A szemlélődés tere

A Zsolnay kulturális Negyedről

Getto Katalin  tanulmány, 2012, 55. évfolyam, 7-8. szám, 789. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A Zsolnay család- és gyártörténeti kiállítás felavatása ez év áprilisában annak a több mint egy évtizedes koncepcionálási, tervezési és építési folyamatnak a szimbolikus lezárását jelentette, amelynek köszönhetően a pécsi városimázs egyik sarokköve, a Zsolnay örökség kulturális célú intézményközpontként éledt újjá. A ZSKN-t több lépésben vették birtokba a belvárosból ide költöztetett vagy újonnan alakult kulturális intézmények: elsőként, 2011 januárjában a Bóbita Bábszínház nyitotta meg a kapuit, az intézmények zöme tavaly decemberben költözött be, majd a család egykori lakóhelyéül szolgáló műemlék villában berendezett családtörténeti kiállítással teljessé vált a központ kulturális kínálata.

A megnyitó óta eltelt rövid időszakban két jelentős eseménysorozat, az I. Zsolnay Kulturális Fesztivál és a XII. Pécsi Országos Színházi Találkozó helyszíneként mutatkozott be a negyed. Megvolt tehát a „főpróba”, napvilágot láttak a látogatói létszámról szóló első adatok és a 11 milliárdos beruházás építészeti megoldásait és programjait véleményező első sajtóreflexiók. Pedig talán nem is a fesztiválok, hanem éppen a nagy események közötti időszakok mutatják meg, hogy a Közép-Európa egyik legnagyobb ipari műemlék rehabilitációjaként megvalósult projekt milyen mértékig képes megfelelni a kulturális léptékváltással kapcsolatos várakozásoknak. Évekbe telhet, míg erre a kérdésre autentikus válasz születik, hiszen a jelenlegi állapot csak a kezdet. A rekonstrukció befejeződésével, az intézmények megnyitásával az átalakulás folyamata nem zárult le, és nem is szabad, hogy lezáruljon. Ez év februárjától Márta István személyében új vezető vette kezébe az irányítást. Az egyes intézmények egyelőre nagyrészt a régi menedzsmenttel üzemelnek, az új helyzet azonban nyilván mélyreható változásokat hoz majd működésükben.

Az időtényezőt az architektúra értékelésénél sem szabad szem elől tévesztenünk. „Mire kialakulnak a használati arányok, az több évbe telik. Eközben folyamatosan változnak a szereplők, dinamikusan keresik a helyüket. 5-10 év múlva lehet, hogy megint változni fog az egész. Így a mostani beavatkozás kapcsán is inkább egyfajta vérfrissítésről beszélhetünk, egy ideiglenes helyzetről. Az utóélete persze kérdéses” – nyilatkozta Herczeg László, a negyed egyik vezető tervezője.1

Mielőtt tehát a következőkben először áttekinteném a ZSKN programtartalmának eddigi alakulását, majd a negyed egyes építészeti megoldásait e változások tükrében értelmezném, le kell szögeznem, hogy megállapításaim a projekt pillanatnyi állapotára vonatkoznak, amely az elkövetkezendő évek során jelentősen módosulhat.

Pillantás a hídról: a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék épületének Zsolnay úti homlokzata.

Az egykori Zsolnay gyár ék alakú zárványát a 6-os főút (Zsolnay Vilmos út) osztja ketté. Az öthektáros területen, 40 ezer négyzetméternyi épület felújításával kialakított kultúrközpont négy tartalmi egységet alkot: a Míves negyed magja a két legreprezentatívabb műemlék épület, a család lakhelyéül szolgáló villa, ahol a Zsolnayak személyes dokumentumait és a gyár történetét bemutató kiállítás található, illetve a Sikorsky ház, mely a Zsolnay kerámia historizáló és szecessziós darabjait bemutató Gyugyi-gyűjteménynek ad otthont. Ide tartozik a külpontosan elhelyezkedő Zsolnay-mauzóleum, az Alkotó- és Inkubátorház, valamint a Kézművész utca üzletsora. Az Alkotó negyed a páratlan atmoszférájú Pirogránit udvarral a fesztiválok elsődleges helyszíne; itt található az E78-ként is emlegetett Ifjúsági Központ, melynek sima üveghomlokzata az intézmény elődjét, a belváros határán álló egykori Ifjúsági Házat idézi. A Gyermek- és Családi Negyed az interaktív tudományos-technikai kiállítások iránt érdeklődőket várja. Központi elemei az egykori gyári labor helyére települt Interaktív Varázstér, mely tartalmilag bevallottan a budapesti Csodák Palotájának mintáját követi, a Planetárium, a Pécsi Nagygaléria támfalba húzott épülete, valamint az egykor szintén a lakóépületnek épült, majd évtizedekig művelődési házként működő „Zöld ház”, ahol a Bóbita Bábszínház kapott helyet. A Zsolnay Vilmos út által két részre osztott Egyetemi Negyedben a Pécsi Tudományegyetem Művészeti kara, a Bölcsészkar két tanszéke és a Janus Egyetemi Színház működik.

A ZSKN átadása késett a legtöbbet – kereken két évet – az EKF-es kulcsprojektek közül, e sajnálatos ténynek azonban pozitív hozadéka is volt: az EKF-év programdömpingjének lezárultával a Zsolnay még az építés fázisában a jelentőségének megfelelő közfigyelem homlokterébe került, s kiterjedt társadalmi vita bontakozhatott ki körülötte. Idővel a döntéshozókhoz is eljutottak nyugaton elterjedt participatív tervezésről szóló információk, és az építkezés többszöri bejárásával a városlakók – ugyan csak az építés kései fázisában és csak megfigyelőként – de figyelemmel kísérhették a projekt alakulását. Így mire sor került a negyed beüzemelésére, már számos fórumon (ezek közül elsősorban az azóta megszűnt Echo című kritikai folyóirat írásait, illetve a Patartics Zorán által vezényelt A Fal projektet és a Kis Esti Viták című programsorozatot, továbbá Somlyódi Nóra A Balkán kapuja? című kötetét kell kiemelnünk) artikulálódtak a Zsolnayval kapcsolatos álláspontok, kitapinthatóvá váltak a recepció fő erővonalai, és felszínre kerültek a vállalkozással kapcsolatos kritikák és ellentmondások is.

A Szobrász Tanszék és a Janus Egyetemi Színház minimalista tömbje a téglaburkolat révén kapcsolódik a műemlék épületekhez.

A kifogások közül a kulturális ipar, a kreatív réteg és a piaci szereplők távolmaradása (az Alkotónegyed számos épülete és több üzlethelyiség ma is üresen áll) s mindezek következtében a negyed fenntarthatóságával kapcsolatos aggodalom fogalmazódott meg a legmarkánsabban. A civil kezdeményezések kiszorulása, a belváros kulturális elszegényítése, a kulturális fogyasztás „plázaszerű” koncentrációja, a városszövetbe nem illeszkedő, zárványszerű elkülönülés kifogása szintén gyakran felmerül. E vádak igazságtartalmának tisztázása, az okok feltárása és a változtatások irányának kijelölése a jövőben tovább bővülő társadalmi diskurzus feladata. A negyed funkciójára vonatkozó elképzelések rövid áttekintése, melynek bizonyos elemei tovább élnek a megvalósult projektben és a hozzá fűződő várakozásokban, valamint az architektúra programalakító szerepének elemzése azonban talán közelebb vihet a ZSKN sajátszerűségeinek megértéséhez.

A csökkenő termelés miatt funkciótlanná vált gyárépületek felújításának, a terület rehabilitációjának gondolatát elsőként Komor István, a műemlékingatlanokat kezelő állami szerv, a 2000-ben megalakult Zsolnay Örökségkezelő Kht. ügyvezetője dobta be a köztudatba. Az ingatlanfejlesztés irányát ekkor még a non-profit kulturális tevékenységre épülő vendéglátásban és szolgáltatásokban, illetve a turisztikai célú hasznosításban jelölték meg. E korai elképzelés szerint a gyártás még a komplexum szerves részeként működött volna, később az egyre kisebb kapacitással üzemelő manufaktúra helyét a terület keleti sarkában különítették el. A fejlesztés elsődleges célja ekkor az volt, hogy az „egységes szellemiségű” koncepció meghatározásával, a darabonkénti értékesítés megakadályozásával „egyben tartsák” a Zsolnayak épített örökségét.2

A kémények a Zsolnay Negyed emblematikus városképi elemei.

Ekkor még erős hangsúllyal szerepelt a koncepcióban a kreatív ipar meghonosításának szándéka is, amely elválaszthatatlan a kulturális negyedek több évtizede nyugat-európai gyakorlatától. „Létrehozunk egy 600-800 négyzetméternyi területet, ahol a kulturális ipar vizuális szférája, például a dizájn megjelenhet, vagy az egyetemi közelség miatt is indokolt high-tech kutatások. Megjelenhet a porcelán egészségipari alkalmazásának kutatása is, amely összekapcsolva a háromdimenziós technikával, a csontrekonstrukció alapjait teremthetné meg. Ezen túl pedig kiváló terepe lesz a kulturális negyed a fiatal képzőművészek, iparművészek tevékenységének“ – ismertette az elképzeléseket Komor István.3

A fejlesztés másik kézenfekvő iránya az örökségvédelmi szempontokat kiemelő, a Zsolnay örökséget a pécsi identitás egyik meghatározó szegmenseként kezelő program volt, amely ipari témaparkként hasznosította volna a területet, s a gyár múltját bemutató, múzeumi funkcióra összpontosított.4 A Zsolnay Örökségkezelő Kht. a Pécsépterv Stúdió bevonásával már ekkor megkezdte a műemléki homlokzatok egy részének felújítását.

A Zsolnay rehabilitációját az EKF előkészítésének folyamatában fontos mérföldkőnek számító, 2004 októberében rendezett konferencián Kunszt Márta alpolgármester vetette fel ismét. Ekkor történt a negyed rekonstrukciójának beemelése az EKF vezérprojektjei közé, alapvetően megváltozott funkcióval. Az EKF pályázatban már egyértelműen kulturális negyedként szerepelt a Zsolnay, az ipartörténeti témaparkként való hasznosítás lekerült a napirendről.

A Pécsi Nagygaléria támfalépülete, mögötte a Bóbita Bábszínház.

A koncepció formálódásában mérföldkőnek számított a 2006. novemberében megrendezett holland-magyar szimpózium,5 ahol a kultúra alapú városfejlesztés terén nagy tapasztalattal rendelkező szakemberek a hasonló projektek hollandiai példáinak, az amszterdami Westergasfabriek gázgyár, a rotterdami Van Nelle gyár és az eindhoveni Philips gyár rehabilitációjának elemzésével, valamint a pécsi helyszín adottságainak számbavételével körvonalazták javaslataikat. A hollandok a téma jó néhány magyar elméleti szakértőjével egyetértésben a kulturális termelés és fogyasztás egyensúlyán alapuló, önfenntartó, fizikai és eszmei értelemben egyaránt nyitott, a városszövetbe integrálódó, a társadalmi diverzitást tükröző és széles társadalmi bázisra épülő kreatív negyed vízióját vázolták fel. Argumentációjukban a kulturális városfejlesztés két nagy paradigmája, a „presztízselemeket”, nagy infrastrukturális beruházásokat preferáló, illetve a helyi közösségek revitalizációját célzó, a részvételen alapuló eseményekre alapozó elképzelés közül egyértelműen az utóbbit ajánlották a pécsi döntéshozók figyelmébe. Felhívták a figyelmet a Zsolnay elhagyott gyárépületeiben spontán módon megjelenő underground kulturális gyakorlatok megtartására6 és a participatív tervezésnek a fontosságára is.

A hollandok rendkívül ambiciózus programot fogalmaztak meg, de nem a beruházás és a rekonstrukció volumene, inkább a projekt szellemi és társadalmi bázisának kiszélesítését illetően volt radikális ez a terv. A negyed kreatív-közösségi illetve turisztikai hasznosítását a hollandok inkompatibilisnek tartották. Nézeteiktől több ponton eltértek a Zsolnay korai koncepciójának kidolgozását végző helyi szakemberek, Komor István és Rádóczy F. László elképzelései, akik továbbra is a kulturális témapark vagy élménypark fogalmában gondolkodtak, kiemelve a negyed idegenforgalmi jelentőségét és örökségvédelmi aspektusát.7

Míg a hollandok építészeti szempontból az elhagyott ipari területek sajátos esztétikumát hangsúlyozták, Rádóczy F. László, az előzetes felújításokat tervező Pécsépterv Stúdió építésze az örökség egyedi, személyes jellegére apellált, amely „teljesen más, mint a szokásos ipari (mű)emlékek: egy család életének személyes lenyomatát hordozzák, a gyár egyúttal reprezentációs színtér is volt”.8

Komor István szintén a pécsi projekt (melyet a dokumentumban másutt „tematikus látványparknak” nevez) kivételes komplexitásával érvel. „A projekt célja egy kulturális-művészeti övezet létrehozása, mely egyszerre szolgálja és bővíti a város, a régió lakosságának közművelődési lehetőségeit, a kulturális turizmus termékkínálatát, kulturális-ipari kapacitásokat hoz létre, hozzájárul a Zsolnay márkanév alatt folyó termelési tevékenység gazdasági gondjainak megoldásához, továbbá kitüntetett jelentőségű városépítészeti-városfejlesztési célokat valósít meg.9

Az idézetek arról tanúskodnak, hogy a Zsolnayval kapcsolatban a kezdetektől fogva az „ideáltipikus” kreatív negyedekhez képest jóval több, egymásnak nemegyszer ellentmondó elvárás fogalmazódott meg, melyek a megvalósult projektben is feszültséget okoznak.

A program alakulásának következő fordulópontját az egyetem bevonása jelentette. A Művészeti Kar, a zeneművészeti és képzőművészeti képzés, valamint a két bölcsészkari tanszék betelepítése a kulturális ipar távol maradó piaci szereplőit helyettesíti, pontosabban egymaga képviseli ezt a szektort. A projekttartalom kialakításában végül az építészekre is fontos szerep hárult: a pontos hely- és funkcióigények végiggondolásával, egyeztetésével ők pótolták a koncepció hiányait.

Az építészeti ötletpályázatot 2008 januárjában hirdették meg, melyen az első díjat az MCXVI Építészműterem nyerte el. Csaba Kata, Herczeg László és Pintér Tamás János felelős tervezőként vitték végig az alkotófolyamatot. A pályázati eredmény kihirdetése után a feladat nagysága miatt a további tervek elkészítésére a munkát tíz tervezőcsapat között osztották szét; a kerttervezési munkákra az S 73, a tájépítészeti tervek elkészítésére az Új Irány Csoport kapott megbízást.

Az egykori jégverem „minaretjének” ornamentikájához az iszfaháni mecset szolgált mintául.

A családi rezidencia annak idején a gyár épületkerámia termékeinek bemutatására is szolgált.

A Zsolnay Mauzóleum

A tervezők tudatában voltak annak, hogy a szokásosnál – például a Ganz gyár átalakításával készült Millenáris Parkénál – jóval összetettebb szituációval van dolguk. Mivel a három vezető tervező egyike sem pécsi, elfogulatlanul, prekoncepciók nélkül tudták felmérni a feladatot és a lehetőségeket, ugyanakkor nem hagyhatták figyelmen kívül a helyi közvélemény és a korábbi koncepcióalkotók elvárását sem, amely a negyedben a Zsolnay legenda érzelmi motívumait erősítette volna fel. Világos volt számukra, hogy a heterogenitás, az architektúra és a használat sokfélesége, nyitottsága a sikeres terv kulcsa, ezt segítette elő a munka felosztása a tervezői csoportok között, akik az érdeklődésüknek, habitusuknak megfelelő feladatokat kapták, és elmondásuk szerint meglehetősen nagy szabadságot élveztek munkájuk során. A pályázat többi, megvételt nyert tervével összevetve értékelhetjük igazán, hogy az MCXVI tervezői az épületállomány egyes történeti rétegeit, a műemléki védettségű, reprezentatív, egykor lakófunkciójú épületeket, a Zsolnayak korában épült ipari műemlékeket és a meghagyott 50-es, 60-as, 70-es években készült hozzátoldásokat, valamint az új hozzáépítéseket egységes egésszé tudták összefogni, szemléleti és minőségi egységként tudták megjeleníteni.

Pályázatuk sikerének a zsűri értékelése szerint is az volt a kulcsa, hogy megfelelő arányban avatkoztak be az öröklött struktúrába, az „eredeti állapot” visszaállítása helyett előítéletmentesen, elfogulatlanul, a használhatóságot és a fenntarthatóságot egyenrangú szempontokként mérlegelve döntöttek a hozzáépítések megtartásáról vagy elbontásáról. Munkájuk során a „zsolnayság” azon rétegével is szembesültek, amivel a kerámiadíszes homlokzatokat csodáló szemlélődő nem: az ökonomikus, racionális gondolkodással, s ezt a szemléletet éppúgy az örökség részének tekintették, mint a „míves” részleteket.

Az egyetemi negyed déli része a Festészeti Tanszék épülettömbjeivel.

A kulturális városfejlesztés irodalmának sokat hivatkozott szerzője, John Montgomery egyik fontos művében felsorolja azokat a kritériumokat, melyek az utóbbi évtizedek tapasztalatai szerint elengedhetetlenek a kulturális negyedek sikeres és hosszú távú működéséhez.10 A kreatív ipar különféle szegmenseinek részletezése mellett a környezeti tényezők között a történetileg és kulturálisan rétegzett, karakteres és inspiráló, ugyanakkor a kísérletezésre is terepet nyújtó épített környezetet, a változatos és adaptív épületállományt, az aktív közterületeket, a street art tevékenység és a mikrourbanisztikai eszközök hangsúlyos jelenlétét, illetve az úgynevezett „aktív homlokzatok” (active street frontages) meglétét említi. A kreatív rétegre jellemző sajátos életforma, az eleven éjszakai élet (evening economy) feltételeit, az árszínvonal és arculat szempontjából egyaránt változatos vendéglátást és a negyed átjárhatóságát, a városi szövetbe való integrációját szintén elengedhetetlennek tartja.

A Zsolnay Negyed esetében az épített környezet történeti gazdagságához és egyediségéhez, változatos és inspiráló voltához nem férhet kétség. Éppen az teszi egyedülállóvá az ipariműemlék-rehabilitációk sorában, hogy a „rozsdaövezetben” végrehajtott fejlesztések zömétől eltérően – legyen szó a Millenárisról, a berlini Kulturbraureiról vagy a torontói Distilleryről – itt az ipari termelés eleve művészi ambíciójú volt, ráadásul a termelés a lakó- és reprezentatív funkciókkal fonódott össze. A kiüresedett ipari zónákba települt kreatív negyedek többségének öröklött architektúrája bár értékes, de tartalmilag megfelelően üres ahhoz, hogy ideális keretként szolgáljon a befogadott tevékenységek számára. A Zsolnay épületállománya ebből a szempontból nem ideális: a keret maga a tartalom, s ilyen értelemben óhatatlanul determinánsa az itteni aktivitásoknak. Ahol lehetett – főként az egyetemi negyedben és a gyártás helyszínéhez kapcsolódó területeken – a negyed műemléki (túl)determináltságát, szemantikai telítettségét az építészek igyekeztek az új épületek és felújítások sima felületeivel, az indusztriális karaktert erősítő anyaghasználattal (korten acél lemez a zeneművészeti intézet falán, nyers és festett betonfelületek), a minimalizmusig letisztított tömegekkel és visszafogott részletképzésű homlokzati kompozíciókkal ellensúlyozni.

A Zsolnay Étterem és Kávézó terasza a villában

A Családi Negyed a Planetárium kupolájával

Kísérletezésre, „belenyúlásra” a Zsolnay műemléki együttesei, főként az északi egységben, viszonylag kevés lehetőséget kínálnak. Itt a mai porcelánmanufaktúra homlokzatai őrzik még az egykori gyártelep provizórikus jellegének nyomait és szukcesszív karakterét (a homlokzaton hagyott, szoborrá nemesülő szellőzőcsövek, buherált alumínium hullámlemez előtetők formájában), de nem látszik, hogy a Zsolnay gyár egyik értékes sajátosságának tartott szerves növekedésnek hol lehetne folytatása. Leginkább az egyetemi negyed déli részében, a gyár egykori kiszolgáló zónájában, a parkoló és a vasúti vágány közelében, a szobrász tanszék, illetve a Janus Egyetemi Színház együttese és a tervezőgrafika tanszék tömbjei által közrezárt közterületeken képzelhető el ez a provizórikus elemeket is megengedő ütközőzóna.

„Város a városban” – szokták mondani a kulturális negyedekkel kapcsolatban, éppen ezért sikerességük egyik fontos feltétele, hogy pszeudo-közterei képesek-e szimulálni a valódi közterületek komplex funkcióit. A negyed városi integrációjának kulcskérdése, hogy az épületek között nyíló területek aktív zónákként működnek-e vagy a kiállításokat és egyéb fizetős programokat összekapcsoló közlekedőkké degradálódnak, kiszelektálva azokat, akik „csak” a közterületeket szeretnék igénybe venni. A Zsolnay építészeti és tájépítészeti megoldásai a hely izgalmas topográfiájának érvényesítésével, a terepszintek változatos kialakításával, az utak vonalvezetésével, a térfalakkal határolt kvázi-utcák (például a Major utcai bejárat irányából történő felvezetésnél), belső udvarok (a Míves Negyed tömbbelsőinél) és a szabadon átlátható kiteresedések egymáshoz fűzésével megteszik, ami ebből a feladatból rájuk hárul. Nem mondható el ez ugyanakkor az úgynevezett mikrourbanisztikai eszközök, az utcai installációk, utcabútorok, alkalmazásáról. A telepített játszóterek kedvesek, de sematikusak, berendezéseik kevéssé innovatívak, a negyed több pontján is változatlan formában vannak jelen, lemondva arról, hogy a valódi közterekhez hasonlóan minden egyes térszeletnek önálló karaktere legyen. Hiányoznak a védettséget és intimitást sugárzó, kényelmes, marasztaló, karakteres utcabútorok (lásd a bécsi Museumsquartier fekvőpadjait) és az interaktív felületek, amelyek pedig kulcsszerepet játszhatnának a hely birtokbavételének folyamatában. Az I. Zsolnay Kulturális Fesztivál idején az egyik képzőművész hallgató (Thorday Filoména) által felállított óriás ágy alighanem az esemény egyik legnépszerűbb és sokak – például a gyerekek – számára bizonyára legemlékezetesebb momentuma volt. Ez az installáció sikeres példája volt annak, hogy az egyetemisták jelenléte valóban a közterek birtokbavételének katalizátora lehet, egyelőre azonban még meglehetősen kicsi az a felület, amellyel az egyetem a városlakók felé fordul a negyed közterein. A szobrász tanszék közelében látható egy szabadtéri installáció (maradványa?) (Burián Róbert, Ronald Mothogo), de ha a minőségi utcazenéléstől a szabadban való festésen, street art alkotásokon és performanszokon át a hallgatók munkáit árusító állandó galériáig, nyilvános workshopokig, nyitott, szabadon látogatható műhelyekig az egyetemi jelenlét láthatóvá tételének számtalan elképzelhető eszközére gondolunk, akkor ez meglehetősen kevésnek tűnik.

A zeneművészeti intézet épületének tágas, kirakatszerű üvegfelületei viszont valóban aktív homlokzatokként funkcionálnak: az odabent játszó hangszeresek látványa, amit a próbatermekből kiszűrődő zeneszó gazdagít, a látogató számára is átélhetővé teszi a művészi munka jelenlétét. Nem tudni, hogy a nyári szünet idején, az egyetemisták távollétében mi tölti majd meg tartalommal ezeket az épületeket. Félő, hogy bármennyire is magasrendű építészeti gondolkodást tükröz az együttes, a hangszereikkel és rajzmappáikkal vonuló, lépcsőkön, teraszokon üldögélő diákok látványa nélkül élettelenül hat majd, s ezt az űrt a remélhetőleg nagy számban érkező turisták nem tudják kitölteni. Az év- és napszakoktól függetlenül működő funkciók, az „életvitelszerűen” itt tartózkodók sajátos életformájának kivetülései hiányoznak a Zsolnay palettájáról. Ezen a helyzeten a rezidensprogram beindulása változtathatna valamelyest. A negyed zárványszerűsége és az örökség védelmét szolgáló korlátozások miatt az „evening economy” beindulására kevés remény mutatkozik: az üzletek és vendéglátóhelyek inkább a turistákra számítanak, mint a helyiekre vagy az egyetemistákra.

A Művészeti Kar könyvtárát az egykori égetőkemencében rendezték be.

A negyednek a közvetlen környezetét alkotó keleti városrésztől való elkülönülése hosszú távon számos konfliktus okozója lehet. A Zsolnay gyárat befogadó Budai külváros szegregációja a rendszerváltást követően, a helyi ipar elsorvadásával gyorsult fel, és jövő egyik legizgalmasabb kérdése, hogy az EKF fejlesztések vajon képesek lesznek-e megállítani ezt a folyamatot. Bár a negyed közvetlen környezetében, a Felsővámház és a Major utcában az ingatlanok piaci felértékelődése és az épületállomány megújulása a dzsentrifikáció megindulására utal, s az egyetemek és kulturális létesítmények kitelepülése révén a városrész népességének összetétele nyilván jelentős átalakuláson megy keresztül, az ott lakók többségének részvételére a közeljövőben aligha lehet számítani. Nem is ők a Zsolnay célközönsége, hanem az egykori belvárosi intézmények rendszeres látogatói. „A 2010-re kifutó fejlesztési tervek...alaposan újragondolták a város hagyományos térbeli súlypontjait is… Az öt kulcsprojektből négy – a hangversenyterem, a könyvtár, a kulturális negyed és a felújított közterek egy része – a belvárostól keletre fekvő, lepusztult zónában koncentrálódott. Ha mind a négy megvalósul, akkor ez a városrész Pécs új belvárosa lehet.”11 – olvashatjuk Somlyódi Nóra az EKF történetét bemutató fontos könyvében, mely jóval a Zsolnay megnyitása előtt, 2010-ben jelent meg. Az „új” és a „régi” belváros viszonyából és az EKF-városrész „lepusztultságából” eredő konfliktusok ma már sok fórumon megfogalmazódtak, megoldásukra számos javaslat született. A közvetlen autóbuszjárat vagy a városközponttól a látogatókat a negyedbe „terelő“ információs rendszer bizonyára sokat javítana a helyzeten, de valódi megoldást a mikrokörnyezet megkerülése helyett csak annak integrációja hozhat.

A környék társadalmával való kapcsolatteremtésért, a közösségek bevonásáért az őket megszólító programok tehetnek a legtöbbet. E tekintetben az építészek nem rendelkeztek nagy mozgástérrel, hiszen a negyed zárványszerű beékelődését adottságként kellett kezelniük, melynek felnyitására jóformán csak a kapuk és a kapuktól a negyed belsejébe való felvezetések adtak módot.12 A leghangsúlyosabb gesztust természetesen az egyetemi negyed déli részéből, a parkoló irányából az északi részhez átkötő híd, a liftet és a lépcsőt befogadó pilonszerű hídfő kínálja. A híd szerkezeti ornamentikája telitalálat: egyszerre indusztriális és költői, akárcsak maga a Zsolnay örökség. A város felől közelítő autós hatásos megállító elemként, az ellenkező irányból érkező pedig városkapuként érzékeli.

A belváros felől gyalogosan a Major utcai bejárat érhető el a legkönnyebben, ezért ennek kommunikációja kulcsfontosságú. A bejáratot, jegypénztárat és információs pultot magában foglaló hangsúlytalan saroképület az utca megtört vonalát folytatva, szinte „észrevétlenül“ tereli a látogatót a negyedbe. A Pécsi Galéria kiállítóterét rejtő támfal és az Ifjúsági Központ északi fala által határolt felvezető rész sima, anyagukban, színezésükben, részletképzésükben visszafogott, már-már szigorú térfalai késleltetik a megérkezés revelációját, hogy a negyed emblémája, a „báb-óra“, a Bóbita Bábszínház színes homlokzati dekorációjának váratlan feltárulása annál nagyobb hatást keltsen. Ez a késleltetésre épülő dramaturgia a negyed egészén végigvonul, mindvégig ébren tartva a felfedezés izgalmát a szemlélőben.

Mert ma még a negyed felfedezésénél tartunk. Az emlékezés, rácsodálkozás, az új terek bebarangolása, a képeskönyvszerűen olvasható ezernyi apró részlet számbavétele egyelőre önmagában is teljes értékű tevékenységnek tűnik, és feledteti a fenntarthatósággal kapcsolatos aggodalmakat. A helybeliek egyébként is hozzászoktak a passzív szemlélődéshez. Patartics Zorán építész, szakíró, aki számos alkalommal kísérletet tett a „pécsiség“ lényegének megfogalmazására, a város és a városlakó karakterológiájának kidolgozására, egyik írásában megállapítja, hogy az itteniek az „interaktív tér“ helyett inkább a „szemlélődő teret“ tartják otthonosnak: „A pécsi ember... amolyan néző típus. A tér szélén vagy tömegben érzi jól magát. Nem belakja a teret, hanem pozíciót foglal el, és közönségként viselkedik.“13 Néhány év, és eldől, hogy a szemlélődő hajlamú pécsiek megmaradnak-e közönségnek vagy idővel mégis sikerül belakniuk a teret.

 



1 Ongrádi Melinda: Kultúrnegyed sufnipályázatból. http://hg.hu/cikk/epiteszet/14477-kulturnegyed-sufnipalyazatbol

2 Cseri László: Zsolnay Kulturális Negyed: Alvó oroszlánok. Echo Pécsi Kritikai Szemle, 2007. július 3. szám. http://www.echopecs.hu/index.php?id=764

3 Zsolnay: Lebontják a rossz állapotú és felesleges épületeket. (Cseri László) BAMA, 2009. november 4. http://www.bama.hu/baranya/kozelet/zsolnay-lebontjak-a-rossz-allapotu-es-a-felesle-ges-epuleteket-267669

4 Komor István: Az épített Zsolnay örökség. In: Mozaikok. 2003.

5 A kulturális negyed mint városfejlesztési stratégia. http://commonline.hu/sites/default/files/

COMMONLINE_DOCS/Zsolnay_dosszie/A%20kulturalis%20negyed%20-%20workshop%20%282008%29.pdf

6 A Közelítés Művészeti Egyesület, mely fontos hiánypótló tevékenységet folytatott, s önálló szintet képviselt a város képzőművészeti életében, a felújítást megelőzően már „belakta” a negyedet: 2004-ben, a MédiaGyár szimpózium kapcsán elsőként ők használták a Zsolnay üres gyárcsarnokait művészeti terekként. Az általuk proponált Kortárs Művészeti Központ, amely a kiállításokon kívül a képzőművészeti rezidenciaprogramokat és kutatásokat koordinálta volna, végül nem jött létre.

7 „Új momentumként jelentkezett ezen a területen, hogy a turizmus megítélésével kapcsolatban a szimpóziumon több előadó részéről is kétségek fogalmazódtak meg, jó néhányunkban nem kis meglepetést okozva. A Megvalósíthatósági Tanulmány a turisztikai szempontokat kiemelt fontossággal, szinte kiindulópontként kezelte, és ez az elv a döntéshozók egyértelmű támogatásával találkozott.” In A kulturális negyed mint városfejlesztési stratégia. http://commonline.hu/sites/

default/files/COMMONLINE_DOCS/Zsolnay_dosszie/A%20kulturalis%20negyed%20-%20workshop%20%282008%29.pdf

8 Rádóczy (f) László: A Zsolnay gyár építészeti rehabilitációjának sajátosságai. In A kulturális negyed mint városfejlesztési stratégia. http://commonline.hu/sites/default/files/COMMONLINE_DOCS/Zsolnay_dosszie/A%20kulturalis%20negyed%20-%20workshop%

20%282008%29.pdf.

9 Komor István: A Zsolnay Kulturális Negyed. In A kulturális negyed mint városfejlesztési stratégia. http://commonline.hu/sites/default/files/COMMONLINE_DOCS/Zsolnay_dosszie/

A%20kulturalis%20negyed%20-%20workshop%20%282008%29.pdf.

10 John Montgomery: Cultural Quarters as Mechanisms for Urban Regeneration. Part 1: Conceptualising Cultural Quarters. http://halliejones.com/Resources/CulturalQuarters.pdf

11 Somlyódi Nóra: A Balkán kapuja? Kalligram Kiadó, Budapest, 2010.

12 A környező lakóépületek látványa és élete mindössze egyetlen helyen, a Bóbita Bábszínházzal szemközt lép be a negyed életébe. A társasházak tetőablakaiból és teraszairól figyelemmel lehet kísérni a bábszínház előtti játszótéren zajló eseményeket.

13 http://www.echopecs.hu/index.php?id=496

(A színes műmellékletben és a fekete-fehér képillusztrációkon Cseri László fotói láthatók.)

 

Apostolos: A Míves Negyed rendezvényterme mázas kerámia képeinek témájáról kapta a nevét.

A Pirogránit Udvar a Cifra kéménnyel

A Zsolnay úti homlokzatok mázas kerámia díszítményei

A Bóbita „bábórája”

A gyalogoshíd a negyed északi és déli részét kapcsolja egymáshoz.

A műemlékvillában rendezték be a Zsolnay család és a gyár történetét bemutató kiállítást.

A Zeneművészeti Intézet homlokzatának kortenacél burkolata az együttes indusztriális eredetére utal.

A Pirogránit Udvar ipari műemlékeinek téglaornamentikája

Pirogránit épületdíszek a villa neoreneszánsz homlokzatán

A Boltok utcája jelöli ki a Negyed északi határát. A földszinten üzletek, az emeleten a Zsolnay Örökségkezelő Nkft irodái sorakoznak.

Míves Negyed, Kutas Udvar

Az egykori üzemépület részlete


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs