását az Európa Kulturális Fővárosa eseménysorozata, illetve a felvezető évek fejleményei, valamint hogy az akkor megindult folyamatok milyen irányban haladnak tovább az azóta eltelt másfél-két évben. Ahhoz azonban, hogy ezeket az irányokat kijelölhessük, érintenünk kell a város történeti-kulturális hagyományait is. Mindenekelőtt ennek a történeti hagyománynak a sokszínűségét kell kiemelnünk. Szándékosan kerülöm a „multikulturális” jelzőt, ugyanis Pécs esetében nem a modern, globalista értelemben vett multikulturalizmusról, hanem történetileg strukturált, nemzetiségi, vallási és egyéb értelemben vett sokszínűségről van szó.

Szalay Tamás: A kulturális fővárosokkal kapcsolatban az egyik legnehezebb feladat, hogy objektíven áttekintsük a saját kulturális teljesítményeinket, megvizsgáljuk, hogy melyek azok, amelyek képesek egyéni arculatot adni a városnak, amelyek fel tudják hívni a figyelmet a városra a többi pályázó között. De nem elég pusztán felsorolni az értékeinket – ez turisztikai megközelítés lenne, nem pedig a kulturális főváros szellemének megfelelő –, hanem egységes értelmezési perspektívába kell helyeznünk azokat. A pályázati kabinetben dolgozó értelmiségiek feladata volt, hogy kiválasszák azokat az eredményeinket, amelyek nemzetközi viszonylatban is megállnak a lábukon, és elkülönítsék ezektől mindazt, ami csak mítosz, ami csak nekünk fontos. Természetesen a rejtett értékeink felmutatása is a feladataik közé tartozott. Az EKF pályázati szakaszában ez a kérdés élesen felvetődött a pécsi kultúrával kapcsolatban, aztán később másfelé térült el a diskurzus. Nagy veszteség, hogy nem születtek megfelelő válaszok. Retorikusan igen, de a gyakorlatban nem. Ennek ellenére nem szeretném, ha pesszimista kicsengése lenne a mondandómnak: azt hiszem, az EKF-nek nem pusztán művészi teljesítményeket köszönhetünk, hanem az önismeretünk fejlődését is. Az elején, amikor feltettük magunknak a kérdést, hogy mik azok a pécsi teljesítmények, amelyek európai perspektívából is érdekesek lehetnek, jó néhány dolgot felsoroltunk. Aztán miután mindez bekerült a nemzetközi diskurzus terébe, azt láttuk, hogy a listából csak néhány állt meg a lábán. Az egyik pontosan a város soknemzetiségű mivolta, határhelyzetéből fakadó sokszínűsége volt. Immár két éve lezárult a pécsi programsor, de ez a kérdés még mindig érdeklődést kelt irántunk nemzetközi szinten is.

ÁZ: Zorán, szerinted milyen változásokat hozott az EKF a város önértelmezésében? Hadd emlékeztessek arra, hogy téged a pályázatírói team „titkos tagjaként” emlegettek. Hivatalosan nem lehettél a csapat tagja, az akkori városvezetés ugyanis nem tudta elviselni a személyedet.

Patartics Zorán: Pusztán építészként nehéz beszélnem az EKF-ről, hiszen a kezdettől fogva a közvetlen erőterében tartózkodtam, és nem építész tervezői érdekek révén. Úgy gondolom, az a kulturális potenciálért való aggodalom, amely az első impulzust adta az EKF gondolatkörnek, az építészetre nem terjedt ki. Az építészetért ebben az értelemben nem kellett aggódni. Aztán ahogy jobban megismerkedtünk az EKF projekt természetével, világossá vált, hogy európai nívójú programokat csak európai nívójú helyszíneken lehet megcsinálni. Az is kiderült, hogy a kulturális fővárosok történetében a városfejlesztés gondolata az idők folyamán egyre erősebb hangsúlyt kapott, ami építészeti produkciókkal társul. Pécsett a beruházásokat a politika célokká változtatta, noha mi eszközökként gondoltunk rájuk azon célok eléréséhez, amikről Tamás beszélt. A városfejlesztéssel foglalkozó kutatók szeretnek a témával kapcsolatban „hardvert” és „szoftvert”, „kemény” és „puha” várost emlegetni. Mi az utóbbiban láttuk a város valódi fejlődésének lehetőségét, amihez viszont eszközökre, például professzionális rendezvényterekre is szükség van. Ha grafikai stúdiót akarok működtetni, akkor az ahhoz szükséges programok ismeretében választom ki a számítógépet, amit megvásárolok, nem pedig fordítva, különben könnyen kiderülhet, hogy nem működik rajta a szoftver vagy felesleges kapacitásokat vásároltam, okosabban is elkölthettem volna a pénzemet. Ilyen értelemben az építészet kitüntetett szerepe mellett nem tudok elkötelezetten érvelni.

Arról viszont meg vagyok győződve, hogy az építészetről való közbeszéden és közgondolkodáson változtatott valamelyest az EKF. A helyi építész kamarán belül egy csoportosulás mindvégig fogékony volt az EKF szellemiségére, sok megnyilvánulást láthattunk tőlük, képesek voltak felülemelkedni a saját érdekeiken azért, hogy országos és európai mércével is mérhető produkcióhoz segítsék hozzá a várost. Ennek köszönhetően aztán alig van olyan pécsi építész, aki az EKF keretén belül házat tervezett. A létrejött projektek európai színvonalúak, akkor is, ha rengeteg hibával épültek meg. A hibák nem a tervezés, hanem az előkészítés hiányosságaiból erednek elsősorban. A helyi építésztársadalom a kiszorulását jól dolgozta fel, és az újfajta minőség, úgy tűnik, egyfajta elvárássá vált azóta. Ennél jobb szerintem nemigen történhetett volna egy város építészetével.

ÁZ: István, a város két jelentős kulturális intézményének, a POSZT-nak és a Zsolnay Kulturális Negyednek a vezetőjeként számodra mi határozza meg a városról alkotott képedet, amelyre az elképzeléseidet építheted?

Márta István: Közhellyel kell kezdenem: Pécs gyönyörű város, kedves, barátságos és még sok ilyen szép jelzőt mondhatnék, de egy biztos: van arca a városnak. Kevés az olyan hely, amelynek nem csak arca és történelme van, hanem mindezek megőrzésére aktív aktív is látszik. Péccsel kapcsolatban érdekes helyzetben vagyok, mert elmondhatom, hogy „kinn is vagyok, benn is vagyok”. Sok olyan dolgot észreveszek, amit ti esetleg nem láttok, mert itt éltek. Nem vagyok „tüke”, eleinte azt sem tudtam, miről van szó, amikor ezt a kifejezést hallottam, de szenzibilis emberként hamar ráéreztem bizonyos dolgokra. Például arra, hogy a pécsiek a szükségesnél nagyobb mértékben hajlamosak az önostorozásra. Meg az egymás hibáztatására is, amire egyébként az egész ország hajlamos.

Nem előzmények nélkül csöppentem Pécsre. Valami isteni csoda segített ide. Nem először történt velem ilyesmi, hiszen Kapolccsal is hasonlóan találtuk meg egymást. Pécsre is mindig visszavonzott valami. Két kisebb rendezésem volt itt korábban, lehet, hogy az sem volt véletlen, ahogy nem az a POSZT-on való szerepvállalásom sem, és nyilván nem véletlen most a Zsolnayhoz vezető utam sem. Úgy látszik, errefelé lök az élet.

Nagy az irántam való bizalom, és egyben óriásiak az elvárások, a feladat és a teher, ami rám nehezedik. A város lázasan küzd a recesszióval, a pénztelenséggel, az állandó létbizonytalansággal, amivel nem csak Magyarország, hanem egész Európa szembenéz most. Ennek a negatív hatását mindannyian tapasztaljuk: a tervezhetetlenség és az improvizációra való rákényszerülés veszélyes utakra viszi a város vezetőit és meghatározó személyeit. Ebben a világgazdasági környezetben nagyon nehéz higgadtan gondolkodni, két-három, pláne tíz vagy húsz évre előre tervezni. Néhány héttel ezelőtt, amikor összehívtam a képzőművészeket, építészeket, elmondtam nekik, hogy magunkra maradtunk. Farkastörvények uralkodnak, és ezek között kell életben maradnunk, sőt tudnunk kell álmodni. A város szerintem alkalmas arra, hogy az álmok megvalósuljanak, ahogy arra is, hogy egyszer s mindenkorra elszúrják. Ami az EKF-et illeti, azt szoktam mondani a kollégáimnak, hogy nem foglalkozom az EKF-fel, mert nem az a dolgom. Megdöbbentett a rossz kommunikáció és a pénzek rossz kezelése, a rengeteg bizonytalanság és felelőtlenség, amiről hallottam. A Pécsre szállingózott ejtőernyősökről érkező hírek, akik cserbenhagyták a várost vagy éppen a város hagyta őket cserben, nagy presztízsveszteséget okoztak.

Én magam úgy kerültem a képbe, hogy a tavalyi POSZT-on már hallottam a Zsolnay Kulturális Negyedről, és puszta kíváncsiságból megkértem a barátaimat, hogy hozzanak ki ide. Akkor már egy ideje azon gondolkodtam, hogy miként mozdítsam ki a POSZT-ot a Széchenyi tér – Színház tér – Kossuth tér háromszögből. A Zsolnayban akkor még szanaszét volt minden, de rögtön láttam, hogy itt valami csodálatos dolog történik. Ezt megjegyeztem, és amikor jött a felkérés a polgármestertől, illetve a várostól, nagyon kevés gondolkodás után igent mondtam. Azt mondtam magamnak, bűnt követünk el, ha ezt a fantasztikus helyet két-három éven belül nem ismertetjük meg Európával.

ÁZ: Tamás, te, aki az EKF idején is sokat tettél a nemzetközi kapcsolatok kiépítéséért és azóta is ezzel foglalkozol, bizonyára tapasztalod, hogy az EKF révén olyan európai kulturális kapcsolatrendszerre tett szert a város, amiről korábban nem is álmodhatott. Mit kell tennünk azért, hogy ez folytatódjon, és hogyan látod a nemzetközi kapcsolatok szerepét Pécs jövőjében?

SzT: Az EKF révén nem csak a művészeti, hanem a diplomáciai kapcsolatok vonatkozásában is megnőtt a város mozgástere, láthatósága. István utalt a kezdeti rossz kommunikációra; valóban, 2009 végéig gyakorlatilag nem volt látható az EKF. „Hallható” volt, mármint hallani lehetett róla, főleg rosszat. Ahhoz, hogy láthatóvá váljunk, igyekeztünk minél több együttműködést kialakítani. Ezeknek köszönhetően a szűk művészeti körökön túllépve, üzleti, gazdasági körökben is sikerült megismertetnünk a várost, amire talán lehetne alapozni.

A magam részéről mindig is fontosnak tartottam azt, hogy – ahogy Zorán mondta – a hardverhez teremtsük meg a szoftvert. Lehetőleg ne az jelentse a nemzetközi együttműködést, hogy kész kiállításokat hozunk ide, hanem próbáljunk meg értéket teremteni. A nemzetközi kulturális tevékenységnek szerintem ez az alapja. Ha azt mondjuk, hogy Pécs egyik legfontosabb karakterjegye az, hogy multietnikus, az identitása pedig dialogikus, akkor ne féljünk attól, hogy a város elképzeléseit európai konszenzusban vegyük szemügyre és nézzük meg, hogy más kultúrákkal „összeeresztve” mi születhet belőle. Ezekben a percekben a szomszédos épületben éppen egy olyan workshop zajlik, ami szintén az EKF hozadéka: az esseni művészeti egyetem hallgatói pécsi művészeti gimnazistákkal, az eszéki művészeti akadémia hallgatóival és a zágrábi kortárs táncművészeti központ egyik hallgatójával közösen dolgoznak egy olyan produkción, amely ennek a régiónak a hagyományaival, közös történetével foglalkozik. Az ilyen együttműködés legalább annyira fontos, mint néhány jól elhelyezett turisztikai hirdetés – már ha lenne ilyen egyáltalán – vagy óriásplakát a határ túloldalán. Az EKF szellemisége és a hozzá rendelt „hardver” ilyen módon lesz fenntartható.

ÁZ: Az EKF-pályázat egyik legfontosabb gondolata a decentralizáció volt, Pécsnek mint decentrumnak a megerősítése e kulturális szempontból is „vízfejű” országban. A Zsolnay Negyed hogyan kívánja kivenni a részét ebből a feladatból? Hogyan lehet a Zsolnayból regionális centrum?

MI: Először is azt kell felmérni, hogy a város valóban akarja-e, hogy az legyen. Hiszen tetszetős gondolat, hogy Pécs a kultúra városa, és kétségtelenül van is benne igazság, de ha a város nem akar továbblépni, akkor a csillagokat is lehozhatjuk az égről, az EKF akkor is megmarad egyszeri eseménynek és minden marad a régiben. Lehet nosztalgiázni a hetvenes-nyolcvanas évek képzőművészeti életével vagy irodalmi közegével kapcsolatban, emlegetni a balettet vagy a színházat, de azt is látni kell, hogy azok az idők elmúltak. Az a kérdés, hogy jön-e helyette más. Ha a civil társadalom meg tud erősödni, ha megmaradnak az amatőr kórusok, rockzenekarok és táncházak, akkor meglesz a bázis, amire lehet építeni. Akkor ezeket már „csak” békítgetni kell egymással, össze kell fogni őket, és helyet kell adni nekik. A kulturális negyedben készséggel helyet adnék a civil kezdeményezéseknek. A másik fontos tényezőt a létező szakmai műhelyek jelentik. Ha ezek is készek összefogni, ha bizalommal vannak egymás iránt, akkor van esélyünk.

Mindenkinek helye van itt, aki akar és tud tenni valamit. Helyettesemmel, Rózsa Zoltánnal az első dolgunk volt, hogy az első Zsolnay Fesztivál előtt megkeressük az egyetem vezetőit, Colin Fostert, Ernszt Andrást és a hallgatókat, és felajánljuk nekik a rendelkezésre álló területet, sőt némi pénzt is, és született is néhány olyan alkotás, amiről elmondhatjuk, hogy csak itt, nálunk jöhetett létre.

Természetesen a Zsolnay-örökségre is építünk, ezekre a páratlan ipartörténeti emlékekre, melyeket immár három nagyszerű kiállításon is bemutatunk. Amire sajnos kevésbé tudunk építeni, az maga a gyár. Mindeddig nem sikerült megállapodni a negyeden belül működő márkaboltról, miközben a Zsolnay Fesztiválon több mint tízezer ember fordult meg, és lett volna kereslet a manufaktúra termékei iránt. De ebbe nekünk nincs beleszólásunk. A ZSKN a közművelődésben is fontos szerepet játszik, nem utolsósorban a belvárosi intézmények átköltözése miatt. Ha a közművelődési szegmens jól működik, akkor elvégeztük az egyik feladatunkat.

A Pécsi Galériával kapcsolatban először is szeretném leszögezni, hogy magának az intézménynek a megszűnésével se a galéria eszmeisége, se a neve nem szűnik meg. Nem szűnik meg mint kiállítótér és mint műhely sem, hiszen ezt a feladatot mi vesszük át. Sőt, Pinczehelyi Sándor tanácsadói működésével még tovább is bővülhet a „paletta”. A Kodály Központ szorosan összetartozik a Zsolnayval. A Központ rezidens zenekara, a Pannon Filharmonikusok nagyon erős pozíciót foglal el, és valóban, a Kodály elsősorban koncertek és konferenciák megrendezésére alkalmas. Sajnos színházi vagy táncos produkciók befogadására kevésbé. Az akusztikája és a gépészete fantasztikus, sokan a csodájára járnak, most éppen Zágrábból jönnek tanulmányozni, mert ők is valami hasonlót akarnak építeni.

Visszatérve a Zsolnayra: az oktatás szintén fontos elem; sok minden múlik azon, hogy sikerül-e az egyetemmel szorosabbra fűznünk az együttműködést. A vendéglátás beindítása jelen pillanatban a leggyengébb láncszem. Egyelőre nemigen találják a helyüket az itt működő vállalkozások. A boltosoknak, az éttermeknek, kávézóknak türelemre, kitartásra és folyamatos kreativitásra van szükségük.

ÁZ: A sokat emlegetett kulturális léptékváltás kulcskérdése, hogy milyen mértékben involválódik a helyi társadalom a negyed életébe, s itt nem pusztán a kultúrfogyasztó réteg növekedésére gondolok, hanem a civil közösségek aktivizálódására is. Az erősen deficites civil tudat és aktivitás megerősítéséért Zorán hősiesen küzd a mai napig. Az ezt célzó két projekt, az EL|AWAY program és A Fal milyen tanulságokkal szolgált a számodra?

PZ: Mindenekelőtt azzal, hogy önelemzés, önreflexió nélkül nem fogjuk tudni megoldani a problémáinkat. Az elemzésre alapozva kell kimondanunk mindazt, amin változtatni kell. Ez önostorozásnak tűnhet, de szándékaim szerint nem az. Istvánnak arra a mondatára szeretnék visszautalni, hogy folytonos improvizációra kényszerül az a közeg, ahová érkezett. Én azt mondanám, nem sikerült elszakadni az improvizáció hagyományától. Nemcsak a városnak, hanem a magyar társadalomnak sem, amely a mai napig alapvetően etatista beállítottságú. Ha nem volnánk etatisták, akkor terveznénk, ha terveznénk, akkor nem kellene mindig improvizálni, és szert tennénk olyan készségekre, amiknek most híján vagyunk. A projektek, amikkel vesződöm, a párbeszédkultúra, az együttműködési kultúra és a kezdeményezőkészség fejlesztésére irányulnak. Az EL|AWAY projekt a tehetségek elvándorlásának a problémáját feszegeti. Ezzel kapcsolatban sokan mindent a globális folyamatokra fognak, amire azt szoktam válaszolni, hogy tegye fel a kezét az, akinek nincsen olyan tehetségtelen ismerőse, aki a tehetséges ismerőse helyén ül. Ha valakinek nincsen ilyen ismerőse, akkor neki valóban semmin sem kell helyben változtatnia. Ha viszont van, akkor az a helyzet, hogy bizonyos játékszabályok nem működnek közöttünk. A projekt nem ítélkezik, nem tör lándzsát a maradás vagy a távozás mellett. Sok mindenről érdekes dialógus alakult ki a projekt kapcsán, és az együttműködés tekintetében meglepően jó tapasztalatokat szereztem. Sokan ajánlottak fel erőforrásokat, energiát, pénzt, időt. Együtt gondolkodtunk, győzködtük egymást, és azt hiszem, több eredményre jutottunk együtt, mintha mindannyian magunkban morfondíroztunk volna. Nem az volt az ambícióm, hogy a nevemhez kötődjön a projekt, de azt igenis be akartam bizonyítani, hogy végig lehet vinni egy effélét, anélkül, hogy a kezdeményezője kiszorulna belőle. Hogy ez a minta mások számára is motiváló lehessen.

És talán tényleg működik ez a motiváció. A civil tudat az EKF hatására igenis érezhetően megerősödött a városban. Már nem eretnekség civilnek lenni, mint korábban. Ez egyértelmű értékgyarapodást jelent. Az olyan gesztusok, mint a Zsolnay kapacitásainak megpályáztatása a civilek számára, példaértékűek. De nem csak a helyre, hanem az apparátusra is szükség volna. Szerintem úgy lehetne a városban élő kreatív embereket aktivizálni, hogy segítséget kapnának azoknak az ötleteiknek a megvalósításához, amiktől nem várnak anyagi hasznot. Az ötlet megvalósulása lenne a jutalmuk. Ehhez azonban bizalomteljes és fogadókész közegre lenne szükség. Itt látok lehetőséget a folyamatok katalizálására.

SzT: Azt hiszem, Zorán, amit te kudarcként állítottál be, azok valójában egy heroikus küzdelem hatalmas, fénylő sikerei. Gondoljatok bele, honnan indultunk el 2004-ben, amikor a civilek iránt ellenséges közegben belecsempésztük a javaslatainkat a pályázatba. Mondjuk ki: egyetlen nagy rendszer sem érdekelt abban, hogy egy ilyen léptékű átalakításnál, mint a pécsi, első körben szerepet juttasson a civileknek. A befektetett munka alacsony hatásfokkal hasznosul, rengeteget kell beletenni a rendszerbe, hogy a végén valami eredménye legyen. Azok az apró elmozdulások, amikről beszéltél, az EKF maradandó eredményeinek tekinthetők, ennél többet aligha lehetett volna elérni.

A civil társadalom kapcsán felmerült az etatizmus kérdése is, az, hogy a kultúrában is mindig felülről várjuk a segítséget. A jelenlegi válságnak ebből a szempontból akár pozitív hatása is lehet, amennyiben hozzájárulhat a nem a teljesítményen, hanem a kapcsolatokon alapuló finanszírozási rendszer lebontásához. Most valóban a nulláról kell elkezdeni mindent, de azt remélem, ez a helyzet ki fogja kényszeríteni a változást.

ÁZ: A finanszírozás és a marketing hiányosságai, például az, hogy az esemény nem vált Magyarországon a 2010-es év turisztikai kampányának fő csapásirányává, súlyos problémát jelentettek az EKF esetén. Nyilván a Zsolnaynál is ezen áll vagy bukik minden. Nem elég nagyszerű produkciókat létrehozni, azokat meg is kell mutatni, el is kell adni. Olyan világban élünk, amelyben minden egyes terméket reklámoznak. Reklám nélkül a kulturális információkhoz sem jutnak hozzá az emberek. István, milyen terveid, ígéreteid vannak a Zsolnay marketingjére vonatkozóan?

MI: A finanszírozást illetően először is el kell tudni helyezni magunkat az országos kultúrpolitika térképén. Nyilván nem lehetünk függetlenek ettől. Hadd ne taglaljam, hogy mit gondolok arról, amikor azt hangoztatják, hogy nincs pénz a kultúrára. Elég sok tapasztalatot szereztem a minisztériumok, az államtitkárok, az NKA működésével kapcsolatban. A kapolcsi működésem alatt annyi államtitkárt és minisztert fogyasztottam el, annyian jártak Kapolcson, hogy egy részükre már nem is emlékszem. Ők mentek, mi maradtunk. Az is fontos, hogy a helyi kultúrpolitika mennyire függ az országos erőviszonyoktól, kit akar szolgálni, és kit akar kiszolgálni. Amennyire tudom, igyekszem megtartani a függetlenségemet. Ígéretet kaptam arra, hogy szabad kezet kapok, természetesen figyelembe véve a város múltját és érdekeit. Addig maradok a helyemen, amíg ennek az ellenkezőjét nem tapasztalom.

Mindannyian tudjuk, hogy a város súlyos finanszírozási problémákkal küzd. Amikor a Pécsi Galéria vagy a Kulturális Központ beolvasztásáról esik szó, a nyíregyházi helyzetre szoktam hivatkozni, ahol egymás után adják le a nem kötelező jellegű városi feladatokat, sorvasztják el és szüntetik meg az intézményeket. Részben anyagi, részben ideológiai okok miatt. Az ideológiai elmozdulásokat persze mindannyian érzékeljük, de a kulturális élet szereplői, ha összefognak, jórészt ki tudják védeni ezeket. De csak akkor. Egy biztos: ebben a szituációban az intézményvezetőknek tilos egymás ellen harcolniuk! Igyekszem megértetni az itteniekkel, hogy ha nem fogunk össze, akkor mindannyian tönkremegyünk. Ha együttműködünk, akkor talán megmaradhatunk. Nehezen értik meg, mert az elmúlt évtizedekben az volt a divat, hogy mindenki fúrt mindenkit, de be kell látnunk, hogy ez az út sehova sem vezet.

ÁZ: A kultúra alapú városfejlesztéssel foglalkozó szakirodalom a gyakran előforduló hibák között sorolja fel azt az esetet, amikor a városfejlesztés iránya és volumene nem illeszkedik a helyi társadalom belső igényeihez. A Zsolnayval kapcsolatban is felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem nagyobb-e a kabát a kelleténél, illetve hogy fel lehet-e nőni hozzá.

MI: A legfontosabb kérdést tetted fel. Rémálmaimban azt látom, hogy Tamással kettesben sétálgatunk a Zsolnay Negyedben, mint egy hatalmas skanzenben, és sehol egy lélek rajtunk kívül. Borzasztó nagy baj lenne, ha erre a hatalmas értékre nem tartana igényt a közönség. A munkatársaimmal együtt mindent elkövetünk, hogy ide vonzzuk az embereket, azokat, akik hajlandóak fizetni is azért, amit kapnak. A Zsolnay Fesztivál alatt ezer forintos belépődíjat szedtünk. Botrány nem lett belőle, de minden tizenötödik pécsi szóvá tette. Nehezen szokják meg az emberek, hogy bizonyos utak már nem járhatók, a kultúra területén messze vagyunk még a piacgazdasági gondolkodástól. Bevallom, a belépőjeggyel egy kicsit meg is akartuk szűrni a közönséget. Nem akartuk, hogy néhány nem ide való ember tönkretegye, elrontsa a látogatók kedvét.

ÁZ: Milyen elemekből tevődik össze a Zsolnay Negyed költségvetése?

MI: A szükséges összeg egyharmada kormányzati pénz, 500 milliót kapunk a Kodály és a ZSÖK üzemeltetésére. 442 milliót kaptunk, de ebből 300 millió a bérleti díj, amit viszsza is kell fizetnünk. Vagyis 142 millió forintot ad a város a Zsolnay és a Kodály működtetésére, a többit, 5-600 milliót nekünk kell kitermelnünk, egy olyan városban, ahol egyre kevesebb az emberek pénze, egyre vékonyodik a kultúrára fogékony középréteg. A külföldieket egyelőre nem tudom behozni, mert marketingre kevés a pénzünk. Szerencsére Bocz Tamás személyében kiváló gazdasági igazgatónk van, a divízióvezetőink pedig irtózatos akarattal, optimizmussal és néha szükséges öniróniával teszik a dolgukat.

ÁZ: Zorán, mi a véleményed a Zsolnaynak a belvároshoz való viszonyáról? Milyen lehetőségeket látsz a kapcsolatuk szorosabbra fűzésére, hogyan lehet rávenni az embereket, hogy kijöjjenek ide?

PZ: Erre nagyon könnyű válaszolni: semmiféle lehetőséget nem látok. Szerintem az én életemben ilyesfajta kapcsolat nem fog kialakulni, hacsak a kötöttpályás közlekedési projekt meg nem valósul.

ÁZ: Ki kellene építeni a villamosközlekedést ahhoz, hogy tömegek számára elérhetővé váljon a negyed?

PZ: Azt hiszem, egyedül ez hozhatna áttörést. Felejtsük el egy pillanatra a Zsolnay Negyedet, és gondoljunk a Búza térre vagy a Király utcára, ahol az utóbbi egy-két évtizedben fokozatosan rövidül az a távolság, ameddig elmerészkednek emberek a Széchenyi térről. Legtöbben a Színház téren fordulnak meg, az utóbbi időben a Nappali bárnak köszönhetően egy kicsit kitolódott ez a távolság. Fantasztikus kulturális élet van abban a kocsmában… A Búza tér egykor természetes módon integrálódott a városba, hiszen piactérként működött, a piac és a város között zajlott a forgalom. Akkoriban még nem torzították a lakosság összetételét a belvárosban, és nem volt konkurenciája a külvárosokban. Lássuk be, a kultúra szempontjából a Zsolnay konkurenciát jelent a belváros számára, amely kereskedelmi szempontból már korábban megkapta a kegyelemdöfést. Ha a közhivatalokat is kivonják belőle, akkor az összes vállalkozás el fog tűnni innen. Amikor a Búza teret megfosztották a funkciójától, megszűnt úticél lenni, ezért aztán az odavezető út sem működhet tengelyként. Persze ettől még működhetne, találhatna új funkciót, és bátoríthatná a kifelé merészkedőket. De ma még a Búza térig sem jutunk el, hogyan jutnánk ki a Zsolnayba, ami kétszer olyan messze van? A megoldás is nagyon távolinak tűnik. Szó nincs arról, hogy „villamospárti” volnék, de abban nagyon hiszek, hogy jól átjárható várost kellene létrehozni, komfortos és differenciált közlekedési lehetőségekkel. Mára felnőtt egy korosztály, amely egyszerűen nem hajlandó kiszállni az autójából, és az is előfordul, hogy valakinek fáj a lába. Nagy szükség lenne egy alkalmas közlekedési eszközre, de én az ízléstelen turista kisvonat helyett inkább akkumulátoros kisbuszt javasolnék. Persze a szemléletünkön is változtatni kellene. Én néha kisétálok a Zsolnay Negyedbe, húsz percnyi séta a belvárostól.

A Zsolnay és a városközpont konfliktusa abban gyökerezik, hogy a Zsolnay Negyednek kizárólag kulturális rendeltetése lett. Az egyetem bevonása nem oldhatta meg ezt a problémát. A kulturális és a kreatív ipar keretei között működő vállalkozások számára vonzóvá kellene tenni a várost. Pécs éppen a kreatív szereplők termelésében jeleskedik az egyeteme által, majd pedig hagyja őket elmenni ahelyett, hogy piacot teremtene nekik. Pécsett egy ilyen első lépéshez a Zsolnay Negyed remek lehetőséget kínált. Korábban voltak is ilyen ötletek, például a rajzfilmstúdió, dizájnerstúdiók, de aztán ezek eltűntek. Persze ez az építés központú gondolkodást és a befektetés eredeti kereteit is meghaladja, viszont így egy fenntarthatatlan beruházás jött létre. A Zsolnayban inkubációs környezetet lehetett volna kínálni, amelynek köszönhetően a pályakezdők könnyebben kerülnek ki a piacra. A Negyed ehhez infrastruktúrát adhatott volna, azt, amit egyébként jelenleg is fenntart, működtet. Cserébe egyre több bérleti díjat, vagy más kreatív termékhozzájárulást kaphatott volna. Biztos vagyok abban, hogy pusztán a kulturális tartalom zsákutca. Ez a város kicsi ahhoz, hogy megfelelő felvevőpiacként működhessen ekkora kulturális kapacitás számára. A 160 ezres lakosságnak csak egy vékony rétege kultúrafogyasztó, az összetétele nem szerves módon alakult az elmúlt évtizedekben, hanem felduzzasztották, amikor bányászvárost csináltak belőle.

ÁZ: Az egyetemisták jelenlétét mindenképpen pozitív dolognak tartom. Szerintem az egyetem és a kulturális ipar egyáltalán nem zárja ki egymást. Én inkább a vendéglátás oldaláról vetném fel a problémát. Az EKF lezárultával a polgármester úr felkért néhány pécsi szakembert a kultúrfővárosi projekt értékelésére. A közgazdász szakértők ebben a dolgozatukban a vendéglátósok innovativitásának hiányára hívták fel a figyelmet. Valóban, gyakran halljuk őket panaszkodni azért, mert nincs turista, nincs elég vendég, de kérdés, hogy ők maguk vajon mit tesznek a színvonal emeléséért. Az országhatáron túl eközben számtalan innovatív kezdeményezést láthatunk ezen a téren.

PZ: Hadd térjek vissza az egyetem jelenlétére egy kicsit más megközelítésben. Az egyetem bérleti díjat fizet a ZSÖK-nek. Ha ezt egy olyan termelő vállalkozás fizetné, amely keresletet generál, nyilván többet fizethetne érte. Természetesen nem az egyetemisták ellen van kifogásom, de úgy gondolom, a kreatív szektornak több keresnivalója lenne itt. Ez a szektor ma már jelentős jövedelmeket termel a nagyvilágban. Pécsett a Zsolnaynak nemigen lenne konkurenciája ezen a téren. Az EKF idején, a ránk irányuló figyelem előnyeit kihasználva meg kellett volna ragadnunk ezt a lehetőséget, amely más léptékű bevételt jelenthetne a negyednek, mint amit a belépőjegyekből tud realizálni. De azért ezen a téren is volt elmozdulás. A Zsolnay Negyedben igenis működnek olyan kapacitások, amelyek korábban nem léteztek. A jelen helyzet termelte ki őket.

MI: A magam részéről nagyon örülök annak, hogy itt vannak az egyetemisták. Kérdés, ők örülnek-e annak, hogy itt vannak. A zenészek számára mindenképpen méltó környezetet nyújt a Zsolnay. Aki komolyan veszi, hogy művész akar lenni, akár Magyarországon, akár Európában, annak ilyen környezetben kell felnőnie. Minimum ilyen hangversenyterem kell ahhoz, hogy rendesen megszólaljon a hangszere és az sem mindegy, hogy hol gyakorol. Higgyétek el, megtérül ez a befektetés, mert az, aki ilyen környezetben nevelődik, az saját teljesítményét is az európai nívóhoz fogja viszonyítani. Emlékszem, a Konzervatóriumban eleinte olyan teremben dolgoztunk, amelyik beázott és dohos volt. Amikor aztán átkerültünk egy másik helyre, méltó környezetbe, egyszerre megváltozott az osztály. Nem tudom, miért, de így volt. Az egyetemistákra visszatérve: minden azon múlik, hogy be tudom-e vonni őket a Zsolnay életébe, ki tudom-e hozni belőlük a kreatív énjüket vagy sem. Ez hamarosan ki fog derülni.

A negyed üzleti aspektusát természetesen mi is szem előtt tartjuk. Hiszen ebből élünk, részben abból kell kitermelnünk azt az 5-600 milliót, hogy bérbe adunk bizonyos területeket és üzlethelyiségeket. Amikor a Boltok utcájába kézműves bérlőket kerestünk, kiderült, hogy a kézművesek jelen pillanatban még azt a nagyon nyomott bérleti díjat sem képesek megfizetni, amit mi kérünk. A hagyományos kézműipar katasztrofális helyzetben van Magyarországon. Ezt már Kapolcson is tapasztaltam: az országos kézműves vásárra négy évvel ezelőtt még túljelentkezés volt, a tavalyelőtti évtől kezdve meg már lasszóval kellett fogni az igazi kézműveseket. Sorban adják vissza az iparengedélyt, mert nincs kereslet a termékeik iránt. Elsőként a kézművesség és az autentikus népművészet megy tönkre. Üdítő példa a negyedben letelepült cukorkakészítő házaspár, harminc éve űzik az ipart, kézzel készítik a cukorkát. Fergeteges sikerük van. Egy másik üzlettulajdonos – igazi baranyai kézműves termékekkel – meg boldogan mesélte, hogy a fesztivál alatt még a boltjának a berendezését is megvásárolták, nem csak az áruját, hanem a padot meg a vitrint is. Aki okosan csinálja, az azért viszi valamire. A kesztyűkészítő manufaktúrát is érdemes megnézni. Ilyesmire van szükség ahhoz, hogy élettel teljen meg a negyed. Sajnos az üvegház ügyében hónapok óta nem tudunk dűlőre jutni, hiába ajánlgatom a fiatal „kreatívoknak”. Sajnálom, mert nagy szükség lenne arra a szellemre, amit ők hoznának a negyedbe. Még mindig van két kiadó helyiségünk.

A rezidensszállásokból is van bevételünk. Alapvetően a közreműködők és más vendégek elhelyezésére szolgálnak, de mások is érdeklődnek irántuk, pedig nem is hirdettük. Az 5-600 milliót ki kell termelnünk, különben lehúzhatjuk a rolót, de az állami és önkormányzati támogatást nem tudjuk nélkülözni. Enélkül egyetlen kulturális objektum sem él meg Magyarországon.

ÁZ: A Péccsel nagyjából azonos nagyságrendű városok közül melyeket említenétek mint a kulturális városfejlesztés vonzó, sikeres példáit?

SzT: Létezik a kulturális fővárosok programvezetőinek egy sajátos, informális hálózata, azoké a városoké, akik 2008-tól kezdődően birtokolták ezt a címet. Mi is részt veszünk ebben a kezdeményezésben, rendszeresen találkozunk egymással, zárt körben. Csak azok vannak ott, akiket meghívtunk, nincsenek külső szakértők, politikusok, nincs ott a sajtó sem, így őszintén elmondhatjuk a gondjainkat, és ennek köszönhetően elég reális összehasonlítási alapom van ahhoz, hogy véleményt mondjak. Gyűlölöm a kincstári optimizmust, de azt kell mondanom, ebben a körben a pécsi EKF kivételesnek számít: nemigen van rá más példa, hogy egy olyan mértékű város-átalakítás, olyan nagyralátó vízió, mint ami a mi pályázatunkban szerepelt, döntő részben megvalósuljon. Amikor feltetted a kérdést, gondolatban gyorsan végigszaladtam a kulturális fővárosokon. Mi itt főleg a problémákat látjuk, de higgyétek el, én nem cserélnék egyikükkel sem.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs