A poézis prizmája

G. István László: Választóvíz

Borbély Szilárd  recenzió, 2012, 55. évfolyam, 5. szám, 561. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A klasszikus poézis tudása és a megújítás szenvedélye hatja át G. István László kötetét. Egészen kivételes könyv a Választóvíz, amely nagyon magas szinten nyúl a poézis klasszikus tárgyaihoz, és mindezt a klasszikus poézis mesterségbeli tudásának magabiztos birtoklásával teszi. A mesterségbeli tudásnak ez a finomsága és elmélyültsége kevesek figyelmét képes ma már felkelteni, hisz a poézis művelésének ezek az árnyalatbeli szépségei már elveszőben vannak. A kötet megkomponálása is ezt az aggodalmas aprólékosságot, szigorú szakmai értékrendet és igényességet mutatja. A két nagy ciklus, a kötet címét adó Választóvíz és a Nap-monológok című ciklusok szintén ezt a kiegyenlítettséget, arányos és csendes harmóniákkal dolgozó bensőségességet juttathatják eszünkbe. Mindkettő a poézis klasszikus tárgyaival foglalkozik, a jelentések, a nyelv poézis által feltárható és elmondható titkait feszegetik. A mesterség tisztelete a témákhoz való megújító hozzányúlást is mélyen áthatja.

Vegyük például az utalások rendszerét. A klasszikus poézis az imitáció és a műveltségi archívumok kettősségében, ebben a koordinátarendszerben mozog. Mindkettőre nagy szüksége van ahhoz, hogy saját tudásterületét nyelvhasználatának elkülönítése és a poézis kompetenciájának kinyilvánítása által gondozni tudja. A poézis sohasem egyszerűen szép szavak és képek összeválogatása volt csupán, hanem az ember világról alkotott tudásának fenntartója és folyamatos gondozója. A kultusz és a kultúra fundamentumai körül végezték a poéták megalapozó munkálkodásukat, ezért volt természetes hosszú századokon keresztül, hogy a poézis infrastruktúráját használó tudósok más tudásterületek művelői is voltak egyúttal, mint a matematika, csillagászat vagy a bölcselettel kapcsolatos tudományok, vagy épp a mesterségek közé sorolt szobrászat és festészet művelői. A poézis művelői ezért használták az ikonológia tárházát, az allegóriákat, a szimbólumokat, az idézeteknek és utalásoknak azt a hálózatát, amely az elmúlt egy-kétszáz évben radikálisan átrendeződött. Mivel G. István László verseinek tárgyai a klasszikus poézis tárgyai, ezért természetes, hogy a versek nyelvében is visszaköszönnek azok a közös tudásra igényt tartó vonatkozások, amelyek ezt az utalásrendet, az ebben rejlő rafinált és bensőséges jelentéslehetőségek mozgósítását használják fel. A Választóvíz ciklus címei, utalásaikkal, allúzióikkal, műveltségi elvárásaikkal is ezt a hagyományrendet képviselik. Például mindjárt a nyitó vers címe, a Képzeld Ádámot ezt a felütést hordozza. A vers az „Ádám” nevével felkeltett elvárások lerombolásával, illetve radikális átértelmezésével, vagyis a hiány és a felfüggesztés eszközeivel teremt kontextust, azaz az ismert összefüggések helyett új összefüggéseket. A szöveg poézissá emelt terét a viszonyítás, a kontextusként értelmezhető összefüggésrend lerombolása hozza létre:

 

Képzeld Ádámot Éva nélkül, de
alma ízével a szájában,
ahogy nem érti, mért pont ez az íz
terjed a nyelvén. A nappalt, éjszakát
ismeri, gondolja, ez lehet a harmadik
napszak, a múlásra merőleges,
a terét émelybe fordító idő, aminek
se holdja, se napja, nem vigyázzák
fentről, múlását félnék
figyelni. Valahogy fordítva
fekszik itt a kertben, csak megnevezni
tud, nem szolgál időt.
Émelygése mélyén titokban forog
álmatlanul egy kerub. Nem készül
őt kiűzni.

 

A vers a poézis klasszikus szabályai szerint épül fel, és a klasszikus poézis tárgyát sem téveszti el. A szöveg visszautal egy másik, őt megelőző szöveghelyre, amelyről joggal feltételezheti, hogy közös ismeretre talál olvasójával. Konkrétan az idézett vers esetében a Teremtés Könyvének közismert mítoszára, amely a világban megjelenő Rosszra kíván magyarázatot adni. Az erre a kérdésre választ kereső bibliai mítosz egy textushoz kapcsolódik, de jelentése sosem merült ki a jelentést közvetítő betűk által behatárolt szövegtérben, hanem túlcsap azon. A bibliai hermeneutika a rabbinikus hagyományból eredően többféle értelmezést alkalmazott. A keresztény hermeneutika négyféle értelmet képes felismerni a textusban: a betű szerinti jelentésen túl még az allegorikus, a morális és a misztikus jelentést. A poézis azonban a négyféle jelentésen túl még a maga megújító, áthágó értelmezését is bevezette. Ezt a modern poézis egyre merészebben, egyre orcátlanabbul tette. Az utalások sűrűre szövött rendje épp ezt az átértelmező munkát könnyítette meg. G. István László kötete a poézisnak ezt a szellemét mutatja fel nagy erővel, azt az energiát, amely a nyelven keresztül a jelentések rendjét felforgatni hivatott. Vagy szelídebben fogalmazva: tovább lendíteni. Az utalások átszövik az idézett Képzeld Ádámot című verset is, ahogy szinte mindegyiket. Kirajzolnak egy olyan kulturális mintázatot, amely leginkább a művészeti archívumként elgondolt keresztény hagyományt mutatja fel. A kereszténység textuális és képzőművészeti jelrendszere e költészet számára afféle szótár, ikonográfiai bázis, értelmezések összessége, amely a poézis számára kiaknázandó bányaként tárul fel.

A felforgató, áthágó megújítás azonban ehhez az archívumhoz sajátos viszonyt rajzol ki. Kiváló példa ennek szemléltetésére az Új Magnificat című vers:

 

Fényes csap. Ez a gyerekem.
Akarom elzárom, akarom megnyitom.
Villog a krómozott felületen,
tükröződik a két karom.

Hideg-meleg. Gondozni se kell.
Belefolyik a kádba
a víz, amiben fürdeni fogok.
Leeresztem utána.

Jó helye van itt.
Körbeveszi a hideg csempe.
Ha elmegyek, felszabadít.
Nem szól bele az életembe.

 

A vers kifordítja a keresztény hagyomány bensőségessége és himnikus pátosza által közismertté tett jelenetet, a Megváltó hírül adását, amelyet akkor, amikor Erzsébetnek válaszolt, még csak az anya, Mária tudhatott. A bensőség, az elrejtett, a titok, amely mégis olyan hatalommal bír, hogy képes megváltoztatni maga körül mindent. A Magnificat-utalás épp arra vonatkozik, hogy az egész világot, a teremtést, a kozmoszt magát változtatja meg a Mária által rajongva hírül adott bensőség. A vers azonban a bensőt hideg külsőséggé fordítja át. Az anyaság sejtelmét, amely az evangéliumi textus által elbeszélt kitüntetett pillanatban mindent felforgatott, a Megváltó rejtett üzenetének felbukkanását minősíti vissza esetlegességgé és a töredékes akarat eredményévé: „Nem szól bele az életembe.” Van ennek a versnek valamilyen kimódolt kiszámítottsága, a szöveg többértelműsége azonban mégis megmenti a didaktikusság csapdájától. A tudatosság azonban erősebb, ahogy az a klasszikus poézis gyakorlatában lenni szokott.

A poézis által bejárható utaknak az a megújítása, amely ebben a fegyelmezett és tudatos versnyelvben alakot ölt, nem csak G. István László pályáján, de a kortárs lírában is jelentős teljesítmény. A kötet második ciklusa is figyelemre méltó, de a kiindulópontja annyira absztrakt opciót alkalmaz, amelyet nehéz átélhető versbeszéddé formálni. A Nap-monológok beszélője a megszemélyesített égitest, maga a Nap. Az egytől huszonkilencig számmal megnevezett Nap-monológok huszonkilences száma mégis inkább a holdhónapra utal, amely huszonkilenc napos ciklusokból áll. Az antihumán beszélői pozíció idegenségét a megszemélyesítés mégis humán tartalmakkal telíti. A Nap emberi aspektussá válik, még akkor is, ha a szerző igyekszik ennek ellene tartani. De ezzel találják meg ezek a versek is a kötetben a poézis tárgyait felforgató összefüggések feszegetését. A Nap-monológok perspektívája a mindenütt jelen lévő, mindent látó, objektív tekintet. Leginkább a mechanizált látás metaforáira emlékeztet, az objektívnek nevezett optikai tárgyakra, amelyek rögzítenek. A poézis emlékezetéből felrémlő Naphimnuszok a himnikus lelkesedés hangján szóltak, és a megszemélyesítés vagy a divináció által személyként felfogott Naphoz intézték az emberi nyelv szavait. A nyelv által és a nyelvben elérhető nyelven túlit kutatták, és azt akarták elérni ezek az önmaguk esendőségét eltakarni akaró szavak. A poézisen kívülre helyezték a maguk igazságát. G. István László a Napot beszélteti, mintegy a drámai monológok beszédmódját ismerő perspektívaként. A Nap a mozdulatlanság alig elképzelhető nézőpontja. A nyelvi alakzatok, figurák kiszolgáltatottjai a Napnak, épp úgy, mint a növényzet, a Föld és annak minden létezője. A nyelvi mintázata a napfelkeltéről beszél, és akár a bolygók, a nyelv is a Nap körül kering. A Nap által beszélt nyelv az irónia antihumán perspektíváját keresi, mint az Ötödik Nap-monológban is:

 

Égen járni, barátaim, pocsék. Jézus vízen
járt, a bogár, a madár repül. Ha szárnyam
lehetne, már itt se volnék.
Egy délután, ki
tudja, melyiken, a lényeg, hogy lefelé tartok,
eszembe jutott, hogy megfordulok. Legalább egyszer
azt nézem, ahonnan jöttem.
Nektek nincs sárga
fejfájásotok. Nem tépáz turbulencia. Nem
hánytok az Égtől. Ha én az Égbe jutok, az
a pokol. Nincs a föld alatt se szerencsém.

Amikor azt mondom, jutok, akkor tényleg jutok.
Nem jutottam még soha semmire. Még hogy
mosolyogva néz meg sarjad az élet. Majd ha
bennetek is magfúzió lobog, akkor szóljatok.

 

Az emberi nézőponton kívüli szemlélet paradox jelei rendre visszatérnek a monológokban, mint például a Tizenhatodik Nap-monológ által elbeszélt történet. A poézis tárgyait visszaidézik újra és újra. A Huszonötödik Nap-monológ például Arany János zenéjét idézi meg, Arany nyelvét, amely a nap-metaforák tárgyias, személytelen leírásában olyannyira otthonos előkép lehet. De az ember nélküli nyelv ideája meghaladja a poézist. A hagyomány tovahaladó árnyai visszaköszönnek.

Még itt van és látszik a klasszikus humanizmus nagy hagyománya, de már mintha fátyol takarná el szemünk elől. Ez a fátyol pedig nem más, mint a Nap, a fény maga. A túl sok fény feloldja a látványt, hiszen a fény a színek teljessége. A poézis pedig a prizma, amely felbontja az emberi szem számára, hogy színről színre lássunk. Ez a szép és izgalmas kötet ezt segíti, hogy lássuk, még elfoszlóban megpillanthassuk a fényben eltűnő színeket.