Feltartott kéz

 

Kávéház és villamos: hogy minden ott történne,

tévedés. Unom a köztes lírát, hiába otthonos:

a megoldások költészete lettünk, és a megoldások

egyre távolabbak. Fitogtatott szemérem:

az ember kétévente megtagad barátot, régi mondatot.

Lassabban változunk, mint a szégyen.

Aki nem akar hazudni, legyen néma.

Hát ezért vannak költők annyian! Mondd: kitaláltad,

és megmenekülsz. Aki beszél: az mind színész,

csak csúnya. Aki szép: színész, és mégsem ír.

Szép az, aki idegenek közt közvetlen látszat:

ezért vonz a ripacs, vigasztalan a civil.

Az ismeretlen rajongás sem torzkép, ha minden

szerelem az indiszkrétet hazudja titoknak.

Szégyen, hogy így beszélek.

Mint akinek eszköz a szó, nem fal üvegből,

feltartott kéz zsúfolt átkelőn.

 

 

Akiket megsértettem

 

Nem is az, hogy elhagytam, de kopaszodik!

Elhagytam, és velem együtt nem hagyta el az idő.

Nála maradt, kényeztette, jól tartotta,

és meghizlalta azokat, akiket hátrahagytam.

És közben mégis itt maradt velem.

A szemem alatt betűk nélküli sorok nyoma,

senki se olvassa el.

Férfiak, akiket megsértettem.

Összeköt minket és hizlal a naptár,

fogyunk.

 

 

A másik oldal

 

A férfiak igenis különbözők.

Mindig elvesznek a részletekben,

és képtelenek általánosítani.

Minden nő egyforma, mondják a férfiak,

akiknek érzelem nélkül sohasem áll föl.

Hisztiznek és alakoskodnak,

eltitkolják azt, hogy milyenek,

csak egymás között – együtt is pisilnek! –

mernek néha őszinték lenni.

Új képet remélnek a tükörtől,

és meglepődnek az elkerülhetetlenen.

Csak arra várnak, hogy egy nő majd

másmilyennek lássa őket végül.

Addig mindent mindennel összecserélnek.

 

 

Minden mondat

 

Bizonyos szavak csak utólag sértenek, mint

a nem várt udvarlás. Olyan megszokhatatlan

a másnemű figyelme: zavaró a bók, a társasági,

a formaság mindig olyan hazug, és zavaró a bók,

ha elmarad. Az őszinteség pedig megsebez.

Minden, amit kimondok, másik ajtó.

Mindent megkésve rontok el, mintha minden

mondat csak az én hibáimról beszélne,

és árulás volna, ha mégsem így.

 

 

T9

 

mint ismeretlen vászonférfiak,

olyan lettél, egy zsánerkép csupán,

közönyös fény, mit úgyis megtagad

az elfeledett szombat délután –

tudsz énekelni, de mit érsz vele,

ha nem tudod, hány képen él tovább

a régi, a te régi életed,

ami megannyi másnak folytatás –

megöregszel, és jól áll majd neked,

ahogy jól állt neked a csupasz áll,

minek szaporítsam a szót tovább,

hogyha a távolságod szaporább –

mint elküldetlen üzenet, heversz

a zsebben, nincs semmi érzékiség,

csak semmi dallam, nem vagy már barát,

hogy pár karakterből megértenéd –

vagy többől –, mint goromba buszsofőr,

idegen lettél, mint a külvilág,

hogyan kerülhetnél még távolabb