Nem véletlenül

Soha nem érkeztem meg abba az új életbe,

Ahonnan megtagadhattam volna a régit.

Éppen ez volt a probléma: a szakadék felett töltött évek holmi lebegés

Képessége nélkül, a lehúzó

Súly, meg a túlpartra törekvő eszelős

Igyekezete. (Most vendégszöveget

Kéne idéznem Szent Ágostontól, az „ő nem én – én ő vagyok”

Tárgyköréből, hogy műveltnek és hitelesnek hassak,

S mellesleg megemlítenem: Hippo püspökeként

Ugyanúgy gyötörték erotikus álmok, mint azelőtt,

Aminthogy Teréz anya elhivatása sem a megpróbáltatások

Végét hozta el, hanem a kezdeteit, és pont egy életen át.)

Tanulság? Nem vagyok elég, hogy levonjam,

Noha abba talán kapaszkodhatnék, mennyire más az időtlenből

Bámulni az időbe taszítottat; csak ez a kapkodás ne lenne, amivel

Majd ez tűnik járhatóbb útnak, majd meg amaz, tetszést és a normák hiányát

Kikerülve! Mi az, amit csakis én, más senki? Némi malíciával,

Az illemtudó epigonság; máskor azt hiszem, a szolgálat,

Mint egy utcalányt, ez éltet, s hogy valakiben én is tartottam a lelket.

A szépről nem bírok lemondani, sajnálom; teljesen korszerűtlen,

Ami mozgat, és csak nekem lényeges. A rút, az embertelen

Mind itt vannak, noha nem beszélünk róluk;

De ettől még nem tartom egyenrangúnak a romlást,

Nem hódolok be neki, nem szentesítem, nem fogadom el.

Inkább a nevetség. A némaság.