A menyasszony megszégyenülése

 

Ahogy a többé meg nem valósuló

remény, mint faképnél hagyott

menyasszony, ruhája uszályát

rángatva menekül, és a szögletekbe

akadt tüll jajgatva meghasad,

és azontúl mindannyiunknak

hallgatnunk kell az anyag tiltakozását,

a minden székzörgésnél, köhögésnél,

lábcsoszogásnál hangosabb templomi

zenét: a menyasszony sírását,

emlékezetünk megőrzi, előveszi,

lejátssza a csúfság szégyene miatti

hangokat; a csuklást, a szipogást

a templom előtti tér lázvörösre

festett padján. Álmaink,

de ébrenléteink gyilkos óráin is

visszajár kézfejének kétségbeesett

röpködése, madárlábszerű

ujjperceivel mellünkön matat

egyre szárazabb keze, és letöri

a kabátunkra tűzött tavaszi virágot.

 

 

 

Láz futotta el

 

 

Láz futotta el a fekete-fehér terítőt

az asztalon, ahol egymással szemben ültünk,

kockái megszínesedtek és hullámozni kezdtek.

 

Csak nem leszek szerelmes? – kérdeztem magamban.

Éreztem, hogy téged is ugyanaz a diadalérzet

fog el, a körülmények semmibevétele.

 

Egy zöld, kirobbanó lugasban sóhajtozás

támadt, és hálálkodni kezdtek a madarak.

Ismerős üveghang rajongott és ígérgetett:

 

hogy kockáztathatok és nyerek majd.

Hogy fölfelé haladok egy létrán,

éreztem, és hogy angyalok emelnek.

 

 

 

Álom

 

 

Ki idomítja az ablakok alatt kutyáit éjjel?

Hogy fölhúzni se merjük a redőnyt,

csak hallgatjuk a morgást és nevetést?

 

Visszafojtott lélegzetünk kihallatszik

talán? És űzőbe vesznek a kiéheztetett ebek,

ha kilépek, vagy védelmet nyújtanak?

 

Hogyan kerülök a süppedő, fölázott mezőre

folyton? hegyes fülű üldözőim elé ki helyez?

talán a legnyájasabb szomszéd,

 

akiről mindenki tudja, hogy: őrült; vagy:

álmodom ezt? és mindenki rajtam nevet,

ha menekülés közben elterülök a sárban?